Autumn Elegy † Lucy and Tom

Egy oltár közeli padsorban ülök. Karjaim keresztben lógnak alá az imakönyv tartóról. Feketét viselek, a papság és a gótika szinét. Fekete nadrág, fekete ing, csupán egyetlen hófehér folt van a ruhámon, a kolláré mennyei pecsétje. Fejem lehorgasztva ülök. A jobb kezemből a telefonom lóg, de hosszú ujjaim alig tartják. A rendőrséget kéne hivnom. Fel kéne hivnom őket. Már akkor kellett volna, mikor benyitottam a kapun és a langymeleg, nyárvégi-ősz eleji időben megcsapott a szag. Értesitenem kell a rendőrséget. A logikus gondolatok ösztönösen fogannak meg a fejemben, de a testem nem cselekszik. Csak ücsörgök, magam elé meredve, üveges szemekkel. Én és a Halál. Kéz a kézben járunk, régi társak vagyunk. Sose óckodtam tőle. Az élet része, egy szomorú, de szép szeglete. Most még is egy másik, zord arcát mutatja nekem. Ez...talán nem is "halál", nem egyszerűen "gyilkosság", ami a szemeim elé tárul, nem. Ami itt történt...az maga a Gonosz. Ami itt történt, az mészárlás. Szentségtörés. Képtelen vagyok gondolkodni. Mert ami itt fogadott...nehézkesen megemelem ólomsúlyúnak tűnő fejemet, egészen leheletnyire. Borostás, sápkóros arcom az egykori plébános holttestére esik. Nem látom egészen innen, a karja lóg ki az oltár mögül. Mellette - ó, Istenem! - a monstancia hever véresen...a puszta földön...a vörös szőnyegen...amit bordóra festett az idős pap vére. És az oltárteritő...a patyolat fehérjét is vér áztatja, ahogy a szentségházon is vérfoltok éktelenkednek. Újra végig járatom bűnkék iriszeim a borzalmas látványon, melyre szavak sincsenek. Amikor beléptem, a templom hűvöse s jellegzetes illatta mellett megcsapta az orromat a halál friss, édeskés szaga. Beléptem, akár a tetemre hivásra. Megannyi halottat láttam már, még is...ismét vissza csuklik a fejem, mintha plenne a nyakam tartani a súlyát. Mi lesz most és mit jelent mindez? Nincsenek válaszaim, ez a váratlan és kegyetlen kép égett csupán be az agyamba, midőn Szent Mihály arkangyal oltárképe lenéz eme gyalázatra.

"Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az Isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg."

- Vörösmarty: Előszó

Tom & Lucy

A celestimmel folytatott "beszélgetés" tegnap este a kampuszon rávilágított, hogy Los Angeles pontosan ugyanolyan veszélyes, mint amilyennek sejtettem. Épp csak most már személyes kapcsolatom van az egyik gyilkossal a városban, csak nehogy a normie rendőrség megtaláljon és hozzá kössön. Így is tanúskodnom kellett, amihez nagyon nem volt kedvem, mert már megint egy perverz részrehajló példányt fogtam ki. Szinte mindegyik ilyen, de nem akartam szegény lányt eltüntetni valahol valamelyik szeméttelepen, hogy utána eltűntként keressék és a szülei ne kapjanak semmilyen lezárást. Nem, ennyire nem vagyok érzéketlen, inkább anonim bejelentettem a gyilkosságot és eljátszottam a tudatlant.
De valami nem hagyott nyugodni ezután sem. A celestim emlegette Tomot is. Állítása szerint nem bántotta, de attól még a másik pappal is kezdenem kell valamit, mielőtt Tomnak valami baja esik. Még ha akkor nem is kavart fel, nem tudok elmenni a tény mellett, hogy csak a véletlen miatt nem őt ölte meg az a jómadár. Hiába hagytam ott az emlékei nélkül, hogy így megvédjem magamtól, be kell látnom, hogy így túl sok figyelmet irányítottam rá, valamit tennem kell.
Miután a rendőrség okozta zsongás kicsit elült és el tudtam slisszolni a kíváncsi szemek elől, felosontam a szobámba és elkezdtem összekészülni. Nem vagyok hajlandó megint védelem nélkül elindulni, ezért egy kis hordozható rituálét teszek össze. Félig-meddig katolikus hagyományon alapszik, így még a templomba is be tudok majd menni, anélkül, hogy annak az energiái elutasítanák a védelmet. Latin énekhangok zengenek fel az ajkaimról és a fülhallgatómban. Legalább egyszer el kell énekelni, hogy elinduljon a rítus, de utána a felvétel ismétlése is elég lesz, amíg az meg nem szakad. Annyival könnyebb ezt a modern korban megcsinálni, mint a múltban, amikor mindvégig énekelni kellett volna. Valamihez kell a kézi aprólékos munka, de néhol nagy segítség a modern technika. A gyertyákból rakott kör sajnos nem jön velem, csak egy darab belőle, valamint a rózsafüzér, amit köré tekertem. Ez így együtt elég védelmet nyújt a démoni eredetű rosszindulat ellen, amíg a gyertyák égve maradnak, tehát csak erre kell figyelnem. Így lépek be a templomba.
Nem számítok senkire, hiszen épp csak pirkadat környékén járhatunk, az évnek ebben a szakaszában pedig nem szoktak hajnali misét tartani. Egy egyszerű pöccintés után nyílik is a kapu, amit legutóbb magamra zárni igyekeztem. Itt térdeltünk Tommal... Nem, most már dolgod van. Meg kell vizsgálnom a testet és jelenteni az ügyet. Az ajtó mellett a hívek számára felállított mécsestartóra helyezem a gyertyámat, ezáltal az egész templom a hatása alá került és innentől fellélegezhetek.
Határozott léptekkel közeledem az oltár felé, ahol az öreg papot a végzete érte. Meg akarom vizsgálni, hogy biztos legyen a gyilkosában, mielőtt bármi mást tennék. Nem szeretném, hogy összekössék ezt a gyilkosságot a kollégiumival, nem kellene, hogy híre menjen egy sorozatgyilkosnak, még ha igaz is lenne. Nem is értem magamat. Annyi meggondolatlanságot követek el az elmúlt hónapban, mint három életben sem. Ideje lesz helyre ráznom magam.

