A Mennyország érintése ~ Auriel és Ethan

A világ gyönyörű... ezt beletelt némi... nos, igazából jó pár hónapba beletelt, míg őszinte szívvel tudtam így nyilatkozni. Bár mindig is tudtam, hogy a világ gyönyörű, hisz tudom kik teremtették, persze, nem is alkothattak volna csúnyát, de... eleinte nem volt túl egyszerű, meglátnom a szépet... féltem, magányos voltam... és dühös...
Kellettek a csillagok, hogy... ráleljek a békémre, és... kellett a fiam... és... a többi gyerek az otthonban, meg... az emberek törődése és szeretete... ez mind. Persze főleg a fiam és a csillagok, de... a többi nélkül ez nem jött volna össze akkor sem. Hogy azt mondjam, a világ igenis gyönyörű.
Napközben általában sok dolgom volt, és néha este is, de... időről-időre találtam alkalmat, hogy Luciusszal kicsit megálljunk, és... csak gyönyörködjünk a világban. Például, kijártunk napfelkeltét nézni, vagy épp naplementét, vagy csak este a csillagokat lestük.
Ma délután, a parkba a naplementét meglesni jöttünk, illetve... úgy gondoltam, ha Lucius nem ellenzi, talán maradunk, és majd meglesünk egy-két csillagot is a park füvéről. Leterítettem a földre egy pokrócot, Luciust gondosan felöltöztettem, véletlenül sem fázhatott, de ha netán mégis, hoztam az ő pokrócát is, hogyha a testem melege nem volna neki elegendő.
Bevallom, néha azért is szerettem csak így... kiülni vele... mert tudtam, a rohanó világ sokszor elfed dolgokat... de tudtam, édesapám szeme mindent és mindenkit követ, szinte mindig. És ilyenkor csak... csak reméltem, hogy hátha figyel kicsit bennünket is. Persze, tudtam, sok a dolga, milliárdok életének fonalai futnak össze az ő kezében, de azért... reméltem, néha-néha hátha megcsodálja gyermekem, még ha reám haragszik is...
Nem ültünk még ott régóta, de... valóban érzékeltem, hogy egy figyelő szempár követi mozzanatainkat... Persze nem az Úr szeme volt, annál közelebbi... Nem is olyan messze, egy padon ülve, egy fiatalembert pillanthattam meg. Egy fiú, aki minket figyelt... Elnéztem őt én is egy néhány percig, és... olyan... kellemetlen, szomorú érzés fogott el... magányosnak láttam őt, és ez szomorúsággal töltött el. Amellett, hogy vonásai némi ismerős érzést keltettek bennem, én... úgy éreztem, nem hagyhatom ezt így... őt ott... olyan egyedül... Fogtam hát magamat, és kicsi fiamat magamhoz ölelve, felkeltem, és elindultam feléje, nyugodt, de határozott léptekkel. Nem szakítottam el közben a tekintetem tőle, mert szerettem volna, ha nem szalad el esetleg előlem... nem volt szándékomban megijeszteni, vagy elijeszteni, és futni sem nagyon szerettem volna utána, Luciusszal a karjaim közt.
- Szia. Láttam, hogy figyeltél bennünket. Van kedved odaülni hozzánk? - érdeklődtem, ahogy megálltam előtte, s egy kedves, szeretetteljes mosolyt küldtem feléje, mely tele volt melegséggel, és törődéssel. Ahogy ült itt magában, oly nagyon magányosnak hatott, hogy nem volt szívem engedni tovább, hogy itt így maradjon... egyszerűen rossz érzés lett volna, ha hagyom, hogy egyedül ücsörögjön itt tovább. Ha már mind a hárman itt vagyunk, lehetnénk együtt is itt. Hisz mi akadálya is volna ennek, nem igaz?
- Bőven van még hely a pokrócunkon. Persze... csak ha nem félsz tőlünk. Figyelmeztetnem kell téged, hogy Lucius mostanság hajlamos mindenkit összenyálazni... - kedvesen, mosolyogva intettem óvatosságra, de reméltem, biztatom is, ezáltal, hogy csatlakozzék hozzánk, s közben megcirógattam Lucius sapkába rejtett kis kobakját.

Itt, e földi létben már elég korán megfigyelhettem, első alkalmakkor önmagamon, majd később az otthonban a gyermekeken, később pedig az idegeneken is az utcán... hogy aki egymaga ücsörög a forgatagban... nos, az gyakorta igencsak magányos. Aki úgy üldögélt egyedül a világ forgatagában, hogy nem volt magányos, annak ez az arcára volt írva, s pont így, az is rá volt írva az emberekre, ha igenis nagyon vágyták valaki vagy bárki társaságát, mégis magukban ücsörögtek. Én is vágytam a családomat, kezdettől fogva, miután megérkeztem ide, és itt magamra maradtam. Igaz, gyermekem a méhemben velem volt már, mégis... magamban nagyon vágytam valakire, aki azelőtt velem volt... szüleimre, testvéreimre... még fiam atyját is elfogadtam volna... bárkit, csak legyen velem valaki... 
