Bloody Autumn ☽☾ Lucinda ⅋ Ethan

Lucinda & Ethan ✠

Szóval, itt bujkálsz.
Lassan sétálok a campus udvara felé, miközben tekintetem felvándorol a magas, egyetemi épületre. Hosszú lábaim alig hallhatóan tapossák a friss füvet a kissé hűvös, szeptemberi éjszakában. Neki dőlök vállammal a nyitott, kovácsolt vas kapunak, hogy aztán keresztbe tehessem azt és rá gyújthassak. Komótosan szedem elő a cigarettát a kabátom belső zsebéből, a szememet csak egy röpke pillanatra véve le arról a bizonyos ablakról. Tökéletesen beolvadok a sötétségbe, csupán az öngyújtó felvillanó fénye jelzi a másodperc tört részééig, hogy nem teljesen kihalt a környék. Ahogy lángot kap a dohány és fel parázslik a vége, pöfékelni kezdek, egy lányt vizslatva. A szoba lámpafényben fürdik, ahogy az ében hajú lányka elhalad az ablak előtt, a hajával babrálva. Talán most engedi le éppen, ilyen messziről nehéz lenne megállapítani. Azt viszont annál egyszerűbb, hogy milyen erős, több szintű mágikus védelem óvja az odúját. Szemfüles könyvtáros kisasszony. Már megkezdődött a szemeszter, bizonyára tanul. Vajon miféle szakra járhat? Ez kezd el foglalkoztatni, miközben ismét slukkolok. Ki kéne kergetni a nyuszit a lyukából, mert azon a blokádon, ami jelenleg körbe veszi, nem sok minden tudna át hatolni. Nekem pedig semmi kedvem kísérletezni. Miért is bonyolítanám túl az amúgy is kaotikus életemet? Tekintetemmel most a tájat pásztázom, keresek valamit...vagy inkább valakit, akivel kicsalogathatom. És hoppá, már meg is van. Egy kacér szöszi, tipikus élvhajhász diáklány, mint mostanság oly sokan. Nem mintha ítélkezni akarnék felette, mindenki úgy él, ahogyan akar. Nekem viszont hasznomra válik, ha valaki nem bír a vérével. Vér...szerelmesem, gyönyörűségem...jövök már! Ellököm magam és megindulok befelé, a védtelen egyetemista leányzó felé. Nyugodtan tehetem ezt meg, nincsenek kamerák, nincs biztonsági őr, manapság szabadság van. Szabad péntek, szabad szombat, szabad gyilkolászni! Út közben a rozsdaszínű szemeim zölddé változnak és felveszem A Maszkot. Éppen a Sármos Maszkot. Gépiesen ül ki az arcomra a titokzatos kis mosoly, ami úgy meggyengíti a térdeket. Ahogy elég a cigarettám, kifújom az utolsó füstoszlopot, a csikket pedig elpöccintem. Mind a két kezem a kabát zsebébe mélyesztem. A kiszemeltem pedig észre is vesz és meg is indul felém. Pár lépes, nem is kell több, már ott is termek előtte, fölébe magasodva, akár egy wendigo. Csak ő még nem tudja. Bájosan rebegteti a pilláját felém, alig lehet húsz éves. "Szia, szépfiú!", szólít meg egy hajtincsét az ujja körül csavargatva. Nincs szükség smúzolásra, a lényegre térhetek, a 21.század liberalizmusának hála, minden gördülékenyen halad. "Nincs errefelé egy csendes, zárt hely, ahová mehetnénk?" Kérdezem kábító hangon, egészen közel állva meg hozzá, megcirógatva az arcát. Huncut kuncogás érkezik, és már be is kapta a horgot. Az alsó ajkába harap és a fejével az egyik irányba bök. Én derűt mímelve követem. Mikor el fordul, a vállam mögött hátra pillantok, a boszorkány ablaka felé. Egy kis mágia, nem is kell több, az a sok kütyü, amit még lentről is látni, bizonyára jelezni fog neki, hogy rosszalkodom. Ismét előre nézek, a diák mögött haladva. A nagy kollégiumi épület mögött csak hamar feltűnik egy másik, kisebb, hangár-szerű. Minden sötét, csillag sehol. Senki se veszi észre, ahogy be surranunk. Körbe pillantok, bizonyára bulikat, koncerteket meg hasonlókat tarthatnak itt. Elég erős a fű szaga. A heves kis maca pedig már oda is reppen hozzám. Semmi személyes, egyszerűen csak ő volt a szerencsés, aki ma a csali áldozatommá válik. A szemeim bronz színűen felvillannak és egy szánt szándékkal leplezetlen varázshasználattal messzire taszítom a védtelen gólyát. Ráérősen követem, miközben elnémítom sikolyait egy következő igézettel. Nem kell, hogy az egész kócerájt felzavarja, éppen ellenkezőleg, elég ha azt az egy személyt ide csalogatja nekem. Olyan gyorsan termek újfent előtte, mint az imént az udvaron. Nem is kell hozzá hókuszpókusz, nyakigláb vagyok. Ő pedig...mozdulni sem tud, hála egy újabb, teátrális varázsigének, hogy minél gyorsabban találjon ide az, akiről azt akarom, hogy megtaláljon. Elnézem a cicababa arcát, a szétfolyó fekete festéket az arcán, ez történik, ha túl sokat kennek magukra...kimondottan csinos látvány. De ha túl sokat sír, lefolyik az egész, és maradnak a nagy, vörös szemek, az már kevéssé mutatós. Szóval...nem kínzom őt tovább, sose ez a cél, ilyenkor amúgy sem érzek abszolút semmit. Se eufóriát, se bánatot. Nincs szükségem késre, hogy elvágjam a torkát. A mágia megteszi ezt is helyettem, egy ujj mozdulat az egész és a karmazsin vére úgy lövell ki a hátra csukló nyakából, akár a Burgundi. Én pedig...alig érek a derekához, ahogy elé lépek és kinyitom a számat. Csukott szemmel élvezem a vérfürdőt, ahogy beterít a meleg, habos, életető nedű. Így várom a boszorkát, aki az elmúlt télen olyan fürgén meglépett előlem...egy pappal. És eddig tartott megtalálni, mert nagyon ügyesen leplezi magát, azt meg kell hagyni.
De...az illatát sose felejtem el, űzöm, mint a sebesült vadat, míg el nem táncol hozzám, hogy a vértengerben újra találkozzunk.

