A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Vigyorogtam a válaszán. Nem akartam mondani semmit, mert kicsit tartottam tőle, hogy ujjongani kezdenék, amit mondjuk jelenlegi állapotomban nehéz is volt visszafogni... de nem akartam elijeszteni, meg azt se, hogy esetleg azt higgye, hogy flúgos vagyok... vagyis... inkább, hogy rájöjjön, mennyire is vagyok flúgos. De belül nagyon örültem neki, amiért azt mondta, lehetséges, hogy találkozzunk még. Annak ellenére, hogy eleinte nem akaródzott vele kapcsolatba lépnem, semmilyen téren, most... most már szerettem volna. Igaz, van rá esély, hogy józanul majd másként érzek vagy gondolkodom, amikor a valóság ismét fejbe vág, de jelenlegi állapotomban azt gondoltam, ezzel a lánnyal jól érzem magam, és ez jó nekem... és ez elég is. - Jó, én bízok benned - feleltem, és mellé bólintottam is egyet, miközben megfogtuk egymás kezét. Tulajdonképpen, számomra még csak nem is volt kérdés, ami azt illeti, hisz... nem is tudom, csak valahogy belül magamban azt éreztem, ahogy a szemeibe néztem, hogy... hogy ő őszinte, és hogy... nem hazudna nekem. Nem tudom miből származott ez a nagy bizalom bennem, és nem, nem tudtam ezt a piára fogni, ez valami másból fakadt, mert azt éreztem volna, ha ez az ital hatása, és... nem úgy éreztem, hogy ez az volna. Nem az volt. Másvalami... valami, mélyebbről... valahonnét máshonnét. Nem tudtam volna szavakba foglalni az érzést, csak egyszerűen ez... bennem volt... és őmiatta volt. Talán ehhez az érzéshez volt köze annak is, hogy én felvonszoltam magammal Autumnt a tetőre, hogy lenyűgözhessem, mert a fejembe vettem, hogy le akarom nyűgözni, és... ezt gondoltam ki, mint módszer, miután az eddigi mutatványaim nem arattak osztatlan sikert, ez volt az én végső adum, amit bevethettem, más képességem nem állt most módomban bemutatni, ez pedig, végülis, egy egyszerű, de nagyszerű dolognak tűnt számomra, amit csukott szemmel is, és részegen is simán meg tudnék csinálni, és még az sem szabadott volna, hogy gondot jelentsen, hogy egy épület tetején készültem a bemutatóra. Hittem, hogy menne a dolog, hittem magamban, a képességeimben, és abban is, hogy akármi is lesz, meg kell próbálnom, mert ha sikerül, ezzel biztosan le tudom majd nyűgözni a lányt, aki velem volt. Gondoltam én... De ő másként gondolta. És ő nyert. Ami számomra hihetetlen és felfoghatatlan volt e percben, mégis igaz volt. Ő nyert. Ő, meg a gravitáció, ami azt illeti, hiszen, Autumn rávett engem, hogy lemenjek a peremről, csak azzal nem számolt, hogy béna vagyok, és hat rám a gravitáció is, és így majd a talajon kötünk ki, és... hát, ő meg rajtam. Ami azért... jó volt. Nekem. Neki lehet hogy nem, mert viszonylag hamar lemászott rólam, de lehet hogy mégis, mert nem ment messzire, nem szaladt el, vagy ilyesmi, hanem ott maradt mellettem, és még a jelek szerint aggódott is... a testi épségemért. - Szeretem ahogy a nevemet mondod... - sóhajtottam, és cseppet sem riasztott a gondolat, hogy esetleg neheztelhet, amiért aggódnia kell értem, mert hát, igazából nem kellett aggódnia... én úgy fogtam fel, hogy ő döntött úgy, hogy aggódik értem. Szóval... ezek szerint kedvel. És ha kedvel, az... az jó. Jó érzés, jó rá gondolni, így... nekem jó is volt. És tényleg nem éreztem fájdalmat, bár tudom, hogy ezt nem hitte el nekem, és nem csak az aggódó pillantása utalt erre, de a szavai is. Még ha nem is akartam vele törődni, hogy eshetett volna bajom is, tudtam, hogy neki ez járhat a fejében... vagy valami efféle. Nekem mégis jó volt most. És kicsit... még örültem is, hogy elestem, mert ha nem teszem, nem köt ki rajtam, aztán meg nem ül mellém, és nem engedi a fejem az ölébe, nem simogatott volna, nem... talán már itt sem lenne velem. Nem tudom. Szóval én örültem, hogy elestem, és akkor is örülnék, ha ez mellé még valami bajom is esett volna, mert mindezzel... ide lyukadtunk ki, ide, ahol az ölében heverek részben... aminél jobbat... már... sőt, nem is már, hisz még sosem volt nekem talán ilyen jó érzésem, de hogy mostanában nem, az egész biztos volt! Most meg jó... jó volt, és így akartam maradni... ebben az érzésben akartam elmerülni, és benne maradni, amíg... amíg csak lehetséges. - Hogyan, talán megcsókolsz...? - kérdeztem, alapvetően ártatlanul, ám de emellett egy ravaszkás mosollyal, s kissé talán bágyatagon... De amúgy nem, nem aludtam én, és nem is gondoltam, hogy elalszom majd. Nem akartam én rosszat neki, és ha már kérte, hogy ne, akkor nem is fogok. Még ha azt is gondoltam, hogy most jót alhatnék, de... valahol mélyen közben azért tudtam, hogy nem akarok mégse aludni, mert nem akartam előtte, sőt, az ölében fekve rémálmot látni... vagyis inkább rémes emléket... Túl jó volt ez a perc vele... nem akartam elrontani. Meg hát, eleve... nem akartam arra gondolni, arra emlékezni, miért is nem akarok aludni... Talán ezért is dobtam be a csókot. Hirtelen ötlet volt, és amúgy viccnek szántam, de azért hozzá kell tenni, hogy egészen kedvcsináló érzetet keltett az ötlet, ahogy kimondtam... vagyis, hát kicsit... nekem legalábbis. Mármint, nem mintha... dehát, ő olyan... szóval, jó is volt most itt vele, és kedves volt velem... talán túl kedves is, egy idegenhez képest, és... olyan szép is, és... és mi baj is lehetne belőle...? De persze tudtam, hogy nem helyes a gondolat, és nem is éreztem úgy, hogy komolyan gondolnám, vagyis... talán igen, de... nem... ahhoz egyszerűen nem voltam most olyan állapotban, hogy egy efféle dolgot komolyan mérlegelni tudjak, nem voltam képes efféle helyzetet felmérni rendesen, még az ötletet sem biztos, hogy egészen felfogtam... vagyis nem tudom... Meg hát, persze ott volt bennem az is, hogy az olyan volna... szóval... olyan, mintha kihasználnám a helyzetet, azt, hogy ő ilyen segítőkész volt velem, meg kedves, meg... meg hogy ilyen... ilyen jó... és... ilyet meg csak egy disznó csinál, egy szemét alak, olyan valaki, amilyen én nem vagyok... és nem is szerettem volna olyan lenni... Nem akartam kihasználni, se őt, se a helyzetet, se azt, hogy most... talán olyan embert lát bennem, aki segítségre szorul, mert... igazából az egészben az lett volna a legrosszabb, ha megcsókoltam volna, és ő visszacsókolt volna, de csak azért, hogy ezzel segítsen rajtam, vagy ilyesmi... vagy hát, ha tényleg elaludtam volna, és egy csókkal ébresztene fel, mondván, hogy ez kíméletes, vagy ilyesmi... Mert igazából ez nem volna az, se kíméletes, se jó úgy, ez... nem. A csók az csók, az egy érzés kifejezése, nem valaminek a megoldása. Egy szánalom-csók, na az lett volna a legrosszabb... olyat még... ebben a mostani állapotomban sem akartam... Amikor viszont köszönetet mondtam neki, amiért olyan volt velem ma este, amilyen, és... mert egyáltalán velem volt... valahogy az tűnt fel, mintha szomorúvá vált volna, amit pedig nem igazán értettem. Bár ez talán az én hibám... hiszen... ő csak kedves velem, én meg nyilván zavarba hoztam, mikor azt köszönöm meg neki épp, hogy emberként viselkedett velem, ahogy kb. a rendes embereknek, a jó embereknek kellene, ha látnak egy elkenődött srácot, mint én voltam, amikor jöttem... Ő csak emberséges, és így biztos, hogy azért, amit mondtam, most kínosan érezheti magát... - Túl kedves vagy hozzám, pedig nem is ismersz... Vigyázz, mert ezt a rosszak kihasználhatják... Te túl jó vagy ide... és a gonosz ezt megérzi... - Ahogy beszéltem, fel sem tűnt, de... előfordulhat, hogy valahol tudat alatt elkezdtem aggódni érte... mármint... tényleg... valahol mélyen, ahol volt még bennem némi kontroll... az a fajta, ami arra is rávett, hogy hallgassak rá, és jöjjek le a párkányról. Talán... az is ez lehetett, ez a részecske bennem... ami most azt súgta, Autumn túl jó, túl tiszta ide... ide, ahol a sötétben árnyszerű lények, és mesebeli gonosz szörnyek ólálkodnak... akik elpusztítanak mindent, ami szép és jó az életemben... Bár, azt már abszolúte nem tudtam volna kitalálni, hogy... mikor is kezdtem azt érezni, hogy Autumn is már az életem része... és azt sem, hogy egészen pontosan miként, milyen titulusban is az...? Vagy épp azt, hogy ezt fogom-e érezni vajon róla józanul is, vagy csak most...? Amikor ő újra megszólalt, és a hazamenetelt, meg az ivást említette, kicsit feleszméltem... mert hát, közben kicsit belefeledkeztem, hogy a kezeim merre vannak, azt hiszem... talán... tapintatlan is lehettem volna, ha felfogom eme szó jelentését úgy ténylegesen... de így nem tudtam magam annak gondolni, részben azért sem, mert a hazamenetel kicsit sem hiányzott. Még ha valahol mélyen tudtam is, hogy igaza van... sokat ittam, haza kellene menni, és aludni... Ezt kéne tenni, igen... csak nem akaródzott megmoccanni, teljesíteni a dolgot... Még csak reagálni se nagyon vágyódtam erre, mert akkor el kellett volna ismernem, hogy igen, ennek most az lesz a vége, hogy hazamegyek... vagyis, hát... igen, oda... De akkor megfogta a kezem, és ahogy felvetette, hogy hazakísérne... hát, igazából ez volt az egyetlen érv akkor és ott, ami bensőmben azt a gondolatot tudta teremteni, hogy ténylegesen rá akarjam venni magam a dologra, és tényleg oda is menjek. Egyedül még az is lehet, hogy valahol egész máshol kötöttem volna ki... máshol... otthon... - Örülnék, ha elkísérnél. Nélküled nem is biztos, hogy hazamennék... lehet, hogy vadászni indulnék... - feleltem, s a válaszomból még én magam is érezhettem, hogy egyik felem ostoba módon képes volna elcsámborogni egyedül, amiről viszont a másik felem nagyon jól tudja, hogy nagyon rossz ötlet volna... most főleg, de amúgy is, és... azt hiszem, mindkét felem egyetértett abban, hogy Autumn a jó megoldás, aki ebben visszafoghat engem... hogy... el ne tévelyedjek hazafelé, hiszen, az éj sötét és tele van iszonyattal... és ha magamra hagy, talán megpróbálom felhajtani az iszonyatot... Pedig féltem tőle... Mármint, nem Autumntól, hanem attól az iszonyattól... ami rejtőzött a sötétben... Mindenesetre, tudom, hülyeség volt kimondanom, hisz Autumn nyilván egy szót sem értett abból a vadászós dologból, és még ha meg is kérdezné, úgysem mondanám el neki, mert... mert még mindig nem akarom, hogy tudja, mennyire is vagyok flúgos igazából. És... hát azért sem, mert így hogy mondta, már... tényleg szerettem volna, hogy velem jöjjön, hogy elkísérjen, és... De a gondolatom megakadt, amikor eszembe ötlött valami, miközben lassan felültem... De közben végig Autumnt néztem, és a kezét sem eresztettem még el. Mondjuk egy részemnek fel sem tűnt, hogy fogom még a kezét... - És aztán te egyedül mész haza? - kérdeztem, már majdnem megrovón, mintha csak közöm volna hozzá, hogyan megy haza... csak hát... izé... mégis... mégis csak... szóval, valahogy borsódzott a hátam a gondolattól, hogy én hazajussak biztonságban, ő meg aztán tök egyedül kószáljon éjjel az utcán... a sötétben... Ez a gondolat még azt is kiverte a fejemből, hogy eredetileg miért is örültem az ötletnek, hogy ő engem hazakísérjen. Ez hirtelen sokkal égetőbb gondnak érződött a számomra...
Olyan bizalommal fordult felém. Elképzelhető, hogy ez inkább az alkohol hatása volt... mármint figyeltem őt, és bezárkózott, senkinek nem hagyta magát ahogy észrevettem, úgymond senki segítségét nem fogadta el, és most mégis azt mondja nekem, hogy bennem megbízik. Holnap viszont már lehet meg se fog ismerni, vagy ha esetleg fel is ismer, akkor ezeket fogja elfelejteni, hogy miket mondott, csak arra fog emlékezni mennyire eszméletlen részeg volt.á Én már az elejétől fogva úgy gondoltam, hogy ez egy igenis rossz ötlet, hogy mi feljöttünk a tetőre, de esélyem se volt lebeszélni, és végül sérülés is lett a vége. Aggódtam érte, bár ő ezt nem érhette, hogy miért is ilyen komoly aggodalommal állok ehhez az eséshez. Nem hagyhattam, hogy baja essen, de ő ezt sosem tudhatja meg, hogy mi ennek az oka. -Hát ha ilyen sűrűn sodrod magad bajba, akkor sokszor fogod hallani a nevedet tőlem... - Sóhajtottam fel, miközben finoman simítottam végig homlokán újra. Kicsit kezdtem megnyugodni, hisz nagyon is úgy tűnt, hogy már jól van. Nem voltam 100%-ban megnyugodva azért, mert tényleg nagyon sok alkohol volt benne, és ez a szavain is látszott... most aztán tényleg ami a szívén az a száján volt, ha lehet így mondani. Máskülönben nem mondta volna, hogy mennyire szereti hallani tőlem a nevét, plusz aztán jött pár pillanattal később azzal, hogy esetleg egy csókkal ébreszteném fel? Ekkor egy kicsit elképedtem, szemeim kikerekedtek, és hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Ajkaimat szólásra nyitottam, viszont végül hang nem jött ki rajta. - Tristan... - Nyögtem ki végül nagy nehezen, de nem mertem a szemébe nézni. - Hogy mondhatsz ilyet... - Mormogtam inkább az orrom alatt, és még mindig próbáltam mindenhova nézni, csak a szemébe nem. Eszméletlen módon voltam zavarba, és nagyon is látszott rajtam, hogy ezzel nemigen tudok mit kezdeni. Soha nem hozott még senki zavarba, így ez teljesen új érzés volt a számomra szintén. Sűrűn figyeltem az embereket szabadidőmbe, viszont most egyáltalán nem tudtam hirtelen, hogy ilyenkor hogy kéne reagálni, mit kéne mondani. Lehet egyáltalán ilyenkor valami normálisat mondani, vagy mindenki ugyanezt teszi, hogy inkább nem is mond semmit. Olyan furcsa volt ez az érzés... talán kicsit frusztráló is, bár ez tényleg azért volt, mert egyszerűen nem tudtam mit csinálni ezzel az érzéssel. - Még ha ennyi gonosz is van... mindig van valaki aki jó... aki elhozza a fényt a sötétségbe... kedvességgel, és jósággal tudod... - Mondtam ki végül válaszként szavaira. Már nem létezne ez a világ, ha csak gonoszak léteznének. Mindig voltak, és lesznek is jók, akik elhozzák egy picit a reményt, hogy lehet minden jó előbb-utóbb, bárki bármit mond. Nem gondolom, hogy én leszek a fény az életében, de azért igyekszem majd őt segíteni, hogy könnyebb legyen neki a történtek után. - Rendben, akkor menjünk! - Bólintottam, és egyszerűen csak elengedtem a fülem mellett, ezt az egész vadászós részt. Ha nem kísérném haza, akkor se engedtem volna neki, bár ő ezt nem tudhatja. Reméltem, hogy nincsenek ilyen nagyra törő tervei a jövőre nézve, hogy ő majd "vadásznak" áll, és megkeresi azt aki megölte a szüleit. Tudom, hogy látott dolgokat, és talán ő se biztos benne, de tudja, hogy a gonosz emberek nem feltétlen a rablók, és a bűnözők, hanem annál vannak sokkal rosszabbak is a sötétben. - Majd taxiba ülök, és azzal hazamegyek, miután hazakísértelek, miattam nem kell aggódnod, nagylány vagyok már... - Mosolyodtam el finoman, és csak reménykedni tudtam, hogy hisz nekem. Itt tényleg az volt a fő most, hogy őt hazajuttassam, én teljesen mindegy vagyok ebben a helyzetben, de persze ezt szintén csak én tudhattam. - Velem minden rendben lesz, én szinte nem is ittam! - Tettem még hozzá meggyőzésképpen, és finoman felültettem őt, ezzel persze ugye kikerült feje az ölemből. Utána felálltam, és egy széles mosollyal az arcomon felé nyújtottam kezemet, ezzel segítve a felállásban őt.
A bizalom egy meglehetősen furcsa dolog. Főleg, amikor az ember részeg. Mert ilyenkor - bár lehet, hogy csak nekem, de - valójában mindenki megbízhatónak és ártalmatlannak tűnik. És amikor még így is... van egy ember... egyetlen személy, aki kiemelkedik a többiek közül, és úgy fest... mint... valami angyali, ártatlan, megnevezhetetlenül tökéletes tünemény, akiről szent meggyőződésünk, hogy egyszerűen képtelen volna átverni, vagy bántani bennünket, na, az... az aztán bizalom a javából. Szerintem, ezért is fogadtam én el Autumn segítségét, és fogadtam szót neki, én... azt hiszem, hogy végső soron, most nem is tudott volna tőlem olyasmit kérni, amit meg ne tettem volna a kedvéért. Elnevettem magam egy kicsit. - Elfogadom a feltételt - feleltem, mert... számomra ez legalábbis úgy csengett, mintha csak felszólított volna, hogy máskor is csináljak nyugodtan hülyeségeket és akár meg is sérülhetek, s cserébe ő majd mondogatja a nevem... ami ugye azt is jelentette az én olvasatomban, hogy mellettem lesz. Ha pedig ugye mellettem lesz, akkor aggódik majd értem, figyel, törődik velem, és... talán még érdeklem is majd... mármint... ÉN érdeklem majd... És én most valahogy azt éreztem, hogy azt szeretném, ha ő érdeklődne irántam... és velem maradna... mindig...! Újra mondta a nevemet, és amikor az arcára néztem, láttam rajta, hogy most nem azért mondta ki, mint az előbb. Az jutott eszembe, valószínűleg ő is arra gondolt, hogy nem volna jó ötlet egy csók. Mint ahogy én is arra jutottam, végülis. - Semmi baj, csak vicc volt. Tudom... tudom, hogy nem volna jó ötlet, és... azt nem is akarnám, hogy szánalomból tedd meg. Olyan részeg azért nem vagyok, hogy ilyet akarjak. És veled... veled sem lenne tisztességes. Nem akarlak kihasználni... annál sokkal értékesebb vagy... - Halkan sóhajtottam már csak a szavakat a vége felé, azt hiszem, fel sem fogva igazán, hogy mennyire is hangozhatott furán, amiket mondtam neki, csak én... én így éreztem most épp, és nem éreztem szükségét most, hogy eltitkoljam ezt előle, mert... mert az ital, és a közelsége is feloldották a gátlásaimat. Arra vágytam, hogy tudja, mit érzek, és mit gondolok, ha róla van szó... és arról, hogy esetleg megcsókolnám... mert szívesen megcsókolnám, csak nem így. - Tudom... Vannak jók. És... a jók felveszik a harcot a gonosszal... pont ezért szoktak a jók meghalni... - suttogtam, de tényleg csak egészen halkan, mert még én sem akartam meghallani, amit mondtam. Nem mintha számított volna, hiszen, azt sem akartam "hallani", amire gondoltam, mégis... eszembe jutott, hogy ha a szüleim nem lettek volna annyira jók... ha nem veszik fel a harcot azzal a gonosszal, azon az éjjelen... akkor talán még ma is élnének, és velünk lehetnének... - Te is túl fényes vagy... és ragyogó... - Önkéntelenül is megérintettem közben óvatosan az arcát. - Nem akarom, hogy téged is elvigyen valami gonosz... - Lelki szemeim előtt felrémlett az a szörnyeteg akkor éjjelről, és a szépséges, angyali lény helyébe, aki vele harcolt, egy pillanatra őt képzeltem oda... De nem akartam látni Autumn vesztét, ezért lehunytam szemeim, mintha ezzel elmenekülhetnék az elmém szülte képek elől... Ahogy rákanyarodtunk a hazamenetel kérdésére, engem azért még zavart kicsit a gondolat, hogy ő kísér haza engem, és nem fordítva, bár... abban még én is láttam némi igazságot, hogy kettőnk közül ő a tisztább fejű. Persze vitatkozhattam volna, hogy nem ittam én se olyan sokat, de... mind a ketten tudtuk volna, hogy hülyeséget beszélek, mert de, sokat ittam. - A józanokkal is történhetnek bajok... - feleltem azért, miközben megfogtam a kezét, és engedtem, hogy segítsen felállni. Picit talán forgott a világ, de... furcsamód, ő egészen fix pontnak tűnt a számomra még így is. -, és... lehet, hogy nem kell aggódnom érted... de azért én aggódok. - És miközben beszéltem, álltam vele szemben, és a szemeibe néztem... Olyan közel volt, és... most olyan könnyű lett volna megcsókolni, tényleg eljátszottam a gondolattal, milyen lehetne... de... az volt a baj, hogy még mindig ott motoszkált bennem a gondolat, a tudat, hogy mennyire alávaló dolog is lenne kihasználnom őt, a kedvességét... hisz, amilyen jószívű, talán még pofon se vágna érte, pedig ő biztosan nem vágyik az én csókomra... - Mehetünk? - kérdeztem aztán egyszer csak, biztos, ami biztos, még mielőtt esetleg győz bennem a kísértés...
Bízott bennem... de csak mert részeg volt. Tudom mennyire beforduló a hétköznapokban, visszautasítja annak a kevés embernek is a segítségét, aki megpróbált mellette maradni. Reménykedek egy kicsit, hogy ha nem is teljesen de legalább egy kicsit emlékezni fog rám másnap, és nem azért mert nem tudnék, vagy akarnék újra a bizalmába férkőzni... egyszerűen csak talán kicsit rosszul esne, ha olyan rideg lenne velem szemben. De persze azt is megfogom érteni, ha teljesen kifog neki maradni ez az este. Én akkor se fogom feladni... mert én tényleg jót akarok neki, bár józanul lehet annyira nem fog örülni annak, hogy folyton vele akarok lenni. - Jajj nem.. nem úgy értem, hogy sűrűn csinálj hülyeségeket... teljesen kiforgatod a szavaimat... - Sóhajtottam fel talán már kicsit lemondóan. Nagyon reménykedtem, hogy józanul kicsit felelősségteljesebb, ha már részegen folyamatosan csak a bajt akarja keresni már elméletben is. Féltettem őt, akár az életemet is adtam volna érte, ha azon múlik, és ezzel megmenthetem őt... nem ronthattam el, ha szeretné, ha nem akkor is elfogom kerültetni vele a bajt! Ez az egész csók téma nagyon zavarba hozott, nem véletlen csak a nevét tudtam kinyögni hirtelen. Zavarodottságomon a kis monológja se segített. - Nem arról van szó, hogy rossz ötlet... mindegy... ez nagyon bonyolult lenne... - Sóhajtottam fel, de még mindig nem néztem le szemeibe. Még ha tudná, hogy nem az hogy vele, de még mással se csókolóztam még soha. Ez amolyan tiltott dolog, mi nem lehetünk szerelmesek... csak az embereknek adatik meg ez az érzés. Mi álmodni se álmodhatunk róla... talán az is bűn... nem tudom, én sose mertem erről álmodozni. Lenéztem újra rá, és szemeibe majd ajkaira néztem óvatosan... mintha csak attól féltem volna hogy már azt sem szabad. Talán csak egy fél pillanatra elkalandoztak gondolataim, hogy ha esetleg nem is az ajkaimmal érinthetem az övét, talán egyik ujjam hegyével éppen hogy csak hozzáérhetnék puha ajkaihoz. - Végül úgyis a jók fognak nyerni... - Suttogtam én is halkan, szerintem már nem is hallotta, de nem is volt baj. Mi jók is vallhatunk kudarcot ez igaz... Tristan szülei magukat áldozták fel, csakhogy a gyermekeiket mentsék. Nem sok ember lett volna erre képes... ha ők akkor nem maradnak ott, akkor Tristanék sem élnének már, és ők ezt talán pontosan tudták... vagy, ha nem is tudták, nekik akkor az volt a legfontosabb, hogy a gyermekeik éljék túl. - Nem fog elvinni senki... - Mosolyodtam el alig láthatóan, és kezére csúsztattam saját kezemet, és egyik ujjammal finoman megsimogattam kezét. Elfogadta kezemet amit felé nyújtottam mikor felhoztam a hazamenetel ötletét. - Tudok vigyázni magamra, még ha gyengének is tűnök! - Mosolyogtam kicsit aggódásán, miután szembe került velem. Az ő szemében csak egy gyenge lány voltam, de ez nem is volt baj... sőt addig volt jó míg ezt gondolta rólam, még ha csak egy hazugság is az egész. - Mehetünk! - Bólintottam, és finoman belé karoltam, de csak azért, hogy ha esetleg útközben kicsit elvesztené az egyensúlyát megtudjam tartani. Nem éreztem még annyira biztosnak őt, így ez volt a biztos.
