Jack The Ripper

Külsőmet többnyire a decens megjelenés jellemzi. Szolid elegancia, sötét színek dominanciája. Fekete öltönynadrág és fehér vagy valamilyen mély árnyalatú ing, olykor nadrágtartóval vagy nyakkendővel kiegészítve és természetesen sűrűn viselek zakót is. Ez nem jelenti azt, hogy ne követném az adott kor aktuális divatát, de többnyire annak jóvágású stílusvonalával élek. Hiszen nem szeretnék túl nagy feltűnést kelteni. Csupán annyit, amennyi feltétlenül szükséges az elképzeléseimhez. Dús, egészen sötétbarna, hullámos hajamat a viktoriánus korban nehezen zaboláztam meg, márpedig a közerkölcs megkövetelte az ilyesmit az úriemberektől. A magam 180 cm-ével pedig kifejezetten magasnak számítottam akkoriban, mikor a járványok, gyér egészségügy és gyenge élelmiszerminőség, valamint rossz anyagi körülmények miatt a férfiak többsége alig érte el a 170-175 cm-t. Mivel jómagam is nélkülöztem gyermekként, valószínűleg a magasságomat - valamint szemrevaló arcszerkezetemet és fogaimat - a démoni nemzőmtől örökölhettem, mert a jó táplálkozás elég távol állt tőlem, ahogyan akkoriban oly sokaktól Whitechapel-ben és a Brit Birodalom más területein egyaránt. Íriszeim mondhatni méregzöldek, akkoriban a Scheele-zöldhöz hasonlították a hölgyek, ami pontosan az az arzén-tartalmú festék, amiért a viktoriánus korban úgy odáig voltak az emberek, hogy az tömegesen okozta a vesztüket. Ez a tetszetős külső merőben elősegítette a munkámat akkor és ma egyaránt. Ezzel pedig nem az orvosdoktori címemre gondolok, hanem a másikra.

Hogy milyen a jellemem? Arról már nagyon sokan nagyon sok mindent mondtak és vetettek papírra. Különböző, ilyen-olyan fantáziadús, többnyire sértő jellemrajzokban. Voltam már pszichopata, szociopata, perverz, impotens, elmeháborodott s még ördögtől megszállott is, csak, hogy a leggyakoribb elméletekből szemezgessünk. De hogy milyen vagyok valójában, azt sosem akartam senki emberfiának az orrára kötni. Ahogyan most sem fogom. Ha szeretne megismerni, kedves Olvasó, hát legyen. De a testi épségét nem biztos, hogy garantálhatom.

Kiváló sebész vagyok és páratlan szülészorvos. Erre a hivatásra születni kell, főként ha a letűnt korokat vesszük figyelembe, ahol nem csak altatás, de többnyire érzéstelenítés és fertőtlenítés nélkül végezték a műtéteket, vagy legfeljebb ezek gyerekcipőben járó elődeivel. Egy farfekvéses szülésnél az anya 90-97%-ban két perc alatt elvérzett az orvos kezei között még a 19. század végén is. Így az, ha valaki mester a szakmájában, mint jómagam, szó szerint életmentő volt, ahogyan ma is az, még ha jelentősen csekélyebb is a halálozási arány, ne legyenek illúzióink, egy rutin műtétbe is bele lehet halni, kérem. Még is mit gondoltak, miért irat alá magukkal az orvosuk annyi papírt? Pontosan ezért. Mert a doktorok nem istenek, a körülmények pedig teljesen sosem számíthatóak ki. Szóval, gondoljon mindenki amit akar, kiváló vagyok a szakmámban és ezt senki sem veheti el tőlem. Éppen ezért tudtam végezni a "mesterművemet" a zord körülmények között, 1888-ban, Londonban, amit a világ máig nem tudott megemészteni, pedig csupán egy elhivatott, pokolian jó orvos kellett a manőverhez.

