A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Nem mondom, hogy szokásos telnek az estéim, mióta megkaptam a nagy feladatomat. Pontosabban azt, hogy egy Tristan nevezetű srácra kell vigyáznom. Vagyis beszélek hülyeséget... angyalként sose volt olyanom, hogy szokásos este. Mindig másnak segítettem, különféle helyzetekben, és ez általában sikerült több kevesebb sikerrel is. Nem voltam valami sikeres angyal, bármennyire is próbáltam igyekezni. Bár lehet inkább csak én tartom magam annak... mert hát már azt is a szívemre veszem, ha valaki nem ússza meg sérülés nélkül... pedig tudom, hogy nem lehetek ott mindenhol időben, mert én igenis próbáltam mindenhol ott lenni ahol segítségre volt szükség. Ritka volt az, hogy én egy percre is megpihentem volna, kötelességemnek éreztem, hogy minden apróbb problémánál ott legyek. Viszont ez most megváltozik... már nem tudok mindenhol ott lenni, és minden emberen segíteni aki éppen bajba kerül... most csak egy emberre kell koncentrálnom, és az pedig Tristan Lorens. Fiatal, 18 éves... még tanul, és van egy húga is Molly. A szüleik meghaltak démontámadás következtében... minden apróbb részletről tájékoztattak mielőtt ideküldtek. Az első pillanat mikor láttam őt, az a szülei temetése volt... azóta figyelem őt, de még egyszer se kellett úgy közbeavatkoznom, hogy találkozhassak is vele. Mindig csak távolról... úgy, hogy ne vegyen észre. Megmondom az őszintét, azért se mentem oda hozzá, mert félek... most először félek egy feladattól... segíteni szeretnék neki, de félek, hogy rosszul sülnének el a dolgok, így egyelőre távol maradtam tőle. Talán a megfelelő pillanatra vártam... vagy inkább csak arra, hogy tényleg olyan történjen ami miatt már kikerülhetetlen lesz, hogy megismerjen. És csak remélni tudtam, hogy ezt most jól fogom csinálni, és nem lesz semmi baja... azt nem bocsájtanám meg magamnak. Bármi történhet velem is... de ő a feladatom életem hátralévő részében! Követtem őt ma este is, ahogy az elmúlt pár napban is tettem. Ezeket szokták rossz perverzeknek hívni, akik követik az embert, de én egy őrangyal vagyok, szóval ez nekem egyértelmű volt, hogy így teszek. Tudom, nem kéne mindig vele lennem, de ezt most túlságosan jól akartam csinálni, ami azt jelentette, hogy ha igenis kimozdult az este, akkor én mentem utána. Nem akartam, hogy bármi hülyeséget is csináljon, márpedig ennek megvolt az esélye. Ahogy helyszínre értünk, csak akkor tudatosult bennem, hogy egy házibuliba jött, ahol valószínűleg elég erősen leakarja inni magát. Vagyis nem hiszem, hogy azért mozdult ki így napok után, hogy csak csevegjen egyet a haverjaival. Az emberek nem ilyenek, főleg mikor gyászolnak. Nem röhögcsélés miatt jöhetett, hanem inkább azért, hogy igyon. De bár tévednék, és tényleg csak azért jött el, hogy elterelje kicsit a figyelmét, és olyan közegbe legyen, ahol ismerik, és szeretik. Ahol támogatni tudják, bár erre nem egy parti a jó alkalom... szóval inkább csak egy kis szikrányi reményem maradt, hogy ebből nem lesz baj, de majd meglátjuk... én itt vagyok, és maradok is addig míg haza nem megy. Biztos ami biztos... nem kockáztathatok!
A hozzászólást Autumn G. Lancaster összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2019-11-25, 22:20-kor.
Úgy teltek el a napok... mintha egy lelassított film kockái lennének. Egy nagyon belassult filmé... Még a Nap is, mintha minden reggel egyre nehezebben és nehezebben kelt volna fel, már-már úgy éreztem, erőlködik ő is... De lehet csak azért, mert ÉN erőlködtem minden reggel. Éjszakánként, arra ébredtem, hogy apa kelteget, pedig nem volt ott senki... csupán az emléke, hogy megtette... hogy ez volt az utolsó, amit tett velem... De előfordult, hogy a saját sírásomra keltem fel... mikor anya halott, merev arcát láttam magam előtt, és az üveges szemeit... s szinte ébren is ott éreztem még Molly kis testét a kezeim közt, pedig nem volt ott... Akkor nem, de gyakran ott volt, gyakran... arra ébredtem, hogy ő álmodik mellettem... akkor már csak azért sem aludtam, hogy magamat és őt is megóvjam... Próbáltam megküzdeni az álmokkal... az enyémekkel, és az övéivel is, de egyik harcom sikertelenebb volt, mint a másik... Molly nem látott semmit, de amiket hallott, azok kísértették őt is... ahogy a tudat is, hogy ők meghaltak, és... a tudat, hogy nem igazán tudja, hogyan is történt ez. Az ő agya is ki akarta tölteni a réseket, mint az enyém, de... neki legalább nem volt túl sok alapanyaga ehhez, nekem volt... Én magam elé tudtam képzelni, ahogy az a lény... az a... szörnyeteg... megöli a szüleinket... én nagyon jól magam elé tudtam képzelni... de hiába, mert úgy sem lettem okosabb, hiába köszönt vissza a lény éjjelente álmaimban, csak nem sikerült rájönnöm mi volt... Pedig éjszakába nyúlóan kerestem a neten nyomokat, híreket, legendákat, akármit... fura gyilkosságokat, összeesküvés elméleteket, vagy akármit, ami magyarázhatta volna, miért láttam egy szörnyet a házunkban... és... nem tudom, valami angyalfélét... Mert én ezeket láttam. És hiába éreztem magam egy... egy őrültnek ettől a ténybeli meggyőződéstől, de... akkor is tudtam, hogy azt láttam, amit láttam. Egy szörnyeteget. És talán... egy angyalt... még ha nem is tudtam elképzelni sem, hogy hogy kerültek épp akkor, épp oda, és... miért? És mégis, hogyan létezhet bármelyik is, ha már itt tartunk?! És vajon hol vannak most?! Visszajönnek még?! És ha nem minket, akkor kit öl meg az a szörnyeteg legközelebb, és miért?! Annyi kérdésem lett volna... de fogalmam sem volt, kit kérdezhetnék meg, aki nem nézne érte bolondnak. Molly szerencsére nem látta a szörnyet, de a hangja, a szavai... sajnos őbenne is tovább éltek. Pedig bármit megtettem volna érte, hogy kitörölhessem belőle azokat is, hogy ne legyenek erről emlékei... de nem tudtam ezt megtenni, helyette csak... reménykedtem... hátha, ahogy nő, majd elfelejti. Én ebben hiába bíztam, hogy ahogy öregszem, majd elfelejtem, amit láttam, és... egy részem, nem is akarta elfelejteni, mert ha elfelejteném, akkor nem tudnám, hogy miféle szörnyetegek bújhatnak meg a sötétben, bárhol, bármikor... és... leshetnek ránk... Mollyra... De azért néha úgy éreztem, kicsit szeretném félretenni a dolgot, hogy picit pihenhessen az agyam... mert mostanában az nem ment... vagyis... az sem. Az agyam sem pihent, ahogy egyetlen porcikám sem, nem ment... folyton azon jártak a gondolataim, hol lehet az a szörny, mi volt az, és visszatér-e még...? - Nincs ma valami buli, pár utcányira? - Nagynéném hangját hallva az ajtó felé lestem, és láttam, hogy az ajtórésen át bedugta fejét a szobámba. - Nincs - feleltem, és hátat is fordítottam, jelezve, hogy részemről befejezettnek is tekintem a témát, de hallottam, ahogy nyílik az ajtó, és lépések közelednek felém. Lehunytam a szemeimet. - Talán jót tenne egy kis kikapcsolódás. Nem érzed jól magad, és... egyikünk sem érzi jól magát, de esetleg... levenne egy kis súlyt a válladról, ha elmennél és... mondjuk lazítanál kicsit a barátaiddal... Ha egy kicsit kifújnád a levegőt, amit most bent tartasz... - Éreztem a kezét a vállamon, ahogy kicsit megszorította. Felsóhajtottam. Egyáltalán semmi kedvem nem volt hozzá. Én is hallottam, hogy buli lesz, és más is mondta, hogy elmehetnék, mert hátha jót tenne, ha vidám emberek közt lennék kicsit, de én... én úgy éreztem, attól is rosszul lennék, ha csak egyetlen egy vidám embert is látnom kellene még ma este... Habár... - jutott eszembe -, az is igaz, hogy az ilyen bulikon mindig akad alkohol is, sör, vagy valami puncsféle, ami épp eszükbe jut, vagy amit szerezni tudnak... Nem mintha én olyan piás alkat lettem volna, nem, soha... nem ittam, csak... most, ahogy gondolkodtam, eszembe jutott, hogy az alkohol segíthetne egy kis időre elfelejteni dolgokat... végülis, akadnak, akik eleve csak ezért isszák, hogy felejtsenek...! Esetleg még abban is segíthetne, hogy egyetlen estét végre nyugalomban átaludjak... Közben éreztem, hogy néném elereszti a vállam, és léptei zajából ítélve elindult kifelé. Nyilván némaságomból azt gondolta, hiába minden szó, úgyis itt maradok egyedül, néma magányomban... - Talán... mégis elnézek kicsit... pár percre - jegyeztem meg, még mindig háttal neki, egészen halkan, hátha nem is hallja meg, és akkor meggondolhatom magam tíz perc múlva, és letagadhatom, hogy nem is volt szó ilyesmiről...! De nem volt ekkora mázlim. - Rendben... Örülök. - mondta, és hangjából némi derűt hallottam ki, ebből meg mertem tippelni, hogy talán kicsit még el is mosolyodott kijelentésemen. Biztos azt gondolta, hogy ez jót jelent... hogyha kicsit kimozdulok itthonról... Pedig nekem konkrét elképzelésem volt róla, miért is megyek el itthonról, és az... hát, abban még én sem voltam biztos, hogy ennek jó vége lesz-e... Végül aztán csak rávettem magam, hogy valóban felkerekedjek, és kimenjek a lakásból. Ahogy az utcán mentem, bedugtam a fülem, de csupán álcából, igazából nem szólt zene a fülhallgatóból, csak azért csináltam, hogy azt higgyék körülöttem, hallgatok valamit, és így ne szóljanak hozzám. Ezt napjában többször is alkalmaztam, jó trükk volt, a legtöbb embernél be is vált... Mollynál persze nem, de... másoknál igen. És különben sem Mollyt akartam kizárni, hanem mindenki mást... Az épületet már messziről ki lehetett szúrni, mert alaposan ki volt világítva, szólt a zene, sok korombéli jött-ment ki-be az ajtón, és beszélgettek, táncoltak még a lépcsőn is az épület előtt, meg a járdán ácsorogva cigiztek... vidámak voltak, felszabadultak, többségüknek pohár volt a kezében... Nem igazán gondolkoztam sokat, mert tudtam, akkor sarkon is fordulnék, és mennék haza... szóval inkább erőt vettem magamon, és megpróbáltam eltűnni a tömegben, közben pedig megkeresni, hol osztják a piát...
Féltettem a srácot, és vigyázni szerettem volna rá, de azért mégiscsak féltem, hogy jól fogom e csinálni ezt a feladatot. Egy embert kellett megvédenem... ami amúgy nem kéne, hogy furcsa feladat legyen, mert eddig is ezt csináltam... csak akkor sok embert kellett megvédenem, és most ez egy emberre koncentrálódott... aki nem volt jól... határozottan nem. És emiatt eszméletlen figyelmetlen is volt, és aligha érdekelte, hogy most mi lesz vele ezek után. Sok tragédiát láttam már a világban, de ez most mégis más volt. Egy kicsit talán haragudtam is Istenre, hogy miért tette ezt ezzel a családdal! Nem érdemelték meg... annyira boldogok voltak előtte, egy teljesen normális család, két gyerekkel, két szülővel akik imádták, és szerették egymást, és ennek most vége. A két gyerek a nagynénjükhöz kerültek, és próbálják feldolgozni a lehetetlent... azt látom, hogy szenvednek, és nem tudok ellene mit tenni... vagyis szeretnék ellene tenni személyesen, de az szabályba ütköző, és talán nem is vagyok rá képes. Mármint, lehet kevés lennék... az elmúlt napokban mondjuk többször is próbáltam elhessegetni, ezeket a bizonytalan gondolatokat, és nem azzal foglalkozni, hogy velem mi lesz, mert azért itt nem én voltam a lényeg, hanem Tristan... hogy vele minden rendben legyen, és ne csináljon magában semmi kárt... Mert igen, ahogy megfigyeltem az embereket, észrevettem, hogy ha fáj nekik, vagy tragédia éri őket, hajlamosak nem odafigyelni a saját életükre. Túlságosan belemerülnek a fájdalomba, nem tartják fontosnak azt, hogy ők éljenek... és ez nagyon ijesztő tud lenni, főleg azért mert én nem tudom milyen lehet ilyet érezni... angyal vagyok, nekem nem lehetnek olyan érzéseim mint az embereknek. Ahogy sétált fülei be voltak dugva fülhallgatóval, de abból nem szólt semmi. Ez ilyen védekezőmechanizmus lehetett a részéről, hogy még véletlen se szóljon hozzá senki, ami úgy tűnik használt is neki, mert megúszta, hogy bárki is kapcsolatban lépjen vele. Kicsit csodálkoztam, hogy rávette magát arra, hogy elinduljon otthonról... nem volt rá jellemző, hogy kimozdult volna. Kitudja, lehet jót fog neki tenni, és nem lesz semmi baj az este folyamán. És nagyon reméltem, hogy nem tévedtem... de ha esetleg baj is lenne, én ott leszek. Egy percre se fogom levenni róla a szemem, csak abban reménykedtem, hogy ez neki annyira nem fog feltűnni... mivel úgy döntöttem bemegyek vele. Muszáj volt... nem ülhettem a ház oldalában arra várva, hogy egyszer majd épségben kijöhet... elég sok veszélyforrása lehet egy ilyen bulinak, amit jelen esetben meg kell akadályozni. Megpróbáltam átgondolni, hogy egy ember mit tenne a helyemben ha bemegy egy buliba... hát persze hogy az alkoholos asztal jutott eszembe. Már most látszott, hogy többen már legurítottak egy pár erősebb piát, ami miatt eléggé felszabadultak voltak... nem mintha ez baj lenne, csak hát ilyenkor az emberek nagyon szeretnek veszélyes dolgokat csinálni... olyankor végképp nem tudják felmérni tetteik súlyát. Megkerestem a konyhát, ahol a pulton kb. literszámra állt az alkohol... úgy gondoltam Tristan is ezt a helyet fogja elsőnek keresni. Na de azért álljon meg a menet, én nem fogok alkoholt inni, maximum csak úgy fogok csinálni, hogy elvegyüljek a tömegbe. Így hát elkaptam egy poharat, de csak vizet töltöttem bele magamnak minél feltűnésmentesebben. Az emberek úgyis csak azt fogják látni, hogy pohár van a kezemben, az már lényegtelen volt számukra mi van benne. Ekkor jelent meg Tristan a konyhába, és persze, hogy az alkohol körül kezdett el bolyongani...
A hozzászólást Autumn G. Lancaster összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2019-11-25, 22:20-kor.
A fülessel a fülemben léptem be a házba is. Bár a zene dübörgött, és persze áthallatszott a "torlaszon", azért így kevésbé bántotta a fülemet... nekem az ilyesmi féle bulikban mindig túl hangos volt a zene, nem is szerettem az ilyesmit... és általában nem is az én stílusomnak megfelelő zenéket kapcsoltak be. Úgyhogy, még ha külső szemlélők számára hülyén is festhettem, ha kiszúrták a zsinórt, mely a nadrágzsebemtől a fülemig vezetett, nekem így volt jó, és amúgy sem nagyon érdekelt volna mások véleménye... Nekem jó volt így. Amúgy is, az, hogy eljöttem, máris több, mint amire egyébként vállalkozni szerettem volna ma, vagy... mostanság bármikor, úgyhogy ezzel máris túlteljesítettem az elvárásokhoz képest. Különben is, sok olyan arcot láttam itt, akikről egyébként halvány lila gőzöm sem volt, kicsodák. Az ilyen emberek meg most eleve kicsit sem érdekeltek... Voltak sokan olyanok is, akiket csak látásból ismertem a sulinkból, és akadtak olyanok is, akiket ismertem, akadt pár osztálytársam is, és egy-két olyan ember, akikről úgy általában azt mondtam volna, hogy barátok vagyunk. Volt egy-két ember köztük, akik intettek nekem, amikor elmentem mellettük, volt akinek láttam, hogy mozgott a szája, azok talán köszöntek is, és akadtak persze az olyanok, akik tudták mi történt velem, és ennél többet nem is tudtak rólam, szóval jelenlegi állás szerint annyit tudtak összehozni, hogy hülyén bámultak rám elhaladtomban... Talán ők is azon gondolkoztak magukban, mint én... hogy mégis, mi a fenét keresek én itt...?! Persze erre volt egy kész válaszom: inni jöttem. Kicsit ellazulni. Az már más kérdés volt, hogy belső énem egyik fele rohadtul a Pokolba kívánta az egész ötletet, és inkább hazamentem volna, elbújni a szobámban, hátha nem talál rám a világ odabent, de... ez... ezzel az volt a baj, hogy a másik fél most kissé erősebbnek bizonyult. Az a fél, amelyik megnyugvásra vágyott... pihenni vágyott... és arra vágyott, hogy leljünk végre valami kis... békét... valami... akármit... bármit, hogy legyen még ennek az egésznek értelme... hogy akarjam ezt az egészet... Mert most annyira... jó lett volna csak kicsit eltűnni... A tömegen áthaladva, megtaláltam a konyhát, és ott azt, ami miatt idejöttem. Sorban álltak, nagy halomban... bárki is rendezte a bulit, nem aprózta el a dolgot... kedvezett a hétvégi lerészegedésnek... Megálltam a pult mellett, aztán kicsit körbejártam, gondolkoztam... a piák többségét állatira nem ismertem... de tulajdonképp... aztán meg is vontam a vállamat, hiszen mindegy... Elvettem egy üres poharat, meg egy üveget, amiben valami barnás lötty volt, és azzal megtöltöttem a poharat, beleszagoltam, kissé büdösnek találtam, de... úgy voltam vele, ma nem érdekel... szóval nagy levegőt vettem, és egy hajtásra lehúztam, akármi is volt az...! Utána rögtön köhögni is kezdtem, a fülhallgató is kiesett a fülemből, rögtön melegem lett, és még a szemem is könnybe lábadt, úgy marta a torkomat, bármi is volt... - A rohadt életbe... - nyögtem fel, és kicsit megtámaszkodtam a pult szélén. Nem, igazából az ilyen beszéd sem volt a stílusom, csak most... ez jött a nyelvemre először... Akármi is volt, erős volt. Megpróbáltam hamar rendezni vonásaimat, de azért kellett pár pillanat, hogy az a tömény rossz érzés elmúljon belőlem... mondjuk, nem tűnt el egészen, fura érzés volt... és továbbra is melegem volt. Megköszörültem a torkomat, és újra a kezembe vettem az iménti üveget. Bár volt egy olyan érzésem, hogy nem kellene... de... volt egy olyan is, hogy de, ezt kell... ettől jobb lesz... Totóztam úgy egy fél percet, az üveggel a kezemben, aztán... igazából, kezdtem olyan furán bizsergő, meleg érzést tapasztalni a gyomromban, ami nem volt olyan rossz, szóval... megvontam a vállam gondolatban, és újra teletöltöttem a poharat. Úgy voltam vele, hogy nem érdekel ma semmi!