Elnevettem magam a válaszát hallva. Arra gondoltam... ha tudná... ha csak sejtené, hogy mit akarok tenni... min dolgozom, mi a célom... amihez, ha kell, az életemet is feláldoznám, hogy sikerüljön... jaj, de mérges lenne... és mennyire kiakadna... rám... És bár, elszomorított a gondolat, hogy kiakasztanám, sőt, ezzel talán még csalódást is okoznék neki, de... mégis azt éreztem, hogy ennek ellenére sem mondanék le a céljaimról. Mert... a gonoszoknak bűnhődniük kell... és ennek a gonosznak meg aztán főleg, aki tönkretette az életem... Pusztulnia kell, ha belepusztulok is... - Ne aggódj... "hülyeséget" azt ritkán csinálok... - sóhajtottam nevetgélve, hátha nem gondol arra, hogy akkor vajon "hülyeségeken" túl még mivel tudnám magamat veszélybe sodorni, amiket ezek szerint azoknál sűrűbben csinálok. Mert lehet, igen, hogy a tető szélén sétálgatni hülyeség, és amúgy nem is csinálom sűrűn... de... más, nem hülyeség-féle dolgokat, sokkal sűrűbben akarok csinálni... csak ezt nem fogom megmondani neki, mert annyira tényleg nem vagyok még részeg. Megingattam a fejemet kicsit. - Nem... ez egyszerű dolog... megértem. Az ilyen lányoknak... nem ilyen srácok kellenek. Tudom én is... esélyem se lenne nálad... - forgattam meg a szemeimet, és csak mosolyogtam, mintha nem bántana a gondolat. Persze bántott. Én... vágytam rá. Szerettem volna... a hajába túrni, és megcsókolni, itt... most... ahol csak a csillagok látják, és... szerettem volna azt érezni aztán, hogy ha később meghalok, mikor a szüleim gyilkosa után eredek, akkor már nem volna baj, hogy meghalok, mert megcsókolhattam ŐT előtte... és ő tökéletes lenne nekem... - Remélem... mert a rosszat már láttam győzni... - nyeltem egyet, válaszul, az alig hallható szavaira, bár... igazából cseppet sem voltam biztos abban, hogy azt mondta-e, amit hallottam, de én úgy hallottam, és úgy válaszoltam rá, ahogy gondoltam, hogy volt és... ahogy lesz a dolog végül. Igen, én is reméltem, jó lenne, ha a jók nyernének, mert... szeretném, ha a húgom olyan világban nőhetne fel, és Autumn olyan világban élhetne, amiben nem járnak afféle szörnyetegek, mint amit láttam... Azt akarom, hogy biztonságban legyenek. Ahhoz meg a jóknak győzni kell... bármi áron. - Megesküszöl? - kérdeztem vissza, de közben végig a bizsergető... kellemesen zsibbasztó érzésre figyeltem, ami akkor jelentkezett a gyomromban, amikor megérintette a kezemet. Annyira könnyű lett volna így maradnom... vele... örökre... Külön kellett rá emlékeztetnem magamat, hogy ő ennél... nálam... jobbat érdemel! És nyilván nem úgy képzelné el az öröklétet, hogy velem van... már ha létezne olyasmi, hogy öröklét, ami ugye nincs, de... vele azért kibírnám. - Sok mindennek tűnsz... gyengének pont nem - válaszoltam, és láthatta, sok dolog van, amihez túl részeg vagyok, de ezt még képes voltam úgy mondani, hogy komolyan hangozzék. Mert úgy is gondoltam. Nem néztem puhány, vagy gyenge csajnak, én... nem azért féltettem, mert annak látszott volna, nem... egyszerűen csak arról szólt a dolog, hogy úgy éreztem, én... ÉN vesztenék el valami nagyon fontosat, ha neki bántódása esne, vagy ha meghalna... És láttam már olyat, tudom... hogy az erősek is meghalhatnak... pont mert nagyon küzdenek... - Biztos nem akarsz a gyorsabb úton menni? Felmászhatsz a hátamra, leviszlek - vetettem fel, miközben nekiindultunk, de igazából, biztos voltam benne, hogy nem kérne abból, hogy a hátamra mászhat, és alapesetben simán le tudnám vinni, úgy, hogy lemászok az ereszcsatorna csövén, vagy az ablakpárkányokba kapaszkodva... nekem menne, de nem biztos, hogy ő elhinné, hogy ez részegen... vagy bárhogy is, nekem menne. Úgyhogy, igazából, inkább hagytam, hogy belém karoljon, és elkezdjen levezetni a tetőről, a lépcsőket használva. Beismerem, ez is egészen szédítő élmény volt, felfelé nem volt ilyen érzés, de lefelé menet... láttam magam alatt a "mélységet", ami némileg rontott a közlekedési képességeimen, mert mintha egész máshol lettek volna a lépcsőfokok, mint kellett volna, úgyhogy biztos, ami biztos, rendesen kapaszkodtam beléje... de arra figyeltem, amennyire tudtam, hogy nehogy nagyon szorítsam. Nem akartam neki fájdalmat okozni, csak azt se akartam, hogy leessek és magammal rántsam őt is. Igazából, megkönnyebbültem, amikor megérkeztünk a földszintre...
Elnevette magát válaszomon, de én valahogy nem tudtam annyira nevetni ezen. Fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok én valójában, és hogy mennyire kell vigyáznom rá... nem láttam bele a fejébe, és ez most valahogy nagyon ijesztőnek hatott. Jó lett volna kicsit belelátni, miket is tervez a jövőre nézve... vagyis inkább az lenne a legjobb ha nem tervezne semmit, főleg nem azzal kapcsolatban ami a szüleivel történt. Gondolok itt arra, hogy elkezdjen jobban utána nézni ennek a dolgoknak... esetleg bosszút akarjon állni. Ez úgymond egy rejtett világ a halandók előtt, és csak remélni tudtam, hogy az is marad a számára... ami hülyeség olyan szempontból, hogy látta azt az angyalt, továbbá a démont is aki megölte a szüleit, de azért reménykedtem, hogy belenyugszik ebbe, és ráfogja arra, hogy csak képzelődött. Ha viszont máshogy gondolja, azzal csak jobban befogja ásni magát a bajba... veszélyes a világnak ezen része, és nem biztos, hogy megtudná magát védeni a démonoktól, és lehet én is kevés lennék ehhez. - Megint kiforgatod a szavaimat... ne mond ezt kérlek... - Sóhajtottam fel halkan, és kicsit bánatosan néztem szemeibe. - Ez ennél sokkal bonyolultabb... - Tettem még hozzá. Nem tudtam semmiféle jó hazugságot kitalálni arra, hogy miért is nem szabadna. Az igazságot nem mondhattam el neki, viszont sosem voltam híresen jó a hazugságokban, egyrészt mert nem is nagyon szabad, mert az bűn, a másik pedig hogy rosszul is hazudok. Ezért próbáltam ennyivel lezárni a dolgot, hogy ez bonyolult... ez valamilyen szinten igaz is volt, mert tényleg nagyon bonyolult volt ez az egész helyzet. Szavaira nem mondtam semmit, pontosan tudtam jól, hogy már látta a gonoszt nyerni, de ezt nem mondhattam ki, így csak lesütöttem szemeimet egy pár pillanatra, de aztán újra szemeibe néztem. Reménykedtem egy jobb világban... ahol az ember biztonságban tudnak élni. Szomorú voltam, mert mostanában nem volt ritka az ilyen eset, hogy démonok támadtak egy családra... Tristanék esete más volt mégis... ott a gyerekek túlélték, más esetben ilyen nem történt. Minden ilyen eset egy külön tragédia, és ugyanúgy fáj a szívem ezek miatt, mint Tristanért fáj. Mikor láttam őt a temetőben sírva akkor is csak odamentem volna, hogy megöleljem. Jó szorosan, hátha kicsit lejjebb ül sírása, de nem tehettem. - Megesküszöm! - Bólintottam finoman miközben még mindig a kézfejét simogattam óvatosan. Kezének melegét ott éreztem arcomon, és hagytam magam továbbra is... mert jól esett, tényleg! - Pedig azt hittem gyengének gondolsz... de ezek szerint tévedtem! - Mosolyodtam el szavaira. Ezek szerint teljesen félreértettem szavait. Általában én vagyok a gyenge nő akit meg kell védeni... vagyis inkább ezt gondolják rólam akik nem tudják ki is vagyok valójában. Akik tudják hogy angyal vagyok, persze ezek nem a halandók, rögtön más véleménnyel vannak arról, hogy én mennyire is vagyok gyenge. Elég szerencsétlen voltam ez tény, de gyenge nem vagyok. - Jajj nem, sétáljunk le csak együtt a lépcsőn az a biztos. - Kezdtem rögtön ellenkezni neki. Nem éreztem, hogy stabil lenne, ezért nem kockáztattam volna be, hogy a hátán levigyen innen bármilyen módon is. Jó volt nekem, hogy a saját lábamon menjek. Így is úgy éreztem, hogy kicsit jobb is, hogy belé karoltam. Nem voltam benne biztos, hogy megtudná tartani az egyensúlyát a lépcsőn lefele. Aztán lehet, hogy kicsit túlreagálom, és már van olyan stabil, hogy segítség nélkül is tud menni... igazából így voltam nyugodt, ha valamilyen szinten foghatom őt. Megérkeztünk a földszintre... kicsit lassacskán de megérkeztünk, és elkezdtem vele sétálni a kijárat felé. A buli még mindig ugyanolyan hevesen folyt, mint pár órával ezelőtt mikor külön-külön megérkeztünk. Nem is értettem, hogy tudnak ennyit inni a fiatalok... én, ha ember lennék szerintem a második pohár után kidőlnék szerintem, de ők mégis úgy hozzák le sorban a poharakat, mintha minimum ezen múlna az életük. Amint kiérkeztünk újra megcsapta arcomat a hideg szellő, ami kifejezetten jól esett még akkor is, ha alig töltöttünk bent pár percet a meleg épületben. Kicsit Tristan felé fordultam. - Sajnos nem tudom merre laksz... szóval kérlek vezess... vagy, ha mondasz egy címet az is jó, és kitalálom merre kell menni. - Érdeklődtem tőle, hogy végülis akkor melyik irányba induljunk el. Pontosan tudtam merre lakik, de szerintem már kijózanodott annyira, hogy ez feltűnjön neki, ha megindulnék magamtól a jó irányba.
Néztem Autumn tekintetébe, és... azt hiszem... láttam a szemeiben a nemtetszést. Neki... biztos megvoltak a maga elképzelései a "hülyeségekről", és a veszélyes dolgokról, amiket egy magamfajta nagyszájú bohóc csinálhatna unalmában... én pedig nem akartam kiigazítani neki, hogy én az olyan dolgoknál, mint például amit ma este is akartam csinálni, na, az afféléknél én sokkal magasabbra céloztam a terveimet. Amúgy sem mondtam volna ezeket el neki, mert nem, de... de azért sem, mert nincs rá szükségem, hogy bárki is meg akarjon állítani ezekben. És... ha bármi ilyet mondanék is neki, akkor biztos megkérdezné azt is, miért akarok ilyen dolgokat csinálni, én pedig nem akarok azokról a dolgokról beszélgetni... senkivel sem. - Nem, nem... én csak... értelmezem, amit mondasz - feleltem, közben kezemmel mutogatva, jelezve ellenkezési szándékomat. Persze, a lányok kb. sose mondják, hogy azért nem kellünk nekik, mert nem vagyunk elég jók hozzájuk, a lányok többsége kedves, nem mond ilyet, és Autumn meg aztán végképp túl kedves, ő nyilván nem mondaná ezt nekem... akkor se, ha így van. - Áhh, megértem én, nyugi... semmi baj, értem én... amúgy se lenne jó... nem akarnám, hogy aztán fájjon neked... - legyintettem, mert jó, nem volna amúgy sem esélyem, egy ilyen fajta lánynál, mint ő, aki okos, gyönyörű, kedves, meg jószándékú, de... még ha lenne is... nem lehetne jó vége, mert ha bármi balul sül el, mikor én szörnyeket keresek, akkor... nem akarnám, hogy aztán ő sírjon, mert én "hülyeséget csináltam"... nem érdemelném meg, hogy ő szomorkodjon miattam... - Tudom, bolond vagyok - bólintottam rá szótlanságára, ahogy elfordította tőlem a pillantását, majd visszanézett megint. Én sem most jöttem a gyorsvonattal... Amióta volt, ami volt, és amióta megmondtam a rendőröknek és az orvosoknak, hogy a szüleimet egy szörny ölte meg... ők is mindig ezt csinálták. Félrenéztek, és hallgattak. Esetleg bólogattak, hogy jó, persze, az agyam így reagált a traumára, semmi baj, majd elmúlik... Én magamban ezt már röviden összefoglaltam, bolondnak néztek. Nyilván Autumn nem azért reagált így arra, amit mondtam, de ő is gondolhatta magában, hogy jó, ja, persze, mit tudhatok én a gonoszról... És bárcsak igaza is lenne... Azért persze hálás voltam, amiért megesküdött, de... nem voltam hülye, én is tudtam, hogy adott esetben ez nem azon múlna, mit mondott ő most. Ha valami gonosz el akarná őt vinni... nem számítana, milyen erősnek gondolom én őt, vagy milyen erős valójában, még csak az sem volna fontos, hogy ő jó, és aki el akarná vinni, az rossz... mert csak az számítana, hogy az ellenfele milyen erős, és tudtam jól, hogy egy ellenfél mennyire nagyon lehet erős... embertelenül erős... - Nem gondollak gyengének. Szerintem nem olyan vagy. Hanem erős. Nem azért... nem az a baj... Hanem, hogy az erősek és jók, mint te... küzdenek... ha baj van... harcolnak, mert azt hiszik, győzhetnek, és... aztán meghalnak... mert mindegy milyen erős valaki, vannak erősebbek... és... nem akarom, hogy veled is... - Megráztam kissé a fejem, nem folytattam. Láttam már angyalinak tűnő, és erős lényeket, és általam igen erősnek ismert embereket is, harcolni... őket se gondoltam gyengének, mégis elbuktak, mert volt valaki, aki erősebb volt náluk, és ők mégis küzdöttek vele, harcoltak, és... meghaltak. Autumn, ő... rájuk emlékeztetett, távolról sem gondoltam, hogy gyenge lenne, de azt éreztem, olyan esetben, ha kell... ő is harcolna, mint ők, és... attól féltem, egy olyan lény ellen... ő sem győzhetne, meghalna... és ezt nem akartam... Főleg ne miattam... Kuncogtam válaszán. Gondoltam én. De mindig vicces volt, ahogy aggódott. Hát, azért csak bólogattam, és engedtem magam vezetni. Talán igaza is van... a lépcső is elég jó feladat volt... örültem, hogy mellettem van, mert ha nincs, talán sokkal gyorsabban értem volna le... amiért kaptam is volna a fejemre utóbb, szegény fejemre... - Mondtam már, hogy túl jó vagy hozzám...? És most nem a csókra gondolok... hanem arra, hogy túl... kedves vagy - néztem rá kíváncsian, amikor megérkeztünk a lépcső aljába. Idebent, és az emberek közt, fülledtebb volt a közeg, levegőtlenebb... meleg is volt, és... zaj... fura lüktetés volt, éreztem a fejemben... talán a zene miatt... - Biztos nem iszunk még egyet? - kérdeztem, miközben a kijárat felé indultunk, és fejemmel a konyha felé böktem, habár, biztos voltam abban, hogy Autumn határozott válasza egy jó nagy és komoly "nem" lesz, talán kiemelve mellé, hogy nekem már az se kellett volna, amit eddig megittam. Pedig így belegondolva, nekem jó volt, pont jó... már csak amiatt is, mert mindjárt kevésbé érdekelt minden... vagy... érdekelt, de úgy máshogy... és... az se mindegy, hogy ennek köszönhetően megismertem őt is! És ez tetszett... - Ahh... lehet idekint kéne aludnom... - pislogtam, jóleső érzések közepette a ház előtti kis szabad területre. Bevallom, csábító gondolat volt, hogy itt maradjak, és a hűs levegőn aludjak. Bent nem tetszett. Igaz, otthon nyilván nincs se ilyen zaj, se tömeg, se meleg... bár nem tudom, meleg végülis lehet... majd kiderül... - Öööö... na, nem baj... következő alkalomra már tudni fogod - somolyogtam rá, de igazából csak szívóztam vele, már kitaláltam, hogy nem szeretné, hogy ilyen megint legyen, mint ma volt... Meg, míg ezt mondtam, legalább kicsit elgondolkodhattam, merre is lakok... - Asszem erre megyünk... nem volt messze, pár utca... - mondtam, eltöprengve, és balkéz felé mutattam. Valójában kicsit zavaros volt a sötét utca, de körülbelül biztos voltam benne, hogy nem jöttem sokáig, úgyhogy közel lakom, úgyhogy csak nem tévedünk el ezen a pár utcán... De arra gondoltam, ha minden kötél szakad, majd kiveszem a zsebemből a tárcám, és megnézzük az irataimban, mit írnak... asszem van nálam olyan, amin szerepelt a címem... bár őszintén nem voltam biztos a gondolatban... még abban sem, mik is szerepelnek egy ilyenen, a nevem biztos, talán a képem... de a többi... passz. - És te merre laksz? A közelben? - kíváncsiskodtam, miközben elindultunk, majd vigyorogva hozzátettem. - Nyugodtan megmondhatod, reggelre úgyis elfelejtem szerintem... - Habár, abban is biztos voltam, jelen pillanatomban, hogy őt nem szeretném elfelejteni... de sajnos, megvolt rá az esély, hogy el fogom. Ahogy azt is, mennyire jó volt vele...
Féltettem... még jó hogy, féltettem! Nekiállhattam volna faggatni arról, hogy mégis milyen hülyeségeket tervez a jövőben, de nem tehettem meg. Nem akadályozhatom meg, pedig nagyon szeretném! Én csak azért vagyok, hogy megvédjem őt... ha alkalmam lesz rá, meg is fogom akadályozni, hogy olyat tegyen ami rá veszélyes, de amit nem fog megmondani... azzal nem fogok tudni mit csinálni, csak azt, hogy továbbra is figyelni fogom, és közbe avatkozok, ha kell... akár személyesen is. Nem érdekelnek a következmények, neki élnie kell... és ha ezért engem fognak büntetni akkor legyen, bármit elviselek miatta! Félek a jövőtől vele kapcsolatban, és nem miatta, hanem magam miatt. Elég erős vagyok én ehhez? Ugye nem fogom elrontani? Nem mondtam semmit valóban, de ez nem azért volt mert őrültnek gondoltam... hogy gondolhattam volna annak, ha egyszer igazat mondott. Egyszerűen csak nem tudtam, hogy kéne ezt úgy lereagálnom, hogy ne áruljam el magamat, meg ezt az egész démon kérdést. Csak remélni tudtam, hogy emiatt nem fog semmi rosszat gondolni rólam. - Csak ne sodord magad veszélybe, ha nem muszáj... kérlek. - Szólaltam meg kicsit talán túlságosan is aggódóan. Mintha nem csak egy idegennel beszéltem volna, akit pár órája ismerek. Mert én számára egy idegen voltam, szóval még furcsának is gondolhatja, hogy ennyire aggódok érte így "ismeretlenül" - Nem vagy bolond... hagyd ezt abba! - Ripakodtam rá kicsit talán túl hevesen is miközben visszanéztem szemeibe. Nem akartam, hogy ócsárolja magát, márpedig ezt már nem először teszi meg a mai estén. Erről rövid úton lefogom szoktatni, vagyis nagyon rajta leszek az ügyön, mert nincs igaza! Okos volt, és lehet nem mondhatnék ilyet, de igenis jóképű volt, és kedves... csak most össze volt törve... érthető okokból, de kifogom ebből rángatni, bármennyi időbe is fog ez kerülni. - Tristan... - Szóltam rá miközben elkezdte mondani, de megállítani már nem tudtam, így mikor befejezte mondatait, gyorsan két kezem közé fogtam arcát. Nem szerettem volna, ha tovább folytatná, és nem azért mert nem hallgattam volna hangját egész nap, de épphogy azt nem akarom, hogy lejjebb süllyedjen, főleg nem miattam. - Figyelj rám... nem lesz semmi baj... nem fogom hagyni, hogy baj legyen... se veled, se mással... - Mondtam ki ezeket a szavakat miközben még mindig közrefogtam finoman arcát. Nem kellett volna ezt mondanom... nagyon nem, de csak úgy kicsúsztak a szavak a számon, és nagyon olyan hangsúllyal beszéltem vele ami hát nem hangzik el nagyon két ismeretlen között. Csak remélni tudtam, hogy nem fog ezen annyira fent akadni, hogy ilyeneket mond neki egy kb idegen lány, mert már szinte egy lépésre voltam attól, hogy kimondjam, megfogom védeni. Ezzel is szinte azt mondtam, de talán ez nem hangzik olyan kiakasztóan. - Mindig igyekszem segíteni az embereknek... néha egy kis kedvesség életeket menthet. - Mosolyodtam el finoman szavaira, és végülis ezzel nem mondtam hazugságot, mert így volt. Ez voltam én, és nem csak azért volt mert ez volt a feladatom. Én szerettem segíteni az embereknek... talán, ha simán csak embernek születtem volna, talán akkor is ilyen lennék... - Felejtsd el Tristan, neked ennyi is elég volt! - Néztem rá kicsit szigorúan, és még mielőtt tovább tudta volna fűzni a témát, elkezdtem tovább húzni a kijárat felé. - Hidd el hogy sokkal kényelmesebb lesz az ágyadban otthon... erről nem fogok vitát nyitni! - Sóhajtottam fel, és én is elnéztem abba az irányba ahova Tristan nézett. Ott valóban volt egy nagyobb füves rész, de nem lett volna az az isten, hogy én itt hagyjam ott az éjszaka közepén. Ezt ő sem gondolhatta komolyan, hogy azok után hogy megegyeztünk a hazamenetelről, majd még itt lepihen kicsit, és itt hagyom! Ahhoz túlságosan is aggódok érte, még ígyis hogy velem van. - Nem, nem! Következő alkalom nem lesz... direkt szívózol velem ugye? - Néztem rá szigorúan. Kezdtem kapizsgálni a dolgot, mert szinte biztos volt, hogy ezeket nem teljesen ártatlanul mondja, hanem úgymond van benne egy kis "hátsó szándék". - Én abba az irányba fogok elindulni amerre mutatsz... szóval remélem jól emlékszel! - Húztam fel kicsit szemöldökömet. Hogy megmondjam az igazat, jó irányba mutatott, de ha már ő is szívózik velem akkor én is vele egy kicsit. Persze ezt nem rosszindulatúan tettem, ahogy ő se velem, de hát kölcsön kenyér visszajár. - Hogy merre lakok? Pont ebbe az irányba amerre megyünk innen pár utcára. Szóval nem lakunk egymástól messze! - Mosolyogtam rá. Nem volt ez véletlen, hogy ilyen közel laktam, mindig közel szeretnék lenni hozzá...
