Andrew "Andy" Blackwood

Égimeszelő vagyok, akárcsak az apám. Hajszál pontosan egyforma magasak vagyunk a magunk 180 cm-ével. Ugyan az a sötét, szinte ébenfeketébe hajló, buján göndörödő fürtök és még a mocsárzöld szempár is egyezik, így aztán le se tagadhatna. Ha egymás mellett állunk, általában fivéreknek néznek minket. És sokszor őt nézik az én öcsémnek! Ez annak köszönhető, hogy szerény véleményem szerint egy kissé túltolja a fiatalító mágiát... nos, igen, ő egy infernim, így elvileg öregszik, bár lassabban, mint egy átlagos ember, de az idő vasfoga rajta is nyomot hagyna, ha hagyná. De nem hagyja, szüzek vére és ki tudja miféle borzalmas fekete mágia, amivel szemérmetlenül fiatal ábrázatot konzervál magára. Inkább ne akarjuk megtudni a praktikáit, jobban járunk. Különös, hogy míg én az apánkra, addig az húgom az anyánkra hasonlít kísértetiesen, mintha csak klónozták volna magukat a nemzésünk közben, elég bizarr. Azt gondolná az ember, hogy mivel ikrek vagyunk, mi hasonlítunk egymásra jobban, de valójában inkább rájuk ütöttünk és csak másodlagosan egymásra. Enyhe túlzással, természetesen. Az íriszünk egyforma, sötétzöld, mint apáé, az apró, pisze orr pedig anyától jön. A vékony, de izmos alkat pedig mindkettőjüktől. Amolyan igazi szerelemgyerekek vagyunk. Stílus terén pedig mindenevő vagyok, a hangulatomtól és az alkalomtól függ, éppen mit veszek fel.

Többnyire álarcot viselek. Mások is, mondhatnánk és lenne is benne igazság. De nálam azért más a helyzet. Az árnyékszemélyiségem... mondhatni a domináns énem. Tudom, hogy nem így kellene lennie és látom, hogy ez rossz, helytelen, ám ez a tényeken mit sem változtat. Olyan dolgok fortyognak bennem, amiket nem szokás a társadalom vagy a család elé tárni. Ezen célból pedig tökéletes egy "álarc", egy mesterkélt személyiség, amit már meg lehet mutatni másnak is. Nemes egyszerűséggel azért, mert nem szeretném, hogy borzadjanak tőlem vagy undorodjanak, főleg azok, akik fontosak számomra, ilyen egyszerű a képlet. Éppenséggel... valahol családban van.

Álmodó vagyok. Különös álmok álmodója... ahogyan Emily, a testvérem is. Vagy nevezzük inkább különös "öntudatnak"? Amolyan iker-dolognak? Fogalmam sincs, mi lenne rá a megfelelő jelző. Mi ketten már az anyaméhben is ismertük egymást... társalogtunk, tudatában voltunk annak, ami körülöttünk történik, még ha a magunk módján is. Tudtuk, hogy szeretjük egymást és hogy egy jó, védett helyen vagyunk odabent. Olyan érzés volt, mintha a körülöttünk levő, külső világot álmodnánk. Természetesen nem így volt. Megszülettünk és azóta is összeköt minket ez a különös kapocs... nem kell kimondanunk, amit gondolunk, a másik tudja vagy éppen érzi. De az ilyesmi nem ritka az ikreknél, ha lehet hinni az internetes beszámolóknak. Azonban annak ténye, hogy mi ténylegesen beszélgetünk egymással gondolati szinten, ez már egy magasabb szintje az iker-köteléknek, amit sejtésem szerint a nem éppen humán felmenőinknek köszönhetünk. Másokkal ez nem működik, nem halljuk bárki gondolatait, nem tudunk olvasni mások elméjében, viszont egymás elméje nyitott ajtó számunkra, amin keresztül kedvünkre közlekedhetünk. Ez pedig olyan természetes számunkra, mint az, hogy az ég kék, a fű pedig zöld. Cseppet sem rémisztő vagy bizarr, nekünk ez a normális alap állapotunk. Vagyok én és van a lánytestvérem, közösen egy olyan kis világot alkotunk, ami csak a miénk. De térjünk vissza az álmokhoz... az álmaink elég éberek, mindig emlékszünk rájuk és megvitatjuk őket gyerekkorunk óta. Vagy ébredés után vagy még a közben, hogy álmodjuk, mert hogy sokszor eleve ugyan abban az álomban vagyunk, ha pedig nem, akkor ugyan úgy átlibbenünk a sajátunkból a másikéba, mint ébren. Mintha ez a dolog ugyan annak az érmének a két oldala lenne. Ami viszont árnyalja a dolgot, hogy az utóbbi években elkezdtünk álmodni a szüleinkről és határozottan az az érzésünk, hogy valószínűleg az ő tényleges álmaikba léptünk be... vajon mit jelenthet mindez? És miért nem mesélnek nekünk az efféle álmaikról, netán ébredésnél elfelejtik? Minden esetre különös egy mentális kapocs, ami a Blackwood családot össze köti.