A füle be volt dugva még akkor is mikor belépett a konyhába. Eljött egy buliba, de úgy tűnt, hogy nem nagyon akar bármiféle társasági életet élni, pedig az emberek azért járnak bulikba. De ahogy szemezett az alkohol pulttal, már biztosra vehettem, hogy ő márpedig csak azért jött el idáig, hogy eszméletlen módon lerészegedjen, amit nem nagyon kéne neki hagynom. Vagyis addig nem akadályozhatnám ebben, míg nem jelent rá veszélyt az alkohol... elvileg nem szólhatnék ebbe bele míg nem veszélyezteti a saját életét mondjuk túl sok alkohollal. Azért jött ide, hogy lerészegedjen... talán úgy gondolja, hogy ez majd könnyíteni fog a lelkén, de miért hiszem azt, hogy csak segíteni nem fog neki az alkohol. Vagyis persze ez is olyan, hogy én erről nem tudhatok semmit, mert nem tudom milyen érzés alkoholt inni, de viszont láttam olyat aki bánatában ivott alkoholt, és utána nem lett neki jobb... ez csak időszakos megoldás, és az is csak pár órát tart, míg aztán ki nem józanodik az ember. És vannak olyanok akiknél aztán ez a korforgás elölről kezdődik... iszik, jobban lesz, aztán megint minden rossz lesz, míg aztán végül tönkre nem teszik az életüket. Tristant nem ismertem, viszont azt tudtam, hogy nagyon jó tanuló, egy okos, és értelmes srác... nem nézem ki belőle, hogy sűrűn nyúlt volna alkoholhoz, de mint mondtam nem ismerem, így csak a megérzéseimre tudok hagyatkozni, plusz arra, hogy milyen információkat kaptam róla, hogy tisztában legyek vele valamennyire. A pultnak támaszkodva kortyoltam bele poharamba, de viszont azért fél szemmel Tristant figyeltem. Reméltem, hogy nem a legerősebb piához fog nyúlni, de aztán tévednem kellett... nem a sör volt ami megtetszett neki, hanem inkább a whisky irányába nyúlt, és már töltött is magának egy üres pohárba. Majdnem tele töltötte, vett egy mély levegőt, és lehúzta az egész pohárral... hirtelen köpni nyelni nem tudtam, így sikeresen félrenyeltem a vizet, ami miatt kisebb köhögésben törtem ki, és csak annyi szerencsém volt, hogy a tömeg elnyomta hangomat. Ő is köhögött, csak ő az alkoholtól... én meg álltam ott és nem tértem magamhoz. Komolyan nem hittem el, hogy csak úgy egy pohár töményet lehúzott. Itt már biztosra vehettem, hogy ennek nem lesz jó vége, főleg, hogy ismét nyúlt az üveg felé, én pedig nem bírtam volna, hogy még egyszer lehúzzon 3 deci töményet, mert hát persze ő nem a feles pohárból iszogatta a whiskyt hanem a rendes nagy műanyag pohárból. Ha még egyszer ennyit megiszik tuti kifogja ütni magát, én pedig ezt nem szívesen hagynám! Mellé léptem... viszonylag közel, annyira hogy hallja hangomat a tömeg ellenére, a háznak ezen része nem volt olyan hangos... mindenki a ház többi részén bulizott, ide az emberek után tölteni jöttek a poharaikat csak. - Szerintem jobb lenne ha lassítanál kicsit... a te érdekedben mondom! - Érintettem meg egy pillanatra vállát, és közben pedig nagyon meggyőző próbáltam lenn!. A pohár már a kezében volt újra töltve, és csak reméltem, hogy hallgat rám, bár ez korántsem volt biztos... nem olyan állapotban volt több szempontból, hogy bárkire is hallgasson!
A hozzászólást Autumn G. Lancaster összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2019-11-25, 22:20-kor.
Ahogy lehúztam az italt, és először rossz volt, szólt a fejemben egy hang... de... mivel nem akartam meghallani, úgy tettem, mintha nem létezne, és mikor megjött az a kellemesebb bizsergő érzés, felkészültem rá, hogy le is némítsam a bosszantó kis hangocskát, és az este hátralévő részében jól érezzem magam... vagy valami olyasmi... Ez a jelenség igazából pár pillanat után kezdett is kicsit környékezni, kezdett olyan más érzésem lenni, hogy... nem érdekelt semmi, és különben is... kezdtem úgy gondolni, hogy nem is olyan rossz ez a buli... meg ez a nap... meg az este... meg a zene... De az életem még mindig rossz volt, úgyhogy nem akartam itt megállni, és... én úgy lelkiekben már tényleg azon voltam, hogy rákészüljek, talán még egy pohár, és végképp kikapcsol bennem, az, ami még felhőkbe burkolta a lelkemet... Igen, én erre már rákészülőben voltam, már a poharat emeltem volna, amikor megéreztem egy hozzám lépő alakot, egy kezet a vállamon, és meghallottam egy hangot... ami teljesen és tökéletesen ismeretlen volt számomra, mégis... valahogy arra ösztökélt, hogy bár nem érdekelt ki és mit akar tőlem ma este, és kinek nem tetszik, hogy iszok... de azért mégis ránézzek az illetőre. És hát... meglepődtem. Habár, ahogy fordultam, kicsit megszédültem, még jó, hogy fogtam fél kezemmel a pultot, de... még így is sikerült megállapítanom, hogy a mellettem álló lány... hát... huh... szóval, hogy gyönyörű...! Egész egyszerűen elsőre nem is sikerült reagálnom, lefagyott egy pillanatra az agyam a látványtól... De utána, mintha csak felébredtem volna valami álomból, jutott el elmémig a jelentése a szavainak, miszerint, tényleg azt nehezményezi, hogy én iszom... vagy hogy így... nem tudom, eddig már nem sikerült eljutnom. A nehezményezését még megértettem... vagyis nem, de felfogtam. Megráztam a fejem első körben válaszul. De azután rá is jöttem hamar, hogy ez nem igazán érthető válasz talán az ő számára. Szóval, megemeltem feléje a poharamat, és így szóltam:- Szerintem jobb lenne... ha te meg kicsit gyorsítanál. Talán kevésbé lennél erkölcscsősz. - Engem lepett meg a legjobban, hogy ezt a szót még ki tudtam mondani, kezdett kicsit mozgolódni alattam a padló... Vagy csak én képzeltem? Eszembe jutott ugyan még egy-két gondolat, arról, mit is mondhatnék még ennek a lánynak, de többségükhöz eleve józanul sem lett volna bátorságom, nem még most, amikor már kicsit a fonalat is kezdtem elhagyni egy álltó helyemben, és különben is, még ha lett is volna bátorságom mondani még neki ezt-azt, akkor is, azok valószínűleg mind olyasmik lettek volna, amiket bátorság ide vagy oda, egyáltalán nem mondtam volna sem idegen, sem ismerős lánynak, mert én alapból nem vagyok az a fajta... Úgyhogy, végülis nem mondtam többet, helyette a számhoz emeltem a poharamat, és hacsak meg nem állított benne, akkor a pohár tartalmának körül-belül a felét az előzőhöz hasonló huzattal felhajtottam... azért csak a felét, mert azon a környéken kezdett kissé már... vagy annál kicsit jobban is... szóval kezdett hányingerem lenni. De megpróbáltam úgy tenni, mintha ebből semmit nem éreznék, sem szédülést, sem hányingert, semmit, csak... arra a kellemesebb, bizsergő érzésre akartam figyelni, arra a kicsit kéz- és lábzsibbasztó érzésre koncentrálni, amit ezek mellett/alatt/közben érzékelhettem még, habár már halványabban, mint az előbb. - Különben is, semmi közöd hozzá mit csinálok... senkinek nincs hozzá köze... - mormogtam aztán még egyszerre csak az orrom alatt, de nem egészen mondhatnám azt, hogy tudatában voltam, annak, hogy ezt hangosan is kimondtam. Úgy indult a dolog, és született meg a gondolat, hogy marad is gondolatban, de aztán az elmém valahogy másfelé kanyarodott, és inkább kimondatta velem, csak nem igazán szólt erről nekem... Elfordultam a lánytól, és mintha csak ott sem lenne... elindultam a tömegben az ellenkező irányba. Igazából gőzöm nem volt hová indultam, csak nem akartam látni az arcát, amikor rájön, hogy nem jött össze a megállításom... mert ahogy rá néztem, kicsit olyan érzés volt, mintha a saját lelkiismeretemmel néznék szembe... azt meg most nem kívántam. Helyette inkább úgy gondoltam, elkortyolgatom a maradék italomat, miközben hagyom, hogy a józan ítélőképességem elevezzen békésebb vizekre... és elvegyülve a tömegben, megpróbáljam átvenni a tömeg pulzáló, eleven hangulatát, és jókedvét... mindegy mibe kerül...
Nem tudom, hogy milyen szándékai voltak ezzel a sok alkohollal. Vagyis csak sejtéseim voltak... most csak alkohol mérgezést akar kapni, vagy elakarja nyomni az érzéseit! Vagy lehet, hogy inkább mindkettő játszik nála! Mondjuk tudhatná, hogy ez nem megoldás, de mint eddig tapasztaltam, az emberek szeretnek felelőtlenek lenni. Persze én ezért nem ítéltem el, sőt megértettem őt, hogy miért teszi amit tesz, de azt felmérhetné, hogy nem kell túlzásba esnie. Megmondom az őszintét, hogy aggódtam miatta, nem akartam, hogy rossz vége legyen ennek a bulinak... értem én, hogy valószínűleg ki akar kapcsolni kicsit, de ennek így rossz vége lesz. Ezért is döntöttem úgy, hogy közbe avatkozok. És igen ez a pillanat volt az mikor először megszólítottam őt... először beszélhettem vele személyesen, most nem csak figyelnem kellett a távolból, közbe kellett lépnem, és most itt állok mellette, és próbálom meggyőzni arról, hogy ezt nem kéne tennie. Kicsit talán reménykedve pislogtam rá, azok után, hogy rászóltam. Az lett volna a legmegfelelőbb válasz, hogy leteszi a poharat, és mélyen helyesel szavaimra, hogy mennyire igazam van, de nem ez történt. Sose volt erősségem a meggyőzés, így ebben az esetben is cserbe hagyott ez a fajta képességem. Kicsit bizonytalanul fordult felém, már azon gondolkoztam, hogy könyöke alá nyúlok, hogy picit helyre rakjam egyensúlyát, de aztán megtámaszkodott a pult szélében, így rám nem volt szükség. Felém emelte poharát, és kerek-perec megmondta a véleményét, hogy inkább nekem is be kéne gyorsítanom, meg hát akkor kevésbé lennék "erkölcscsősz". Hát ezt most jól megkaptam, kicsit sem sajnált. Nem mintha engem kímélni kellett volna, de válaszán kicsit meglepődtem. Rég kaptam ilyen visszautasítást a tanácsomra, bár nem sűrűn osztogattam eddig olyannak, aki kicsit... vagyis nagyon sokat ivott volna! - Nem is vagyok erkölcscsősz! Csak segíteni szerettem volna... - Sóhajtottam fel... kedves voltam vele még mindig, meg az is akartam maradni. Sokat ivott, nem tehet róla, hogy ilyeneket mond. Válaszom után fogta magát, és megint szájához emelte a poharat amit jól meg is húzott, én pedig elég későn reagáltam, és le is húzta már a felét mire csuklója után nyúltam. - Héjj... - Csattantam fel óvatosan, és ahogy elemelte szájától a poharat felsóhajtottam. Nem fog olyan egyszerűen lepattintani magáról, nem hagyom magam hiába reménykedik. Orra alatt elmormogta, hogy senkinek semmi köze ahhoz mit csinál, és már el is fordult tőlem. Elvesztettem tekintetét, és már el is indult tőlem messzire. - Pedig igenis van közöm hozzá... - Mondtam ki már akkor mikor hallótávolságon kívül volt. Ő persze erről nem tud, és nem is kéne tudnia soha, hogy rajtam is múlik az ő biztonsága... és igenis vigyáznom kell rá, még ha nem is akarja. Utána eredtem... tudnom kellett mit csinál éppen. Letettem poharamat, és elindultam a tömegbe utána. A zene hangos volt, voltak akik táncoltak, és aztán megláttam őt a sok ember között. Nem sokat gondolkoztam, hogy mivel is támadjam be, szóval az első gondolat ami eszembe jutott, azzal álltam elé. - Táncolnál velem? - Kérdeztem meg eléggé határozottan, hátha ezzel hatni tudok rá. Lehet nem a legeredetibb ötlet, sőt lehet teljesen rossz ötlet, de ha beválok akkor így már fixen lekötöm a figyelmét kicsit, és én is tudok rá figyelni. Míg vártam válaszát felé nyújtottam kezemet, ezzel is jelezve, hogy táncba vinném, és halványan el is mosolyodtam, hátha...
A hozzászólást Autumn G. Lancaster összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2019-11-25, 22:19-kor.
"Ezt nem kéne!" - kiáltotta még, utolsó próbálkozásaként a józan eszem, mielőtt másodszor is meghúztam volna a poharam, de én csak rácsaptam az ajtót, bezártam egy szobába, ráfordítottam a kulcsot is, és otthagytam szerencsétlent... valahol, ahonnét semmit nem tehet már értem... Mert nem akartam, hogy még bárki vagy bármi is tegyen értem... bármit... mert aki legutóbb megpróbálta, az belehalt... mindenki... szóval engem ne akarjon megmenteni senki, azt gondoltam... értem ne vesszen oda többé senki és semmi... értem ne... De az univerzum nem vette a lapot, hiszen a két pohárnyi ital között egy lány... valami teljesen idegen, ismeretlen, új szerzeménye a világnak... libbent oda a szivárványon csúszva... Legalábbis el tudtam volna képzelni, egyfelől, mert túl ittas voltam már a józan ötletekhez, meg... azért is, mert ő túl szép volt erre a világra... túl szép, és... tiszta, és ártatlan, és... naiv... Olyan ártatlanul nézett rám, fogalmam sem volt, mit keres egy ilyen arc egy ilyen buliban... sehogy se tűnt úgy, hogy idevaló volna, főleg, miután megpróbált lebeszélni az ivásról... Mintha csak nem tudná, miért járnak a népek ilyen bulikba. Inni és szórakozni, vagy nem? Én is azért jöttem, és szerintem a legtöbben ezért jöttek, ő meg... ő meg... hát őt fogalmam sincs mi hozta ide, de láthatóan nem az ivás, és nem is az, hogy mulasson... De hogy én miért voltam neki útban, azt főleg nem értettem, de... de nem is akartam megérteni, inni akartam, felejteni, és nem érezni, nem gondolkodni... én csak azt akartam, hogy jobb legyen, csak ez érdekelt! Úgyhogy megittam még egy adagot az italomból, akárhogy is nézett rám a lány, és akárhogy is háborgott utána! - Nem kérek a segítségedből - tettem még hozzá a korábbiakhoz, szavaira reagálva. Én úgy voltam vele, békén kéne hagynia, neki se ártana meg egy pár ital, és le kéne lazulnia... Valahogy eleve értetlenül álltam előtte, minek jött, ha nem ezek miatt, a bulik erről szólnak, nem? Egy házibuliban az ivás ellen kampányolni olyan, mint bordélyban a szex ellen, nem? Szóval én csak azt akartam, hogy ne csicseregjen ez a lány a fülembe ellenérveket, míg felejteni próbálok, főleg, hogy dunsztja nincs, miért is iszok! Szóval, nem is nagyon próbáltam rá hallgatni, megittam, amit akartam, és aztán csak... csak otthagytam őt. Nem érdekelt mit akar, miért akarja, és miért nekem mondja... nem akartam egyáltalán foglalkozni vele... én csak hagyni akartam, hogy a bizsergés szétáradjon az ereimben, hogy a zene, ami már nem is zavart annyira, eltöltse tudatom, és... csak... elússzanak a rossz emlékek... az érzések, és... minden... És már éppen azt gondoltam, hogy megszabadultam tőle, sőt, már épp elfelejtődőben volt bennem, hogy egyáltalán megzavart bárki... hisz a zene szólt, a testem ellazult... már a padló imbolygása se nagyon zavart, sőt, egész kellemessé vált az is, mintha a zenére lüktetne, és... én vele mozogtam... De akkor egyszer csak megint ott volt a lány... előttem állt, és megszólított, én pedig szemöldököm összevonva, kicsit zavartan lestem rá... mert volt bennem egy pillanat, mikor nem jöttem még rá, hogy ez a lány az a lány, aki az előbb még kint volt velem a konyhában... - Remélem, nem a nénikém fizet neked, hogy tapadj rám... - lestem rá gyanakvón némi kis ideig, de tulajdonképpen nem is biztos hogy az olyan rossz lett volna, vagyis... most így ezt éreztem, meg... azt, hogy... végülis, mégsem olyan nagy baj, hogy itt van... Egy csinos lány akar velem táncolni? Mindegy akkor hogy miért, nem? Talán még felejteni is segíthet... Felém nyújtotta a kezét, és rám mosolygott... én meg... végül megvontam a vállam, és megfogtam a kezét... Fura, de érintésétől, mintha elzsibbadt volna a kezem... egészen bizsergett az egész... és olyan furán jó érzés volt... Talán ez is a pia hatása? - Nem bánom. Ha iszol egyet - nyújtottam feléje a poharamat, ami még körül-belül félig lehetett. Nem ragaszkodtam volna én ahhoz, hogy kiigya az egészet, de egy kortyot szívesen láttam volna tőle, hátha nem úgy festene utána, mint aki eltévedt, és csak a véletlen fújta őt épp ide. - A kedvemért - tettem még hozzá, és én is rámosolyogtam. Igaz, rettenetesen különös érzés volt, még az italgőzön át is, hisz érzékeltem, hogy olyasmit teszek épp, amit mostanában nem volt szokásom, és fogalmam sem volt, hogyan szedte ezt ki belőlem ez a lány, mégis... valahogy... szerzett egy mosolyt... és úgy éreztem, jó érzés rá mosolyogni...