Tom atya segített kissé magányomon, mindig ellátott teendővel, meghallgatott, és sosem küldött el maga mellől, ha megjelentem körötte, és a gyerekek az árvaházban, akik szintén magányukkal küzdöttek sokszor, ők sem zavartak el soha maguk mellől. Azok a gyerekek, kik esetleg testvéreikkel együtt kerültek gondozásba, kicsit jobban viselték a helyzetüket, de akik magukban voltak, ők szüntelen vágyták a társaságot, családjuk régi szeretetét, melytől megfosztattak, ki így, ki úgy. Együttéreztünk egymással, ők és én. Ők is vágyták a szerető ölelést, a kedves szót, a biztonság érzetét, a régi, megszokott, családi jelenlétet... amiből én is pont úgy hiányt szenvedtem, mint ők. Próbáltuk egymásnak pótolni eme érzést... több-kevesebb sikerrel.
A szerető szív jelenléte... vagy egyvalakié, vagy akárkié... A magányos ember az esetek nagy részében ezt hiányolván ült magányosan, elhagyatva... mert a szeretet nélkül a magány gonoszul belénk mar... ha nincs aki szeressen... vagy ha az, akit szeretnénk, hogy szeressen, valamiért még sincs velünk...
Az emberek a világban gyakorta elszaladnak az ilyen magányos lelkek mellett, fel sem figyelnek rájuk, pedig... egy kis odafigyeléssel, egy kis szeretettel... sok ilyen magányos árválkodón lehetne segíteni. Sokuknak csak egy kis szeretet kell. Persze sokuknak sokkal több kell, de... már az is segíthet kicsit, ha az ember kap a másik embertől egy kedves szót... vagy egy ölelést... vagy akármit, ami törődéssel ér fel. Hisz a törődés tulajdonképpen egyenlő a szeretettel. Az pedig ingyen van, s nem fáj senkinek, ha az ember (vagy angyal) ad belőle egy keveset egy idegennek.
Ezért álltam fel a pokrócról. Ezért mentem oda a fiatalemberhez, kiről kiszúrtam, hogy figyelt bennünket Luciusszal. Ezért invitáltam meg magunkhoz egy kedves mosollyal, éspedig félelem nélkül, még ha láttam is rajta, hogy ezzel megleptem őt. Hisz egy ilyen drága, angyali, magányos lélek, ugyan mit is árthatna nekünk? Szemernyi félelmet sem éreztem, egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy bármelyikünket is bántani akarhatná. És ehhez bőségesen elegendő volt, hogy reá néztem. Láttam rajta. Ő nem rossz, és nem bántana... csupán magányos szegény.
Pár pillanatig úgy láttam eltöpreng, ám azután rábólintott hívásomra. Mosolygós biccentéssel nyugtáztam döntését, és mosolyom haladtunkban sem tűnt el sehová. Őszintén szólva, élveztem a dolgot... ahogy ez a nyúlánk, vékony alak haladt mellettem, mintha a régmúlt ballagott volna velem. Igazából, testvéremre, Luciferre emlékeztetett a fiú.
- Ugyan... miért kellene félnem tőled? - kérdeztem kedvesen, s érdeklődő, angyali pillantással lestem fel szemeibe. - Meggyőződésem, hogy egyikünket sem bántanád - magyaráztam, könnyed, nyugodt hangon, és amikor visszaérkeztünk a pokrócunkhoz, vele együtt én is letelepedtem, kicsi Luciust az ölemben tartva közben. Kicsi fiam kellemesen elvolt, kicsit sem zavarta a mi kis kirándulásunk, vagy hogy közben egyel többen lettünk, ő amondó volt, melegben van, és mellette vagyok, úgyhogy ő egészen elégedett is volt a helyzetével. Nyugalma egészen egyszerűen gyakorta igézet-erejű volt.
Ahogy a fiatalember előrenyúlt, és megcirógatta kisfiamat, szeretőn, s meghatottan figyeltem a mozdulatot.
- Szereted a kicsiket? - kérdeztem kíváncsian. Érdekes gondolatnak találtam, hogy azt feltételezi, félhetnék tőle, de közben eme mozdulata is engem támasztott alá. A kedves érintés, és ahogy Lucius reája pillantott, az érintés nyomán, tökéletesen egyértelműen mutatták, ebben a fiúban túlcsordul a szeretetvágy... Abban nem voltam biztos, hogy adni vagy kapni vágyja-e jobban, de abban biztos voltam, hogy sosem ártana, sem az én fiamnak, sem más kisdednek. Tökéletes biztonságban éreztem magam és őt is mellette, ami valahol belül meg is lepett, hisz nagyon kevesen voltak, akik mellett nem éreztem azt, hogy óvnom kell fiamat... mindig féltem, hogy elvehetik őt, hogy baja eshet, hogy Atyám majd küld valakit, hogy megbűnhődjek tetteimért, és esetleg ezt fiamon keresztül kell majd elszenvednem, hisz ő a legdrágább nekem az egész világon és még azon túl is, de... ez a fiú más volt... nem is igazán tudtam volna megnevezni, hogy mi miatt, vagy miként, de azt éreztem... hogy... egyszerre emlékeztetett bátyámra, Luciferre, és fiamra Luciusra is, valahogy őket éreztem felfedezhetőnek benne, de nem értettem miért is... csak... mintha olyan bélyeget viselne, amit nem érdemelt ki...
