Alexander Morningstar

Szikár termetemmel szinte olyan magas vagyok, mint apa, aki kimondottan égimeszelő a legtöbb ember mellett. Már a serdülőkor elején egy magas voltam anyával, és jó ideje túl nőttem rajta, de ez egyikünket sem zavarja. A családtól és ismerősöktől – élén szeretett nővérkémmel és Maze-el – így is mindig megkapom, hogy „KIS Ördög” vagyok, vagy, ahogy Maze szeret fogalmazni:  annyira cuki, hogy hánynia kell. A „kis”, „kicsi” és hasonló jelzők nem maradhatnak el, egészen hozzám nőttek, nem csinálok belőle nagy felhajtást. A higgadtságomat anyutól örököltem, nem vitás. Ha a magasságom nem lenne elég szembe tűnő, akkor az, hogy állig ki vagyok varrva, bizonyára az. E mellett füleimben jókora fültágítók díszelegnek, mert nekem így tetszik. Volt egy kis vita ebből anno oda haza, de nem igazán volt min veszekedni, mivel már lyuggatott fülekkel sétáltam egyszer haza suli után. Ami viszont a legfeltűnőbb a megjelenésemben, az a zabolázatlan üstököm. Angyalian göndör fürtök, vígan, szabadjára eresztve, de csak a kobakom egyik oldalán. A másik felét többnyire lekapom. Természetesen ében hajamat szeretem kiszőkíteni, olykor egy kis pink-el keverve, ha nem lenne e nélkül is elég vérlázító a külsőm. És még így sem én vagyok a legfurább a családi fotókon! Már ha a sógorom is megjelenik, démoni, két lábon járó macska-formájában, az unokahúgaimmal és -öccseimmel karöltve. A szemeim teljesen feketék, pontosan olyanok, mint a nővéreméi – eléggé hasonlítunk arcban –, ezt is apa hagyta ránk. Ami pedig az öltözködésemet illeti, az kedvfüggő. De többnyire egy sima fehér vagy fekete ing, tépett farmerrel.

Az első ránézésre netán „zord” külső kedves, gyengéd belsőt takar. Az emberek sokszor megnéznek és látom az arcukon az előítéleteket, amik egészen alaptalanok. Cseppet sem vagyok durva vagy trágár, sem udvariatlan. Valamiért, ha valakinek extrém, különc a külseje, mert egy kicsit lázad, akkor hajlamosak menten megbélyegezni és azt feltételezni, az illető csakis a társadalom pereméről származhat. Esetemben nem is tévedhetnének nagyobbat, hiszen rendőr családba pottyantam. Érdekel a filozófia és a lélektan, ahogy a történelem és a kultúra is. Közvetlen, nyitott személyiség vagyok, aki jól kijön kicsikkel és nagyokkal egyaránt. Ha a zebrán egy néni elejti a botját, én leszek az első, aki felveszi. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szeretnék vadulni, csak éppen ezt az oldalamat „békésen” élem ki – zenével.

Angyali félvér vagyok, az apám Lucifer – ne hívjátok Samaelnek, azt utálja -, a Sátán, aki egy arkangyal. Édesanyám pedig Chloe nyomozó, aki bár ember, nagyon különleges teremtés. Az ő frigyükből születtem, nővérem, Trixie után nem is kicsivel. Mivel nefilim vagyok, rendelkezek az angyali félvérek tulajdonságaival, azaz bár a testem többnyire emberi, azaz nem csupán halandó, de sérülékeny és öregszik is, ám vannak szárnyaim. Megörököltem apa jellegzetes, hófehér tollazatát, a nővéremmel egyetemben. Angyaltollaink gyógyításra képesek, de kevéssé hatékonyak, mint édesapánké vagy a testvéreié. E mellett mi „csupán” repülni tudunk szárnyainkkal, harcolni vagy végtagként használni már nem tudjuk őket. Mivel egy arkangyal nemzett, két különleges képességgel jöttem a világra, melyek az első szárnybontást követően aktiválódtak:

Különleges képességek:
   • Időugrás – Utazás az időben
   • A Bestia hangja – Természetfeletti, „pokoli” vagy "démoni" hang, ami képes magához idézni bizonyos démonokat és az uralma alá hajtani őket (főként alacsonyabb rendűeket)