Autumn... olyan fura lány volt. Tény, hogy alapvetően ideglelésem volt tőle, ha valaki mostanság vigyázni akart rám, meg akart óvni, jót akart nekem... viszont ő ma este, lényegében véve azóta ezeket csinálta, mióta csak legelőször odalépett hozzám a konyhában. Végig, mintha... mintha vigyázni akart volna rám... és... először bosszantott, igen, de... de azután meg valahogy elkezdett... már annyira nem zavarni, és végül most már... nem... nem az van, hogy idegesít, vagy zavar, hogy úgy viselkedik, mintha aggódna értem, mert... jólesik, hogy foglalkozik, meg... törődik velem, csak... közben mégse jó, mert így meg én is... aggódhatok miatta. Mert aki félt engem... és vigyáz rám... azoknak mostanság nem lett jó végük. És nem akartam, hogy ő... szóval, hogy bármi baj legyen vele... Megráztam kissé a fejem. Bár először nem felelt, azt hittem, már nem is mond majd semmit, és magamban el is könyveltem, hogy azért, mert nem akar helyeselni, de utána azt mondta, ne sodorjam magam veszélybe. Majdnem elnevettem magam. Veszélybe... Ahhoz én nem kellek. A tapasztalataim alapján bőven elég, ha otthon alszom az ágyamban, máris veszélyben lehetek, nem kell nekem ahhoz semmi egetrengetőt tennem, hogy veszélybe kerüljek. Ezek után, hogy mondjam azt, hogy "Oké, nem fogom"? Nem volna értelme... Nem rajtam múlik... - Nem ismersz - válaszoltam, és elfordítottam a tekintetemet róla. Nem, tényleg nem. Alig tudott rólam bármit is, és igaz, hogy valamiért mégis úgy bánik velem, mintha érdekelném, de... de nem ismert még meg. Nem is hiszem, hogy fog... Nem tudhatja, milyen vagyok igazából, és azt meg végképp nem fogja megtudni, milyen voltam igazából, még a rossz dolgok előtt. Annyit tud rólam, hogy... egy buliban sokat ittam. És talán annyit, hogy kedvelem... tetszik nekem... De nem tud mást. Nem is fog. Miért is tudna...? Igaz, most valahogy nem zavar, hogy aggódik miattam, csak aggaszt, de ha kijózanodom, újra zavarni fog, idegesíteni, bosszantani, dühíteni... elmarnám magam mellől, ha józanul ismer meg... nem akartam józanul ismerni, és azt sem akartam, hogy ő ismerjen, mert gonosz volnék vele, rideg, undok... és nem akartam vele az lenni... nem akartam bántani... csak megvédeni... tőlem... és a rossz dolgoktól, amik kísérnek árnyékként... Hallottam, ahogy a nevem mondja, de nem álltam meg, míg a végéhez nem értem, ahhoz a részhez, amit már nem akaródzott kimondanom. Akkor megálltam. Már csak azért sem folytattam, mert meglepett az érintése... és az a... hév... ahogy válaszolt. És nem értettem, miért... miért mond nekem ilyeneket... miért... miért akar rám vigyázni... miközben azt például már tisztáztuk, hogy nem szeretne tőlem semmit...? Akkor miért...? Nem értettem a dolgot... Mindenesetre, keserű szusszanással húztam el arcom kezei közül, mikor elhallgatott, és megráztam a fejem, miközben a szemeibe néztem. - Ne mondj ilyet... ne akarj védelmezni... akik legutóbb megvédtek, halottak... Mind halottak... Ha valakinek legközelebb vesznie kell, az én legyek... - nyeltem nagyot, és próbáltam visszatartani a bensőmet mardosó érzéseket, melyeket az alkohol ma este olyan jól eldugott bennem, de most, mintha csak egy lengőajtó erejével lendültek volna vissza... és szinte fejbe vágtak egy bő pillanatra... ahogy arra gondoltam, ha baj következne be ma este... baj érhetné ŐT is, ami megijesztett... és ez a tény is megijesztett. Hiszen nem ismerem. Ő sem engem. Ő mégis meg akar védeni a bajtól... és én is őt... és... nem értettem miért csináljuk... Ő jó lélek, rendben, de... ennyire?! És én? Én nem vagyok az... akkor... miért akarok vigyázni rá...? Kedvelem, tetszik nekem, talán, igen, de... ennyire...? Nem értettem magamat... Autumn egész egyszerűen nagyon furcsán hatott rám, és nem igazán tudtam, ráfoghatom-e ezt az ivásra...? - Azért légy óvatos - jegyeztem meg csak finoman, és olyan... deja vu-érzés volt, mikor ezt mondtam neki. Nem mintha nem tetszett volna, hogy kedves, de... annyira... nem evilági volt... az emberek nem szoktak ilyen kedvesek lenni idegenekkel, ő meg... ilyen. De... persze, tudom, akadnak, akik ilyenek, anya is ilyen volt, és... ha tehette volna, minden hajléktalannak házat épített volna a városban, apának úgy kellett rábeszélnie, hogy néha legyen kicsit óvatos, mert nem minden ember jó ember... - Kár, pedig szerintem már múlik a hatása... - sóhajtottam színpadiasan, már csak abból is gondolva ezt, hogy egyre-másra előfordult ugye, hogy egyes dolgok jobban aggasztottak, megint... főleg a vele kapcsolatos dolgok, és a veszélyek... és vissza kívántam azt az állapotot, míg kevésbé aggasztottak a dolgok... úgyhogy, valójában én nem bántam volna még egy kis innivalót. Bár abban biztos is lehettem, hogy Autumn nem engedne egy üveg közelébe sem. Ilyen az én formám, kifogtam a legjózanabb, és legvédelmezőbb dögös csajt a házban... Miután hagytam magam, kijutottunk a házból, és így kiérve már beláttam, hogy mennyivel jobb kint lenni. Nem tetszett odabent. A legjobb talán úgy lett volna, ha kijut egy üveg valami a házból, és leheverhetek vele itt a ház előtt, és a hűs levegőn, meg a hideg földön el is lettem volna reggelig... Na, de... vajon mennyi esélyem is lett volna erre Autumn mellett? Zéró, naná. - Pedig kezdem úgy érezni, hogy egy igazi élmény lehet veled vitázni... - somolyogtam az orrom alatt, habár, nem hinném, hogy olyan állapotban lettem volna már, amiben megfelelő vitapartner lehetnék bárkinek is, neki meg aztán végképp nem, túl észszerű volt ő ahhoz nekem. Ezt példázta az is, hogy a kint alvásra való egyetlen érvem abban merült volna ki, hogy "Mert jó idekint", és ennyi... nem hiszem, hogy tovább tudtam volna cifrázni, ő ellenben biztosan egész csomó jó érvet tudott volna, miért is rossz ötlet ez. - Talán egy kicsit... - vigyorogtam, amikor válaszolt, a végén pedig kérdezett tőlem. Mármint, hogy szívózok-e vele. És hát, igen, egy egészen kicsit igen, szívóztam vele. Vicces volt... Én persze nem bánnám, ha máskor is hazakísérne, ha túl sokat iszok, de valójában, még a részeg felem is tudta, hogy ő nem örül, amiért ittam, amiért ilyen vagyok most... még ha nem is értettem, mi a baja lényegében véve ezzel... hiszen nekem jó volt most ez... jól éreztem magam így. Sokkal jobb volt így... De ő nem akarta, hogy igyak... igazából, ez volt a legelső dolog, amit megtudtam róla. - Igen? Akkor lehet, inkább erre volt... - vakartam meg a fejem búbját, és direkt a másik irányba néztem, mint az előbb. Valójában bármerre elkóricáltam volna vele, akár az éjszaka hátralevő részében is... legalábbis, normál esetben. És most se az ivás tartott volna vissza, maximum az, hogy a nemrég előadott védelmi ösztönei ismeretében... biztos is voltam benne, hogy ha a sötétben sétafikálva valami rossz jönne velünk szembe, nem hagyná annyiban, ha én akarnék harcolni, és meghalni, és egészen biztosan nem futna el és nem mentené a saját életét, ha arra kérném... szóval jobban akartam, hogy épségben és mielőbb hazaérjen, mint azt, hogy velem töltsön még egy kis plusz időt. - Akkor könnyen haza fogunk találni - vigyorogtam, végülis, ha ő is errefelé lakik, akkor ismerheti a környéket, és ha ismeri a környéket, egyikünk csak megmondja, merre van a jó irány, ha minden kötél szakad. Ha meg mégse, majd elalszok náluk a kertben... ha van olyan, vagy olyasmi, lényeg a lényeg, nem vagyok válogatós. - És akkor abba a suliba is jársz, mint én? - kíváncsiskodtam tovább, bár... igazából arra már nem emlékeztem, tudhatja-e melyik suliba járok én úgy egyébként...
A hozzászólást Tristan M. Lorens összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2020-09-12, 14:51-kor.
Túlságosan hevesen válaszoltam neki szinte már mindenre, már leplezni se lepleztem, hogy mennyire aggódok érte, és mikor aztán elfordította rólam tekintetét azután, hogy azt mondta nem ismerem, rájöttem, hogy igaza van. Tényleg nem ismertem őt... még akkor sem ismertem őt, mert én figyeltem a kis életét pár napja. Elszégyelltem magamat... tényleg! Ráripakodtam már többször is, az alkohol pedig kezd felszívódni a szervezetében, szóval már nem annyira részeg mint az elején volt, és talán már igenis kezdi zavarni újra, hogy van aki kezd aggódni érte, és én mégis így viselkedek vele! - Igazad van... tényleg nem ismerlek! Ne haragudj... - Sütöttem le szemeimet, és én is elfordítottam róla tekintetemet, és a földet kezdtem bámulni kicsit talán kétségbeesve, mivel nem tudtam, hogy mit kéne mondanom még. Nem akartam, hogy tehernek érezze a társaságomat semmilyen formában se. Személyesen akartam intézni az ő megóvását, de nem úgy, hogy terheljem őt... márpedig most kicsit annak éreztem magam! Vissza kell fognom magam, nem aggódhatok ennyire... vagyis de, aggódhatok, csak ezt nem kéne megosztanom vele ennyire a jövőben. Bár kérdéses, hogy mennyire fog szóba állni velem legközelebb. Kicsit talán féltem is emiatt a következő találkozótól... Még azért egyszer engedtem utat hevességemnek, aminek nyomán finoman közre is fogtam arcát, és csak mondtam, és mondtam gondolkodás nélkül. Akkor hirtelen nem az volt az első gondolatom, hogy ezzel lehet csak rosszat teszek neki mint jót. És végül reakciója mindent elárult, bár nem ismerjük egymást, csak pár órája, most volt az első alkalom, hogy érintésemet visszautasította azzal, hogy megfogta kezeimet, és elhúzta arcáról. Eddig kereste az érintésemet, még akkor is, ha ez csak az alkohol hatása volt, most pedig elhúzta kezeimet arca közeléből. Szavaiból szintén a visszautasítás hangzott el, én pedig csak ültem ott, és üres kezeimre pillantottam keserűen. Az érintésemmel és megnyugtatni akartam, de helyette csak feszülté tettem. - Én... sajnálom... de te akkor se veszhetsz... nem lehet... - Nyeltem nagyot, és lesütöttem szemeimet, miközben kezeim ökölbe szorultak. Rossz volt ezt hallani tőle, plusz már kezeimen se éreztem bőrének melegét. - Igyekszem óvatos lenni! - Mosolyogtam rá. Aggódott értem, és ez valamiért olyan furcsán jó érzés volt. Mármint tényleg csak azért volt ez furcsa, mert más még nem igen aggódott értem, max. én aggódhattam magam miatt, de ennyiben kimerült. Most viszont volt valaki aki mégis aggódik értem... vagyis lehet ráfogni az alkoholra, hogy csak ezért jönnek ki belőle ezek az aggódó szavak, de mégis jó volt. Lehet józanul már nem mondana ilyeneket, de mindegy is, hisz most viszont kimondja ezeket, és ez egy kicsit melegséggel tölti el a lelkem. - Nem is baj... megóvlak egy nagyon durva macskajajtól holnap reggel! Hidd el, hogy nagyon hálás leszel nekem holnap, már ha emlékezni fogsz rám! - Sóhajtottam fel, de aztán finoman rámosolyogtam. Nem akartam én szigorkodni vele, ezért is mosolyogtam rá mondatom végén. Nem akartam olyan lenni, mintha az anyukája lennék, vagy a nagynénje. Én csak nem akartam, hogy baj legyen... - Majd keresünk egy jobb vita témát, ha kijózanodsz, és lesznek jó érveid hozzá! - Nem hiszem, hogy érdemes lett volna itt bármiféle vitába kezdeni, és ezzel szerintem ő is teljes mértékben tisztában volt. Velem aztán lehet vitázni az élet nagy dolgairól, de vele szemben, mivel ilyen részeg talán túl egyszerűen nyernék, és ezt nem nagyképűségből mondom, egyszerűen nem gondolom hogy sok jó érvet tudna most felhozni, csakhogy itt maradhasson aludni a füvön. Viszont nekem nagyon, de nagyon sok jó érvem volt. - Na ne szórakozz velem... megyünk arra amerre először mutattál! - Kaptam el kezét, és szorítottam meg finoman, hogy aztán elinduljak abba az irányba amerre először mutatott, mivel pontosan tudtam, hogy az lesz a jó irány. Egyenesen haza megyünk innen, nem járkálunk céltalanul... bár vele nem bántam volna egy céltalan sétát, de ennek nem most van itt az ideje. - Hát, ha arra a sulira gondolsz ami három háztömbnyire van innen, akkor igen odajárok, bár még csak egy napot voltam bent... azért is hívtam el a buliba. Még új vagyok errefelé! - Válaszoltam készségesen a kérdésére. Először nem gondoltam arra, hogy sulis létbe kezdjek, de aztán rájöttem, hogy így még jobban, és talán feltűnésmentesebben tudom figyelni Tristant. Szóval egy kis közbenjárás után be is iratkoztam a suliba... meglátjuk milyen lesz, ha már több napot megyek be. Remélem jól fog elsülni ez az ötlet!
Keserű ízt éreztem a számban. Nyeltem egyet. Fájt valami odabent... a mellkasomban... Úgy éreztem... nem jó ez a helyzet így. Az egész dolog... ő aggódik, én aggódok, és... ő beszél, én mérgelődök miatta... ő azt hiszi, a világ szép és jó, de én tudom, hogy nem az...! Egyszerűen voltak pillanataim, amikor azt éreztem, szeretnék ennek az egésznek véget vetni... ő... ő túl vidám volt nekem... túl reménykedő, pozitív, bizakodó... kedves, gondoskodó... túl... jó... ő túl jó volt nekem... és ide... a világba. Úgy éreztem, ha nem én mérgezem meg a sötétségemmel, akkor majd a világ, de egyikünk megöli, én, vagy a világ... és nem akartam én lenni a méreg, ami elpusztítja őt... ahogy azt se akartam, hogy a világ... az én világom pusztítsa el őt... mint szinte minden jót az életemben... - Nem rád haragszok... magamra haragszok... mert... attól, ami ma este volt... azt hiszed, ismersz. Pedig egyáltalán nem tudsz rólam semmit, ez... ez mind semmi... ez csak... semmi... ez nem a valóság... - mutattam beszéd közben magamra, ütögettem meg a mellkasom a tenyeremmel. Hiába mondta ő, hogy igazam van és nem ismer, mert tudtam igenis, hogy azt hiszi, ismer. Pedig nem ismer. Nem tud rólam a világon semmit, csak hogy milyen vagyok, ha iszok. Hogy ismerjen, ennél sokkal több kéne, de azt nem kaphat... tőlem nem... nem akartam többet adni... mert akkor már nem csak hinni fog bolondnak, de tudni is fogja, hogy az vagyok. Talán az is vagyok... fene tudja... senki más nem látott szörnyet akkor éjjel, rajtam kívül senki... én láttam szörnyet, és szárnyas lényt is, és senki más nem, és... aki mégis láthatott, az mind halott. Lehetek bolond is... lehetek tényleg az... lehet, hogy minden képzelet volt, és teljesen bolond vagyok, akit be kéne zárni, mielőtt megöleti magát valami gonosszal... Keserűen sóhajtottam fel, fájdalommal néztem az arcára, s kerestem pillantását, miközben kérdeztem: - Nem lehet...? De lehet. Kell. - Nyeltem nagyot. - Te ezt nem érted... nem tudod mi volt, és hogyan volt eddig nekem, és mit veszítettem el... nem... nem tudom miért van ez, miért történt így, csak azt tudom, hogy ha még valaki... ha csak még egy valaki énmiattam megy a halálba, azt nem fogom kibírni, érted?! Megérted ezt?! Nem történhet meg újra! Nem, és kész! Ha valakinek veszni kell, én akarok az lenni! Én nem érek semmit... mégis hányan haltak meg értem! Többet ilyen nem lehet! Nem akarom, érted...?! - Már majdnem kiabáltam. Pedig esküszöm, nem akartam vele kiabálni... Elfordítottam tőle arcom, nem akartam, hogy lássa kikívánkozó könnyeim. Én sem akartam ezt, nem akartam szenvedni előtte... eddig olyan jó volt... nem szenvedtem, nem bántottam őt, most meg igen... Nem akarom megint! Bárcsak visszamehetnék abba a ködbe, ahol eddig voltam, ahol nincsen fájdalom, s ami van, az se érdekel... Miért kell ennek a ködnek lassanként felszállni...?! - Jó... mert az emberek kihasználják, azt, aki túl jó... - válaszoltam, bár... az is eszembe jutott aztán, hogy tulajdonképpen én is kihasználtam őt. Kihasználtam a kedvességét. Mert... ő nyilván mulatni jött ide, nem azért, hogy egy részeg bolondot pátyolgasson, mégis... az lett a vége, hogy egy részeg bolondot pátyolgatott egész este. Engem. Pedig biztos nem így akarta eltölteni az estéjét, de végül mégis ez lett belőle, és tulajdonképpen nem sok választása volt, mert én szó szerint magammal rángattam ide. Kb. elraboltam őt... ő meg... kedves, és nem ellenkezik... túl kedves, ahhoz, hogy azt mondja, nem akar egy részeg idiótával foglalkozni, inkább velem maradt végig... - Szerintem... másnapos leszek én már így is... - sóhajtottam, habár, állítólag vannak az ilyesmire megoldások. Például, ha iszik rá még egy kicsit az ember. De, gyanús, hogy én ezt holnap reggel nem fogom tudni kipróbálni otthon. - Azt meg nem tudom, emlékszek-e majd rád, de... az jobb lenne, ha te nem emlékeznél rám... Kár, hogy te nem ittál annyit, mint én. Így nincs mitől felejtened. Emlékezni fogsz rá, milyen voltam - ingattam a fejem, mert arra gondoltam, ha emlékszik rám milyen voltam így, és aztán majd esetleg lát józanul, és megismer, milyen vagyok úgy... bánni fogja majd, hogy nem szereti, ha iszok, pedig mikor iszok, sokkal jobb és kedvelhetőbb vagyok, mint láthattuk... vagy inkább, úgy egyáltalán, ha iszok, kedvelhető valaki vagyok, ha meg nem, akkor nem... és ő nem szereti, ha iszok... így többet nem láthatja majd ezt az énem... csak emlékezni fog, hogy voltam ilyen is... amilyen nem leszek újra, hacsak nem engedi, hogy igyak. Már, persze, ha egyáltalán, találkozunk még valaha... - Pedig... az enyém a legjobb érv. Mert az az, hogy "mert jó volna nekem"... hogy miért maradhatnék itt, fekhetnék idekint, és ihatnék még... Mert jó volna nekem... és... nem ez a legfontosabb? Hogy az embernek jó legyen...? - kérdeztem tőle, legalábbis olyan ártatlansággal, mintha most születtem volna az előbb. Persze, tudtam én, hogy ez neki nem szempont, nem indok, nem érv... mert nyilván meggyőződése neki, hogy ez nekem nem lehet tényleg jó... vagyis, hogy most jó, de amúgy nem volna jó... és lehet, hogy igaza is lenne, persze, de... most én nem azt éreztem. Hanem azt, hogy nekem úgy jó lenne. - És ha tévedtem...? - néztem rá vigyorogva, és ahogy elkapta a kezem, kellemes bizsergést éreztem megint a bensőmben, miként visszafordultam felé, és valahogy sikerült kicsit közelebb kerülnöm hozzá, mint még az előbb... Olyan szép volt ilyen közelről... távolról is szép volt, nagyon, de ilyen közelről meg... így aztán végképp szép volt. De amikor elindult, követtem őt. Úgy voltam vele, nekem jó arra menni, amerre ő mondja, talán nagyobb eséllyel is jutunk haza, ha ő vezeti az expedíciót, mint ha én. - Akkor... jó is, meg rossz is, hogy ma este megismertelek... és te megismertél. Majd... látsz engem, és megtudsz dolgokat talán... és ha nem is fogsz rögtön utálni... de nem is fogsz úgy majd kedvelni már. Nem vagyok szerethető... nem leszel majd ilyen kedves... mert én nem fogom hagyni neked... Elérem majd, hogy utálj... - Mély sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy menet közben a pillantásomat az égre emeltem. Csak hogy ne kelljen őt néznem. Vagyis... persze, szívesen néztem volna, csak... már tudtam, mi jön majd... Azt fogja mondani, hogy nem fog utálni, mindegy milyen vagyok józanul, de... ezt is csak azért mondaná, mert nem ismer, igazából, nem tudja, hogy mennyire nem vagyok jófej... Mert már nem vagyok az. Mert nincs kedvem hozzá... És hiába, hogy őt kedvelem, és kedvelni szeretném most, mert... majd holnaptól... ha egyáltalán emlékszem majd rá, milyen volt vele ma este... akkor is máshogy fogok érezni, mint most. És elmarom majd magam mellől, ha ő mosolyog, ha kedves lesz, ha beszélgetni akar, vagy bármi... én rideg leszek, elutasító, és faképnél hagyom, mint... mint ahogy tettem kb. mindenkivel mostanában... És nem tudok ez ellen tenni...