- Azért kapta ezt, mert ő a fény, mely beragyogja az életemet, és... mert olyat akartam, ami hasonlít a kedvenc bátyám nevére - feleltem, s lehajolva megcsókoltam Lucius feje búbját, mire ő fogatlan kis szájával felvigyorgott rám. 
- Nos, ebben van igazság. A kutyák és a babák is olyanok, akikhez tudni kell, hogyan nyúljon az ember. Ha nem értünk hozzá, abból baj lehet. És hát... egy kis humorérzék is kell mindkettőhöz, mert vagy bosszankodunk, ha nyálasak leszünk, vagy... nevetünk rajta. Mi sokat nevetünk, ugye édesem? - mosolyogva csiklandoztam meg Lucius nyakacskáját, mire ő felkacagott, és odakapva nyálas kis kezével, máris rászorított az ujjamra. Olyan kicsi volt még, de máris olyan erős... Nem is tudtam volna megmondani, melyiket szerettem jobban, kacaját hallani, vagy érintését magamon érezni. Akármelyikhez is volt épp szerencsém, mindig úgy éreztem, hogy menten elragadja szívemet a szeretet. 
- A világ olyan, amilyenné mi tesszük. Ha több benne a jó, a világ is jobb lesz általunk - mondtam, és szívem arra vezérelt, hogy egy kicsit közelebb húzódjak, és megfogva a fiú kezét, bátorítón megszorítsam kissé. 
- Az én nevem Auriel. Téged hogy hívnak? - érdeklődtem óvatosan, rájővén, hogy még a nevét sem tudom... és ő sem az enyémet, ezért is mutatkoztam be neki. Bár nem akartam erőltetni, ha netán nem szeretné megmondani nekem a nevét, nem fogok erőszakoskodni, csupán úgy gondoltam, ha már úgyis megismerkedtünk, akár be is mutatkozhatunk. Különös volt magamban csak "fiúként" vagy éppen "fiatalemberként" hivatkozni rá.

Bár kérdésemre tulajdonképp nem felelt a fiatalember, ám a kijelentésemmel egyetértett. Nem akar minket bántani. Habár nem volt szükségem rá, hogy megerősítsen gondolatomban, hiszen biztos voltam ebben, de annak azért örültem, hogy ő maga is tisztában van vele, tudja magáról ezt, hiszen, a helyes önismeret fontos. Ezt megtanultam már, hiszen volt már dolgom olyannal, aki nem volt vele tisztában, mire is képes valójában, s mire nem. Sokan élnek tévedésben. És sokan hiszik magukat sokkal rosszabbnak, mint amilyenek valójában. Itt volt példának rögtön az én drága bátyám... Lucifer... akinek, szegénynek fogalma sincs róla, és sosem volt még csak sejtelme sem, hogy mekkora kincs is ő a világnak... és nekem... hiába az a temérdek önbizalom, pont a valóságot nem látja magáról...
- Persze, hogy az - mosolyogtam rá, és közben értettem vele egyet hangosan is. Fel ne merülhessen benne, hogy ez számomra kérdéses volt. Mert cseppet sem volt az. Tökéletes meggyőződéssel tudtam volna vallani, bárki emberfia előtt, hogy nem vagyunk általa veszélyben. Ártatlan, szinte gyermeki léleknek éreztem őt. Igazából, mintha a gyermekemre tekintettem volna őbenne... ami azért el is szomorított kissé, mert ő is szomorúnak és magányosnak tűnt, elhagyatottnak, meg nem értettnek... s azt kívántam, bárcsak segíthetnék a szívén... és igen, féltem is... hisz, ha velem valami történne, akkor Lucius is ilyen magányossá válhatna, mert a családom nem fogadná be őt, és apja sincs, így pedig az árvaotthon maradna csak meg számára, és... lévén, angyali teremtmény, talán sosem értenék meg őt az emberek világában... túl tiszta, túl tökéletes, túl ártatlan, túl sok szeretet van benne... Bár, az is lehet, hogy mivel anya vagyok, elfogult vagyok... és túlzottan is féltem a gyermekem. És az aggodalmam, a féltés, nem csak a fiamra vetül ki...
- Akkor te biztosan jó ember vagy - bólintok, nyugtázva önnön gondolatom, mikor azt mondja, szereti a kicsiket. De kérdőn pillantok rá, amikor az ember "rossz felét" említi. - A rosszak nem szeretik a gyerekeket. S mivel, a gyerekek az élet és a szeretet megnyilvánulásai, ők mindig érzik, ki jó, és ki gonosz, és érdemük szerint bánnak az emberrel - feleltem, és mosolyogtam közben rá. Tudom, közhelynek tűnt, hogy a gyerekek érzik a gonoszt, érzik a félelmet az emberben, de nem volt az. Ez igaz volt. Ők igenis kiszúrták az ilyesmit. A gyerekeket nem lehet csak úgy átverni, ők a szívünk és lelkünk legmélyébe is belelátnak, egész egyszerűen tudják, mi is lakozik a másikban, s hogy milyenek vagyunk valójában.
Figyeltem a fiú arcát, ahogy beszélt, és hümmögve töprengtem. Úgy véltem, szavai sokkal többet árultak el őróla, mint mirólunk, mert ő inkább beszélt önmagáról, mint az én fiamról...
