Itt a tesó, hol a tesó ✵ Trix & Alex

A gyerekek gyakran döntenek úgy, hogy márpedig különlegesek lesznek. Talán azért van ez így, mert életünkben annyiszor halljuk a kezdeti években ezt, mégpedig a szüleinktől. Csak ők ezt jelenidőben használják ránk. Azt mondják, hogy máris különlegesek vagyunk. Meg azt is, hogy ezt sose felejtsük el. És azt is, hogy ha az ebben való hittől bárki el akar minket tántorítani, az hazudik, ne higgyünk az illető szavainak.
Hát... én éltem a lehetőségemmel, hittem ebben mindig is. Nyilván az ember lánya csak akkor tervezgetheti azt, hogy majd ő lesz a Mars első elnöke, ha minimum különlegesnek hiszi magát, nem igaz? És a különleges gyerekek tervezgetnek unikornis hadsereget is az apukájukkal, igaz? Én azt is megtettem.
És boldog is voltam ezekkel, álmodoztam különleges dolgokról, és próbáltam a magam módján meg is valósítani őket, amiben a szüleim mindig mellettem álltak, még akkor is, miután már elváltak.
A barátaimtól sokszor hallottam, (főleg azoktól, akiknek még együtt voltak a szüleik...) hogy az mennyire jó, igazából, ha az ember szülei elválnak, mert akkor onnantól mindenből kettő lesz nekünk. Mindig két ünnep, két ajándék minden alkalomra, két klassz szoba, dupla nyaralás, és két külön akaratú ember, szóval ha az egyik megtilt valamit, a másik már csak azért is tuti megengedi majd... igen, ezt az utóbbit én is sokszor kiélveztem, apu bármennyi csokitortát megadott nekem, akkor is, amikor anyu már rég nemet mondott volna.
Anyuék mindig azt mondták, hogy attól még, mert apu már nem velünk lakik, még mindig ugyanúgy szeret. És én nem is kételkedtem ebben soha. De aztán...
Kiestem a suli ablakán. És hatalmas, hófehér szárnyak nőttek a hátamra. Amikkel együtt, egy nyílásféle kapuszerű valamin át, átestem egy... "mesevilágba", ahol csodaszép lények és egy "Istennő" fogadott... akiről, mint kiderült, Lucifer anyukája. Azé a Luciferé, akitől azok a bizonyos hófehér szárnyaim származnak. Igen... és nem ám kölcsönbe kaptam őket, ahogy azt én eleinte hittem, nem... ezeket, mint megtudtam, örökbe kaptam. Nem Lucifer szárnyai, amiket kölcsönkaptam, hanem az én szárnyaim... Lucifer miatt.
És az az igazság, hogy ezután, bárki bármit is mondott volna nekem... én azért már nem voltam benne olyan biztos, hogy apu ugyanúgy fog szeretni, mint előtte. Vagy nem tudom... Eleinte Luciferért se rajongott, én meg imádtam őt kezdettől, és... ez úgy nem változott, bármit is tudtam meg róla. Pedig jó sok mindent megtudtam ám róla, szerintem lehet, hogy sokkal többet is, mint ő valaha szerette volna.
Szóval igen, mint kiderült, "kicseszettül különleges" vagyok, ahogy azt Maze mondta volna, ha lát a szárnyacskáimmal... és ahogy sose mondanám anyuék előtt, mert rögtön kapnék a fejemre, és perkálhatnék a büntiperselybe, pedig ők tehetnek róla, ők bízták mindig Maze-re, hogy vigyázzon rám, hát itt az eredménye, eltanultam a szavajárását! 