Túlzásba estem az aggódással, mármint kimutattam neki aggódásomat, és ezzel csak rontottam a helyzeten. Nem akartam, hogy az legyen az este végére, hogy ő rosszul érezze magát, és most mégis láttam az arcán, hogy kezd egyre feszültebb lenni. Érlelődik magában, és erről csak én tehetek... lehet csak bele kellett volna egyeznem azokba amit mond részegen, és nem belemenni abba, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, vagy vigyázzon magára, vagy akármi amivel kimutatom azt, hogy mennyire féltem, és aggódok érte. A biztonsága az én felelősségem volt, ez volt a munkám, a feladatom, vagy nevezhetjük akárhogy, egyszerűen... ő lett a legfontosabb ember az életembe mikor az őrangyala lettem! Ő viszont csak egy kedves, és kétségbeesett lányt lát, aki túl kedves, és túl aggódó, akit józanul aligha tűrne meg maga mellett, és valószínűleg nem is fog megtűrni maga mellett. Már most, hogy józanodik kezd egyre visszautasítóbbá válni velem szemben... és én nem haragudtam rá emiatt, láttam milyen az olyanokkal akik segíteni próbáltak neki a szülei halála után, és velem sem lesz más. Most még a visszautasítás mellett szavaiban ott cseng az aggódás, de holnap csak a visszautasítás marad, és a ridegség, és sajnos én ezt tudom jól. - Nem gondolom, hogy ismerlek... nem tudhatom mi történt veled a múltban... hogy milyen szenvedések értek... és kit veszítettél el... én tényleg nem tudhatok semmit... és ebben teljesen igazad... - Mondatai közben tenyerével a mellkasát ütötte, én pedig legszívesebben csak megfogtam volna kezeit, hogy hagyja abba, de végül nem tettem, mikor megszólaltam csak akkor néztem fel végül szemeibe. Szavaim között viszonylag hosszabb szüneteket tartottam, igyekeztem összerakni mondataimat, de végül ez lett a vége. Igazat adtam neki, mert tényleg igaza volt, azon kívül, hogy tudom mi történt a szüleivel, és látom azóta milyen, semmit nem tudok róla, ez az este pedig kevés volt ahhoz, hogy megismerjem, főleg hogy ez a részeg állapot teljesen más nála, mint mikor teljesen józan. Szavai hallatán egyre szomorúbb, és szomorúbb lettem... meg akartam vigasztalni, de tudtam, hogy nem fogja hagyni magát. Nem engedné, hogy megöleljem, vagy akár a kezemet a karjára tegyem. Már azt sem hagyta, hogy az arcát közrefogjam, így nekem csak az maradt, hogy tétlenül tördeljem kezeimet, miközben éreztem, hogy mellkasom egyre jobban nyomni kezdi valami. Mintha egy mázsás súlyt kezdtek volna pakolni rá... hasonlót éreztem már mikor az embereket láttam szenvedni, de most vele egy sokkal rosszabb volt. Fájt látni, hogy szenved, mert tudtam, hogy szenved belül, csak az alkohol elnyomta eddig benne ezt az érzést... egy kicsit elfelejtette azt, hogy mik történtek az elmúlt időszakban. Kiabált velem, és végül elfordította rólam tekintetét mielőtt még válaszolni tudtam volna neki. Lehet nem kellett volna megszólalnom, de végül óvatosan mégis megtettem. - Tristan... - Mondtam ki kicsit bizonytalanul, talán még meg is remegett a hangom, de aztán vettem egy mély levegőt, és újra megszólaltam. - Tényleg nem tudok rólad sok mindent... és fogalmam sincs min mentél keresztül eddig... de akit elvesztettél, vagy akiket elvesztettél, ők sem ezt akarnák hogy meghalj... és... nem félhetsz attól folyton, hogy kit fogsz még elveszíteni... és tényleg fogalmam sincs mennyire szenvedsz... és most azt gondolod, hogy nem érsz semmit... de biztos vagyok benne, hogy van olyan ember akinek pedig a világot jelented... - Szavaimban ott csengett a szomorúság, én viszont halkan szóltam hozzá, nem kiabáltam vele, vagy voltam indulatos, tudtam, hogy ez most nem segítene a helyzeten. Szavaim befejeztével remegő kezemet újra kinyújtottam felé, és finoman arcára simítottam, hogy aztán megpróbáljam magam felé fordítani tekintetét, de végülis rábíztam, hogy ezt hagyja-e nekem megtenni. - Tristan kérlek... én itt vagyok... - Biztosítottam róla, bár nem voltam biztos, hogy jó ötlet volt, de azért reméltem, hogy hagyni fogja magát legalább egy kicsit. - Sajnos ilyen a világ... jobb hely lenne a föld, ha nem minden csak kihasználásról szólna... de mindegy is! - Méláztam el egy pillanatra, de aztán kedélyesen elmosolyodtam. Nem akartam folytatni ezt a témát, mert ezzel kapcsolatban is komoly mélységig lelehetne menni aminek szintén nem biztos, hogy jó vége lesz. - Igazad lehet, viszont így talán kevésbé fog fájni a gyomrod, illetve a fejed... azért az is nagy előny! - Örültem, hogy itt vagyok vele, mert fogalmam sincs mi történt volna, ha esetleg nem követem ide, és állítom le az alkohol fogyasztásról. Nem gondolom őt felelőtlennek, de lehet ebben az időszakban mégis ilyen lesz, és addig ivott volna, míg a kórházban nem köt ki esetleg egy alkohol mérgezéssel. Innentől kezdve, hogy kijutottunk innen már csak az a feladatom, hogy hazavigyem, és aztán bedőljön az ágyába ahonnan szinte biztos, hogy csak egy majdnem egész napos alvás után fog csak kimászni, mert bár időben leállítottam, igaza volt, hogy még így is másnapos lesz. - Lehet most éppen jó lenne az alkohol, és az hogy a füvön aludj aztán, csak tudod másnap mikor felkelsz eszméletlen módon fájó fejjel, illetve a gyomrod se lesz jó, plusz még fázni is fogsz, mert hajnalban elég hideg van, főleg hogy a fű is nedves olyankor, akkor hidd el hogy jobban vágynál a meleg ágyadra. Ez elég érv, vagy mondjak még párat? - Néztem rá egy minimális szigorral a tekintetembe. Meggyőző tudok lenni, persze kivéve ahogy ez kiderült vele szembe annyira nem működik. Valamit rosszul csinálok, hogy őt valahogy nem feltétlen mindig tudom meggyőzni?! - Ha tévedtél... akkor kisétálunk a világból! - Mondtam ki egy kis gondolkodás után és nevettem el magamat. Nem hiszem, hogy erre tudtam volna jobb választ adni. Bár nem hiszem, hogy ezzel eltántorítottam volna attól, hogy esetleg tényleg biztos a jó irányba vezessen. Bár lehet ezután az este után egy kicsit már mégis szabadulna tőlem úgy titkon. - Egyrészt én nagyon nehezen utálom meg az embereket, a második pedig ezek szerint józanul egy bunkó lehetsz, ha ennyire hangoztatod ezt egész este. Szóval akkor meg se próbálkozzak vele, hogy hétfőn odamenjek hozzád a suliban? - Érdeklődtem finoman miközben arcára néztem, ő pedig az eget kémlelte miközben sétáltunk. Ha a kérdésemre nemmel fog válaszolni, és akkor is odafogok menni hozzá. Szeretnék próbálkozni... és igen lehet az elutasítást fogom kapni, sőt biztos, de meg kell próbálnom, a támasza szeretnék lenni... egy olyan ember szeretnék lenni akiben megbízik, és elmondja nekem a bánatát, és a szenvedéseit. Mert tudom, hogy ha nem fogja kiönteni valakinek a lelkét, akkor abba bele fog halni... nem fogja túlélni ezt a terhet amit jelenleg cipel, és ettől féltem a legjobban!
Annyira furcsa este volt ez. Furcsa, és idegen... Én meg csak arra gondoltam, ha most látnának a szüleim, ha látna az apám, nem volna rám büszke... Ezt csinálom, így bánok egy lánnyal, aki aggódik miattam... aki kedves velem, még akkor is, amikor hülyeséget csinálok, és vigyáz rám, mikor úgy érzi, veszélybe akarom magam sodorni... jó hozzám, én meg így hálálom meg... mintha erre neveltek volna otthon, pedig nem... pont hogy nem... De aztán meg arra gondoltam, ha... ha nem úgy volna ma, mint ahogy van... ha minden a régi volna, és csak eljöttem volna, és úgy alakult volna, hogy ittam, aztán ez a lány idejött volna hozzám, mint tette, és így együtt töltöttük volna az estét beszélgetve... akkor ezek után, mikor hazamegyek, apa lett volna az első, és valószínűleg az egyetlen, akinek elmeséltem volna... hogy találkoztam egy lánnyal, aki megdobogtatta a szívemet... aki a szememben... fényesebben ragyogott, mint az égen a csillagok... aki úgy aggódik miattam, mintha legalábbis parancsba kapta volna, mintha direkt az ő feladata volna ez, hogy vigyázzon rám, hogy gondomat viselje... Apának mondtam volna el ezt ma este, mikor hazaérek... Csakhogy, apa már nincs itt, hogy elmondhassam ezt neki, nem tudom elmesélni, és ha elmondanám sem kapnék választ, sem tanácsot, hogy hogyan is csináljam ezt a dolgot tovább... még ha lehetne is valahogy tovább... - Igen... igazam van... úgy van... - feleltem, s viszonoztam pillantását. Valójában, fogalmam sem volt róla, hogy mit mondjak, úgy meglepett, hogy igazat adott nekem. Kicsit megzavart a válasza... hirtelen... nem tudtam, mit kéne rá mondanom. Azt hiszem... talán épp azért, mert igazat adott nekem... el is szégyelltem magam, hogy így beszéltem vele. Pedig ő csak jót akart nekem... Bár, ez nem jelenti azt, hogy ki is akartam mondani, hogy szégyellem, amiért úgy beszéltem vele. Azt... valamiért nem akartam megtenni. Talán azért, mert múlt az ital hatása lassan, és így az érzéseim már nem csak kellemesen zavarosak voltak, hanem kellemetlenül zavarosak is... És... nem tudom... azt éreztem, dühös vagyok. Fájt... minden... megint fájt nekem. Azt éreztem, hogy levegőt veszek, és fáj, hogy kifújom azt, és fáj, hogy... beszélek hozzá, és fáj, hogy ránézek, és fáj, hogy ő törődik velem, aggódik, ez mind fájt... mert nem az ő dolga lenne... úgy tesz, mintha az lenne, mintha kéne tennie értem valamit, pedig nem neki kéne... nem ő az én családom, nem ő az, akinek féltenie kellene, és figyelni, nehogy hülye legyek... hogy hazaérek-e épségben, hogy túl sokat iszom-e... nem az ő gondja kéne hogy legyen, mégis ő törődött ezekkel, és nem akartam, hogy ő legyen, aki ezekkel törődik... Azt akartam, hogy amikor hazaérek, leszidást kapjak anyától, mert sokáig kimaradtam, mert hogy nézek ki, hogy ihattam ennyit... és tanácsot akartam apától, hogy mégis, mihez kezdjek ezzel a gyönyörű lánnyal, aki játssza itt nekem azt a személyt, aki felelős értem, miközben nem is felelős... Ezt akartam, és nem fog ez megtörténni, és ez fájt, és dühített...! - Nem... - nyeltem egyet, és próbáltam feltűnésmentesen megtörölni a szemem, mielőtt újra, futólag ránéztem -, ők nem akarták. Ezért nincsenek már. Miattam. Úgyhogy most már édes mindegy nekik, mi van velem... nem látják... de ha utánuk megyek, legalább leszidhatnak, mert hülye vagyok, és a hülye fejemmel mentem utánuk a halálba... - mondtam indulatosan, és próbáltam úgy tenni, mintha kicsit sem rettentene meg a halál gondolata. Mondjuk... a sajátométól nem is féltem... - És de... félhetek... amíg van mit vesztenem, addig félhetek. Majd ha már nem lesz kit vesztenem, akkor abbahagyom, és nem félek többet. Látod? Jobb is, hogy nem akarsz tőlem semmit... így máris eggyel kevesebb ember miatt kell félnem. Direkt jót teszel velem, sose leszel az enyém, nem kell félnem, hogy elvesztelek. Ez így jó... - bólintottam. Fogalmam sem volt, honnét jött ez, de... mondjuk, nem is beszéltem hülyeséget. Azzal, hogy tisztán és világosan a tudtomra adta, hogy nem akar tőlem az égvilágon semmit, ezzel tisztáztuk azt is, hogy ő egyike azon személyeknek a világon, akik miatt nem nekem kell aggódni. Ez mondjuk nem azt jelentette, hogy abba is hagytam az aggódást érte, csak azt, hogy nem volt kötelező érte aggódnom... - És nem, tényleg nem tudod, mennyire szenvedek, de... de ha nagyon akarod tudni... akkor képzeld el az érzést, ahogy... kikaparják a szívedet a mellkasodból... nem kitépik, az túl gyors, egy rántás és vége... nem... hanem kiskanállal... apró darabonként kaparják ki onnét... és te túléled... működsz tovább, mész tovább, mert kell... pedig sok-sok sebből vérzel... pici, kiskanálnyi sebekből, amiken át kimarták a szíved, ami nincs többé... elpusztították...! Ennyire szenvedek én, oké...? Csak ennyire... - mondtam mérgesen, és ő is láthatta rajtam, nem titkoltam, nem dugtam el, hogy fáj... hogy nekem ez nagyon fájt... az egész... Ő akarta tudni... hát akkor tessék, ha ennyire szerette volna, viselje el! Viselje el, hogy nekem ennyire fáj! - A világot... igen... a világot... Az a baj, hogy a világ egy pokoli hely... egy nagyon... rossz... gonosz, sötét hely... tényleg, az tényleg olyan, mint én, sötét, rossz, mérgező... gyilkos hely... Mindenki jobban jár, akinek én nem jelentem a világot... és reméljük valaki nagyon vigyáz arra, akinek én jelentem a világot... Látod, milyen jó, hogy nem te vagy az? - kérdeztem, de... valahol mélyen belül, tudtam, hogy igazságtalan vagyok, és gonosz, és ugyanott mélyen, nem akartam az lenni vele. Csak a felszínen... ott mégis azt akartam, hogy tudja, mit érzek. Ő akart ismerni engem... akkor itt vagyok. Ilyen vagyok, azokkal, akik ismernek. Jobb, ha megszokja... Mikor megérintett, nyeltem egyet, és kezem a kezéhez érintettem, ami az arcomon volt. Éreztem, hogy mit szeretne, s hagytam neki magam, de kezem kissé megszorította az ő kezét közben. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de... egyszerre fájt, és esett jól, hogy érzem őt. Mintha égetett és simogatott volna egyszerre benn a bensőmben. És nem tudtam, akarom-e ezt... - Igen... látlak téged... és nagyon félek helyetted is... hogy mit fog veled tenni a világom, ha túl közel jössz hozzám... mint... a lepke a lánghoz... - mondtam bele a szemeibe, és elvettem kezét az arcomról. Helyette közel húztam magamhoz, és a kezét oda tettem, ahol a szívemnek kéne lennie. - Ez egy üres, sötét, halott hely, Autumn... ne akarj itt lenni velem, ahol vagyok. Nem neked akarok rosszat... - "hanem magamnak", gondoltam magamban még, de ezt már nem mondtam ki. Igen. Ha valakinek is rosszat akartam, az én voltam. Miattam történt minden. És én leszek, aki nem hagyja többé megtörténni. Én fogok szenvedni, ha valakinek kell. Én akarok szenvedni. Ha bajnak kell történnie, történjen velem. Ezt akartam. És nem akartam, hogy bárki is velem vesszen. Egyedül akartam szenvedni. Csak én. Senki másnak ne legyen rossz többé miattam... Bólintottam. Igaza volt. A világ jobb hely volna... A világ sok dologtól jobb hely lehetne. Például, ha minden ember olyan volna, mint ő. Ha csak olyan emberek lennének itt, mint ő. Akkor minden tökéletes lenne... mindenki boldog lenne, mosolyogna, mindenki segítene... nem támadnának egymásra, nem halnánk egymás keze által... senkinek nem kéne árván felnőni... vagy megtalálni a lányt, akivel le tudná élni az életét, úgy, hogy nincs apja, akinek elmondhatná... - Nem számít, hozzá kell szokni az ilyesmihez is - legyintettem, és halványan rámosolyogtam. Mintha nem volna ebben semmi rossz. Nem is volt. Nekem. Nekem jó inni. Már tudom ezt. Úgy jobb. Talán újra innom kellene majd. És ha másnap szenvedni fogok... na bumm... azért a kis nyugiért megéri, és... hátha, ha legközelebb többet iszom, tovább tart majd a dolog, tovább leszek majd boldog is. - Mmm... mondhatsz még párat, hátha egyet felfogok majd közülük... - kacsintottam rá, és elvigyorodtam, mert nem akartam a meleg, békés, biztonságos ágyamra gondolni. Mikor utoljára arról volt szó, hogy biztonságban vagyok és jó helyen a meleg ágyamban, akkor arra ébredtem aztán, hogy meg akarnak ölni... Talán sok időt töltöttem mostanában az ágyamban, de nem azért, mert ott olyan jó volt nekem... nem volt jó nekem sehol... de ott arra tudtam emlékezni, mikor utoljára jó volt ott nekem... Aludni is csak akkor volt jó, mikor néha remélni tudtam, hátha arra ébredek, hogy álom volt az egész... - Talán jobb is lenne. Nekünk és a világnak is... Legalábbis, a világ jobban járna, ha én kisétálnék belőle... Te inkább maradj, hátha te kicsit jobbá teszed majd ezt a világot... hátha általad majd... nem csak a kihasználásról szól majd... - néztem közben mélyen végig a szemeibe... Azt akartam, hogy a világ jobb hely legyen... és boldog lettem volna, ha ő teszi jobbá. Nem nekem, nekem már mindegy, de... másoknak... hogy mások boldogok lehessenek. Az ő jósága beragyogja a világ sötét zugait. - Egyrészt... engem meg fogsz. Másrészt... igen... a bunkó egész jól lefest engem. Közel jársz vele az igazsághoz. És... igen, talán... a te érdekedben, jobb lenne, ha meg sem próbálnád. Sok mindentől megkímélnéd magad, ha távol maradnál tőlem... - helyeseltem, és közben automatikusan lelassítottam a lépteim, ahogy újra feléje néztem. - Autumn... én komolyan beszéltem, mikor azt mondtam, sötét van idebent... - ütögettem meg ujjam hegyével a mellkasom közepét újra. - Nem tudok kedves lenni veled. Mással sem tudok. Most az ital beszél belőlem, ma este... azért... vagyok ilyen. De hétfőn... hideg leszek. Undok. Rideg. Zárkózott. Elutasító. Talán gonosz is. És ha erőlteted, rosszabb lesz csak. Nem fogsz úgy... - "szeretni", gondoltam magamban, de nem mondtam ki. Hiszen tudtam, amúgy se szeret, sehogy se, barátként se, hisz nem akar tőlem semmit. Mondta. Nem akar velem semmit. Én se akarok. Majd nem akarok. Józanul már nem. Még ha most akarnék is... De csak megráztam a fejem. Nem mondtam tovább. Őt se akartam kínos helyzetbe hozni. Ő csak azért van itt, mert kedves. Nem miattam. Én csak... én nem számítok. Nem jelentek semmit. Nem vagyok senki.
Itt állt előttem egy fiú... aki szenvedett, én pedig kezdtem egyre kétségbeesettebb lenni, mert rájöttem, hogy a felét se láttam annak, hogy hogyan is érez valójában. Tudtam, hogy szenved, tudtam, hogy elmarja maga mellől azokat az embereket, akik próbáltak vele törődni, de arra nem volt rálátásom eddig, hogy mennyire is szenved úgy tényleg. Tudom, hogy magában érleli ezt a szenvedést, és senkinek nem mutatta ki eddig, viszont itt voltam én, és nekem megnyílt, és emiatt rosszul éreztem magam. Én hoztam ki belőle, hogy dühös legyen, és újra fájjon neki, miközben azért érkezett ide, hogy kicsit kikapcsoljon az agya, de én alig pár perc beszélgetés után, újra visszahoztam a fejébe ezeket a gondolatokat az aggódásommal. Hibáztattam magam, és eszméletlen bűntudatom volt emiatt, mert én nem azért vagyok neki, hogy tovább lökjem a szakadékba, hanem hogy kiszedjem onnan, most mégis ott tartottunk, hogy fájt neki minden egyes szó amit a fejemhez vágott. Dühösen, és kíméletlenül mondta ki a szavakat, én pedig csak hallgattam. Nem haragudtam rá amiatt, mert szinte már kiabált velem... csak hagyni akartam, hogy végül kiadja magából. Arra gondoltam hátha emiatt egy kicsit majd jobban lesz... nem sokkal, de ha már egy hangyányival jobb lesz neki azzal, hogy kimondja ami benne van, amit már hetek óta magában tart, én már örülni fogok. Persze lehet, hogy teljesen a visszájára fog fordulni a helyzet, és eljutunk odáig, hogy haragudni fog rám emiatt, hogy a túlzott aggódásommal "kikényszerítettem" belőle a benne lakozó szomorúságot. - Egyáltalán nem mindegy... ha ők megmentettek téged a haláltól... nem halhatsz meg... ha nincsenek akkor sem... akkor hiába történt az egész... hiába mentettek meg, érted? - Néztem rá kétségbeesetten. A szülei megmentették őket a haláltól, és ha most mégis eléri, hogy ő is meghalljon, akkor hiábavaló volt az egész. A szülei azt akarták, hogy éljen, nem azt hogy utánuk menjen a halálba a történtek után. - Valóban nem kell aggódnod miattam... én csak egy ismeretlen vagyok a számodra... én sose lennék a terhedre Tristan... van épp elég ember aki miatt aggódhatsz... - Válaszoltam neki. Nem akartam, hogy aggódjon miattam, és ezt tudatosítani is akartam benne, mert én tényleg nem akartam a terhére lenni. Volt neki épp elég baja az életben, nem terhelhettem azzal, hogy még értem is aggódjon. Segíteni szeretnék neki az életben, hogy ebből kimásszon kicsit... hogy kicsit jobban legyen, de semmiképp se szeretném, hogy értem aggódjon, én nem voltam fontos... ő volt a fontos! Sok embert láttam már szenvedni, sok rossz van a világban, amik miatt az emberek szenvednek, de ilyen mértékű fájdalommal még nem láttam embert, és ez őszintén megijesztett. Hallgattam őt, de szavaim kezdtek elfogyni, nem tudtam mit lenne helyes mondanom, és mit nem. Mellkasom egyre jobban nyomott, és éreztem ahogy könnyek akarnak útat törni maguknak szemeimben, de visszafogtam. Nem tagadom, hogy rám rossz hatással van az emberi szenvedés, főleg akkor, ha nem tudok segíteni valakinek. Sokszor sírtam a tetőn ülve miközben az embereket figyeltem. Mindig azon jártak a gondolataim ilyenkor, hogy Isten miért teszi ezt velük... hisz nem érdemlik meg, az ártatlanok nem érdemlik meg, mégis ők kapják a legtöbb szenvedést. - Itt most nem rólam van szó... hanem akik maradtak... biztos van aki gondoskodik most rólad... vagy ha van testvéred... neki jelented a világot... rájuk kell gondolnod, és vigyáznod kell rájuk! Neked kell, nem másnak, még akkor is, ha ez egy nagyon rossz világ! - Szólaltam meg most kivételesen kicsit indulatosabban, mert önző volt. Nem gondolt a testvérére... arra a csöpp lányra, akinek tényleg Tristan maradt, és akkor érzi magát biztonságban, ha az ő karjaiba bújhat. Ő nem jutott eszébe indulatosságába, pedig az a kislány... fogalmam sincs mi lenne vele, ha Tristan se lenne már többé a számára. Hagyta, hogy arcára tegyem kezemet, és tekintetét magam felé fordítsam. Viszont aztán megfogta kezemet, és egy kisebb szorítás után elhúzta arcától. Meg is ijedtem, hogy megint hibáztam azzal, hogy hozzáértem, de aztán kezemet a mellkasára helyezte. Éreztem bőrének melegét még így a pólóján keresztül is, továbbá éreztem szívdobogását is, és hirtelen csak arra tudtam gondolni, hogy ez a szív nem állhat meg, nem hagyhatom, hogy megálljon, és többé ne dobogjon, nem futhat a halálba... - Nem, én ezt nem fogadom el... - Ráztam meg fejemet szavai után. Nem akartam hagyni, makacs voltam, és érzéseim egyre jobban kitörtek belőlem. Próbáltam visszafogni könnyeimet, de aztán nem sikerült, mert két könnycsepp végiggördült arcomon. - Nem fogadom el, hogy ez egy üres, és halott hely... - Néztem le mellkasára, és a kezem ami ott ökölbe szorult, majd újra felnéztem szemeibe. Fájt így látni, soha nem fájt még így látni valakit szenvedni.
- Akkor inkább hagyjuk is, nem is mondok több érvet, megtartom magamnak. - Húztam össze szemöldökeimet miközben ránéztem, de amint megláttam a vigyort az arcán én is újra elmosolyodtam. Amikor mosolygott engem is mosolygásra késztetett, és ez jó érzés volt, ahogy az is, ha mosolyogni láttam. Szép volt a mosolya, és határozottan jól állt neki, szóval én tényleg ezt szeretném elérni... hogy minél többet mosolyogjon rám, vagy akárki másra. - És ha, én a te világodat szeretném jobbá tenni? - Én nem néztem szemeibe miközben ezt kimondta, sőt meg is álltam, nem sétáltam tovább. Elég halkan mondtam ahhoz, hogy nem voltam benne biztos hogy meghallotta. - Mindegy... nem mondtam semmit... én maradok, de jó lenne ha te is így tennél. - Nyeltem egy nagyot, és inkább újra sétába kezdtem. Nem mertem a szemébe nézni, mert nem akartam újra látni az arcán, hogy esetleg megint rossz gondolatai vannak ezzel kapcsolatban. Inkább a járdát figyeltem. Pár pillanattal később viszont már ő lassított, és fordult felém. - Értem... - Bólintottam szomorúan. - Mármint, ha ennyire szeretnéd, akkor nem megyek oda... vagyis nem tudom... én szerettem volna... én sajnálom, hogy ma is próbálkoztam, és zavartalak... - Sütöttem le szemeimet. Most jelenleg úgy éreztem a terhére vagyok, és ahogy elmondja, ha holnap odamegyek még jobban egy olyan ember leszek, aki csak egy púp a hátán, akitől megakar szabadulni. Én tényleg személyesen akarom/akartam intézni ezt az egészet, de lehet jobb lenne neki, ha én nem zavarnék bele az életébe?