Outfit✠Music

Megfáradtan meredek a pad fakó padlógerendájára. Megannyi hívő és hinni vágyó sarka koptatta ilyenné. Viseli az út porát és a bűnök súlyát, türelmesen nyögve, ahogy egy újabb lélek rá nehezedik bármely magányos, vészterhes órán, mikor betéved. Tekintetem elhomályosul, áttetsző hullámok gyűlnek lelkem tükrében, ahogy a gravitáció kicsalogatja a gyötrelem egy-egy cseppjét belőle, hogy aztán sötét foltként csapódjon be a fényesre suvickolt, fekete cipőim között. Vajon az ósdi padsor árasztja-e ezt az áporodott szagot vagy a halál kipárlásának lehelete volna? Itt minden...olyan szürreális. Fekete tollak a deszkákon? Nehézkesen emelem meg a fejem, hogy fel pillantsak. Fel, ki tudja hová. Mollyt vélem felfedezni a feszület egyik ágán, a Megváltó vérző jobbja felett. Ajkaim talán öntudatlanul formálják a szavak, melyek bizonyára el is hagyják azokat:
- "És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg - sohasem!"
Rebegem legkedveltebb versem, Poe mesterművének végső tetőzését, de csupán az árnynak, melyet a hollómnak véltem. De a madár, nyilván nem ül fent, a kereszten, akár a költőé a Pallas sápadt szobrán, az ajtó felett. Csupán a gyér fény tréfás játéka, a képzeletem pedig mindig is élénk volt. Ha írok, sötét mesékbe süllyedek, szinte azonosulva egy-egy karakterrel, mintha csak az árnyékuk volnék. De ez...ez a véres szín, ami most elém társul, túlságosan eleven. Bele élni magunkat vagy megélni efféle vérengzést, egészen más. És már éppen töprengeni kezdenék azon, miért nem röppent be eddig soha, egyetlen alkalommal sem kis kedvencem a szentélybe - akár egy vállaimra nehezedő balsejtelem -, megtépázott érzékeim neszelés csalogatja el. A nehéz, terebélyes templomkapu feltárul, keservesen jajgatnak pántjai, ahogy valaki belép erre a megszentelt helyre. Amilyen váratlanul tárult fel, olyan hamar záródik vissza. Gyertyaviasz kellemes, jellegzetesen lágy aromája töri meg az elmúlás uralkodó szagát. Fekete gyertya, fekete rózsafüzér, fekete fürtök és fekete ruha. Egy gótikus lány halad a komor padsorok között. Határozott, még is légies lépteivel szinte siklik. Deja vu? Dús, tömött szoknya verdesi tejfehér combját, a nehéz bakancsok sem teszik ormótlanná járását, pont ellenkezőleg. Ahogy közeledik, akár egy halott menyasszony, egyre inkább hatalmába kerít a deja vu különös, idegen, s még is oly ismerős érzése. Kék szemeim megakadnak alakján, ahogy a vállam felett kémlelem a bordó szőnyegen közeledtét. Jelenléte olybá hat rám, mint az enyhülést hozó, gileádi balzsam, amit a Holló elszenvedője sosem lelhet. Vajon ébren álmodom? Peregnek s vánszorognak egyszerre a percek, mire a közelembe ér. Van némi elképzelésem arról, mit kéne mondanom neki...egy Isten házába betérő báránynak, aki a sors iróniája révén egy mészárszékbe cseppen - az adrenalin pont az efféle, lehetetlen helyzetek megoldását kínálja fel természetünknél fogva. Még is, az egyetlen mondat, mely kábán pereg le sápkóros számról:
- Találkoztunk már?
Szakad fel belőlem a kissé bizonytalan kérdés, minek semmi helye nem lenne itt és most. A vérbe fojtott blaszfémia gyalázatos színterén. Még is.
A lelkem...vajon még az enyém vagy máris az Ördögé?