1861

Az év, amely a többségnek nem mond semmit. Legalább is Európában nem, ahonnan származom. De nem itt, nem ezen a kontinensen. Hiszen ez az év, amikor az amerikai polgárháború kirobbant véres sebet ejtve az amerikaiak szívén s az egész országon. Bár Anglia, a hazám hivatalosan nem avatkozott be ebbe a háborúba, túlságosan is függött a Konföderáció rabszolgatartásra épülő gyapot-nagyhatalmától. Ez persze nem gátolta meg Viktória királynőt abban, hogy mind a két félnek, Északnak és Délnek is fegyvereket adjon el. Mindeközben az akkori világ egyik legnagyobb birodalmának uralkodónője észre sem vette, mennyien szenvednek a kényszermunkától és éhínségtől a saját királyságában. Ironikus, nemde? Ebbe a világba születtem bele, efféle körülmények közé, a viktoriánus London nyomornegyedében. Az anyám elhagyott, az apám pedig feltételezéseim szerint a létezésemről sem tud, de valószínűleg nem is érdekelné. Egy ápolónő talált rám Whitechapelben, a The London Hospital lépcsőjén, ami akkoriban még nem viselte a "Royal" jelzőt nevében. December közepe volt, a hó nagy pelyhekben hullott rám a kórház legmagasabb lépcsőfokán, de nem sírtam, a havazást nézegettem, mikor a nővér a műszakja után hazafelé menet meglátott. Sokszor mesélte el nekem ezt az éjszakát, azt mondta, csodával határos, hogy nem fagytam halálra, de még csak tüdőgyulladást sem kaptam, éppen, hogy csak megfáztam kissé, pedig ki tudja, meddig feküdtem az épület előtt.
Elizabeth volt a nő neve, aki azon az estén meglelt és magához vett, sajátjaként nevelve fel. Beth rendkívüli teremtés volt, végtelenül elhatározott, erős hivatástudattal és a korszellemet meghaladó nézetekkel. Doktornő szeretett volna lenni, de akkoriban és az ő társadalmi státuszával ez esélytelen volt. Ha csak pár évvel később születik... de nem így hozta a sors. Dühítette, hogy mindezek okán a keze meg volt kötve. Az élet vele sem bánt kesztyűs kézzel. Felnevelt, bár magát is alig tudta eltartani. S bár tudtam, hogy nem ő szült, sose éreztette velem, hogy ettől kevesebb lennék a szemében. Szigorával is az én javamat kívánta szolgálni, én pedig igyekeztem nem csalódást okozni neki.
Napjaink nagy részét a kórházban töltöttük, sok volt a beteg és kevés az orvos, ápoló. Az ügy, amit szolgált, az én ügyem is lett. Segíteni az embereken, gyógyítani őket. Egészen kicsi korom óta dolgoztam is a kórházban, ami a 19.századi Nagy-Britanniában cseppet sem volt szokatlan. Ami különös volt, az az, hogy én a kortársaimmal ellentétben nem egy bányában vagy gyárban, hanem egy egészségügyi intézményben segédkeztem. A többi nővér és az orvosok hamar felfigyeltek a fegyelmezettségemre és az elkötelezettségemre a szakmánk iránt. A gyomrom is jól bírta az akkori kórházi körülményeket, többek között a vér és halál látványát, így az egyik vezető sebészünk, Dr. Reid meglátta bennem a tehetséget. Egész korán elkezdett bevezetni az emberi test rejtelmeibe, kezdve a boncolással. Megengedte, hogy a szakkönyveit olvasgassam és mikor elég idős lettem, támogatott, hogy orvosi pályára lépjek. Mikor ennek hírét elújságoltam Beth-nek, rendkívül meghatódott és kifejezte büszkeségét, azt mondta, tudta ő, hogy egyszer még sokra viszem. Ekkor elmesélt egy történetet, amiről sem előtte, sem utána egy árva szót sem szólt. És én megértettem, miért nem járunk templomba, ahogyan a többi tisztességes ember. Pár nappal a megtalálásom után történ, hogy Elizabeth elvitt, hogy megkereszteljenek. Amikor azonban a pap a fejemre öntötte a szenteltvizet, ordítani kezdtem. Nem azét, amiért a többi csecsemő, nem a víz hőmérséklete miatt, hanem mert az szó szerint elkezdte lemarni a bőrömet, felfedve Anya előtt azt a szörnyeteget, ami a bőröm alatt lakozik. A pap