Monsters

Ethan & Lucy

Az éjszaka lassú és tanulósra akarom ma venni a dolgokat. Semmi legális és kevésbé legális alvilági munka, semmi rohangálás az este, de még bulizni sem akarok ma. Lakásom magányában töltöm az estét egy vaskos és régi könyv, valamint egy bögre forró tea társaságában, hogy tanulmányozhassam az előbbi tartalmát. Valamelyik órára kell majd, korábban olvastam már, de az már igen régen volt. Nagyjából nem ebben az életben régen. Elkényelmesedve gubóznék be a kényelmes fotelembe, amikor a semmiből víjjog fel a riasztó rendszerem. Nem teljesen víjjog, hanem inkább felizzik a tapétámban egy erős veszélyt jelző ősi rúna. Szinte elejtem a könyvet, annyira meglep, hiszen ilyesmi nem szokott megjelenni az egyetem környékén. A celestimeket jelentő jelkép tűnik fel, ami sosem jelent jót. Legutóbb leráztam azt a különösen agresszív példányt a templomnál, amikor találkoztam Tommal, de hogy ez miért került ide...
Futok az asztalhoz, amin egy papír térkép és egy obszidián pendulum pihen. Egy pillanatra megállok és koncentrálok, megfogalmazva magamban a kívánságomat, összpontosítva a mágiát, majd kezembe veszem a láncon függő ékkövet.
-Tárd fel a titkokat, mutasd, mivel állok szemben. Honnan jön a fenyegetés? -parancsolom a kőben nyugvó energiának. A rendszer megmondja, mivel állok szemben, ez a régóta bevált eszköz pedig azt, hol is van, amit keresek. Pár kört tesz, mielőtt megállapodik a hátsó épület fölött. Magamhoz veszek néhány tárgyat és már sietek is, hogy kitessékeljem a területemről. Senki nem randalírozhat a felségterületemen és ezt mindenki tudja, aki valaha is látott mágikus levédett környéket. Íratlan szabály. Tehát ez egy nyílt kihívás, amire válaszolnom kell.
Rohanvást érkezem a helyszínre. Háttal áll nekem és sötét van, de így is tisztán látom az ablakon beszűrődő gyér világosságban, hogy ez az celestim, aki bekergetett.
-Mégis mit keresel az Utazó lakhelyén?! Mindenki tudja, hogy a kampusz ezen része tabu -mordulok rá látható haraggal, ahogyan lefékezek tisztes távolságban. Fizikailag is erősek tudnak lenni, a verekedést az utolsó lehetőségként tartom mindig számon. A tekintetem tovább vándorol róla az egyre terjedő tócsa felé, majd annak forrása irányába és szeretném falba verni a fejem a látványra.
-Most komolyan muszáj volt kinyírni Katelynn-t? Ordas nagy kurva volt, de így ránk hozod a rendőrséget és megint nem lehet a kérdezősködés miatt üzletelni rendesen! -sóhajtok tehetetlen elkeseredésemben egyet. Olyan jól megúsztam mostanában a rendőrségi eseteket, erre a nyakamra hozza megint őket. Használhatatlan bagázs.
A jövevényt most már rendesen is végig tudom mérni, nem úgy mint akkor menekülés közben. Nem csoda, hogy Katelynn bedőlt neki, az a tipikusan rosszfiús típus, amire bukni szokott. Pontosabban csak bukott, mert ezúttal elintézte, hogy ne tegye szét a lábát többet. Valahol azért sajnálni fogom, kedves lány volt, csak túlságosan szerette a férfi társaságot finoman szólva.
Feltett szándékom rövid úton kitessékelni a fiatalembert a környékről és mindezt csöndben, majd ráhívni szegény lányra a hatóságokat, hogy ne egy diák találja meg, amikor legközelebb smárolni jönnek ide. Meg is van mindehhez az eszköz nálam.