Köztiszteletben levő családba születtem, jómódba, egyenesen a nagybetűs amerikai álomba. A szüleim a szakmájuk krémjéhez tartoznak. Az apám közismert sebész és szülész-nőgyógyász, a szakterületén megannyi innovációt köszönhetnek neki, míg édesanyám - aki neves orvos lánya - az Angyalok Városának legismertebb balerinája, aki páratlan tánctechnikája mellett földöntúli szépségével és fiatalosságával tartja ámulatban a közönségét. Eme két, mondhatni tökéletes egyén gyermekei vagyunk a húgommal, Emily-vel, kiegészítve a családi idillt, amelyről minden amerikai ábrándozik. Mi testesítjük meg mindazt, amire áhítoznak: gyönyörű és fiatal házaspár jól menő karrierrel, pénzzel és gyönyörű gyermekekkel. Mindig mosolygunk! Legalább is, ez az, amit a kívülálló lát. Valójában azonban nincsen tökéletes család és még csak emberek sem vagyunk. De kezdjük az elején.
Nem azzal szeretném kezdeni, mikor az ikremmel megláttuk a napvilágot, ahogyan mondani szokás. Nemes egyszerűséggel azért, mert a mi történetünk már korábban elkezdődött. Mikor először érzékeltem a testvéremet, még nem láttam őt, csupán a jelenlétét érzékeltem egy kellemes melegség formájában. Nyitva volt ugyan a szemem, embrióként, de még nem volt eléggé kifejlődve ahhoz, hogy ténylegesen lássam őt. Viszont érzékeltem. Haloványan láttam is, rózsaszín derengésen keresztül... és hallottam, amint a szíve először megdobbant, majd az enyémmel összhangban dobogott, az anyánk szíve alatt. A homlokunkat össze érintettük, ösztönösen éreztük, hogy jó nekünk így, hogy itt biztonságban vagyunk és szeretet vesz körül minket. Minden nappal többet érzékeltünk a világból, ahogyan az egyedfejlődés útját együtt végig jártuk, öntudatra ébredve az anyaméhben, gondolatainkban kommunikálva egymással, mikor még szavakat sem ismertünk. Ez a meghitt állapot volt számunkra a természetes... Emily és én, a mi kis zárt világunk... míg el nem jött a születés ideje, kilenc hónapnyi átbeszélgetett napon és álmon keresztül, kiszakadtunk létezésünk eddig megismert formájából, hogy egy újat kezdjünk el, együtt, mint minden mást. Megismerve a szüleinket és a környezetünket. Bárhol volt Emily baba, Andy baba is oda akart menni. Ha Emily anyánál volt, Andy pedig apánál, egymás felé nyújtóztunk. Ha apa kivitt a szobából, a kishúgom sírni kezdett. Ha leraktak minket a szőnyegre, egymás felé kezdtünk mászni és össze ölelkeztünk. Olyan szoros kötelék alakult ki közöttünk már magzati korban, amit képtelenség lenne mással össze hasonlítani vagy elszakítani. Sose ártanánk egymásnak, sose bántanánk meg egymást, ahhoz túlságosan szeretjük egymást és túlságosan fontosak vagyunk egymásnak - és ezt meg is értettük, már nagyon régen, embrióként vésődött belénk ez a különös, talán természetfeletti tudás, így sosem marakodtunk, mint a "normális emberek", hanem "jó testvérkék" voltunk és vagyunk, mindörökké. Úgy hiszem... a szeretet, ami közöttünk van, az a tökéletes szeretet, amit a világban oly sokan keresnek. És mi megtaláltuk, mi ezek vagyunk, ezt éljük, mióta az eszünket tudjuk, éppen ezért miénk a valódi boldogság is, ami független a külső körülményektől. Hiszen a boldogság maga a másik számunkra. Ez olyan egyszerű, még is olyan nehéz elmagyarázni