Tom & Lucy

Latin igézet dallamai visszhangoznak a modern technical vívmányában, de mivel már beértem a templom védelmébe és a saját mágiám is fedezéket nyújt az esetleges veszély ellen. Elteszem a kis személyes hangszóróimat a kabátom zsebébe, arra most nem lesz szükségem, de a hatása ott is érvényes. Utolsó ellenőrzés után mindent a helyén találok, ezért indulnék a test keresésére, amikor....
Tom, miért vonz téged magához az ilyesmi? Miért nem tudsz te is a szürke tömeg közt élni, akivel semmi sem történik? Miután elnyomtam az emlékeit az első találkozásunk alkalmával, nem tehetem meg, hogy visszacsinálok mindent és kiteszem ennek a veszélynek. Nem sodorhatom bajba, még ha... Még ha segítség is lehetne nekem ő.
A pillanatnyi megdöbbenést, amit okozott a megjelenése letörlöm az arcomról és a szokásos kifejezéstelenséggel a vonásaimon folytatom az utamat el mellette. Muszáj fenntartanom a látszatot, hogy nem ismerem őt.
-Sosem láttalak még -válaszolom, ahogy otthagyom a pad mellett állva, egyenesen a hulla felé tartva. Van egy célom és nem állhat semmi az utamba. Nem kell még több hulla vagy szerencsétlen baleset az életembe. Inkább töröm össze a reményeit és az álmait, ha ezzel biztonságban tarthatom, neki nem kell meghalnia miattam.
-Mit tudsz plébános haláláról? -oda sem fordulok hozzá, miközben már a pórul járt pap mellé térdelek. Remek színész tudok lenni, ha akarok és most sok múlik azon, mennyire hiszi el az alakításom. Kérlek, felejtsd el az érzéseket, amiket felkavarok benned, jobb lesz úgy neked. Én is ezt fogom tenni.
Nem érek semmihez a tetthelyen, még egy könnyű bőrkesztyűt is felvettem, hogy ne maradjon utánam ujjlenyomat, de a rendőrségi nyomozás a legkisebb bajom. Ha találnak bármit is, ami hozzám kapcsolható lenne, akkor is be tudok törni a rendszerbe akármikor, hogy kiszedjem, ami rám utalna. Mindig vannak megfelelő összeköttetéseim az ilyesmi munkához. A felkészültség mentett meg eddig is.