Tehát, különleges. És aki különleges, az hátradől, és élvezi, hogy az?! Hát... nem. Ez úgy amúgy nem úgy megy, mert attól még, hogy mizu velem ilyen téren, attól még a suli nem várhat, szóval oda pl simán be kell járnom, csak közben ajánlatos figyelnem, hogy a fehér tollas cuccok a pólóm alatt, a hátamban bent maradjanak, nehogy poénból vagy véletlenül kiugorjanak, mert akkor hoppá van... ami amúgy tök logikus, tényleg, eskü, csak... izé... szóval az a gubanc ezzel a dologgal, hogy ez úgy kicsit olyan, mintha az embernek egész nap direktbe zsebre dugott kézzel kéne ülnie, mert ha előhúzza a kezét, akkor baj van... ez olyan frusztráló, kényelmetlen, kicsit idegesítő. Mint mikor azt mondják valakinek, hogy ne nézzen le, és addig nem is akart, de onnantól meg csak azt akarta... A szárnyacskáim is effélék. Tökre tudtam és tudom én magamtól is, hogy nem kéne előhúzni őket suliban, meg sehol ahol látják, de... amióta mondva lett, és ezerszer elszajkózva, hogy na, ezt ne tegyem, csak azon kattog az agyam egész nap, mikor húzhatom már végre őket elő... amit ugye a suliban nem lehet, az utcán nem lehet, otthon se nagyon lehet, mert bárki megláthatja... ami nagyon nem lenne király, de így meg... ha sehol nem lehet, akkor olyan, mintha nem is lennének... mármin, oké, másoknak olyan, mert így kell lennie, de nekem meg olyan, mint mondottam, mintha egész nap zsebre kéne dugni a kezem, és az is gáz... Mint hátrakötözött kézzel reggelizni, tök olyan érzés...
Szóval... emiatt... nem mintha ezt bárkinek is tudni kéne, mert nem kell... de emiatt... néha-néha, meglehet, hogy hazafelé a suliból... mikor tudom, hogy anyu későig dolgozik elvileg... hát talán nem egészen egyenesen megyek hazafelé, hanem pici kerülővel... vagy picit nagyobb kerülővel... Ezért jó, hogy a bébicsőszhöz már nagy vagyok. Mert ha anyu előtt érek haza, sose jön rá, hogy nem otthon voltam, hanem... valahol máshol.
Sehol nem vehetem elő a szárnyaimat, ahol emberek bukkanhatnak fel, szóval ezért nem is csinálhatom ezt egy parkban, vagy ilyesmi... bár persze, nem tudom mit izgatom magam a "nem is annyira láthatatlan és nem is annyira macska" után... de mindegy, szóval kihalt helyen szoktam csinálni, hogy nehogy para legyen... Így kötöttem ki itt.
Rájöttem, némi gyakorlás után, hogy a világon a legkirályabb érzés az, ha... bekapcsolok egy pöpec kis zenét a telómon, a fülesem a fülembe dugom, a telót a zsebembe, és felszállok az égbe... Ha az ember lánya elég magasra száll, és behunyja a szemét... az az érzés egyszerűen... leírhatatlan. És pont ilyen leírhatatlan az is, ha az ember ezt nem csinálhatja, mert "még a végén meglátják"... csak olyankor ez fordított érzés. Mikor csinálhatom, akkor... akkor... mintha minden egy lenne velem, az egész világ... mintha a Földnek is lenne szíve, és az enyémmel együtt dobbanna... Amikor pedig nem... hát... egy történelmes könyvben láttam egyszer olyat, hogy régen voltak olyanok, hogy a "fura embereket" cirkuszban, meg állatkertben mutogatták... és azt hiszem, én is olyan fura embernek érzem magam, olyankor, mikor tilos annak lennem, ami vagyok... Épp csak belépődíjat nem szedek, hisz nekem tilos megmutatni, hogy fura vagyok...
Fura vagyok, de nem szabad furának lennem... hát... köszi, ez aztán tényleg feladat, és még képesek voltak nekem azt magyarázni, hogy az orvosi lesz nehéz... pfff... ezután az piskóta lesz, csak addig jussak el ép ésszel...
De... fura vagy sem, rossz ötlet volt-e vagy sem, ma is csak "eltévedtem", suliból hazafelé. És repültem. Könnyebb volt a dolog, mint eleinte hittem, igazából... és sokkal-sokkal csodásabb is! Mindig. Ma is, mint a halnak a vízben!
Egészen addig nem is volt ebben semmi szokatlan... míg repülés közben ki nem szúrtam odalenn egy akárki valakit... De mielőtt még a frász tört volna ki, hogy észrevehet és bajba kerülhetek... megláttam, hogy annak a valakinek szárnyai vannak! Ahogy lejjebb ereszkedtem, már láttam is, hogy a földön ül... és... hát azt nem igazán értettem mit csinál ott, de elnézve a hátán lifegő szárnyakat, amik PONT OLYANOK voltak, mint az enyémek... hát már túl kíváncsi voltam a válaszra!
