Ethan Burns

Körülbelül 190 cm magas, nyúlánk testalkatú fickó volnék. Senki sem lepődik meg, ha elárulom, modellnek álltam. Eléggé adta magát a dolog...és még csak vigyorogni sem kellett soha a kamerába. A karakteres arcom megtette a hatását. A szemeim, nos, azokkal kellett csinálni azért valamit, hogy az utcán ne keltsek túl nagy feltűnést. A természetesen rozsdaszínű szivárványhártyámat egy ügyes igézet segítségével mocsárzöldnek láttatom. A szurokfekete szárnyaimat pedig egyszerűen nem engedem ki, ha nincs rájuk feltétlen szükségem.

Ha olvastad Robert Louis Stevenson 1886-os regényét, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét, akkor nagyjából el tudod képzelni, milyen is lehetek. Természetesen nekem nem kell meginnom semmiféle különös löttyöt és a testem sem alakul át, a meghasonlás érzése és ténye azonban ott van. Az életem szinte minden percében úgy érzem, szétszakadok. Jekyll jobbra húz, míg Hyde balra. Megegyezés, kompromisszum elképzelhetetlen. Próbálok erős lenni, megküzdeni Hyde-al, felvenni a maszkot, amit a társadalomnak mutatok, de bármennyire igyekszem...Jekyll sem tarthat örökké. A maszk lecsúszik, és Hyde veszi át az uralmat. Elfeledtetve a fájdalmat és bűntudatot.

A félvérek szívósak, erősek. Bár sejthető, hogy egy angyal és egy démon nászából semmi jó nem sülhet ki...a fokozott mágia-érzékenység és egyebek azért nem elhanyagolható előny.

A hátamon fekszem, egy hotelszoba ágyán. A tükörben a saját, rezzenéstelen arcom tükröződik vissza. Nem az egyik maszk, melyeket a beilleszkedés miatt viselnem kell, egyszerűen csak egy sima, nyers arc. Nincsenek rajta vonások, mint egy üres, fehér vászon. Nem moccanok, egyedül vagyok a szobában. Én, és a hangok. Ma este kivételesen csendben vannak - legalább is egyelőre, én pedig az életemen töprengek. A környezetem abba a mesés tévképzetbe ringatja magát, hogy velem minden a legnagyobb rendben. Egy rendhagyó arcszerkezetű suhanc, tipikus modell figura, aki vitte annyira, hogy most a cég vezérigazgatója. Egy különleges ízlésű, különc figura, aki csendben végzi a dolgát és olykor el-el tűnik egy időre. Miért is ne? Bárkire ráférhet a pihenés...a szakma pedig bohém, mi más volna? És ez itt amúgy is az Angyalok Városa, az ilyesmi itt senkit sem lep meg. Senki sem lát át a maszkok tengerén...Senkinek sem fordul meg a fejében, hogy olykor azon töprengek, le kéne nyúzni a fél arcom, csak, hogy lássam, mi rejlik alatta? Senkinek sem jut az eszébe, hogy ki is próbáltam - csak éppenséggel a penge, mint kiderült, nem fogja a bőrömet. A hangok a fejemben. Nem hagynak aludni. Sosem...alszom. Csak fekszem a bevetett ágy tetején, akár most, és a plafont bámulom. Nem mozgolódok, nem kell helyezkednem, ahogy azt az emberek csinálják álmukban. Mert hiszen ezt csinálják, megfigyeltem. Kifáradnak szex után és elszenderednek. Én pedig nézem, ahogy alszanak, ide-oda vetve magukat. Az ágy mellett állok vagy a végében és azon tűnődöm, mi végre ily nyughatatlanok, miközben szunnyadnak?
Az órák peregnek, mint gyöngyöző homokszemek az ember ujjai között és én csak fekszem. De nem mindig tudok ilyen higgadt maradni. A hangok suttognak vagy ordítanak, nem hagynak magamra, véglegesen semmiképp. Talán...olykor egyszerűen ők is pusztán alszanak, csak én nem.
Vörös...szeretem a vöröset. Red-ruM. A vörös...művészet. Ahogy patakzani kezd, a legtökéletesebb, legelevenebb festékként, elborítva mindent. Kifejezések az arcokon, életérzéseket és érzelmeket fagyaszt a halál rájuk. És ekkor...olyan gyönyörűek. Forrón bugyog, miért folynak akkor könnyeim? És miért utálom magam ennyire? Miért...kell meghalniuk, hogy én szépet lássak? És miért nem érdekelt ez, mikor megtettem?! Miért? Az állatokat mindig is szerettem, sose bántanám őket - az emberek miért nem élvezik ezt a privilégiumot? Nem gyűlölöm őket, csodálom a törékenységüket. Szeretném őket megőrizni, a maguk fenséges tökéletlenségével és esendőségével...de ez nem mindig sikerül. Néha...egyszerűen csak meg kell tennem, mert elillan az élet szentsége, mert a szemükbe akarok nézni és megfürdeni az ő karmazsin, sugárzó életükben. Úgy sejtem, az életenergia az oka. Ezért vonzódom a vérükhöz, ezért pezsdít fel ennyire. De ezért a löketért elvenni egy életet önzés és szentségtörés. Hiába tudom azonban ezt, ha egyszer ledönt a kényszer. A hangok a fejemben, kárhoztatnak az istentelen gyalázatért, míg a többi biztat, hogy ne habozzak újra átadni magam a sötét vágyaknak. A hangok a fejemben....már réges régen elvették a józan eszem. Fegyvert emeltem a halántékomhoz, hiszen valahogy csak el kell hallgattatni őket! De ahogy a kés sem sértette fel a bőröm, úgy a golyó is erőtlenül esett a földre. Én...csak szeretnék kellemesebb hallucinációkat. Soha meg nem tenni vagy örökre száműzni a bűntudatot. Ez viszont megváltás lenne, vagyis a magamfajtának nem jár. Hiszen már jó ideje tudom, miféle vagyok. A gyógyszerek nem hatottak. Tárgyak nem sebeznek. Az anyám arca, ahogy könnyei rám záporoznak. Nem kérdezte meg miért tettem, nem emelte fel a hangját. A karjába vett és a zuhany alatt, langyos vízzel lemosta rólam a vért. Sosem próbálta meg elmagyarázni, micsoda vagyok. Inkább csak sírt. Így tanultam meg, mi a "rossz". És elég korán rájöttem, hogy az "emberi" áll tőlem a legtávolabb. Egyszer említette csak, hogy az apám egy szörnyeteg. Gyerek fejjel még metaforának érződött. De nem az volt. És ahányszor valami szörnyűt tettem, láttam a pillantásában, hogy az apámat látja bennem. Nem akart ő korholni vagy gyűlölni, talán nem is tette, legalább is, nem éreztette. Én viszont olykor, egy-egy tisztább pillanatomban nem bírtam nézni, hogy miattam szenved, halkan sírdogálva a szobában. Szóval, megléptem. Ott kellett őt hagynom, hogy ne kelljen többé sírnia. Megsiratta már a bűneimet, megérdemli a békét, ami nekem sosem lehet az osztályrészem, hiszen ő a földre szállt angyal. Ez a legkevesebb, amit megtehettem érte.
A hangok pedig szép lassan vissza kúsznak a fejembe, ahogy a hajnal közeleg.