Outfit✠Music

Lehorgasztott fejem súlyosan ing az ódon, porlepte deszkák felett, akár az akasztófa rideg kötele. Minden egyes mozzanat és tompa szag az elmúláson kesereg a tömör falak között. Szeretem a klasszikusat, most még is nyomasztóvá válik mindez. A plébános vére pecsételi meg, akár a vörös viasz a sárguló levélpapíron. Még is, ahogy mélyen beszívom ezt az áporodott, dohos kipárlást, az élet és vallás rozsdásodó levegőjét, megcsapja az orrom valami egészen más. Cirógat és kellemesen kísért, ahogy felemeli tekintetem a padok kopárságáról. Felködlik, akár egy látomás s illata Édent ígér. Frivol gondolatok, mint egy impertinens életérzés kúszik fel lelkem mezsgyéjén. Megfordulok, egészen szendén, miközben egyik karom a testem mellé hanyatlik a bíbor bársonyra. A fa fáradtan felnyög. Egy fiatal nőt látok, az ő illatát érzem. Áthatol a romlás virágain, melyek egyre inkább eluralkodnak a kellemes melegben. És akkor pillantásunk találkozik, össze fonódik, egy hosszúnak tűnő másodperc erejéig. Olyan röpke időre, még is látom - vagy látni vélem? - arcán a(z ismerős) megdöbbenést. Mint egy fodor a nyugodt víztükrön, ami eloszlik, mintha soha ott sem lett volna. Elfordítja a tekintetét és előre meredve siklik tovább a szőnyegen, ahogy válaszol a balgán kikotyogott kérdésemre. Nem is tudom, mikor keltem fel a padról, hiszen most mellette ácsorgok. Balom a fán pihen. Álmatagon nézem, ahogy egyre csak halad, előre, a szentély felé. Mintha csak az egyik könyvem hasábjai elevenednének meg, olyan bizarr ez az egész. Ácsorgok ott egy darabig, míg elmémben viaskodik a realitás és a fantazmagória. Vajon melyik intuíció győz? A lány térdre ereszkedik és egy szürreális nyomozóhoz hasonlóan ténykedni kezd. Kissé üveges szemekkel felelek neki, de fogalmam sincs, milyen reakcióidővel.
- Már...így találtam.
Préselem ki a szavakat magamból, már-már elrévedve. Szemeim azonban vissza botladoznak a fekete szépség alakjához.
- Deja vu...
Lehelem, no ha nem a kegyetlen mészárlásra értem, hanem a lányra és a helyszínre. Persze, ezt bizonyára csak én tudom. Ekkor azonban hirtelen olyan borzalmas fájdalom hasít a fejembe, hogy féltérdre rogyok, a halántékomhoz kapva. Mintha egy fejszével vágnának a koponyámba, újra és újra. Nem tudom, felszakítja-e a néma csendet a kiáltásom, vagy a fájdalom belém fojtja a szót is, ahogy elmém tépi, kizárva minden mást körülöttem.

Tom & Lucy

Így látni, ilyen megtörtnek és szomorúnak őt kínszenvedés számomra is. Nem is ismerem régóta, csak egy kicsit beszélgettünk, amikor az a celestim bekergetett a templomába, de azóta is körülötte járnak a gondolataim, amikor szabad magányos pillanataimban elkap az érzés, hogy mennyire egyedül is vagyok. Magányos, senki hozzám hasonló. Vannak persze hosszabb életű barátaim, akik már a szokásos nyolcvan évnél régebb óta koptatják a földet, de ők sem értik a lélekvándorlás fájdalmát. Senki sem érti igazán. Ennek ellenére sem engedhetem meg magamnak, hogy elérzékenyüljek, mert akkor veszélybe kerül. Az ártatlanságát, legalábbis ezt a részét meg kell őriznem, ezért nem emlékezhet rám.
-Mikor? Hozzányúltál? Akkor is alvadt volt a vér, vagy még friss volt? -próbálok belőle többet kihúzni, de úgy érzem, ez is egy harapófogós művelet lesz. Engem már nem botránkoztat meg egy erőszakos halál vagy kettő, de ő valószínűleg először találkozott ilyennel. Nem meglepő, hogy sokkolt és nem is tudja, mit kellene tennie. Elkezdem alaposan szemügyre venni a holttestet, anélkül, hogy hozzáérnék, de még így is megvannak a módszereim, amivel át tudom kutatni és információkat kinyerni.
-Deja Vu? -pillantok fel rá, de nem kapok már választ, mert fájdalmasan görnyed össze és ez nem egyszerű fájdalomnak tűnik innen. Szoknyám és hajam csak úgy lebeg utánam, ahogy sietek mellé, hogy segítsek rajta. Óvatosan leültetem és bármennyire is az ösztöneim ellen szól, készítem elő a fájdalom csillapító ráolvasást.