Outfit✠Music

Lucinda & Ethan ✠

Átadom magam a pillanatak.
Lezárom a szemeim és magamba szívom a jelenvalót. Az éjszakai csendet, a kabócák sírását, midőn a sápatag holdfény fürdet. Csípős immáron az est, de az én bőrömet tüzesen perzselő, eleven hajadon vére melengeti, ahogy beteríti fél arcomat, nyakamat, mellkasomat. A póló cuppanósan tapad a véráztatta mellkasomhoz, a fekete kabát pedig nemes egyszerűséggel elnyelni a bűnöm minden csepp következményét. Akár a hegedűszó a szélben. Érzem, hogy egyre közeledik. Ki vajon a vadász és ki a préda? A hangár ajtaja feltárul, mögülem okádja be a tejszerű holdfényt. De engem ez nem zavar meg, pontosan erre számítottam. Lecsúszik a balom a kivéreztetett diáklány hátáról, lassan nyílik csak fel szemhéjam. Még láthatom a Halál Maszkját, amit az elmúlás naturalisztikusan mázolt a lány arcára. Emberéletek. Oly makulátlanok és oly szennyesek. Hallom, hogy a fekete szépség hozzám beszél. A hangja fenyegetően asszertív, én viszont továbbra is csak nézem az élettelen, kifehéredő szemeket, ahogy az artéria az utolsókat rúgja-fújja, a vér vészesen apad, mígnem vérszegény bugyborékolássá degradálódik. Ekkor lecsúsztatom a kezem a hátáról, egy úttal oszlatva el a testét feszesen tartó mágikus köteléket s így, puszta rongybabaként rogy össze a lábaim előtt, a saját vérébe fagyva. A tócsa már-már kátránynak hat ebben a feketeségben. Pusztán az éjszakai "napsugarak" mezsgyéjén vöröslik, akár a rubint. Csend feszül közöttünk. Az Utazó között és közöttem. Az áldozat immáron a múlté. Megfordulok hát, egyenesen a szemeibe nézek. Az orrom, telt ajkaim, állam, torkom, mellem...minden csupa vér, vér, vér. Sós, orrfacsaró lehet a szaga egy halandó számára. A számban pedig fémes íz dereng, színesre, elevenre festve kopár belsőmet. Energetizálva egész lényem. Úgy bámulok rá, mintha meg sem hallottam volna, amiket az imént mondott. Pedig nagyon is jól hallottam minden egyes szavát. Most viszont őt nézem, nem mérem végig, ahogy talán más tenné, hiszen így is tökéletesen, egészben látom, a távolságnak köszönhetően. Fehérlő arcbőr, szúrós tekintet, rózsás ajkak és ében haj - mintha csak a Grimm fivérek történetéből elevenedett volna meg. Horror, hirdeti a szurokfekete póló, mintha csak ehhez az alkalomhoz öltözött volna. A nadrág szövetét is megbűvölhette, vagy talán csak a dizájn miatt ékeskednek rajta pentagramok.
- Szeretném, ha modellt állnál nekem.
Hagyják el a szavak a vértől csöpögő ajkaim, talán kissé váratlan fordulatot hozva. Nem moccanok, továbbra is úgy meredek rá, mint eddig. Mivel látni vélem a zavart az arcán, ismét megszólalok.
- Januárban...megláttalak egy kirakat előtt. Minden fehér volt, szállingózott a szűz hó, te pedig, mint egy megelevenedett, gótikus Hófehérke, ott álltál...mint Neil Gaiman vámpír Hófehérkéje az erdőben, a pap előtt, a Hó, tükör, almákban. Aztán...megéreztél és elszaladtál....a fák közé...és tényleg ott volt egy pap.
Ismét elhallgatok. Ami igaz, az igaz. Szakmai ártalom ide vagy oda, lehet, kissé hevesen reagáltam a lényére. Nem csak különleges szépsége ihletett meg, de éreztem a belőle áradó mágikus potenciált és ez egészen elborította az agyamat. Így mikor megiramodott, nyomban követnem kellett. Most pedig itt vagyunk, szemtől szembe. Míg a halott lány vérében ácsorgok, bár az szép lassan kezd, mint egy vissza szivárogni a testébe, egy engesztelő búbájom révén, az Utazónak dedikálva.

