A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Bár szívem szerint egyáltalán nem akaródzott megszakítani az ölelést, melyben tulajdonképpen megrekedtünk, mert nekem egészen jó volt ott megrekedve lenni... de tudtam, hogy örökké nem maradhatunk benne, illetve... tulajdonképpen mondhatnánk úgy, hogy nem ejthetem foglyul örök időkre egy ölelésben őt, hisz... Autumn számára ez nem volt létszükséglet, csak nekem... tehát úgy volt helyes, ha... egy idő után szabadon engedem őt, és... gondoltam, ha már meg kell tennem, akkor itt az ideje, mert... mert most sem kevésbé nehéz, és öt perc múlva sem lenne kevésbé nehéz, ez csak úgy simán nehéz, bármikor... szóval végülis megtettem. Azt hiszem, részben aranyos, és részben kínos dolog is volt, megbeszélnünk, vagy... tudomásul vennünk, hogy ezzel kell beérnem. Igen, valahol nekem volt kínos, és Autumn volt aranyos, mert próbált reménykeltő lenni, de közben érezhetően próbált engem a biztonságos válaszok között tartani, s nem hagyni, hogy olyat kérjek, ami lehetetlen... mint az örökké, vagy az, hogy holnap ott folytassuk, ahol ma abbahagyjuk... mert igen, arra vágytam, hogy ott folytathassuk holnap, hogy bárcsak lenne egy mód, amivel rávehetném a holnapi énemet a... a normális, emberi viselkedésre, arra, hogy... fogadja el, és higgye el, Autumn jó, és jó nekem, jót tesz, és akarom is, hogy jót tegyen nekem...! De... vannak határok. Akár beismerem, akár nem, akár kimondjuk, akár nem, határok és korlátok igenis vannak. Mint például, hogy nem ölelhetjük egymást örök időkig, és csak mert akarom, még nem lenne elég holnap lejátszanom egy videót az ostoba, gonosz felemnek, hogy észhez térjen, és elfogadjon mindent, amit most én szeretnék... Sajnos ez nem egy film, hogy varázsütésre úgy történjen minden, ahogy mi azt szeretnénk... bár, azt hiszem, láttam egyszer egy hasonló filmet, az amnéziás nő megnézett egy videót, és hopp, rögtön tudta, ki a vicces és kedves pasas, aki azt állítja, szereti őt, és ők együtt vannak. Nekik elég volt egy videó, de csak mert nekik működött, nekünk még nem törvényszerű, hogy ugyanúgy segítene... És bár ez elkeserítő, de Autumnnak igaza volt, hogy nem hagyta, hogy hitegessem magam ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Ez is egy ékes példa volt, arra, hogy Autumnnak hányszor is volt már igaza ma este velem szemben... Sokszor! És ezzel mindig megmentett valami rossztól, most például, mondhatjuk, hogy a csalódástól, hiszen, ha hagyta volna, hogy a saját fejem után menjek, és nem teljesültek volna a reményeim, akkor nyilván csalódtam volna, kicsit persze így is rossz most is, de most még a jelen állapotomban meg tudtam érteni, miért kell ezeknek a dolgoknak így lenni, és hálás is voltam, mert Autumn törődött velem annyira, hogy a realitás talaján tartson. Ennek megfelelően, én is mosolyogtam rá, bólintottam szavaira, és elfogadtam azt, hogy ezeket most el kell engednem. - Hát... az emlékeim által veled maradnak a legjobb részeim, úgyhogy vigyázz rájuk... - mondtam, és kicsit nevettem a dolgon. Bár próbáltam vicces lenni, de éreztem én is, hogy némileg erőltetett a dolog... mondjuk, igaz is volt... de mivel eddig minden alkalommal finoman lehurrogott, ha a rosszabbik énem került szóba, hát nem mentem rá ezúttal már jobban a témára, csak maradtam az én kis erőltetett viccemnél. Az meg tényleg jó, hogy ha máshol nem is, nála legalább megmaradnak az éjszakáról a mi emlékeink... ezáltal nála megmarad minden, ami bennem még... rendben van, és értékes... ez valahol engem azért boldoggá is tett, hogy legalább ennyit neki adhatok magamból. Minden jót, amit felélesztett bennem. - Igen, azt észrevettem... TŐLEM elég sokat jöttél zavarba - bólogattam, egy mindentudó mosollyal, amit ő nyilván nem is látott, mert épp nem akart rám felnézni, de kicsit talán pont ezért volt, hogy én meg direkt kihangsúlyoztam, hogy én azt ugye nem tudhatom, másokkal, és más helyzetekben mi a szitu vele, de az tény, hogy énmiattam sorozatosan jön zavarba, újra és újra. És lehet, hogy én ezt túlkombinálom, de szerintem az ember nem jön ennyiszer zavarba olyasvalaki miatt, aki iránt nem érez semmit, és aki még csak nem is tetszik neki. - Igen, a csók megtörtént... és... azt akarod mondani, hogy rápazaroltad az első csókodat valakire... aki még csak nem is tetszik neked...? - kérdeztem, felvont szemöldökkel, s miközben beszéltem, egyre közelebb és közelebb kerültem hozzá... khm... részben tudatosan, mert közelebb akartam lenni hozzá, és részben tudatalatt, mert a csókunkról volt szó, amit nagyon... élveztem, és ő is azt állította, hogy jó volt neki, és ez is olyasmi volt, amiről azt gondoltam, hogy ha egy olyan valakitől kapta volna azt a csókot, aki nem jön be neki, annak nem csókolt volna vissza, és azt utána tuti biztosan felképelte volna! Ekkor felnézett rám, és ekkorra a távolság közöttünk jelentősen lecsökkent, amire én még rá tudtam tenni egy lapáttal, amikor "vádját" hallva, egy egészen laza, féloldalas mosollyal, és felvonva fél szemöldököm, néztem rá, s közben olyan közel hajoltam hozzá, hogy az ajkaim épp csak nem súrolták az övéit, miközben válaszoltam. - Igen, én ezt nem is tagadom... tetszel nekem, méghozzá nagyon! - búgtam neki, és közben még csak nem is pislogtam, úgy néztem a szemeibe, picit talán hunyorogva, várva a válaszát. Mondjuk, leginkább arra tudtam gondolni, hogy zavarba fog jönni. Épp ezért nem tettem már hozzá, hogy olyan érzéseket és reakciókat vált ki belőlem, testileg és lelkileg is, amilyeneket előtte soha senki... Úgy éreztem, így is megvan rá az esély, hogy a válaszom hallva elmenekül még a közelemből is, nem akartam, hogy a végén még talán itt is hagyjon, mert neki ez túl sok vagy túl gyors... Elismerem, gyors, talán, igen, de... de nincs időm... az elválás pillanata rohamosan közeledik, és akarom... akarom, hogy előtte tudja, hogy mit vált ki belőlem, hogy mit érzek! Tudnia kell, mert az emlékeimet ő őrzi majd, az esténk őbenne él tovább... nem vihetem magammal a feledésbe ezt az érzést... ahhoz túl fontos számomra, az, aki kiváltotta... Ő! - Így van, ÉN nem fogok. A morcos énemmel meg, aki azért is haragudott, mert nem hagytad inni, azzal ne foglalkozz, ő egy idióta tökfej. Oké? - kérdeztem, mert éreztem én, hogy olyan fura... talán bizonytalan... talán más esetben meg is mondta volna, hogy nem tudhatom előre, fogok-e valaha haragudni rá, csak talán nem akarna velem "vitázni" ezen. Én is tudom, hogy ilyesmit nehéz ígérni, de... sok minden nehéz, és ettől még nem lehetetlenek. Én hittem benne, hogy van ő annyira jó és tiszta, hogy csak a legvégső esetben hazudjon, akkor, ha tényleg nincs más megoldás, és ha nagyon kell... és az ilyesmiért nem haragot érdemelne, hanem hálát. És én hálás vagyok neki érte előre, mert velem van, és törődik velem annyira, hogy akár még ezt is megtegye majd velem, miattam, értem. És ha korábban azt hittem, gyors a tempó, hogy közöljem vele, milyen érzéseket is vált ő ki belőlem egészen pontosan... akkor azt a hitemet épp akkor hajítottam ki az ablakon, amikor... hát... talán amikor levette a pólóm... vagy amikor megcsókoltuk egymást... vagy... amikor felkaptam és behoztam a hálószobámba, amikor az ágyamon kötöttünk ki együtt... majd levetkőztünk és levetkőztettük egymást... mindre mondhatta volna bárki, hogy gyors a tempó... akár azt is, hogy nem gondoltuk át... de... de szerintem épp annyira gondoltuk át, amennyire kell, mert... mondjon bármit is az illem, én éreztem, hogy fontos vagyok neki... és... abban egészen biztos voltam, hogy ő mennyire is fontos nekem... Bár igaz, nálam sajnos ez olyasmi, mintha csak egy egyéjszakás