Nagyon nem volt az én világom ez a buli. Mármint, hogy lehetett volna, az angyalok nem járnak bulizni, így én se voltam még egyen se. Maximum láttam ilyet mikor az embereket figyeltem, de még nem volt olyan eset, hogy nekem be is kellett mennem egyre. Ez most megváltozott, hogy Tristan után kellett jönnöm erre a bulira. Fura volt a helyzet nekem, de próbáltam ezt nem mutatni, bár még így is talán kicsit kitűntem a sok ember közül, de én tényleg próbáltam elvegyülni amennyire csak lehetett... más kérdés, hogy ez talán nem látszott annyira rajtam. Tristan is talán ezért mondta, hogy nekem is gyorsítanom kéne ivászat szempontjából, de nekem eszem ágában se volt inni, főleg, hogy aligha lett volna rám hatással az alkohol, plusz ezt lehet is bűnnek nevezni, nem? Visszautasító volt velem, egyáltalán nem kért a segítségemből, amit meg is mondott nekem, de én nem akartam ilyen egyszerűen feladni. - Rendben, sajnálom... - Reagáltam végül szavaira kicsit talán megadóan. Pontosan tudtam, hogy miért iszik. Sok olyan dolgot látott akkor este, amit nem kellett volna, és ezt nagyon próbálja felejteni, még ha csak egy pár órára is. Mert hát annál tovább nem fog tartani a hatás, ettől nem fog amnéziát kapni, de talán ezt pontosan tudta ő is. Neki elég volt az a pár óra megnyugvás is... amit én megértettem, de attól még nem kell alkoholmérgezést kapnia... csak aggódtam érte. Amit ő persze nem érthetett meg, hogy mire ez a nagy aggódás, ő nem ismert engem, életében most lát először... nem érthette, hogy nekem ez feladatom, hogy vigyázzak rá. Otthagyott, és nem kért belőlem többet, a segítségemet meg végképp nem kérte. Talán úgy gondolta, hogy ennyivel sikerült is leráznia, de tévedett. Rámenősnek tűnhettem, de én tényleg nem akartam, hogy ebből az egészből bármi baj legyen. Így utána mentem, és inkább más taktikát választottam, hátha ezzel sikeresebb leszek. Nem akartam belekötni az alkoholfogyasztásába, inkább úgy akartam lekötni a figyelmét, hogy elfelejtsen inni... hogy rám figyeljen, és ne arra, hogy többet kell még innia. Kérdésem után kicsit zavartan pislogott rám, és nekem szegezte, hogy reméli nem a nénikéje fizet nekem, hogy nyomon kövessem. Nem is értettem, hogy ez a gondolat honnan jött neki, de végül válaszoltam. - A nevedet se tudom... és nem, nem fizet nekem senki ezért. - Ráztam meg fejemet kicsit meglepődötten. Hazudtam ami bűn, de meglehet nekem ezt bocsájtani, mert az ő érdekében mondtam. Pontosan tudtam a nevét, de mondjuk az tényleg igaz volt, hogy ezért nekem nem fizet a nénikéje. Kicsit talán még izgultam is, hogy kérdésemre igent fog-e mondani, de aztán megvonta vállát, és megfogta kezemet. Keze érintése jó volt... erős volt, de mégis gyengéd. Sok kétségbeesett ember fogta már meg kezemet, hogy segítsek mikor magukhoz hívtak. Még ha nem is szabadott volna, nem riadtam vissza az emberi érintéstől, de ez most más volt... túlságosan kellemes volt érintése a számomra. Végül feltételhez kötötte, a táncot, amit először talán nem is akartam megérteni, de aztán felém nyújtotta poharát, és felfogtam, hogy mit is szeretne tőlem. Hogy én is igyak... amit én eddig egész este kiakartam kerülni. Talán láthatta rajtam, hogy nem nagyon akarom én ezt, így aztán hozzátette, hogy csak a kedvéért. És akkor... akkor eleresztett felém egy kisebb mosolyt. Még sose láttam mosolyogni őt, hiába voltam "mellette" már egy kis ideje... és annyira jó volt látni, még ha talán az alkohol hatása is lehetett... vagyis gondolom... hisz az embereknek az alkoholtól jobb kedvük lesz... itt is ez történt volna?! - Legyen! De csak egy keveset... - Lenéztem a pohárra amit tartott, és elvettem tőle. A második mondatot már inkább csak magamnak szántam, mert ha nem róla lenne szó, hogy miatta teszem, biztos kihagytam volna ezt a lehetőséget! Belekortyoltam egy nagyobbat... egyáltalán nem volt finom, de nem éreztem, hogy bármiféle hatása lenne rám azon kívül, hogy határozottan rossz ízt hagyott a számban. - Az alku rám eső részét teljesítettem, te jössz! - Mosolyodtam el finoman, és vártam ezután mi lesz. Nagyon reméltem, hogy ezek után tényleg táncolni fog velem!
A hozzászólást Autumn G. Lancaster összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2019-11-25, 22:18-kor.
A lány kitartóbbnak bizonyult, mint amit vártam volna tőle, vagy amit kinéztem volna belőle... Azt gondoltam ugye, igen, hogy valami nagyon erős eltévedés okán került ide, hisz egyáltalán nem tűnt idevalónak, és... ahogy próbált lebeszélni az ivásról, főleg nem... nem az jött le, még nekem sem, hogy ő itt akar lenni... és én azt hihettem volna, hogy amint lekoptattam magamról, majd erre ő is ráeszmél, és szépen hazamegy, vagy ahová akar... Arra biztosan nem számítottam, hogy majd utánam jön. És arra végképp nem, hogy azt mondja, táncolni akar velem. Én nem voltam az a fajta, akire tapadnak a lányok. Volt már barátnőm, igen, de... nem is volt az olyan hosszú, és végülis... mint utóbb kiderült, nem is volt annyira szerelemszerű sem, mint hittem korábban... Én sem igazán csajoztam, nem próbáltam őket fölszedni... nem igazán volt ehhez a dologhoz önbizalmam, bátorságom, nem is tudom... és... nem is motivált, hogy minél több "skalpot" begyűjtsek, mint sokakat másokat igen. Nekem ez nem volt vágyam, hogy elmondhassam magamról, hogy volt már idén tíz barátnőm... nem... igazából, úgy voltam vele, ha az igazit megtalálom, azt majd érzem... az a lány majd más lesz, mint az összes többi... és majd vele akarok... őt szeretném magam mellé. Az exbarátnőmről azt hittem, ő az, de... utána... utána rájöttem, hogy nem, az nem, mert... az igazi, azt mondják, az olyan, hogy azzal a személlyel jóban-rosszban együtt akarsz lenni, és mi jóban el is voltunk, de a rosszban... amikor jött a rossz, én nem azt éreztem, hogy szeretném, hogy velem legyen, hanem azt, hogy bármit, csak a közelemben ne legyen... Úgyhogy akkor rájöttem, hogy az biztosan nem szerelem volt. Nem az igazi. Nem az, amit szeretnék. De mostanság nem is nagyon éreztem úgy, hogy szeretném keresni az igazit... nem akartam semmit és senkit, és... azt főleg nem akartam, hogy bárki is törődni akarjon velem, hisz, mint mondtam, annak eddig sem volt jó vége... Erre most itt volt ez a lány... és ő csak jött utánam, hogy... hogy... táncolni akarna velem. Előbb jött azzal, hogy ne igyak már annyit, most meg táncolna velem... és ez elsőre nagyon furcsának tűnt, azért is juthatott eszembe, hogy esetleg a néném vette rá, hogy tartsa rajtam a szemét, vagy nem is tudom... Viszont aztán... nem is tudom, mi ütött belém, az ital, vagy... mi, de... valahogy, ahogy a szemeibe néztem, én csak... olyasmit éreztem, hogy nem olyan nagy baj, hogy tapad rám, meg hogy rám figyel, hogy nyomul, és... nem is olyan nagyon rossz, hogy a társaságában vagyok... Nem tudom mi okozta ezt, de így volt... És amikor azt mondta, nem fizetett neki a nénikém, valahogy... hittem neki. Nem mintha mostanság túl hiszékeny típus lettem volna, semmiben és senkinek sem nagyon tudtam hinni, de neki ezt most valamiként mégis elhittem, hogy... csak magától jött. És ez megint olyasmi volt... szóval, nem is tudom, de jó érzés. Valahogy... jó érzés volt, hogy magától, és hogy én érdeklem... - A nevem Tristan - feleltem neki, és vártam, megteszi-e amit kértem, iszik-e a kedvemért egy keveset. Közben végig a tekintetét lestem, és kezem fogta az ő kezét. Szerettem volna, ha iszik. Talán, hogy ellenzése mellett ne érezzem már úgy a mélyben megbúvó kis hangtól, hogy amit tettem, rossz... mert nem rossz, mert mindenki csinálja... de ez csak akkor lehetett így, ha ő is csinálta... ha nem, akkor nem. Persze az sem volt rám eddig jellemző, hogy a rosszra csábítsak másokat, hogy olyasmire bírjak rá valakit, ami csak azért van rendben, mert mindenki csinálja, most meg... most mégis, rá akartam őt bírni, hogy igyon velem, hogy tényleg, igazán azt érezhessem, rendben van, amit teszek. Mert azt akartam érezni, hogy rendben van. Azt hiszem, végülis azért mosolyogtam rá, mert nem akartam, hogy azt érezze, erőszakoskodni akarok vele, vagy hogy nincs más választása. Nem akartam én olyat. Valahogy... mindkettőnk kedvére akartam tenni, magamnak felmentést kerestem általa, neki meg... azt akartam, hogy ne rajtam aggódjon. Inkább érezze jól magát. És amikor megtette, kiszélesedett mosolyom, már majdnem vigyor lett. Ez még furább érzés volt, de... közben meg jó érzés volt, nagyon is. Büszkén pillantottam rá, és visszavettem tőle a poharat, majd a maradékot felhajtottam belőle egy gyors mozdulattal. Mondhatnám, hogy... szinte jobb íze is lett tőle, hogy ő is beleivott... - Jól van, táncoljunk - bólintottam, és egy közeli asztalra letettem az üres poharat. A kezét még mindig fogtam. A nappali közepén lévő üres területen táncoltak legtöbben, hát én is arrafelé terveztem hogy megyek vele, mikor is a zene elhalkult egy pillanatra, majd egy új, az előzőeknél határozottan lassabb számot indítottak el. Egy pillanatra a lányra villant szemem, érdeklődőn lestem rá, de... aztán mégsem kérdeztem meg tőle, így is akarja-e még azt a táncot, úgy voltam vele, ha már kialkudta, ne válogasson, táncolni fogunk, most már én is táncolni akartam! Úgyhogy fogtam a kezét, és annál fogva húztam, finoman, de határozottan, magammal a táncparkettre, a lassúzó párok közé. Szembefordultam vele, és a kezem finoman a derekára siklott. "A lányok, akikkel eddig lassúztam" című listám sem volt eddig túl terjedelmes, igazából szerepelt rajta anya, aki megtanított táncolni, és Molly, akit én tanítottam, bár csak játékból a lassúzásra... Ez a lány az első volt, aki nem volt a rokonom, és lassúzásra adtam vele a fejem... de... így kezdetnek... én furán kellemes élménynek éreztem... Talán ezért sem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról még... habár... az is lehet, hogy csak ott felejtettem, már nem is tudom...
Még talán maga se gondolta, hogy ennyire kitartó leszek vele kapcsolatban. Nem akartam elrontani az estéjét... mármint tudom, hogy oka volt arra, hogy idejöjjön, csak kiakart kapcsolni kicsit. Én ezt tudom, és tényleg nem akartam belerondítani ebbe, de azért mégis jó volt az, hogy én itt vagyok... az ő szempontjából mindenképpen. Engedem neki, hogy kikapcsoljon, de azért nem szeretném, hogy túlzásba essen, aminek persze az lesz a vége, hogy baja esik. Én tényleg csak ennyit szerettem volna kikerülni, nem többet! Meg nem szeretném, ha azt hinné, hogy kb. úgy akarok viselkedni, mintha az anyja lennék aki bármiben vissza szeretné fogni! Én csak vigyázni szerettem volna rá... még akkor is, ha most ezt szeretné a legkevésbé jelen pillanatban. Ez a tánc egy teljesen légből kapott ötlet volt, talán még magam sem gondoltam át teljesen. Így viszont talán nem fog annyira ellenkezni, hogy mellette legyek, és lefoglaljam kicsit a figyelmét. Mert én igenis szerettem volna, hogy ha jobb kedve lett volna... tudom milyen nehéz most neki... vagyis csak sejthetem, mert nem tudhatom milyen érzés az mikor elveszti valaki a családját, a szüleit! Ő csak azt látja, hogy én rányomulok, azt nem tudja, hogy nekem ő olyan mint egy feladat. Törődni szeretnék vele, és igenis kitartó leszek, mert tudom, hogy nem fogom egyszerűen elérni nála, hogy a bizalmába fogadjon a történtek után. Úgy tűnt, hogy hitt nekem, mikor kimondtam, hogy nem a nénikéje fizetett le engem, hogy őt kövessem. Aminek örültem is, mivel így legalább nem kellett tovább győzködnöm, hogy én aztán tényleg soha nem is találkoztam az ő nénikéjével, meg amúgy is miért fizetne bárkinek is, hogy figyelje a srácot?! Nem találkoztam még ilyen esettel, bár abban biztos voltam, hogy a nénikéje nagyon aggódik érte, de Tristan megbízható srácnak tűnt az eddigiek alapján, még ha most nincs is jól. Otthon van a húga... ha más nem akkor rá gondol, mielőtt hülyeséget csinált volna! - Az én nevem Autumn... - Mosolyodtam el alig láthatóan, miután elmondta nekem nevét, ezek után pedig nekem is illett elmondanom az enyémet. Átfutott a gondolataimon, hogy ne igyak a pohárból, de valamiért azt éreztem, hogy megnyugtatja az ő lelkét, ha eleget teszek kérésének, sőt talán még plusz pontot is szerezhetek magamnak nála ezzel, így hamar elhessegettem a gondolatot, hogy én ebből ne igyak egy kis kortyot se. Beleittam, megtettem, és nagyon rossz volt, de aztán ahogy ránéztem Tristan arcára utána valahogy mégis úgy éreztem, hogy teljesen megérte. Büszkén szélesedett ki a mosolya felém, ez pedig a rossz íz ellenére, egy őszinte mosolyra késztetett engem is végül. És ez határozottan jó érzés volt nekem... nem az alkoholt éreztem, inkább azt, hogy ezzel is a kedvére tehettem egy kicsit! - Beleviszel a rosszba... - Vontam össze szemöldökömet, de aztán elnevettem magamat. Ekkor lehajtotta a pohárban maradt alkoholt, belegyezett a táncba, lerakta a poharat, és már el is kezdett húzni a tánctér felé. Közben végig fogta kezemet, óvatosan le is pillantottam rájuk miközben húzott. Felsóhajtottam, talán kicsit el is bambultam, miközben kezeinket figyeltem... jó érzés volt, és nem annyira szerettem volna, hogy elengedje kezem. A következő pillanatban már ott is voltunk a táncparkettnek kijelölt helyen... pont számot váltottak, egy sokkal lassabb és romantikusabb számra. A párok rögtön össze is álltak táncolni, Tristan pedig rám nézett, mintha megakarta volna kérdezni, hogy erre a számra is jó lesz e nekem a tánc, de végül nem kérdezett semmit, csak behúzott a többi pár közé. Én pedig nem ellenkeztem, de nem is akartam, talán még jobban is örültem egy lassúbb számnak. Nem tudom mit kezdtem volna egy pörgős számmal... talán kicsit... inkább nagyon elveszettnek tűntem volna. Szembefordult velem, és másik keze már rögtön derekamra csúszott. Kicsit lassan reagáltam, kicsit talán zavarba éreztem magam, még nem táncoltam senkivel. Mármint tudtam táncolni, de sose volt szükségem eddig rá, hogy tényleg bekeljen vetnem ezt a tudásom. Végül kezem felcsúszott vállára, és lassú léptekkel elkezdtünk táncolni. Felnéztem rá közben, és egy széles mosoly volt az arcán a tánc közben. - Talán ennyire tetszik mégis, hogy táncba vittelek? - Megakartam kicsit törni a csendet, főleg hogy mi nem egy szerelmespár voltunk aki összebújva táncoltak... persze mi is elég közel voltunk egymáshoz, de akkor sem bújtunk össze. Meg hát persze a másik véglet a táncolók közül pedig, hogy is mondjam... elég mély és hosszú csókokat váltottak, szóval kicsit mi kilógtunk a sorból ott a sok pár között, de aztán próbáltam nem erre figyelni, hanem inkább Tristanra, így visszanéztem szemeibe. - Egész jól táncolsz! - Dicsértem meg útközben, mert ahogy észrevettem voltak olyan lépések amiket sikerült eltalálnia, amit meg nem talált el, az pedig fogható volt az alkoholra amit megivott már az este folyamán!
A hozzászólást Autumn G. Lancaster összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2019-11-25, 22:18-kor.