Monsters

Ethan & Lucy

A jól bevált és a folyamatosan fejlődő védelmi varázslat rendszerem megbízhatóan jelzi a közeledő fenyegetést. Kapkodva készülök, hogy ki tudjam paterolni innen, nem tűröm az ilyen szintű veszélyt a területemen. Bár nem védem minden kis kényelmetlenségtől a diákokat, például a dílereket nem rúgdalom ki, hiszen meg kell tanulja valahonnan a gyerek, hogyan védje meg magát, de nem tűröm az agresszív természetfelettieket. Mindenki pontosan tudja, hogy az én területem tabu és hacsak nem akar valaki nagyon szépen viselkedni, jobb, ha kívül marad.
Lihegek még a futástól, úgy igyekszem kérdőre vonni, de mintha elmenne a füle mellett. Még ezzel is rátesz egy lapáttal az emúgy is látható haragomra. Gyilkolt a kampuszomon és még figyelmen kívül is hagy. Már venném elő a hosszas hallgatás után az övemből a gris-gris zacskót, amikor végre megszólal. Megrökönyödve állok meg a mozdulatban. Mindenre számítottam, csak erre nem. Mégis ki szokott így felkérni egy munkára, legyen az bármilyen?
-Hogy mégis mi? Mire próbálsz rávenni? Mégis ki vagy te, hogy modelleket keress, ráadásul így? -kérdezek vissza, de tökéletesen értettem elsőre is a kérését, csakhogy ez nem így működik. Egy gyilkossággal, akár a koli kurvája az, akár nem, nem fog rávenni semmire, max a személyes körözési listámon kap előkelő helyet.
Nem vagyok tisztában a mostani modell és divatszakma nagyjaival, így pláne nem tudom, milyen alapon próbál megvenni erre. Nagyjából Alexander McQueen-nél ragadt meg a modern tudásom, főleg mert nem is nagyon érdekel, amennyire egészségtelenül vékonyak a mostani modellek a szakmában. Nincs nekem időm még az ilyesmit is számon tartani. Annyi régi dolog van, amire emlékeznem kell és annyi új, amit megtanulnom.... Egyszerűen elvesznek a lényegtelen részletek a folytonos zajban.
-Drágám, nekem így nem tudsz imponálni. Na, mesélj csak szépen, miért kellett kinyírni a csajt, amikor munkára akartál beszervezni -Nem igazán hat meg sem a vér, sem a hulla látványa, az meg pláne nem, hogy még ismertem is a csajt. Láttam már sokkal több és sokkal rosszabb halált is, közvetlen szeretteimét, már nem tud érdekelni. Most már csak válaszokat akarok kapni, hogy mégis miért gondolta, hogy ez jó ötlet a kicsalogatásra.
-Ennek vannak más módjai is. Meg miért mindig mindenki csak Hófehérkéhez tud hasonlítani? -sóhajtok fel látványosan, mert ezt már másoktól is megkaptam, kicsit kezd már irritálni. Igen, így nézek ki, de nem azért teszem, hogy valakire hasonlítsak. Még mindig tartom a tisztes távolságot tőle, biztos ami tuti alapon, de már csak álldogálok, nem készülök támadni. Valahol megborult a fejében a figyelem felkeltésről szóló szócikk jelentése, de amúgy nem tűnik ártalmasnak. Legalábbis nem jobban, mint amihez hozzá vagyok szokva.

Outfit✠Music

Lucinda & Ethan ✠

Meredten bámulom a groteszk, gótikus Hófehérkét, hatalmas szemeimet arcára aggatva. A mágikus álca miatt íriszeim méregzölden tátongnak alakja felé. Arcom vékony, sápkóros vonala és wendigo-szerű, nyúlánk termetem bizonyára nem lehet túl bizalomgerjesztő a számára, de ez most mellékes számomra. Sose értettem, miért vonzódnak hozzám bizonyos emberek, míg másokat kifejezetten taszítok. Az élet nagy rejtélye, melyre egy egész iparág épült, ahogy a cégem is. Az esztétika relatív. És ekkor megszólalok. Feltéve az ajánlatot, amit eredetileg szántam neki. Arcára kiül a merő megdöbbenés. Míg a lány össze kapja magát, én lazán végig törlöm a számat igen csak hosszúkás kézfejemmel, egy komótos, ecsetvonáshoz hasonló mozdulattal. Ez azonban inkább csak tovább maszatolja arcomon az élet színezékét. Leengedem hát a karomat, mely valamivel hosszabb a kelleténél, így is erősítve a halandókban az érzetet, miszerint szörnyeteg volnék.
- Művész és üzletember.
Felelek rögvest hüledezéstől csöpögő szavaira, mintha mi sem volna természetesebb.
- Talán azt hitted valamiféle perverz vagyok?
Fűzöm hozzá ugyan azzal a semleges hangszínnel, mert a szememben ez a kósza, már-már költői kérdés igen is releváns és cseppet sem tűnik abszurdnak. De velem sok minden nincs rendben, tény és való.
- Nem próbállak rávenni semmi "olyanra". Kapsz szerződést, ha vállalod. Nem sajnálom a pénzt. Bárkivel nem dolgozom.
Miért is köntörfalaznék? Az én ízlésem - és az ügyfeleké - igen csak egyedi...és megkérdőjelezhető. Bár ezen már régen túl tettem magam.
- Nem imponálni akartam, hanem rávenni, hogy találkozz velem.
Már egy ideje szemem se rebben, üvegszerű tekintettel fixírozom. A várt hatást elértem, sikerült sokkolni. És ami a lényeg, eljött. Hiszen eddig csak menekült, így kénytelen voltam előcsalogatni. Ehhez pedig nem volt nehéz kitalálni, hogy a "hobbim" tökéletes lesz. Miközben csevegünk, szép lassan megindulok felé. Olykor maszatolom még egy kicsit az állam, vagy éppen körbe nyalogatom, bármely vámpírt vagy incubust megszégyenítően, feltéve ha léteznek efféle lények egyáltalán. Valahogy mondjuk kétlem, legalább is én még egyet se láttam. A Snow White-ot illető megjegyzésén felszalad a szemöldököm a homlokom közepéig, ami kissé betépett külsőt kölcsönöz arcomnak.
- Csak nem a pap is erre gondolt?
Véletlenül jut pont ez az eszembe, hiszen bárkire célozhatott a lány éppenséggel.
- Talán, mert kísérteties a hasonlóság...ha pedig rád mozdult a pap, akkor Neil Gaiman megelevenedett novellája vagytok, forgathatjuk is a filmet. Bár én csak fotósorozatban tudnám kamatoztatni a dolgot.
Jut eszembe spontán a gondolat, mire a távolság közöttünk szinte a negyedére csökkent.
- Ne aggódj, a pap még él. Bár igaz, ami igaz, meg akartam látogatni...de egy másik csuhás volt csak ott. Egy vénember. Neki nem volt szerencséje.
Megállok, karnyújtásnyira a gót lány előtt, förtelmesen magasodva fölébe.