És hogy ez talán rossz ötlet?!
Bevallom... épp nem nagyon foglalkoztam a dologgal...
Úgyhogy, csak fogtam magam, egyszerűen az alak fölé reppentem, aztán leereszkedtem, szépen, elegánsan, eléje, és miközben a talpam puhán ütközött a füves talajjal, kihúztam a fülhallgatót a füleimből, majd a zsinórját egyszerűen a nyakamba akasztottam.
- Hali! - köszöntem egy kedves félmosollyal, és intettem egyet a fura külsejű fiú felé. - Mizu? - kérdeztem lazán, miközben fejemet kissé oldalra billentve, tekintetem az ő arca, meg az ő szárnyai között ingázott. Hátha nem világos a kérdésem... bár talán annak kéne lennie, hiszen... én se húztam vissza a szárnyaimat, úgyhogy ő is jól megnézegethette őket, ahogy én is az övéit.

Őszintén nem számítottam itt társaságra. Eddig ez egy elég kihalt környéknek tűnt, "ahol a madár se jár", ami szó szerint és átvitt értelemben is tök hasznos volt, mert még a madarak is csodálkoztak, ha egy angyalszárnyas emberféle repült velük szembe... Embereken meg még sose teszteltem, mit szólnának, ha így látnának, vagyis... csak a család egy részén... idegenektől ugye kellett és tartózkodtam is, hogy ne legyen gáz. Hát... erre most tessék, találtam egy embert, aki épp ott leledzett, ahol én repkedni akartam, de a dolog mégsem tűnt annyira gáznak, mert hogy neki is voltak a hátán szárnyak...
Lehet, hogy ez a környék valami össznépi "reptető" a magunkfajtáknak, mint a kutyáknak a kutyasétáltató?!
Meglepett a srác reakciója, bevallom... nem értettem, miért is örül nekem ennyire.
- Ismerjük egymást? - kérdeztem vissza, mert a nevemen szólított, és mert a kérdéseiből meg egy árva szót se értettem. De abban máris tök biztos voltam, hogy ha valaha is találkoztam volna vele, hát azt tutira nem felejtettem volna el! Meglehetősen egyedi látványt nyújtott... mondjuk, a haját azt nagyon bírtam, de abban is biztos voltam, ha én egyszer ennyi tetkóval mennék haza, mehetnék csövezni máshova, mert anyu tuti kirakna...
Próbáltam komoly képet vágni, ahogy kb... szó szerint pofára esett előttem, de... nem igazán ment, a szám újra és újra meg-megrándult, a visszatartani igyekezett nevetéstől. Azt persze képtelenség volt kihagyni, hogy a telóm a kezemben teremjen, és gyorsan lőjek egy-két képet, mert hát... mikor lát az ember újra ilyet, nem igaz?! Meg hát, ki tudja, lehet haverok leszünk, és akkor még jól jöhet pár ilyen kép az embernek, ha másért nem, hát azért, hogy megkapja bekeretezve karira.
De nem szenyóztam sokáig, hamar el is raktam a telóm, és próbáltam nem nagyon vigyorogni... max. picit kuncogtam, mikor megszólaltam.
- Nem igazán állsz a helyzet magaslatán. Eddig csak nézegetted a szárnyaidat, vagy mi? - kérdeztem, kicsit csodálkozva is, mert én még aludni is ezekkel akartam, meg suliba is repülve mentem volna, ha lehet, erre itt van ez a kb. felnőttnek kinéző srác, aki megtartani sem tudja őket, és orra esik tőlük?! Fura volt... Tény, hogy ezek elég súlyosak, ja, bár ahogy elnéztem, nekem könnyebb lehetett, mint neki, nem is tudom, talán mert kisebb vagyok...
Ekkor esett le kb. a tantusz...