dolog lenne, és valamilyen formán az is, de... de nem úgy... mert én nem egyetlen éjszakára akarom őt, nem a helyzetet vagy a köztünk felcsapott szikrákat akarom kihasználni, nem arról van szó, hogy megszerzem őt, mert holnap már úgysem kell vele foglalkoznom, hisz valószínűleg emlékezni se fogok rá... nem... ez... nekem arról szólt, hogy vele akarok lenni, és ha nekünk csak egyetlen éjszaka adatik meg, és többet nem ad nekünk a sors, akkor... akkor ezzel az eggyel kell beérnünk, de ezt úgy akarom megélni vele... mintha miénk lenne az öröklét! Azt akarom, hogy mikor reggel el kell majd válnunk, akkor ne azt az emléket vigye majd magával, hogy "Ő Tristan, egy részeg gyerek, aki sok fejtörést okozott nekem, és még fog is." vagy ilyesmit, hanem... hanem szeretném, ha azt a tudatot vinné magával reggel, hogy ő nekem... olyan, mint napfény a napraforgónak. Követnem kell minden mozdulatát, minden gondolatát, szükségem van rá, és nem tudok nélküle élni! Ő nekem a minden! Éreznie kell, hogy sokkal több ő nekem, mint egy kósza kaland! Ő nekem nem egy futó gondolat, hanem az egész élet, ő a fény, ami éltet! Ahogy ültünk ott, és egymást figyeltük, azt éreztem, milyen kis ostoba dolog volt, azon sakkoznunk, vajon az esete vagyok-e én neki, hiszen lássuk be, ha nem volnék az, semmi esély nem volna rá, hogy most itt üljön velem az ágyamon, meztelenül, és... hajszálnyira attól, hogy vágyunk együtt teljesüljön be... Bár, az is igaz, ezek után... sőt... még előtte is... én már nem is pusztán az esete akartam lenni, azon már rég túl voltam... talán már legalább egy órája... vagy kettő... nem is tudom... de... én már nem az akartam lenni pusztán, hanem én... neki az igazi akartam lenni. Az az egy akartam lenni, akivel elképzeli a jövőjét, egy szép kertes házat, kutyát, macskát, két gyereket, szép életet... Az akartam lenni, akivel a jövőben látja magát, ha elképzeli, hol lesz és milyen élete lesz például 5 vagy 50 év múlva... Mikor megérintettem őt végül, tudtam, hogy még annál is fontosabb minden mozzanat, minden megtett lépés a részemről, mint eddig, hiszen... hiszen ő énrám bízta magát, nekem pedig minden vágyamat felül lett volna képes írni az a késztetés, hogy biztonságban tudjam őt, és hogy ő is azt érezze, biztonságban van velem, és... hogy nekem az is fontos, hogy amit teszünk együtt... az legyen mindkettőnknek ugyanolyan jó... ha csak szemernyi kétséget is megéreztem volna őbenne, azonnal megálltam volna, bármilyen kínzó is lett volna az adott helyzetünkben. Elmondhatatlan vágyat éreztem iránta, de bármikor megálltam volna, ha ő arra kér! Viszont megérinteni őt... épp annyira boldogító és mámoros dolog volt, mint mikor a szomjazó vízhez jut. Reméltem, számára épp annyira jó ez is, mint számomra. Legalábbis erre engedett következtetni, amikor énutánam ő is felsóhajtott. Nem épp egy rosszalló sóhajnak hatott. Ahogy a pillantása sem azt üzente nekem, hogy hagyjam abba, mert ez nem esik jól neki. Ellenkezőleg. Sokkal inkább bátorítást éreztem a tekintetében, hogy folytassam tovább! Amikor végre újra karjaim közé került, testünk összesimult, és a rég vágyott újabb csókban forrtunk össze, ő sem húzódott el, sőt, viszonozta a csókom, és épp úgy átölelt, ahogy én is tettem ővele. Érezni véltem, amint köröttünk tűzijáték durrog a némaságban, szikrák csapnak az éj sötétjébe, ő volt az én ajándékom az élettől, amiről még hinni sem mertem, hogy valóban olyan kegyben részesültem, hogy a karjaimban tarthatom, ölelhetem, csókolhatom... s hogy méltónak talál arra, hogy nekem adja ezeket a pillanatokat! Nem volt elég belőle, semennyi sem, egyszerűen nem tudtam betelni vele! Ahogy csókoltam, újabb és újabb csókokra vágytam tőle, ahogy öleltem, tovább és még tovább akartam, soha el nem eresztve! És nem tudtam olyan szorosan ölelni, hogy azt érezhettem volna, nem akarom még közelebb, mert igenis akartam... közelebb és közelebb, még és még akartam, egyszerűen nem volt elég belőle! Együtt, egymást ölelve és csókolva kerültünk aztán vízszintes állapotba, aminek érzetére szinte egyszerre nyögtünk fel, vélhetően mind a ketten azért, mert hiszen... ennél intimebb és szorosabb már nehezen lehetett volna az adott helyzet. Olyan felülmúlhatatlannak ható érzés volt ez, amiről az ember joggal feltételezhette volna, hogy már nem lehet hova fokozni, de... mindketten tudtuk, lehet ezt még hova... hiszen vágyunk nem véletlen vonzotta testünk és lelkünk hogy az eddigieknél is szorosabban olvadjanak össze... Ami lassanként egyre inkább lett az elmúlt percekben ijesztő helyett vágyott pillanat! Új, és ismeretlen, de elsöprő és leküzdhetetlen vágy volt ez! Éreztem, hogy libabőrös lettem, amikor a keze a hátamat simogatta. Jóleső érzés töltött el az érintése nyomán. Másik keze a tarkómon szinte fel sem tűnt, mert agyam leragadt az ajkai édes ízénél, és nyelvünk izzó táncánál. Az is már csak ösztöneimnek hála fért bele a tudatomba, hogy emlékezzek, úgy öleljem, hogy vigyázzak rá közben, s még véletlenül se szorítsam túl erősen, mert semmi esetre sem akartam fájdalmat okozni neki! Persze tisztában voltam vele, hogy egy kevés fájdalmat okoznom kell majd neki... ez a természet fura, gonosz kis árcédulája a vágy paradicsomába való belépésért... de minden tőlem telhetőt meg akartam tenni érte, hogy ezt a kellemetlenséget a lehető legkisebbre szorítsam le. Már csak emiatt is akartam egészen addig kitartani, távol maradni, míg ő készen nem érzi magát rá... eszembe sem jutott volna elsietni, vagy kérdés nélkül cselekedni! Ez még a vágy forró ködén át is erősen lüktetett bennem, mint egy éles jelzőfény a vasúti átkelőn... Mikor kérdőn reá pislogtam, ahogy testéhez nyomtam sajátom, s az övét az enyémhez vontam, jó jelnek tekintettem a nyögését, hisz nem úgy hangzott, mintha ellenére volna az érzés, ellenkezőleg, számomra azt sugallta, hogy nem elég, hogy ő is a folytatásra vágyik. Egy vágyakozó nyögés ugyan mégis mi mást is jelenthetne, nem igaz? Ha nyögése hangja az én vágyam is csak fokozza, ha vágyom iránta, hogy újra hallhassam, az a fajta nyögés nyilván jót kell hogy jelentsen! Mégis... tekintetem fürkészte az övét, kezem combján nyugodott, éreztem, ahogy testem szaporázna, sürgetőn pezsgett a vérem... minden idegszálam őrá volt kihegyezve, de szemernyi kétséget sem akartam, nem néztem magamat... egyedül ő számított nekem! Tétovázásom, és aggodalmam akkor szállt ki fejemből végül, akár egy pillangó, amikor Autumn magához húzott, és megcsókolt. Mintha csak azt mondta volna ezzel, hogy ne várjak tovább, tegyük meg! Mire elváltak ajkaink, és ő bólintva biztosította be sejtésemet, bennem is megszületett az elhatározás a cselekvésre. Így válaszul én is bólintottam... majd... lehajoltam hozzá, és óvatos csókot leheltem homlokára. - Beszélj hozzám... szólj, ha... ha bármit máshogyan csináljak - suttogtam neki, füléhez hajolva, majd arra is finom csókot adtam. Ha nem ellenkezett vagy állított meg semmilyen módon, óvatosan felemelkedtem kissé, és testem áthelyeztem, hogy ne mellette feküdjek, hanem a lábai között, azokat finoman, óvatosan feszítve szét, annyira, hogy közéjük férjek. Még mindig ügyeltem rá, hogy ne nehezedjen a teljes súlyom őrá, így miközben egyik kezemmel tartottam magam, a másikkal cirógattam lágyan az ő combját. Ezalatt ajkaim sem távolodtak el túlzottan, fülétől lassan hajolva el, apró csókok útján haladtam végig orcáján, egészen a szájáig. Odafigyeltem rá, hogy abban a pillanatban is végig, ahogy lassú, óvatos mozdulattal kezdett az én testem az övébe hatolni, végig simogassam és csókokkal hintsem őt be, figyelmét kissé talán elterelve, s esetleges fájdalmát tompítva...
