Isobel Parker Green

Nagy általánosságban, az első, amit észrevesznek rajtam az emberek, hogy elég magas, és nagyon vékony vagyok. A hajam fekete, a szemeim barnák, a bőröm sötét. És azt szokták mondani, hogy furcsa a tekintetem. Ők így fogalmaznak, aztán mikor rájönnek, hogy ez hogyan is hangzik, elkezdik megmagyarázni, miszerint, nem azért mondják, mert hogy baj, vagy rossz, ahogy nézek, csak szerintük nem a koromhoz illő a tekintetem. Általában mosolygok válaszul. Mondjuk, nem szívből, de remekül tudom eljátszani. Ez inkább egy udvarias, "semmi közöd hozzá" típusú mosoly. Nem mintha titok volna, de minek meséljem el minden kotnyeles akárkinek, hogy van a hátam mögött már pár szar év...
Karcsúságom ellenére sem vagyok egy puhány kis törékeny valami, erős vagyok, fitt, ha az időm engedi, igyekszem minél többet sportolni, bokszolok és sokat futok, próbálok egészséges életet élni, hisz a múltban pusztítottam már éppen eleget a testem és a lelkem is.

Kicsit talán bonyolult... vagy nem. Újabban öntudatos, célratörő, elszánt kis lélek vagyok, bár a múltban sok volt a hiba és a megingás, de igyekszem, hogy a jelenem és a jövőm ennél jóval jobban alakuljon. Keresem magamban a stabilitást. Szeretem az életet, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a sajátomat. Inkább azokat az életeket szoktam, amiket néha eljátszom a szerepeimben. Gyakran vagyok irigy, azokra az alakokra, akiknek a bőrébe bújok. Bár folyamatos küzdelem a létem, az italnak ellenállni, és a kétségbeejtő félelemnek, hogy a testvérem sosem kerül elő, vagy hogy anyám sötét sorsára jutok egy nap, esetleg hogy megsavanyodok, mint az apám... De a "hivatásomra" igyekszem összpontosítani, arra, amit csinálok, hogy két lábon állhassak a földön, hogy az életemben rendszer legyen, és rend, és véghez vihessem, amit elterveztem.
Alapvetően meggyőződésem, hogy egyedül is talpon tudok maradni, és igyekszek is, hogy ne függjek érzelmileg konkrét emberektől, mert tudom, hogy mennyire könnyen és gyorsan el tudnak tűnni az ilyen támasztékok az ember életéből. Persze azt nekem is el kell fogadnom, hogy az ember társas lény, az olyanoknak pedig, mint én, akik a belső démonaikkal küzdenek nap, mint nap, nekünk muszáj, hogy legyen valakink, aki néha képletesen, vagy szó szerint, lekever egy pofont, és azt mondja, "Állj fel, és menj tovább! Képes vagy rá! Harcolj! Csináld!" pedig, naná, sokkal könnyebb volna leülni, hagyni, hogy a gondjaim körbevegyenek, és visszarántsanak a sötétbe, felhagyni az ellenállással, a küzdelemmel, de... Ugyan, kinek volna az jó? Mert nekem biztos nem... Be tudnám mesélni magamnak, hogy jobb volna, de... utólag megbánnám. Harcolni szar, és fárasztó, de... van, hogy perpillanat ez minden, ami életben tartja az embert, szóval akkor már tényleg sokkal jobb inkább harcolni. Úgyhogy, végülis, akár harcosnak is tekinthetném magamat, nem? Ha már úgyis folyton azt csinálom... Azt nem muszáj mindenkinek az orrára kötni, hogy az egyetlen, akit eddig le tudtam győzni, az a saját önző, gyáva és gyenge énem volt.

Ide kérnénk egy leírást a karaktered különleges képességéről, amennyiben az angyal, démon, vagy félvér! A többi faj legyen szíves szabadon hagyni.

