A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Hiába erőltettem meg magamat, hogy arcomon le látszódjon rögtön, hogy mi is a véleményem szavairól, tudtam, hogy pontosan tisztában lehet vele, hogy mit is gondolok. Ő ebből csak azt látta, hogy csak úgy betoppant egy lány az életébe, aki nem tudja mi történt vele, így azt sem érti, hogy miért mondja ezeket magára. És emiatt indulatossá vált, kicsit úgy érezhette, hogy a levegőbe beszélek, pedig nem akartam hogy ezt érezze. Talán majd egyszer... ha bízni fog bennem elfogja mondani, hogy mi is történt valójában, hogy ő mit látott, és miket hallott, és nem csak árnyalva mondja el... talán majd egyszer tényleg igazán kifogja adni az érzéseit, mert bár most kifakadt nekem, valahogy volt egy olyan érzésem, hogy sokkal több van benne, csak igyekszik elnyomni magában. Én szeretnék az az ember lenni, akivel őszinte lesz... tényleg őszinte, mert most egyedül cipeli ezt a súlyt, és neki ez a súly túl nehéz volt, féltem, hogy összeroppan alatta. Ezért akartam ott lenni mellette, szeretném, ha tudná, hogy nem kell minden súlyt egyedül cipelnie, én itt leszek mellette, és segíteni fogok neki ebben. A menedéke is szerettem volna ugyanakkor lenni... tudom talán üti egymást a kettő, úgy ahogy ez a mai estén is kiderült, hogy nem mindig fog menni mindkettő egyszerre, mert ez lehetetlen. Voltak olyan percek mikor teljesen elfelejtette a problémáit, és voltak percek mikor fájdalmában ordított velem, hogy miért nem tudom elfogadni az érzéseit. Ez a kettőség jellemezte az esténket, és hiába szerettem volna, hogy egyszerre mondja el nekem minden érzését, és egyfajta menedékként kezeljen, akivel ha együtt van úgy érzi minden problémája elszál... nem tudtam melyikkel teszek neki jobbat. Mármint mikor őszintén beszélt az érzéseiről akkor mérges volt, szemei csillogtak a könnyektől... fájt neki minden egyes szó... Vagy ott volt mikor kicsit úgy tűnt jól van... mosolygott rám, vicces volt, édes, valószínűleg hasonló lehetett mikor még éltek a szülei. Nem tudtam hogy lehetnék egyszerre a támasza, és a menedéke anélkül hogy még több fájdalmat okozzak neki, és ez kétségbeejtő volt... Kicsit összeráncolta homlokát, és le is pillantott kezemre ami éppen mellkasát érintette. Óvatosan tettem ezt meg, reméltem, hogy nem veszi el onnan kezemet, és ez végül nem történt meg aminek hatására kicsit megkönnyebbültem. Nem tudtam mikor van megfelelő pillanat arra, hogy megérintsem, mármint az emberek úgy tűnik érzik, hogy mikor is van itt az ideje egy érintésnek, vagy érzik úgy, hogy az adott személy nagyon nem értékeli, hogy bármi ilyesmi történjen. Eszméletlen furcsának éreztem magam emiatt, rám elég ritkán volt jellemző hogy ilyen közeli kontakt legyen köztem, és egy ember között... általában, ha történt is ilyen, akkor az emberek keresték az érintésemet, ők voltak azok akik megfogták a kezem, hogy segítséget nyújtsak nekik, de most én kerestem azt a pillanatot mikor hozzáérhetek Tristanhoz, így akartam egy kis érvényt szerezni szavaimnak. Nem csak az érintésemmel próbáltam magamra vonni figyelmét, hanem végig magabiztosan néztem szemeibe, és szavaim is határozottak voltak, de a végén aztán mégis egy nagyot nyeltem, mert megint egy kicsit féltem, hogy túl messzire mentem. Végül aztán finoman bólintott egyet, és szavai hallatán csak éppen hogy egy pillanatra átfutott a világ leghalványabb mosolya, szinte biztosra veszem, hogy nem vette észre, de nem is baj. Amint átváltott kérlelővé tekintete, halkan megszólaltam, miközben éreztem, hogy keze az én kezemhez ér, és újra érezhettem kezének melegét. - Héé... ne aggódj... nem lesz bajom, ahogy neked sem! - Próbáltam a lehető legmegnyugtatóbban nézni rá, és csak remélni tudtam, hogy hinni fog nekem, mert én tényleg így szerettem volna. Nem lehet baja, és igen most abba egyeztem bele, hogy így nekem se lehet bajom, viszont ezt lehet nem mindig fogok tudni garantálni... nem fogok neki hazudni, mert én tényleg kiszeretném ezt kerülni amennyire csak lehet, nem fogom elmondani neki, ha mégis ilyesmi történne... és talán majd egyszer a jövőben megérti, hogy miért is csinálom ezt!