Én nem akartam őt letörni, vagy bármitől is elvenni a kedvét, de úgy éreztem, hogy nem kergethetem őt olyan reményekbe, amiről tudtam hogy lehetetlen. Igen, ilyen szempontból én voltam a rossz zsaru, de én ezt nem rosszindulatból tettem... éppen, hogy azért tettem, mert jót akartam neki, mert nem akartam, hogy csalódjon, még akkor is, ha ő ezeket elfogja holnap felejteni. Ígérgetni sem szerettem volna neki, és végül nem is tettem. Pedig ez fájt nekem, ha tehettem volna mindent is odaígértem volna neki amit csak szeretne, és ezzel boldoggá tudom tenni... de ez nem lett volna életszerű. Lent kellett maradnom a realitás talaján, még akkor is, ha ez nekem nem volt jó, mert tényleg nem volt jó... bárcsak olyan lehetnék aki csettint egyet, és bármit megtud tenni, amit csak kér... hogy elháruljanak az akadályok, vagy az, hogy én vele maradjak örökre, vagy, hogy a szüleit visszahozzam a halálból... annyi mindent megtettem volna, hogy ha lenne ilyen képességem de nem volt! Ezért volt ez az egész, és reméltem, hogy megérti, reméltem, hogy emiatt nem fogja azt hinni, hogy én direkt akarok neki fájdalmat okozni ezzel, vagy hogy bármilyen módon bántani akarom, mert nem így volt! Inkább itt akartam vele lenni, támogatni akartam, ölelni, és összeszedni a széthullott darabkáit, hogy szépen lassan darabonként összerakjam őket, hogy lelke és szíve újra egy egészet alkosson... és lehet, hogy nem fogom tudni sérülés mentesen összerakni, hisz mindig ott lesz az emlékeiben a szülei halála, de megakartam gyógyítani amennyire csak lehetséges! Végül szavaimra elmosolyodott, így már tudtam, vagyis nagyon reménykedtem benne, hogy megért engem, és mivel aztán ő sem folytatta a témát, így én is elengedtem. - Vigyázni fogok rájuk... itt bent lesznek, ha majd esetleg keresnéd majd! - A szívemre mutattam, majd kicsit meg is érintettem mellkasomat. Direkt nem a fejemre mutattam, én ezeket a szívemben fogom megőrizni, és tudatni akartam ezt vele is. Próbált vicces lenni, de tudtam, hogy ez igazából azért van, mert én kitartóan ellenkeztem olyankor mikor a rosszabbik énje jött szóba, így akarta kicsit oldani talán a témát? Nem tudom, hogy őszinte legyek. Tristan nem engedte a témát, hiába tagadtam még mindig az egészet. Az arcom szinte lángolt, úgy éreztem, hogy az egész testemből ide áramlik a vér, és kb. már úgy nézhetek ki mint egy paradicsom. Hideg volt már az idő így este, de az én arcom szinte forró volt zavarom miatt. Szavai hallatán, végül kicsit kínosan felnevettem. Soha senkitől nem jöttem még zavarba ennyire, bár igazából soha nem is jöttem zavarba ezelőtt, legalábbis ilyen szinten soha. És mikor ezt megjegyezte, egy újabb meleg hullám szaladt végig arcomon, és hirtelen nem is mondtam rá semmit. De aztán éreztem ahogy közelít, ezt még úgyis megtudtam állapítani, hogy csak szemem sarkából láttam őt, mivel még mindig nem mertem a szemébe nézni, de aztán következő szavai hallatán csak bátortalanul a szemébe néztem. - Nem tudom... lehet... - Néztem megint nagyon messzire, csakhogy még véletlenül se kelljen a szemébe néznem. Fogalmam sem volt róla igazán milyennek kell lennie egy csóknak, de abban biztos vagyok, hogy ennél jobbat biztos soha nem kaphattam volna, még ígyis, hogy az volt életem első csókja. Még a gondolatától is egy picit libabőrös lett karom, és ezt nem tudtam a hidegre fogni. Minden csókunk felért egy kisebb fajta tűzijátékkal, és ez azért is volt mert tetszett nekem... igen elismerem, legalábbis magamnak. Végül aztán felnéztem rá, mert olyan közel jött, hogy már esélyem se volt másfelé pillantani, plusz saját szavaimat is úgy szerettem volna kimondani, hogy lássam szemeit. Mikor elmondtam neki, hogy inkább itt arról van szó, hogy én tetszem neki, feloldalas mosollyal pillantott rám, miközben felemelte egyik szemöldökét, és egyre közelebb hajolt hozzám, szinte már olyan közel, hogy szinte összeértek ajkaink. Mindezt olyan lazasággal tette, hogy egyszerűen nem akartam elhinni, nem volt nyoma se zavarnak, se bátortalanságnak. Végül aztán megszólalt, én pedig majdnem azt hittem, hogy itt helyben zavaromba fogok elájulni, de a gondolat, hogy az ajkai ilyen közel voltak az enyéimhez, végül erre nem került sor. Sőt, egy kisebb fajta vágy fogott el, hogy megcsókoljam őt. Nem válaszoltam neki semmit, egy nagyot nyeltem, és kicsit zavartan, kicsit olyan ártatlanul csúsztattam egyik kezemet arcára, majd azt a kevés távolságot is áthidaltam kettőnk között, hogy aztán megcsókoljam. Megtettem, mert szerettem volna, sőt inkább akartam. Ajkainak közelsége túlságosan csábító volt ahhoz, hogy ne tegyem meg, illetve érezni akartam újra azt a kis tűzijátékot amit ilyenkor éreztem, azt a melegséget a szívembe. - Oké, megjegyeztem. - Mosolyodtam végül el egy kicsit, és megszorítottam kezét, ami eddig simogatta kezemet. Nem akartam letörni, nem akartam előre a vészmadár lenni. Mert valljuk be, ha tudná miről van szó, akkor talán nem lenne ennyire megértő, vagy lehet, hogy mégis az lenne, nem tudom. De az is lehet, hogy nem hinne nekem... hisz, hogy kéne elmondani egy ilyet, hogy egy angyal vagyok, ja és méghozzá az ő őrangyala, és egyáltalán nem véletlen volt a találkozásunk! Ez nem egy olyan hazugság, mint mondjuk az, hogy egy gyerek elcsen a szekrényből egy kekszet, miközben az anyukája ezt nem engedte neki, és esetleg mikor megkérdezik, hogy