Los Angelesben születtem, családom második gyermekeként. Ha létezik a világon igazán átlagos gyermekkor, akkor az enyémnek az első 13 éve ilyen volt. Ugyanolyan átlagos életet éltem a családommal, mint bárki más körülöttünk. Az édesapám egy vállalatnál dolgozott, édesanyámnak vegyesboltja volt, a bátyám pedig, aki akkor 15 éves volt, átlagos, bár a szüleink szerint kissé túl merész kamaszéletet élt. Én meg csak jól megvoltam az életemmel, békésen, boldogan, mint katica a fűben. Legalábbis addig a bizonyos napig...
13 éves voltam, amikor... tudom, közhely, de... egy meleg nyári napon... mintha, ugye, Los Angelesben ritka volna az ilyesmi, főleg nyár közepén, de... mindegy, szóval, a nyári szünet kellős közepén jártunk, mikor kora este a bátyám nem jött haza a mondott időre. Elment, mondván, hogy pár haverjával összeülnek egyiküknél, és kicsit lógatják a lábukat. Azt mondta, 7-re otthon lesz. De nem jött haza, sem 7-re, sem éjfélre, sem két órával később. Az édesanyám először persze őt hívta, de a mobilját nem vette fel, aztán a családot hívta, akiknél elvileg voltak, de ott azt mondták, hogy a testvérem és a barátai már rég elmentek onnan, mondván, hogy hazaindulnak. Ezután a többieket is sorra hívták a szüleim, és mindenhol azt a választ kapták, hogy az ő gyerekeik rendben haza is értek. Csak a bátyám nem került elő sehonnan, és haza sem jött. Végül, a szüleim a rendőröket hívták, ám azok először nem is akartak foglalkozni az üggyel, lévén, hogy kamaszfiú, meg hát nyár van, úgy gondolták, csak elkóborolt pár másik baráttal, vagy találkozott valakikkel, esetleg valami rosszban sántikál, vagy csajozik, de majd hazajön. Viszont nem jött. Reggelig vártuk, hogy megjöjjön, mind a hárman ébren vártuk, de nem jött. A mai napig emlékszem, fél éjszaka anya arcát néztem... fáradt voltam, és én kicsit egyet is értettem a rendőrökkel, gondoltam, hogy nincs baj, csak... az én vagány, laza bátyuskám valahol elkavarodott az úton hazafelé... nem hittem igazán, hogy baj lenne... de mikor anya arcát néztem... és láttam, hogy egyre nő és nő benne a félelem, az aggodalom, attól én is feszült lettem... és nem bírtam aludni... Egy idő után úgy voltam már vele, akár baj van, akár nem, csak legyen már vége, és a bátyám jöjjön végre haza, hadd nyugodjon meg anya... és azáltal én is!
Ahogy a napkelte eljött, a telefonálgatás újra elkezdődött, előbb a tesómat próbálták elérni, még mindig eredménytelenül, majd próbálkoztak a barátokkal, végül a rendőrséggel. A barátok továbbra sem tudtak semmit róla, viszont a rendőrök végre hajlandóak voltak elkezdeni a keresését. Az apánk a kórházakat hívogatta, édesanyám a többi, általa ismert iskolatársat, nem-e tud valaki valamit. Amikor ezek közül sem vezetett eredményre semmi, a szüleim egy-egy fényképet vettek a kezükbe, és azokkal kezdtünk az utcán járni, a szomszédokat kérdezgetni, járókelőket a környéken, felénk, és arrafelé, amerről a testvéremnek haza kellett volna jönnie.
De senki nem látott semmit.
A rendőrség sem volt sokkal sikeresebb, ők sem találták őt sehol, de... a barátjáék házától két utcányira, megtalálták a hátizsákját, és egy fél pár cipőjét, ezeket a szüleim is azonosították, valamint a hátizsákban ott volt a mobilja, a pénztárcája, abban pedig az iratai, és egy fotó rólam, meg benne volt a pénze is, szóval nem kirablásról volt szó... semmi más nem tűnt el, csak ő maga. Az édesanyám azt hajtogatta, hogy elrabolták, a rendőrség viszont cáfolni igyekezett ezt az elméletet, szerintük erre nem volt bizonyíték.