Outfit✠Music

Kótyagosan emelem fel a fejem, a titokzatos, semmiből felbukkanó nő irányába, akár egy napraforgó - fekete Nap felé. Egy fájdalmas(an) gyönyörű, gótikus jelenés. És ahogy végig nézek ezen a költői, abszurd módon fennkölt képen, mint egy vérrel mázolt festményen, - s ki marad, ki azt mondhatná: Nem így van? -, megszólalok.
- Milyen...romantikus.
Csúszik ki ajkaim közül, a szavak csak úgy leperegnek róla. És én elmosolyodom. Haloványan, midőn a lányra nézek. Bár a szemeim nem nevetnek. Azok valami egészen mást tükröznek, hatalmas üveggömböként meredve a másikra.
Mikor a kérdést felteszi, szemmel láthatóan elbizonytalanodom. Megráncolom a homlokom és tekintetem tova siklik. A hideg kőpadlóra, az üresnek ható falakra, míg fel nem kúszik a hatalmas, ívelt üvegablakokra. Nincsenek kesergő, áhitatos szentek, akiken áthatolhat a fény: Angyalok sokasága duzzad erőtől a színes üvegen. Immáron alig láthatóan. S én azon töprengek, még is mikor esteledett rám?
- Én...én...nem is tudom...
Hebegem, ahogy az árnyékok egyre éhesebben kúsznak felénk a boltívek rejtekéből.
- Még, még délelőtt. Akkor találtam rá.
De az órákkal ez előtt volt. Mi történt azóta, mostanáig? Szülné meg a jogos kérdést az elmém, mire egy nyomozót megszégyenítő naturalizmussal kezd faggatni a különös szépség. Tekintetem ide-oda kóvályog, kényesen járva körbe a szörnyű tett színterét, küzdve az elmémre nehezedő, ködszerű tébollyal.
- Ő...én...nem, nem...mentem közelebb.
Nyögöm, ahogy íriszem megakad az olaj-fekete cipőmön. A cipőmön. Melynek orrán, a maga ragacsos makacsságával, ott díszeleg egy tiszta lélek kiontott vére. Miért? Harsogja minden ember belső hangja az efféle gyalázat láttán. Ahogy ösztönösen próbál menekülni, hogy ép maradjon. És én? Még is mi másba kapaszkodhatnék, mint a rejtélyes hölgybe? Ekkor kerít hatalmába az az ismerős érzés...déja vu. Váratlanul hasítva meg be elmémet fejemet. Az árnyak hirtelen falják fel a világom, sötétségként borulva rám az éles fájdalomtól.

„Alighanem tévhit, hogy az emberi lélek csak bizonyos mennyiségű iszonyatot képes befogadni és átélni. Éppen ellenkezőleg: ahogy a valóság egyre sötétebbre vált, úgy indul meg valamiféle hatványozódási folyamat. Nem könnyű beismerni, de a tapasztalat azt mutatja: amikor már végképp elborul a látóhatár, olyankor az iszonyat iszonyatot szül, a balszerencséből újabb, immár szükségszerű balszerencse fakad, mígnem mindent elnyel a feketeség.“

Mikor ismét kinyitom a szemem, mellkasom fel-alá zihál, a fájdalom még is lassan, cseppenként távozik a koponyámból - megpillantom őt. Sejtelmes, fény-szerű derengés és egy rég letűnt kor varázs szavai.
- Boszorkány.
Szökik ki az intuitív gondolat a számból, midőn tekintetünk újra találkozik.

Tom & Lucy

Tomról messziről süt, hogy bármennyire is a popkultúra sötétebb fele érdekesebb számára, akárcsak az én esetemben, ő maga sosem találkozott még a való világ kegyetlenségével. Nekem meglehetősen sok tapasztalatom van halállal, betegséggel, éhséggel és fájdalommal, ezeket a legtöbb ember már nem éli át a modern világban és őt is megkímélte ezektől a sors. Vagy nevezhetjük Istennek is, ha az neki kényelmesebb.
-Azt nem mondanám -rázom finoman a fejem, nem is tudom, merre járnak a gondolatai. Disszociál, el akarja felejteni, az elméje próbálja megvédeni az integritását. Nem meglepő reakció, de amíg nem lesz rosszabb, addig maradhat így. Majd feldolgozza később, ahogyan mindig szokott lenni.
Türelmesen várom végig, hogy válaszoljon, addig is van időm végignézni a testet bármiféle nyom után, amiről érdemes lenne tudnom. Nagyjából behatárolom a halál idejét, hogy pontosan milyen sérülésben halt meg, rögtön elhunyt vagy előbb szenvedett-e valameddig, valamint tényleg a celestim ölte-e meg. A telefonom jegyzeteibe lepötyögöm a kulcsszavakat, zsebre vágom a kütyüt és Tomhoz fordulok.
-Értem. Nem lesz semmi baj, a hatóságok már úton vannak és nagyon ügyes voltál. Most már megnyugodhatsz -próbálom benne tartani a lelket, még ha tudom is, hogy se nem igaz, amit mondok, se nem fogja a ködös elméjét elérni a szavaim értelme.
Ijedten ugrok a pap mellé, utolsó pillanatban kapom el, mielőtt beverné a fejét a templom kövezetébe, még több vérrel mocskolva azt. Óvatosan engedem le, mert nem tudom megtartani, amint nagyjából kényelembe helyeztem, az egyik amulettet a nyakamban megragadva kezdek a ráolvasásba. Csak remélni merem, hogy segíteni is fog.
-Hát már megint... -ülök a sarkamra, amikor végre ismét magához tér. Másodjára hangzik el ez a szó ezen a megszentelt helyen. Emlékszek arra a beszélgetésre? Ez a tragédia felhozta a legutóbbi találkozásunk képeit vajon? Kezdem megbánni a döntéseimet.
-Hogy vagy? Még mindig fáj? -segítek neki felülni és próbálom felmérni minimális orvosi tudásommal, milyen állapotban lehet. Kissé sápadt, de mást nem látok rajta.