Ő is elmondta nekem a nevét, és őszintén elgondolkodtam, úgy legalább egy pár hosszú másodperc erejéig, hogy vajon hallottam-e én már ezt a nevet valaha... nem is csak hogy úgy, hogy az övét, hanem ezt a nevet bárkire... bárhol... bármikor...? De nem jutott eszembe erről semmi emlék. - Ejha, szép neved van. Még sosem hallottam ezelőtt, egy ilyen nevű embert sem ismertem eddig - mondtam el neki, ami eszembe jutott, ahogy elmondta nekem a nevét. Való igaz, az enyém kapcsán sem kellett a szomszédba menni, ha érdekességet, különlegességet akartunk találni névügyileg, de az övé lekörözte az enyémet. Viszont, ezzel együtt is, hogy milyen egyedinek hatott számomra a neve, nekem tetszett is, és valahogy úgy éreztem, hogy... hát, egy ilyen lánynak, mint ő, különleges név is dukál. Mondhatni, isteni megérzésként jött ez nekem, mert hiszen... a világon semmit nem tudtam még őróla, tényleg semmit... maximum eddig annyit, hogy nem rajong érte, ha iszok... Ennek ellenére, valamiként mégis sikerült meggyőznöm őt arról, hogy igyon a kedvemért ő is egy kicsit. Még ha látszott is rajta, hogy kicsit habozik, talán el akarta utasítani a kérésem, de... végül megtette nekem. Engem pedig ezzel boldoggá tett, még ha fura is, hogy ennyi, ezzel boldoggá lehetett tenni valakit. Nekem jó érzés volt, mert nem éreztem azt így már, hogy rosszul tettem, amit tettem. Egy buliban vagyok, ittam, és nem kell ezért rosszul érezni magam, mert nem csak hogy mindenki iszik, de még ő is, aki pedig az én ivásom ellen is ágált, nem még hogy őt láthattam volna alkoholt inni... szerintem eddig biztos nem ivott... most is csak mert kértem... Bár nem tudtam volna megtippelni, miért lehetek neki annyira érdekes, hogy a kedvemért még igyon is, mikor magától nem tette volna nyilván...? Ő is elmosolyodott, nekem pedig nagyon tetszett a mosolya... Láttam már sok mosolygós lányt, de ő... hát, ő valahogy kitűnt a tömegből... Talán azért, mert ő rám mosolygott...? - Egy kicsit, talán... de nem rossz szándékból. Csak így mindkettőnknek jó - feleltem szavaira, és mosolyogva gyönyörködtem el nevetésében... talán egy pillanatra el is révedtem benne, és csak bámultam őt... De utána megittam a maradék italunkat (azt hiszem, innentől vehettük közösnek a dolgot) és aztán a pohártól megszabadulva, őt ellenben nem eresztve, a tánctérre mentem vele. Végig fogtam a kezét, és nem állított meg az sem, hogy egy lassú számra érkeztünk meg a táncolók közé. Én már nem csak megadtam magam, hanem akartam is vele táncolni, és eleve ő kezdeményezte a dolgot, ezért azt gondoltam, mindegy is miféle számra tesszük, illetve... talán a lassú jobb is volt, mert nem igazán gondoltam, hogy eleget ittam már ahhoz, hogy ugrálni támadjon kedvem... Persze, kellemesen éreztem magam, nem éreztem magamban azt a feszültséget... a kellemetlen, hányingerkeltő nyomást, és nem zsongott a fejem, lecsillapodott bennem a mostanság szüntelenül dúló vihar... Egyszerűen végre... jó volt... létezni... nem féltem, és nem éreztem magam dühösnek, és nyomottnak, csak... lazának... jól voltam, és jól láttam a dolgokat... vagyis... kicsit imbolygott a kép, meg a padló alattam, de amúgy meg most minden sokkal kellemesebb és egyszerűen... jobb volt. És nem akartam ezt elveszíteni, ezt az érzést... de ehhez az érzéshez nagyon jól passzolt, hogy még ráadásul egy szép lánnyal is táncolhattam. Most... valahogy emiatt sem éreztem olyan idegesnek, vagy nyuszinak magamat, mint máskor, ha szóba kellett állni egy lánnyal... - Igen - bólintottam kérdésére, ugyanazzal a mosollyal, ami úgy tűnt, tényleg odaragadt nálam -, tetszik a dolog. Én szeretek amúgy táncolni - magyaráztam, bár arra nem tértem ki, hogy nálunk ez amolyan családi dolog is volt, mert... hát, még csak szimplán nem éreztem úgy, hogy ezt tudnia kellene, és arra is gondoltam, ha emlegetem őket... még a végén megszökik a jó kedvem, és ezt még most nem akartam. Szemem sarkából körbesandítottam, a párok mondhatni... hát, andalogtak körülöttünk... smároltak, meg összebújtak... Mi viszont nem vagyunk egy pár, és nem is vagyunk még csak barátok sem... Mondjuk, erről eszembe jutott egy kérdés is. - Neked van barátod? Csak azért kérdezem, kellene-e attól tartanom, hogy valaki kivág mindjárt az ablakon, mert lenyúltalak tőle? - érdeklődtem, egy hamiskássá váló vigyorral, mert... hát... én tulajdonképpen nem igazán éreztem azt, hogy félnék, ha azt mondaná, van barátja. Végülis, miért is kéne félnem? A földszinten vagyunk, és... amúgy se csináltam semmit a lánnyal, csak táncolok, azt meg eleve ő akarta. Nincsen semmi okom félni, de akkor sem félnék, ha lenne okom... - Köszönöm. Hát még ha látnád mit tudok józanul - viccelődtem, azt is gondolva épp magamról, hogy ez valóban nagyon vicces is volt... Bár éreztem, hogy egyszer-kétszer ráléptem a lábára... amiért bocsánatkérően is néztem rá... és reméltem, hogy nem haragszik meg érte rám. Vagy legalábbis nem nagyon. Gondoltam, talán ellensúlyozhatom a dolgot, ha kicsit ügyesebb leszek, szóval próbáltam koncentrálni... mármint, arra is, hogy ne oda lépjek, ahol éppen az ő lába is volt.
Megdicsérte nevemet, amit egy meglepett mosollyal fogadtam. Nem mondta ezt még nekem senki, mondjuk nem is nagyon volt olyan, hogy én embernek elmondtam volna nevemet, így meglepő volt hallani, hogy valakinek tetszik... de jól esett, hogy ezt mondta nekem! - Ohh köszönöm! Még senki nem dicsérte meg a nevemet! A tied is nagyon különleges... - Mosolyogtam rá. Az ő neve is elég különleges volt, angyali létem alatt nem sokat találkoztam ezzel a névvel, de tetszett! Jól választottak a szülei mikor megszületett... tényleg illett hozzá! Az emberek szerettek különleges neveket adni a csemetéiknek ahogy észrevettem. Nekem sose lesz gyerekem, de ha lett volna, én is valami különleges nevet választanék neki, ami nem annyira sűrűn előforduló... annyi szép név van a világon, de engem nem érint ez a dolog, hogy én bárkinek is nevet adjak a jövőben. Úgy látszott, hogy eléggé boldoggá tudtam tenni ezzel, hogy ittam az italából... persze örültem neki, hogy most jelenleg jól érezte magát. Úgy tűnt kicsit elfelejtette a mindennapi terheit, és ez jó volt, hogy nem a rosszra gondolt jelenleg... pedig annyi teher nyomja most a vállát! Nem mindenki bír el hasonló terhet... bár ő se bírta, csak próbálkozott vele... és én pedig könnyebbé akarom neki tenni ezt a terhet mostantól. Tudnia kell, hogy van valaki mellette... még ha ez nehéz is volt így, hogy én elvileg nem tudok semmiről. De reméltem, hogy majd egyszer megosztja velem fájdalmát, én mindenesetre nem fogom neki felhozni hiába tudok mindenről. Rábízom mikor szeretné ezt elmondani nekem... vagy hogy egyáltalán el szeretné-e mondani - Így most már biztos mindkettőnknek jó lesz igen! - Válaszoltam szavaira még mindig mosolyogva, és ő is mosolygott. Tényleg jó volt látni mosolyogni, főleg, hogy azelőtt nem láttam még így őt. Mostanában nem volt rá jellemző a mosolygás, és örültem, hogy én most kitudtam csikarni belőle pár mosolyt. Határozottan sikernek éltem meg ezt, hogy mosolygott, bárki bármit mond... bár az alkohol is közrejátszott ebben, de mindegy is volt most, én így is örültem neki, hogy mosolyogni látom! Ott voltunk a tömeg közepén, és táncoltunk. A lépések nagy részét eléggé elrontotta, talán azt is megmertem kockáztatni, hogy nem feltétlen érezte jól magát a sok alkohol miatt, de amúgy látszott rajta, hogy nagyon is igyekszik, hogy azért ne lépjen rá a lábamra minden második lépésnél. Bár nem fájt, és igazából nem is nagyon zavart, de aztán mégis próbáltam olyanokat lépni, hogy kikerüljem azt, hogy lábam az övé alá kerüljön. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát emiatt, hogy sokszor rálép a lábamra. Igennel válaszolt kérdésemre még mindig széles mosollyal. Úgy tűnt, hogy az arcán ragadt a mosoly, de én nem bántam... addig volt jó míg mosolygott, így aztán nem is nagyon firtattam tovább, hogy mire ez a nagy mosolygás. Csak figyeltem arcát... és én is mosolyogtam... mert erre késztetett! - Nincs barátom, így ennek az esélye egyenlő a nullával... igazából nem sok mindenkit ismerek innen. - Nevettem fel miközben körbenéztem a tömegen. Igazából senkit nem ismertem... valami középiskolás buli volt ez... elég sok volt a fiatal. Tristan több embert ismerhetett innen igazából, bár úgy vettem észre nem nagyon ment oda hozzá senki. Vagy lehet inkább azért nem, mert kb. 5 perccel azután le is támadtam, miután megérkezett! - És neked van barátnőd? Nem szeretném, ha bárki is idejönne, és megakarna tépni, hogy elveszem a pasiját... - Hoztam aztán én is fel a kérdést. Nem akartam én itt balhézni senkivel... meg egy féltékenységi drámába se akartam belekerülni. Tudnom kellett volna a választ, de hogy megmondjam az őszintét nem tudtam... nem láttam mellette egy lányt se azóta, hogy meghaltak a szülei. - Majd ha józan leszel akkor is táncolhatnánk... szívesen megnézném milyen az mikor nem lépsz rá a lábamra minden második alkalommal! - Nevettem fel finoman. Nem bántásnak szántam, sőt inkább viccnek szántam, és reméltem is, hogy nem fogja felvenni ezt. - Mármint csak vicceltem... bocsánat! - Kezdtem végül mégis magyarázkodni és a mosoly is eltűnt arcomról... én tényleg nem akartam megbántani. Elfelejtettem gondolkozni, csak kimondtam ami éppen eszembe jutott, ezért is kértem inkább bocsánatot! Közben a számnak is lassan vége lett, én pedig eleresztettem vállát. - Köszönöm a táncot! - Mosolyogtam rá halványan, de kezét még nem engedtem el. Jó volt azért vele táncolni, mégiscsak ez volt az első táncom valakivel, szóval egyáltalán nem bántam, hogy néha becsúszott egy két baki közben. Ez így volt jó ahogy volt!
A hozzászólást Autumn G. Lancaster összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2019-11-25, 22:18-kor.
Bármilyen furcsa is, vigyorogva konstatáltam, hogy mindkettőnknek tetszik a másiknak a neve. Lehet, hogy ez egy hétköznapi állapotban lévő embernek nem lett volna egy nagy dolog, talán nekem is csak azért tetszett, mert a kelleténél vidámabb voltam most... De ettől függetlenül, ha ez is volt az oka a dolognak, nekem azért tetszett a helyzet, és jót mosolyogtam rajta, hogy neki is tetszik az én nevem, és nekem is az övé. - Akkor jól összeillünk - állapítottam meg hangosan is, s bár józan állapotomban bizonyára rájöttem volna, hogy ez mennyire félreérthetően is hangzik, pedig én most csupán csak arra gondoltam, hogy a véleményünk egyezésében összeillünk, illetve, abban, hogy mind a kettőnknek különleges neve van. Ezen kívül semmi hátsószándékos gondolatom nem volt, csak hát... nem egészen voltam e percben azzal tisztában, hogy hogyan is hangzott, amit én kimondtam. Boldogság. Ez egy olyan szó volt, amit mostanában nem nagyon lehetett használni a családomra, rám... bármire, ami körülöttünk volt, vagy történt... Még az én örökké mosolygós kishúgom sem igazán tudott mosolyogni semmin, nemhogy boldognak lenni, és nekem sem ment a dolog. Dühös voltam, féltem, szomorú voltam, és hiányzott az, amit elvesztettem... a szüleim, a normális életem, a világ, amiben nem voltak szörnyek... mindez hiányzott. És az az érzés is, amikor még nem azt éreztem, hogy az egyetlen, ami boldoggá tudna tenni, az volna, ha holtan látnám azt a szörnyeteget, ami megölte a szüleimet... De... ehhez képest, most... itt vagyok. Eljöttem egy buliba, leittam magam, és... most... jó... Nem gondoltam volna, hogy ilyen "könnyen" kiváltható az a sok rossz érzés... mindig azt hittem, csak mondják, hogy az ital jó a búfelejtéshez, de... az én búmat és bánatomat most tényleg el... hát, nem elfújta, nem, mert... tudom, hogy ott volt és van bennem minden, csak most ráhúztak egy takarót, és eldugták a sötétbe... és én most csak vagyok, és... azzal gazdálkodom érzelmileg, amit ez a buli nyújtani tud, és... Autumn... igen... ez a csinos lány, aki valamiért aggódik miattam, azt hiszem... talán... mintha... Ők, a buli és Autumn töltöttek most ki érzelmekkel, köztük... érdeklődéssel, örömmel, szórakozni vágyással... majd Autumn unszolásának hála, a vággyal, hogy táncolni akarjak, hogy olyanná alakítsam az estét, meg a beszélgetésünk... hogy neki is jó legyen az este, és ne csak én élvezzem kettőnk közül! Valamiért, arra kezdtem vágyni, hogy jól érezze magát ő is... - És látod, csak egy kis pia kellett hozzá - somolyogtam mindentudón, mintha legalábbis az én érdemem lenne, hogy rábeszéltem a dologra, pedig azért beláthattuk, nagyon azért nem kellett győzködnöm, vagy nagy meggyőző beszédeket tartanom, egyszerűen megadta magát, ha azt nézzük... Csak hát, én azért mégis csak büszkeséget éreztem, hogy nekem lett igazam, mert azzal, hogy ugye megitta az italt, bizonyítottnak tekintettem, hogy ez az ivás-dolog kellett a jó estéhez, és ezzel meg, hogy ő is mondta, hogy jó lesz már így mindkettőnknek, ezzel számomra azt is elismerte, hogy nekem volt igazam, és ez a jó este bizony tényleg az italnak volt köszönhető. Táncoltunk, és... bár a padló szüntelen mozgásával nehéz volt összeegyeztetni a zene ritmusát, és az ő lépéseit, meg az enyémeket... de nekem azért megvolt az a valószínűleg téves hitem, hogy nem csinálom annyira rosszul, mint egy átlagos részeg ember... kivéve, amikor persze éreztem, hogy a lábára léptem, mert akkor abból azért még én is sejtettem, hogy az a lépés nem sikerült jól... és még csodálkoztam is kicsit magamban ilyenkor, hogy nem jajdult fel, nem morgott, nem szólt rám, hogy ne tapossak már rá, és egyáltalán nem tűnt nekem úgy, hogy bármiként is próbálná megakadályozni, hogy néha letapossam a cipőjét, meg a lábát... Ebből egy idő után azt kezdtem gondolni, hogy csak képzeltem, hogy a lábára léptem, és közben meg nem is léptem rá, csak nekem tűnt úgy, és ő ezért nem szólt rá semmit, meg nem mondott érte nekem semmit. Ezért egy idő után már nem vágtam bocsánatkérő fejet érte, s nem is hoztam szóba a dolgot, mert azzal valószínűleg le is buktattam volna magam, hogy én itt képzelgek dolgokat... és... azzal meg akkor úgy gondoltam, megint neki lenne igaza, hogy nem kellett volna ennyit innom... pedig én meg ugye tudtam, hogy kellett nekem igenis ennyit innom, mert most így mégis csak jó nekem, és slussz-passz. - Akkor jó - mosolyogva állapítottam meg, hogy valamiért örülök, hogy nincsen neki barátja, mikor a kérdésemre azt felelte, hogy nincsen neki. Valahogy nem úgy éreztem, hogy ez az örömöm azért van, mert így nem akar majd senki kivágni engem az ablakon, mert táncolok vele, hanem ennek inkább olyan másmilyen oka volt azt hiszem, csak nem nagyon tudtam, de nem is nagyon gondolkoztam rajta, hogy mi. Csak örültem, hogy nincsen neki. Az, hogy nem ismer itt túl sok mindenkit, annyira nem lepett meg, mert én se ismertem őt... meg nem emlékeztem, hogy valaha is láttam akár csak a környéken is... vagy a suliban, vagy ezekben a társaságokban, akik az ismerőseim közül ilyen bulikba általában jártak, és pár közülük most is itt volt... Én azért ismertem többeket, mert egy suliba jártunk, de nem úgy ismertem én se a legtöbbjüket, hogy nagy barátok voltunk, csak úgy ismertem őket. Én nem jártam ezekbe a bulikba se nagyon, és legtöbbjükkel nem jártam össze sose, szóval csak a suliban találkoztunk, együtt ültünk törin, meg matekon, meg ilyenek... Talán egy kezemen meg tudtam volna számolni, hány olyan ismerősöm volt itt, akivel öt szónál többet váltottam életem során. De őszintén szólva engem most nem nagyon érdekeltek azok az emberek sem. Még így sem, ahogy most voltam, mert nem... nem igazán jött meg a kedvem hozzájuk sem, így sem, Autumn volt az egyetlen igazából, akinek a társaságához megjött a kedvem. Ő kedves volt. Talán ezért... Mert ő, amikor úgy látta, van velem valami, odajött, és törődő volt, aminek persze akkor nem örültem, de most meg már örültem, hogy odajött, mert így most is itt volt velem, és velem táncolt. Pedig tök idegen voltam neki. Semmi oka nem volt odajönni, meg foglalkozni velem, vagy maradni, de itt van... és ez jó érzés volt nekem most valahogy mégis... - Nincsen - ráztam meg a fejem, majd hozzátettem még. - Volt, de már nincsen. De ő se támadhat rád, nem láttam itt - magyaráztam. Nem tettem hozzá, hogy nem is nagyon kerestem... bár, úgy sejtettem, ha akad itt akár csak egy barátja is, biztos leadta már neki a drótot, hogy én meg itt vagyok, és akkor meg főleg nem jönne ide... azt hiszem, megbántottam, mikor szakítottunk, eléggé, úgyhogy nem hiszem, hogy egyhamar látni akarna. Főleg nem mással, vagy bárkivel, bárhogy. Mondjuk... talán ez rosszul hangzott volna, ha kimondom, de nem is bántam... nem hiányoltam őt az életemből... és ez is csak azt támasztotta alá, hogy nem ő volt az igazi. - Ohh... bocsánat... - kicsit éreztem, hogy ég a fülem, mikor szóvá tette, hogy megnézné, hogyan táncolok józanul, mert most már ráléptem párszor a lábára... ebből rájöttem, hogy akkor mégse képzelegtem, hanem tényleg ráléptem párszor a lábára, úgyhogy mégis csak... járt érte egy bocsánatkérés, és a bocsánatkérő pillantás is, ami mondjuk nem tudom mennyire lehetett jó, meg olyan, amilyennek akartam, kicsit úgy éreztem, nem biztos, hogy jól adja elő az arcom, inkább fura grimasznak éreztem, de nem tudtam biztosan. - Nem, nem, tök igazad van... és... megígérem, hogy majd kárpótollak, jó? Amikor majd... nem mozog a padló, meg ilyenek... és akkor ígérem, hogy nem lépek majd rád... Hidd el, én tudok táncolni, csak... most nem... egészen jól... - bizonytalanodott el a végére kissé a hangom, szégyelltem magam, igazából... nem is csak előtte, hanem úgy egyáltalán, hiszen én igenis tudtam táncolni, és jól táncoltam, csak... ittasan még sose táncoltam... és ezek szerint úgy nem is megy a dolog... És most komolyan is gondoltam, hogy mégis csak szívesen bebizonyítanám neki, hogy márpedig igenis jó vagyok benne, és megy ez nekem jobban is, meg úgy egyáltalán... szóval hogy megy... Lassan vége lett a zenének, és mi is abbahagytuk a táncolást. Autumn is elvette a vállamon nyugvó kezét, de a másik kezem még nem engedte el... én meg... valahogy olyan természetességgel fogtam, mintha fel sem merülne bennem gondolat rá, miért is kéne elengedni? Nem szerettem volna elengedni... jó volt most nekem így... még mindig élt bennem, hogy szeretném, ha látná, mit is tudok... aztán, ahogy megköszönte nekem a táncot, arra gondoltam, ha már azzal nem boldogulok, talán mutathatnék neki valami mást is... - Van kedved levegőzni egy kicsit? Szeretnék mutatni valamit - javasoltam, egy kérdéssel indítva a dolgot, s a kezénél fogva, amit fogtam még, finoman elkezdtem magammal húzni, ki a szobából, az előszoba felé, ahonnan lépcső indult az emeletre. Ha ellenkezett esetleg, akkor kérlelőn lestem rá, hogy meglágyítsam a szívét, de ha nem ellenkezett a dolog ellen, akkor vele a nyomomban már mentem is felfelé azon a lépcsőn, fel az emeletre, ott is tovább a lépcsőn felfelé, fel, egészen addig, amíg az épület tetején nem kötöttünk ki.