evett-e a kekszből, akkor azt fogja válaszolni, hogy nem, de úgyis tudják a szülei, hogy hazudott, mivel tiszta keksz morzsa a kis arca. Ettől függetlenül fel se merülhetett volna bennem az ötlet, hogy elfogom mondani neki... ehhez mindenképp tartanom kell magamat, illetve ahhoz, hogy még a legapróbb jelét se lássa rajtam, hogy én más vagyok. Az erőmet, a majdnem halhatatlanságom, és a szárnyaimat is el kell rejtenem előle örökre. Sose gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen nagy, és mély érzéseket tud belőlem kiváltani. Kicsit olyan volt ez mint a filmekbe, vagy a könyvekbe amit olvastam. Hisz ott látunk, és olvasunk ilyen nagy érzelmekről, ami két ember között tud kialakulni szinte első látásra. Vonzottuk egymást, nem csak testileg, de érzelmileg is. Szinte szét tudtam volna robbanni olyan sok, és olyan intenzív érzéseim voltak iránta most jelenleg. Nem tudtam betelni vele, ahogy haladtunk előre úgy akartam egyre többet, és többet, és amikor nem értünk egymáshoz, azt vártam mikor ér újra hozzám, mikor érhetek én hozzá újra. Egy szempillantás alatt lett nekem fontos Tristan... vagyis mindig fontos volt, azóta, hogy kijelöltek rá, hogy vigyázzak rá, de ez más féle fontosság volt. Ez a fontosság már nem azért volt, mert ez volt a "munkám" annál sokkal többet éreztem most iránta. És emiatt nem akartam, hogy vége legyen az éjszakának, de fájdalmasan közelített a vége, még akkor is, ha erre jelenleg nem gondoltam, és jelenleg még a fájdalmat sem éreztem, hisz ott volt a vágy, és ez talán nemcsak engem, de őt is elvakított egy kicsit, de attól még telt az idő, hogy éppen most nem vettünk róla tudomást, de elfog érkezni az a pont, mikor újra tudatosulni fog bennünk ez a tény, és azt még nem akartam, hogy az elérkezzen. Mikor újra hozzám ért, tudtam, és szerettem is volna kicsit rábízni magam, mert bíztam benne. Az egész este azt mutatta, hogy nem akar nekem rosszat, sőt csak jót akar nekem, és egyszer sem tett semmi olyat amit én ne szerettem volna. Tudtam, hogy ha még át is adom neki kicsit az irányítást, akkor is figyelni fog rám, továbbra is minden rezdülésemet észre fogja venni, ami esetleg arra enged következtetni, hogy nekem valami nem jó, vagy nem akarom. Csakis ezért mertem rábízni magam, mert tudtam, hogy vele biztonságban érezhetem magam. Csókjaink mélyek voltak, és vágyakkal teliek. Nem bírtunk betelni a másikkal, én ezt rajta is éreztem, ha tehettem volna örökre ebben a pillanatban maradtam volna. A karjai közt amik ölelnek, miközben csókolja ajkaimat. És ahogy összesimult testünk most mégjobban, ahogy az ágyra dőltünk, nemcsak én de ő is szinte azonnal felnyögött... mindkettőnk részéről ez a vágy hangjai voltak, amiket talán egyre kevésbé tudtunk kordában tartani. Zavaromat elfújta a szél, és igazán már az sem zavart, ha véletlen elhagyta ajkaimat egy hangos sóhaj, vagy egy kisebb nyögés. Mert ezek azok jelei voltak, hogy nincsenek ellenemre Tristan tettei, mert megszólalni jelen pillanatomban aligha tudtam volna. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy nagyon minimális, bujkáló kis félelem volt bennem ami nemigen látszódott rajtam, az pedig a fájdalom volt. Annyira nem kellett tájékozottnak lennem a témában, mégis tudtam, hogy talán egy kis fájdalommal fog járni az, hogy testünk egybeforr végre, de ez nem fogott vissza engem, mivel ebben az esetben is tudtam, hogy Tristan oda fog figyelni rám. Vágyaink egyre magasabbra csaptak, amik csak arra vártak, hogy kielégítsük őket, hogy végre felszabaduljanak mint egy tűzijáték, de Tristan ebben az esetben is csak rám figyelt. Kereste szemeimbe a bizonytalanságot, vagy, hogy esetleg mégsem akarom, de esetemben erről szó sem volt. Egy apró gondolatként sem fordult meg a fejemben, hogy én ezt nem akarnám, és akartam is éreztetni vele, hogy neki se legyenek kétségei efelől, ezt jeleztem is neki végül azzal a csókkal amit végül megtettem, illetve azért még rá is erősítettem egy bólintással. Végül ő is bólintott egyet, majd lehajolt hozzám, hogy egy apró csókot nyomjon homlokomra. Végül suttogva megszólalt, ezeket a szavak fülemhez hajolva mondta, én pedig egy mély levegőt véve, már amennyire ez lehetséges volt jelen pillanatban, és én is megszólaltam. - Rendben... - Ekkor felemelkedett, hogy aztán óvatosan szétfeszítve lábaimat közéjük helyezkedett, de nem nehezedett rám teljesen, egyik kezével támasztotta magát, míg másik kezével a combomat cirógatta. Ajkai nem sok időre távolodtak el tőlem, végig csókolgatta arcomat, majd ajkaimig is eljutott, miközben óvatosan belém kezdett hatolni. Először egy pillanatig csak a fájdalom járta át a testemet, ami aztán vággyal keveredett a következő pillanatban. Ekkor egy kicsit meg is feszült testem, közben pedig egy nyögés hagyta el ajkaimat, amin egy nagyon kicsit a fájdalmat is kilehetett érezni és közben fogtam meg Tristan karját, amin támaszkodott, hogy aztán meg is szorítsam azt. Nem akartam, hogy Tristan megijedjen, hogy minden igyekezete ellenére, fájdalmat éreztem, így halkan, zihálva szólaltam meg. - Minden rendben van... kérlek ne hagyd abba... - Szavaim szaggatottak voltak, és a hirtelen fájdalom ellenére még mindig vágyakkal volt teli. Nem szerettem volna, hogy ha abbahagyja, és tényleg szerettem volna, hogy ha tudja, hogy nincs semmi baj, mivel fájdalmam egyre jobban kezdett csökkenni.