Szavai kicsit elszomorítottak... végülis én mondtam ki először, hogy nem hazudnék neki, és ő most ezt azzal folytatta, hogy nem hazudik, hisz ahhoz túl jó ember vagyok, de ez nem volt így! Hazudtam neki, engem pedig mardosott a bűntudat folyamatosan, hol kicsit előtérbe került, hol pedig nagyon, de nagyon mélyen eltudtam magamban temetni ezt az érzést, és most túlságosan is előtérbe került ez a bizonyos bűntudat. Ettől függetlenül azért megpróbáltam egy minimális kis mosolyt erőltetni arcomra mielőtt megszólaltam volna újra. - Nem vagyok túl jó... igyekszem jó ember lenni, de ez nem azt jelenti, hogy mindig sikerül is annak lennem! - Sóhajtottam fel. Én tényleg próbálkoztam... próbáltam mindenben megfelelni, de ez nem mindig jön össze, mert egy igazi szerencsétlenség vagyok... mert most sem csinálom jól... hazudok neki, és ő ezt még csak nem is nézi ki belőlem, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam, mert erről a témáról most nem az épp aktuális beszéd témánk jutott eszembe hanem inkább az, hogy mennyi mindent elhallgatok előtte, amit viszont muszáj elhallgatni, nincs más választásom, ez teljesen patt helyzet! - Rendben fogtam az adást, bunkó leszel, és undok, és gonosz, és rideg, és minden egyéb negatív jelző amit magadra mondtál... én viszont holnap is ugyanilyen leszek ennek ellenére, mert tudom, hogy tudsz más is lenni, és tudom hogy ehhez nem mindig kell alkohol... - Mosolyogtam rá, mintha nem is vettem volna figyelembe, hogy ő ezt egy igencsak komoly figyelmeztetésnek szánta, de én ezt már eldöntöttem magamban, hogy nem fogom veszni hagyni a lehetőséget csak azért mert holnapra kiszáll belőle az alkohol, és olyan lesz mint előtte. Most az alkohol felgyorsította a feloldódását... kicsit talán örültem is neki, hogy így találkoztunk először, mert így láttam hogy néha néha kibújt belőle a régi énje, és igazából ez is motivált arra, hogy ne hagyjam őt, ezt józanul is kifogom tudni belőle hozni, sok időbe fog telni, vagy talán még annál is többe, de harcolni fogok érte! Szavaira csak egy kis mosoly kíséretében bólintottam egyet. Még mindig zavarban voltam, főleg azok után hogy finoman végigsimított hajamon amit a szél borzolt kicsit össze, pedig már épp kezdtem azt érezni, hogy minden rendben van, már csak pár mély levegő választott el attól, hogy teljes mértékben elengedjem zavaromat. - Fogadjunk nem ez az első alkalom, hogy ennyire zavarba hozol egy lányt... - Nevettem fel ugyanolyan zavarral mint ami eddig csak az arcomra volt írva, bár miután kimondtam meg is bántam ezeket a szavakat, túl sokat beszélek már megint... csak tanulnám meg egyszer befogni a számat, hisz ezzel nem segítek zavaromon! - Nem volt rossz... tényleg... higgy nekem, nem kell szabadkoznod! - Mosolyodtam el de vele ellentétben és nem voltam olyan nyugodt, mert ő igenis annak tűnt. Vagy tényleg ilyen nyugodt volt ezután a csók után, vagy csak nagyon jól leplezte. Nem nagyon ismerem az előéletét a csajok szempontjából, lehet előtte ő volt a helyi szívtipró a suliban, és neki már okozott meglepetést egy csók... nem tudom, de nekem még mindig dübörgött a szívem, talán levegőt is elfelejtettem venni az első pár percben. Nem tudtam, hogy ez a normális reakció egy első csókra, vagy csak én dramatizálom túl ezt az