- Ooohh, szóval... neked most lettek szárnyaid? - kérdeztem végül, ahogy szavaitól kezdtem ugye megvilágosodni, miért is van, hogy ennyire nem megy neki a szárnyakkal való közös élet... - Hát... ez klafa, nekem is csak nemrég vannak meg. Az is egy izgi nap volt! - kezdtem el mesélni, mert még véletlenül sem merült fel bennem, hogy esetleg veszélyes lehet rám a srác, és esetleg nem kéne neki csak úgy bepillantást engedni az életembe, meg a szárnyacskáim történetébe. - Neked is van valami közöd Luciferhez? - érdeklődtem vigyorogva, és állammal a hófehér szárnyai felé böktem, amikről azért annyit már én is tudtam, hogy akkor van ilyen valakinek, ha Luciferhez van köze neki. Azt már levágtam, hogy Lucifernek állati sok rokona van, jó sokféle, ha azt vesszük... sőt, gondolom simán lehet, hogy több is van, mint ahányról ő tud, szóval lehet külön számítanom is kéne rá, hogy olykor belebotolhatok olyanokba, mint ez a srác... akinek olyan a szárnya, mint nekem.

Vicces dolog ez. Mármint... az ismerkedés. Mármint azóta, amióta szárnyacskáim nőttek. Hogy miért? Mert ha új emberrel találkozok, most már nem csak azt nézem, milyen ő kívül-belül, mi alapján fogunk kijönni, vagy nem kijönni... Hanem ott az a pici, motoszkáló bogárka a fülem mögött, mint kérdés, hogy "Hé, lehet, hogy ő is...?"... Hát értitek... hogy vajon tollas-e, vagy akár valami más?! Mert vannak láthatatlan "nem macskák", angyalok, isteni lények, démonok, és még vagy millió féle furi, cuki lény, hát ezek után mit tudom én, hogy aki előttem áll, nem-e épp valami ezek közül?! A trükkjeim nem mindig segítenek ezt leleplezni, elvégre, még eléggé kezdő vagyok, nem mindig megy pöccre... meg... hát azt nem tudom csekkolni csak úgy, hogy szárnyas-e valaki, az ugye úgy derül ki, mint pl most is, ha az illető új ismerősöm épp szárnyabontott állapotában csücsül a fűben, és vár... ööö... hát passz, hogy éppen mire, gondolom valamire vagy valakire. Mondjuk, a viselkedése alapján pont nem rám, szerencsére, mert azért tuti kapnék otthon... mert ugye fogalmam nincs, hogy ez ki... mondjuk nekem így elsőre pont nem tűnt ellenségnek... Bár... ide nekem a lángoló fogpiszkálót, hogy ha anyu meglátná, azonnal átmenne zsaruba... mert ugye picit se gyanús, mikor egy tollas punk ül a fűben... vagy lehet nem punk... tudom is én, majd megkérdezem. De lényeg, hogy anyu biztos frászt kapna, és keresné a magyarázatot, miért és hogyan is kerül ő pont most, pont ide, ahol én is repkedek?! Mondjuk, az én szememben fel is van mentve a rosszakarósság vádja alól, ha azt nézem, hogy épp olyan tollas, mint én... mármint nem úgy... hanem, hogy a színe. Na, nem azért, nincsen nekem bajom más színekkel, de ugye nem láttam még másmilyet, mármint... na, meg... szóval ha Lucifernek, és nekem, és neki is ilyen van, hát akkor már tán csak nem ellenség a srác.
Bár rögtön felnevettem, mikor a "nővérkéjének" hívott. Muris volt, mert ugye, hány évvel is lehet nálam idősebb? Látszatra mondjuk legalább 5-6 évvel biztos.
- Bocsi, pajtás, egyke vagyok. Egyelőre. Mondjuk, nem rossz ötlet, nem bánnék egy öcsikét, majd mondom anyuéknak! Tuti leverné őket a víz... - jegyeztem meg álmodozó ábrázattal, elképzelve, mikor a vacsi közepén bedobom a témát, és anyu kezéből kiesne a villa, Lucifernek meg a torkán akadna a pia, amit épp kortyolgatna abban a pillanatban... hehh... és ha véletlenül Maze épp a közelben lenne, na, ő meg valószínűleg nagyon röhögne...