Monsters

Ethan & Lucy

Tudom, hogy valami nincs rendben a férfival és ezt a feltételezésemet nem csak arra alapozom, hogy a frissen meggyilkolt áldozata ott fekszik a háttérben. Ahogy lassan ragadozó mozgással közelebb lép, egyre jobban érezhető a fenyegető aurája. Ő nem csak simán agresszív és szeret gyilkolni, hanem valami mélyen elborult lappang benne, ami ki tudja mikor fog kitörni belőle. Nem segít az sem, hogy sötét, tébolyult energiák kavarognak körülötte.
Fel vagyok készülve szinte mindenre, így nem fog tudni meglepetést okozni a tetteivel, de az ajánlata váratlanul ér. A megrökönyödés kiül az arcomra, ami tőlem egészen ritka dolog.
-Hm -adok hangot az érzésnek, amit a válasza vált ki belőlem, de ennyivel még nem győzött meg semmiről. Sok sorozatgyilkos a történelem folyamán gondolta magát többnek, mint egyszerű bűnöző, de ettől még nem volt igazuk. Nem látom semmiféle megrázkódtatást, így biztosan feltételezhetem, hogy bőven akad még pár a hátsó kertjében úgymond.
-Nem kell hinnem, pontosan látom. Volt már dolgom a fajtáddal, tudom, mennyire elborult is vagy -Végül ura leszek a vonásaimnak és már a szokásos érzelemmentes kifejezés ül az arcomon, ami mindig, ha üzletről vagy a munkámról van szó. Hosszú idő alatt kialakított szokás, senki se tudjon olyat leolvasni rólam, amit később felhasználhatnak ellenem.
-Engem nem lehet semmire rávenni, amit nem akarok megtenni, sem pénzzel sem fenyegetéssel. Ha azt hiszed, erre megvan a hatalmad, akkor rosszul gondoltad -Nem csak a levegőbe beszélek ilyenkor, aki ismer az tudja, hogy engem nem lehet csak úgy befolyásolni. Semmi sem ijesztő már nekem ezen a ponton eléggé, hogy bármibe bele lehessen kergetni. Erős vagyok, óvatos, és nem félek elveszíteni semmit. Ezzel tulajdonképpen sebezhetetlen vagyok, vagy legalábbis szeretem ezt hinni.
-Nos tessék, sikerült. És hogyan akarsz meggyőzni, hogy dolgozzak neked? Elég rosszul kezdted a tárgyalást, így nem lesz könnyű dolgod -teszem karba a kezem, de nem bízom el magam, nem hagyom, hogy elaltassa a figyelmemet. Nem akarok huszonévesen újabb életet kezdeni, a modern kor végtelenül kényelmes, töltenék benne egy kis időt még.
-Ki beszélt itt papról? -játszom a hülyét, pedig kísértetiesen pontos volt a tippje. Már a második eset hogy valaki őt emlegeti nekem, talán véletlen lenne? Vagy rám van írva valahol, hogy lelkem mélységeit fogta meg az a férfi? De nincs sok időm ezen gondolkodni, mert kényelmetlenül közel kerül hozzám. Nem hátrálok meg előle, de a kezemben van egy kis meglepetés elrejtve, ha esetleg engem is a kampusz lotyója után akarna küldeni.
-Addig nem akarok eljutni -Nem tudom biztosan mire gondolt, elég kevés időm jut lépést tartani a modern fikció minden darabjával, de Gaimant ismerem. Fenyegetően közel kerül, amikor fel kell rá néznem. Bezzeg néhány évszázaddal korábban szinte magasabb is lettem volna a férfiaknál, de most fájdalmasan kis növésűnek számítok. Ez persze nem állít meg, hogy a legcsúnyább pillantásomat kapja meg.
-Tehát még többet gyilkoltál, csak nem akit eredetileg akartál -Valahol ezért megnyugszom, hogy nem lett baja Tomnak, de attól még nem vagyok boldog, hogy hobbija a gyilkolászás. Nem hat meg igazán, hogy emberek meghalnak, rengeteg halált láttam, elszámlálhatatlanul sokat, amik még mindig képesek kísérteni, de egy nem fog megdöbbenteni.