Azt kívántam... bárcsak létezne a világban jó és rossz, igazság és hazugság, kezdet és vég, úgy, mint a mesékben, vagy mint a nagy mozifilmekben. Mert, ha mindez létezne, és úgy eshetne, mint ott, akkor lehetne Autumn a főhősnő ebben a történetben, és lehetnék én... hát, ha nem is a hőse, de legalább a párja a sztoriban. Ez... már csak azért is jó volna, mert akkor ennek az egésznek a végén, én kapnám meg a lányt. Én volnék, akihez mindennek a végén odafut, akinek a karjába veti magát, megcsókolja, és... boldogan élnek, míg meg nem... De főként... azért volna mindez jó, mert ha ez egy mese, vagy egy film volna, vagy akár csak egy sorozat a tévében, akkor tudhatnám, hogy a történet vége az lesz, hogy a gonoszok megbűnhődnek, a jók diadalmaskodnak, és valaki... akár én is... elnyerhetném a lány szívét. Na persze... ha ez az egész csak egy történet lenne a tévében, akkor a történet végén meg tudnék bocsátani a világnak, amiért ezt tette velem, továbblépnék, és élném az életem, mint mindenki más... De... nem voltam ennyire naiv. Én nagyon jól tudtam, hogy erre soha nem leszek képes. És nem is akartam képes lenni erre. A világ gonosz hely, sötét, fájdalmas... engem is azzá tett, sötétté... és kihalttá... A világ megérdemelné, hogy szenvedjen, de én megelégszem azzal, ha azok szenvednek, akik bántottak... az a lény... az a valami, ami elvette, akiket szerettem. Ő szenvedjen, bűnhődjön, pusztuljon el a végén... nekem az elég, és akkor én is emelt fővel vonulok be egy cellába, odalent a Pokolban, vagy... egy gumiszobába idefenn, ha nagyon muszáj... mindegy is... csak az a lény ne legyen többé a világ része... és előtte fájjon neki nagyon-nagyon...! - Így is hiába történt, hát nem érted? Mit számítok én?! Ők jó emberek voltak! Erősek! Kellettek ide! Én nem! - vágtam rá gondolkodás nélkül szavaira feleletül. A példám remekül megmutatta, milyen a hiábavaló áldozat. Engem nem kellett volna megmenteni. Kár volt értem bárkinek is az életét adni, de nekik főleg! Én nem kellek ide. Ők kellettek. Nekik volt céljuk, értelmük... a világnak olyan emberek kellenek, mint ők, hogy jobb hely legyen, hogy... a világnak is legyen értelme. De tőlem a világ... csak sötétebb és dühösebb hely lett. Hibát követtek el akkor este. - Kettő - feleltem csendesen, de biztos, ami biztos, meg is ismételtem, ha esetleg elsőre nem értette volna tisztán. - Kettő. Az "épp elég ember", az egész pontosan kettő. Kettő ember tart engem itt... csak miattuk kell aggódnom. Ennyi - ingattam meg a fejemet. A többi már csak önszorgalom volt. Kivéve miatta... az talán a pia miatt történt. Mert nem kell érte aggódnom. DE, neki se kéne miattam. Mégis csinálja. Egész este csinálta. És még mindig nem állt le. Itt van velem, haza akar kísérni, vigyáz rám, le ne essek a tetőről, vagy a nyakam ne szegjem valahol, úton hazafelé... megvéd az alkoholmérgezéstől, aztán már a másnaposságtól óvna, a hajnali hidegtől... mindentől... Ő aggódik miattam. Én meg ne tegyem ezt vele... Szar ember vagyok, de nem gondolhatta komolyan, hogy jelen állapotomban képes lennék rá... ugye? Majd holnaptól... akkor majd nem aggódom, ma még nincs hatalmam efelett... csak... aggódom. Mély lélegzetet vettem, lassan beszívva, még lassabban fújva ki... Azt kívántam magamban, bárcsak ne kanyarodtunk volna el ebbe az irányba. Bárcsak... ott maradhattam volna abban a ködben, ahol ő rám talált... bárcsak ne vezetett volna ki onnét... bárcsak inkább odabent maradt volna velem, ahol semmi baj nem volt... - Mindkettő van... testvérem, és aki gondoskodik most rólunk... de mindkettejüknek jobb volna nélkülem. Könnyebb lenne. De ne félj, én... vigyázok rájuk... elintézem... hogy ne eshessen bajuk... ne jöjjön értük el semmi rossz... - Miközben beszéltem, direkt nem néztem a szemeibe. Egy pontot lestem a levegőben, mert nem akartam, hogy ő rájöjjön, szörnyek után akarok kutatni a sötétben. Vagyis... egy bizonyos szörny után akarok kutatni majd, de azt sem bánom, ha útközben más szörnyeket is megtalálok, legalább gyakorolhatok, hogyan kell őket legyőzni, mielőtt azzal a végsővel összeakadnék. Mert azzal az eggyel szemben nem tehetem azt meg, hogy elbukjak... akkor nem... Őt... őt bármi áron, de... le kell győznöm! Nincs kifogás. És nem érdekelnek a következmények. Megölöm, ha addig élek is! - Autumn... - leheltem nevét, szinte hangtalanul, és néztem, ahogy a könnyek legördülnek a szeméből. Nem tudtam megállni, oda kellett nyúlnom, hogy letöröljem őket. - Miért csinálod ezt...? - kérdeztem értetlenül. Nem értettem, miért mond nekem ilyeneket. Nem akar tőlem semmit, nem akarja hogy aggódjak miatta, hogy törődjek vele, akkor... miért teszi ezt velem? Aggódik, törődik, foglalkozik velem... és sír énmiattam... Nem találtam értelmét, hogy miért ennyire jó... hozzám... éppen hozzám, mikor ezt a világon bárkivel megtehetné. Engem eltolt magától lélekben, de ő közeledett felém, és nem tudtam miféle tánc ez... nem értettem, és a lépéseit sem ismertem.
- Ohh... jó, hát, akkor én itt le is dőlök, nincsenek érvek, hogy ne tegyem, nekem meg tetszik itt - sóhajtottam színpadiasan, és azzal a lendülettel vettem is az irányt a legközelebbi ház kis előkertje felé, ahol volt egy hívogató virágágyás. Valójában, biztos voltam benne, hogy nem engedné meg nekem, hogy leheveredjek oda, vagy akár maradjak, de annyira... szórakoztató volt húzni az agyát, és... megmosolyogtatni sem volt rossz érzés. Meg hát, különben is, ő mondta, hogy hagyjuk. Megállt, és én is megálltam, meglepődtem a kérdésén. A homlokomat ráncoltam, és úgy néztem őt. - Nem értem... - mondtam őszintén neki. - Várj, hé... ne... - kaptam el a karját, és siettem utána, bár menet közben kissé nekiütközött a vállam az övének, mert az egyensúlyom nem volt még világbajnok. - Én nem értelek téged, és nem hiszem, hogy ennek a pia az oka... - csóváltam a fejem, és menet közben még véletlenül se az utat néztem, hanem inkább őt. Nem értettem. Úgy kezdtem érezni, ez a kedvesség, amit csinál velem, már nem csak jóságból fakad, mert nem értettem, miféle jóságból fakadna mindez, így, ennyire... és... miért az én világom érdekelné őt... miközben elvileg a világon semmit nem akar velem...? Talán mégis akar...? - Én is szerettem volna... - sóhajtottam fel, és ezúttal én álltam meg, s kezénél fogva őt is megállítottam, majd, ha hagyta, magam felé fordítottam őt. - Régen szerettem volna... Még ma este is szeretném... De ha mindez elmúlik... - mutattam végig magamon -, akkor más leszek. Másmilyen. Nem fogsz engem kedvelni. Semmi jót nem érzel majd. Nem zavartál ma este, nem volt rossz veled... pont ez a baj! Nem akartam veled a rossz dolgokról beszélni... az idő tehet az egészről... múlik a hatás... és a rossz dolgok visszajönnek... amik gonosszá tesznek engem...! Előtte... jó volt veled... és bárcsak olyan lehetne akkor is, mikor felkel a nap, de... nem lesz olyan. Én nem leszek ilyen... olyan leszek, mint amikor kiabáltam veled. Vagy rosszabb. Nem akarom azt megint... de azt fogom tenni. Bárcsak hagytad volna, hogy igyak még... akkor most nem aggódnék ezen... nem bántana, hogy ami ma este volt, el fog veszni... Szánni, és/vagy utálni fogsz, és egyiket se akarom! - És most én voltam, aki két kezem közé fogtam az ő arcát, és nagyon szerettem volna az ő szemébe nézni... ha ő hagyta ezt nekem...
Egy percig sem gondoltam, hogy ez egyszerű lesz... az emberekkel sose volt egyszerű, de ez így volt rendjén. Mármint ők érzelmesek voltak, és érte őket az életben fizikai, és lelki fájdalom is egyaránt. Én egy angyal voltam, és nem is az, hogy nem érezhettem semmit, de elkellett volna szeparálnom az érzéseimet, de ezt nem tettem meg, és ebben hibáztam. Eddig nem is nagyon volt olyan helyzet, hogy ennyire közvetlenül legyek egy emberrel kontaktusban, így nem is nagyon tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel... hisz eddig mindig egyedül adtam utat az érzelmeimnek, mikor egyedül volt, de most itt volt ő is, és egy kicsit sem voltam másabb, pedig nem kellett volna tényleg... mert csak rosszat teszek neki azzal, hogy kimutatom az érzéseimet, és aggódásomat... egyszerűen nem tehetem, ha jót akarok neki, mert ezzel újra feltépem az amúgy is friss sebeit. - Nekik számítottál... és épp ezért élsz, ők ezt így látták helyesnek... minden szülő a gyermekét menti először... - Válaszoltam neki, de vele ellentétben én már sokkal gyengébben, hangom kicsit se volt feszült vagy ideges, inkább csak szomorú. Nem akartam ráerőltetni a véleményemet, vagy esetleg a fejébe tuszkolni, hogy ez az egész azért történt így mert a szülei így döntöttek, és bármelyik szülő így döntött volna a helyükben... ha nekem is lett volna gyermekem akár a jövőben, én is feladnám érte az életem, legyen ő bármilyen ember, jó vagy rossz, teljesen mindegy, az ő élete lenne az első! És Tristan is bár azt gondolta, hogy neki nincs helye ebben a világban, én tudtam, hogy van neki helye benne, és jó ember, csak ezt egyelőre nem hinné el, ha mondanám neki! - Akkor ők ketten azok akik miatt aggódj, és védd meg őket... amíg ők ketten élnek, neked is maradnom lesz! - Kicsit úgy éreztem, hogy megbántottam ezzel, hogy kimondtam azt, hogy van épp elég ember biztosan aki miatt aggódhat. Mert ő jelenleg igenis aggódott értem, és ennek nem volt rest hangot is adni többször is. Elutasító voltam vele szembe ezzel kapcsolatban, pedig én nem akartam neki ezzel rosszat.. éppen hogy jót akartam neki azzal, hogy miattam igazán nem kell aggódnia, hisz én tényleg csak egy ismeretlen voltam a számára aki felkapaszkodott a hátára mint valami kis hátizsák, és azzal traktálja, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, vagy olyat amivel kárt tud tenni magában! Arról nem is beszélve, hogy ez az aggódás az alkohol mellékhatása lesz, mivel elmondta hogy holnapra ez mind elmúlik... nem lesz velem kedves, vagy vicces, és így az aggódása is elfog múlni! - Nem tudhatod, hogy könnyebb lenne-e nekik... akkor ki védené meg őket, ha nem te? - Kérdeztem finoman, nem akartam felhúzni, de azért kimondtam, mert talán ez kicsit visszafogja, hogy ne menjen bele olyan dolgokba aminek rossz vége lenne. Nekik tényleg csak Tristan volt... vagyis én is ott voltam, mert azért Tristan mellett ők is feladataim, mivel az ő családtagjai, de talán én se tudok mindenhol ott lenni egyszerre. Rólam nem tudtak, viszont Tristan a húga legnagyobb védelmezője kell, hogy legyen. Neki kell lennie a nagy és erős bátyónak lenni, aki mindig megfogja védeni a kishúgát, akár 5, 10, vagy 20 év múlva is, mert neki ez a dolga, és épp ezért nem sodorhatja magát bajba! Nem voltam jó angyal, nem tudtam olyan jó lenni mint a többiek. Én rosszul viseltem az emberek szenvedéseit, és én mindenkin szerettem volna segíteni, csakhogy sosem tudtam többfelé szakadni, pedig nagyon szívesen megtettem volna, ha lett volna rá lehetőségem, még akkor is, ha ez fájdalommal járt volna. Így viszont a fizikai fájdalom helyett maradt a lelki fájdalom. Én nem tudtam minimális érzelmek mellett végezni a feladataimat... mindig úgy éreztem, hogy átérzem a fájdalmukat, de ez nem volt igaz, mert sokkal jobban fáj nekik mint én azt gondoltam... és féltettem, és bár nem ismertem mégis átjárt a fájdalom miközben őt hallgattam. Ezek után már könnyeim olyan egyszerűen gördültek végig arcomon, hogy már esélyem se volt arra, hogy visszafogjam. Tristan rögtön észrevette, és alig hallhatóan mondta ki nevemet, és nyúlt máris arcom után, hogy aztán letörölje arcomról a meleg könnycseppeket. - Én... csak aggódok... én nem tudok csak úgy otthagyni valakit... - Sütöttem le szemeimet, aminek folytán újabb pár könnycsepp hagyta el szemeimet, nem mertem a szemébe nézni pár pillanatig. - Tudom, hogy te ezt nem szeretnéd, de egyszerűen én ilyen vagyok... sajnálom... - Néztem fel szemeibe végül miután kimondtam, és egy kis bátorságot is gyűjtöttem hozzá. Ez voltam én... sose tudtam, vagy akartam elmenni egy halál eset mellett, vagy egy összetört lélek mellett. Sokszor mondták már, hogy nem lehetek ilyen, fel kell dolgoznom, ha ilyen történik körülöttem ahol éppen vagyok, de épp ezért voltam az angyalok között az egyik legrosszabb... túl érzelmes voltam, és ezt egy percig sem titkoltam.
- Meg ne próbáld Tristan... hidd el nem jó ez neked! Nekem elhiheted, éjszaka nagyon hideg tud lenni! - Elkezdett közben egy ház előkertje felé húzni, én pedig nagyon igyekeztem visszatartani. Próbáltam azért mégis meggyőzni kicsit még így utoljára, de ha ezek után sem fog rám hallgatni, akkor tényleg elhúzom innen erővel, csak nehogy itt lefeküdjön nekem! Elindultam, de végül elkapta karomat, és egy egyszerű mozdulattal állított meg. Vagyis majdnem volt csak egyszerű mert válla nekiütközött az enyémnek, de végül megállt velem szembe, hogy rákérdezzen miért is mondok ilyeneket, nem akartam hazudni, így inkább megpróbáltam kitérni a válasz elől. - Tristan erre holnap úgysem fogsz emlékezni... - Nyeltem egy nagyot és, nem néztem szemeibe, egyszerűen nem mertem, és ez furcsán sokszor fordult már elő a mai este folyamán. - Hidd el néha én sem értem magamat! - Néztem fel végül szemeibe, és ez kisebb mosolyt erőltettem az arcomra... valahogy ezzel szerettem volna leplezni bizonytalanságomat. Miközben tovább sétáltunk most ő állt meg végül és fordított maga elé... nem ellenkeztem, egyszerűen mellette esélyem se volt rá olyan zavarban voltam ilyenkor. Nem gondoltam volna, hogy valaha is megtudom milyen érzés zavarban lenni, de Tristannal elég sűrűn előfordult velem ez a jelenség, és ez furcsán jó érzés, de ettől függetlenül azért megpróbáltam elrejteni előtte, de nem hiszem, hogy ez szokott sikerülni! Zavaromat Tristan szavai szakították félbe, és én pedig csak hallgattam, nem vágtam közbe, megvártam míg végigmondja, és végül azt is hagytam neki, hogy újra két keze közé fogja arcomat. - Én... én... nem tudom mit mondhatnék... én odaszerettem volna menni... attól függetlenül, hogy holnap milyen leszel... nem érdekel... ha emlékezni fogsz rám, ha nem... mindegy! Nem foglak utálni, vagy szánni mert most se teszem ezt... te holnap is az a Tristan maradsz a számomra aki most vagy... még ha máshogy is fogsz viselkedni... - Néztem végig a szemébe, és mondtam ki amit gondolok miközben egyik kezemmel óvatosan megérintettem mellkasát, másik kezemet pedig alkarjára csúsztattam, hogy azt finoman megszorítsam. Nem tudtam, hogy erre mit fog reagálni, de a torkomban dobogott a szívem!
Sebek. Nekem sok sebem volt. Előtte nem voltak, majd lettek... és nem tudtam, miként kezeljem őket. Azt az egy módszert ismertem, amit az érzéseim diktáltak, azt, hogy nyüszítve szenvedjek általuk, hogy dühös és bizalmatlan legyek, mint a sebzett vad... és pont emiatt, nem akartam, hogy bárki is a sebeimhez nyúljon, nem akartam, hogy ellássák őket, gondoskodjanak róluk, hogy... bárki törődjön velük... Apával beszéltem volna róluk, és hagytam volna, hogy anya bekösse a vérző szívem... de... mások... másokat nem akartam. De aztán jött ő... Autumn... és... ő kérdés nélkül a sebeimért nyúlt, mintha el akarná venni őket... mintha csak levehető matricák lennének... de én nem akartam, hogy elvegye őket, mert nekem már csak ennyi maradt utánuk... - Igen... csak arra nem gondoltak, hogy utána mi lesz velünk nélkülük... - Majd némi gondolkodás után még hozzátettem. - Nekem sosem lesz gyerekem... - suttogtam, mert... valójában azt éreztem, sosem lennék képes erre a világra gyereket teremteni, mert a gyerekek... annyira... ártatlanok, és nagyon könnyen bajuk eshet... és a világ veszélyes, túl veszélyes... És nem akartam elismerni, hogy Autumn szavai igazak, a szülő megmenti a gyerekét... bármi áron, és... ha nekem lenne gyerekem, én is ezt tenném, ha jönne egy gonosz lény... megmenteném... akkor is, ha én belehalok, de... én már azt is tudtam, ha én meghalok, a gyerekem egyedül maradna a gonosz lényekkel a világban, és nem akartam ezt a gyerekemnek... ezért pedig inkább nem akartam gyereket. Különben is, nekem már itt van Molly, ő... ő is kicsit olyan, hiszen én tartozom érte felelősséggel, még ha a hatóságok nem is így érzik, még ha jogilag nem is így van, az én érzéseimben így volt... én felelek érte... és én is fogok, és más nem kell... én érte is meghalnék. Nem feleltem. Csak néztem őt. Nem akartam válaszolni, mert... mert erre csak azt tudtam volna mondani neki, hogy addig maradok, amíg el nem intéztem azt a szörnyet... amibe szerintem esélyes, hogy bele fogok halni... ha nem magába a keresésébe fogok... úgyhogy, addig maradok itt, addig vagyok a világ része, amíg ezt elintézem, ez a biztos, de utána... passz. Nem addig maradok, míg ők élnek még, hanem amíg az a szörny él... a többi nem rajtam fog múlni... vagyis, szerintem nem, így kár is gondolkodnom, akarnék-e maradni még utána. - Nem tudom... talán te... úgyis mindig védelmezni akarsz valakit, de nem tűröd, hogy rád vigyázni akarjanak... Ha én nem lennék, talán megvédenéd őket helyettem - pillantottam futólag a szemébe. Én nem haragudtam, hogy nem kíváncsi rám... mármint... hogy nem kér az én védelmemből, aggódásomból, hiszen én se akartam az övét, de... jó, vagyis akartam, de nem akartam... szóval nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, inkább... és féltettem miatta... és... őt se lehetett leállítani, ahogy én se tudtam csak úgy abbahagyni. De ha én nem lennék... talán, ha meghalok, mielőtt az a szörny meghalna... talán akkor Autumn is vigyázhat Mollyékra... ha már ennyire védelmezni akar... Tudom, nem volt helyes, hogy megérintettem őt most... de... az érzés, hogy miattam sír... ez... egy furcsa... érzés volt. Nem tudtam hogyan jellemezzem, mert egyszerre fájt, kellemetlen nyomás volt, mert miattam szomorodott el, de közben odabent valami melegen is bizsergett, mert én... én voltam, aki miatt ő könnyeket hullatott, pedig egy senkiházi idegen voltam csak neki, egy senki... egy semmi... piszok a cipőjén, amit egy buliban szedett össze... Roppantul mély sóhaj szakadt fel belőlem, és az újabb kicsorduló cseppeket is letöröltem az ujjammal. Nem bírtam nézni őket... nem ment és kész... - Azt mondanám, bárcsak ne lennél ilyen, de... egy részem meg szereti, hogy ilyen vagy... - nyögtem, pedig fogalmam sem volt, miért mondom ezt ki. - Pedig közben egyáltalán nem értem, miért vagy velem ilyen... túl jó vagy velem... és nekem... túl... jó vagy... - mormogtam, a végén már szinte csak magamnak, nem is neki. Zavarban is voltam, nem is értettem a helyzetet... és... és tényleg, kétfelé szakadtam. Arra a részre, amelyiknek fájt, de érezni akarta, hogy Autumn velem van, és félt engem... és... arra a részre, amelyik el akarta lökni őt, olyan messzire, hogy soha többé ne is lássam, mert csak belerondít az én terveimbe, abba, amire készülök, mert ő sosem hagyná, sosem törődne bele, mindabba, amire készültem...
