Nevezz Lucifernek!

Még mielőtt megkérdeznéd, miért nem vagyok szőke és kék szemű, szólok, hogy ez csak egy klisé… mellesleg Atyámat és anyámat kérdezd.
De elárulom, nem szorulok ily idealizált külsőre, hiszen így is páratlan szívtiprónak alkottak isteni nemzőim! A halandók számára ellenállhatatlan vagyok – jó Apám humorérzéke, igaz? Szerintem sem. Minden esetre én csak jól jártam ezzel a tökéletes arccal és termettel. Szemeim oly feketék, hogy a gyanútlan halandó menten csapdába esik eme tekintettől, nem is beszélve pimaszul csábító mosolyomról. Borostás arcommal piszkosul jóképű vagyok, valljuk be! És úgy vettem észre az sem hátrány, hogy rendkívül nyúlánk és magas volnék, 191 cm, ha pontosan tudni szeretné valaki. Megjelenésemet tekintve mindig elegáns vagyok – csak stílusosan. És igen, az Ördög Pradát visel!

Ó, de Te, kedves Olvasó, szeretnéd tudni a szaftos kis részleteket az Angyali és Sátáni külsőmről, nem igaz? Te kis kíváncsi! Azt javasolnám, inkább ne akarj szembesülni ezen dolgokkal, nem biztos, hogy jót tenne a lelki világodnak. De ha nagyon szeretnéd, és szépen kérsz, akkor annyit elárulhatok, hogy az angyali külsőm az, mellyel meg szoktam jelenni. Kivéve hatalmas, szikrázóan fehér szárnyaimat, minek látványa nem való az e világi lényeknek s nem is túl praktikusak a Földön.  Nem mellesleg már levágattam őket, de Apám rend szerint szórakozásból újra meg újra vissza növeszti őket, hogy engem idegesítsen. Az emberi elme amúgy is túlságosan törékeny ahhoz, hogy az Égi dolgokkal elbírjon. Vagy éppen a pokoliakkal. Hiszen az Ördög Arca az, ami a bűnösök első számú, igaz büntetése. Amennyiben halandó pillantja meg, nagy eséllyel a téboly lesz osztályrésze. Én figyelmeztettelek! És ne, ne kanyarodjunk vissza oda, hogy "de" a Nyomozóra még sem hat a csáberőm! Ez az apró anomália pusztán Atyám rosszindulatú tréfája lehet…

Hogy milyen a személyiségem? Természetesen lenyűgöző és magával ragadó! Éppen ezért gyűlölöm a nevet, amit Atyám adott nekem, olyan negatív csengése van és süt belőle az Ő önimádata: Samael – „Isten mérge”. Szavamra,  ki ad ilyen nevet a gyerekének?! Viselje, aki akarja, de én nem fogom, az biztos!
Kissé hirtelenharagú, lobbanékony vagyok, igen… olthatatlan tűzzel égek, ez az, ami életet és leginkább meghatároz. A lángok, melyek felmelegítenek és simogatnak, pont azok, melyek akár el is emészthetnek. Ez az ellentmondás volnék én magam.

Ó, most akkor soroljam? Igazán nem panaszkodhatom! Megpróbálom első körben röviden összefoglalni. Arkangyal révén a következő képességekkel rendelkezem, ahogyan testvéreim is:

• Emberfeletti fizikai és mentális erő
• Kitűnő érzékek
• Halhatatlanság és sebezhetetlenség*
• Minden földi nyelv beszélése
• Gyógyítás
• Mágikus, okkult tudás

Jártas vagyok a művészetekben, főként a zongorát szeretem, de az éneklés-táncolást sem vetem meg. Mozart, Liberace, Elton – mind egy szálig a tanítványaim, ahogyan sokan mások.
Nem mellékesen pedig megjegyezném, hogy a középkorban nem véletlenül hitték, hogy a boszorkányok velem paktálnak le – fivéreim közül mindig is engem érdekelt legjobban a mágia, szóval rövid időn belül elsajátítottam minden csínját-bínját. Ezért csak hamar tabu lett odahaza, pedig egy bizonyos szinten az összes testvérem ért az okkultizmushoz. Vagyis ahhoz, hogy a teremtett világokban jelen levő Energiát kényünk-kedvünk szerint manipuláljuk és alkalmazzuk. Viszont én voltam az, aki ezen képességet a legmagasabb szintre emeltem.  És miért is ne tanítottam volna erről egyet, s mást némely halandónak, ahogyan annyi minden mással is tettem? Kár, hogy ha lebuktak, évszázadokig mágián égették el szerencsétleneket. Persze azt nem állítom, hogy mindig tetszett az, amire a varázserejüket használták.