Vigyorgott rám, én pedig visszamosolyogtam rá. Jól érezte magát végre egy kicsit, még akkor is, ha ehhez egy elé nagy alkohol mennyiség kellett, de igazából most az egyszer nem bántam. Bár jobb lett volna, hogy ha úgy sikerül elérnem a jobb kedvét, hogy mellette nincs benne egy adag alkohol. És igazából reméltem is, hogy annyira nem akarja magát ehhez szoktatni, hogy az alkohol mindig segíteni, csak azért mert most jól érzi magát tőle, és kicsit sikerült elfelejtenie, hogy mi is történt az elmúlt hetekben. Ha rajtam múlik, akkor nem sokat fog alkohol közelébe kerülni a következő időszakban... én most is tényleg igyekeztem megállítani, de hát magyarázhattam én neki... talán akkor egy kicsit jobban fog rám hallgatni, ha már sikerül kicsit a bizalmába férkőznöm. - Igen, lehet összeillünk... - Nevettem fel, már csak azért is, mert eléggé félreérthetően hangzott ez a mondat, amit ő talán észre se vett, de ha mégis észrevette, már mindegy, hisz végül kimondta, nem tudja visszavonni szavait. Mondjuk nem is gondoltam ebbe semmiféle hátsó szándékot, csak kimondta amit épp gondolt... nem gondolom, hogy arra utalt volna, hogy mi egy párként illenénk össze... az lehetetlen... és nem is szabad! - Igen csak egy kevés kellett hozzá... - Válaszoltam, de amúgy inkább ellenkeztem volna, hogy ez a piamennyiség se kellett volna, de végül egyetértettem inkább vele. Nem akartam vele ellenkezni, érezze most egy kicsit jól magát... nem segítek rajta azzal, ha folyamatosan ellenkezek.. úgyis a saját igazát fogja nekem hajtogatni, hogy igenis kellett neki ez a pia mennyiség, ahogy nekem is szükségem volt rá. Az más kérdés, hogy ő nem tudta rólam, hogy ez a pár korty alkohol egyáltalán nem volt rám hatással. Kellemetlen íze volt, de szervezetemnek ez olyan volt, mintha ittam volna egy pohár vizet... mondjuk neki erről nem kell tudnia, jó az, hogy ettől most nyugodtabb lett a lelke, hogy én is ittam vele. Én tényleg nagyon igyekeztem tartani a ritmust, de kicsit nehéz volt nemcsak magamat irányítani, hanem még őt is. Mármint azért próbáltam kicsit őt is vezetni a táncban, hátha ezzel segítek a helyzeten, de tévednem kellett. A lába folyamatosan az enyémen végezte, és az egyensúlya se volt mindig a helyén, de nem említettem neki... én tényleg nem akartam letörni a kedvét ezzel, a másik pedig, hogy én azért egy kicsit így is élveztem a táncot. Vicces is volt kicsit a helyzet... néha néha majdnem fel is nevettem, de tartottam magam... azért valljuk be, elég viccesen nézhettünk külső szemmel, de nem bántam... ez így volt jó ahogy volt! Meglepett kérdése, hogy van-e barátom, de végül válaszoltam neki őszintén, hogy nincs. Nem is volt soha... hogy is lehetne... angyal vagyok... nekem sose fog az megadatni, mint az embereknek... nekem sose lesz barátom, vagy később férjem, és családom... én nem erre vagyok hivatott, de persze ezeket csak magamban állapíthattam meg, mert ezt csak én tudtam. Kérdésemre ő is válaszolt végül egy kis magyarázattal. Válaszát hallgatva rájöttem, hogy ez a barátnő kérdés is elég friss lehetett, úgy mint az, hogy elvesztette szüleit, így aztán nem is nagyon akartam firtatni, hogy mi történt köztük, inkább próbáltam kicsit oldottabban válaszolni. - Azért, ha mégis meglátod szólj, és elfutok! - Vontam össze szemöldökömet halál komolyan, de aztán elmosolyodtam, hogy azért ne vegyen olyan komolyan szavaimat. Ahogy sejtettem, a kis megszólalásom rosszul sült el, és már rögtön nem is érezte olyan jól magát a társaságomba... ahogy láttam még el is szégyellte magát amiatt, hogy ilyen sokszor rálépett a lábamra. Remek, ügyes voltam már megint! Ahhh, hogy lehetek ilyen szerencsétlen, valaki magyarázza el nekem. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, vagy számon kérni amiatt, hogy hányszor lépett rá a lábamra! Főleg, hogy nem is fájt, és csak egy kis vicces megjegyzésnek szántam, hogy esetleg később majd akkor is táncolhatnánk, ha józan lesz. Ez elrontottam megint... - Kérlek ne haragudj, nem úgy értettem... egyáltalán nem fájt, és még így is jól táncoltál... nem akartam azt mondani, tényleg... nem akartalak megbántani... - Kezdtem azért mégis tovább a magyarázkodást, mert tényleg eléggé rosszul éreztem magam miatta, mert láttam rajta, hogy eltűnt a jókedve a szavaim után, és emiatt tényleg bűntudatom lett, hogy már megint úgy szólaltam meg, hogy nem gondoltam át, hogy mit is illik, meg mit nem kimondani... nem mentek nekem ezek az emberi kapcsolatok. Kezemet nem engedte el, ahogy én se az övét, de nem álltunk olyan sokáig így, mert aztán megkérdezte, hogy nem-e szeretnék levegőzni kicsit, plusz mutatna is valamit... jóóó... de mit is akar mutatni, amit idebent nem lehet? Kicsit kérkedően néztem szemeibe, de aztán olyan kérlelően nézett rám miközben húzott ki finoman az előszobába, hogy nem mondhattam nemet. - Rendben menjünk... de mit is szeretnél mutatni? - Kíváncsiskodtam talán kicsit aggódva... nem tudtam mire számítsak, viszont elkezdett a tető irányába húzni magával, ahelyett, hogy a ház elé mentünk volna ki. Na itt már volt egy kisebb rossz megérzésem. Végül aztán felértünk. - Mit szeretnénk itt a tetőn? A ház elé is kimehettünk volna levegőzni... - Értetlenkedtem egy kicsit. Itt elég magasan vagyunk, Tristan meg elég részeg ahogy, hogy rossz történhessen itt... inkább el se engedtem a kezét egyelőre, sőt talán kicsit meg is szorítottam... az volt a biztos míg fogom a kezét!
A hozzászólást Autumn G. Lancaster összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2019-11-25, 22:17-kor.
Inni... néha jó. Tudom, nyilván nem mindig. És tudom, hogy a problémák megvárnak a józanság határán, és amikor majd kijövök ebből az állapotból, nyilván ott várnak majd, s ahogy kezdek tisztulni, majd újra elkapnak, és fogságba ejtenek... Ez nyilván másokkal is így szokott lenni, ezért is kezdenek el rendszeresen inni. Így születnek az alkoholisták. Menekülnek a valóság elől. Mint én. Keresik a békét, a megnyugvást, vagy épp a jókedvet. Mint én. Talán néhányuknál egy-egy tragédia is közrejátszhat... bár nem feltétlenül hinném, hogy olyan, mint nálam... Nem tudom, a szörnyetegek vajon milyen sűrűn ölnek embert... milyen sűrűn marad szemtanú... én... itt vagyok, de... őszintén megvallva, nem tudom még, hogy ez jó-e vagy sem... Kicsit irigyeltem Mollyt, aki nem látta azt a lényt, de közben... tudom, hogy látni akartam volna, akkor is, ha nem, mert attól még, hogy nem tudtam anno, ez a lény akkor is létezett, és a családomra lesett talán... talán most is les még... talán rám, talán Mollyra... Inkább jobb, hogy ezt tudom, hogy láttam, még ha a félelem és a harag belém is mar miatta... minden percben, ahányszor csak megjelenik szemeim előtt az alakja... Talán emiatt van, hogy még így... ittasan is tudom, én nem akarom ezt majd megismételni nagyon. Nyilván azt is tudom, hogy reggel pocsékul fogom magam érezni, de az nem érdekel most még... Az jobban érdekel, még most is, hogy les-e szörnyeteg ránk a szekrényből...? És ezért sem fogok máskor szerintem ennyit inni, meg... azért se, mert... hát... csak mert nem erre neveltek... Mosolyogtam rá, mert nevetett, és azt mondta, talán tényleg összeillünk. Hát ugye, ha mást nem, a neveinkkel, meg a véleményünkkel... legalábbis, míg nem az ivásról van szó, bár végülis, ügye, hát aztán ő is megadta magát a dologra, tehát az sem olyan elítélendő dolog, még szerinte sem. Szóval... mondhattuk, hogy kezdtünk egészen egy húron pendülni, én legalábbis ezt így éreztem, meg raktam össze a fejemben. Hogy egyet is értünk, tetszünk is egymásnak, mármint a nevünk, és az sem baj, hogy együtt iszunk. Szerinte sem, meg szerintem sem. - De ha akarod, hozhatok még neked - ajánlottam kedvesen, és bár volt bennem egy halvány hátsószándék, hogy akkor már magamnak is... de nem mondhatta volna rám, hogy udvariatlan vagyok, hisz hoznék neki is, sőt, az volna az alapcél, és hát, ha elfogyna neki, megkínálnám az enyémből, ahogy az előzőből is megkínáltam, nem vagyok én smucig, megosztom vele, s ami az enyém, az lehet kicsit az övé is utána. Ha már az előző poháron olyan jól megosztoztunk, nem volna szerintem problémánk a következővel sem, vagy hát... a következő kettővel, ha lenne egy pohara neki is, meg lenne egy poharam nekem is. Ha azt nézzük, alapjáraton a józan énem piszok jól táncolt, ezt bátran kijelenthettem. Ez volt az igazság. A mozgásommal igazából sosem volt baj, hiszen táncoltam, tornáztam, sosem volt semmi baj sem a koordinációmmal se... Na persze, ehhez az is hozzátartozott, hogy nem voltam az az ivós fajta. Nálam a "lázadjunk és rúgjunk be" valahogy nem nagyon jelent meg, lecsengett anélkül, hogy elkezdődött volna, nem volt okom rá, hogy lázadjak, tulajdonképpen... túl jó életem volt ahhoz, hogy bármiért is ilyesmibe kezdjek... nem volt okom rá sosem. De tessék, most ez megváltozott, végülis... a jó életemnek annyi, a lázadás meg... hát... már nincsenek szüleim, nincs akinek lázadhatnék, hiszen... az ilyesmit az ember a szüleinek csinálja, nekem nincsenek már, így... ez már nem is lázadás. Még azt sem mondhatom, hogy lázadás Isten vagy az élet ellen... Isten, hát az... igen... nem nagyon foglalkoztatott sosem a gondolata, de most... ha foglalkoznék vele, feltehetőleg a Sátánt választanám inkább, és nem őt... bármit, csak őt nem... de ez meg nem lázadás lenne, mert sosem voltam a nyája tagja, ha úgy vesszük. Az élet ellen pedig... nem, mert az élettel magával nem volt bajom, nem is tettem semmit, amivel veszélyeztettem volna magam, nem vágytam eldobni az életem, véletlenül vagy direkt, mondjuk... nem is féltem a haláltól... láttam már rosszabbat, mint ami odaát várhatna. Ahogy kitértünk a barát/barátnő-témakörre, tényleg örültem neki, hogy neki nincsen, meg... mondjuk annak is, hogy már nekem sincsen barátnőm. Nem mintha eszembe jutott volna, hogy mi ketten, de... ez azért mégis csak könnyebbé tette a szitut. - Nem kell elfutnod. Nem ő volt az igazi, és ezt ő is tudja, mert megmondtam neki. Én meg az igazit keresem. Vagyis... most nem, de majd fogom - feleltem, mikor először komoly arccal felelt nekem, aztán viszont elmosolyodott... ebből pedig arra tudtam gondolni, ő se bánja, hogy nincsen barátnőm... még talán kicsit örül is neki. Attól én mondjuk tényleg nem tartottam... vagyis, most főleg, de józanul se féltem volna, hogy idejön... meg... ha mégis olyan pechem lenne, szerintem simán lelépne, ahogy meglát minket, de ha meg mégis bántani akarna valakit, az én volnék, nem Autumn... vagyis, szerintem legalábbis. Való igaz, rosszul éreztem magam, mert nem ment jól a tánc, meg mert letapostam a lábát, pedig nem erre lettem tanítva... szóval, igen, ez igaz is volt, csak... közben meg úgy éreztem, amellett, hogy mégis bocsánatot kellett kérnem, mégis azt is éreztem, hogy meg se kellett volna szólalnom, mert így ő is azt hitte, hogy rosszat mondott, pedig nem... Autumn csak őszinte volt velem, meg megmondta ami volt, és nem is bántott meg... vagyis, persze bántott a dolog, de nem ő bántott meg, ez nem olyan volt... - Nem, nem te... - kezdtem is rázni a fejemet, hogy megnyugtathassam, bár talán nem kellett volna olyan hadarva indítanom, mert így kicsit bele is perecelt a nyelvem, és inkább vettem egy mély lélegzetet, mielőtt folytattam volna. - Nem te voltál. Nem mondtál rosszat, nem... nem az volt a baj... én voltam... csak tudod, ez olyan... mindegy, olyan családi dolog - mondtam, úgy lezárva, hogy a lehető leggyorsabban, a lehető legjobban megnyugtassam, lehetőleg úgy, hogy nem kell mondanom semmi konkrétumot, mert... mert nem... nem akartam, de tudtam, ha szóba hozom őket, az kijózanítana... minimum annyira, hogy megint rosszul érezzem magam, és azt nem akartam... ebben a delíriumos dologban akartam még maradni...! Azt hiszem, ez is közrejátszott abban, hogy a táncunkat és a lassan még talán kínossá is váló beszélgetésünket bevégezve, mert legalábbis én kínban éreztem magam... így megkíséreltem magammal húzni őt. Gondoltam, ennek a fura színdarabnak talán jót tehet egy új helyszín, meg... az, ha a főhős a szép hercegnőt tényleg, végre nem csak próbálja, hanem le is nyűgözi esetleg kicsit. Én meg ugye nagyon szerettem volna megmutatni neki, hogy igenis hogy van amiben jó vagyok. Először vonakodott, de azt hiszem, sikerült elég szépen néznem rá aztán, hogy mégis jöjjön, és ne féljen tőle, hogy mondjuk rosszat akarok neki, vagy bármi ilyesmi, s így tudhassa, hogy bízhat bennem, jó lesz a dolog. - Meglátod. Nyugi, ez jobban megy, mint a tánc. Biztos nem lépek majd a lábadra! - mondtam, nagy magabiztosan, és rámosolyogtam, hogy nehogy azt gondolja, azért akarom ezt, mert esetleg mégis megbántott. Nem bántott meg, én csak... csak szerettem volna előtte bizonyítani. Ezért szépen magammal húztam őt, fel a lépcsőfokokon. Közben pedig marhára igyekeztem nem pofára esni előtte... mármint, nem csak átvitt értelemben, hanem szó szerint is, mert hát, sok volt a lépcsőfok... Felmentünk a tetőre. Ahol a friss, hűs, esti levegő, és csillagok fogadtak bennünket. Idefenn a zene és a zaj is tompult, kicsit minden szempontból jobban éreztem magam idefenn... s azt hiszem, ehhez az is hozzájárult, hogy kettesben voltunk. Most már még jobban akartam előtte bizonyítani! - Nyugi, semmi baj, csináltam már - mosolyogtam rá, szembefordulva vele, és óvatosan kihúztam a kezem az övéből. Persze kamuztam, ilyen magason és hát... ittasan nem csináltam ilyet még sosem. Csak tényleg nem akartam, hogy megijedjen, vagy ilyesmi. Kicsit még a karját is megsimogattam, hogy nyugtassam ezzel, és biztosítsam, eszemnél vagyok. Eddig nem próbáltam, na de... majd most! - gondoltam magamban, s intettem neki, hogy maradjon ahol van, majd fürge léptekkel a tető széléhez szöktem, nehogy megállíthasson. Egy gyors ugrással a párkányon is termettem, majd ott kezdtem el egyensúlyozni, arra készülve, hogy én most ott fogok kézen állni, és úgy sétálni a tető legszélén!
- Nem kérek többet, de azért köszönöm! - Vágtam rá szinte rögtön ajánlatára, hogy hozzon még nekem bármiféle alkoholt is. Nekem ez a kevés is épp elég volt, és megmondom az őszintét, ahogy végignéztem rajta megállapítottam, hogy neki is épp elég volt ez a két pohár tömény alkohol... mert hát nem öntötte fel valami üdítővel, hogy ne legyen annyira nagyon mégse ütős, hanem tisztán itta. Szóval ha még lehajt még egyet vagy kettőt ebből, félő volt, hogy nem jobban fogja érezni magát, hanem inkább kap egy nagyon jó kis alkohol mérgezést, én pedig ezt nem nagyon akartam neki hagyni. Így talán, ha én se kérek, talán nem ez lesz az első gondolata, hogy ha én nem, akkor majd ő helyettem is fog inni egyet. Szóval csak reménykedtem, hogy nem akar még egyet inni.. neki épp elég volt ez a "kevés" is! Válaszát hallgatva a barátnő témában, egy kicsit mosolygásra adott okot újra. - Szóval az igazit keresed... ez nagyon romantikus. - Állapítottam meg, mert ahogy észrevettem az embereken, nem feltétlen volt rájuk jellemző, hogy tényleg az igazit keressék. Kicsapongóak voltak a kapcsolatokat illetően, főleg a korban hozzá hasonló pasik. Nem volt annyira jellemző a romantika a mai világban... ami furcsa volt, mert biztos jó dolog lehet annak lenni, és az is ha valaki átélheti, hogy vele legyenek romantikusak. Nem azt mondom, hogy teljesen kiveszett ez a világból, de azért jóval ritkábban látni tényleg olyan kapcsolatokat ami szerelmem alapul, és nem az érdekeken, vagy csak azért, hogy legyen mellette valaki, mert különben egyedül lenne mint a kisujja. - Értem... azért bocsánat... - Nem húztam tovább a témát, de nem is akartam, főleg mikor a végén kimondta, hogy ez olyan "családi dolog". Nem akart róla beszélni, de meg is értettem, nem azért jött ide, hogy ezen agyaljon még most is. De ha, nem is tudtam volna róla, hogy mi is történt a családjával, akkor se húztam volna tovább a témát. A hülye is leveszi róla, hogy erről mennyire nem szeretne beszélni, és én ezt tiszteletben fogom tartani. Az a dolgom, hogy felvidítsam, és nem az, hogy elszomorítsam, miközben most kicsit végre jól érzi magát. Eleinte azért próbáltam ellenkezni a húzás ellen, de végül csak beadtam a derekamat, bár nem sejtettem semmi jót! Szavai után meg főleg elbizonytalanodtam... mi is lehet ez... bár inkább nem akarok róla tudni, mert ez minden lehet csak nem jó. És bár ne lenne igazam. Azért mentem utána fel a lépcsőn, míg aztán ki nem lyukadtunk a tetőn! Hiába fogtam a kezét kicsit szorosabban, pár nyugtató szó után kihúzta kezét az enyém közül. - Tristan... - Csak a nevét tudtam kimondani, azt is már aggódva, és ezen az se segített, hogy megsimogatta karomat biztatásképpen. - Menjünk le inkább! - Próbáltam kicsit még győzködni de a következő pillanatban gyors léptekkel elindult a tető széle felé, és egy egyszerű mozdulattal felugrott a párkányra. Azt hittem ott leszek rosszul hirtelen... ez biztos, hogy nem fog sikerülni. Még józanul se hiszem, hogy megtudta volna tenni... vagyis de lehet igen, de nem egy tető szélén! - Tristan! - Kiabáltam fel hirtelen, bár ez egy rossz ötlet volt, mert akár meg is ijedhetett volna! Utána mentem, mert nem tudtam, csak ez úgy tétlenül nézni, hogy csak úgy egyensúlyozgat ott. Nem érdekelt, hogy intett, hogy maradjak ott ahol vagyok, bár azért megálltam egy kisebb távolságra tőle... annyira hogy azért eltudjam kapni, hogy ha bármi rosszul sülne el! - Gyere le onnan kérlek! Nekem nem kell semmit bizonyítanod! - Próbáltam győzködni elég kitartóan, bár eléggé hajthatatlannak tűnt. Nem akartam, hogy bármi baja essen, méghozzá miattam!