Felnevettem, ahogy megpróbált visszatartani engem, és bár nagyon élveztem, hogy próbálkozik, nem szívóztam sokáig, végül megadtam magam, hadd húzzon vissza a jó irányba. - Nem lehet rajtad kiigazodni. Nem vagy hajlandó érveket mondani, hogy ne feküdjek le, de azért ne feküdjek le... Ez is pont olyan, mint hogy nem akarsz tőlem semmit, de félted az életem... Én nem értem a nőket... - sóhajtottam, újabb színpadias mutatvány gyanánt... habár, tényleg nem értettem, EZT a nőt legalábbis nagyon nem. Lehet, hogy a többi se egyszerűbb, de ő nagyon nem egyszerű. Bólintottam. - Ja... nem fogok... szóval mondhatsz nekem bármit, nem? Akár az igazat is - feleltem, ami számomra a legegyszerűbb megoldásnak tűnt. Akármit mondhatna nekem, nincs veszély, csak addig emlékszem majd valószínűleg, míg ma el nem alszok, utána vége. És holnaptól minden más lesz bennem megint, így nem kell félnie, hogy majd zaklatom, vagy ilyesmi. - Hát... néha igazán egyszerűsíthetnéd a dolgokat a kedvemért, hogy én bolond is megértselek... - csóváltam meg a fejem, és mikor végre hajlandó volt rám nézni, én próbáltam rá szépen nézni. - Na... mit veszthetsz, ha őszinte vagy velem? Részeg vagyok, azt mondasz, amit akarsz - mosolyogtam rá közben, hátha azzal meg tudom őt puhítani. Furcsa... furcsa helyzet volt ez. Finoman ingattam a fejem, ahogy hallgattam őt, miután haladtunk kicsit, majd újra megálltunk. Mert, csak arra tudtam gondolni, miközben beszélt, hogy mennyire nem akarom, hogy holnap legyen... mennyire nem akarom... nem akarom, hogy holnap legyen, és rájöjjön, hogy minden szava tévedés. Hogy bár most hisz bennük, később... mégis rá kell majd jönnie, hogy tévedett. Mert holnap nekem lesz igazam. Ha odajön, megutál... ha nem jön oda, akkor is megtudhat, hallhat majd dolgokat, amiket én még nem pofáztam el neki itt a lepcses számmal ma este... ha pedig azokat tudni fogja, akkor szánni fog... és ha szánni fog, amilyen jó ember is ő, tényleg megpróbál majd mégis csak odajönni, én pedig gonosz és undok leszek, vagy hideg és elutasító, és el fogom taszítani, vagy épp el is fogom egyenesen zavarni magamtól... és majd minden, ami ma este volt, amiket mondott nekem, vagy érzett irántam vagy velem kapcsolatban... az mind a múlté lesz, ködbe vész, melyben ma együtt rejtőztünk a világ elől egy zajos konyhában, aztán a táncparketten, végül a csillagos háztetőn... és most itt... az üres, sötét utcán... Nyeltem egyet, mikor keze a mellkasomhoz ért. Az érintése olyan volt, mintha valami... valami... nem is tudom miként nevezzem, mint... mintha pihetoll érintett volna, az a pici, selymes tollacska, ami néha kijön a párnából... amin olyan jó érzés végigsimítani... borzongató, vicces, kellemes... jó érzés... és... ilyen volt érezni az érintését is... mintha egy tollpihe simogatna... belül, valahol a lelkem táján... Én... nem tudom hogyan történt. Csak azt tudom, hogy amíg ő beszélt, és ahogyan, amiket beszélt, és... ahogy megérintett... ahogy rám nézett... egyszerűen nem tudtam gondolkodni, pusztán... az az egy dolog járt a fejemben, hogy itt akarok maradni, ezt akarom érezni, vele... mert vele békét éreztem, törődést, gondoskodást... biztonságban éreztem magam, hosszú idő után először... és nem akartam elveszteni az érzést, amit a jelenléte okozott. Nem is vettem észre, hogy olyan közel került hozzám, pedig számíthattam volna rá, hiszen amúgy sem voltunk messze, és mikor hozzám ért, még közelebb kerültünk... és egyszerűen csak azt vettem észre, hogy az elmém az eddigi gondolkodást is beszüntette, csak maradni akartam, és azt akartam, hogy újra elszálljak... vele akartam repülni... vele akartam lenni... és csak... csak odahajoltam hozzá, és... megcsókoltam. Egyszerűen, megtettem. Nem kérdeztem meg szabad-e, nem vártam, hogy átgondoljam, el sem filóztam azon, hogy meg akarom tenni, csupán döntöttem. Minden más nélkül, csak... arra vágytam, hogy vele lehessek... arra gondoltam, hogy vele jó.
Szeme még mindig ködös volt, most viszont mióta jobban belementünk miattam abba a témába, hogy aggódok érte, és szeretném, hogy vigyázzon magára, az alkohol miatti ködösség mellett már ott volt a fájdalom. És én még sosem láttam ilyen közelről ilyesfajta fájdalmat. Mármint sosem tudtam senkinek a szemeibe nézni, és látni... láttam emberi reakciókat a fájdalomra, de senkinek nem láttam még a szemeiben. Viszont az ő szemeiben láttam még ígyis, hogy az alkohol elég erősen jelen volt a szervezetébe. Egyszerűen nem tudta elnyomni benne ezt az érzést, vagy ha el is múlt neki, alig tartott ez pár óráig. Nem szerettem volna, ha még többet inna annak érdekében, hogy emlékei, és érzései újra eltűnjenek egy kis időre, sőt azt végképp nem szerettem volna, hogy rászokjon az e-fajta módszerre... csak reménykedni tudtam abban, hogy ez nem jutott még eszébe. - Nem gondolhattak erre akkor... csak azt szerették volna, hogy éljetek. - Szorítottam össze ajkaimat egy pillanatra, és lesütöttem szememet. Kegyetlen volt önmagához, de valamilyen szinten a szüleihez is... nekik hiába a gyermekeik élete volt az első akkor, Tristan arra tud gondolni, hogy miért nem gondoltak arra, hogy mi lesz velük ezután. Ha az ember megment valakit, akkor sose ez az első gondolat, hanem az hogy mentse a menthetőt, és ez esetben a gyermekeik élete volt a menthető. Tristan tele volt keserűséggel, kereste az okokat, de nem találta azokat, én pedig bár próbáltam neki okosat mondani, de rájöttem, hogy mindent mondok, csak nem okosakat, de mégsem akartam válasz nélkül hagyni. Azt mondta nem szeretne gyermeket, én pedig nem szóltam semmit végül. Ez az ő döntése, és tudom veszélyes ez a világ, de egy gyermek olyan nagy öröm... egy szerelemnek a gyümölcse, mondhatni egy csoda amire nagyon sokan vágynak. Tristan szüleit is úgy tudom elképzelni, hogy a gyermekeik születése volt a legnagyobb öröm nekik egész életükbe... a gyermekeikért éltek, és végül haltak meg. Nem volt itt az ideje, hogy meghaljanak, de ők pedig azt tudták akkor abban a pillanatban, hogy az ő gyermekeik pedig végképp nem éltek még annyit amennyit kellene... az életüket adták azért, hogy a gyermekeik tovább éljenek... és tovább lépjenek amennyire csak lehet egy ilyen helyzetben. - Hogy én védjem meg őket? De hisz itt vagy... - Sóhajtottam fel halkan mondatom végén. Nem azért utasítottam vissza az aggódását, mert nem esett volna jól, igenis nagyon jól esett, hisz értem még soha senki nem aggódott! Viszont nem igen tudtam mit reagálni, vagy mit kezdeni ezzel az érzéssel hiába volt jó. Egyszerűen csak visszautasítottam aggódását, mert ez volt a legkönnyebb megoldás... mert hát nem is engedhettem, hogy ő aggódjon értem. Nem kötődhetett hozzám annyira! Így is szabálytalanságot követtem el azzal, hogy személyesen beleavatkoztam az életébe, és azzal lehet csak rontanám a helyzetet, ha elkezdene kötődni hozzám, hiába esik jól... és érzem magam kicsit emberinek emiatt... Érzékeny voltam, és naiv... magyaráztam itt neki az aggódásról, és próbáltam lenyugtatni, de közben semmit nem tudtam az életéről, de igazából úgy senki életéről se, egy ember életével se voltam tisztában. Én sosem tapasztaltam igazi fájdalmat, én mindig csak láttam azokat, és emiatt szenvedtem... szenvedtem mert nem tudtam tenni semmit néha... és emiatt sírtam. Hihetetlen nyomást éreztem ilyenkor a mellkasomba, és az, hogy ez elmúljon sírás formájában jött ki rajtam. Én annyira megszerettem volna érteni az embereket, de úgy éreztem ez sosem fog sikerülni... mert egyszerűen nem élhetem át azt amit ők... esélyem sincs rá. Hallottam, hogy ez mély sóhaj szakad ki belőle, és újabb könnycseppeket töröl le arcomról mielőtt újra megszólalt volna! - Nem tudok mit tenni ezzel, úgy tűnik ilyen a természetem... biztos teljesen hülyének nézel... - Suttogtam már a végét, és legszívesebben a talajt néztem volna, de nem tudtam megtenni mert kezei még mindig arcomon voltak. Nem akartam sírni előtte, de van az a pont mikor már nem tudom visszafogni, és ez pont az a pont volt. Úgy éreztem nem tudom megérteni őt, és féltem, hogy nem tudok segíteni neki, és ez valahogy ezt a reakciót váltotta ki belőlem. - Nem vagyok túl jó senkivel... ha bárkinek segíteni akarok, annak rossz vége lesz... - Nevettem el magamat kicsit fájdalmasan... nem volt ebben semmi vicces sajnos.
- Azért nem mondok már érveket mert már felsoroltam vagy tízet. Ennél több érvet szeretnél hallani? - Mondjuk azt, hogy a mondat másik felét meg se hallottam. Egyrészt meg sem tudtam volna magyarázni, a másik pedig, hogy reménykedtem, hogy ezt nem fogja szóvá tenni, csak simán átsiklik felette, hogy én arra a részre nem akarok válaszolni. Nem értett engem, de teljesen jogosan. Furán viselkedtem vele, és egy ismeretlenhez képest sokkal jobba aggódtam érte, viszont a közeledését, és aggódását pedig elutasítottam, ami fel is tűnt neki az este folyamán már többször is, és ezen már nemigen tudok változtatni. - Tristan ez nem ilyen egyszerű... - Haboztam pár pillanatig mielőtt megszólaltam volna. Nem akartam neki igazat mondani. Nem tudtam, hogy nem-e fog mégis emlékezni holnap arra, ha most elmondok egy pár dolgot magammal kapcsolatban. Nem volt ehhez garancia, lehet, hogy ha nem is mindenre, de a beszélgetéseink egy részére emlékezni fog, és mi van akkor, ha pont erre az egyre emlékezni fog, hogy "Ja, amúgy egy őrangyal vagyok, ezért aggódok érted ennyire, ugye így most már világos miért vagyok ilyen?!". Na ezt felejtse el mindenki, nem kockáztathatok ennél is többet, viszont adhatok kitérő választ, vagy talán valami olyat amibe belenyugszik. - Én csak... nem vagyok egy egyszerű lány... én magam is bonyolult vagyok, bonyolult élettel... ennél többet nem tudok mondani, sajnálom! - Sütöttem le szemeimet bánatosan, de aztán erőt vettem magamon, hogy újra a szemeibe nézzek, és reménykedtem, hogy egyelőre megelégszik ezzel a válasszal. Igen, megérintettem a mellkasát, mert hozzá szerettem volna érni én is, ahogy ő fogta közre az én arcomat. Érintése alatt kellemesen bizsergett a bőröm, és nem szerettem volna, hogy elengedjen. Nem volt helyes, hogy ilyen közel engedtem magamhoz, ahogy az sem, hogy én hozzáértem most már az este folyamán sokadszorra, de valamiért vonzott. Vonzott az, hogy hozzáérjek, és az is, hogy ő érintsen meg kezeivel, sőt talán vágytam rá... de nem, én vágyhatok semmire, rá meg főleg nem vágyhatok... nekem nem jár emberi érintés, nem járnak emberi érzelmek... Ennek ellenére nem mozdultam, egyszerűen nem voltam rá képes, csak figyeltem szemeit, és lélegzetvisszafojtva álltam ott. Elkezdett közelebb hajolni hozzám, és végül aztán a közelség ahogy csökkent köztünk úgy dobogott egyre jobban a torkomba a szívem, de még mindig nem mozdultam. Pár pillanat múlva el is fogyott köztünk a távolság, és ajkait az enyémre tapasztotta, és megcsókolt. A szívem úgy éreztem ebben a pillanatban fog kirobbanni a mellkasomból, eszméletlen érzés volt, de mégis furcsa volt, és kellemes egyszerre. Mellkasán lévő kezemmel öntudatlanul markoltam bele pólójába, és végül viszonoztam csókját, vagyis határozottan próbálkoztam ezt tenni. Láttam már, hogy emberek megcsókolják a másikat, de fogalmam sem volt róla, hogy ez milyen érzés a valóságban... maximum elképzelni tudtam, de ez... ez határozottan felülmúlta minden elképzelésemet. Valahogy abban a pillanatban, hogy puha ajkai az enyémet érintették meg először, mondhatni megszűnt a világ, megszűntek azok a gondolataim amik arról szóltak, hogy ezt nekem nem szabad, csak erre az új érzésre tudtam koncentrálni, minden más tova szállt!
Arra gondoltam, bárcsak lenne annyi alkohol bennem, hogy ez az egész örökre elmúljon... Félreértés ne essék, nem akartam itt helyben meg is halni, bár tudom, az is egy megoldás lenne, de... nem... még nem... én csak azt akartam, hogy tovább ne fájjon... Annyira és annyit fájt már, hogy ez már elég volt egy egész életre, és úgy éreztem, minden lépéssel, amit ezzel a fájdalommal meg kellett tennem, mintha téglákkal megrakott zsákot cipeltem volna a hátamon... és mintha mindig, minden emberi pillantás, minden lesajnálóan néző ember hozzá tenne még egy téglát az adagomhoz... mindenki, aki szerint tragikus, ami történt, de nem tudja, mit kezdjen vele, azon kívül, hogy sajnál engem érte... Nem akartam, hogy sajnáljanak! Én megoldást akartam! Megoldást... és felejteni... megszabadulni... oda jutni, ahol ők vannak, és mégsem fáj, hogy velem vannak... nem a halált akartam, csak őket... - Tudom... és ez ettől csak még jobban fáj... - válaszoltam, miközben a földet lestem, mintha ott legalábbis a lábam előtt heverne a megoldás a bajokra. Pedig nem hevert ott semmi. Csak nem akartam, hogy Autumn lássa a szememben, hogy igaza van, és én mégis szenvedek... nem akartam, hogy azt gondolja, hogy azért szenvedek, mert igaza van... vagy hogy miatta, mert nem miatta szenvedtem... az igazság miatt szenvedtem, akár meg akartam látni, akár nem, mármint az igazságot, mert az akkor is ott volt, és fájt... mindenhogy fájt. - Igen. Még itt vagyok... - haboztam kicsit, de végül nem mondtam többet, helyette megráztam kicsit a fejemet, és máshogy folytattam. - De attól még vigyázhatsz rájuk. Úgyis mindig vigyázni akarsz rám. Molly félig olyan, mint én régen. Biztos kedvelnéd... - Úgy gondoltam, a húgomat bárki megkedvelné, hisz ő igazán szerethető kis lény volt, egész életében. Még az a része is, ami eleve rám hasonlított. Mostanában ő is szomorú, és fél sokszor... de ő így is szerethető maradt, és kedves... vagány kis csaj... nagyon hasonlít anyáékra... Fura, de a nénénkben és benne is sokkal jobban látom őket, mióta meghaltak, mint előtte. Előtte sosem tűntek fel az apróságok, vonások, arckifejezések, mozdulatok, most meg folyton. Ahogy a néném reggel a kávéját kavargatva állt a konyhában, a szekrénynek támaszkodva, és a reggeli újságot olvasta... ahogy Molly a homlokát ráncolta, amikor koncentrált, és még a nyelvét is kidugta hozzá egy kicsit... Vajon miért nem láttam ezeket régen...? Az, hogy Autumn értem könnyezett, valami olyasmi volt, amit nehéz volt megérteni. Igen, ő egy... tiszta, és jó lélek, aki félt engem, gondoskodik rólam... vigyáz, hogy túléljem az éjszakát, pedig kicsit se az ő gondja kéne hogy legyek... senki gondja se kéne hogy legyek... magamért kellene felelnem, de engem meg annyira nem érdekelt, hogy hazaérek-e épségben, hogy arra szavak sem voltak. Én, ahogy többször is kiderült aztán, akármelyik virágágyásban, vagy bokorban elaludtam volna, nem érdekelt volna, sem a hideg, sem betegség... semmi... amúgy is megérdemeltem volna a szenvedést, kijárna nekem, hogy reggelre nagyon rosszul legyek, fájjon, ami csak fájhat, legyek beteg, vagy bármi... kijárna nekem, megérdemelném... De Autumn csak óvott és védelmezett... mindentől... mintha ő lenne az én személyes őrangyalom, mintha valaki mondta volna neki, hogy megtegye mindezt... Pedig nem így volt, ő csak simán... ennyire... jó volt hozzám, és úgy általában jó volt, mint ember. Sokkal jobb, mint én. - Sok mindennek nézlek... de a hülye nincs köztük - mondtam, és közben kicsit megcsóváltam a fejemet. Én nem tudom, milyen véleménnyel is kéne lennem róla, de a hülye... az biztos nem szerepelt a listán a jellemzők közt, amik eszembe jutottak róla. Én talán elfogult vagyok, a mai este után, de még ha nem is lennék, szerintem... a hülye nem jutna eszembe akkor se, mint olyan, ami illik rá. Ő sok minden, de nem hülye. Ha kettőnk közül hülye valaki, az csak én lehetek, ő nem. - Tényleg ezt gondolod magadról? - kérdeztem, s homlokomat ráncoltam hozzá. - Nagyon tévedsz. Sokkal... sokkal jobb vagy, mint azt hiszed. Nekem... nekem is segítettél ma... egyfolytában csak azt csináltad... pedig én nagyon ellenkeztem... Rossz vége lett? - néztem szemeibe, fél szemöldököm felvonva, kérdőn, várakozón lesve őt. Igen, lehetett volna rossz vége, ha például kitöröm a nyakam, vagy... megmérgezem magam, vagy elüt egy kocsi még míg hazaérek... sok féle rossz vége lehetett volna vagy lehetne még, de egyikről se ő tehetne, ő... épp hogy megóvott sok rossz lehetőségtől... ami, mondjuk lehet, engem annyira nem zavart volna, ha bekövetkezik, de őt igen, és sikeresen meg is védett egy csomó ilyentől. Sokkal sikeresebb volt, mint az elvárható lenne tőle.
Haboztam kicsit, mielőtt feleltem, mert kicsit elkalandozott rajta az elmém, hogy tuti nem volt az tíz... - Igen. Mert azokkal nem értettem egyet - bólogattam, nagy komolysággal végül... úgy öt másodperc erejéig, de aztán elnevettem magam. Tényleg nem tehettem róla, de olyan jó móka volt őt húzni. Habár, kérdés, mennyire számít viccnek a helyzet, ha egyszer én tényleg szívesen ledőltem volna itt bárhova. Különben, jelenleg még jól is esett volna, hogy a föld valószínűleg hideg, ahogy a hűs levegő is kimondottan kellemesnek számított, az én szempontomból. Azt hiszem, az én állapotomban a hideg éppenséggel senkit nem zavart volna, sőt. - Kicsit se tűnt egyszerűnek, ebben biztos lehetsz... - vágtam rá gondolkodás nélkül. Mondjuk, a történethez hozzá tartozott, hogy rólam beszélünk. Nekem jelenleg nem létezett egyszerű történet, egyszerű válasz... az elmém egyfelől állatira túlműködött, de ezt közben úgy tette, hogy néha, mintha bukkanóba léptem volna, zökkent egyet, és akkor teljesen összezavarodott és összekavarodott odabent minden. Mintha az elmém, a tudatom, egy hógömb belsejében lett volna, amit időről-időre felráztak. Elhúztam kicsit a szám, és őt néztem, úgy gondolkodtam a szavain. Mély levegőt vettem, és mikor újra rám nézett, bólintottam. - Rendben... értem... - Valójában egy mukkot sem értettem, de az érzéseit igen. Azt az érzést, mikor valami bonyolult, és nem lehet csak úgy elmagyarázni, mert... mert nem. Éreztem ezt én is, sokat... nagyon sokat... minden alkalommal, amikor a velünk történtekről kérdeztek engem, és mikor kiejtettem a számon a "szörnyeteg" szót, és mindenki hülyének nézett érte, és várták, hogy megmagyarázzam, de nekem nem ment... mert csak ezt bírtam mondani... úgyhogy... nem értettem, miről beszél Autumn pontosan, de megértettem, hogy nem tudja jobban elmagyarázni ezt nekem... Ami talán nem is baj, lehet, hogy jelen állapotomban fel se fognám... Amikor elkezdtem hozzá lassan egyre közelebb hajolni, az tény, hogy én nem gondolkodtam, de talán ő sem... mert ha megtette volna, bizonyára elhúzódott volna, felpofoz, odébbtol, vagy... elszalad... nem is tudom, de valamiként biztosan megállított volna, hogy ne csináljam, ha végig gondolta volna... hiszen egész este azzal volt elfoglalva, hogy bizonyos mértékig távol tartson magától... most viszont egy tapodtat se moccant, hogy megállítson, vagy eltaszítson, sőt... amikor megtettem, amikor az ajkaim az övéihez értek, amikor végül megcsókoltam... kicsit habozva, de... visszacsókolt. Visszacsókolt! Ezzel az egész este tótágast állt, mert egész végig... azt hittem, nem akar tőlem semmit, mert ezt mondta. Aztán egyszer felrémlett bennem, hogy talán mégis, de inkább tűnt számomra csak ábrándnak, mint valóságnak, hiszen mit is akarhatna egy ilyen lány tőlem...? De... most meg... visszacsókolt. És ahogy megéreztem, hogy ajkai megmoccantak, ahogy keze a felsőmbe markolt... ujjaim önkéntelenül is megcirógatták arcát, finoman siklottak végig bőrén, csusszantak hajtincsei közé, és simítottak végig a haján, a nyakán. Óvatos mozdulattal siklott végig két tenyerem két oldalon a karjain, hogy végül derekán állapodjanak meg kezeim. Nem, nem akartam én túlzásokba esni, vagy illetlen lenni vele... nem gondoltam semmi rosszra, csak... nem is tudom... érezni akartam őt... érinteni akartam... érezni, hogy itt van, velem van, és nem megy el sehova, nem hagy itt... Biztos akartam lenni, egyetlen egy valamiben, és... ez most... ő volt. Biztos akartam lenni benne. - Ha elfelejtem ezt... megtennéd, hogy eszembe juttatod? - kérdeztem halkan, amikor elváltam tőle, és homlokomat finoman az övének döntöttem, úgy néztem az arcát egészen közelről... és a szemébe, ha engedte. Tudom, hogy igen nagy az esélye, annak, hogy mindez a feledés homályába vész majd, és hogy holnapra egyáltalán nem azt érzem majd, hogy bármit is akarok tőle, nem még csókot... Viszont most azt akartam, arra vágytam... hogy legalább ezt... legalább ezt az érzést, amit most éreztem, ezt ne felejtsem el. Azt, ami miatt meg akartam csókolni, és meg is tettem. Szerettem volna, ha a holnapi énem is emlékszik erre az érzésre...
Volt még benne rendesen alkohol de már nem annyi, hogy az érzéseit ne jöjjenek elő a fejének a legtávolabb pontjából. Mert eddig ezek a gondolatok valahova száműzve voltak nagyon, de nagyon messzire, és amíg így volt sokat mosolygott rám, a közelébe nem voltunk azoknak a témáknak ahol végül most kikötöttünk. Már nem mosolygott... nem volt jókedvű, helyette szomorú volt, és mérges... arca komor volt, én pedig szenvedtem már attól, hogy így láttam őt, és akkor még csak meg sem szólalt, mikor ezt megtette, én még rosszabbul kezdtem érezni magam. Ahogy már mondtam nem tűröm jól a szenvedést, főleg akkor, ha nem tudok segíteni valakinek, és most úgy éreztem, hogy neki nagyon nem tudok segíteni, mondhattam bármit, vagy tehettem bármit, csak egyre több szenvedést okoztam neki ahelyett, hogy sikerült volna lenyugtatnom, és emiatt tényleg rosszul éreztem magam. Kicsit úgy éreztem kudarcot vallok vele kapcsolatban... és ez nagyon fájdította a szívemet, mert én nagyon pozitívan érkeztem ide az este. De akkor sem adhatom fel, én holnap is pozitívan fogok ehhez állni, sőt amíg csak mellette vagyok annak kell lennem, mert különben tényleg nem fogok sikerre jutni! - Nem Tristan... ezt nem fogadom el, te vagy a testvére, neki nem rám van szüksége, hanem rád! - Próbáltam nagyon is meggyőzni róla, mert úgy beszélt erről az egészről mint aki minimum a halálba igyekszik, de nem tud róla, hogy én ezt nem fogom olyan egyszerűen hagyni neki, felejtse el, hogy ő a következő 40-50 évben megfog halni, majd utána, ha élt! Élnie kellett... annyi mindent kellett megtapasztalnia még az életben, és igen most szenved, ahogy én is vele együtt, mert tehetetlennek érzem magam, de aztán lesz majd boldog is! Szerelembe kell esnie, egyetemre kell mennie, majd el kell vennie élete szerelmét, akivel aztán családot alapít, és egy gyönyörű külvárosi házat fognak együtt felépíteni, ahol az udvaron majd a gyerekeik fognak futkározni boldogan! És igenis ő is boldog lesz, és újra szeretni fogja az életét, és tovább fog lépni hogy aztán megélje azokat a dolgokat, amiket meg kell élnie egy embernek! Én nem elégszek meg kevesebbel vele kapcsolatban, látni akarom őt boldogan, látni akarom ahogy éli az életét... vele maradok amíg így nem lesz, és utána boldogan fogom végig nézni élete nagy pillanatait a távolból, és vigyázok rá, ahogy majd a gyerekeire is fogok, és a családjára a jövőben! Én ezt szeretném, nekem ez az álmom vele kapcsolatban! Kicsit azt gondoltam, hogy hülyének gondol, de aztán biztosított róla, hogy nagyon is nem gondol hülyének, amin kicsit meglepődtem! Végülis egy teljesen ismeretlen lány támadta le az aggódásával, soha életében nem is látott, és most mégis itt voltam, és nem hagytam neki semmi hülyeséget... teljes mértékben megértettem volna, hogy butának gondol, vagy fontoskodónak. Féltem tőle, hogy így gondolja de... én tényleg megértettem volna. Nem tudtam mi jár a fejében velem kapcsolatban, mivel nem nagyon kerülök közvetlen viszonyba emberekkel, így nem is nagyon sikerül kiismernem őket fél szavakból, vagy a reakciójukból. A fejükbe pedig végképp nem láttam bele, valahogy az nem tartozott a szuper-képességeim közé, pedig néha nagyon tudtam volna örülni neki! - Nem lett rossz vége szerencsére... nem is tudom mit csinálnék, ha bajod esett volna... - Sütöttem le szemeimet szavaira válaszolva. Tényleg nem tudom mit csináltam volna magammal, ha mégis baja esik annak ellenére, hogy vigyázok rá, lehet soha többé nem mozdultam volna el mellőle, vagy addig mellette lettem volna míg meg nem gyógyul, vagy nem tudom, lehet magammal csináltam volna valamit... bel se merek gondolni ebbe az esetbe!