jajveszékelt és azt kiáltozta, démon szállt meg, a Sátán fattyja vagyok és ehhez hasonlókat. Beth Anya kirohant velem a templomból, hazáig meg sem állt, ahol is megpróbálta tiszta vízzel lemosni rólam a szentelt vizet. Elmondása szerint, némi idő elteltével az arcom magától rendbe jött, mintha soha meg sem történt volna az az incidens. Ő pedig elhatározta, hogy elfogad engem olyannak, amilyen vagyok. Legyek bárki vagy bármi. Mert ő évekig fohászkodott az Úrhoz gyermekért, de az nem hallgatta meg őt. A férje megcsalta, terméketlenségére hivatkozva és össze állt azzal a kurtizánnal, aki azt állította, az ő utódát hordja. Elizabeth pedig magára maradt, míg végül belém nem botlott. Saját elmondása szerint imái a Mennyekbe szálltak, majd onnan a Pokolig zuhantak, hogy maga az Ördög hallgassa meg őket. De ez sem érdekelte, mert a vágya beteljesült, ami erősebb volt annál is, hogy orvos lehessen. Én pedig sosem tagadtam meg tőle a tanulmányi jegyzeteimet. Arról a napról azonban, mikor meglátta a démoni arcomat, nem volt hajlandó többé beszélni. Amikor mindezt elmesélte, meggyűlöltem az összes utcanőt, akiket már korábban is a társadalmunk szégyenfoltjának tartottam, akik önmaguk alázzák meg a nemes női nemet. Kiszolgáltatva magukat dörzsölt Lord-oknak és iszákos ficsúroknak, hogy azok szemében csak még kevesebbet érjen egy asszony. Megalázva az egész női mivoltot. Önnön magukat tárgyiasítva, vissza szorítva a jogos női emancipációt. Családokat téve tönkre. És ami a legszörnyűbb, hogy halomra gyilkolták a magzataikat. Hiába tiltotta ember és Isten, törvény és vallás, mindent bevetettek, hogy a "nyűgtől" megszabaduljanak. Rendszeresen kerestek fel minket is, ezzel is rúgva a Beth-hez hasonló, tisztességes, de meddő nők önbecsülésén. Egyszer az egyik szajha, akit Lizbeth megpróbált lebeszélni a tervéről, arra hivatkozva, hogy a gyermek mindig áldás, undorral az arcán köpte a szemébe, hogy ne nevettesse, örüljön, hogy az ő méhe terméketlen! Olyan dühöt és fájdalmat szülve Liz-ben, aminek csak Isten a megmondhatója. S még csak nem is démonok, hanem emberek, nem igaz? De természetesen, én volnék a Szörnyeteg a történetben. Milyen bájos! Rendben, legyek hát én A Gonosztevő! Míg a romlás ezen mocskos virágai a földre hullanak, addig jó szívvel fogadom el ezt a hálátlan szerepet. Azon az estén pedig, Anya nem szólt hozzám, miután ajtót mutattunk a kéjhölgynek. A szomorúság és melankólia teljesen beárnyékolta. Én viszont egészen mást éreztem. Fogtam az orvosi táskámat, benne az összes felszereléssel, a szikétől a csontfűrészig és meglátogattam a küszöbünkről oly gőgösen távozó Mary Ann Nichols-t. Dolgom végeztével csendben tértem vissza a lakásunkba, nehogy felkeltsem nevelőanyámat, akit az esti események amúgy is felzaklattak. Mikor azonban beléptem és a táskámat letettem, ő már várt rám a konyhaajtóban. Az arcomat, a felöltőmet, a kezeimet... vér borította. A gyér gyertyafényben is pontosan láthatta, miféle feketének ható, csillogó fluidum szennyezi a testemet, a fémes szagról nem is beszélve. Nem tudom pontosan, meddig néztünk farkasszemet, szótlan. Míg ő éjszakai köntösében oda nem sétált hozzám, hogy le segítse köpenyem, majd szótlan fogott kézen és a fürdőszobába vezetett. Csupán szemlélője voltam a jelenetnek, miközben a vért a tenyeremről és az arcomról lemosta, mintha még mindig kisgyermek lennék, nem pedig egy szörnyeteg a Pokolból. Ahogyan a "másik" arcomról, úgy az akkori év prostituált-gyilkosságairól sem ejtett egy árva szót sem. Nem is kellett. Hiszen úgy is tudta. Ahogyan azt is, hogy megérdemlik, amit velük teszek. A világ minden egyes szajha halálával egy cseppet jobbá válik, haladva egy új, jobb század felé, a 20. század irányába.