Outfit✠Music

Lucinda & Ethan ✠

Van, aki szörnyetegnek születik. Nem tehetünk róla, ilyen a természetünk. Arra, amik mi vagyunk - az olyanok, mint én -, nincs jobb szó. Nem lehet tapintatosabban vagy "szebben" megfogalmazni. Szörnyek vagyunk, még ha ez első ránézésre, külsőre, nem is látszik. Pedig...ez is csak egy nagy hazugság, amivel az emberek ámítják magukat kábulatba. Már hogy is ne látszana! Nézzünk csak a feketébe öltözött leányzó arcára, és ne higgyük, csak a testemet mocskoló vér miatt néz így rám. Ó, nem. Ez a tekintet mélyebbre hatol. De már a felszínt kapargatva is evidens lehet. Megállok hát előtte, megteszem a diplomatikus ajánlatom, groteszkké fűszerezve az amúgy is rendhagyó szituációt a szürke hétköznapok tengerében. Ellenben nem csak én sokkolom őt, felvágták a nyelvét, amin nem kéne meghökkennem, még is, mondhatni szíven üt.
- Szóval volt már dolgot a "fajtámmal"...az jó.
Ismét fel száll a szemöldököm, kótyagossá téve ábrázatom. Vajon egyszerűen csak a szörnyetegekre gondol, vagy ettől pontosabban érti? Némi izgalom lesz úrrá rajtam, de ezt nem láttatom. Nem tudom miféle szerzet vagyok, csupán homályos elképzeléseim vannak, ezen a ponton még nem ismertem meg az Új Anyát, Lilithet.
- Miért ne akarnád? Még egy képet se láttál tőlem. Honnan tudod, hogy nem tetszenének?
Elítél, ahogy rám nézett az első percben, máris megvolt a döntés pillanata. De mi van, ha "téved"? Ha az, amit mutatni szeretnék, bejönne neki? Ahogy elnézem, elég sötét az ízlése, merész...a kérdés csak az, hogy mennyire?
- Kölcsönösen nyereséges ajánlat. Bizonyára eljátszadoztál már a gondolattal, hogy pózolj a kamera előtt. Főleg úgy, hogy önmagad maradj. Kevés az alternatív ügynökség, a piac telített. Így marad a selfizés és az amatőr képek Instán. Én ettől többet ajánlok. Egyedi, sötét hangulatú, különleges fotósorozatok, amikért vannak akik vagyonokat adnak. Hazugság, hogy a pénz mit sem ér. Pénzen szinte bármit megvehetsz, ritkaságokat, egészséget egy drága magánklinikán, a ruhákat, amiktől egyéniség lehetsz és jól érezheted magad, egy borsos kutyafajtát, mert éppen az a cuki neked. Gyűjtőktől mágikus tárgyakat, könyveket. És még sorolhatnám.
Egy rutinos üzletember színvonalát hozom, hiszen már van benne tapasztalatom. Nem kételkedem benne, hogy megérné neki és talán még élvezné is.
- A pappal szöktél meg legutóbb, előlem.
Vágom rá olyan rideg nyugalommal, mintha mi sem lenne egyszerűbb vagy természetesebb. Igen, én voltam az, aki a macskaköves utcákon űzte, míg bele nem futott abba a csuhásba és be nem szaladtak a templomba. Ahogy még közelebb lépek, a lány tekintete mennydörgő. De ez cseppet sem zavar.
- Szeretem nézni, ahogy meghalnak. A papocska elragadott tőlem...a múzsámat, ez nem tetszett.
Felelem neki nyíltan, bár, némiképp sejtelmesen meredve mocsárszín íriszeimmel az ő szemeibe.

Monsters

Ethan & Lucy

Nem engedhetem meg, hogy ilyenek garázdálkodjanak a területemen. Nem azért, mert olyan, amilyen, vagy éppen mert celestim. Nem, dehogy. A celestimek természetüknél fogva hajlanak a rosszra, ezzel tisztában vagyok, de az én kollégiumomban nincs gyilkolászás. Annyi másik sokkal megengedőbb kerülete van az Angyalok Városának, ahol egyenesen bármit meg lehet tenni a terület vezetője engedélyével. Az én kis királyságom csak az egyetemre és a közvetlen környékére érvényes, de azt szigorúan őrzöm.
-Nem csak "dolgom" volt. Rengeteg celestimet, infernimet és nefilimet támogattam vagy gátoltam a terveiben az idők folyamán. Te... csak egy vagy a sok közül. Az már rajtad áll, hogy melyik kategóriába fogsz tartozni -vágom az arcába, kísértve a saját szerencsémet. Talán ő úgy talált meg engem, hogy nem is tudja, ki vagy mi is lennék? Nem ismeri az Utazó legendáját, nem hallott rólam senkitől? Akkor ezért mert csak úgy bemerészkedni a területemre és megölni valakit és nem meghalni akar.
Többet is foglalkoztam a fajtájával, mint ő azt el tudja képzelni. Több alvilági háborúban vettem részt miattuk és velük, mint azt meg lehetne számolni. Barátaim és ellenségeim voltak vegyesen.
-Nem a képeiddel lenne a probléma, hanem azzal, hogy megölted egy szaktársamat, hogy velem beszélhess. Van ám névjegykártyám is, könnyebb lett volna és kevesebb bosszúsággal jár a részemről- intek körbe a még mindig friss bűntett helyszínén. Lettek jó barátaim azok, akik korábban megpróbáltak ilyen-olyan okból keresztbe tenni nekem, de sosem bocsátottam meg rögtön egyik esetet sem. Nem érdekel, ha valamilyen üzlettársamat ölik meg, elveszik a tulajdonomat, vagy akármi más kár ér, de az ilyen bosszúságokért, mint a területemen meggyilkolt diáktárs, már morcos szoktam lenni.
-Kevéssé érdekel a pénz, több is van, mint kéne. A többi jól is hangzana, de ennél még egy kicsit többet kell tudnom -Nem mondom, megfogott az egyediséggel és a saját döntés jogával. Még mindig becsípődésem a szüfrazsett mozgalom előttről, hogy nőként alig lehetett bármit csinálnom, ezért kisajtolok minden kis lehetőséget a mostani feminizmusból. Így sem tökéletes, de már sokkalta jobb, mint volt.
-Hát te voltál az -döbbenek meg egy picikét, de igazából pár dolgot megmagyaráz. Így legalább már azt is tudom, ki kergetett meg azon alkalommal.
-Nem vagyok a tiéd. És nem ölhetsz meg valakit, mert elfutottam előled, attól tartva, hogy megölsz. Az ő közelébe pedig ne merészelj még egyszer menni, ha bármilyen formában engem akarsz. Megértetted? -Tekintetem lángol, ahogy visszanézek rá. Ha valaki most toppanna be, azt hihetné, éppen két szerelmes veszekszik. Vagy csak farkasszemet nézünk. Nem hátrálok meg, csak mert magasabb nálam, vagy mert fenyegető az aurája. Talán nem látszom veszélyesnek, de én magam sem vagyok védtelen és tudok nem kis pusztítást végezni, ha akarok. És most döntöttem el, hogy Tomra innentől "billogot" teszek, hogy senki ne nyúlhasson a furcsa szentemberhez, aki akkor meghallgatott és nem nézett bolondnak.