- Attól még érvek voltak csak mert te nem értettél vele egyet! Igenis jó érvek voltak, és ne húzz... akkor is nekem lesz igazam! - Biggyesztettem le ajkaimat szomorúan az elején, de a végére végül egy kicsit elmosolyodtam. Mosolygásra késztetett, hogy ő is mosolygott, illetve jól is esett így látni őt. Sokkal jobban állt neki ez, szóval mindenképpen ezt kell nála előcsalogatni minél sűrűbben, hogy aztán végül magától is menjen, ne csak akkor mikor van benne egy kis alkohol! - De nem miattad... miattam nem egyszerű, nem akarom, hogy erre gondolj akár a későbbiekben. - Nem tudtam, hogy mit gondol, de kiakart velem kerültetni ezt a gondolatot, hogy én bonyolultnak gondolom őt, és ezért nem akarok tőle bármit is. De azért nem vághattam ki az asztalra, hogy angyal vagyok, méghozzá a te őrangyalod, és ezért vagyok veled folyamatosan. Neki ezt soha nem szabad megtudnia, hogy mi is vagyok én valójában, és igen emiatt hazudnom kell neki, de nem volt más választásom! Tudtam, hogy máshogy nem tudok neki segíteni csak így, ha vele vagyok, és közeledek kicsit felé, a bizalmába akartam férkőzni, hogy ezzel jobban tudjam terelgetni afelé, hogy jobban legyen. Bevallom nem kéne hazudnom neki, de máshogy nem tudom megoldani... legszívesebben más most bocsánatot kérnék tőle emiatt, de nem tehettem, és emiatt bűntudatom volt. Mindig is ott fog motoszkálni bennem ez a rossz érzés, mert nem lesz olyan alkalom, hogy ne hazudjak neki arról, hogy én ki is vagyok valójában... Ellenkezhettem volna, de mégse tettem, mintha elfelejtettem volna, hogyan kéne elhúzódni, vagy csak akár megmozdulni, hogy ezt kikerüljem. Tudtam, hogy nem szabad, és ezzel eszméletlen nagy bűnt követek el, de mégse mozdultam, csak vártam mi fog történni, hogy tényleg megteszi, és valahol volt egy nagyon, de nagyon apró gondolatom, hogy nem fog megállni, még mielőtt megcsókolna. De valahogy az sokkal jobban járt a fejembe, hogy bűnt követek el, mert nekem ezek közül amit Tristan adott, egyik se járt... álmodozni se álmodozhattam erről... ő mégis olyan volt nekem mint egy mágnes, szégyen, nem szégyen akkor is így éreztem... és az én esetemben ez egy nagyon ijesztő érzés volt... Végül aztán amint ajkaimhoz ért minden gondolat elszállt, és csak ő maradt egyedül. Ő töltötte ki gondolataimat, és a csókja... az, hogy miután viszonoztam csókját, kezei úgy mozdultak meg, és csúsztak le derekamra szépen lassan úgy, hogy végigsimított testem pár pontján, nekem pedig kezem ami eddig pólóját markolta finoman csúszott fel vállára míg másik kezemet óvatosan felcsúsztattam tarkójáig, ahol már simán érinthettem hullámos tincseinek a végét, de végül nem túrtam bele hajába. Annyira észnél voltam, hogy a hirtelen újdonság miatt azért ne essek túlzásba. Pár pillanat múlva viszont végül elvált ajkaimtól, és homlokát az enyémnek döntötte, miközben megszólalt. Szívem még mindig hevesen vert odabent a mellkasomba, így vettem egy mély levegőt, és próbáltam a leghalkabban mégis kifújni, pedig szívem szerint kapkodtam volna minden egyes levegővételemet. - Lehet róla szó... - Nyeltem egy nagyot, még mindig teljesen a csók hatása alatt voltam. Sose gondoltam volna, hogy valaha is lesz bármi ilyenben részem... a legvadabb álmaim se jutottak el idáig, nemhogy még a valóságban megtörténjen ilyen! Kicsit még maradtam, lehunytam szemeimet, de nem mozdultam... még pár pillanatig a csók ködében akartam létezni... mielőtt még újra előjöttek volna a rossz gondolatok! Ebben a pillanatban azt kívántam, hogy bár maradhatnék tovább ebben a ködben... de amint kimondtam magamban ezt a kis kívánságot, csak beférkőzte magát az a rossz gondolat, hogy ezt nem szabad... én ezt nem érdemlem, ez tiltott, bűnös dolog... ez csak az embernek adatik meg, nekünk nem! Kicsit össze is vontam szemöldökömet miközben ezek a gondolatok özönlöttek vissza a fejembe, így finoman engedtem el Tristant... nem akartam, hogy ő ebből bármi furcsát is érzékeljen! Határozottan bűnös voltam, mert megtettem... a még nagyobb bűnös lettem, mert túlságosan tetszett!
Csak a fejemet ingattam lassan, miközben őt lestem a szemem sarkából. - Kár, hogy nem voltál itt korábban... Elmondhattad volna ezt még egy-két embernek - sóhajtottam, amivel persze kettőre gondoltam... csak nem akartam úgy mondani. Nehogy aztán a végén leszúrjon, hogy önző vagyok, amiért neheztelek, hogy a szüleim nem gondoltak rá, hogy ha ők meghalnak is, attól nekünk még rájuk lesz szükségünk, nem másra... Persze, attól még, hogy ezt senki nem vágta eddig a fejemhez, még igaz, önző vagyok, mert... mert értünk haltak meg, mert lehet, hogy gondoltak erre, de ha nem is gondoltak... miféle dolog is az, hogy ezért hibáztatom őket? Ők meghaltak értünk, én meg azon kínlódok, hogy bárcsak inkább itt lennének... És valójában... egyáltalán nem akartam, hogy bárcsak itt lett volna korábban Autumn, mert amennyire eddig megismertem... ha itt lett volna, ha... ha ott lett volna, már ő sem élne... Kinéztem belőle, hogy ő is kb. ugyanazt tette volna, mint az az angyalszerű lány... kiabált volna velem, hogy tűnjek a fenébe onnét, és vigyem ki Mollyt... és inkább ő csatázott volna azzal a döggel, mint sem hogy hagyja, hogy én csináljak valamit... biztos is voltam inkább ebben. Autumn ilyen, ő... olyan, mint valami őrangyal... vagy szent... vagy... nem is tudom... de úgy éreztem, tényleg nem tévedtem volna nagyot azzal a gondolatommal, hogy ő túl jó erre a világra. Nagyon kevés hozzá hasonló embert ismertem, és pont olyat meg, mint ő... talán még egyet sem. Ő igazán... különleges volt. Zavarbaejtő, zavaró, bosszantó, fárasztó, fontoskodó, lelkes, és boldog, vidám, és segítőkész, törődő, és... fura bogár, és... kedves, gyönyörű... és igéző, és... és egyszerűen csak olyan, amilyen ember nem is létezhetne. Benne... megelevenedett az a gondolat, hogy egy nő lehet olyan tökéletes, mintha egy szobrász most faragta volna ki egy márványtömbből... mintha direkt így teremtették volna meg... hogy tökéletes legyen... ő... tökéletes volt. - Az nem a rossz vége, ha nekem bajom esik. A rossz vége az, ha neked bajod esik. Főleg, ha miattam. Én hanyagolható vagyok. Te vagy a fontos a világnak, nem én - feleltem, s magamban azt gondoltam, nekem is fontosabb ő, mint én magam... és inkább az ő épsége... mint az enyém. Én, és az én épségem nem érdekelt, ő, és az övé már jobban. Mert ő... Mert én másoknak sem akartam bajt, nem akartam, hogy bárkivel bármi is történjen, főleg ne miattam... de ő... még ebből a sorból is kilógott, mert ő... különleges volt. Nem tudom, csak... az... és nem akartam, hogy bántódása essen. Ahogy azt se akartam, hogy sírjon énmiattam... vagy más miatt. Azt akartam látni, hogy mosolyog. Ha lehet, akkor rám... A mosolygása olyan... napfényízű... mézillatú... jó, és meleg dolog volt, mint a napsugár a virágos mezőnek...
- Csak vigyázz a nagy bizonygatással. Lehet, hogy a végén megmakacsolom magam, és miután hazakísérsz, és otthagysz, és elmész te is haza, majd direkt kifekszek valahova az utcán, hogy bizonyítsam, nekem volt igazam, és nem neked - villantottam rá egy fullosan ártatlan pillantást, olyat, hogy azt még legártatlanabb kölyökkoromban se láthatta tán senki. És mellé egy szerény, angyali, féloldalas mosoly is járt, hogy teljes legyen az összkép, amiért nagyon büszke voltam magamra, mert teljesen biztos voltam abban, hogy ezzel ki fogom akasztani... mármint, az ötlettel, nem a mosolyommal. - Egyikünk miatt se egyszerű talán... - mondtam halkan, aztán mély sóhajjal folytattam tovább, egy megnyugtató kis mosollyal. - Különben is, emlékszel, én ezt valószínűleg elfelejtem holnapra. Nem fogok azon izgulni, hogy... szóval, semmin. Úgyhogy nem kell aggódnod. Nem fogom azt gondolni, hogy azért kosaraztál-e ki, mert egy flúgos roncs vagyok, vagy azért-e, mert a te életed se egyszerű. Nem lesz ezzel baj - vontam meg a vállam. Hiszen így van. Sokat ittam, hosszú este volt, és még ha vannak is részei, amiket bánok, hogy nem maradnak majd meg... de az agyam valószínűleg csak azért is töröl majd mindent... azt is, hogy Autumn egy csodás lény, azt is, hogy kedvelem, és... azt is, hogy bánom, mert szó sem lehet többről. Egyetlen este, néhány lopott óra, míg kiszakadtunk a valóságból... ennyi jutott nekünk, ez a miénk... és... Autumn emlékeiben megmarad... belőlem kivész, és így elrontani sem tudom, ami... ami jó. Nem akarnám elrontani... Az már más kérdés, minek minősült ez a csók. Ha... Autumn rossz néven vette volna, ha... ellenére lett volna, gondolom nem így reagált volna. Nem csókolt volna vissza, és... még ha meg is tette volna, mondjuk reflexből, akkor sem lett volna utána ilyen kedves, és... és... megnyugtató... Arra gondoltam, ha bánta volna, amit tettem, és amit felelt rá, akkor máshogy viselkedett volna. Ezt gondoltam, vagy legalábbis... ezt akartam gondolni... már csak azért is, mert nekem csodálatos élmény volt ez... és... valami... valami normális, valami olyan dolog, ami jó... és mostanában sem normális, sem jó dolgok nem voltak az életemben, de most... ő... és ez a pillanat, ezek ilyenek voltak. Neki köszönhettem, hogy egy percre... úgy érezhettem magam, mint régi önmagam... még annak ellenére is, hogy már nem vagyok annyira részeg. De ő adott még nekem egy szép pillanatot... - Köszönöm - suttogtam, egy halovány mosollyal. És azt hiszem... ez kicsit arra is vonatkozott, hogy megteszi nekem, hogy felidézi bennem ezt a pillanatot, ha szükség lesz rá, de arra is, hogy nem vágott pofon érte, mert megcsókoltam, meg... nem kiabált érte, nem lett dühös... Pedig ugye, megmondta, hogy nem lehet közöttünk semmi, mert bonyolult... de azért mégsem lett mérges rám, mert megcsókoltam, szóval ezért... azért mégis hálás voltam... és örültem. Néztem őt, picit visszahúztam a fejem, ahogy ő állt ott előttem, lehunyt szemekkel, kezeit elvéve rólam, és felemelve kezem, finoman megérintettem ujjammal a két szemöldöke közt. Túl közel volt hozzám, ahhoz, hogy ne lássam, valami jár a fejében... - Nem volt jó...? - kérdeztem, és próbáltam kiolvasni belőle... mire gondolhat, aztán eszembe jutott más. - Vagy igazából nem akartad... mert túl bonyolult? - érdeklődtem, és óvatosan megfogtam a kezét, mely a tarkómon pihent, aztán megráztam a fejem, mielőtt felelhetett volna. - Nem muszáj válaszolnod. Nem akarom, hogy olyat tegyél, ami nem tesz boldoggá... - S kezét a számhoz emeltem, és finoman belecsókoltam a tenyerébe, ha engedte.
Itt állt előttem ő... a nagy feladat amire mindig is vágytam, és most teljesült ez a vágy, ez a álom, de megvoltam ijedve. Úgy érzem túl könnyen vettem a dolgokat, mármint boldog voltam, és most is az vagyok, hogy ő van, viszont félek... most mutatkozott meg, hogy mennyire is van összetörve, és lehet, hogy ez a fele se volt annak amit igazán érez. Félek, és ijedt vagyok, de nem miatta, hanem mert én nem bízok magamban eléggé... én mindent megfogok tenni érte, de mi történik akkor, ha nem tudom őt kirángatni ebből a mélységből minden igyekezetem ellenére? Eddig voltak terveim arra, hogy hogyan is csináljam, de úgy tűnik, hogy nagyon nem jött be, de nem fogom feladni senki ne higgye azt, nincs az az Isten, hogy én feladjam őt. Végig fogom csinálni, és jól lesz, begyógyítom a sebeit bármibe is kerüljön. Bárcsak előbb bekerülhettem volna az életébe, hátha esetleg én megakadályozhattam volna, hogy ez történjen. Elveszett volt a szülei nélkül, de végülis melyik gyerek ne lenne ilyen elveszett, aki elveszti a szüleit. Csak reménykedhettem abban, hogy talán egyszer feldolgozza ezt az egészet, persze nem most, de az évek alatt meggyógyul a lelke, ha nem is teljesen. Segíteni szeretnék neki ebben, de tudom, hogy nem fogja hagyni magát ahogy most sem hagyta, de már csak ezt tudom megtenni... ha csak lehetőségem lett volna megakadályozni, hogy ezt történjen, mindent megtettem volna értük, illetve ha tehetném visszahoznám neki a szüleit, de sajnos nem tudom megtenni egyiket se! Pedig ha csak egy kívánságom lehetne az életebemben megtenném ezt neki. Nem csak azért mert ő a feladatom, hanem azért is, mert azt szeretném, hogy boldog legyen... boldognak szeretném látni! - Honnan gondolod, hogy te nem vagy fontos a világnak? Én miért lennék fontos? - Vontam össze szemöldökömet egy pillanatra, kicsit szigorúan, de aztán megenyhültek arcvonásaim, nem szerettem volna ráripakodni. Úgy tűnik ő azt nem szeretné, hogy nekem bajom essen, én pedig pont az ellenkezőjét szerettem volna, hogy neki ne essen baja, és én voltam az aki nem számított. Szóval igazából teljesen ütötték egymást szavaink, de végül inkább nem mentem bele abba, hogy én vagyok inkább az aki nem számít annyira... mert tényleg így volt, hisz én egy angyal voltam, amiről persze ő nem tudhatott, de nekem épp ez volt a dolgom, hogy ha kell akkor meghaljak érte. Ha ez kell ahhoz, hogy ő megmeneküljön egy rossztól, akkor nekem kötelességem megvédeni, és igen ez az életembe is kerülhet, de ez engem egyáltalán nem zavar... az volt a lényeg, hogy őt biztonságban tudjam!
- Megnehezíted a dolgomat, de nem fogsz kiszúrni velem! Felmegyek veled, és ágyba duglak, és addig nem megyek sehova míg el nem alszol. Így nemigen lesz lehetőséged kifeküdni a fűre mivel, úgy fogsz aludni mint a bunda a saját ágyadban, azért pedig gondolom nem fogsz ébresztőt állítani, hogy aztán kikelj a jó meleg ágyadból hogy aztán a hideg, és nedves füvön aludj tovább odakint. - Csak nem hagyta abba szurkálódást, így drasztikus dolgokhoz kell folyamodnom, mert még a végén tényleg kiakar feküdni a fűre, az pedig még mindig nagyon nem jó ötlet. Az a biztos, hogy ha felmegyek vele, és én magam dugom ágyba, mert kicsit féltem, hogy miután külön válunk elakar majd császkálni ki tudja hova az éjszakába, és bár utána tudok menni, nemigen tudom kimagyarázni hogy pont mikor bajba kerül esetleg, akkor én megjelenek, miközben nekem rég otthon kéne lennem. Csak reménykedni tudtam, hogy nem fog annyira ellenkezni ötletemen. - Azért remélem nem fogsz teljesen elfelejteni... hátha esetleg megmaradok a fejedben mint valami idegesítő lány aki nem akarta hagyni, hogy túl sokat igyál! - Mosolyodtam el kicsit. Próbáltam nem túl komolyra venni a szót, inkább azt szerettem volna, hogy mosolyogjon, így kicsit könnyedebbre akartam váltani a beszélgetést, az már kérdés, hogy ez nem biztos, hogy sikerült is! Kicsit bántam volna, hogy ha teljesen kitörlődik a fejéből ez a mai este, de ennyi alkohol mellett megvolt az esély arra, hogy holnap mikor felébred, csak a fejfájás fogja emlékeztetni a mai estére. Megcsókolt, én pedig viszonoztam neki ezt a csókot, és csodálatos volt, sosem éreztem még ilyesmit... bármiféle testi kontaktus is ritka volt egy angyalnál, ehhez képest Tristannal annyit érintkeztünk a mai este folyamán, mint én egész eddigi életem alatt, és én nem vagyok mai darab. Furcsa volt, de jó értelemben furcsa, az hogy milyen hatással volt ő rám, és a csók pedig... sosem gondoltam volna, hogy nekem életem során ez bármikor megadatik akár csak egyszer is, és most megtörtént, a szívem kalapált, ahogy a gondolataim is cikáztak hol arról, hogy mennyire jó volt, hol pedig arról, hogy bűnös lettem. Eddig is voltak bűneim, de ez volt életem egyik legnagyobb bűntette, és fogalmam sem volt róla, hogy ezért milyen büntetést fogok kapni, de biztos, nem fogom megúszni. Tristan viszont észrevette, hogy valami jár a fejemben, és végül rá is kérdezett, én pedig nem igen tudtam, hogy mit mondjak. Nem mondhattam el neki, hogy bűnös dolgot tettem ezzel, nem értené meg, vagy nagyon de nagyon hülyének nézne. Gyengéd volt, és egyáltalán nem tolakódóan kérdezte, sőt aztán kiemelte, hogy nem muszáj válaszolnom rá, miközben megfogta kezemet ami eddig tarkóján pihent, és ajkaihoz húzta tenyeremet, hogy aztán finoman belecsókoljon tenyerembe. Én pedig meg sem szólaltam mert csak arra tudtam gondolni, hogy ajkai ami most a tenyeremet érinti az előbb még az ajkaimra adott vele csókot, én pedig ha eddig nem voltam igazán zavarban, és elvörösödve, most aztán végképp azt éreztem, hogy arcom kipirulva árulja el zavaromat. - Nekem ez volt az első csókom... én még soha... senkivel... - Nyögtem ki nagy zavaromba az igazságot, és lesütöttem szemeimet, és inkább a talajt bámultam, mert egyszerűen képtelen voltam most a szemébe nézni. Igen ő volt az első csókom... és örök életemre eltárolom magamban ezt az emléket... ha esetleg meg is fognak ezért büntetni, ezt az emléket, ezt az érzést nem fogják tudni elvenni tőlem.
A hozzászólást Autumn G. Lancaster összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2020-12-17, 11:24-kor.
Régen... szerettem az én kis átlagos életemet... az én egyszerű világomat... amiben nem voltak szörnyek. Nem ismertem a veszteség fájdalmát. Vagyis, amilyet igen, az közelében sem volt az igazinak. Tudtam milyen, ha véget ér egy kapcsolatunk, és tudtam milyen elveszteni egy focimeccset, vagy... milyen elveszteni egy szívünknek kedves tárgyat, vagy éppen egy háziállatot... és a maguk nemében azok is fájó pillanatok voltak, kellemetlenek, elszomorítóak, de... de a valóságban, az igazi... felnőtt valóságban, ezek a dolgok semmiségek lettek hirtelen, veszteségnek is alig nevezhetőek. Még nem tudtam, mikor ezek történtek, hogy milyen az igazi veszteség. Aztán kiderült... rájöttem, megtapasztaltam... milyen az, mikor tényleg belőlünk tépnek ki valamit... főleg, mikor két valamit... két valakit... olyanokat, akik nélkül úgy érezzük, nem tudunk tovább működni. Ahogy a kocsi sem megy tovább benzin nélkül. Bár, az autó olyankor nem érzi, nem tudja, hogy nincs több kakaó, csak megáll, nem bír tovább menni, és kész. Nem haragszik a benzinre, mert elfogyott, nem dühös senkire, mert nincs több, csak áll, és kész... Én dühös lettem, szomorú, csalódott... mérges a világra, mert elvették, ami mozgatott, és azokat, akiktől működtem... haragudtam. És most megint haragszom majd, mert... az én sötét, kifakult világomba hirtelen besütött a nap, és... színek, illatok, meleg... mindez megtámadott engem... egy szivárvány tűnt fel, és... most... szívem szerint futnék, hátha a végében meglelem a koboldot, a bödönnyi arannyal, és újra lesz mivel előrejutni... működni... de... közben azt is tudom, hiába futnék, hiába minden... mert mielőtt a célba odaérhetnék, mielőtt elérhetném a szivárvány végét, tudom, újra eluralják majd az eget a felhők, eltűnik a napfény, és a szivárvány tovatűnik... hiába érek majd oda valahova, mert mire odaérek, minden ismét szürke lesz, és én dühös leszek, és hideg, és... nem tudok majd működni... nem lesz ott az arany, elvész az egész... Autumn, és az érzés, hogy jó nekem mellette... hogy jó érzés, ha beszél, ha hallom a hangját, érzem a közelségét, az illatát, látom a mosolyát... érzem törődését... mindez... minden... eltűnik... Szavaira megvontam a vállam. - Csak érzem... - feleltem egyszerűen. Nem mondhattam neki, hogy a világnak nem kellenek olyan akaratgyenge roncsok, mint én... akik gyáván, az ágy alatt kushadva végighallgatják a szüleik halálát, ilyen, mint én... nem kell a világnak, nem jobb a világ tőle, hogy én itt vagyok, sőt... csak ártok, mert miattam... értem halnak meg jó emberek... olyanok, akik értékesek, akik kellenének még ennek a világnak... És ez volt a válasz Autumn másik kérdésére is, hogy miért gondolom, hogy ő viszont fontos, fontosabb, mint én. De mielőtt erre válaszoltam, kicsit csak néztem a szemeibe, egy halvány mosolyféleséggel... csak pár pillanatig, némán élveztem azt a kissé számonkérő pillantását. Tudtam, nem ért velem egyet. Értettem én... és ez is azt bizonyította számomra, hogy ő mennyivel jobb, mint én. - Mert te jó vagy... és erős... meg kitartó... A világnak olyan csodák kellenek, mint te... nem olyan senkik, mint én... Attól, hogy te itt vagy, a világ is jobb hely... attól, hogy én itt vagyok, csak rosszabb. Kettőnk közül te kellesz ide. Úgyhogy, ha nekem kéne választani, téged választanálak magam helyett... - magyaráztam csendesen, egyszerűen, nyugodtan... közben tekintetét figyelve, mert érdekelt, mit szól, ahhoz, amit mondtam, még ha teljesen biztos is voltam abban, hogy nem fog velem egyetérteni, sőt!