másoknak. Ez a mi belső világunk, mi emlékszünk a születésünk előtti időre... gyerekként szerettünk oda szaladni a függönyhöz és az átlátszó csipkén keresztül össze dörgölni az orrunkat. Mikor anya megkérdezte, mit csinálunk, elmeséltük neki, hogy a hasában is szerettük ezt csinálni. Mi sosem bosszankodunk a másik miatt, még kamaszként sem akartunk külön szobát, "privát szférát", hiszen számunkra a természetes állapot az, ha egyfolytában az ikrünkkel vagyunk. Mikor iskolás korba értünk, kaptunk ugyan saját szobát, ki-ki a magáét, de nem értettük, miért lenne erre szükség, nem is szerettük, hát átjártunk egymáshoz. Apa azonban azt mondta, már egyedül kell aludnunk, mert nagy gyerekek vagyunk. De emlékszem, megéreztem, hogy az első ilyen elválasztott napon Emy sírdogált a szobájában, így titokban át szöktem hozzá és mellé bújtam, hogy megvigasztaljam. Rendszeresen át szöktünk egymáshoz, de minél gyorsabban cseperedtünk, apánk annál kevésbé volt türelmes e téren. Mikor már kamaszok voltunk, határozottan kijelentette, hogy a saját szobánkban kell aludnunk, mert "ehhez már túl nagyok" vagyunk és "ez nem illendő", bár azt továbbra sem értjük, miért. Bár már megszokhattuk volna, hogy mások, még a szüleink sem értik igazán a köteléket, ami közöttünk van. Nem értenek minket, de talán nem is kell, hogy értsenek. Anya megértőbb, mint más, talán pont azért, mert ő hozott minket a világra, benne fogantunk és növekedtünk.
Mi nehezen értjük a "szükséges önidő" fogalmát is, mert egységben létezünk. Persze, megesik, hogy más teendő elszólít minket egymástól, mint pl. engem a diákmunka a Blood Burns fotóstúdióba, Ethan Burns-höz, aki meglehetősen bizarr ízléssel rendelkezik, ha esztétikáról van szó. Jobb is, ha Emily nem látja, miken dolgozik többnyire. Szeretek fotózni és jó mentorra találtam Ethan-ben, bár legszívesebben közös képeket lövök magunkról vagy csak Emy-t fotózom, de a munka az munka, Ethan-nél arról lövök képet, amiről ő szeretné. Ez a hobbim,  de e mellett nem hanyagolom el a tanulmányaimat sem, hiszen az apám kimondatlanul is elég magasra tette a mércét. És melyik fiú ne akarna megfelelni az apjának? Lehet, hogy ez ódivatú gondolat, de apa ilyen szempontból meglehetősen konzervatívan nevelt minket. Már egészen  kiskoromban a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a húgomra, hogy én vagyok a fiú és meg kell védenem, bármi áron. Nem kellett kétszer mondania, éreztem, úgy beszél velem, mint férfi a férfival, így komolyan is vettem a szavait. Ahogy pedig cseperedtem, igyekeztem, hogy a kedvében járjak, hogy büszke legyen rám. Jó jegyeket hoztam haza és őt követve az orvosi pálya felé kezdtem orientálódni, természetesen, hogy ne okozzak neki csalódást, egy egyszerű fotós nem igazán lenne méltó a nevére, legalább is ezt az érzést kelti bennem. Úgy éreztem, ezt várja tőlem, bár sosem kényszerített valójában semmire. Nem kellett neki, a puszta tekintélye a családban önmagáért beszél. Ő és anya, olyan... kifinomultak, jó modorúak, kellemes társaság... Senki sem tudja, hogy olykor eltűnnek egy-egy éjszakára... és csurom véresen jönnek haza. Sokáig mi sem tudtuk. Hiszen a szülők nyilván nem azzal kezdik a gyereknevelést vagy felvilágosítást, hogy