Outfit✠Music

Lucinda & Ethan ✠

A lány vére lassan már nem is csepeg az ujjaimról. Száradni kezd, fémes illatot árasztva, kesernyésen szökve be az orrlyukak legmélyére, cirógatva vagy éppen ingerelve az agyat. Érzem, ahogy a bőr az alkaromon, a tenyeremen, a kézfejemen és az ujjaimon húzódni kezd, ahogy a levegő a múltba taszítja gaztettem mocskos pecsétjét, a kiontott élet bizonyítékát. Nem szeretem ezt az érzést. Hogy a pillanat elillanjon, feloldódva a jelenben és az erőszakosan rohanó jövőbe. Vége, még sincs sosem vége. A lány kimúlt, de én a haldoklásukat szeretem. Mikor már a vég kimondja az utolsó ítéletet, nem marad más, csak üresség és bűntudat kusza paradoxona. Még is, a melankólia elszáll, mert itt áll a Múzsa, akit kerestem. Valamiért úgy érzem, ő más, ő különleges - ő kell nekem! Na nem úgy, ahogyan azt az egyszerű emberek feltételeznék, az én indíttatásaim sokkal fennköltebbek.
- Ki vagy te?
Csusszannak ki a szavak telt ajkaim közül, őszinte érdeklődéssel, udvariatlanul zúdulva a monológjában mennydörgő, gótikus leányzóra. Haloványan vonom csak össze a szemöldököm, valóban megfogalmazódott bennem ez a kérdés, azok alapján, amit kinyilvánított. Megannyi, számomra idegen kifejezés hagyta el a száját, még is olyan ismerős a csengésük! Persze, a büszkeségem erősebb annál, mintsem, hogy ennek hangot adjak és megkérjem, magyarázza el, mit jelent mindez. Erre nem mellesleg idő sem lenne, mert a Múzsa nem áll le ezen a ponton. Úgy kerekedne a Szörnyeteg fölé, mintha semmi sem volna számára, mintha porrá zúzhatná a puszta akaratával. Vajon valóban így van?
- Elkapott az ihlet, csupán engedelmeskedtem neki.
Közlöm hűvösen, hiszen ilyen egy művész élete, ez a mi sorsunk. Szülessünk Fényből vagy Sötétségből. Talán kívül vagyunk mindezeken, a művészet egyfajta magasztosabb szintjén, ami ha szólít, menni kell. De ezt nem értik. A többség nem. Törvények és erkölcsi hitrendszer köti gúzsba őket, ami elveszi tőlük a Látást a valódi, eredendő Szépségre.
- Akkor mond meg, mi érdekel. Mi az, ami "kell".
Vetem oda, mert ha hatalmamban áll, megszerzem. A világ ilyen, törtetsz, kapcsolatokat építesz ki, ki itt-ki ott, de láthatatlan kezek messzire nyúlnak, behálózva mindent és mindenkit.
- Amivel én dolgozok, az igazi. Nem szeretem a "díszletet", az elveszi a művészet lényegét. Így ha vér van a képeken, akkor az igazi vér. Ha egy állat feje vagy koponyája, az is valaha élt.
A lényeg, úgy sejtem, ennyit szívesen közlök vele, úgy is elég egyértelmű, ha megcsapja a tetem szaga vagy fagyos tapintása a modell érzékszerveit. Van mikor pont a sokk pillanata, amit lencsevégre akarok kapni, de nála nem ez lenne a helyzet.
- Te lennél a Romlás Királynője, aki győzedelmeskedik az elmúláson.
Fejtem ki neki egyszerűen az elképzeléseimet a szerepéről a művészetemben. Az intuíció, amit kicsalt belőlem ez. Lássuk, mit szól hozzá.
Majd egyszerűen árulom azt is, én is űztem utcákon keresztül, de erről valójában már beszéltem, ha a szavak között esetleg olvasott. Az ihlet nagy úr.
- Az enyém vagy és még sem. A múzsa és a művész viszonya olyan, mint a plátói szerelem, csak éppen nincs köze emberi érzelmekhez, csak az esztétikához.
Helyesbítek a szavait illetően. Én nem úgy birtoklom vagy akarom őt, ahogyan azt halandó férfiak tennék, az egészen más, persze az is ösztön, de kevéssé mennyei. Ironikus.
- Rendben. Ha dolgozol velem, a pap életben marad.
Vágom rá azonnal, mi sem egyszerűbb. Bár, szép kép lenne, ahogy véres szárnyakat mázolok a hátára vagy a falra, ami mögött áll, véres virágkoszorúval a fején, de e nélkül a kép nélkül megvagyok. Legalább is egyelőre. A Romlás Királynője fennségéhez méltón mászik az arcomba, lángoló tekintettel, amitől nem rettenek meg, de tekintetemmel nyugtázom, pillantásommal "biccentek".
- Ha már névjegyek...itt az enyém. Hívj fel, ha készen állsz.
Húzok elő egy szénfekete lapocskát a belső zsebemből, amit immáron véres ujjlenyomat piszkít, de ez igen csak passzol a karmazsin betűkhöz. Majd lazán kikerülöm a nőt és megindulok mellette, távolodva a messzeségbe. Még is, mielőtt kilépnék az ajtón még megállok és vissza fordulok felé.
- A pap a tiéd. De valld csak be, ő is tökéletes modell lenne, vérben, virágokkal és tövisekkel. Az ártatlan ábrázatával, mint egy kisangyal.
Nem várom meg a válaszát, hátat fordítok és kisétálok, ha nem tart vissza.