Bólintottam, egy őszintén reménykedő mosollyal. - Visszajövök értük - mondtam, mert talán nem holnap, és nem a jövő héten, de tudni és tudatni akartam, hogy nincs vége, és nem veszhet el... mindez. Most talán csak ennyi, egy kis kaland, egy éjszaka pár órája jut nekünk, de nem lesz itt vége! Visszajövök majd, akármilyen sokáig is tart, akármennyi munkába és küzdésbe is kerüljön... vissza fogok jönni, az emlékeinkért, és őérte... Addig pedig jobb helyen nem is lehetnének azok, mint nála, a szívében... a legbiztonságosabb helyen, amit eddig csak ismertem. Autumn egészen sokáig nem nézett rám, de nem is volt rá szükség, hogy tudjam, mi járhat a fejében. Nyilvánvaló volt, eddigi rövid ismeretségünk után, hogy a zavarát próbálta leplezni előttem, amit azért valahol kissé sajnáltam, mert én nagyon szerettem látni a zavarát... és nem azért, mert kárörömöt éreztem, vagy gúnyolódni akartam volna rajta, ellenkezőleg, épp azért szerettem látni, mert... mert aranyosnak találtam. A legtöbb lány, akit ismertem életemben, nem volt épp szerény, vagy aki mégis, az sem ennyire. Autumn különleges volt! Annyira... tiszta, és... volt benne valami, ami még annál is több volt, de annyira... annyira különleges valami volt, hogy még szavakba sem tudtam önteni. Valami földöntúli ártatlanság. Olyan volt, akár... akár mint az a bizonyos alma... az Édenkert fáján, az a különleges, bizonyos darab, ami a legigézőbb, legtisztább kert, legszebb gyümölcse volt, amit előtte még nagyon emberi szem sem pásztázhatott, nemhogy kéz érintsen, vagy akár valaki ajkai. Tökéletes volt minden ízében! Az a bizonyos, ami mindent magában őrzött, a múlt tisztaságát, a jelen ártatlanságát, és a jövő minden bűnét és boldogságát... mindent, amiért érdemes élni... mindent, aminek értelme van. Ő rejtőzködött előlem, én viszont egyetlen dologra vágytam csak igazán, méghozzá arra, hogy láthassam őt, mindenhogy, bárhogy, és akármeddig! Próbáltam nem nevetni, sőt, nagyon igyekeztem komoly arcot vágni, amikor végül rám emelte szemét, de nem hinném, hogy túl hitelesre sikerült volna, mert nehéz volt, túl aranyos és vicces volt a helyzet, meg ő. - Hazudsz... - suttogtam somolyogva, és ujjam hegyével végigsimítottam orra hosszán -, látom az orrodon. És ha rám néznél, a szemedben is ezt látnám, igaz? - kérdeztem meg direktben, merthogy, megint elfordította rólam, meglehetősen hamar, a szemeit. - Autumn? Ugye te is tudod, hogy nincs ezzel semmi baj? - kíváncsiskodtam óvatosan, és közben finoman akasztottam ujjaimat az ő ujjai közé, összekulcsolva őket. Én azt ugye nem tudhattam, nála mennyire van ez az egész rendben, de... de nekem rendben volt. Mármint... az egész. A csókunk teljesen rendben volt, és az... a tény, hogy tetszik nekem, az is nagyon rendben volt, az meg főleg, ha én is neki... és annál jobbat elképzelni sem tudtam volna ma estére, mint hogy megcsókoltam, és ő visszacsókolt... Ráadásul még a zavarbajöveteleit is mind-mind láthattam! Nekem ez az este volt a csúcs! Némán, és őt fürkészve vártam, mit is fog tenni vagy mondani, mikor megpróbált, azt hiszem, sarokba szorítani, vagy zavarba hozni, dehát... ez nem sikerült, hiszen én ki voltam békülve az általa belőlem kiváltott dolgokkal. És ezt éreztetni akartam vele is. Szóval csak vártam. Nem felelt, de érzékeltem, mikor nagyot nyelt, hisz meglehetősen közel voltunk egymáshoz. Azután a keze az arcomra simult, és a távolság, még az a kevéske is, ami megmaradt közöttünk, szertefoszlott, ahogy ő megcsókolt engem. Azt hiszem a pillanat tört részéig tartón elmosolyodtam, csókunk közepette, de aztán nem is haboztam, és két kezem közé fogva az arcát, visszacsókoltam. Ajkai édesek voltak, akár a méz, és puhák, akár a nyíló virág... Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is jobb pillanatot találjak az örömre, a boldogságra, mint ez. Mikor szétváltunk egymástól, nem tudtam visszafogni vigyoromat, ahogy azt sem, hogy kimondjam, ami a fejemben éppen volt. - Azt hiszem... ezzel eldőlt, ki-kinek is tetszik - nyugtáztam, és adtam még egy óvatos, puha csókot a szájára. Csak egy gyorsat, egyszerűt, mintha ezzel is csak azt mondanám neki, "Ne legyél zavarban, tetszünk egymásnak, és ezzel nincsen semmi baj!"... Mikor megszorította a kezemet, válaszul felemeltem egymásba simuló kezeinket, és az övére egy csókot leheltem válaszul szavaira. Azt hiszem... legalábbis én úgy éreztem, talán ennek inkább hihet majd, mint ha még egyszer elmondanám neki, hogy nem fogok rá haragudni. Mert úgy éreztem, kételkedik benne, hogy úgy lesz, vagy talán abban, hogy mennyire gondolom komolyan... de... mivel én ezt egészen komolyan gondoltam, így azért szerettem volna vele érzékeltetni, hogy nem a levegőbe beszéltem. Pillanatok. Az élet pillanatokból áll. Vannak dolgok, amik egyetlen pillanat, vannak, amik több... vannak, amik szép pillanatok, és vannak, amik nem túl szépek... néha pedig... egy ilyen vagy olyan pillanat másféle pillanatot szül. Mint most is. Ahogy az este kezdődött nekem... ahogy az egész nap, a hét, a hónap kezdődött... minden... rossz volt, csupa-csupa, sőt, egész seregnyi rossz pillanat, amik mind egy sokkal-sokkal rosszabb pillanatból születtek. Ezek a rossz pillanatok vezettek el ahhoz a pillanathoz, mikor nagynéném rávett... hogy nézzek el abba a buliba. Más esetben... ha nem lett volna az a sok rossz pillanat, valószínűleg vagy teljesen máshol töltöttem volna az estét, vagy ott töltöttem volna, de talán egészen más emberekkel, a régi barátaimmal... Kicsit sem biztos, hogy akkor is Autumnal töltöttem volna el... talán meg sem ismerkedtünk volna, talán egymásba sem futottunk volna... Furcsa volt erre gondolni, de talán... annak a nagyon-nagyon rossz pillanatnak köszönhettem, hogy ő és én egyáltalán megismerkedtünk... ami egyszerre volt fojtogató, ijesztő, fájdalmas, és valahogy... közben mégis különleges. Mintha ez... ez valami fontos jelentőséget adott volna neki, mármint, azon túl is, hogy Autumn lett életem nagy pillanata... ő lett nekem a... az a bizonyos... aki iránt olyat érzek, amit egész életemen át képes lehetek majd érezni, ha nem szúrom el végzetesen! Autumn és én ebben a pillanatban most... egy nagy és csodálatos pillanatban voltunk együtt, és semmiért el nem cseréltem volna ezt a mi közös pillanatunkat... és talán... furcsa erre épp most gondolnom, de az jutott eszembe, hogy ennek talán... így kellett történnie. Mármint... akkor el kellett vesztenem őket, hogy... most ott legyek, ahol vagyok... azzal, akivel