- Hmm... sose lehet tudni mire vagyok képes részegen... mármint, értem ezt úgy, hogy tényleg fogalmam sincs mire vagyok képes, még nem voltam ilyen állapotban... - feleltem vigyorogva, bár persze próbáltam én visszafogni a jókedvem, de valahogy nevettetett a gondolat, hogy tényleg ágyba akar dugni... mármint, feljön velem a lakásba, bejön a szobámba, ágyba parancsol... és közben nem akar tőlem semmit, mert bonyolult... Én meg nem tudtam elképzelni... mi lehet még ennél is bonyolultabb, mint amilyen a mi esténk ma volt, és mindaz, ami történt, meg ami nem... meg ez az egész... Hogy lehetne még ez bonyolultabb?! Ötletem sem volt... de tényleg szórakoztatott a szituáció. Arra meg direkt nem tértem ki, hogy ha sikerül engem úgy elaltatnia, hogy aludjak, mint a bunda, és ne keljek már fel éjjel, na, akkor vagy ő a csodatevő, vagy a pia, vagy a kettő együtt, mindenesetre, ha ez úgy sikerül, akkor valamelyiket vagy mindkettőt állandósítanom kéne az életemben, őt, vagy a piát... amelyik jó alvást okoz... Felsóhajtottam, aztán egy bocsánatkérő félmosolyt küldtem felé. - Ha úgy lesz... akkor is gyanús, hogy gonosz leszek veled... és undok, ha megint találkozunk. Előre kérlek, hogy bocsáss majd meg érte... Azért is kérem most, mert az akkori énem nem fogja kérni... mert esélyes, hogy sajnálni sem fogja... de most sajnálom, már előre, hogy olyan leszek veled... - mondtam halkan, mert a várható viselkedésemre gondolva, előre szégyelltem magam. Tudom, milyen vagyok mostanság józanul, szinte mindenkivel... minden régi baráttal, ismerőssel... tudom miként taszítok el mindent és mindenkit magamtól... mint egy tüskés bokor... és nem akartam megsebezni őt, de tudtam, ha próbál majd beszélni velem, és akár emlékszem majd rá ki ő, akár nem... szúrni fogok, mint a tüske... és nem fogom bánni... de most még bántam... Még ha holnap emlékeznék is rá, hogy ma vágytam rá, bár lehetne közöttünk valami több is... akkor is... holnap... józanul... érezve, és emlékezve mindent és mindenre, amit és amire most nem akarok, amiktől most egy kisebb szakadék választ el, amiket érzek, látok, tudok, de valahogy távoliak... azok holnap újra velem lesznek, és azt a gondolatot szülik majd belém, hogy nem akarok semmit tőle, és... hogy akkor voltam ostoba, amikor most erre vágytam... pedig a mostani énem tudja... hogy az a holnapi lesz az ostoba tökkelütött félnótás... aki nem tudja, mi is volna jó neki igazán, és hatalmasakat téved, mikor eltaszítja ezt a csodálatos... fantasztikus lányt... De megcsókoltam. És még ha holnapra mindez ki is törlődik, vagy ha gonosz leszek és elutasító, akkor is... remélem... ha emlékszem majd erre a csókra, orrba verem magam, ha képes leszek erről is azt gondolni, hogy rossz döntés volt, hogy nem is akartam igazából, és hogy hülye vagyok, hogy megtettem... - Azt hittem, már nem lehetnél szebb... de az, hogy zavarban vagy, még szebbé tesz... - csúszott ki a számon. Hangom halk volt, nem akartam én zavarba hozni, se a csókkal, se a szavaimmal, csak... tényleg olyan szép volt egyébként is, és így, hogy piroslott az arca... és zavar látszott a szemeiben... olyan... végtelenül ártatlannak látszott... tényleg... mint egy angyal... aki most szállt le a földre... Tökéletes volt minden ízében. Aztán megszólalt... azt hittem, már nem fog felelni, de azután mégis megtette, és... - Hú... úúú... tényleg? - kérdeztem meglepetten, némi habozás után, de egyáltalán nem gúnyosan. Meglepett, igen. Egy ilyen gyönyörű... szuper... kedves, és... csodás lány... szóval, hogy neki én legyek az első csókja... ez egyszerűen máshogy nem is volt leírható, mint azzal, hogy "Húúú!". Finoman emeltem oda a kezem, és álla alá nyúlva, gyengéd erőszakkal kényszerítettem, hogy nézzen fel rám, amikor folytatom. - Akkor... tényleg remélem, hogy... nem csókolok olyan rosszul részegen, mint amilyen rosszul részegen táncolok... vagy egyensúlyozok... Nem akarom elvenni tőle a kedved... - mondtam, és azt hiszem, kicsit elpirultam én is, legalábbis arra engedett következtetni, hogy éreztem, amint égni kezdenek a füleim. Ma már kiderült, béna táncos vagyok, ha iszok, és az egyensúlyommal is akadnak bőven gondok... az ítélőképességemet ugye ne is firtassuk... az utolsó reményem volt, hogy hátha a csókot nem szúrtam el ebben az állapotomban. És... egyébként meg, próbáltam kicsit vicces lenni, hátha sikerül oldanom kicsit a zavarát... Igen, gyönyörű volt így is, és nekem nagyon tetszett, de nem szerettem volna, hogy azt higgye, ezzel bármi gond is van, mert nem volt ezzel semmi gond... mármint, részemről nem... és reméltem ő se bánja, hogy velem lőtte el az első alkalmat, hiszen, nyilván sokkal jobbat is leakaszthatott volna, mint én... De szerettem volna, ha nem bánja meg.
Nem szerettem volna tolakodó lenni, csak úgy a semmiből berobbanni az életébe, de ez úgy tűnik, hogy nagyon nem így sikerült. Tervezgettem, gondolkodtam azon, hogy így indíthatnék nála, hogy fogok odamenni hozzá először, és fogok finoman közelíteni felé... azt szerettem volna, ha szépen lassan fogad be a bizalmába, bár igazából lehet, hogy így fog történni minden, ha ebből az estéből mindent elfog felejteni. Elfelejti, hogy ilyen hirtelen berobbantam az életébe, és harcoltam szavai ellen... azt is elfogja felejteni, hogy fájdalmat okoztam neki ezzel, elfelejti, hogy ezzel felszakítottam a sebeit, még így is, hogy az alkohol hatására eltudta magába rejteni nagyon, de nagyon mélyre! Bűntudatom volt, és rosszul éreztem magam emiatt, de már nem tudom kijavítani, rossz érzéseket okoztam neki, és ebben az egyben éreztem azt, hogy bár elfelejtené ellenkezésemet, és azt is, hogy bár először miattam érezte jól magát, utána mégis sikerült előbújtatnom fájó gondolatait, pedig ezt akartam a leginkább elkerülni. Szigorú pillantásokat vetettem rá szavai hallatán, és bár hamar meglágyult tekintetem, addigra már észrevette, hogy már megint nemigen értek vele egyet, csak nagyon próbálom visszafogni magamat. Nagyon halványan el is mosolyodott mielőtt aztán újra folytatta volna mondatait, én pedig türelmesen végig hallgattam, és bár még mindig nem értettem vele egyet, igyekeztem, hogy ez ne látszódjon az arcomon, viszont egy halk sóhajt nem tudtam nem elejteni. Közelebb léptem hozzá, és finoman mellkasára csúsztattam kezemet, mintha ezzel is szavaim komolyságát próbáltam volna biztosítani számára, és érezni akartam kezem alatt szívének dobbanását... mert ez volt a lényeg, hogy az ő szíve dobogjon... amíg ezt éreztem addig egy picit mindig is nyugodt leszek. - Én viszont téged választanálak... de nem kell választanunk Tristan… csak éljünk mind a ketten, egyikünknek se kell, hogy baja essen, vagy meghaljon bármi miatt... - Nyeltem nagyot szavaim végén. A szemeibe néztem végig, nem engedtem tekintetét amennyiben ezt hagyta nekem. És hozzáértem, mert valamiért úgy éreztem, hogy ha ezt megtehetem, akkor kicsit közelebb tudok kerülni hozzá... mintha a lelkét próbáltam volna elérnie ezzel, és tudom ez lehetetlen fizikailag, de én mégis hittem ebben, és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fogja visszautasítani érintésemet, de ha esetleg mégis így tett, akkor én nem erőltettem, hagytam, hogy elvegye kezemet mellkasáról.
- Láttam már részeg embert, és hidd el, egy részeg embernek nagyon jól esik egy hosszú alvás... hidd el nekem, nem hazudnék neked... - Mosolyogtam rá. Tudtam, hogy rosszul alszik, rémálmok gyötrik, vagy inkább vannak esetek mikor nem is alszik, csakhogy ne adjam meg a lehetőséget, azoknak a rossz álmoknak. Volt, hogy már lestem meg őt éjszaka az ablakán keresztül. Mindig úgy csináltam, hogy ne vegyen észre persze... ha rossz álma volt legszívesebben bementem volna a szobájába, hogy megnyugtassam, finoman kezemet az arcára csúsztassam, vagy megfogjam kezét, hátha ezzel eltudom űzni a rossz álmait, hogy nyugodtan aludhasson, hogy kipihenje magát, mert most az eset óta, minden volt csak nem kipihent. Jól mulatott az ötletemen, de nekem amellett, hogy biztonságban tudjam, az is volt a célom, hogy hátha kicsit jobban alszik, ha ott vagyok mellette míg elalszik. Persze erről neki nem kellett tudnia, csak arról, hogy biztonságban szeretném tudni őt, és nem úgy tűnt, mint akinek nagyon ellenére lenne az, hogy felkisérem és ágyba dugom őt. Arra persze nem gondoltam, hogy mit fogok mondani a nénikéjének ha esetleg összetalálkozunk vele náluk, de majd kimagyarázom nála. Tristan még most is elég részegnek tűnik, szóval talán megfogja érteni, hogy miért is volt szükség arra, hogy elkísérjem egészen az ágyáig, de azt nem fogom tudni garantálni Tristannak, hogy holnap nem fog kapni egy alapos fejmosást tőle, ha esetleg lebukunk. - Semmi baj... nem fogok haragudni rád... ezen ne aggódj, mármint tudom, hogy holnap ezen már nem fogsz aggódni, mikor mindent elfelejtesz, de ezen most ne érlelődj, én döntöttem úgy, hogy holnap is odaszeretnék menni hozzád, szóval az én feladatom lesz megoldani ezt, de nem fogom feladni. - Válaszoltam neki határozottan. Valóban nem szerettem volna feladni őt, mikor holnap visszatér minden a régi kerékvágásba nála. Tudtam, hogy most egyszerűbb dolgom volt emiatt, hogy kicsit részeg volt. Egyszerűbben megnyílt nekem, bár ígyis kaptam egy kevés ellenkezést, de holnap zárkózott lesz, és még ennyire se akarja majd, hogy mellette legyek, sőt egyáltalán nem szeretné majd... erre folyamatosan fel is hívja a figyelmemet, mintha elrettenteni szeretne, de én minden alkalommal elmondom neki, hogy akkor sem fogom feladni, de úgy tűnik, hogy még így részegen se bízik bennem annyira, hogy ezt elhiggye nekem, de nem hibáztattam érte. Akkor majd szépen lassan fogok közelíteni hozzá, nem tolakodóan, csak szépen finoman, hátha ezzel sikerül meglágyítanom őt. - Köszönöm... hogy ezt mondod... - Pirultam még mindig szavai hallatán, és válaszoltam neki kicsit bátortalanul. Zavarban voltam, és még csak leplezni se tudtam amiatt, hogy ez számomra egy új érzés volt. Ha valami új érzés, vagy behatás ért, nem tudtam leplezni az érzéseimet, pedig tudtam, hogy jobb lenne, ha nem látná rajtam. Kicsit úgy éreztem magam mint egy kisgyerek, aki most tapasztal meg megannyi új érzést, tanulja ezeket az érzéseket kezelni... és ez furcsán jó érzés volt, tekintve, hogy sosem gondoltam volna, hogy ilyesmikben lesz részem. Meglepődött szavaimon… azon hogy ő számomra volt az első csók. Vele éltem ezt át, és egyáltalán nem bántam... bánhattam volna amiatt, mert ezzel bűnös dolgot tettem, de arra jutottam, hogy nem akarom bánni, ez így volt jó, és kész, jöhet bármi büntetés, ez akkor is így volt jó. A földet bámultam még mindig, de aztán megéreztem kezét állam alatt, én pedig hagytam neki, hogy kicsit feljebb billentse fejemet, hogy ezzel a szemébe tudjak nézni. Ő is elvörösödött miután kimondta szavait arról, hogy remélhetőleg nem rontotta el nekem ezt az élményt. Finoman elmosolyodtam mielőtt megszólaltam volna. - Tökéletes volt... - Mosolyogtam rá még mindig kicsit zavartam, de már kezdtem érezni, hogy arcom nem olyan piros, kicsit talán már a szívverésem is kezdett helyre állni. Keze után nyúltam, és ha hagyta, finoman rászorítottam, és kicsit eltávolodtam tőle. - Ideje tovább indulnunk... - Vetettem fel az ötletet, és körbenéztem az üres utcán... ez volt az a helyszín, ahol az első csókomat kaptam tőle... itt az éjszaka közepén... senki nem volt körülöttünk, csak mi ketten, és pont így volt tökéletes!
Talán... az volt a legkevésbé örömteli pillanat a mai estében, mikor rájöttem, hogy véget fog érni. Hiszen, valahogyan mindenképpen vége lesz. Elszakad majd ez a fényes, mézszínű, napfényízű álomfonál... mely összekötött bennünket, őt és engem ma este... Tudtam, az idő elmúlik majd, eltelik az este, közeleg a reggel, és haza kell menni... ha pedig ez megtörténik, az lesz, amit Autumn is mondott, előbb-utóbb aludni kell, és aztán jön, amitől tartok... a felejtés. És ami még annál is fájóbb: a józanodás. Mert akár felejtek, akár nem, a reggel jön, az alkohol hatása elmúlik majd, és én sötét leszek és hideg, és... tönkreteszem mindazt, ami megmaradhatna a mai estéből, ha még egy normális világban élnék... Még ha a válaszom kapcsán nem is ült ki Autumn arcára semmiféle reakció, de a sóhajtása azért árulkodott... azt mondta ez nekem, hogy a sóhaj gazdája egyáltalán nem úgy gondolja, ahogy én gondolom, és ő egyáltalán nem örül annak, hogy én ezt gondolom, és szeretné, ha lehetőleg felhagynék az ilyen gondolatokkal... Ez az eddigiek alapján is valószínűnek tűnt, hisz amióta csak először odalépett hozzám, Autumn folyamatosan azon van, hogy megóvjon engem a bajtól. Valószínűleg, most is attól akarna megóvni, csak most ettől az egész lelki bajtól, mert ő biztos azt hiszi, hogy amit mondtam, az lelki baj, meg rossz önértékelés, meg ilyenek, de... szerintem ez nem az volt, egyrészt azért nem, mert igazam volt, másrészt azért, mert ha a lelkemnek semmi baja nem lenne, akkor is ezt mondanám, hogyha szükség volna választásra. Ő maradjon, és én menjek. Kicsit mégis meglepett, amikor odalépett elém, és a kezét megéreztem magamon... Szemöldököm kicsit ráncolva néztem oda le a kezére, és aztán vissza az ő szemeibe, kérdő pillantással. De a válasza még ütősebb volt... valahol még mindig meglepett, pedig már tudtam, hogy mindig ezt csinálja velem... segíteni akar, megmenteni, megóvni... és mégis... nem is igazán az volt hatással rám, amit mondott, azt már tudtam, hanem az, ahogy mondta... a szemembe nézett, a pillantása rabságban tartott, ha akartam volna sem tudtam volna elfordulni tőle... egyszerűen, ahogy beszélt hozzám, én bármit... akármit megtettem volna neki... nem tudott volna olyat kérni, amire nemet mondtam volna... - Jó... de akkor neked sem lehet bajod... - bólintottam lassan, s pillantásom kérlelő volt, miközben felemelve azt, óvatosan rátettem a kezem a mellkasomon nyugvó kezére. Ha nekem nem lehet bajom... akkor neki sem... mert azt akkor sem hagynám... vagy mindketten, vagy egyikünk sem, mert nem akarok itt maradni nélküle, ő pedig nem hagyna egyedül menni... akkor velem kell maradnia, ha én maradok... neki is élnie kell, jól kell lennie, nem eshet bántódása!
- Tudom, hogy nem hazudnál nekem. Te ahhoz túl... jó ember vagy - mondtam, és egy pillanatig elmélázva bámultam őt. El sem tudtam volna képzelni, hogy hazudjon nekem, dehát... ez a kérdés nem is arról szólt, vajon ő hazudna-e, vagy hazudni akart volna, hanem, hogy nem tudhatom, sem én, sem ő, mi lesz nálam a lefolyása ennek a dolognak. Soha életemben nem ittam még ennyit, nem voltam ilyen állapotban... nem tudom mi következik majd... Lehet, hogy csoda történik, és ha párnát ér a fejem, vagy vízszintesbe kerülök, akkor el is alszom, és reggelig alszok majd, de... lehet, hogy nem. És ha be is alszom egy rövid időre, ki tudja, vajon hogyan ébredek majd? Még emlékekkel, vagy azok nélkül, tudatom teljes birtokában-e vagy sem... még az éjszaka folyamán, vagy csak reggel, s úgy-e, hogy ő még ott van velem, vagy már el is tűnt az éjszakában... nem tudhatom. Ugyanígy, nem tudhattam azt sem, hogy bármelyik eshetőségben képes volnék-e arra, hogy gondoljak egyet, és a poén kedvéért tényleg útra keljek, aztán valahol új fekhelyet keressek magamnak... - Nekem bárhogyan jól esne egy hosszú, álomtalan alvás... - sóhajtottam végül, egy bágyatag, de őszinte mosollyal. Én már olyan régen nem aludtam egy normálisat, hogy én már egy bármilyen hosszú, de nyugis alvásnak is nagyon tudtam volna örülni... Na persze, egészen reggelig, a józanodásomig, amíg visszatér tudatom, mert utána nyilván jönne a bűntudat, mert a szeretteim halottak, én meg békésen szundikálok, mintha mi sem történt volna... Azt hiszem, eme érzés is volt az egyik kiváltó oka a rossz alvásomnak, a rossz álmoknak, a nyugtalan szendergéseknek... mert ahányszor csak egy röpke pillanatnyi nyugalomra leltem volna, rögtön fejbe kólintott a bűntudat... Most is csak a pia miatt késett... de csak idő kérdése volt, meg fogja még bosszulni magát majd reggel, minden most eltöltött boldog pillanat... - Nagyon undok tudok lenni... nem akarlak bántani... - tettem még egy utolsó kísérletet rá, hogy bebiztosítsam, nehogy meglepetésként érje, ha tényleg próbálkozni akar, hogy... én bizony olyan leszek. Nagyon valószínű, hogy gonosz leszek vele, undok, rideg, bármi, ami épp jön, pillanattól függően... Igen, a legjobb az lenne, ha csak akkor találkoznánk újra, ha megittam már pár pohárral valamit... mert akkor kedves leszek... szinte normális... de mikor tiszta a tudatom... nagyon más vagyok, mint amit most megismert. Hiába bizonygatta, hogy ő akarja, és kitartó... én pont ettől féltem... ha ő kitartó lesz... akkor én még gonoszabb lehetek... és akkor nem fogom sajnálni, amiket mondok majd, vagy teszek, most viszont már előre fájt... fájt, mert annyira nagyon nem akartam, hogy azt elmondani sem tudtam volna neki... de nagyon-nagyon nem akartam fájdalmat okozni neki...! Nem az volt a baj, hogy az ő képességeiben ne bíztam volna... épp ellenkezőleg, tudtam, hogy ő megtartja a szavát, bízhatok benne... a baj az volt, hogy tudtam, az is igaz, amit én mondok, olyan leszek, amilyen. Önmagamtól féltem... féltettem őt... - Az igazat mondom. Én se hazudnék neked - súgtam, és ahogy a feltámadó szellő kissé felborzolta a haját, odanyúlva óvatosan lesimítottam. Talán nem lett volna muszáj... de... jó érzés volt megérinteni... lopva kissé közelebb hajolni hozzá a mozdulat közben... Még mindig piroskás volt az orcája, és szívem szerint lefényképeztem volna, mert féltem, sokára lesz csak, vagy soha többé nem is lesz olyan alkalom, hogy miattam így piruljon el... maximum azt érhetem majd el, hogy dühében vörösödjön el, esetleg szégyenében... de nem így... nem egy zavarodott, zavarbaejtő kis helyzet kapcsán... ami gyönyörűvé teszi, még a gyönyörűnél is gyönyörűbbé... Bár, nyilván akkor is nagyon szép, amikor mérges, de... ezt biztosan nem múlja felül. - Akkor jó... mert én meg még nem voltam senki első csókja... főleg nem valakié, aki ilyen különleges, mint te... A lelkemre venném, ha miattam hinnéd, hogy ez ilyen rossz... - szabadkoztam, de közben mosolyogtam rá. Azt akartam, hogy tudja, és érezze, hogy hiszek a szavának, szóval, ha ő azt mondja, hogy nem volt ez a csók olyan rossz, akkor úgy is van, és hát, azért ez némileg engem is megnyugtatott, hogy vannak még dolgok, amik részegen is mennek, mint például a kedvesség, az emberség, meg a csók... ez máris három olyan dolog, amiben manapság józanul nem jeleskedek. Ezért már megérte berúgni. Megfogta a kezem, és nekem rögtön bizseregni kezdett valami érzés gyomortájékon... megint... egy kellemes érzés... mintha zsibbadtam volna a bensőmben, de ez olyan kellemes zsibbadás volt... jó érzés... amit az érintése váltott ki bennem. Jó érzés volt, hogy velem van... Bólintottam szavaira. Talán ideje, igen... biztos ő is fáradt, és amúgy is megmondta, hogy ágyba akar dugni. Azt nem mondhattam... bár nyilván igaz lenne, hogy nekem is jobb lenne ágyba kerülni már... mert talán ahhoz képest jobb volna, igen, hisz valószínűleg csak a pia miatt nem éreztem még, milyen fáradt is lehetek igazából... de... közben nem vártam a találkozást az ágyammal, mert az azt jelenti majd, hogy tőle viszont el kell válnom... én ágyba kerülök, Autumn hazamegy, és ami volt... örökre elmúlik... eltűnik a sötétben... ez pedig fájt. Talán a sors fintora volt, s pont emiatt történt, mivel hogy nem vártam a megérkezést a továbbindulásunkat követően, így érzetre riasztóan kevés perc múlva történt, hogy felismertem előttünk az épületet, melyben én is laktam többedmagammal... és bár eljátszottam a gondolattal, hogy elsétálok előtte, mintha nem ott laknék, hisz Autumn úgysem venné észre rögtön, hogy hazudok, de... de... közben az is eszembe jutott, hogy nemrég még azt mondtam, én se hazudok neki, így... végül mély lélegzetet vettem, és kelletlenül megálltam a magas épület előtt, majd szabad kezemmel rámutattam. - Itt lakok, arra... fönt... - mutattam, előbb a bejáratra, majd az emelet felé, és azt hiszem nem is tudtam volna leplezni csalódottságom, amiért hazaérkeztem... mert nem vártam az elválást. A kulcsaim a kabátom zsebében pihentek, de nem akaródzott értük nyúlni...
Ajánlott tartalom
Tárgy: Re: "I'll Follow Your Voice" - Tristan & Autumn
Kezdőlap