A hozzászólást Autumn G. Lancaster összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2019-11-25, 22:17-kor.
- Oké... Na és, ha én iszom, abból sem kérsz? Az előzőt sem bántad meg... - jutott eszembe, s vetettem fel neki hirtelenjében egy "B lehetőséget", amikor úgy nyilatkozott, hogy hát ő már nem kér többet inni. Jó, végülis ezt meg is tudtam érteni, hiszen előtte sem ivott, csak az enyémből... úgyhogy ezért is jutott utána eszembe, hogy ha nem kér sajátot, hátha esetleg kér úgy egy kicsit még, hogy ha én iszom, akkor kap az enyémből ő is. Az is egy jó üzlet, tulajdonképpen, a közös pohárral sincsen semmi baj, hiszen, a legutóbb sem ivott olyan nagyon sokat, szóval nem nagyon kellett amiatt aggódnom, hogy esetleg meginná a poharunk tartalmának a nagyobbik részét, és aztán nekem mondjuk már csak kevés maradna. Gondoltam, megpróbálkozom még ezzel a lehetőséggel is, sosem lehet tudni, nem-e mond rá esetleg igent. - Hát... pedig nem is igazán az volt a célom. Csak tudod... a többség azért válogat annyit szerintem, mert nem tudják, hogy mit akarnak. Én már tudom, hogy mit akarok. Úgyhogy azt keresem majd - vontam meg a vállamat könnyedén, a vártnál nyilván komolyabb válaszomat követően, főleg az állapotomat tekintve. Mondjuk, ezen nem is kellett sokat gondolkodnom, szóval nem volt baj, hogy nem voltam józan. Azt a nőt keresem majd, akiért szembenéznék a szörnyeteggel, hogy megmenthessem az életét, akár az enyém árán is. Ahogy tette azt apám is, anyámért. Én azt szeretném majd, s annál alább nem nagyon szeretném adni. És amikor az ember ilyet keres, akkor... szerintem az nem olyan, hogy tízet-húszat végig kell próbálni, mire rájövök, meg évekig tesztelem előtte, hogy biztos ő lesz-e az a bizonyos, akivel le akarom élni az életem... úgyhogy, már csak emiatt sem éreztem késztetést, hogy skalpokat gyűjtsek, mert szerintem... ha megtalálom azt a valakit, azt... nem is tudom, megérzem valahogy, vagy megsúgja valami, nem tudom... nyilván rájövök majd valamiből. Mondjuk... majd például abból, hogy a rossz percekben is vele akarok majd lenni... De ezt nem fejtettem ki Autumn előtt, már csak azért sem, mert ez is olyan volt, mint a tánc, és hogy miért is kellett volna annak jól mennie... ez is olyan "családi dolog" volt, kicsit... mert abból származott ez a tudásom, a motivációm, vagy nem is tudnám megmondani, minek kellene ezt igazából neveznem... - Nincs miért, te csak őszinte voltál - feleltem, mert még ha nem is kívántam a témába belemenni, vagy mélyebben megbeszélni, még vele sem, de azt sem szerettem volna, hogy ő úgy érezze, hogy rosszat tett velem. Mert nem tett. Ő aztán tényleg, azon kevesekhez tartozott, akik nem tettek semmi rosszat, és semmilyen módon nem ártottak nekem, nem bántottak meg, vagy akármi ilyesmi. Ő eddig nekem csak jót akart, és... segített, és... jobb kedvre derített. Nem akartam, hogy énmiattam esetleg rossz érzései legyenek, mert... nekem... nagyon is jó volt most itt vele... És ez vezetett bennünket végezetül a tetőre, igen... hogy nekem most jó volt, és... azt akartam, hogy ez így maradjon, ehhez pedig kellett ő is, és én... azt is szerettem volna, hogy megmutathassam neki, igenis tudok... mást is, nem csak bénázni. És hát két dologban voltam igazán jó, a sulin kívül... volt a tánc, de abban ma már elvéreztem, letapostam a lábát, nem gondoltam, hogy ezt tovább kellene erőltetnünk, hát... ott volt a másik lehetőség még, ezért gondoltam, hogy itt az ideje felmenni a tetőre, kiállni a legszélére, és kicsit... hát, bemutatni neki pár akrobatikus elemet mondjuk... hátha ez jobban tetszik majd neki, mint amit a parketten művelni tudtam. Ebben tényleg igazán jó voltam, úgyhogy teljesen biztos voltam abban, hogy most is simán menni fog, sőt, talán még jobban is, hiszen józanul, és a tragédia előtt mindig bennem volt az egészséges félelem is, hogy ha esek, és rosszul esek, simán kitörhetem ám a nyakam, de most... most már kicsit sem féltem ettől. Az, hogy kitörhetem a nyakam, vagy az, hogy akár a tetőről is leeshetnék... egyrészt, eszembe sem nagyon jutott, de ha jutott is volna, sem féltem volna miatta. Sokkal rosszabb halálok is vannak, meghalni pedig alapjáraton... egyáltalán nem rossz, mert a halottnak már nem fáj semmi. De különben is, e-percben nekem szent meggyőződésem volt, hogy túl jó vagyok ahhoz, hogy én ebbe belehaljak! - Hé, tényleg nincs baj - bizonygattam, amikor érzékeltem az aggodalmat Autumn hangjában, ahogy a nevemet kiejtette, s kért, hogy menjünk le. De én nem akartam lemenni, és anélkül pedig főleg nem akartam, hogy előtte ne mutattam volna neki valami klasszat! Úgyhogy nem tudott meggátolni, hittem benne, hogy ez jó lesz, ezért is hagytam őt ott, és így jutottam a párkányra. Rámosolyogtam. És kinyújtva a két kezem két oldalra, tettem két lépést előre, ekkor hallottam meg, ahogy rám kiáltott, de én csak mosolyogtam rá. Nem zavart, hogy aggódik, sőt... azt hiszem, kicsit jól is esett... pedig hát, eddig valahogy nagyon nem akartam, hogy bárki is nagyon törődni akarjon velem, meg megvédeni akarjon, meg ilyenek... de most meg valahogy... nem is tudom... azzal, hogy aggódott értem, azt éreztem, érdekel valakit, hogy túlélem-e az éjszakát... Azt hiszem, túl illuminált állapotban voltam már ahhoz, hogy felfogjam, Autumn nélkül is voltak még olyanok, akiket igenis érdekelt, élek-e vagy halok, s nem lett volna jobb nekik nélkülem, mint velem. Mondjuk, Autumn még csak kb. öt perce volt az ismerősöm, dehát... igen, hát, a logikus gondolkodásban eddig terjedt jelen helyzetben a teljesítőképességem. Egyszerűen csak... meg akartam mutatni neki, hogy mit tudok. Még akkor is, ha ő azt mondta, nem kell neki bizonyítanom semmit, én... mégis azt éreztem, hogy akarok. És hát, ha kell... akár a nyakam kitörését is vállaltam volna, csak csinálhassak már valami olyat, ami tetszik neki... Persze, ez a tervem is az ital okozta foghíjasságtól szenvedett, hiszen nyilván nem nyűgözné le őt, ha kitörném a nyakam, de... nem is azzal akartam, hanem előtte a mutatványaimmal. - Láttál már szaltót a tető szélén? - kérdeztem vigyorogva, és már készültem is rá, hogy veszem a lendületet, és mutatok neki egy nagyon menő szaltót, lehetőleg még azelőtt, hogy meg tudna majd engem ebben gátolni...!
Nagyon próbált győzködni, de én azért nagyon próbáltam tartani magam, de ellenkezésem hallatán se nagyon akart leszállni erről a témáról, így felsóhajtottam mielőtt válaszolhattam volna a következő tervére. - Na jó legyen, iszok a tiedből! - Mosolyogtam rá beleegyezően. Tudtam, hogy úgyse fog leszállni a témáról, továbbra is mindenképpen inni akart, én pedig úgy tűnik nem nagyon tudtam meggyőzni arról, hogy ne tegye! Már csak abban reménykedhettem, hogy ez lesz az utolsó pohár amit megiszik az este folyamán... igazából már erre az egy pohárra se lett volna szüksége, ígyse volt a legjobb állapotban... nem bírta az alkoholt, és ez nagyon is látszott rajta. Nem tudhattam biztosra, hogy nem-e ez az első alkalma, hogy ennyi alkoholt megiszik, de igazából mindegy is volt! Kicsit csodálkoztam válaszán... mármint állapotához képest nagyon is komoly választ adott arról, hogy hogyan is akarja megtalálni az igazit, és mások miért is nem találják. - Biztos megfogod találni az igazit... jó srác vagy! - Mondtam szemeibe teljesen komolyan. Tényleg jó srác volt, talán túl jó is volt ehhez a világhoz, mert bevallom, hogy néha nagyon is igazságtalannak tartom ami az emberekkel történik, pedig én nem gondolhatnék ilyet. Nem ítélhetem el istent azért, mert ilyen rossz dolgokat tesz az emberekkel, mint Tristannal is tett, hogy elvette a szüleit tőle, méghozzá kegyetlen módon. Igyekeztem elvonatkoztatni ettől a gondolattól az esetek nagy százalékában, de voltak pillanatok amikor nem ment... és akkor nagyon rossz angyalnak éreztem magam. Ilyenkor érzem leginkább azt, hogy nem végzem jól a munkám. Mert nekem nem kéne a háttérrel foglalkoznom feltétlen... csak az lenne a feladatom, hogy megmentsem őket, és vigyázzak rájuk, és nem az, hogy a lelkükkel foglalkozzak, és az érzéseikkel! Válaszára már csak bólintottam, mert nem akartam tovább fűzni a témát, és ő se akarta azt éreztem. Én pedig ezért elengedtem ezt a dolgot, már csak azért is mert elég kínossá kezdett válni a beszélgetés emiatt. Szóval már mondhatni időszerű volt, hogy vége legyen a dalnak, és kicsit mással foglalkozzunk, ami ebben az esetben az volt hogy felcipelt a tetőre, ahova és nagyon nem akartam menni. A tetők veszélyes helyek az emberek számára... számomra nem volt az, így én rendszeresen ültem magas tetők szélén... onnan figyeltem az emberek. De ebben az esetben ez inkább negatív volt, mert Tristan nem volt éppen valami beszámítható állapotban... simán leeshetne vagy akármi! De hajthatatlan volt, csak mosolygott rám, és hajtogatta, hogy nincs semmi baj, és hogy minden rendben lesz. De nekem rossz megérzéseim voltak, és emiatt se nagyon hittem el azokat amiket mondott, de hiába kértem én tőle, hogy jöjjön le. De próbálkoznom kell, nem hagyhatom, hogy itt törje össze magát. Zavart, hogy egyáltalán nem vett tudomást arról, hogy mennyire aggódom érte... bár ez az alkohol miatt is volt, de akkor is! - Tristan nem vagy vicces! Gyere le! - Szóltam rá újra, miután csak vigyorgással reagált szavaimra. Nem akartam, hogy megijedjen így azért kicsit lassabb léptekkel közelítettem hozzá, míg már majdnem mellé értem. Kinyújtotta maga mellé két kezét, hogy úgy egyensúlyozzon. Így legalább eltudom kapni a kezét, ha bármi történik! Nem akartam, hogy bizonyítson nekem! Mert tudom, hogy azért csinálta ezt az egészet... de én csak azt szerettem volna, hogy biztonságban legyen, semmi mást nem akartam, csak ezt, viszont ő nem figyelt rám, a saját feje után ment... én pedig kezdtem egyre jobban kétségbeesni! - Nem láttam, de nem is akarok! Most legalábbis semmiképp! Kérlek Tristan, csak gyere le! - Mondtam a végére elcsukló hangon, és újra felé nyújtottam kezemet, hogy most hátha megfogja azt, és abbahagyja ezt a hülyeséget, mielőtt baj történik! - A kedvemért... - Tettem még hozzá kicsit bizakodva, de már nem kellett sok hozzá, hogy komolyan kiboruljak.
A hozzászólást Autumn G. Lancaster összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2019-11-11, 10:25-kor.
Egy széles vigyor volt a válaszom, amikor azt mondta, győzködésemre válaszul, hogy az én italomból elfogadja, és iszik ő is. Be kell vallanom, egyszerre éreztem magam győztesnek, meg gaz csábítónak is... de... közben meg annak mégis örültem, hogy közösködünk... még ha csak italozunk is együtt, dehát, mégiscsak közös lesz, és ez valahogy kellemes gondolatnak tűnt számomra, jó érzéssel töltött el. Nem is haboztam soká, nehogy meggondolja magát menet közben, körbenéztem, és egy közeli asztalon, olyan kis asztalkán, amire korábban én is leraktam az üres poharam, láttam pár gazdátlan poharat, amik nem voltak üresek, illetve, volt ami félig már igen, vagy épp egészen, de volt ott pár teli is, különböző löttyökkel töltve. Nem válogattam sokat, odaléptem, felkaptam a legelső szimpatikusat (nem törődve vele, hogy közben két másikat levertem) és azzal az ujjaim közt vissza is mentem kedves ivócimborámhoz, aztán feléje nyújtottam, jelezve, hogy ihat ő elsőnek, nehogy már bunkónak nézzen, aki a hölgy előtt iszik bele a pohárba. - Igen? Hát, nagyon jó lehetek, ha még most is ezt mondod... pedig... most részeg vagyok, és a lábaid is letapostam - vigyorogtam, némileg bűnbánóan, habár nem egészen voltam benne biztos, hogy az én jelenlegi állapotom egészen a részegség számlájára írható-e, meg... igazából még abban sem voltam egészen biztos, hogy az állapotomra a részegség-e az ideális jelző, vagy... ez talán még nem az, vagy annál már több is, mint a részegség? Nem igazán tudtam volna megmondani magamról, lévén, nem voltam nagy szakértője az ivásnak... azt tudtam, hogy én hogy vagyok, de azt nem, hogy vajon ez általános-e a részegeknél, vagy ez annál jobb vagy rosszabb-e? Tisztában voltam a problémáimmal, és a gondjaimmal, és a nehézségeimmel is, mondjuk a jelenlegi képességeimmel nem egészen, mindenesetre, az biztos volt, hogy amióta inni kezdtem, jobban éreztem magam és rosszabbul is, és... ez egyszerre volt jó is, meg rossz is, és... én most így egészen egyszerűen azt gondoltam, jól vagyok most így... még ha valószínű is, hogy ha most akarna rám találni a szerelem, talán észre se venném, még ha az orrom előtt állna, akkor se... Miután sikeresen rávettem, hogy hagyja nekem magát, hadd vonszoljam magammal az emeletre, és fel a tetőre, érzékeltem ugyan, hogy ő annyira nincs oda az ötletemért, de azt gondoltam, még egy kicsit bízzon csak bennem, és bebizonyítom neki, hogy nem lesz semmi baj, és ez igenis egy nagyon jó és nagyon klassz ötlet a részemről, amiből pedig nem fog következni semmiféle baj se, és semmi gond! Ő próbált engem meggyőzni, kért, fogta a kezem, nagyon is éreztem én, hogy maga mellett akar tartani, de én viszont biztos voltam magamban, szóval elengedtem kezét, és otthagytam őt. Teljesen biztos voltam abban, hogy minden jól fog menni! Az persze mellékes apróság volt, hogy a tánckor is biztos voltam, és az odalenn volt, mégse ment, most meg idefenn voltunk, én meg ráadásul az épület legszélén... akkor is biztos voltam, és azt éreztem, kétségtelenül sikerülni fog, amit szeretnék! - Nem is vicces akarok lenni, hanem klassz! - válaszoltam, lazán, higgadtan, és mosolyogva rá, tökéletes (és tökéletesen indokolatlan) önbizalommal. Mert nem vettem tudomást a magasságról, nem vettem tudomást róla, hogy nem érzékelem rendesen a távolságot köztem és a perem, meg köztem, és a mélység közt, és köztem meg a talaj között főleg nem... Nem érzékeltem, és nem is akartam, úgy éreztem... szabad vagyok, és úgy éreztem, mintha csak szárnyak tartanának meg... biztonságban éreztem magam...! Autumn közeledett, láttam, érzékeltem, de csak fejem ingattam, és mosolyogtam. Nem akartam, hogy lecsalogasson, nem akartam visszamenni, visszalépni, gyávának lenni, meghúzni magam... mindezt nem akartam... jól éreztem magam itt fenn, és így akartam maradni, bizonyítani akartam, és megmutatni, hogy én is érek valamit! Hogy igenis képes vagyok valamire, ami nem bénázás, és nem gyávaság! Aztán ránéztem... ahogy kérlelt, ahogy azt mondta, nem akar szaltót... hallottam, hogy a hangja olyan fura... ránéztem, és... nem tudom... volt valami... nem tudom mi, vagy miért, csak olyan furcsa érzés volt a gyomromban tőle... nem olyan, mint mikor ittam, nem is hasonlított, de valahogy mégis, mintha lett volna bennük valami közös... csak nem igazán tudtam rájönni, hogy micsoda... Hallottam a hangját, láttam a kezét, ami felém nyúlt... és ami nagyon közel volt az én kezemhez, amit kinyújtottam magam mellé... tényleg nem volt köztük nagy távolság, és... nem tudom, mintha két kis valami ült volna a két vállamon, az egyik azt sugdosta a fülembe, ugorjak, jó lesz, menni fog, klassz lesz, lenyűgözhetem vele őt, és nem leszek lúzer... de a másik kis valami meg azt sugdosta, hogy fogjam meg Autumn kezét, mert akkor leszek lúzer, ha ugrok... és akkor nem leszek az, ha most szépen megfogom a kezét, és lemegyek innét, szóval... ha megteszem, amit kért tőlem... Felsóhajtottam, mikor hozzáfűzte még, hogy a kedvéért tegyem meg... Leengedtem a kezeim, és elgondolkodva fordultam feléje, még mindig nem lépve semerre. Talán egy perc is eltelt, én csak néztem őt... szemeim a kinyújtott keze és az arca közt ingáztak... kicsit bele is szédültem az ide-oda nézelődésbe... - Ezt is a kedvedért akartam... - szusszantam egyet lemondóan, és végül megfogtam a felém nyúló kezét, de ahogy le akartam lépni a peremről, egyensúlyomat vesztettem, megbillentem, és amikor már billentem, kb. mindegy is volt, mert nem tudtam mit tenni, hogy elkerüljem a borulást. Józanon még talán kijöhettem volna a dologból, de így esélyem sem volt, egyszerűen csak... egyik pillanatban még léptem, a másikban meg már borultam, és aztán meg valahogy már csak a csapódásra lettem figyelmes... mármint, hogy arra, ahogy én nekicsapódtam az épület tetejének... szóval hát a tető talajának... furán is hangzott még a fejemben is, de hát az volt, és... ahogy kibillentem, és elestem, valahogy félig a hátamra, félig az oldalamra sikerült esnem, majd végül hanyatt elterültem, és hát... mivel hogy mindeközben én Autumn kezét fogtam, hát őt... szóval valahogy sikerült magammal rántanom, és hát... magamra rántanom, egészen pontosan... Mondjuk ez azért volt jó, mert így ő talán nem ütötte meg magát, csak én kicsit. Ő rám esett, szóval ő puhábbra esett, mint ahogy én a tetőre. - Hupsz... - bocsánatkérőn vigyorogtam rá a rajtam heverőre, és... így közelről nézve, meg tudtam állapítani, hogy milyen szép a szeme... mármint, mind a két szeme, nem csak az egyik. - Azt hiszem, elestem... - Még mindig vigyorogtam, ami az elmés megállapításomhoz éppen illett is.