egész helyzetet, még nem láttam ilyet se élőben, se filmen, hogy kéne reagálni, hogy illik, vagyis inkább mi számít már túlzásnak! Nem nagyon hagytam neki beleszólást abba, hogy mi tovább induljunk, vagy sem az ő véleménye szerint, csak elkaptam kezét, és elindultam. Nem akartam, hogy tényleg egy bokorban akarjon aludni, nagyon késő is volt, lehet már a nagynénje ott aggódott érte az ajtóban, de nem ez volt a legfőbb ok ami miatt biztonságban szerettem volna tudni az ágyában, hanem mert nagyon sok minden történt ezen az estén részben miattam, és szerettem volna, ha pihen. Ezt nem nagyon tudta megtenni az elmúlt hetekben, reménykedtem benne, hogy ha letudom fektetni aludni, ha én vagyok mellette, plusz az alkohol is segít rajta, és tud rendesen aludni. Legalább egy estét... eddig nem volt lehetőségem segíteni neki, akkor legalább most az egyszer, ha már itt vagyok mellette! Pár perc séta után már tudtam, hogy majdnem ott vagyunk, ekkor ránéztem Tristan arcára, és azon gondolkoztam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy bár kellett hozzá neki egy kis alkohol, aminek azért nem örülök, sikerült kicsit közelebb kerülnöm hozzá... és igen tudom, hogy ez most valószínűleg egy estére szólt, én mégis titkon boldog voltam, mert bepillantást nyerhettem abba, hogy milyen mikor nem a terhein gondolkodik, sőt azok jó mélyen elvannak benne ásva, mikor csak simán olyan mint az eset előtt volt... ilyennek szerettem volna még látni őt. Végül aztán megálltunk a ház előtt, és kicsit olyan szomorkásan, kicsit olyan csalódottan közölte velem, hogy megérkeztünk a helyszínre ahol lakik. Olyan volt mint egy kiskutya akit elhagyott a gazdája... olyan kis elveszetten állt ott, nagyon nem várta, hogy hazaérjen, minden az arcára volt írva. - Naaa ne vágj ilyen arcot... - Biggyesztettem le ajkaimat kicsit, felakartam vidítani de tudtam, hogy ez már nem nagyon fog menni, hisz ez lassan az este végét fogja jelenteni számunkra. Én se voltam emiatt a legboldogabb, de tudtam, hogy nem lehetek önző, az lesz a legjobb, ha otthon lesz végre, a saját ágyában betakarva, ahonnan tudok rá vigyázni, ha bármi gonosz bántani szeretné őt, akár a valóságban, akár az álmaiban! - Gyere menjünk fel! Megígértem, hogy segítek ágyba kerülni, még nincs itt a búcsú ideje! - Mosolyogtam rá, hátha kicsit jobb kedve lesz és elkezdtem az ajtóhoz húzni őt, és ha beleegyezett, és elmondta, melyik emeletre is menjek pontosan vele, elindultam felfelé miközben végig szorítottam a kezét biztosítva őt arról, hogy még mindig itt vagyok, nem fogok csak úgy eltűnni!
A világ... ijesztő hely. Sötét... és kegyetlen. Ha egyszer megtudod, hogy szörnyek élnek a sötétben, onnantól fogva véges-végtelen mindenütt szörnyeket látsz majd mocorogni az árnyékban... gyermeki félelemmel tekintesz majd a környezetedre, az egész világra, mert úgy érzed majd, hazudtak neked, mikor azt mondták, "szörnyek nem léteznek". Mert hazugság is volt. Talán jószándékú, mert aki mondta, nem hitt a szörnyekben, de... akkor is hazugság volt, mert valójában... szörnyek igenis léteznek, és vérre szomjaznak, életekre... ránk... a szeretteinkre. Egyetlen szemvillanás alatt... minden a feje tetejére állhat, és áll is... ha megtörténik... ha jön egy lény, kibújik a sötétből, megelevenedik előttünk, és... elragadja azokat, akiket szeretsz. De a szomorú valósághoz tartozott manapság az is, hogy ha valaki szörnyet kiált... nem más lesz ő, mint futóbolond. Úgyhogy a bolond hallgat... inkább... mert mikor őrültnek néznek, mikor látod, hogy süt az emberek szeméből ez a hit feléd, meg a sajnálat, esetleg félelem... az... a legszarabb érzéseket is képes még sokkal rosszabbá tenni. Mikor már azt hinnéd, nem lehet