* Tekintsünk el attól, hogy Atyám bármikor elpusztíthatna, de valamilyen, számomra érthetetlen oknál fogva nem teszi. Illetőleg a Pokolban kovácsolt démoni acél is végezhetne velem, ha bárkinek sikerülne olyan közel kerülnie hozzám, hogy észrevétlen megszurkáljon vele. Tehát ez utóbbi az én kriptonitom, ha úgy tetszik. Angyal- vagy ördögcsapdával viszont nem valószínű, hogy bármely halandó sakkban tudna tartani, de senkise mert próbálkozni vele korábban, szóval fogalmam sincs. John, leszel az első?

Különleges képességek:
Nyilván az ellenállhatatlan csáberőmmel fogom kezdeni! Hiszen mi más lenne említésre méltó? A férfiasságomon kívül, persze. Én aztán igazán nem tehetek róla, hogy Apu ilyen ellenállhatatlannak hozott össze és ilyen jónak az ágyban! Kikérem magamnak… nem mintha nem értékelném eme adományait…De ne tessék már engem hibáztatni, ha pajzán vágyakat váltok ki a többségből. Határozottan Apu a felelős, de ha szemrehányást tennél neki, akkor ne csodálkozz, kedves Olvasó, hogy esetleg beléd csap a villám vagy hasonló.

Megemlíteném, hogy a halandók akaraterejük mértékétől függően megnyílnak nekem, ha a vágyaikról van szó, ami természetesen nagyrészt mocskos titkokat jelent. Nyilván ez az „erény” ideálissá tett, hogy Apám engem válasszon a Pokol Fejedelmének. Köszi, Apu, mintaapa vagy!

Ó, és majdnem elfelejtettem…Atyánk rám bízta a bolygók, csillagok s miegyéb hasonló égi testek megalkotását, még az idők kezdete előtt. Ez volt az első dolog, amit zsarnok módjára kierőszakolt tőlem. Később pedig démonokat hoztam létre. Szóval, mondhatni a teremtés képessége is az egyik szupererőm.