Outfit✠Music

A világ körülöttem összeomlani látszik. Mindennel tisztában vagyok és semmivel sem. Hiszem, hogy Isten a szeretet és tudom, hogy a szabad akarat azzal jár, hogy a világban elharapódzik a gonosz. De mindezt tudni és szembesülni vele, nem ugyan az. Eltemeti megannyi elhunyt hívőt, Lázárról mesélni a gyászoló családnak nem ugyan az... mint vérbe fagyva látni a barátunkat és felettesünket, egy köztiszteletre méltó plébánost. A saját templomában. Az oltárnál. Egy szent helyen, kegytárgyakkal megszentségtelenítve. Mereven bámulok csupán magam elé, a realitás kegyetlenségétől elillan a valóságérzetem. Ekkor érkezik a váratlan látogató, egy gót lány, ami mosolyt csal meggyötört arcomra.
- A korra, az irányzatra gondolok.
Helyesbítek, még mielőtt szegény pára azt hinné eme vértől mocskos és bűzös, megszentelt tetthelyen kívánok bókolni neki. Bár tény... fájdalmasan gyönyörű ebben a zord és ocsmány pillanatban, bele sajdul a szívem, még sem szólok egy szót sem, pusztán barátságosan felmosolygok rá, apránként próbálva össze szedni józan eszem töredező darabkáit. A biztatására és vigasztalására csupán bólogatni tudok, ugyan azzal az elveszettnek tűnő mosolygással. Ekkor hasít belém az a szörnyű fájdalom, mintha a koponyámat ketté - vagy inkább, nagyon sok darabbá - akarnák hasítani. Olyan váratlanul ér a dolog, hogy menten a földre rogyok az ében hajú nő karjai között. Mikor kezdek magamhoz térni, mint egy megérzés, tör rám valami és ajkaim szinte maguktól formálják azt a bizonyos szót, mellyel akaratlanul is megbélyegzem.
- Megint...?
Kérdezem kótyagosan és még egy ideig nem moccanok ölelő karjaiból - túlságosan elringatnak.
- Én... álmodtam rólad.
Jut eszembe hirtelen, hát ezért volt olyan ismerős? Bár ez tovább bonyolítja a dolgot. A szám is gyorsan eljár, amitől kissé zavarba is jövök. Még ha én magam is ember vagyok, azért egy cölibátust fogadott papnak nem illik fiatal, csinos lányokról álmod(oz)ni. Ez a kis intermezzó késztet arra, hogy megpróbáljak felülni.
- Még, még mindig hasogat...
Sosem éreztem ehhez hasonló, jellegzetes, lüktető fájdalmat. De erőszakos gyilkosságot sem láttam még saját szemmel, csak a Netflixen és más platformokon. Na meg a könyveimben.
- Én... én nem akartalak megbántani. De papként úgy érzem, meg kell említenem, hogy veszélyes játékot űzöl. Nem hiába tiltja az Egyház a mágiát. Hiszen létezik. Meg akarja óvni a lelkeket. És a világot attól, hogy valaki különféle entitásokat invitáljon a világunkba.
Nevetségesnek tűnhet, amit össze hordok, de így tanultam és ebben hiszek. Sokat olvastam a témában. Habár, ha bele mernék gondolni, hogy egy ember milyen brutálisan végzett az atyával... nem kellenek ide démonok. Ó, ha tudnám...!
- Az igazat megvallva, engem is érdekel az okkultizmus.
Teszem még hozzá, egészen halkan, mintha attól tartanék, az angyali alakok az üveg ablakokon meghallják és lesújtanak az eretnek lelkemre, blaszfémiát kiáltva. Halovány mosolyom most már kezd hihető lenni, groteszk módon, hiszen karnyújtásnyira vagyunk a halottól. A vére még ki sem hűlt.