De nem értettünk egyet. Keresték ők is, és mi is. Napok teltek el, és nem volt új nyom, majd hetek, és még mindig semmi... a szüleim egyre kétségbeesettebbek lettek, míg a rendőrség egyre kevésbé foglalkozott az üggyel. Nem voltak új nyomok, és a régiekkel se mentek sokra, nem volt merre továbbindulni, így a rendőrök végül... feladták. Nem zárták le az ügyet, de megmondták nekünk, hogy ne reménykedjünk nagyon, amíg nincs új bizonyíték, nem tudnak mit tenni, és csekély az esély, hogy ennyi idő után magától hazakerüljön a bátyám, akár magától tűnt el, akár nem.
A szüleim viszont nem akartak ebbe csak így beletörődni. Édesanyám feladta a boltját, és onnantól fogva minden napot reggeltől-estig azzal töltött, hogy a testvérem fényképével a kezében, és velem az oldalán, járta a várost, és próbáltunk valami nyomra vagy szemtanúra bukkanni. Hosszú ideig édesapám is velünk barangolt, de amikor a szabadsága már elfogyott, és a munkahelye megelégelte a távolmaradását, választás elé állították, menjen vissza az irodába, vagy elveszti az állását. Persze először ott akarta hagyni a munkáját, de aztán rájött, hogy nem lehet. Valamiből élnünk is kell, hisz mi még itt vagyunk. Ezért hát, ő dolgozott, mi pedig kutattunk anyával.
Habár a bátyámnak megvolt a maga élete, a maga kis világa, mindig ő volt az én nagy testvérem, mindig számíthattam rá, ha rossz fát tettem a tűzre. És ha valaki bántani vagy piszkálni akart a suliban, biztos lehettem benne, hogy ő meg fog engem védeni bárkivel szemben. Mindig volt hozzám egy jó szava, egy intelme, jó tanácsa... Amikor eltűnt, és nem maradt utána semmi, csak egy darab cipő, és egy hátizsák... az üres szobája, és a kérdések, melyekre nem volt válasz... úgy éreztem, a világomból kiragadtak egy olyan fontos, meghatározó pillért, amely nélkül a kártyaváram oly ingatag lett, és olyan, de olyan nagyon kétséges lett a jövője... Mintha csak papírhajó lettem volna, amit a folyón útnak indítottak, és csak idő kérdése lenne, mikor süllyed el.
Így is történt. Csak idő kérdése volt. Nem is túl sok idő kérdése... Anya lassan belebolondult, hogy nem voltak válaszok, és sehol semmi nyomra nem leltünk. Egyszer azt mondta, még az is jobb volna ennél, ha a holttestet megtalálnák, mert a biztos rossz is jobb, mint ez a bizonytalanság... Apám próbálta a víz felszínén tartani a családot, de nehéz dolga volt, miközben anya egyre több és több súlyt kötött magára lélekben. Alig 15 éves múltam, amikor egy este betelt a pohár. A világom újabb bukfencet csinált, mikor anya, kint a garázsban, egy pisztolycsövet dugott a saját szájába, és elsütötte a fegyvert, míg mi a házban vacsoráztunk.
Ketten maradtunk apával. De a felállás nem nagyon változott. Én az egyik oldalon, ő pedig a másikon. Neki dolgoznia kellett, nem volt ott, mikor szükségem lett volna rá... és úgy éreztem, nem is nagyon akar ott lenni. Én pedig egyedül álltam már a túloldalon, nem volt ott a bátyám sem, és az anyám sem. Anya halott volt, és... ki tudja, talán már rég az a testvérem is, talán én maradtam egyedül, aki másban reménykedik, talán... csak áltattuk magunkat hónapokig, évekig...