Még talán jobban el is kezdett vigyorogni annak hallatán, hogy végül nehezen de elfogadtam ajánlatát, hogy igyunk együtt még egyet. Úgy tűnt, hogy ezt egy kisebb győzelemnek is felfogta... és tényleg őszintén örült annak, hogy én iszok neki. Ahogy aztán eltűnt, és egy teli pohár alkohollal tért vissza, mondhatni kicsit elbizonytalanodtam, hogy jó ötlet volt-e ezt bevállalni. Lehet jobban győzködnöm kellett volna, se nekem, se neki nincs szüksége több alkoholra... úgy tűnik túlságosan jó a meggyőzőképessége, túl hamar elgyengültem! Felém nyújtotta a poharat, én pedig kicsit bátortalanul néztem bele... nem tudtam megállapítani, hogy mi is van benne, azt viszont igen, hogy szinte tele volt a pohár tömény alkohollal. - Végülis bulizunk, nem? - Sóhajtottam fel egy kisebb mosollyal, és komoly elhatározásra jutottam. A nagy részét nekem kell meginnom, különben itt helyben fog nekem összeesni a sok alkoholtól. Mondjuk azt, hogy ezzel is őt védem... mondjuk én pedig ezzel mondhatjuk, hogy én meg rosszat teszek, de inkább én kapjak érte büntetést, mint hogy ő kapjon itt nekem alkohol mérgezést! Még utoljára felnéztem Tristan szemeibe, de aztán jól meghúztam a pohár tartalmát, úgy hogy ne maradjon benne annyira sok. Ahogy lenyeltem az utolsó kortyot is, elfintorodtam az alkohol íze miatt, de aztán Tristan felé nyújtottam a poharat. - Erre nem veszel rá többet a mai este folyamán! - Néztem rá kicsit szigorúan, remélve, hogy többet nem akar majd inni! - Attól még lehetsz jó srác, mert most részeg vagy, és emiatt rátapostál a lábamra. De ha józan lennél akkor jobban elhinnéd? - Mosolyogtam rá. Valóban részeg volt, és lépett rá a lábamra emiatt, de attól még nagyon is jó srác volt, ez kiderült már abból, hogy figyeltem egy ideje. Akkor pedig nagyon is józan volt! Bár ezt persze ő nem tudhatta, hogy tudok róla egy s mást, ezért se tudott nekem hinni! Persze nem ismertem, de ahogy láttam őt a hétköznapokba, még a sok szenvedés ellenére is jósrác maradt, és nem lesz tőle rosszabb, hogy most kicsit felöntött a garatra. Meglehet érteni miért is csinálta ezt... ő emiatt nem lesz kevesebb a szemembe, még ha ő úgy is gondolta, hogy emiatt nem jó! Megint csak hagytam magam neki, pedig szerintem ez egyáltalán nem volt klassz ötlet, sőt a legrosszabb ötlet volt ami eszébe juthatott. De ő mégis elhitte, hogy ez mennyire jó ötlet, és hogy ennek az lesz a vége, hogy minden klassz, és szuper lesz... erről persze ő is próbált meggyőzni, de rám aligha lehetett hatni ebben a témában már. Azt még csak csak hagytam, hogy idáig felrángasson, de azt már nagyon nem akartam hagyni, hogy bármi hülyeséget csináljon, támogatni meg végképp nem akartam ebben! Egyáltalán nem vett komolyan, csak mosolygott rám mintha ez nem lenne baj, hogy a tető szélén egyensúlyozik. Nem volt egy fikarcnyi félelem érzete se, teljesen elengedte a füle mellett aggódásomat. Én pedig álltam ott, miközben nyújtottam felé kezemet, és nagyon próbáltam magamat, és őt is meggyőzni arról, hogy sikerülni fog... mármint nem a mutatvány, hanem, hogy nagyon sürgősen lejöjjön onnan. Féltem, kezem már szinte remegett ahogy felé nyújtottam. Nem akartam közbeavatkozni tettlegességgel addig míg biztos nincs baj... próbáltam inkább szavakkal meggyőzni. Szavaimra végül reagált... de csak annyival, hogy hol a kezemet, hol pedig a szemeimet kémlelte. - Kérlek... - Néztem kérlelőlen rá, de már csak arra volt erőm, hogy suttogjak. Nem gondoltam volna, hogy valaha fogok még ennyire félni, mint most. Mármint az érzés nem volt új, de ilyen szinten még sosem éreztem. Nem akartam elbukni vele kapcsolatban... sose bocsájtanám meg magamnak, ha bármi komolyabb baja történne miattam! - De én ezt jobban szeretném most... - Válaszoltam szavaira őszintén, és mikor megfogta kezemet, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Lehetetlen feladatnak tűnt meggyőzni őt... annyira eltökélt volt, hogy az szinte hihetetlen. Viszont ahogy leakart lépni a tető széléről, megbillent egyensúlya, és elkezdett borulni. Megijedtem, és szinte automatikusan húztam meg kezét magam felé, hogy biztosra kikerüljem azt, hogy leessen a tetőről. Megakartam akadályozni, hogy elessen, de olyan erősen fogta kezemet, és minden olyan gyorsan történt, hogy háttal a földre csapódott, és engem is húzott magával, én pedig ráestem. Annyira megijedtem, már csak a becsapódása miatt is, hogy nem az volt az első gondolatom, hogy én éppen rajta fekszek, hanem, hogy ugye nincs semmi baja! Felnéztem rá, de csak ő mosolygott. - Én mondtam, hogy rossz ötlet... - Mondtam még mindig kicsit idegesen, de mégis minimálisan megnyugodtam. Viszont ekkor esett le, hogy én hol is vagyok! Konkrétan rajta fekszem... testünk összeért... hmm... elég nagy felületen, és én hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel... sose volt hozzám ilyen közel. De aztán ott volt, hogy Tristan esetleg mégis megsérül, csak a sok alkohol miatt nem érezte a fájdalmat! - Ugye nincs semmi bajod?! - Másztam le róla, de nem mentem messzire, mellé ültem, és teljesen hirtelen ötlettől vezérelve ölembe húztam finoman fejét, hogy aztán két kezem közé fogtam arcát, hogy aztán óvatosan végigsimítsam azt. Homlokát, haját, sérülést kerestem rajta, miközben kezem ezeken a pontokon óvatosan megérintettem, simogattam. - Fáj valamid? - A feszültség még mindig nem hagyott alább bennem, nem tudtam biztosra, hogy nincs-e valami baja!
- De, bulizunk, és a bulihoz ebből is kell egy kicsi - vigyorogtam tovább, és büszke gaz csábítóként lestem minden egyes mozdulatát, miután megérkeztem mellé újra a poharunkkal, és átadtam neki azt. Nem gondoltam, de reméltem, hogy bele fog ebbe menni, s miután megtette, együttesen volt jó és rossz érzésem, mert bár úgy éreztem, olyasmiről győztem meg, amit ő talán nem igazán akart... viszont azért tettem, mert azt akartam, hogy jól érezze magát, itt, velem, úgyhogy azt gondoltam, mégis csak jó, hogy iszunk, együtt, mi ketten. Hisz nem iszunk olyan sokat, csak... annyit, hogy ellazuljunk. Bulizni végülis lazán a legjobb, nem görcsölve, vagy stresszelve. Csak azt akartam, hogy mulassunk, s örültem, hogy ebben ő is partner. Néztem, amint beleiszik a pohárba, és ahogy láttam, hogy a tartalma nagy részét le is nyelte, első pillanatban azt éreztem, hogy "A fene, nekem alig maradt...", utána viszont, ahogy arcára pillantottam a pohárról, már csak elvigyorodtam, és azt gondoltam, "Együtt bulizunk!", ami pedig... ami pedig tetszett. Tetszett, hogy itt van velem, és együtt bulizunk, mi ketten. Nem csak úgy vagyunk a buliban, hanem együtt ittunk, táncoltunk, és... szóval bulizunk, mi ketten. Ez tetszett! - Ez azt jelenti, hogy egy másik este még rávehetlek? - vettem át tőle a poharat, és leküzdve a bennem motoszkáló hányingert, felhajtottam ami még a pohárban maradt a keserű folyadékból, amitől kicsit ki is rázott a hideg, igazából. Az előzőnek, amit ittunk, jobb íze volt. Vagyis... annak se jó volt az íze, igazából, de ennél azért jobb volt. Ez keserűbb volt, a torkomat is kicsit jobban marta. Nem tudtam volna megtippelni, mi volt, de nem is kértem volna belőle többet, ez elég volt. - Szerintem, ha most józan lennék, nem kedvelnél. Mostanában nem vagyok túl szórakoztató vagy ilyesmi társaság. Józanul másmilyen vagyok, ha józan lennék, nem akarnál te sem a társaságomban lenni. Mostanában sokan nem akarnak - magyaráztam, némileg elgondolkodva a dolgon. Visszaemlékeztem azokra a pillantásokra, amikor megérkeztem ide ma este. Sokszor láttam ezeket mostanában. Mikor az emberek rám néznek, és nem tudják mit tegyenek, vagy mondjanak. Nem mernek megszólalni, megszólítani főleg nem... de mondjuk én se nagyon akarok beszélni senkivel, és szerintem szokták látni ezt rajtam. Azt hiszem, ezért csak még meglepőbb volt, hogy most Autumn velem van, itt és most, meg hogy felfigyelt rám, beszélgetünk, és... együtt iszunk, bulizunk... meglepő, és az is meglepő, hogy nekem ez jó... mert mostanában ő volt az első, aki magától szólított meg, és eleinte nem értettem, és zavart, de... most meg jó volt. Pedig ő még csak nem is ismer... idegen... volt. Mondjuk, lehet, hogy pont emiatt szólított meg... mert nem tudja, amit a többiek többsége a házban igen... és lehet, hogy nekem is ezért jó vele... mert nem AZ jut róla az eszembe, ha rá nézek... hanem az, hogy jó vele lenni. Amint végülis a tetőn kötöttünk ki, tudom, úgy tűnhetett, hogy elszáll a fülem mellett minden intelme és aggodalma, de ez igazából nem így volt, csak... hát, én nem értettem egyet, azzal, amit mondott. Hisz én nem éreztem veszélyben magam, nem gondoltam, hogy bajom eshetne ebben az egészben, a tetőn, vagy akár a peremén, hiszen biztos voltam, hogy tudom a dolgomat. Annyi sok időt töltöttem már a magasban, különböző gyakorlatok és mutatványok céljából, hogy igazából alig-alig éreztem csak magasabbnak ezt a háztetőt, mint az akkori magasságokat. Habár, tény, ami tény, akkoriban nem ittam még, és a mutatványokkor sem voltam ittas, most pedig ittas voltam, de... ettől nem gondoltam, hogy nagyon romlott volna a jó képességem ezekre a dolgokra, vagy akár az egyensúlyérzékem. Igaz, hogy részegen nem tudok táncolni, de ugrálni azért még biztos tudok! Csak az volt a bibi, hogy Autumn ebben nem nagyon akart egyetérteni velem. Ő arról győzködött egyfolytában, hogy menjek le, menjünk le a tetőről, hogy ez nem jó ötlet, ne csináljam... és ahogy kért, a végén már kérlelt, meg azt mondta, ő ezt szeretné jobban, mármint, azt, hogy lemenjek... nem tudom miért, miért gondoltam meg magamat, hiszen alig egy pillanattal korábban még annyira meg akartam tenni, és... utána is meg akartam én, én hittem, hogy menni fog, de... az, ahogy nézett rám, ahogy beszélt hozzám, ahogy nyújtózott felém, nem is tudom, én csak... csak azt éreztem, hogy aggódik miattam, és... ez valami olyan... olyan érzés volt, ami arra a végső elhatározásra juttatott, hogy mégsem ugrottam, hanem helyette megfogtam az ő kezét, és csak... reménykedni tudtam, hogy annak a kis hangnak volt igaza, aki azt mondta, akkor vagyok lúzer, ha ugrok, és akkor nem vagyok az, ha elfogadom Autumn felém nyújtott kezét. Mert őelőtte nem akartam lúzer lenni... De ahogy le akartam menni hozzá, az lett a vége, hogy elestünk. Vagyis, én leestem, ő meg rám... mert magammal rántottam. Mondjuk, azért szerencsém volt, hogy egy ilyen szép, vékony lánnyal akadtam össze, mert így az, hogy ő rám esett, inkább tűnt számomra kellemes élménynek, sem mint kellemetlennek, sőt, abban a tekintetben örültem is hogy rajtam landolt, hogy így nem üthette meg magát nagyon, végülis rám esett, nem a durva talajra, aprón kavicsos volt ugyanis a tető, szóval ha Autumn ráesik, le is horzsolhatta volna magát, ezt abból találtam ki, hogy nekem is szúrta a karom pár kavics, ahogy feküdtem ott, ő meg rajtam. Azt pedig nem akartam volna, hogy neki bármi baja történjen. - Jó ötlet volt ez, csak rosszul léptem - mosolyogtam, és még mindig hittem ám, hogy az ugrás sikerült volna, hisz látható, csak a lépkedéssel vannak gondjaim, amíg csak álltam ott, minden jó volt, akkor estem el, mikor léptem. Amúgy tök kellemesnek tűnt így feküdni... nekem jó volt így vízszintesen, és... az se volt rossz érzés, hogy rajtam fekszik... igazából most éreztem magam a legjobban, mióta megérkeztem a buliba... sőt, most éreztem magam a legjobban... hát... szóval azóta. És ha belegondoltam, hogy én még el akartam zavarni, hogy ne foglalkozzon velem, és le akartam rázni... idiótának éreztem magam érte... Milyen kár, hogy elég hamar úgy döntött, hogy lemászik rólam... ettől kicsit a vigyorgásom is csitult, úgy azért jobb volt, míg rajtam volt, bár... aztán kiderült, hogy tud még javulni a helyzet, hiába nem hevert már a testemen az övé, mert ahogy lemászott, mellém ült, és én meg csak azt éreztem, hogy megemeli a fejem, majd ahogy közelebb húzódott, a fejem az ölében kötött ki, és... kezei az arcomat érintették, meg a hajam... tapogatta a fejem, meg simogatta... és még ha nem is értettem, hogy ezt most miért csinálja, de... az mondjuk tény, hogy jó érzés volt, ahogy megérintett. - Most épp semmi... - feleltem, igazából válaszolva ezzel mind a két feltett kérdésére, mert... hát.. mert ugyanaz volt rájuk a válaszom, és közben egy csábító mosolyt küldtem felfelé feléje. Olyan furán lebegtetős érzés volt, ahogy felnéztem arcára, ahogy feje felett a csillagos ég volt, olyan... szép volt... elbámultam volna még egy jó darabig... kicsit elkábultnak is éreztem magam tőle, mármint... talán jobban is, mint az elmúlt percekben, vagyis... amióta beütött a pia. - Nem maradunk így egy kicsit? Így most olyan jó... - sóhajtottam, és bár mindennemű hátsószándék nélkül (azt hiszem) , mégis megsimogattam a lábát, ahogy fejem oldalra fordult, és kicsit elhelyezkedtem ölében, mintha legalábbis párna volna a fejem alatt, s nem ő maga...
