Becca & Andy
Mama, life had just begun
But now I’ve gone and thrown it all away
Mama, ooh, didn’t mean to make you cry
If I’m not back again this time tomorrow
Carry on, carry on
Mama, ooh
I don’t wanna die
I sometimes wish I’d never been born at all
Futok.
Hallom a saját zihálásomat, amint a fény elhal a szemeim előtt. Az éjszaka úgy csap le a tájra, akár gyilkos az áldozatára. És én csak futok, ahogyan a lábam bírja. Nem tudom
hol vagyok, nem tudom
mikor vagyok.
Megtettem, amit meg kellett tennem...
és most az életemért futok.
Űzött vadként nem láttam más megoldást, mint lepaktálni az Ördöggel, aki sokkal valóságosabb, mint azt az emberek többsége valaha is gondolná. Egy alku vele... vajon a
lelkemért? Van egyáltalán olyanom? Nem tudom, de nem is érdekelt akkor és abban a pillanatban, mikor kellemes, langymeleg ujjai határozottan záródtak a kézfejemre:
megköttetett. Ő pedig egyenesen a fiához vezetett, Alexander Morningstar-hoz. Akkor még nem tudtam, miféle hatalommal bír... hogy képes utazni az
időben. Így a lehetetlen egyszeriben lehetségessé vált, elbújni minden idők legsikeresebb és leghíresebb sorozatgyilkosa elől - az
apám elő. Mert bár legyen bármilyen jó vadász és üzérkedjen fekete mágiával, az idő szövevényes szövedékében még ő sem találhat meg, nem igaz? Egy korban, mikor még meg sem születtem vagy már régen el kellett volna porladjak. Magam sem tudom, ahogyan Alex sem. Azt mondta, így a legnagyobb az esélyem a sikerre: ha még ő maga sem tudja, milyen időbe küld.
Így nincs, aki elárulhatná, hová is menekültem. Mielőtt útnak indított, két dologra figyelmeztetett: az első, hogy húzzam meg magam, főként a közeli rokonokat és barátokat kerüljem, nehogy bármiféle változást idézzek elő. A másik... mi is volt? Mire figyeljek? Azt mondta,
ha meglátom, fussak. Ha mit látok meg? A
Lényt. Biztosan ezt a szót használta? De nem volt esélyem rá kérdezni, mivel a következő pillanatban már magával ragadott az idő vihara, akár Dorothy-t a szélvész mesében. Forgott velem a világ, az émelygés kerülgetett, mikor rám tört a felismerés:
nem érzékelem Emily-t! Nem hallom őt és nem is érzem. Sosem... éreztem még a hiányát ez előtt. Leírhatatlan. Mintha kivágtak volna belőlem egy darabot és egy hangszigetelt szobába zártak volna. Hirtelen olyan egyedül éreztem magam, mintha senki sem élne rajtam kívül a bolygón. Akkora volt a csend, hogy az kis híján az eszemet akarta venni. Én pedig futni kezdtem, magam sem tudom, hogy miért vagy mi elől... talán az egész világ elől, egy olyan világ elől, ahol az ikrem nincs mellettem. Ebben a percben kezdtem csak megérteni a tetteim súlyát, hogy mit is tettem valójában. Nem csupán magammal. Hanem
velünk. Úgy neki iramodtam, hogy a sötét erdőség, melyen át a lábaim vittek, egészen elnyelni látszott és soha véget nem érőnek tűnt. Míg fel nem löktem valakit a koromfekete éjszakában! Nagy hévvel csapódtam neki a másik testnek, ez a mozzanat rántott el a téboly szakadékától. Hirtelen realizáltam az ütközést és igyekeztem úgy esni, hogy közben a baleset áldozatát magamhoz öleltem, hogy minél kisebb sérülést szenvedjen az én hibámból. Egyik kezemmel a fejét próbáltam megfogni, hogy ne az érje a földet, ami többé-kevésbé sikerült is. Elsodortam, akár egy falevelet.
- E-elnézést... én csak...Kezdek bele, miközben megpróbálok feltápászkodni, felnyomva magam karjaimmal. Ekkor azonban elkerekednek a szemeim, ahogy megpillantom a nő arcát, akit "elütöttem".
- Anya?!Lesokkolok. Hogyan lehetséges ez? Talán nem sikerült a manőver? Vajon az apám már leadta neki a forródrótot?! Az izmaim megfeszülnek és felkészülök rá, hogy az anyám közli velem: "Csalódtam benned fiam. Hogy tehetted ezt?". Nem mozdulok, talán levegőt sem veszek, míg ő meg nem szólal.
You can't run forever
Outfit✠Music
Kezdőlap
