Rebecca O'Hara

Kinézete legtöbbször attól függ, melyik fele dominál. Van hogy haja szőke, arcvonásai lágyak, és az összes kedvessége, szeretete beleköltözik.
Aztán van mikor az a haj barna, a világos ruhák helyet, fekete bőr cuccok veszik, a lágy vonások eltűnnek, helyette rideg tekintet, markáns vonások kapják a fő szerepet. Olyankor nem is úgy gondol magára, mintha ő lenne az. Könnyebb úgy megemésztenie a szörnyűségeket, amiket művel, ha egy másik személyként gondol arra a felére.
Alakját tekintve ballerina. Odafigyel arra, mit és hogyan eszik, nem engedhet meg magának plusz kilókat. Vékony, nagyon vékony, mégis kellően gömbölyű ott ahol kell.

Én önmagamat keresem:
egyetlen lesz, ki nem talál.
Én keresem az életem:
életem egyetlen halál.
Én keresem halálomat
és életem majd megtalál.

Még szokom, még emésztem. Nehéz ez a kettősség. Alapjáraton egy tüneménynek tartom magam, aki a légynek se árt. Kedves vagyok, megértő, és népszerű is a magam módján. A végletekig képes vagyok hajtani magam, saját magammal szemben hatalmasak az elvárásaim, és nem ismerek kompromisszumot. A balett a mindenem, ott tudom a legjobban kifejezni magam, megmutatni mindazt, ami bennem zajlik, és adni egy aprócska részt magamból. Már nem félem a fájdalmat, hisz az ezzel a léttel együtt jár.
És nem tudom, mi történik, mikor jön, vagy honnan. Váltok. Akkor nálam kegyetlenebb teremtés aligha van. Nem nézek semmit és senkit. Jó formán el se hiszem, hogy én ontom ki valaki életét, és aztán az eufória, a jóleső nyugalom, a békesség. Olyankor messzire megyek, távolabbi helyekre, és próbálok nem ártatlanokra támadni, de az annyira képlékeny, amennyire halasztom, hogy szabadon engedjem azt, ami bennem van.
Kutatok, rengeteget. Próbálok rájönni, ki vagyok, miért van az, hogy olykor szurokfekete szárnyak tarkítják a hátam. Eközben folyamatosan edzem magam, hogy kiemelkedjek a táncban, hisz a legjobb akarok lenni. Egyetlen próbát, edzést nem hagytam ki életem során, és kínosan ügyelek az alakomra, sokak szerint már-már pszichésen. És ha ez még nem lenne elég, próbálom egy átlagos emberlány életét is élni, akit barátok vesznek körül, bulikba jár, és mindig van valami programja. Az életem jó, mégis… valami hiányzik, amire nem tudok rájönni, mi az.