- A gyermek mindig beragyogja az anyja szívét. És ezen semmiféle bánat sem változtathat - mondtam neki. Még ha nem is ismerhettem a történetét, a szavai mögött megbújó eseményeket, abban egészen biztos voltam, hogy amit mondtam, az igaz. A gyermek mindig áldás. És mindig az anyja szívében lakik. Bármi is történjen, bármit is tegyen. Igaz, erről néha az édesanyák is megfeledkeznek, vagy csak rosszul reagálnak rá, de... akkor is, mindig a szívükben őrzik a gyermeküket, és mindig szeretni fogják.
- Nos, igen, meglehetősen nagyból. Elég sok testvérem van - bólintottam megállapítására. Tulajdonképpen, mondhattam volna akár azt is, hogy az egész világ legnagyobb családja az enyém, lévén, hogy az egész világ a családom, ha szigorúan nézzük... - Neked van testvéred? - érdeklődtem óvatosan, finom, kedves pillantással vizsgálgatva őt közben.
- Igazából, több bátyám is van, de ezt a bizonyosat úgy hívják, hogy Lucifer - válaszoltam meg kérdését őszintén, hiszen nem láttam értelmét vagy okát annak, hogy hazudjak neki. Igaz, hogy Lucifer neve sem éppen hétköznapi, vagy átlagos, és ez esetenként sokat elárulhat a családomról is, de... nem szégyelltem a családomat soha, és nem szégyelltem soha Lucifert sem. Nyilván nem mesélném el ennek a fiúnak csak úgy, hogy ki vagyok, és melyik az én családom, hogy kicsoda Lucifer, hisz egy átlagos ember talán nem tudná elviselni az igazságot... de sosem voltam hazug sem, úgyhogy, ha egyenest rákérdezne a dologra, ő, itt és most, vagy bárki más, bármikor máskor, akkor nem is titkolóznék, nem is hazudnék.
- Pedig nevetni jó dolog. Felderíti az ember szívét, ha megpróbálja viccesen felfogni, azt, amin alapesetben csak bosszankodna. A boszankodás, a bánat, a kesergés, csak tovább erősíti a negatív érzéseket. De egy kis nevetés, egy kis mosoly, egy kis optimizmus, mindez egészen más színbe helyezhet mindent. És pont ilyen a szeretet is. Az mindent megváltoztat. - Miközben beszéltem, próbáltam megfejteni az ő lelkét. Úgy éreztem, elzárkózik a világtól, és mindettől, amiről beszéltem, a nevetéstől, a vidámságtól, a szeretettől, a boldogságtól, és azt gondoltam, mindennek a családhoz, azon belül is, talán az édesanyjához lehet főleg köze... Azt nem tudhattam ugyan, mi is történhetett közöttük, vagy velük, de úgy éreztem... hogy szomorú dolog lehetett. Olyasmi, amit megsínylett az ő lelke és szíve, nagyon is... mert azóta is szenved tőle.
Talán ezért is érintettem meg. Ezért akartam vigaszt adni neki, megértést, törődést... mert úgy éreztem, hogy szüksége van rá, s mástól nem kapja meg, én pedig akartam, hogy megadhassam neki.
- Nem kell mindennek bonyolultnak lennie. Az életben, ami igazán számít, az egyszerűbb, mint hinnénk. Csak az ember szeret bizonyos dolgokat túlbonyolítani. És jó mindenki tud lenni. Semmi másra nincs szükség, csak arra, hogy az ember ezt akarja - bizonygattam, és... én ebben is hittem. Hittem, hogy senki sem születik eredendően rossznak, vagy jónak, és még csak nem is azon múlik mindez, hogy ki honnét származik, vagy kitől, miféle szülőktől. Az akaratunk tesz minket ilyenné, vagy olyanná. Az akaratunk, illetve, azzal összefüggően, a tetteink, a vágyaink, a szívünk. Mert a szívünkben lakozik mindaz, amire vágyunk, és amire vágyunk, azért teszünk. Ha jók akarunk lenni, akkor teszünk érte. És ha teszünk érte, ha kitartunk, akkor erősek vagyunk, és aki erős, az nem zárja be a szívét mások előtt, és ha nem zárjuk be a szívünk, akkor megtölti azt a jóság, a tisztaság, a szeretet... mert akarjuk, és teszünk érte, és ez erőssé tesz bennünket!
- Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk, Ethan - biccentettem feléje, és kicsit somolyogtam, azon, hogy nevemet különösnek gondolja. Hiszen, még csak nem is sejthette, mennyire is különleges valójában... hiszen Isten ajándéka.

Néztem őt, kedvesen, baráti szeretettel mosolyogva rá. Láttam tekintetében, hogy megleptem a szavaimmal, ami, azt hiszem, egyszerre volt jó és rossz érzés is. Azért volt rossz érzés, mert szegény fiú... milyen kevés szerető, biztató szót hallhatott eddig életében, ha egy ilyen egyszerű kijelentés így meglephette őt? Másfelől, jó érzés volt, hogy meglephettem ezzel, mert ha már a jelek szerint más nem vette a fáradtságot, hogy pozitív megerősítéssel és szerető hozzáállással forduljon feléje, akkor én örömmel tettem meg az ő irányába. Hiszen, mindenki megérdemli a szeretetet, a gondoskodást, a biztatást, és hogy a jót is lássák benne, ne pedig a rosszat keressék. Szegény fiú, elhagyatott, elhanyagolt, magára hagyott gyermeknek tűnt számomra, s miközben együtt is éreztem vele feltételezhető magányossága végett, közben szomorú is voltam, és eltökéltem, hogy ha módom nyílik, vagy módot enged rá, akkor megpróbálok eme helyzeten irányába változtatni valamiként.