a mintapolgárság csupán álca és életeket oltanak ki -  családi biznisz? -, ha a gyanútlan pillantások messze járnak és ezt lebukás veszélye nélkül tehetik meg. Nos, lehet, hogy meg kellett volna ijednünk, mikor rájöttünk... mikor egészen véletlenül felébredtünk a bejárati ajtó nyílásának hangjára az egyik meleg, nyári éjjelen és a lépcső korlátjához osonva megpillantottuk, amit talán nem kellett volna. De nem éreztünk különösebb félelmet. A szüleink a szüleink voltak, vértől mocskosan is. Több esemény is követte ezt az incidenst. A kíváncsiság felébredt bennünk. Így nem állhattam meg, hogy lemenjek a pincébe, mikor apa azt mondta, dolgozni fog lent és kérte, hogy ne zavarjuk. Az alagsorban az átlagemberek szerszámokat, savanyúságot és ehhez hasonlóakat tartanak, de nálunk lent valami olyasmi van, amit maradjunk annyiban, hogy nem lenne jó, ha a rendőrség megtalálna egy házkutatásnál. Emlékszem a mennyezeti lámpa nyikorgására és az apám higgadt pillantására, mikor meglátott a lépcső aljában. Egy ronggyal elkezdte törölgetni a kezéről annak a nőnek a vérét, aki az asztalon feküdt. Túlzás volna... szabványos műtétnek nevezni a dolgot. Egy ideig csak néztük egymást. Majd olyan természetességgel közölte velem, hogy ő Hasfelmetsző Jack, mintha csak az időjárásról társalogtunk volna. Egyértelmű volt, hogy nem hazudik. Attól az estétől kezdve olyan dolgokról is beszélt nekünk, amikről korábban sosem. A különös, kimondatlan dolgokról, melyek ott lebegtek közöttünk mindig is, alakot öltöttek. Elmagyarázta, hogy miféle teremtmények vagyunk, hogy ő maga infernim, míg anya celestim. Így tulajdonképpen a húgommal mi csak egy negyed részt vagyunk emberek, a többi részt démon-angyal hibridek vagyunk. Ezzel egy csapásra megmagyarázta a tudománnyal nem magyarázható mentális kapcsolatot az ikertestvéremmel, a méhen belüli öntudatot és azt is, hogy ők anyával miért is tűnnek el olykor az éjszakában. Van a látható és van a láthatatlan világ, a mágia. És vagyunk mi, Emy-vel, akik még ebbe az újonnan megismert, természetfeletti viszonyrendszerbe sem illünk bele. Ő és én és a mi különös kapcsolatunk. Maszkok hullottak le azon az estén, de csak a szülőké... ösztönösen éreztem, van, amiről még mindezek tudtában sem beszélhetek a szüleinknek, főleg apánknak nem. Mert legyen bár szörnyeteg az emberek között, a maga erkölcsi kódexével rendelkezik, olyan társadalmi konvenciók szabályai szerint él, melyek még akkor vésődtek bele, mikor emberként nevelték. És ezt az értékrendet tovább adta nekünk is, így nevelt minket, útmutatást adva a mágiától és vértől mocskos valóságban, megpecsételve ezzel a sorsunkat. Mert bár tudva tudom, ezek alapján milyennek kellene lennem, hogyan kéne jó fiúgyermekként viselkednem, hogy mit vár tőlem a család és a törékeny halandók rendíthetetlen társadalma, még is... valójában képtelen vagyok erre. Felvettem az álarcot, mikor ráeszméltem saját tökéletlenségemre és devianciámra, hogy meg ne tudja senki sem, milyen is vagyok valójában. Hogy mit szeretnék. És hogy mit érzek. Billogként égett rám az ítéletük, még a maszkon keresztül is érzem, bár nem is tudják, és addig vagyok biztonságban, míg ez így is marad. Hiszen... már egy ideje