rosszabb... az is rosszabb lesz... mikor senki nem hisz neked... És... bár... most úgy éreztem ma este, hogy... Autumn nem az a fajta, aki kinevetne, vagy... félne tőlem, de... de egészen biztosan olyan személynek tűnt, aki félne... értem. Miattam aggódna... ha elmondanám az igazat, a szörnyekről... mert lehet... lehet, hogy hinne nekem, talán... de... félne... tudom... félne, hogyha rájönne, mit akarok a szörnyekkel... és nem engedné... lebeszélne, talán, sőt, bizonyosan, közbe is avatkozna... szólna a nénikémnek, vagy nem is tudom, bármi... biztos, hogy bármit elkövetne, hogy ne tehessem, amit akarok, akár hinne nekem, akár nem, akár flúgosnak nézne, akár nem... szóval... nem mondhatnám el neki, hiába... hiába érzem azt, hogy talán meghallgatna, és kis eséllyel nézne bolondnak, mert akkor is minimum megállítana, és azt nem engedhettem meg neki... szóval... el sem mondhattam neki mindezt... az igazat nem. Pedig elképzeltem... milyen érzés volna, ha elmondanám... és ha hinne nekem... és... ha nem bírálna, nem ítélkezne, nem... nem küzdene a szavaim hitelével, és nem fékezne meg, hanem csak... simán... megértene... ha átölelne, és azt mondaná, hogy... sajnálja, ami történt, és... elhiszi, hogy szörnyet láttam, nem pedig egy szörnyű embert... hanem igazi szörnyeteget, hatalmas testtel, karmokkal, emberfeletti erővel... igazi szörnyet... démoni lényt... Elképzeltem, milyen lenne, ha hinne nekem, és csak... megértene. Csak úgy, egyszerűen... Elképzeltem... Jó... és fura érzés volt... de pont... pont ezért nem kockáztatnám, hogy kipróbáljam a dolgot, mert tudtam, hogy valószínűleg csalódnék, mikor a valóság eltérne a képzeletemtől, és nem akartam csalódni... őbenne nem... legalább őbenne nem... mert... Autumn túl... jó, és tiszta volt, főleg velem... nem akartam, hogy az én rút valóságom bemocskolja mindazt, amit gondoltam róla... Meglepő, és... furcsa érzések kavarogtak bennem, amikor Autumn hozzám ért. És nem is az volt igazán fura, hogy egyáltalán valaki megteszi, mert bár én magam mostanság legtöbbször kerülni igyekeztem, hogy bárki is megérintsen, nem vágytam rájuk, de... sokszor, mások, ezt érezték megfelelő módnak az érzéseik kifejezésére... például a húgom, a nénikém, régi barátok, ismerősök, tanárok, szomszédok... mindenki, aki tudta mi történt, aki érzett vagy gondolt ezzel kapcsolatban valamit, és elég mersze volt a kisugárzásom ellenére érintkezni velem... az ki akarta fejezni valahogy. Gyakorta érintéssel... öleléssel, vagy a vállam megveregetésével, megsimogatásával... Molly gyakorta megölelt, és tőle nem bántam ezt, mert tudtam, nem feltétlenül azért teszi, mert nekem jó, hanem mert neki jó. Nénikém is megölelt, megfogta a kezem... általában ezzel próbálta éreztetni, hogy együttérez velem, ő is érzi, amit én érzek... mikor dühös voltam, mikor szenvedtem... Vele kicsit nehezebb volt, de elviseltem, mert tudtam, hasonló érzések vannak benne, mint bennem, még ha voltak is erős hézagok kettőnk közt, hiszen ő sem hitt a szörny-elméletben... de legalább nem az áradt felém a tekintetéből, hogy őrültnek tart. Zavartnak talán, megviseltnek, meg... sérültnek, de nem őrültnek legalább... Ismerősökkel már jóval nehezebb volt. Aki nem tudott mit kezdeni az érzéseimmel, a viselkedésemmel, gyakran csak némán bámult... utáltam, ha bámulnak, de örültem, hogy nem próbálnak megérinteni, megölelni, vagy efféle. Akik viszont találtak magukban erre késztetést, meg is próbálták, és olyankor szívem szerint elfutottam volna. Ki nem állhattam az érzést, amit akkor éreztem, mikor azokat csinálták... vigasztalás, együttérzés, részvét... nem kértem belőle, mert úgy éreztem, halvány gőzük sincs, mit érzek, és egyszerűen idegesített még