Kamasz voltam, és egy kamaszt a kétségbeesés, a magány... bolond, őrült, felelőtlen, és helytelen lépésekre vezérli... Velem is így esett. Egy este, elmentem egy buliba. Házibuli, tömeg, zene, és pia, aminek nem szabadott volna ott lennie, mégis ott volt. Addig kívülálló voltam, sosem folytam bele ilyesmikbe, de aznap este... igazi, vérbeli tini akartam lenni, olyan, aki nem lóg ki, nem kell sajnálni, és aki... jól érzi magát, és nem csak folyton bánkódik, olyan akartam lenni, aki felejt, akit nem érdekel semmi, a rossz dolgok meg aztán főleg nem!
Így hát felejtettem... és mindenre magasról tojtam. Az ital ehhez tökéletes eszköz volt. Segített felejteni, segített ellazulni. Jól voltam. TÚL jól voltam. Nem akartam, hogy elmúljon az érzés, illetve, amikor elmúlt, azt akartam, hogy visszatérjen... és ezért képes voltam akármire, és bármire.
Az országunk egyik nagy előnye, hogy könnyű olyan helyeket találni, ahol a pénz beszél, és nem a nagykorúságot igazoló okmányok. Én pedig eleve kerestem az ilyen helyeket, így nem is csoda, hogy meg is találtam őket. Az elkövetkező... kb. egy évben pedig fokozatosan és megállíthatatlanul belevittem magam a rosszba, s eközben új, olyan barátokra tettem szert, akik osztották az életfilozófiámat, mely szerint: "felejteni bármi áron"!
Amiben pedig baromira sikeres voltam. Olyan sikeres, hogy apámnak csak akkor tűnt fel, hogy gond van velem, amikor már harmadik alkalommal vitt haza a rendőrség, és kézhez kapta a levelet, amelyben értesítették, hogy ki vagyok rúgva a suliból is. Nem állíthatnám, hogy két lábbal álltam a földön, amikor ezek történtek... a "lazulási vágyam" ekkorra olyan mértékekbe csapott át, hogy már erővel kellett visszatartani magamat az ivástól. De nem voltam túl erős és megbízható ebben, így hiába kaptam büntetést, és parancsolt rám apám, hogy fejezzem be ezt az önpusztító életet, én nem tudtam megállni a dolgot... meg amúgy nem is nagyon akartam.
Körül-belül két nappal a büntetésem kiszabása után, apám munkahelyére a rendőrségről érkezett egy telefonhívás, mely szerint letartóztattak, engem, meg három ivócimborámat, akik közül egy meg is sérült, miközben épp egy italboltba törtünk be. Pechünkre a tulaj az épület emeleti lakásában lakott, és meghallott minket, amikor pedig szembe találta magát a "betörőkkel", és egyikünk egy törött üveggel indult meg feléje, ő jogosnak találta, ha megvédi magát, és lábon lőtte az illetőt, a - mellékesen szólva - törvényesen, önvédelemre tartott fegyverével, így mi komoly pácba kerültünk, amikor elcsíptek a zsaruk. A betörés, és a kórházi ügy is a mi nyakunkban volt, hisz mi betörtünk, fenyegetően viselkedtünk, és a végén meg is próbáltunk elszökni a rendőrök elől, így... nem állt jól a szénánk.
Az enyém különösen rosszul állt, mert apám a szavai alapján, szíve szerint kitekerte volna a nyakam, amikor mindezt meghallotta. Előre leszögezte, hogy ne számítsak túl sok jóra tőle ezek után, arra meg főleg ne számítsak, hogy majd megpróbálja kimosni a fejem ebből a guzmiból, mert én kavartam magamnak, hát akkor viseljem is a következményeket.