Szavaira csak mosolyogtam, de magamban azt gondoltam, hogy ő már rég túl esett azon a kicsin amiről magyarázott, hogy a bulihoz mindig kell egy kicsi alkohol. De végül megtartottam magamban ezeket a mondatokat, mert nem akartam újra leszidni, vagy rászólni az alkohol miatt... nem akartam elrontani a hangulatát. Nem volt az véletlen, hogy a pohár nagyobb részét megittam. Kiakartam kerülni, hogy megint nagyobb mennyiségű alkoholt juttasson magába, és ha ehhez az kellett, hogy én igyak, akkor feláldozom magam. Fintorral az arcomon néztem fel rá újra utána, és talán egy kis büszkeséggel a szemében vigyorgott rám. - Nem, nem! Rosszul fogalmaztam, inkább soha többet. Ne használd ki, hogy rosszul fogalmaztam! - Rázott ki a hideg még a gondolattól is, hogy újra ilyet kelljen innom mint ami ebben a pohárban volt! Elmondta, hogy ha józan lenne, akkor nem lenne ilyen jó társaság. Nagyon jól meg kellett gondolnom, hogy mit válaszoljak, anélkül, hogy bármi is kiderülne a számára abból, hogy én bármit is tudok. Mert egyértelmű volt, hogy a tragédia után kezdték el kerülni az iskola társai, vagy a barátai. A tragédia után megváltozott, és talán ezért nem is mertek hozzá közeledni többet... pedig arra lenne szüksége, hogy támogassa valaki, és nem arra, hogy minél messzebb elkerüljék. - Szeretném eldönteni én, hogy józanul is kedvellek majd, vagy nem... nem ér helyettem eldönteni! - Vágtam kicsit durcás arcot először, de aztán rámosolyogtam. Nem akarom, hogy helyettem döntsön... az én jogom eldönteni, hogy kedvelem, vagy nem. Nem gondoltam, hogy kevésbé lesz majd kedvelhető, ha majd kijózanodik. Én nem akartam, hogy nekem bármit is bizonyítson, mert biztos, hogy ez volt a célja azzal, hogy felmászott a tető szélére részegen, hogy aztán mutasson nekem egy szaltót. Igazából én akkor se engedtem volna neki, hogy szaltózgasson nekem, ha nem egy tetőn lettünk volna. Én enélkül is nagyon elhittem neki, hogy erre képes anélkül, hogy bármiféle baja lenne, mert nem hiszem, hogy ezt csak így magától kitalálta, hogy szaltózgasson megmutatva, hogy ő milyen ügyes. Biztos, hogy értett hozzá, erről nem voltak kétségeim, de akkor se szeretném, hogy ezt itt és most megmutassa. Talán, ha sikerül leimádkoznom innen, akkor erre is sort keríthetünk mikor kijózanodott, pont úgy ahogy a táncot is megbeszéltük! Csak hogy aztán elég nehéz volt őt meggyőzni, nagyon reméltem, hogy hamar letudom szedni onnan, de talán hosszú percek is elteltek mire végül megfogta a kezem, hogy lejöjjön onnan. Örültem neki, hogy jól döntött végre, tényleg nem tudom mit csináltam volna magammal, ha miattam leesik a tetőről... mondjuk leginkább megmentettem volna, de akkor is, el se kéne olyan helyzetbe jutnunk, hogy utána kelljen repülnöm... megtenném, de nem szeretném tényleg, ha ilyen veszélyes helyzet legyen. Próbáltam teljesen emberi módon megoldani most ezeket a veszélyes helyzeteket, persze ez nem azt jelentette, hogy én elzárkóztam volna attól, hogy ne használjam képességeimet. Mondjuk aztán azzal a lendülettel el is vesztette az egyensúlyát ahogy leakart lépni a tető széléről, ami aztán azt eredményezte, hogy mindketten a földön kötöttünk ki... vagyis ő a földön én pedig rajta. Akár kellemetlen is lehetett volna a helyzet, de én viszont jobban elvoltam foglalva azzal, hogy aggódok érte. Persze azért feltűnt, hogy mennyire közel vagyunk egymáshoz, és hát nemcsak hogy hozzá, de senki máshogy se voltam még ilyen közel... de ez valahogy háttérbe szorult emiatt, hogy eszméletlen módon aggódni kezdtem miatta az esés miatt. Ki tudja hol ütötte meg magát, és mennyire. Rögtön kérdésekkel kezdtem bombázni, hátha kicsit komolyan tud válaszolni, miközben ölembe húzott arcát, és fejét simogattam, de most is, mint eddig, csak vigyorogva válaszolt kérdéseimre. Nem tudtam eldönteni viszont így, hogy most tényleg nem fáj semmije, vagy csak annyira részeg, hogy nem éri a fájdalmat. - Majd akkor megkérdezem újra, ha kicsit kijózanodtál... akkor már lehet fájni fog valamid... - Sóhajtottam fel aggódva, és ezzel az is kiderült, hogy volt annyira ittas, hogy esetleg ne érezze. Az oldalára esett... azt is megakartam tapogatni, de aztán rájöttem, hogy talán így is elég messzire mentem, hogy végigfogdostam arcát, sőt még most is azt csinálom... és őt ezt egyáltalán nem zavarta, sőt talán inkább élvezte ezt az egész helyzetet... sőt inkább biztos. Újra megszólalt, miközben elkezdett helyezkedni ölembe, ami még talán nem is lett volna annyira kellemetlen, de aztán eközben rásimított lábamra, én pedig elkerekedett szemekkel bámultam rá, de nem tettem semmit. Nem tudtam, hogy is kéne erre reagálnom... így ott ültem ledöbbenve, és vettem pár mély lélegzetet. Biztos csak véletlen lehetett... ezzel próbáltam nyugtatni magam. Ellenkezhettem volna, de végül nem tettem... én még mindig jót akartam neki, szóval megadóan felsóhajtottam. - Rendben, maradhatunk kicsit... de el ne aludj itt nekem! - Mosolyodtam el alig láthatóan, és újra megsimogattam haját.
- Szerintem jól fogalmaztál. Legalábbis... nekem jól, mert amit mondtál, az úgy hangzott, hogy aszerint akkor fogunk még találkozni máskor is egymással, és akkor nem ez volt az első és utolsó alkalom is, arra, hogy lássalak - somolyogva pillantottam rá, a pohár pereme felett, miután én is megittam a magam keserű részét, és ő pedig kifejtette nekem, hogy nem úgy értette, hogy máskor rávehetem az ivásra. Ennek annyira nem örültem, bár reméltem, hogy csak az ivás ellen van kifogása, és nem az ellen, hogy még máskor is találkozzunk egymással, valamikor, valahol... mert én még igazán szerettem volna, ha találkozhatok vele. Ha inni nem is fogunk együtt, de... legalább láthassam őt. Akartam őt még máskor is látni. Vagyis hát... szerettem volna. Ha ő is akarja. Reméltem, hogy igen... Először kérdőn pislogtam kicsit, ahogy ellent mondott nekem, az én kedvelhetőségemet illetően, de... ahogy előbb durcás képpel, aztán meg mosolyogva nézett rám, már egy féloldalas vigyorral bólintottam rá a szavaira, gondolván, hogy jó, oké, ha ő így szeretné, én nem leszek a dolog ellen. Így legalább biztos is lesz, hogy látom még. - Rendben... de akkor találkoznod kell velem, amikor kijózanodok, és akkor is meg kell majd mondanod, hogy kedvelsz-e még, vagy már nem. És nem éri majd hazudni, teljesen őszintén meg kell mondanod nekem a dolgot! Áll az alku? - nyújtottam feléje a kezemet, hogy megköttethessen a dolog közöttünk, ha benne van. Én ugyan biztos is voltam benne, hogy amikor én józan leszek, az mindkettőnknek problémákat jelent majd, és komoly változásokat, de... ebben a percben úgy voltam vele, hogy megadom neki, amit szeretne, és ezzel magamnak is. Ő eldöntheti maga, hogy kedvel-e majd józanul is, én meg biztos lehetek abban, hogy fogjuk-e még látni egymást, vagy sem. És reméltem, hogy igen lesz a válasz. És hogy mindezek után a tetőn kötöttünk ki... nem, igazán nem volt véletlen... Le akartam őt nyűgözni. Megmutatni, hogy én is tudok valamit, valamit, ami igazán... menő! És klassz, és... és tetszhet neki. A tánc nem jött be, érezhetően nem volt híve az ivásnak sem, pedig az szemlátomást nekem tök jól ment... szóval... gondoltam, majd valami menő mutatvány jó lehet, például a szaltó... abban nagyon király voltam, és... mit nekem egy kis magasság, meg tető, nem igaz? Gondoltam én... de... Autumn valamiért nem érezte azt, hogy ez nagyon klassz dolog lehetne, és... és végülis lebeszélt róla. Ő nyert. Nem tudom hogy lehet, hogy tudott... leimádkozni onnét, de megtette, szóval... valamit nagyon tudhat. Sikerült a lelkemre beszélnie... milyen kár, hogy a gravitációt nem tudta ledumálni a lábáról, úgy, ahogy engem meg igen. Igazából szó szerint, ha azt vesszük, hogy a végén, ahogy le akartam jönni a peremről, én... hát elestem, és őt meg szó szerint magamra rántottam. Ami viszont... mondjuk, valljuk be, egész kellemes volt. Vagy csak nekem? Lehet... de... nekem az volt. Nem tudom neki milyen volt, de nekem jó volt úgy. És... hát akkor azt már ne is említsük, hogy utána, mikor lemászott rólam, akkor se ment ám el túl messzire, nem menekült el a közelemből, hanem ott maradt mellettem, és... hát a fejemet az ölébe engedte tenni... ami... nekem mondjuk eszembe se jutott volna, de így, hogy ő megtette, így... így azért eléggé bejött... jó érzés volt... kellemes... békés... és... megnyugtató... olyan... igen, jó volt... tetszett így nekem, ahogy feküdtem ott. És a kedvenc részem a simogatás volt... Mert simogatott... oh, igen... Autumn, akit úgy kellett rávenni, hogy igyon velem, és úgy kellett felvonszolnom a tetőre velem, ő... most itt ült, és a fejemet az ölében tartotta, és simogatott, és... és ez olyan jó volt... kellemes, és... megnyugtató... meghitt, igen, az egy jó szó volt ide... meghitt volt. Vicces, pont azt éreztem tőle, ahogy feküdtem ott vele, és simogatott, mint amit a piától vártam... de a piától valójában fele ilyen jó se volt... inkább csak most lett úgy igazán jó... így, vele... ahogy itt voltunk... Fura... - Amíg velem vagy, nem fáj semmi... - néztem felfelé, és mosolyogtam rá. Kábultságom közepette is, az érzés, hogy a közelemben van, és hogy... érzem érintését magamon, ahogy a csillagok körülölelték szép lényét, az... azt úgy érzékeltem, mintha lebegnék, a csillagok között. Úgy éreztem, amíg itt van, és én pedig vele, addig nem fájhat nekem semmi. Mintha... a múltam is egy fura függöny mögé keveredett volna, és én... éreztem, hogy ott van a túloldalon, minden, amit eredetileg magammal hoztam a lelkemben a buliba, de... most... ebben a pillanatban nem éreztem azokat... azokat a dolgokat. Nem éreztem, csak azt, hogy Autumn megérint, és... hogy érintése nyomán bizsergő, jó érzés fogott el... valahol a lelkem táján... - Nem alszom... - sóhajtottam, de mondjuk nekem nem is jutott eszembe az alvás... egész addig míg nem mondta, hogy ne aludjak el. Utána viszont már felmerült bennem is, hogy... így most milyen jót is aludhatnék... Már régen aludtam jót. Néha inkább semmilyet, nem hogy jót... de most azt éreztem, itt és így, hogy jót tudnék aludni. Így, hogy Autumn ölében feküdtem, kezem lábán nyugodott, ő a hajam simogatta, felettünk a csillagok, a kellemes esti levegő cirógatta a bőrünk, és az az idegesítő zene csak távolról dübörgött... igen, végső soron arra a végkövetkeztetésre jutottam, itt és most nagyon jót tudtam volna aludni, dehát... kérte, hogy ne... szóval... ébren kéne maradnom, erre is gondoltam... - Köszönöm... - suttogtam egyszer csak, és bár először csak mormogásnak hathatott, de aztán újra felpillantottam homályos tekintetemmel Autumn kedves arcára, és megismételtem, majd folytattam is. - Köszönöm... hogy itt vagy velem. Már rég... nem volt egy jó estém... főleg nem ilyen jó, mint most veled... - S a végén megpróbáltam felnyúlni, és ha hagyta, megsimogattam kicsit az arcát...
Somolyogva pillantott fel rám miközben kifejtette, hogy tulajdonképpen számára teljesen jól fogalmaztam. - Lehet róla szó! - Nem adtam egyértelmű választ, mégis úgy tűnt sikerült belőlem úgy kihúznia egy újabb találkozót, hogy azt szinte észre se vettem. Nem mintha ellenemre lett volna a dolog. Igazából élveztem, hogy társaságban lehetek... emberi társaságban. Itt nem volt semmi természetfeletti, mondhatni itt minden egyszerűbbnek tűnt. Mármint igazából nem tudom, hogy tudnám jól megfogalmazni ezt a helyzetet, hogy én miért is érzem itt jobban magamat jelen pillanatban. De ezeket a gondolataimat hamar el kell terelnem, mert nem gondolkozhatok így. Nem gondolhatom, hogy itt nekem esetleg jobb lenne, mint odafönt. Ilyen még csak eszembe se juthatna! - Nem szokásom hazudni, szóval hidd el, hogy teljesen őszinte leszek veled! Szóval még jó, hogy áll az alku! - Mondtam ki határozottan, de aztán mégis kicsit tétovázva nyújtatottam felé kezemet. Nem sűrűn fordult elő tényleg, hogy én bárkinek is megfogtam volna a kezét... persze volt rá példa, de hát nem ilyen sűrűn, és nem ugyanazzal az emberrel, vagy nem emberrel! Vele meg már a második olyan esetnél tartunk, hogy megfogjuk egymás kezét... nem mintha baj lett volna ezzel, csak furcsa volt... nem vagyok hozzászokva az ilyesfajta érintésekhez, ahhoz meg végképp nem, hogy ilyen sokszor történjen meg. Ki tudja mi lesz még itt később... Talán, ha egy kicsit jobban erőlködök, hogy nekünk tényleg nagyon lesz itt jó fent, nem köt ki a tető szélén. Nem tudtam hazudni neki... mert igenis kitalálhattam volna ilyen hülye okokat, hogy én tériszonyos vagyok (aha persze, én és a tériszony... elég nevetséges lenne abból kiindulva, hogy egy angyal vagyok!) Ezen az ötleten talán még nevetni is tudtam, volna, ha nem lettünk volna ilyen feszült helyzetbe... vagyis inkább csak én voltam feszült, és ideges, Tristan úgy tűnt nagyon is jól érezte magát ott a tető szélén! Én ennek viszont teljesen az ellentéte voltam, és egy hatalmas kő esett le a szívemről mikor aztán sikerült onnan leimádkoznom! Ezzel csak az volt a baj végül, hogy mindketten a földön kötöttünk ki, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy megütötte magát. Ezért is másztam le róla olyan gyorsan, és kezdtem keresni, hogy hol is fájhat neki. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy mindenféle karcolás nélkül megúszta ezt az esést... láttam már pár ilyet, szóval nekem tényleg ellehet hinni, hogy ezt nem lehetett csak úgy megúszni minden nélkül. Feje már az ölembe pihent, és úgy simítottam végig arcán többször miközben arról érdeklődtem türelmetlenül, hogy mije fáj. Mondjuk erre aztán nem azt a választ kaptam amire számítottam. - Ajjjh Tristan, komolyan kérdeztem... biztos megütötted magad valahol. - Ő csak mosolygott, de ez egyáltalán nem hatott meg, még mindig aggodalmasan pislogtam rá, majd aztán végig a testén, bár szinte teljesen felesleges volt, mert azért röntgenszemekkel nem rendelkeztem. Hiába az angyali lét, ez valahogy kimaradt a képességek közül pedig, akár ilyen esetekben még hasznos is lett volna! Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy nem azért nem fáj semmije mert én itt vagyok. Sokkal inkább azért nem érzett fájdalmat, mert irdatlan mennyiségű alkoholt ivott meg, szóval lehet hogy ha ez viszont kifog belőle menni, akkor nagyon is fogja érezni, ha mégis megütötte magát! Így viszont még csak meggyógyítani se tudom... egyrészt túl feltűnő lenne, a másik pedig, hogy nem tudom hol üthette meg magát, ha mégis nekem van igazam ezzel kapcsolatban! - Nagyon kegyetlen módon foglak felébreszteni, ha mégis... - Tudtam, hogy nem alszik jól. Egy ilyen után lehetetlen is lenne, bármelyik emberről lett volna szó. Talán ezért is figyelmeztettem elég hamar, hogy nem most van itt az ideje, hogy elaludjon. Amúgy nagyon távol állt tőlem a kegyetlenkedés, szóval magamat se nagyon értettem, hogy miért mondtam ezt... igazából hittem neki, szóval felesleges volt ezt mondanom neki! Őt figyeltem, egy percre se vettem le róla tekintetem... én tényleg aggódtam még mindig... mert eszméletlen rosszul éreztem magam emiatt, hogy most találkoztunk először, és alig egy-két órával később már balesetet is szenvedett. És igenis hibáztattam magamat emiatt, mert még ennyinek se szabadott volna történnie... jó angyala leszek én neki? Biztos eltudom végezni a feladatom? Ugye soha nem lesz nagyobb baja miattam? Még ennél is több kérdés merült fel bennem ahogy cirógattam óvatosan a haját... Gondoltaimat megszakította azzal, hogy újra megszólalt. Homályos tekintettel pillantott fel szemeimbe, én pedig hirtelen minden figyelmemet rá szenteltem... nem is gondoltam már többet arra, hogy milyen félelmeim is vannak vele kapcsolatban! Szavai hallatán kicsit elszomorodtam... mert bár a célomat elértem, hogy kicsit jobb kedve legyen, de mellette még mindig ott volt, hogy miket élt át az elmúlt időszakban... és igen ahogy ez a kis gondolat befurakodott a pozitív gondolataim közé, elszomorodtam, és ez talán arcomon is látszódhatott pár pillanatig. - Szívesen... rám mindig számíthatsz... - Mondtam ki, és ahogy arcomat érte keze, egy halvány mosolyt erőltettem arcomra, ezzel próbáltam leplezni az előbbi gondolatmenetemet. Hagytam neki, hogy megsimogassa arcomat, valahogy a helyzet úgy hozta, ahogy a mai estén már sok eset, hogy nem ellenkeztem neki, és ez furcsa volt nekem egy kicsit. - Ideje hazamenned... biztos hosszú napod volt enélkül is... és túl sokat is ittál... - Állapítottam meg még mielőtt bármi más is történhetett volna, mivel azért már egyik keze a lábamon, míg másik keze arcomon pihent, és hát mivel én ehhez nem vagyok hozzászokva, így már kezdtem egyre furcsábban érezni magam, bár nem mondom, hogy rossz érzés volt, de hát na... furcsa volt na! Megfogtam arcomon nyugvó kezét, és óvatosan elhúztam onnan, de kezét továbbra se engedtem el. - Hazakísérlek, jó? - Kérdeztem meg egy óvatos mosoly kíséretében. Nem akartam, hogy emiatt kellemetlenül érezze magát, vagy tolakodónak érezze a kérdést, de mégis úgy hangzott, szóval javítanom kellett rajta. - Vagyis, ha nem gond... - Tettem még hozzá. Így végülis visszautasíthatja, ha szeretné... nem akartam magamat rá erőltetni, még akkor se, ha úgy néz ki, egyáltalán nem visszautasító velem szembe!
Ajánlott tartalom
Tárgy: Re: "I'll Follow Your Voice" - Tristan & Autumn
Kezdőlap
Nem mondom, hogy szokásos telnek az estéim, mióta megkaptam a nagy feladatomat. Pontosabban azt, hogy egy Tristan nevezetű srácra kell vigyáznom. Vagyis beszélek hülyeséget... angyalként sose volt olyanom, hogy szokásos este. Mindig másnak segítettem, különféle helyzetekben, és ez általában sikerült több kevesebb sikerrel is. Nem voltam valami sikeres angyal, bármennyire is próbáltam igyekezni. Bár lehet inkább csak én tartom magam annak... mert hát már azt is a szívemre veszem, ha valaki nem ússza meg sérülés nélkül... pedig tudom, hogy nem lehetek ott mindenhol időben, mert én igenis próbáltam mindenhol ott lenni ahol segítségre volt szükség. Ritka volt az, hogy én egy percre is megpihentem volna, kötelességemnek éreztem, hogy minden apróbb problémánál ott legyek. Viszont ez most megváltozik... már nem tudok mindenhol ott lenni, és minden emberen segíteni aki éppen bajba kerül... most csak egy emberre kell koncentrálnom, és az pedig Tristan Lorens. 