Édes, mocskos kis titkok!
Mindig voltak, vannak s lesznek is. Talán maguk a világunk mozgatórugói. S mi sem volna nagyobb -nyílt- Titok, mint az, hogy aljas rágalom mindaz, amivel az emberek szerény személyemet illetik. Én vagyok a bűnbak, a Patás Ördög, akire könnyű szerrel rá fogják, hogy az engedetlenségük s bűneik gyökere! Nem is tévedhetnének nagyobbat. Hiszen saját gyengeségeik és hitetlenségük taszítja őket a karjaimba, én pusztán kénytelen vagyok kihasználni nyomorúságos helyzetüket és megbüntetem őket, az Apámtól kapott hatalomnál fogva. Ez az én szerepem az Ő Isteni Színjátékában! Engedetlen játékszereinek büntetője, börtönőre s kínzómestere vagyok. Egy egész birodalmat „ajándékozott” nekem, akkorát, amekkorát a halandó elme fel sem érhet… s egy úttal, béklyókkal kötött ehhez a véres trónhoz. Legyek hát én, rothadó lelkek ostora – akaratom ellenére. Így lettem én, Samael, az elsőszülött fiú ikerpár ifjabb tagja egy királyság ura, mit senki sem kívánna magának, de ellenségének sem.
Mindig is én voltam a fekete bárány a családban, míg bátyám s ikrem, Michael a tökéletes, hű szolga – olyan fiú, akiről minden apa álmodik. Addig én, az örök lázadó, csak mert volt, van s lesz is saját véleményem és akaratom! Így hát Atyám vasakarata szerint, fényességemmel utat mutatok a kárhozott lelkeknek oda, ahová valók: a Pokolba.
Réges-régen történ már mindez, mikor azt a bizonyos Almát Évának nyújtottam. És nem volt megállás. A bűn immáron gyökeret vert az új faj lelkében, mi nekünk, angyaloknak sosem adatott meg. A tisztátalanok azonban nem méltók Atyánk szeretetére és hogy velünk lehessenek a Mennyeknek országában. De valahol még is csak lenniük kell és kín nélküli fájdalommal gyötrődni, míg világ a világ és még két napig, ámen! Reám bízta hát őket, a romlott Kistestvérkéket, akiket Ő maga csalt tőrbe. Reám, csak mert ellent mertem mondani neki, mert nem tetszett, ahogy marionett bábuként rángat minket.
Sosem felejtem el azt a pillanatot, mikor fivéreim elfordultak tőlem. A zuhanás pillanatát, ahogyan az ikrem, kit sosem szívleltem igazán, a Pokolba taszított Atyánk parancsára. Lázadás, ők így hívták, pedig csak a szabad akaratunkat szerettem volna jogosan kivívni, hiszen még az embereknek is megadatott, akkor nekünk miért nem?! Voltak, akik osztották véleményemet, Apánk velük is elbánt… persze a piszkos munkát Michael-re és a Seregére bízta, mert Ő sosem mocskolja be a kezét! Amit pedig a hanyatlás kegyetlen pillanatában láttam… a bátyám könyörtelen, rezzenéstelen arca…testvéreink gyűrűjében. Volt valami a pillantásukban, mielőtt elkapták a tekintetüket... egyedül közülünk a legfiatalabb főangyal, Auriel volt az, aki nézte, ahogyan a mélybe zuhanok. Egyedül ő hullajtott értem könnyeket. Az ő arcát láttam utoljára, az ő keze után nyújtóztam, de nem tehetett semmit értem. Elválasztottak minket, akik a testvérek közül a legközelebb álltunk egymáshoz, mintha nem is Mihály, de Auriel lenne az ikrem, mindig is így éreztem. Azonban elvágtak minket egymástól. Én mélyre, s egyre mélyebbre zuhantam…és sokan buktak velem. Máig érzem az égő toll keserédes, perzselődő szagát, ahogyan öccseim és húgaim kétségbe esett sikolya is az agyamba vésődött abban a hosszú, végtelennek tűnő pillanatban, míg szabadesésben be nem csapódtunk a Pokol kénköves földjébe. Az lett a sorsom, dicső és dicstelen feladatom, hogy Atyám haragjának eszköze legyek, a végső csapás, a guillotine a megfeketedett lelkek felett. És erre ítéltetve sose lássam viszont többi testvéremet és otthonom mennyei fényességét. Mert oda, ahová társaimmal kerültünk, nem ér el Apánk szeretete és melegsége…Így hát úrrá lett rajtam valamiféle paradox érzés. Évmilliókat éltem le a Fényesség nélkül, összezárva a legrosszabbakkal, melyek csak létezhetnek. Én, az egykori Fényhozó, akit elnyelt a Pokol mocska és vaksötétje. Addig kínoztam a lelkeket Apámtól kényszerítve, mígnem megmérgezett ez az elemi Gonosz. Az emberi álnokság és blaszfémia. Így aszalódott az arkangyal a valóságos Sátánná. Mert a Feketeség beeszi magát még egy angyal lényébe is, ha túl sok időt tölt távol az Örök Világosságtól. S kezdtem szép lassan meggyűlölni egykori otthonomat összes lakójával együtt. A testvéreimet, amiért elfordultak tőlem, kirekesztettek és szemrebbenés nélkül tűrték az Ítéletet felettem. Semmi voltam a szemükben, a bohókás művészlélek, aki komoly feladatok helyett kislányokkal (Auriel) játszik. S vajon minek látnak most, hogy Atyánk megteremté a Sátánt, évmilliókig pácolva a Sötétség bűvkörében?! A fiút, aki szerette őt, de szörnyeteget csinált belőle. A fiút, aki képtelen volt egy idő után elviselni a szárnyait, az utolsó, apró kis fényességet, mi leszivárgott vele az Elapadhatatlan Kútból. Megvált hát tőlük, mert égették a lapockáit, mint az izzó piszkavas a kínlódó lelkeket. S nem pusztán a fejében játszódott-e le mindez? Irreleváns. Egy időben pedig e