a puszta jelenlétük is... De... most... Autumn... Mikor először jött a közelembe, meglepett, megdöbbentett, megriasztott, és zavart, az érintése, a közelsége... az egész kísérletezése, hogy leállítson az ivásban... Most viszont azt éreztem, hogy az érintése... az... meleg... békés... biztonságos érzés... Olyan volt, amit... amit úgy éreztem, el tudnék viselni hosszabban is. Furcsa volt a törődése, idegen, érthetetlen... eleinte zavaró is, de... most... még ha nem is értettem, miért törődik velem ennyire, miért ilyen jó hozzám... és engem miért nem zavar, de... de mégsem zavart... ő lett az én furcsa... nem is tudom... menedékem... Olyan érzés volt, mint amikor fáj valami... mármint, például egy ütés, egy gyulladt fog, vagy egy seb, vagy bármi... és már olyan rég fáj, hogy már idegesíti az embert a fájdalom, már maga a fájdalom léte is fáj... és akkor hirtelen kapunk valami gyógyszert, erőset, igen hatásosat, és... ahogy... a hatóanyag szétárad a testünkben, és elkezd múlni a fájdalom, eláraszt bennünket a megkönnyebbülés... ilyen érzés volt Autumn mellett lenni, és ilyen érzés volt... mikor megérintett. - Mhh... oké, áll az alku. Bízok benned - bólintottam, és én tényleg igyekeztem hinni a szavainak. Hogy nem lesz baja. Bíztam benne, reméltem... és tudtam, hogy bármit... akármit megtennék, hogy ez tényleg így is legyen. Megvédeném... bárkivel és bármivel szemben. Igen, bizonyára neki az lenne ebben is a fontosabb, hogy nekem ne legyen bajom, de... emberére akadt... ebben nem engednék neki... sok mindent engedtem neki ma este... jó voltam, szót fogadtam neki, lemondtam dolgokról a kedvéért, de... ebben nem győzhetne! Úgyhogy, reméltem - és gondolom ő is, bár ő biztos, hogy fordítva, rám vonatkozóan -, hogy nem kerülünk olyan helyzetbe, amiben veszélybe kerül...
- Hát, szerintem... nagyon jó vagy... - vontam meg a vállam, teljesen természetesen jelentve ezt ki, végtére is, mondjon ő bármit, én ezt éreztem. Amióta csak ismerjük egymást... mást sem tett, csak nekem akart segíteni... vigyázott rám, mintha csak kötelező volna... nehogy hülyeséget csináljak, vagy kárt tegyek magamban... nagyobbat, mint amit mindenképp akartam... Autumn volt ma este az én őrangyalom. Szóval ez azt jelentette, hogy ő nagyon jó, mert nekem ma ez látszott, és én úgy éreztem, hogy ő mindig ilyen lehet valószínűleg... Legalábbis, gondolom, hogy nem csak velem, de mással is megtette volna mindezt, ha úgy látja, hogy szükséges. Ma viszont rajtam látta, és ő gondolkodás nélkül neki is állt segíteni. Ilyet a jó emberek csinálnak. Egy fanyar mosolyt villantottam rá válaszul. Tudtam, hogy valószínűleg a könyökén jön már ki, hogy ezt bizonygatom, de... olyan jó volt ez az este, és... azt gondoltam, ha hagyom magamnak holnap tönkretenni ezt, akkor rossz vagyok... Talán az volna a legjobb, ha én reggelre elfelejteném mindezt, ami történt közöttünk és velünk... és ő nem próbálna velem újra összebarátkozni... és akkor megmaradna ez, ami volt, mert én nem mocskolnám össze, és nem tenném tönkre... Csakhogy, hiába akartam erre rávenni, ő nem akarja... ő újra akarja majd velem kezdeni... Túlságosan is hitt bennem... hitt benne, hogy megtalálhatja ezt az énem még... Én viszont tudtam, hogy csak akkor lelhet rám, ha iszom újra... ő viszont utálja, ha iszok... úgyhogy ez most patthelyzet lett. - Azért van az egész, mert ilyen jó vagy... ilyen jó ember - szusszantam fel, és megforgattam a szemeimet, de azért rámosolyogtam még egyszer, másodszorra kicsit kevésbé fanyarul. Legalább ma ne veszekedjünk... Majd veszekszek még vele eleget józanul... most... úgy döntöttem, ráhagyom a dolgot, hadd örüljön, hogy hagyom magam. Az mindenesetre biztos, hogy amikor eljöttem