vagyok. Talán sosem kaptam volna őt meg, és ő engem, ha ők... ha a családom... ha nem történik, az, ami, velünk. Talán Autumn nem véletlenül az én vigaszom... az egyetlen, aki képes volt erre... talán... neki... ez rendeltetett... neki az, hogy megmentsen engem, és nekem az, hogy... neki hagyjam magam megmenteni. Talán vele kell újra kilépnem a fénybe... és neki velem kell maradnia a fényben, hogy mi ketten... boldoggá tegyük egymást egy egész életen át... Talán mi vagyunk egymás végzete. Ölelések és csókok... sóhajok és nyögések... Érintéseink, melyek mindezekhez vezettek, s ezekből következtek, mint egy tánc, melyet sosem táncoltunk, most mégis mintha minden lépését tudtuk volna már fejből. Csak... épp... nem fejből... inkább szívből. Érzéseink egymáshoz hangolódtak, testünk a másikéval együtt létezett... szívünk együtt dobbant. Egymást vágytuk, és a másik érezte ezt, testünk nem csak önnön vágyával volt eltelve, de a másikéra is szüntelen reagált. Minden csók újabb csókot ígért és kért, minden ölelő mozdulat kérlelt, hadd öleljen tovább, és kapjuk vissza is eme érintést. Sóhajaink és nyögéseink úgy csengtek, mintha külön, saját nyelven szóltunk volna egymáshoz, és értettük... értettük, mi az, mire a másik vágyik, s hogy mire kért bennünket. Testünk szólt, és a másiké értette... nem sok igazi szóra volt szükség, hogy eme idegen érzelmek és tettek közepette mi együtt, kéz a kézben haladhassunk. Együtt utaztunk a vágyak tengerén. Amikor pedig a tengerünk már nem tudott jobban hullámzani, nem volt képes hullámjainkat nagyobbra duzzasztani, és vadabbá korbácsolni, akkor tudtuk, éreztük, hogy a következő lépés nem lehet más... mint az, hogy ami most kettő és különálló, az eggyé váljon, összeolvadva valami sokkal erősebbé, mint amilyen azelőtt volt. Ez volt az a lépés, amit semmi esetre sem léptem volna meg egymagam döntve, hiszen ez igazán, de igazán olyan lépés volt, melyhez ketten kellettünk! Valami, amit nem volt jogom egyedül választani. Sőt, sokkal inkább kellett hogy az ő döntése legyen, sem mint az enyém! Hiszen én... én a betörő voltam... ő pedig a kincs, melyet elragadni készültem. Ám ő kétségek és kérdés, tétovázás nélkül megadta nekem az engedélyt a belépésre, tulajdonképpen ösztönzött... biztatott is, hogy megtehetem, ne habozzak, ő is akarja! És én ettől egyszerre éreztem örömöt... vágyat... hálát... bizalmat és szeretetet... mindent, ami... ami igazolta, hogy nem bízik bennem hiába... hogy jól teszi, mert nem fogom elárulni a bizalmát... lévén, túl nemes az az én számomra! És akkor megtörtént...! A testünk, az enyém és az övé végre egyesült! Éreztem, ahogy testemet lassan forróság veszi körül, és azt is, ahogy az ő teste megfeszült ettől! Hallottam nyögését, éreztem mint szorít rá keze a karomra! Szabad kezem ösztönösen eresztette el combját, és simult derekára, simította meg oldalát, karját, hogy végül kulcscsontján állapodjon meg, lágyan simítva őt. - Elmúlik... elmúlik...! - suttogtam, orcája bőrére lehelve a szót, mely alig volt több sóhajtásnál, s azt hiszem, egyszerre szólt neki, és önmagamnak is. Nem mintha bizonyosságom lett volna a kérdésben, de hittem, hogy nem tarthat soká! Hittem, hogy a teste megszokja az enyémet... és az enyém vigyáz az övére... nem eshet bántódása, mert én vigyázok őrá! Vágyam tengerébe cseppekben szivárgott a félelem, aggodalom, nem akartam hogy fájjon neki! Nem akartam, hogy bármi fájjon neki! Nyeltem egyet. Ahogy Autumn hangját hallottam, kissé felemeltem fejem, hogy szemeibe tekinthessek. Láttam bennük a vágy csillogását, éreztem azt a hangjában is, hogy akarja... hogy még mindig nem akar elfutni... de nem tehetek róla, éreztem benne a fájdalom szikráját is, tudtam, nem tart soká, mégis bántott fájdalma engem is... - Nem hagyom abba... csak ha arra kérsz... - sóhajtottam, bólintva egy aprót szavaira, s hangomból ő is kihallhatta a vágyat is, de a félelmet, a féltést is... Szabad kezem óvatosan cirógatta teste különböző pontjait, míg csípőm türelmesen várt, hogy újra mozogni engedjem. Azt akartam, hogy Autumn újra ellazuljon! Akartam, hogy fájdalmát elmossa a vágyunk és szerelmünk! Ismét odahajoltam hát hozzá, és lágy, könnyű csókokkal hintettem végig nyakát, álla vonalát, arcát, egyetlen millimétert sem hagyva ki, míg utam ajkaihoz végül visszavezetett engem! Csípőm akkor kezdett újra mozogni, óvatos, lassú mozdulatokkal, amikor ajkaim az övéire ismét rátaláltak, és nyelvem tűztől perzselő táncba hívta az övét.
- Gyere is... - Mosolyodtam el alig láthatóan. Nem tudhattam, és ő sem tudhatta azt, hogy egyáltalán emlékezni fog-e a mai esténkre, de nagyobb esélyt láttam arra, hogy nem lesznek meg neki ezek az emlékek, azt pedig végképp nem tudtuk, hogy ha tényleg így lesz akkor vissza fognak-e jönni az emlékei, és ha igen akkor mikor. Én nem akartam, hogy elvesszenek ezek az emlékei, de fel kellett készülnöm arra az esetre is, hogy egyáltalán nem fog rám emlékezni. Nem fog emlékezni a közösen eltöltött időre, a csókjainkra, az öleléseinkre, semmi nem fog megmaradni belőlem lehet, míg az én fejemben, és szívemben élénken fog élni minden egyes pillanatunk, ez teljesen biztos volt... és el sem tudtam képzelni, hogy milyen érzés lesz az, ha ő viszont nem fog rám emlékezni, márpedig erre volt a nagyobb esély. Nem néztem a szemeibe, mert már megint legyőzött a zavarom, és nagyon tenni se tudtam ellene. Néha már én éreztem magam kellemetlenül attól, hogy ennyire sűrűn zavarba jövök, és nem tudok értelmesen reagálni ilyenkor semmire. A szemébe nem tudtam nézni, és néha még az is nehezemre esett, hogy megszólaljak, annyira nem találtam ilyenkor a szavakat. Vajon túl tudom tenni magam ezen? Mármint elfog jönni az az idő, hogy már nem leszek ilyen érzékeny, mikor már nem fogok kb. mindentől zavarba jönni? Mert nagyon remélem, hogy elfog jönni egyszer ez az idő, mert már Tristan kijelentette, hogy nincs semmi baj a zavarommal, sőt még tetszett is neki elmondása szerint, de egyelőre ez is okot adott csak nekem arra, hogy zavarba jöjjek. Vajon más lányokból is ilyen reakciót vált ki szinte a puszta jelenléte, vagy csak én vagyok ilyen? Azt nehezen tudom elhinni, hogy ne legyen népszerű a suliban, illetve az sem hogy legalább valamilyen szinten ne lett volna már dolga más lánnyal, hisz jóképű volt, gyengéd volt... bár azt nem tudhatom milyen volt a szülei halála előtt, de akkor is úgy gondolom, hogy gyengéd volt, és kedves, úgy ahogy most velem is gyengéd, és kedves, és figyel