De kivételesen szerencsém lett. Bár a vád képviselője a fejünket akarta ezüst tálcán, példa statuálásának szánva a dolgot, hogy a fiatalok sem tehetnek meg akármit, de... a bíró végül úgy döntött, velem elnéző lesz, HA együttműködök. A többiektől eltérően, én büntetlen előéletű voltam, a tulaj is azt vallotta, hogy én nem támadtam rá, úgy, mint az a társam, akire rálőtt, és a "rendkívüli családi háttérre" tekintettel, vagyis, hogy a testvéremnek nyoma veszett, anyám megölte magát, apám meg tojik rá, élek-e vagy halok, így a bíró úgy vélte, nem ártana meg, ha megpróbálnának előbb segítő kezet nyújtani, mielőtt még végleg elvesznék a süllyesztőben. Szóval, alkut ajánlottak. Választhattam a letöltendő börtönt, annak okán, hogy az ügyünket felnőttekéhez mérten tárgyalták, vagy választhattam egy "önkéntes" elvonókúrát, és 100 óra közmunkát. És bár nem rajongtam az ötletért, hogy eldobjam az egyetlen dolgot magamtól, ami az elmúlt időkben értelmet adott az életemnek, és erőt öntött belém, de... a börtönért sem nagyon ugrabugráltam volna, így végül rábólintottam az elvonóra.
Azt nem állítanám, hogy rögtön angyalka is lettem odabent... először nem nagyon akartam részt venni semmiben, amit ott ajánlottak, mint például csoportterápia, lovasterápia, meg önkifejező gyakorlati órák, és a többi... de amikor már kezdtem úgymond unni magam ott, meg elég rosszul is voltam az alkohol nélkül, akkor végül hagytam magam megtörni, és még ha duzzogva is, de belementem a játékba.
A mentorom, aki az állapotom javításában volt hivatott segíteni, egy olyan fickó volt, aki sokunkhoz hasonlóan, szintén rögös úton jutott el idáig. Mármint, hogy másokon segítsen. Eredetileg nem ez volt a munkája. Anno, a filmiparban volt amolyan ügynök. Színészeket, és színésznőket foglalkoztatott, egyengette az útjukat, és egész jól is ment neki. De aztán a felesége meghalt, ő pedig inni kezdett. Végül ő is az elvonón kötött ki, és bár kétszer kellett nekifutnia, de végül leszokott az alkoholról. Később mentorként kezdett segíteni a klinikán. Ez lett az új életcélja. Ő indított el egy afféle "szakkört" is a programban, a csoportterápia egy formájaként. Afféle színészkurzust, amibe engem is bevont. Ez volt az a bizonyos fordulópontom. A pont, ahol észrevétlenül egy elágazáshoz értem az életemben, és meg sem torpanva, át se gondolva, hogy merre akarok menni, kell-e tényleg ez nekem, egyszerűen mentem a mentorom után az egyik irányba, ahol egyszer csak ráeszméltem, hogy nem is rossz csinálni, amit csinálunk... Mint utólag kiderült, a számomra jó irányba indultam el.
A program végére, ez a kurzus, egy színdarabot tanult be, a darab bemutatója a családjainknak szólt. Mivel ez a központ főleg fiatalok számára állt fenn, így nagyjából mindenkinek a szülei voltak azok, akiknek be akarták mutatni, hová jutottak el a program ideje alatt, hová fejlődtek, mennyire javultak meg. Ezért küzdött mindenki, aki benne volt. Hogy bizonyítsanak, hogy képesek jobbá válni, megjavulni, és vinni valamire. De én nem az apámért csináltam. Nem neki akartam megmutatni, hogy tudok jobb is lenni, mint amit eddig látott, hiszen... ő már engem nagyon régóta nem is "látott", de nem is akart igazándiból "látni". Nem érdekelte, tudok-e valami szépet és értelmeset is alkotni erre a világra, csak az érdekelte, hogy ne kerüljek olyan zűrbe, amivel aztán neki kell foglalkoznia. De ő se számított már igazán nekem, úgyhogy... kb. egálban voltunk. A program ideje alatt rájöttem, míg a színtársulatba jártam a foglalkozásokra, hogy... nem érdekel apám véleménye, és hogy mit fog látni bennem a végén, amikor kimegyek innen. Rájöttem, hogy mindössze csak két embernek akarok megfelelni. Egyrészt, önmagamnak. Meg akartam mutatni magamnak, hogy nem vagyok tehetetlen... és hogy én is képes vagyok valamire, ami jó, aminek van értelme. Ami nem az ivás. Valami olyanra, amivel elmondhatom, feldolgozhatom amit érzek, de másoknak se, és magamnak se ártok vele...