Annak ténye azonban, amit Elizabeth a keresztelésemről elárult, nem hagyott nyugodni. Válaszokat akartam. És többé-kevésbé meg is találtam őket. Kísérleteztem magamon, felvágva a bőrömet, hogy megbizonyosodjam róla, valóban valami más lakozik alatta, mint egy hétköznapi ember esetében. És így is lett. A megszokott izomrostok és erek hálózata helyett közvetlenül a bőröm alatt még egy réteg bőr feszül, de ez egészen más szerkezetű és küllemű, mint az, amit felette viselek. Ránézésre  aszalt vagy mumifikálódott tetemre emlékeztet, csak éppen egészséges szövetnek bizonyul, amit az orvosi szike nem is igen akar átvágni. Lenyűgöző és meglehetősen bizarr felismerés, mi féle teremtmény lehetek?! Mert ember nem vagyok, az immáron nyilvánvaló lett számomra. Próbálkoztam sós vízzel, mint egy imitálva a szentel vizet, de semmiféle sérülést nem okozott. Ellátogattam hát egy templomba, hogy saját szememmel legyek tanúja, valóban árt lényemnek a szenteltvíz. Mikor ujjamat a szenteltvíztartóba merítettem, a fájdalom azonnali volt, a látvány pedig vitathatatlan. Mutatóujjam füstölni kezdett s mikor kihúztam a vízből, emberi bőröm nyomokban sem maradt meg, de a démoni bőröm is erősen sérült, volt, ahol a hús is kilátszott, mi több, a csont az utolsó ujjpercen. Mindössze pár pillanatnyi kitettségtől... így én, aki világ életemben a tudomány embereként éltem, abban bízva, hogy a babonaságokkal való leszámolás és a tudomány fejlődése előre mozdítja a világunk, megrökönyödtem. Rá kellett jönnöm, hogy ez a sárgolyó sokkal árnyaltabb ennél és hogy vannak tudományok, amiket nem látunk, még is léteznek. Elkezdtem hát bele ásni magamat az okkult tudományokba, ami virágzott Viktória idejében. Szeánszok, titkos társaságok és iskolák, démonidézések, miegymás. Persze, jelentős részük kuruzslók zsebét töltötte meg és szemfényvesztés volt csupán, ellenben, ha elég eltökélt volt az illető, meglelhette, amit keresett. Én pedig nem nyugodtam, míg így nem lett. Meg akartam ismerni  ezt az új világot, ami eddig is itt volt, bár elfüggönyözve. Avatatlan szemek elől rejtve. De nem az én íriszeim elől, melyek olykor úgy verik vissza a fényt, ahogyan arra egy emberi szemgolyó sem lenne képes. Igen. Ilyen körökben tudtam meg, hogy mi is vagyok valójában. Nem démon, legalább is nem egészben. Pontosabban, félig vagyok démon. Infernim, így nevezik azt a lényt, aminek születtem és egy halandó és egy pokolfajzat nászából fogan. Világossá vált, szülőanyám miért akarhatott tőlem megszabadulni. A Menny létezik. A Pokol létezik. Nevelőanyám imáit viszont egyik sem hallgatta meg, sem Isten, sem pedig Lucifer. Egy kénköves bestia mászott fel az Alvilágból és egy ártatlan  - vagy éppen repedt sarkú - nőt tett magáévá. Ez az asszony pedig fiút szült, de a szíve mélyén tudta, nem embert hozott a világra, hanem egy szörnyeteget. Egy hibridet. Ennek a kósza véletlennek, egy démon kényének-kedvének romlott gyümölcse az, amit Elizabeth Blackwood az imájára való válaszként értelmezett. Nem több és nem is kevesebb. Ennek tudtában élem tovább az életem. Nincs értelme siránkozni a származásom felett. Értem senki se hullajtson könnyeket. Kész voltam és vagyok kihasználni a lényemből fakadó  potenciált, a tanulékonyságot a mágiára, az erőt, ami a két réteg bőr alatt lakozik.
Sok idő telt el ezen események óta. Kiismertem a fajtám és azt, ami körülvesz. Vizsgálódva, kutakodva, nyitott szemmel az újdonságra. Okkult- és természettudomány immáron kéz a kézben jár velem. A vonásaimat folyamatosan fiatalítom, mert mint az idővel szembe öltő lett, az idő vasfoga kikezdi az emberi bőrt. De a fekete mágia erre is kínál megoldást, én pedig nem rettenek meg a módszerektől, amiket ez az irányzat használ. Így örökké azzal az arccal járok s kelek a nagyvilágban, amit 1888-ban a haláltusájukat vívó whitechapeli prostituáltak láttak, mielőtt elevenen felvágtam volna őket. Folytatva azt, amit még abban az évben elkezdtem.