Tom & Lucy

Mindenkire számítottam itt, csak rá nem. Pontosabban bárki mást szívesebben láttam volna itt, mint őt. A legutóbbi találkozásunkkor is azért tettem vele, amit, hogy megvédjem őt magamtól, valahogy úgy érzem, ő még kevésbé érdemli meg ezeket az élményeket, mint sok ember. Ki szerettem volna őt hagyni ebből a világból, de úgy tűnik, ő is olyan szerencsés, hogy vonzza magához a természetfeleti. Nem fogom tudni őt elég távol tartani, hogy ne fusson bele lépten-nyomon valamibe, csak megvédeni tudom, ha kell, akkor akarata ellenére.
-Áh, értem -mosolyodom el egy picikét, nem is ő lenne, ha egy gyilkossági helyszín kellős közepén nem művészeti irányzatokon gondolkodna. Eszembe sem jut, hogy ilyenkor bókolni akarna, bár… Ha egyszer hozzászokna ehhez a szakmához, biztos vagyok benne, hogy képes lenne rá.
Ijedten kapok utána, és még inkább eluralkodik bennem az érzés, amikor kiejti azt a szót az ajkain. Nem is tudom, hogy szitokszónak vegyem, vagy dicséretnek. Túl sokat használták a múltban mindkét módon, hogy tudjam,
-Ezt már mondtad -szólalok meg kis hallgatás után. Újabb jel, hogy vagy nem vagyok annyira ügyes, mint gondoltam, vagy Tomon nem fog annyira a varázslat, mint szeretném. Egyik sem egy jó eshetőség. -Tom… Nem csak álom volt -Elment az eszem, de komolyan. Nem pont azért csináltam azt a bűvészmutatványt a korábbi alkalommal, hogy megvédjem? Hogy ne essen baja feleslegesen egy civilnek? Hát ennyire ostoba lennék és akarnám őt az életembe? Nem is akarom megválaszolni ezeket a kérdéseket, ennél fontosabb dolgunk is van. Valamit kezdeni a pappal és valamit kezdeni… a másik pap hullájával.
-Tudok adni fájdalomcsillapítót, ha kérsz -jegyzem meg, ahogy magam is felkelek mellette. Most kivételesen tényleg csak egy teljesen általános bogyót akarok neki adni, semmi mást. Nem mindent oldok meg gyógyfüvekkel, csak elég sokmindent.
-Nem bántottál meg, de ha jóban akarunk lenni, akkor ne nagyon hozd fel ezt. Mindent megadnék, hogy ne kelljen mágiához nyúlnom -szólok rá gyengéden, de mégis határozottan. Nem tudhatja, nem ismer, de attól még fáj. Próbáltam a múltban nem ezt csinálni, próbáltam nem figyelni rá és eltűnni a tömegben, de nem ment. A misztikum mindig megtalált, hiába menekültem, bárhová is mentem és csak megkeserítette az életemet, ha nem használtam. És nem maradtam halott, akárhogyan is próbáltam. Még mindig fájó pont.
-Ezen nem is csodálkozom. Taníthatok dolgokat -veszem elő a telefonom, és tárcsázom a 911-et. Bekamuzok egy hamis történetet arról, hogy kutyát sétáltattam és valakit láttam csurom véresen kijönni a templomból késsel a kezében, és amikor az én adataimat kérdezte, egyszerűen leraktam a telefont.
-Most van esélyed úgy tenni, mintha itt sem lettél volna. Ha velem jössz, mesélhetek még, de ha nem akarsz, akkor itt tudsz keresni -adok át egy névjegykártyát, amin rajta van minden, ahol elérhet -Megértem, ha nem akarsz többet látni, vagy beszélni velem. Én most megyek, mert hamarosan itt vannak a rendőrök és nem akarom megvárni. Szia Tom -Még egy utolsó pillantást vetek rá, mielőtt elindulok lassan kifelé a templomból. Nem tudom miben reménykedem, hogy nem keres és biztonságosabb életet élhet így, vagy utánam jön és akkor nem kell lemondanom róla. Így is elegen hagytak már el, nem fog plusz egy fájni. Vagy mégis?