Együttérzőn, megértőn pillantottam rá, hiába is fordította el tekintetét rólam, és finoman előrenyúlva, óvatosan megcirógattam kissé arcának felém eső felét. 
- Dehogynem. - Egyszerűen ejtettem ki ezt az egyetlen szót, de színtiszta meggyőződéssel, szemernyi kétség nélkül. Hogy nem tudok róla semmit, nem tartott vissza tőle, hogy képet alkossak magamban a személyét illetően. Talán nem tudtam mindent a világról, az itt élőkről, az életről, mint olyan, de azt teljes meggyőződéssel tudtam állítani, hogy ez a fiú magányos. Aki pedig magányos, az vágyik a társaságra. Aki vágyik a társaságra, vágyik a törődésre. Aki vágyik a törődésre, vágyik a szeretetre is. Aki vágyik a szeretetre, az szeretetreméltó lény. És aki szeretetre méltó lény, azt szeretni kell, mert megérdemli, hogy valaki, legalább egy valaki, szeresse. Aki pedig szeretve akar élni, az jó ember. És én ezt mind láttam rajta. 
Rövid időre visszatekintett ugyan reám, de aztán újfent elfordította szemét, amit, úgy véltem, kezdek megérteni, mint reakciót, a részéről. Úgyhogy, úgy véltem, inkább én sem térek el szokásaimtól, hogy éreztessem vele, hiszek az állításaimban, így kezem kezéért nyúlt, óvatosan, finoman, s megszorítottam kicsit az ujjait. 
- Mint anya mondom, hidd el nekem, bárhogy is hiszed, édesanyád szeret téged - mondtam ki nyíltan, és magabiztosan, de lágyan, hogy érezze, nem muszáj felelnie, vagy reagálnia, ha zavarba hoztam netalán, esetleg ha nehezen találja hihetőnek a szavaimat, vagy ilyesmi, elengedheti a dolgot, és emésztheti magában némán is állításom, hátha sikerül elhinnie is, ha kicsit gondolkodik majd rajta. Nem kívántam ráerőltetni a hitem, vagy a meggyőződésem, csupán reménykedtem, hogy nem lehetetlenség elhinnie, amit mondtam.
Ahogy odanyújtotta ujjait Luciusnak, kisfiam persze rögtön értük is kapott, és apró kis kezeivel markolva azokat, igyekezett a szájába húzni, hogy virgonc kis nyelvével meg is ízlelhesse őket máris. Ethantől függött, hogy engedte-e neki, én nem szóltam rá érte. 
- Hmm... jó kérdés - kezdtem, hangosan eltöprengve, kérdése nyomán. - Talán furcsán hangzik, de igen is... és közben nagyon nem. Megvannak köztünk a hasonlóságok, de közben elég... különbözőek vagyunk. Én amolyan kakukktojás voltam otthon. De... minden különbözőségünk ellenére, nagyon hiányoznak nekem. Köztük éltem, mióta az eszemet tudom, el se tudtam képzelni az életem nélkülük, így most, hogy már több mint fél éve nem járhattam otthon, hiányoznak. De azt nem tudom, ők mennyire hiányolhatnak engem... hisz, így, hogy nem vagyok otthon, végre csend van ott, nem zajong senki - somolyogtam a végén kissé már szomorkásan, hiszen, szinte biztos lehettem benne, drága testvéreim aligha kezdték hiányolni a zenéimet, a táncaimat, a soha véget nem érő előadásokat, melyeket bosszantóan izgő-mozgó húgocskájuk szolgáltatott szüntelen, szinte az idők kezdete óta. Valószínűleg éppen eléggé unták már, hogy mindig ott táncikáltam körülöttük. Végre, évezredek múltán eljött, amire mindig is vágytak: a csend. 
Rámosolyogtam.
- Igen, pontosan úgy - bólogattam helyeslőn. - Tudod, a családom elég... különleges. - Megfogalmazásom egészen helytálló is volt, elvégre, a családom milliónyi tagból állt, mi is lehetne ennél különlegesebb. Talán csak az a tény, hogy a családom tagjainak egyik fele halhatatlan volt, a másik fele meg az emberiség volt. Ha ez nem különleges, akkor nem tudom mi lehetne az. 