Én aztán valóban nem hétköznapi famíliába csöppentem! Lehet ennél furább és rendhagyóbb családba születni? Talán, de nem tartom valószínűnek. Mintha csak egy Netflix-es fantasy sorozatból pattant volna ki az egész bagázs! Az apám Lucifer Morningstar, aki az egyik legerősebb entitás az egész univerzumban, hiszen arkangyal és nem mellesleg ő maga a Sátán és az egyik legmenőbb LA-i bár tulajdonosa, hobbiból pedig „civil” tanácsadó az őrsön. Ebből adódik, hogy nagyapám Isten – igen, a nagybetűs csóka, teljes életnagyságban! -, valódi vérrokonságban állunk tehát az Öreggel, ami elég meredek még nekem is, higgyétek el! Nagyi meg egy istennő, aki saját világot teremtett magának, csak így, lazán, tudjátok. A másik nagymamám meg filmcsillag, hiszen nálunk senki sem átlagos. Anyukám pedig, a drága tündér, ő Los Angeles egyik legjobb gyilkossági nyomozója, és nem mellesleg a részleg parancsnoka. Nemsokára pedig kinevezik kapitánnyá, nyakamat rá! Meg is érdemli, szívügye a munkája és profi benne. A nagypapi büszke lenne rá - miatta lett rendőr - , ahogy én is az vagyok és az egész család. Ha valaki rossz fát tesz a tűzre, úgy komolyabban, na, akkor a szüleim kíméletlenül lecsapnak rá, így lesz biztonságosabb a város. A többség csak álmodozhat ilyen szülőkről, de nekem meg is adatott, hogy pont az ő fiuk lehessek. Tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint egy szuperhős család, nénikéimmel és bácsikáimmal együtt! Nagyon király! Ellenben hazudnék, ha azt mondanám, nincs nyomás ilyen felmenőkkel! Nem csoda, ha olykor kissé „fekete báránynak” érzem magam közöttük. Mindenki zseniális a maga nemében. Ehhez képest én, a „legkisebb Morningstar”, aligha különbözöm bármelyik halandótól. Már elértem a felnőtt kort – persze Maze továbbra is „kis szarosnak” hív, ami miatt anya rend szerint rá pirít, de én tudom, csak szeretetből teszi, nehezen fejezi ki az érzéseit, tudjátok -, még sem mutatkoztak még meg a félvér képességeim. A szárnyaimat nem tudom elő csalogatni, ahogy semmi különleges képességet sem produkálok. A nővérem az én koromban már réges-régen teljes nefilim életet élt, ráadásul orvosi egyetemre járt és közben még otthon is állta a sarat a férje és a négyes ikrei mellett. Ilyen lenyűgöző az én családom! Azóta Trixie a Poklot is igazgatja, míg „nappal” doktornő és családanya, addig „éjjel” az Alvilág Királynője. A férje is egy démon, a formaság kedvéért. Én pedig… egy kölyök vagyok, egy suhanc, kissé kakukktojás a többiek oldalán. Van egy metál bandám, a Bleeding Angels (Vérző Angyalok), aminek a frontembereként én éneklek. Ez az egy „szuper erőm” van, hogy mindennemű megerőltetés vagy gyakorlás nélkül képes vagyok olyan hangokat kiadni magamból, mint amiket bizonyára a Pokol legmélyebb bugyraiban hallani csupán, de nem a Földön. Az ilyesmit az emberek hosszasan gyakorolják, de nekem erre nem volt szükségem, csak jön magától. Valójában szeretem a hangomat és ezt a szokatlan talentumot. De azért nem az igazi, ugye? Szerintem sem. Bár a család állítja, hogy baba koromban, mikor a pinduri keresztgyerekeim – a nővérkém ikrei, együtt nőttünk fel – a kiságyam felett röpködtek, tüsszentettem egyet és lángcsóva jött ki a torkomból. Hát… mivel ez azóta nem ismétlődött meg, valamint nem is emlékszem rá, úgy sejtem, csak szivatnak ezzel, vagy éppen vigasztalni próbálnak a maguk módján. Minden esetre, elméletileg bármikor előjöhet egy nefilim ereje, többnyire váratlanul. Nehéz pontos adatot mondai, mert kevesen vagyunk. Szóval, marad a türelmes várakozás. Hátha én is villantok valamit. Vagy nem. Meglátjuk. Ki tudja, az élet még mi mindent tartogat számomra? A keresztanyám, Ella sokszor próbál lelkesíteni, hogy majd csak megmutatkozik az az erő, meg hogy nagyapa nem utál, amiért sose hozott szülinapi tortát és a Pokolra taszít halálom után… nagyon aranyos nő, kikönyörögte anyuéktól, hogy had legyen ő a keresztmamám, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy vallási vadbuzgalmában az apokalipszist igyekezne megakadályozni, mintha az a szörnyű Anti-Krisztus válhatna belőlem, mint akiről az ódák zengenek. Szóval igyekszik gyerek koromtól nevelgetni a hitben, amire a fogjuk rá kereszt apám, John Constantine, a hírhedt Nevető Mágus csak képeket vág. Nem is tudom, melyikünk „rosszabb arc”, John vagy jómagam. Minden esetre, még meg is bérmáltak, Ella elintézte, de a papnak persze nem szólt, hogy az Ördög fia vagyok. Így lett a bérmakeresztnevem „Jean”, ami nem Keresztelő Jánosra utal, hanem sokkal inkább Jean d’Arc-ra, mert ő egy kemény csajszi volt! Szívesebben viselem az ő nevét, menő egy szent és történelmi alak. Hát, röviden ez az én kis életem, amit semmiért sem cserélnék el!