Ahogy ő feltörölte a képével a füves mezőt, persze, én sem tagadhattam meg örökségemet, a humor sosem apadhat el, szóval lőttem is egynéhány fotót későbbre, "még jól jöhet"-alapon, és láss csodát, sikerült is cimborára találnom a témában, ő sem volt rest nekem pózolni, hadd legyenek tutira jó képeim! Hát lettek is, nem vitás! 
- Hehhe, vigyázz, mert bármi, amit megörökítek a fotókon, később felhasználható ellened, bármely nekem tetsző pillanatban! - mondtam, kicsit átköltve a helyzet kedvéért a dumát, amit anyuék a letartóztatásokkor szoktak lökni a gyanúsítottaknak a törvényesség érdekében, hátha nem ismerik ugye a jogaikat a jónépek, közben vigyorogva lengetve meg a srác orra előtt a telómat, hogy szemügyre vehesse az egyik éppen jól sikerült fotót önmagáról.
Elvigyorodtam a lelkesedésén. Olyan volt, akár egy nagy gyerek, ami, nem tudom miért, de aranyos volt. 
- Tényleg szépek! Én is nagyon bírom az enyéimet. Elsőre para volt, szívesen visszaadtam volna őket, de aztán átértékeltem a dolgot, most már imádom őket, csak kár, hogy nem lehet mindenhová velük menni, el kell dugni őket, ami persze tökre érthető, de azért gáz... - magyaráztam, lelkesen gesztikulálva közben, és nem állhattam meg, persze, muszáj volt beszéd közben azért a vállam felett hátra is sandítanom a szépséges tollazatomra. Hiába, na, ami menő, az menő, nincs mit tenni!
- Gyertyák? - kérdeztem vissza, kicsit eltöprengve a szavain, mire leesett a tantusz. - Szülinapod van? Az klassz! Szülinapi ajándék. Én bezzeg csak egy tök átlagos napra kaptam őket... jó, persze úgy is jó, nem azért, de születésnapra mennyivel menőbb, hát nem?! - csacsogtam vígan, közben észre sem véve, hogy ő épp valami érzelmi összezavarodásos akármin ment keresztül, szóval amikor tovább beszélt, persze, én csak szemrebbenés nélkül helyeseltem.
- Aha, úgy van, még tart az összeszokás, de szerintem egész jól megy, őstehetség vagyok! - Ééééés ahogy én ezt vigyorogva kijelentettem, hát nem tudom mi lelte a srácot, de... hipp-hopp lesápadt, és úgy felborult már megint, mint akit egy láthatatlan macska épp kupán csapott egy láthatatlan serpenyővel. Már-már eszembe jutott, hogy fel kéne dobnom a levegőbe a kérdést, nincs-e itt Behi valahol suttyomban, és nem-e ő szívatja a srácot, vagy engem, vagy mindkettőnket... Vagy lehet, hogy csórit ennyiből már le is dumáltam a lábáról?! Áhh... nem, nem mondtam én semmi meredeket, vagy igen? Hisz szárnyai vannak, és nem madár, szóval nem lehet abban semmi nagy cucc, hogy nekem is van, meg hogy Lucifert emlegettem... 
Hát, mindenesetre, szépen visszahúztam a szárnyaimat, eltüntetve őket, aztán lehuppantam a srác mellé a fűbe törökülésben, és megpaskoltam szépen az arcát.
- Hé, hallasz, cimbi? Tény, hogy orvosnak készülök a jövőben, de még nem vettük a suliban az újraélesztést, szóval, ha egy mód van rá, ne add be a kulcsot itt nekem - vetettem fel, mint konkrét vágyam, kérésem, akármim, majd... mivel jobb ötletem épp nem akadt, mihez kezdjek csórikával... hát előkaptam a zsebemből egy jóféle tábla csokit, és kibontva a csomagolását, szépen meglengettem az illatos finomságot a srác orra előtt. A csoki minden bajt megold, vita nincs. - Egyezzünk meg, nem dobod be a törölközőt, és kapsz csokit. Na?! Szerintem fair ajánlat - mondtam, teljesen totál komoly arccal, mert gondoltam én, hogy csevegni is könnyebb lesz vele, ha picit összeszedi magát, észre tér, vagy valami, és ahhoz mi is lehetne nagyobb segítség, mint a csoki!