Mosolyom szomorkássá vált, és szám kissé lefelé görbült, ahogy őt hallgattam.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Biztos, hogy vannak, akik szeretnek, talán csak... távol vannak, ezért nem érzed úgy... - vetettem fel óvatosan, most így elsőként rögtön az édesanyjára gondolva, mert... abban egészen biztos voltam, hogy minden anya szereti a gyermekét, és hogy Ethan szeretnivaló, tehát kizárt, hogy épp őt ne szeretnék a szülei. Azt ugyan nem tudhattam, mellette vannak-e, de... valamiért, talán szavaiból eredően, úgy éreztem, valószínűleg nincsenek, és egyedül van, emiatt érezheti ezt... - És... hogy te szerethess másokat, nem kell hozzá mást tenned, csak nyitnod kicsit... mások felé. Mindenkinek kijár a szeretet, hogy adhassa, és kaphassa is, és ez rád is vonatkozik. Igaz, ez bizalmat igényel, és az nem mindig egyszerű, kell hozzá némi bátorság is, de... ha sikerül, akkor felbecsülhetetlen, idővel pedig már könnyebb lesz a próbálkozás is. Ha ez számít, mi máris kedvelünk - bizonygattam, bólintva is szavaimra megerősítésként, magamra és Luciusra gondolva. Nem is hazudtam. Minden szavam komolyan gondoltam. Azt is, hogy kijár neki a szeretet, azt is, hogy megéri szeretni, és nyitni mások felé, és azt is, hogy mi kedveljük. Tudom, eleinte nem könnyű, hogy bízzunk másokban, és nyissunk feléjük, érzéseket tápláljunk, és elfogadjuk, ha mások táplálnak irántunk, de... ha aztán az ember belejön, beleszokik az érzésbe, és nem csak negatív, de pozitív hatások is érik az ilyesmivel kapcsolatban, akkor utána már jobb, és könnyebb. És az biztos, hogy nagyon is megéri, mert az élet sokkal szebb és jobb, ha szeretnek, és szerethetünk. 
- Általában csak nehéznek tűnnek... mikor ott állunk előttük, és el kell kezdeni. De ha már benne vagyunk, rájövünk, hogy csak nehéznek látszott - magyaráztam, mert ugye, a legtöbb dologhoz bátorság kell, legalább egy kicsit. Ha félünk, minden nehéznek látszik, félünk, hogy nem fog menni, nem fog működni, ám ha összeszedjük a bátorságunk, és belevágunk, hirtelen szembesülünk vele, hogy csak kívülről nézett ki úgy, mintha nehéz lenne. Kivéve a gyerekszülés... az közben végig nehéznek tűnik, és mikor túl vagyunk rajta, és a kezünkbe adják a babát, akkor önt el bennünket az érzés, hogy valójában nem is volt az olyan nehéz... és amennyire meg mégis az volt, annyi nehézséget bőven megért ez a csoda. 
- Mindenki - bólintottam. - Tudod... szerintem mindenki jónak születik... idővel, ahogy mások bánnak velünk, az befolyásolja a mi viselkedésünket, érzéseinket is, és ez generálja a tetteinket... ami miatt mások, és mi is azt hihetjük, hogy rosszak vagyunk, hogy valamit rosszul csinálunk, pedig... ez nem így van. Csak valószínűleg a nem megfelelő emberek vesznek minket körül. Vagy talán csak rosszul állunk egymáshoz, mert félünk, félreértjük, nem értjük egymást... és a dolgok kisiklanak, ami miatt ismét úgy reagálunk, hogy negatív hatások keletkeznek, és ettől csak még rosszabbnak érezzük magunkat, pedig... csak egy nagy kozmikus félreértés az egész... Szerintem ezért fontos, hogy beszéljünk, és érezzünk, és megéljük az érzéseink, és... őszinték legyünk, beszéljünk egymással az érzéseinkről, gondolatainkról... Egyedül minden félelmetesebbnek és rosszabbnak tűnik, pedig egy kis szeretettel és törődéssel könnyedén kiderülhet, hogy végig csak rossz szögből néztük a dolgokat, vagy épp önmagunkat, és igazából nincs is velünk semmi baj. - Miközben magyaráztam neki, igazából úgy éreztem, a szívem megszakad érte, mert a kérdéséből tisztán világosnak tűnt, hogy őhozzá... valószínűleg eddig mindenki rosszul állhatott... talán ezért is hiszi magáról, hogy vele valami gond van. Talán még senki nem mondta neki, hogy tökéletes... és szeretnivaló, és... ő is megérdemli, hogy figyeljenek rá, és... talán még senki nem próbált belátni a felszín alá, talán senki nem maradt még mellette annyi ideig, hogy ő azt érezze, számít valakinek... vagy ha mégis, akkor az illető aztán pont azzal törte össze, hogy utána elment...
Ez elszomorító volt. Főleg, hogy ő annyira kedves volt...
- Te pedig kedves vagy, és... ne félj, amíg én itt vagyok, a sötétség nem győzhet. Nem hagyom neki. - És újra rámosolyogtam, biztatón, kedvesen, szeretettel. Talán nem vagyok "nagy szám", ahogy mondani szokták a fiatalok, de szerencsére halhatatlan vagyok, és... kortalan, és... ami a legeslegfontosabb mind közül... én egy édesanya vagyok. A fiamra hagyom örökül ezt a világot, és... Isten minden gyermekére, beleértve Ethant is. Értük... én is tudok erős lenni, és amíg én itt vagyok... ők nem veszhetnek csak úgy el... egyetlen egy sem, akik azt hiszik, vagy akikről a világ azt hiszi, hogy nem érdemesek rá... sem a jóra, sem a szépre, sem a szeretetre... hát én mindnyájukat szeretem, és óvom... a szívembe fogadom őket... megóvom őket a sötétségtől, ahogy csak bírom!