-

Gyere. Mondták. Jó lesz. Mondták. Nem érzem magam kényelmesen, azt se érzem, hogy olyan jó lenne, és a velem szemben lévő nő…. mintha a vesémbe látna. A szoba kong a csendtől, semmi apró mellékzörej, vagy bármi. Ellenben furcsa kellék annál több. Az egyik sarokban különböző fiolák, szépen, katonásan elrendezve a polcokon, a másik sarokban a plafonról különböző dolgok lógnak le, amiket talán jobb is, hogy nem tudok azonosítani.
- Te nem vagy Halandó – megtörik a csend, és ez még csak nem is kérdés volt. Tény. Hátrébb húzódok a széken, és kihúzom magam, miközben a nő a furcsa kártyalapokat vizslatja, majd engem.
- De nem látok mást, csak foltokat – ráncolja a homlokát. Én is ráncolom a homlokom, mert sajnos nagyon is értem, miről beszél.
- Nem tudok magamról jóformán semmit… csak foltokat – suttogom leszegett fejjel, de valamiért biztos vagyok abban, hogy ő ezt hallja, hisz biccent.
- Nem tudom, kik a szüleim, nem tudom, hol születtem… nem emlékszem semmire – szűkítem össze kék szemeim, ahogy próbálok újfent koncentrálni, de megint csak falakba ütközök. Ideges sóhaj hagyja el az ajkam, mire csak egy halvány mosolyt kapok válaszul.
- A múltad megfejtésében nem tudok segíteni, a jövőd azt viszont látom – lenyelem azt a fránya horkantást, miközben a hölgy az elé táruló lapokra mutat. Engedek a kísértésnek, közelebb hajolok, hogy megnézzem őket magamnak, de semmi mást nem látok a rajtuk lévő furcsa rajzokon kívül.
- Celestim vagyok… ennyit tudok. A szüleim egyike angyal a másik démon… és néha kifordulok önmagamból – nem tudok tovább lépni. Hogy érdekelhetne a jövőm, mikor még a jelenem sem értem igazán?
- Néha… furcsa dolgokat akarok… néha… meg is teszem őket, és utána még jól is érzem magam – mardos a bűntudat, de egyszerűen nem tudok mit tenni, nem tudok parancsolni, ahogy a tekintetemnek sem, ami elködösül a szemem elé kerülő képek láttán. Hisz az utolsó ilyen alkalom nem is olyan rég volt.
- Próbálok…próbálok csak rossz embereket bántani, olyanokat, akik megérdemlik, de nem mindig sikerül… van, amikor jó embert is bántok… egy anyát… egy hajléktalant… egy gyereket… az a valami bennem… már nem válogat - súlyos szavak ezek, amik elhagyják a szám, és mégis… arcom egyetlen pillanatra se rezdül meg, nem látszik rajta bűnbánat. Azonban ami még furcsább, a nő arcán sem látszik elcsodálkozás.
Hümmög egyet, aztán biccent. Mint aki pontosan érti, miről beszélek, így bizalmatlanul kezdem méregetni. Azt hittem, majd jót fogok nevetni, azt hittem, hogy a nő majd összezagyvál mindent, és mégis… az egész légkör nyomasztóvá válik, ahogy egyre inkább megértem, nem valami kuruzslóval van dolgom.
- Látok itt valakit. Egy férfit. Olyan kapcsolatot látok köztetek, amire eddig még nem sok példa volt. Kerüld el. A veszted is ő lesz. Ennyit tudok tanácsolni – újabb súlyos szavak, mégis csak a szemem forgatom, hisz épp az imént ecseteltem, miféle szerzet vagyok, és erre azzal jön, van, aki árthat nekem? Felhorkantok majd elköszönök.

Pár nap eltelt azóta, mióta a jósnőnél jártam, az egyetem egyik padján ülve iszom a kávém, Lucy remek társaságát élvezve. Nem sokat beszél, tényleg nem… de megteszem én helyette.
- Mit hittél, miben más? Itt is ugyanúgy tanulni kell – kapom meg, miután azt ecseteltem neki, az egyetemre járás alatt nem erre gondoltam, azt hittem, másabb lesz, mint a gimi. De nem. Még csak nincs is annyi buli. Vagy ha van is, engem nem hívtak meg.
- Ez annyira durva… te nem hallottad Beca? – érkezik meg a két másik barátnőm, és szó nélkül huppannak le mellénk. A fejem rázom, miközben nyugodtan kortyolok a kávéból, holott tudom, mi jön ezután.
- Megölték a jósnőt, akinél a múltkor voltunk.
- Azt írják, a belénél fogva lógatták fel – mesélik egymás szavába vágva az újabb híreket, én pedig csak a papírpoharam felett nézek egyenesen a goth lány szemébe, és megeresztek egy halvány mosolyt.
- Nem csoda, annyi pénzért összehazudni minden félét – megvonom a vállam. Itt Los Angelesben amúgy is minden napra jut legalább kettő tragikus haláleset.