rám. De ugyanakkor vicces volt, és jelen pillanatban elég bátor is amit talán az alkohol hatásának tudhatok be, de ki tudja, hisz annyi mindent nem tudok még róla hiába kerültünk közel egymáshoz, még annyi mindent nem láttam még belőle, én pedig látni szeretném őt, akkor is mikor éppen a rossz énjét láthatom, és akkor is amikor a jót... amikor boldog, és amikor szomorú. Minél több oldalát látni akartam, mindegy volt, hogy ha az esetleg negatív oldal is, én mindenhogy elfogadom őt, az én szememben mindig jó lesz... sőt, tökéletes lesz. Tristan kijelentette szavaimra, hogy hazudok, és egy kicsit összerezzentem annak nyomán, hogy mutató ujját végighúzta orrom hosszán. Nem azért mert megijedtem, egyszerűen csak ezt váltotta ki belőlem, az, hogy hozzám ért. - Nem is tudom... - Válaszoltam kérdésére, és kicsit somolyogva néztem fel szemeibe. - Ezt neked kell megmondani... - Mondtam ki kicsit félénken. Aztán felvetette, hogy ugye tudom, hogy nincs ezzel semmi baj, és egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy valamilyen oldalról egyáltalán nem volt rendben az én részemről, de ahhoz túlságosan részegítőek voltak a csókjai emlékei, hogy ez a téma ennél tovább a fejembe járjon mint egy pillanat. Más oldalról megközelítve teljesen rendben volt, hisz ahogy már említettem magamban egyszer, ennél jobb első csókot nem is kívánhattam volna. Tökéletes volt, és senkivel nem cseréltem volna, ahhoz túlságosan jó volt... olyan volt amiből még szerettem volna kapni, mert közben éreztem a melegséget, éreztem kis pillangókat a gyomromba, ami egy szokatlan érzés volt szintén, mint nagyon sok minden a mai este folyamán, de újra érezni akartam. És újra nagyon közel voltunk egy ilyen helyzethez, ahhoz képest, hogy én akartam zavarba hozni őt, ez teljesen fordítva sült el, és ahogy ott volt a közelemben, zavarban voltam, ez tény, de a csók iránti vágyam sokkal erősebb lett, ahogy szinte összeértek ajkaink. Tristan kivárt mit fogok tenni, szemeimet fürkészte, én pedig az övét, majd miután nyeltem egy nagyot, ekkor született meg bennem az elhatározás biztosra, hogy megfogom csókolni, és végül meg is tettem. Viszonozta csókomat, és ekkor újra megjelentek a kis pillangók a gyomromba, így nem volt más, csak élveztem csókunkat, majd mikor szétváltunk, felnéztem szemeibe, most nem néztem félre. Elvigyorodott, és szinte rögtön meg is szólalt, aminek után egy apró csókot nyomott ajkaimra, és én pedig csak ezek után tudtam megszólalni. - Nem mindig vagyok a szavak embere... - Sóhajtottam fel, és végül csak csak én is elmosolyodtam, de ekkor el is húzódtam tőle egy kicsit... attól még hogy megtettem ezt a csókot, attól még nem engedtem el zavaromat teljesen. Szavaimra már nem szólalt meg viszont felemelte kezemet, és az ajkaihoz húzta, hogy aztán egy csókot adjon rá, én pedig ennek hatására elmosolyodtam. Szavak nélkül szerette volna nekem jelezni, hogy komolyan gondolja amit mond, de nem is volt szükség szavakra már, én így is értettem, és tudtam mire gondol most ezzel. Hittem neki, de tudtam, hogy ha majd tényleg eljutunk egy olyan helyzetbe, mikor kiderül egy hazugságom, teljesen fog haragudni, ha mégis így fogja érezni, én pedig ezt elfogom fogadni. Nem várhatom el tőle, hogy ne haragudjon rám soha... ez lehetetlen volt sajnos. Tudtam, hogy mi talán sosem találkoztunk volna, hogy ha nem történnek meg azok a szörnyűségek vele... és szenvedett ezek miatt, emiatt én megakartam őt gyógyítani! Segíteni szerettem volna neki, és fontos volt ő nekem, és épp emiatt, ha dönthettem volna arról, hogy mi találkozunk, vagy nem, és a szülei tovább élhettek volna, akkor a második lehetőséget választottam volna. A szülei elvesztését semmi sem fogja pótolni, ez a fájdalom örökre ott fog maradni a szívében még akkor is, ha én ott leszek mellette élete végéig. De nem is pótolni szeretném a szüleit, az lehetetlen lenne, én segíteni szeretnék neki... azt szeretném ha gyógyulna, ha újra felismerné a jót az életben. Én ott szeretnék mellette lenni ezen a nehéz, és rögös úton... és örülök annak, hogy én lehetek mellette! Hogy én lehetek az, aki megpróbálja kiűzni belőle a sötétséget, még akkor is, ha ő ezt eleinte nem szeretné majd. Viszont elvette az eszemet... az, hogy ennyire messzire mentünk, sosem gondoltam volna, és nem is így terveztem, de ez nem azt jelentette, hogy bánok most bármit is. Tristan figyelmes volt velem eddig végig, és bármikor mondhattam volna azt, hogy nem akarom, de nem tettem ezt meg, mert eszembe se jutott, hogy én kiakarok táncolni ebből! A szavai, a cselekedetei kivertek a fejemből minden olyan gondolatot ami arról szólt, hogy ezt nem szabadna. Talán a sors szerette volna így... már ha létezik olyan, főleg egy angyal számára, de hittem benne, hogy nem véletlen történt úgy az este ahogy történt. Ez nem lehet véletlen, hisz most olyan jól kiegészítjük egymást akár szavak nélkül is... egy olyan kötődést érzek most közöttünk amit elképzelni se tudtam, hogy egyáltalán létezhet ilyen! Nem lehet, hogy mindez a semmiért fog történni! Bíztam benne, efelől nem volt kétségem... a kezébe adtam ezt, ő pedig nem használta ki ezt. Minden érintése, szava azt bizonyította, hogy nem hiába bízok benne. Mikor testünk összeforrt ebben az egyszerre fájdalmas, és mégis édes vágyban... felsóhajtva megszólalt, és megállt. Hittem neki, hogy elfog múlni ez a kis fájdalom... Türelmes volt velem, figyelt a testemre, ami jelenleg megvolt feszülve ettől az újfajta, és egyszeri fájdalom miatt. Légzésem nehéz volt, de mégis megszólaltam, mert nem szerettem volna ráijeszteni, nem szerettem volna, hogy ennek vége legyen, ő pedig felnézett a szemeimbe és biztosított róla, hogy nem fogja abbahagyni csak ha kérem. Szavaiból sokmindent ki lehetett venni. A féltést, a vágyat... és viszont már nem mondtam semmit erre, csak finoman megráztam fejemet, hogy jelezzem, hogy egyáltalán nem szeretném, hogy abbahagyja. Tristan visszahajolt hozzám, és ajkai újra megtalálták nyakamat, majd állam vonalát... ennek hatására, és annak, hogy szabad keze bőrömet cirógatták, szépen lassan elkezdett újra ellazulni a testem... kezdtem egyre kevésbé érezni a fájdalmat, illetve az a bizonyos feszítő érzés is kezdett elmúlni. Mire visszatértek az ajkai az én ajkaimhoz, lassú mozdulatokkal megmozdította csípőjét, és bár viszonoztam csókját, egy halk nyögés hagyta el torkomat, amiben már nyoma nem volt a fájdalomnak. Szerelmünk most forrt össze igazán ebben az édes, földöntúli vágyban...