Láthatóan meglepődött, amikor megérintettem őt. Én a törékeny, elhagyatott, elhanyagolt gyermeket láttam benne, de elszomorított az a gondolat is - ha ez még nem lett volna elég -, hogy vajon mások mit láthatnak benne, ha szegény ilyen kevés törődést, szeretetet, és bizalmat kapott eddig az életben, hogy még egy egyszerű, kedves gesztus is ilyen meglepődöttséget vált ki belőle.
- Az teljesen ki van zárva! Egy édesanyának sosem lehet jobb a gyermeke nélkül. Az nekünk olyan, mintha a szívünk lenne távol a mellkasunktól - válaszoltam, nemes egyszerűséggel, amikor... bár először azt hittem, valóban nem felel majd, ám végül mégis csak elhangzott egy halk mondat.
A gyerekek az otthonban főleg akkor szoktak az orruk alatt mormogni, motyogni, amikor rossz fát tettek a tűzre, és be kell vallaniuk, vagy amikor például olyasmit mondanak épp el, amiről előtte ők is meg akarták magukat győzni, és félnek, hogy ha túl hangosan, vagy valaki szemébe nézve mondják ki, akkor össze is dől az az ingatag kis kártyavár, amit hitükből építgettek meg, hiszen ők maguk is érezték, hogy valótlant állítanak, csak úgy vélték, az kevésbé fáj nekik, mint az igazsággal szembenézni. Ethan talán... azt gondoltam, esetleg azzal nem szeretne szembenézni, hogy őneki hiányzik az édesanyja... és inkább bemesélte magának, hogy az anyukájának jobb nélküle.
Úgy tűnt, Ethan viszonylagos nyugalommal kezelte, hogy Lucius rágcsálnivaló játéknak tekintette a kezét, legalábbis, nem húzta el tőle, és nem tett rá megjegyzést, hogy undi, és jobb szeretné, ha fiam nem tenné ezt vele. Én már úgy megszoktam a dolgot, az én kis drágaságom azóta örömét leli eme cselekedetben, amióta csak megtanulta, miként kell a dolgokat megragadni, és a kicsi szájához húzni.
- Aranyos vagy... de biztosíthatlak, én sem vagyok bűntelen lény. A fiam erre az élő példa - feleltem mosolyogva, kedves szavaira. Igen, én bűnbe estem, de a bűnöm gyümölcsét a világnál is jobban szeretem. Sosem tekintenék rá úgy, mint egy hibára, vagy valamire, amit jóvá kell tenni. Kettőnk közül én vagyok a bűnös, de Lucius nem bűn, számomra sosem lesz az, és ami pedig a többieket illeti... döntéseikért nem felelhetek, de bízhatok abban, hogy bár családom rendhagyó, létezésében egyedi, de... hátha jelen van annyi szeretet és családi összetartás a többiek szívében is, hogy lássák, és belássák... Lucius, és a hozzá hasonló gyerekek kincsek... gyémántok... és nem pedig kavicsok, végképp nem szögek!
- Elhiheted, néhány év kitartó munkája árán megoldható a dolog... - vontam meg könnyed mozdulattal a vállamat kissé. - Tudod, én és apa nagyon szeretjük a zenét, és a táncot, és... bár nem állítom, hogy a testvéreim mindegyike ellenérzésekkel viseltetne ezek iránt, de... engem Lucius előtt nem érdekelt semmi más, csak ezek... zene, tánc... és ha az ember az ideje minden pillanatát ezekkel tölti... és nem ám egy szobába zárkózva, csendesen, akkor... a környezete számára azért kissé... zavaró lehet. Most hogy nem vagyok otthon, végre csend van - mosolyogtam, némi magyarázat kíséretében Ethanre. Abban egészen biztos lehettem, hogy távozásom után senki nem lépett a nyomdokaimba, kivéve persze, ha netalántán táncra perdültek örömükben, amiért már nem bosszantom őket, és nem kell elviselniük engem, a zeném, és az előadásaim, csak azért, mert apa szerette, amint előadtam bármit, akármit, valamit...
Szemeimet lesütöttem egy pillanatra, és egy apró sóhaj is távozott belőlem. Igen... szegény Lucifer... a világ oly keveset tud róla, oly keveset láttak belőle, és igazi lényéből... Fogalmuk sincs, mi mindent köszönhetnek neki...