Monsters

Ethan & Lucy

Jogos haragom messziről süt és szinte látni lehet, ahogy lángol körülöttem. Megbocsáthatatlan dolgot tett és nem az ártatlan élet kioltására gondolok. Mindenki tudja, hogy a csaj nem volt ártatlan, de akkor sem érdemelte meg ezt.
-Ne szakíts félbe! -morranok rá, ahogy még inkább fellángol a tekintetemben a harag. Beszéltem és nem szeretem, ha ilyesfajta tiszteletlenséggel illetnek még azon felül, amit művelt. Nagyon fiatal lehet még vagy csak nem keveredett eddig terület harcba, ha ilyesmit nem tud. Vagy csak halni vágyik.
-Igazán tudhatnád a választ magadtól is, ha ilyen vakmerően ide jöttél és felbolygattad a békét. Senki sem tanította meg, hogy legyél tisztában a terület urával mielőtt belépsz oda? -kérdem foghegyről, miután befejeztem a monológomat, de most már komolyan érdekel, hogy pontosan mi is az oka, hogy ilyen felelőtlenül viselkedik. Szinte megsajnálom lassan. Szinte.
-Nem, nemnemnem, ez nem ihlet, ez nem művészet. Ez gyilkosság -válaszolom megingathatatlanul, amit tett az elfogadhatatlan. Nem azért, mert megölt valakit, mindenki meghal egyszer és már kegyetlen hűvösséggel tudom csak megfigyelni valaki elmúlását. De zavart kelteni a birtokomon már olyasmi, amivel fel lehet húzni.
-Olyat te nem tudsz megadni. De kezdetnek mondjuk információ. Mivel dolgozol? Milyen ügynökség? Hajlandó lennél az informátorom és a beszállítóm lenni? -Amit igazán akarok? Ami "kell"? Annyit gondolkoztam ilyesmin, annyit kergettem ezeket ideológiákat, mindig máshol, mással, másnál kerestem, kutattam az újabb és újabb vágyaimat, hogy már számon sem tudom tartani. A materiális világ minden ízét és színét kipróbáltam már, de semmi sem volt elég, semmi volt igazán, amit kerestem. Volt, hogy visszavonultam remetének az ázsiai sztyeppék közepére, volt hogy kicsapongó életet éltem a legfelkapottabb városok éjszakai életében az ópium háborúk alatt, de egyik sem hozta azt a fajta megnyugvást, amire vágytam. Ő sem fogja tudni nekem elhozni.
-Hm -jelzek csak ennyit, ahogy leírja a terveit. Nem mondom, tetszik az ötlet, de egyelőre még mindig nem mondok sem igent, sem nemet. Ezen még gondolkoznom kell. Még Tomot és belevesszük az alkuba, akkor legalább ettől a celestimtől meg tudom védeni.
Átveszem a névjegyet és egy pillantást vetek csak rá, miközben a sajátomat egy kártyatrükknek álcázva varázsolom elő és nyújtom át. Azon nem csak egy egyszerű titkosított lenyomozhatatlan telefonszám, hanem egy cím is, ami nem egyetemet jelöli, valamint a titulusomat is, amin mindenki ismer. Kíváncsi leszek, erre reagál-e valamit vagy legközelebbre már felkészültebb lesz.
Nem fordulok meg válaszolni, azt hiszem, ő is sejtheti már a válaszom. Bármennyire is élve szeretem Tomot, attól még igaza van.
Amint távozott magam is elhagyom a gyilkosság helyszínét, egy anonim bejelentést téve a LAPD felé, ahogy visszatérek a szobámba.

Outfit✠Music