Mert ő egy csoda... és egy rejtély... az én titokzatos kis tündérmesém... De tényleg, minden apró darabka, amit megtudtam róla, csak még tovább fokozta iránta a rajongásomat. Mintha én lettem volna a kalóz, ő meg a kincsestérképen x-el jelölt kincs... amihez nyomok, darabkák vezettek el, de mikor még el sem értem hozzá, én már úgy is... végtelenül, és visszafordíthatatlanul a rabjává váltam. Egy egész életet áldoztam volna arra, hogy csak őt elérhessem, csak őt megszerezhessem, hogy ő az enyém lehessen örökre! És még ha nem is mondta ki hangosan, hogy igen, tényleg tetszem neki, vagy hogy kedvel... nekem már nem volt szükségem szavakra ilyen téren... mert abból, ahogy viselkedett velem... nem is csak most, de egész eddig is... nekem egyszerűen ezek a dolgok szavak nélkül is elmondták, hogy ez így van. Tetszem neki... kedvel engem... és talán... legalábbis reméltem... hogy idővel ennél még többet is érezhet majd irántam... hogy lehetek egy nap annyira fontos neki, mint ő nekem már most... Autumn. Az ajándék, amit kaptam. Tudom, talán ez furcsán is hangzott volna, ha hangosan is kimondom, de ezt éreztem. Ő volt az én ajándékom. Nem... nem tudom kitől, mitől, de... annak éreztem őt. Egy ajándéknak. Ha vallásos akarnék lenni, gondolhatnám, hogy Isten küldte nekem, kárpótlásul az elszenvedett dolgokért. Egyszer, emlékszem, volt egy műsor a tévében, anya nézte... egy nő volt benne az egyik főszereplő, aki sokat szenvedett, és ezért kárpótlásul az égi hatalmak ajándékul küldtek neki egy férfit, akiről azt remélték, a tökéletes társ lehet számára. Ezzel akarták kárpótolni az elszenvedett veszteségekért, és a dolog be is vált, mert ők ketten egymásba szerettek. Emlékszem, butaságnak gondoltam... mikor elcsíptem belőle egy-egy jelenetet, olyan... túl... nem is tudom... meseszerű volt, hihetetlen... ami a valóságban sose eshetne meg, mert ugye hogy is eshetne... De... itt vagyunk. Most mennyivel valóságosabbnak tűnik, visszagondolva arra a helyzetre... mert jött nekem Autumn... jött, és... a szenvedések után... olyannak hatott számomra, mintha ő volna az ajándékom... a kárpótlásom... akit azért vezetett hozzám valami égi hatalom, hogy begyógyítsa a sebeimet... hogy szeressen... hogy a családom legyen... hogy helyrehozzon... hogy velem legyen örökre...! Persze, a helyzet fájdalmas szépséghibájának tűnt, hogy megint, íme, beütött a valóság... mert bár ő itt lehet velem egy életen át, én talán... talán sosem emlékszem majd rá, nem érzem majd át újra, hogy mennyit jelentett nekem ma éjjel, mennyit kaptam tőle, mennyit szerettem volna adni neki... és mennyire szeretem. Mert szeretem. Néhány órája ismertem meg, igen... és részeg vagyok, igen... és talán bolond is, igen... igen, igen, igen... de... bármi is legyen, ami miatt ezt fel bírtam ismerni... ezek a furcsa akadályok tették lehetővé, általuk tudtam rájönni... hogy bármivé is váljak, ha eljön a hajnal, most én voltam... akit ő előcsalt, a részeg bolond... csak egy akárki senki... csak Tristan... aki előbukkant a homályból, miatta, és... kiderült... hogy a szívem és a lelkem egyszerűen belepusztulna, ha nélküle kéne tovább léteznem, most, hogy megismertem! És mindegy mibe kerül, mit kell érte feladnom vagy megtennem majd... meg fogom tenni... mert tiszta szívemből szeretem ezt a lányt! Autumn a végzetem lett! Miatta dobog még a szívem! És ha most mégis hirtelen megállna, már nem éltem hiába, mert megismertem őt, és beleszerettem! Ha most jönne el a vég, boldogan halnék meg, mert az utolsó, amit éreznék még ebben az életben, az az iránta érzett szerelmem lenne! És nem, eme érzés nem abból támadt bennem, hogy testünk összeforrt... habár, igazából, talán mégis, bizonyos mértékig igen... lehet... mert hiszen... ahogy az ő teste, meg az enyém egyesült... ahogy éreztem megfeszülő tagjait a karjaim között, ahogy éreztem légvételeit, hallottam hangját, érzékeltem teste forró melegét... éreztem ezekkel együtt azt is, hogy életemben végig... míg csak létezhetek ebben a világban... mindig, és mindenkor őt akarom ölelni majd, őt akarom szeretni, csókolni, boldoggá tenni...! Ő lett nekem az első... az első, akit így érinthettem, és akit így szerethettem, és már nem is akartam mást szeretni vagy így érinteni! Csak őt! Szóval... igen... mégis igen, az, hogy így és most a karjaimban tarthattam, ölelhettem, szerethettem, igen, ez mégis része volt a folyamatnak, miként ráébredtem, hogy beleszerettem, végleg, és visszafordíthatatlanul! Mert őt akarom, már örökké csak őt! Amikor az ajkaim végül visszataláltak az övéihez, először csak lágyan érintettem őket össze, de le sem tagadhattam volna, hogy a tűz hevesen lüktetett bensőmben, minden porcikám, minden sejtem őérte kiáltott, miközben testünk is újra az ismerősen ismeretlen táncba kezdett. Csípőm lassan, óvatosan mozdult, egészen finoman, hogy a legapróbb jelre is megálljak, ha azt venném észre, hogy fájdalmat okoztam neki megint. Ha azt éreztem volna, hogy még nincs kész rá... De jelzései nem erről árulkodtak, sőt! Mikor megmozdultam, Autumn felnyögött, ez pedig nem úgy hangzott, mintha ellenére volna a mozdulatom, épp ellenkezőleg, úgy éreztem, jó érzés volt neki, ez pedig felbátorított engem is, abban, hogy tovább mozogjak! Közben egyik kezem végigsiklott a nyakán felfelé haladva, majd finoman simított végig orcáján, s tarkójáig meg sem állt, miközben rakoncátlan hajtincsei közé túrt! Másik kezem fel s le járt combja külső vonalán, gyengéd, de ugyanakkor szenvedélyes mozdulatokkal simogatva bőrét... Tudtam, hogy az időnk véges, s minden boldog, szeretetben és szenvedélyben úszó közös percet ki akartam élvezni, míg csak az enyém lehetett ez a csodálatos, kivételes teremtés, aki valami hihetetlen okból úgy találta, hogy érdemes vagyok a figyelmére, a törődésére... és arra, hogy nekem ajándékozza magát. Nem mondom azt, hogy sosem gondoltam rá, milyen lesz vajon az első alkalom... hisz akkor hazudnék, elvégre, mindenki gondol rá, legalább egyszer-kétszer... de... azt határozottan mertem volna állítani, hogy nem olyan átélni, mint elképzelni, és... azt is határozottan mondhatnám, hogy sokkal, de sokkal jobb volt a valóság, mint a képzelet, s nem azért, mert a valóság mindig jobb, mint a puszta képzelgés, nem... hanem azért, mert képzeletemben nem Autumn szerepelt, merengéseim idején még azt sem tudhattam, hogy létezik, ugyebár, de most hogy már tudom, most hogy megismertem őt... már nincs olyan képzelet, nincs olyan ábrándkép, mely felérhetne hozzá... ő egyszerűen... maga a tökély!
Ajánlott tartalom
Tárgy: Re: "I'll Follow Your Voice" - Tristan & Autumn
Kezdőlap
Én nem akartam őt letörni, vagy bármitől is elvenni a kedvét, de úgy éreztem, hogy nem kergethetem őt olyan reményekbe, amiről tudtam hogy lehetetlen. Igen, ilyen szempontból én voltam a rossz zsaru, de én ezt nem rosszindulatból tettem... éppen, hogy azért tettem, mert jót akartam neki, mert nem akartam, hogy csalódjon, még akkor is, ha ő ezeket elfogja holnap felejteni. Ígérgetni sem szerettem volna neki, és végül nem is tettem. Pedig ez fájt nekem, ha tehettem volna mindent is odaígértem volna neki amit csak szeretne, és ezzel boldoggá tudom tenni... de ez nem lett volna életszerű. Lent kellett maradnom a realitás talaján, még akkor is, ha ez nekem nem volt jó, mert tényleg nem volt jó... bárcsak olyan lehetnék aki csettint egyet, és bármit megtud tenni, amit csak kér... hogy elháruljanak az akadályok, vagy az, hogy én vele maradjak örökre, vagy, hogy a szüleit visszahozzam a halálból... annyi mindent megtettem volna, hogy ha lenne ilyen képességem de nem volt! Ezért volt ez az egész, és reméltem, hogy megérti, reméltem, hogy emiatt nem fogja azt hinni, hogy én direkt akarok neki fájdalmat okozni ezzel, vagy hogy bármilyen módon bántani akarom, mert nem így volt! Inkább itt akartam vele lenni, támogatni akartam, ölelni, és összeszedni a széthullott darabkáit, hogy szépen lassan darabonként összerakjam őket, hogy lelke és szíve újra egy egészet alkosson... és lehet, hogy nem fogom tudni sérülés mentesen összerakni, hisz mindig ott lesz az emlékeiben a szülei halála, de megakartam gyógyítani amennyire csak lehetséges! Végül szavaimra elmosolyodott, így már tudtam, vagyis nagyon reménykedtem benne, hogy megért engem, és mivel aztán ő sem folytatta a témát, így én is elengedtem. 