Outfit✠Music

Midőn lassan télbe fordul az ősz, úgy válik lassan egyre komorabbá nem csupán a természet, de a várost körüllengő események is. Ködként hatolva be Los Angeles örökké ovációban és neonfényben úszó utcáira, sötét lepellel nehezedve a világra. Haloványan mosolyra görbül a szám, mikor a vadromantika kerül szóba. Az események és a helyzet költői szépsége már-már ironikus a könyvbe illő tények fényében. Mintha a saját regénysorozatom egy még meg nem írt darabja írná magát a valóság lapjain. Ekkor azonban éles fájdalom hatol a fejembe, akár a mennydörgés. A misztikus lány szavai ráznak vissza a jelen jelenésébe. A hasogatás füstjén át is szöget üt a fejemben, amiket mond...
- Én... nem mondtam a nevemet...
Fogalmazom meg óvatosan tapogatózva, már-már nyögve a szavakat. Hatalmas szemeimet rá emelem és ahogy folytatja, finoman ráncolgatom a homlokom. A koponyám falai visszhangként verik vissza a hallottakat, arról, hogy ez a beszélgetés... mondhatni, megtörtént már korábban? Arról, hogy nem csupán álom volt...
- Amikor beléptél ide, azt mondtad, sosem láttál még.
Szólalok meg némi szünet után, miközben az elmémben tapogatózok potenciális emlékfoszlányok után - sikertelenül. A fekete szépség arcának vonásai csupán úgy derengenek, akár egy elhalványuló álom, és minél jobban próbálom felidézni, annál intenzívebb a lüktetés az agyamban. Úgy érzem, gondolkodnom kell, de most sem a hely, sem az idő nem alkalmas.
Így, erőt véve magamon a következőt nyögöm ki.
- Ha próbálok vissza gondolni az "álmaimra", rólad... akkor kezd hasogatni a fejem. Szóval, a fájdalomcsillapító a legkevesebb, amivel jössz nekem.
Próbálom kissé lazábbra fogni és még egy szelíd kis mosolyt magamra erőltetni. Csupán pár méterre a tetemtől. Ez önmagában is elég lehetne ahhoz, hogy az ember agya megbomoljon.
- Nekem elmondhatod.
Olyan ösztönösen és őszintén buggyan ez fel belőlem, akár a levegővétel. Mondhatnám, hogy ez "szakmai ártalom", de érzem, többről van szó. Valamiről, aminek köze lehet ahhoz, amire nem emlékszem, netán ennél is többől. Mintha nem pusztán a pap mondaná ezt belőlem, hanem... egyszerűen csak én. Mindig van másik út, más megoldás, szívesen elmondanám ezt neki, de ennek még nincs itt az ideje. És az időzítés sem a legjobb. Enyhén fogalmazva. A nő tárcsázni kezdi a segélyhívót, amit nekem már régen meg kellett volna tennem. Kissé elkomorodok, de igyekszem nem adni látszatát.
- Nem tehetem. Nem volna helyes. Ennyivel tartozok neki.
Ismét mosolyt csal az arcomra, közben pedig átveszem a kis lapot, amit nyújt. Rá pillantok a fekete lapocskára.
- De azt is szeretném, hogy mesélj... Lucy, a Vallások és okkultizmus karáról.
Kissé nyúzott az arcom, bizonyára, ami nem is meglepő, hiszen egy borzalmas, rituális-jellegű gyilkosság helyszínén társalgunk éppen, Lucinda pedig az okkultizmus karáról jött. Valóban egyre jobban bele illik ez a történet a könyvembe. Elteszem a lapocskát, miközben a lány elköszön és sarkon fordul. Az obszidián hajzuhatag lepelként libben és én finoman megragadom a csuklóját.
- Nem mondok le rólad ilyen könnyedén.
Mosoly játszik a hangomban, bár nem tudom, vissza fordul-e. A csuklóját csupán egy pillanatra fogtam meg, hogy türtőztessem, de nem tovább. Ujjaim lecsúsznak a bőréről.
- Keresni foglak. De ezt el kell intéznem. Meg kell találniuk a gyilkosát és meg kell adnom neki a végtisztességet. El kell temetnem. Ennyit megérdemel.
Mondom s nézem, ahogy a titokzatos fiatal hölgy távozik a plébániámról, olyan gyorsan és rejtélyesen, ahogyan érkezett.