Másrészt, még ha nem is volt ott, nem is tudtam hol van, és nem is tudtam él-e még egyáltalán, de meg akartam mutatni a testvéremnek... meg akartam neki mutatni, hogy már nem az a kislány vagyok, akinek szüksége van rá, hogy ő jöjjön és megvédjen, hanem már én is meg tudom védeni önmagamat. Képes vagyok harcolni, képes vagyok kiállni az emberek elé, büszkén kihúzni magam, és azt mondani nekik, hogy "Igen, én még mindig itt vagyok, és hé, ilyen vagyok, elfogadtok, vagy sem, ez van!".
A program végén... a darab bemutatásának napján, már tudtam mit kezdek magammal, ha kijutok az elvonóról. Tudtam, hogy találtam egy utat, amin tudok haladni, és amin megéri haladnom. És ami még fontosabb. Tudtam, hogy van egy út, ami talán segíthet eljutni olyan magas szintre, ahol újrakezdhetem édesanyám munkáját, vagyis azt, hogy felkutatom a testvéremet. A környékünk átkutatása nem volt elegendő, ahogy a városé sem, hát... úgy éreztem, magasabb szintekre kell törni. Magasabb és magasabb és még magasabb szintekre, olyan magasra, ahonnét már a világon mindent belátni, és nincs se élő, se holt, aki elbújhatna előlem!
Így esett, hogy amint az elvonónak vége lett, és engem elengedtek onnan, hogy már hazamehetek, másnap első dolgom volt felkeresni a társulatot, amit a mentorom ajánlott. Ami egyrészt, a közmunkámnak is megfelelő helyszín volt, másrészt pedig, jó hely volt arra is, hogy képezzem magamat. Ledolgoztam a kiszabott óráimat, amíg a társulattal idősek otthonába és kórházakba jártunk előadni, és közben ápoltam az eddig nem ismert tehetségemet. Énekelni, táncolni, és előadni tanultam. Új iskolába is mentem, és ezúttal példásan teljesítettem, sikeresen be is fejeztem, és még egyetemre is felvettek, ráadásul egy egész jó kis egyetemre, ahova, igaz ugyan, hogy alapból nem sok esélyem lett volna bejutni a bírósági csetepaté miatt, ám de a mentorom, és a társulatvezetőm, meg az iskolám igazgatójának ajánlásával már elfogadhatónak találtak.
Íme, ezért vagyok most itt, ezért érkeztem vissza Los Angelesbe, ahonnét apával még anya öngyilkossága után költöztünk el. Egy hét múlva kezdődik a suli, addig pedig van időm újra megismerkedni a várossal, az emberekkel, a környezettel... aztán pedig majd meglátjuk... de egyelőre most éppen bizakodó vagyok. Végülis, ugyan, mi csesződhetne még el az életemben? Semmi. Szerintem mindent kipipáltam, kész, ennyi volt. Ez, ami eddig jutott nekem, szerintem kitesz egy életet, úgyhogy... asszem, innentől remélhetem, hogy nyugim lesz, és koncentrálhatok arra, hogy az eddigi gubancokat szépen kicsomózzam mind egy szálig.