- Tudod... a "sátán", eredetileg arkangyal volt. Egyike a világ megteremtőinek. Eredetileg nem is Lucifernek hívták, és nem is az "Ördög" néven emlegették... és köze sem volt a gonoszsághoz, ami valójában az emberekből ered, nem őbelőle, ő csak... a vágyakra van hatással... és az emberek néha rossz dolgokra vágynak, vagy rosszat tesznek a vágyaikért, vagy azok által... Ha pedig az ember rosszat tesz, sokkal könnyebb valaki mást okolni, Istent, az Ördögöt, akárkit... csak önmagukat ne kelljen. Az a bizonyos "Ördög", azért lett a "Sátán", és a "Pokol ura", mert ellenszegült az isteni akaratnak. Fellázadt. Így megbüntették. Letaszították a Mennyből. Ő lett a számkivetett, a tékozló fiú... és a bűnök megtorlója. Nem gonosz. Csak bünteti a gonoszt. Az emberek pedig nem akarják magukban meglátni a gonoszt, így félreértelmezték, mintha az őket büntető lény csakis gonosz lehetne... pedig mindenkinek megvannak a maga bűnei, és... Lucifer érdemei szerint bánik mindenkivel... - magyaráztam, talán túlzott szenvedéllyel is, ám sosem állhattam, ha bátyámat félreértették, nem szerettem, ha gonosznak gondolták, így legtöbbször próbáltam igazságot csepegtetni az ilyen emberek tudatába... hadd sejtsék legalább, mi az igazság. Lucifer nem rossz, sosem volt rossz... csak vágyott valamire, ami sokak szerint rossz... Szabadságra. - A testvérem... szabad szellemű. Ő volt az első, aki fellázadt, aki elhagyta az otthonunkat. Ellenszegült a szüleink akaratának. Ő is azt gondolja magáról, hogy nem túl jó lélek, és nem érdemli azt a szeretetet, amit például tőlem kap, pedig... kevés olyat ismerek, akinek nála jobb szíve lenne - tettem hozzá végül, mintegy kiegészítve a "védőbeszédemet"... hogy ne hasson olyan nagyon úgy, mintha a "valódi Lucifer" lenne a bátyám, és érte kampányolnék. Persze, nekem a valódi Lucifer a bátyám, és ezt nem is szégyellem, ám... abban nem voltam biztos, hogy Ethan el tudná-e viselni az igazságot.
- Nos... mi szívesen megismernénk, Lucius és én, és... kétlem, hogy ártanál nekünk - feleltem tényszerűen, mert a magam részéről nem voltak kétségeim, bár abban biztos voltam, hogy neki lesznek. Ám hiába minden kétsége, és esetleges kétkedése, azért még az én véleményem nem fog megváltozni.
- A különös akár jó is lehet, nem? Legalább nem unalmas. - Azt ugyan nem tudtam, mennyire jó vagy nem jó, az, amennyire mi különösek vagyunk, de szerencsére, ez emberenként változhat, mármint... az, hogy engem kik és mennyien gondolnak rossz értelemben különösnek, az egy dolog, de eközben mások, pl Ethan is, gondolhatják ezt jó értelemben is rólam. Ugyanez pedig állt Ethanre is. Attól, hogy ő maga, vagy mások rossz módon látják őt mondjuk különösnek, még nem zárja ki, hogy egyébként jó módon is különös legyen, csak... a megfelelő embereket kell ehhez megtalálnia.
Eltöprengtem kérdésén. Meglepett. S úgy döntöttem, megtisztelem őt annyira, hogy átgondoljam a válaszom, mielőtt kimondom, bár kész tény volt a véleményem...
- Nem. Szerintem nem - feleltem végül, rövid hallgatás után. - Úgy gondolom... ahhoz, hogy gonosz dolgokat tegyünk... sérülés kell. Általában a lelkünkön. Néha a szívünkön. Más esetekben a test sebei is okozhatják. Sokszor... a magány váltja ki. Olyan nincs, hogy... valaki azzal a vággyal születik a világra, hogy bántson másokat, vagy akár önmagát. Szerintem... ahhoz, hogy valaki bele akarjon rúgni másokba, az kell, hogy előtte ő beléje is bele rúgjon valaki, hogy úgy mondjam. Nincs eredendően jó és rossz, a körülmények, a hatások, az érzelmek sok mindent, sőt... mindent meg tudnak változtatni. Egy kéz, ami megsimogat, vagy megüt, vihet el minket egyik vagy másik úton. De... még akkor is... ha elindulunk az egyiken, bármikor jöhet egy elágazás, amin új irányba indulhatunk. Semmi nincs kőbe vésve, sem az életben, sem mibennünk. Te sem vagy eredendően rossz! - hangsúlyoztam a végén, mert elég nehéz lett volna félreérteni a kérdést... ami nyilvánvalóan nem nagy általánosságban hangzott el... hanem őrá vonatkozott, önmagára. Bármit is hitt ő magáról, én még azzal a kevéssel is, amit eddig láttam belőle, úgy éreztem, ő nem rossz... ő inkább... magányos... sebzett... de nem, semmiképpen sem eredendően rossz.
Mi is lehetett volna erre a legjobb bizonyíték, ha nem az, hogy Lucius cseppet sem félt tőle, sőt. Ő egészen biztosan többet látott Ethanből, még nálam is többet, és ő bízott benne. Maradéktalanul.
Egyik kezem kissé feljebb emeltem, és gyengéden végigsimítottam új barátom felkarján.
- Csak két dologra van szükséged, Ethan. Az egyik az, hogy bocsáss meg azoknak, akik bántottak, bármilyen módon. Ne őrizgesd a lelkedben a haragot és a bánatot. A másik pedig... engedd, hogy valaki szeressen. Mert az neked is jár... és igenis lehet téged szeretni. Amíg van a szívedben fény, addig nem győzhet a sötétség! - mosolyogtam rá szeretettel, és közben végig a szemeibe néztem. Szerettem volna, ha tudja, hogy minden egyes szavamat teljesen komolyan gondoltam. És szerettem volna, ha érzi, hogy én törődöm vele! Nincs egyedül!