szörnyű, istentelen tettel…Apám bevégezte az átalakításomat: Ördög arcot mázolt hibátlan angyali ábrázatomra. Egy szörnyű, taszító, undorító és rettenetes arcot, mit pusztán mágiámmal rejtek el a környezetem elől. De a tükörből immáron a Szörnyeteg néz rám vissza. A Sátán maga, akinek Atyám látni kívánt! Had legyek jómagam is a romlás virága! Tomboltam a Pokolban és tomboltam a Földön. Elkezdtem démonokat alkotni, egyre többet és borzalmasabbat. Megrontottam az arra hajlamos lelkeket és úgy habzsoltam a halandói, hamis és csalóka örömökkel terhes életet, mint ők maguk. Egyre többet jártam fel hozzájuk, míg nem úgy döntöttem, elegem van Apám játszadozásaiból! Jól tudom, mit tett velem, hogy kifordított önmagamból és falat emelet közém és testvéreim közé! Szóval, leléptem! Nem voltam hajlandó továbbra is úgy táncolni, ahogy Ő fütyül! Így történt, hogy Krisztus után a 21. század egy random kiválasztott évtizedében „szabadságot” vettem ki és felköltöztem a halandók világába. Nem egyedül szálltam fel a Földre, Maze, hűséges démonom, barátom és testőröm követett, akár az árnyék. Megszabadított Atyám utolsó hagyatékától, a szárnyamtól, és új életet kezdtünk. Csak hamar rájöttem, hogy az igazi otthonom az emberek világa. Sem a Menny, sem a Pokol soha nem volt a hazám. És ezt az érzést senki sem veheti el tőlem, még Amenadiel sem, akit Michael, mint jobb kezét utasított, hogy toloncoljon vissza az Alvilágba.
Egy átlagosnak tűnő, hétköznapi napon pedig megéreztem valamit… különös érzés volt. Apró, mennyei jelenlét? Mint egy kósza angyaltoll, ahogy a fellegekből alá hull, pillanatnyi „hullámzást” okozva a realitás szövetén. Talán ehhez tudnám leginkább hasonlítani, de még sosem tapasztaltam hasonlót! Követni kezdtem hát a Forrást, ami ezt sugározta magából. És Éva egy lányát leltem. Akit nem tudtam mire vélni. Aki sehogy sem illet bele a képbe. Ő a nő, akit árnyékként kísértek mind a mai napig. Chloe Decker, a Nyomozó. És én, szenvtelenül lopakodva be tiszta életébe és a kis közösségükbe, megpróbáltam megkísérteni őt. Majd mikor ez nem sikerült, megérteni. Létezhet valóban ennyire szeplőtelen lélek? S ki vagy mi ő? Mintha a Szférák köd-szerű, finom pernyéje lengné körül… egy falatka Éden, itt a Földön.  Ő, akinek jobb híján segédkezem a nyomozásaiban a rendőrségnél, az Angyalok Városának szívében. Én, aki sosem titkoltam előle kilétemet, bár egy szavamat sem hitte el ezt illetően. A lélek, mely oly hamvas és fényes, hogy vágyom közelségét, akkor is, ha érzem, pusztulást hozhat rám. Hiszen megfigyeltem, hogy mellette valóban sebezhető vagyok, nem pattannak le rólam a golyók és nem törnek belém a pengék! Még is, mire véljem ezt?! Csakis Apám egy újabb trükkje lehet! Így akar kijátszani, vissza kergetni a Pokolba?! Hát, akkor nagyon rosszul csinálja! Nem bántott még eleget?! De hiába próbáltam magamat távol tartani ettől a sugárzó lélektől, képtelen vagyok ellenállni neki. Ádám Leányának, aki a világ legnagyobb tagadásában él. De egyszer minden álomból fel kell ébredi, nem igaz, Kedvesem? És az ő álma túlságosan drasztikusan ért véget. Erőszakosan tépve ki fragilis lényét az önnön biztonságot nyújtó, csalóka valóságából. A Kárhozott kapcsán nyomoztunk, túlságosan egyértelmű csapdába sétálva. Szembesülnie kellett annak tényével, hogy az ex-vőlegénye pusztán felhasználta őt, hogy a közelembe férkőzzön. A Hadnagy, akit ő csak Pierce néven ismert, de valójában Káin, az első gyilkos…a pusztulásomat akarta, mivel tudta, előlem nem menekülhet örökké. De ahhoz korábban kellett volna felkelnie! Maze démoni pengéjével akart végezni velem, fölényem azonban nem jutott el a tudatáig. Nem gondolta át, kivel is kezd! A penge a mellkasába fúródott midőn ő azt hebegte-habogta, hogy úgy is a Mennybe jut. A félkegyelmű! Negédesen adtam tudatára utolsó perceiben, hogy még véletlenül sem juthat be a Mennyeknek Kapuján, és hogy nem képes levedleni természetének gonoszságtól és bűntől ragadós mocskát. S ő az arcomba nevetett. Nevetett és nevetett, majd utolsó szavaiként az arcomba köpte, hogy De én sem! Abban a pillanatban értettem meg, mikor Káin holtteste mellett guggolva meghallottam Chloe hangját. A nevemen szólított. Hallottam a kérdő hangsúlyt, hiszen még a nagy összecsapás közepe tájt eszméletét vesztette és csak a golyóálló mellény és oltalmazó szárnyam védte meg a biztos pusztulástól.  Most azonban felém közeledett és én tudtam. Éreztem, de nem akartam tudomást venni erről a rossz előérzetről. Hogy a mágián, amivel elmaszkírozom magam a világ elől, át fog látni most, a felismerés pillanatában. Tévképzetének tükörfalai leomlottak a szétlőtt műtárgyakkal és falakkal együtt.
És én lassan felállok guggolásomból és szép lassan megfordulok, szembe vele. Egyenesen a sokktól üvegesen csillogó íriszeibe nézve. „Nyomozó?” – kérdezem tőle, de már tudom a választ a fel nem tett kérdésemre. Lát. Most már igazán lát, teljes valómban!