tudom, nem úgy szeretem Emily-t, ahogyan az ebben a világban elfogadható volna. Nem tudom, pontosan mikor történt, megváltozott-e bármi is vagy mindig is így voltunk, ő és én. Minden esetre, eljátszom a tökéletes családunkban a tökéletes fiú szerepét, aki apja nyomdokaiba lép a tanulmányai terén és aki épp olyan szívtipró, amilyen Jack Blackwood még manapság is, addig sem gyanakszik senki sem és én a húgom mellett maradhatok. Hosszú évekig játszottam ezt a féligazságokkal hitelesített színdarabot. De semmi sem tarthat örökké, közismert a közhely. Az efféle megoldás pedig oly törékeny... hiszen az elmém bizonyos részeit még az ikrem előtt is elzárva kellett tartanom, mindkettőnk érdekében. Bele sem gondolva, hogy vajon ez sikerülhet-e egyáltalán, bármilyen erőfeszítéssel? Oly könnyű bele fáradni és elgyengülni, leereszteni a védelmet... az ilyesmi pedig mindig a rossz pillanatban történik, még egy ismert közhely. Egy teljesen hétköznapi napon történt, a szüleink még nem értek haza, mi pedig az éppen hanyatló Nap remegő sugaraitól fürdetve álltunk az előszoba közepén. Éppen a színházi próbájáról ért haza, én pedig a fotózásról. Olyan lelkesen mesélte a jelenetet, amit próbáltak... hogy egyszerűen csak megtörtént. A két tenyerem közé fogtam az arcát és az ajkaimat az övére tapasztottam. Az apánk éppen ebben a pillanatban ért haza. Egy örökkévalóságnak érződött, amint a napnyugta véres sávokat festett mögötte a tájra és lángoló fényt gyújtott az árnyékok határán - ő pedig egyenesen minket nézett. A következő pillanatban annyit éreztem, hogy valami erősen eltaszít, messzire a húgomtól, aki felsikkantott. Láthatatlan erő csapott a szoba másik végében a falnak. Egyetlen kézmozdulat volt, még mindig a küszöbön állt és csak ezt követően lépett be a házba, gondosan csukva be maga után az ajtót. Lerakta az orvosi táskáját a kis asztalra és matatott benne fél kézzel. Nem nézett rám, csupán annyit mondott, "öt percet" kapok. Emily oda rohant hozzá és átölelve próbálta kérlelni, hogy ne tegye... de tudatában annak, hogy apánk a világ leghíresebb sorozatgyilkosa, nem voltak illúzióim. Sosem emelt rám kezet, mindig is jól bánt velem és szeretett, mi pedig viszont szerettük. De átléptem egy határt, talán az egyetlen határt, ami valaha létezett a szemében, kimondatlanul is, és a kép, amit a minta fiúról szőtt, egyszeriben szerte foszlott. Az apa lélekben meghalt, ami pedig megmaradt, az a gyilkos. Felálltam a fal tövében. Öt perc. A húgomra néztem, csupán a a gondolataiban mondtam ki, hogy szeretem és hogy bocsásson meg. Azzal megiramodtam a hátsó ajtó felé és úgy futottam, mint aki az életéért fut. De el lehet-e futni a világ vélhetően legjobb és legtapasztaltabb sorozatgyilkosa elől? Egyetlen megoldás maradt: Lepaktálni az Ördöggel. A hír már korábban eljutott hozzám, mi szerint LA szívében, szenvtelenül nyilvánosan házal a sátán a LUX nevű bárjában, ahol "szívességet" tesz az arra méltóknak vagy éppen méltatlanoknak. Addig futottam hát míg el nem értem a fullasztó neonfényt... Lucifer pedig meghallgatott. Egyenesen a fiához irányított, az egyetlen és tökéletes "búvóhelyért", ahol még Hasfelmetsző Jack sem találhat meg.
Ez pedig maga az Idő, pontosabban a múlt.