bulizni, álmomban sem gondoltam volna, hogy csók lesz az este vége... amikor Autumn odajött hozzám, akkor meg aztán főleg nem... hisz akkor még bosszantott... még nem ütött be a pia, de... most meg azt éreztem, hogy ez volt... nem is tudom... életem egyik legkülönlegesebb pillanata. - Nem vagyok nőcsábász... ha erre irányulna a felvetés - feleltem, mert még ha ez az idilli állapot, és ez a különleges pillanat csak ma estére is szól közöttünk, akkor sem szerettem volna, ha azt hiszi, hogy minden csinos lánynak elsütöm azokat a dolgokat, amiket neki mondok. Talán, sőt, biztos, hogy holnap bunkó leszek, de ma... főleg, mert neki meggyőződése, hogy ilyesmi az igazi énem... hát... nem akartam, hogy rosszat gondoljon, vagy olyat, amilyen nem vagyok. Talán nem ő az első lány, akinek bókot mondok, de ő az első... akiről tényleg érdekelt, hogy mit gondol rólam. - Jó, hiszek neked - bólogattam, és azt éreztem, hogy... igen, hát... szóval... újra szerettem volna. Igen, tisztában voltam vele, hogy túlzás lenne... valójában az első után is örülhettem, hogy nem pofozott fel... mázlim volt, hogy egy ilyen kedves lányt fogtam ki... aki nem bánja, ha részeg bohócok csókolják meg, akiket épp jószándékból kísér haza... Habár, reméltem, hogy esetemben kicsit kedvel is... vagyis, én úgy éreztem kedvel... reméltem, hogy ezt jól érzem. Ellenben, azzal az érzéssel küzdenem kellett, hogy szerettem volna... újra érezni... Szája érintése... nyomot hagyott bennem... vonzott az az érzés... megérinteni őt, megcsókolni... talán az arcát is megsimogatni, talán magamhoz is ölelni... Olyan érzés volt ez most, mintha ő volna a drog... nekem. Egy ideje senkit nem vágytam megérinteni, semmilyen módon, bár egyesekét elviseltem, hagytam, vagy talán kicsit jól is esett... de nem vágytam rájuk... most meg... itt volt egy lány velem, egy idegen... akit megcsókoltam, és csak az motoszkált bennem, milyen jó volna újra... De küzdöttem az érzéssel. Igen, küzdöttem, mert... mert tisztában kellett lennem a ténnyel, hogy nem helyes kihasználnom őt, és ez kicsit olyan... én vagyok ittas, mégis én használom ki őt, mert... neki ez az első, és... én meg tudom, hogy holnap milyen leszek vele... nem volt helyes... és többet tenni, újabb csókot lopni, főleg nem lenne helyes, mert... így... így tenni, ilyen állapotomban, ez olyan, mintha hazudnék neki, mintha egy hasonmásommal csókolózna... és ettől úgy éreztem, átverem. Nem akartam átverni. Igen, tudja, mert elmondtam, hogy nem ilyen leszek vele holnap, de... de akkor is, az érzés olyan volt, mintha a mostani viselkedésemmel hazudnék neki, áltatnám... ezért el kellett magamban nyomnom a vágyat, hogy újra megcsókoljam. Tisztességesnek kellett lennem vele, meg kellett őt óvnom magamtól! Megóvnám... és önző módon mégis azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez az este... bárcsak... ne érne véget. Sajnos azonban, ez nem tündérmese. A kívánságok nem válnak csak azért valóra, mert szépen kérjük, vagy mert igazán vágyunk rá. Ezt bizonyította az is, hogy újra elindultunk az otthonom felé, és hogy bármennyire is próbáltam lassan menni Autumn mellett... csak azért is hazaértünk. A fenébe! - gondoltam magamban legelőször, ahogy az épületre vetült tekintetem... Mikor megálltunk, már bántam, hogy nem mentem tovább... még ha meg is fogadtam, hogy nem hazudok neki. Áltathattam volna magamat azzal, hogy ez nem lenne hazugság, de... az lenne. És ő annál... nemesebb... jobb... különlegesebb... olyan valaki, aki nem érdemel tőlem hazugságot. Úgy éreztem... jobbnak kell lennem önmagamnál, mert ő azt érdemli... egy jobb valakit. Persze hiába is próbáltam volna lemosni arcomról a keserűséget a hazaérkezés miatt, ő látta... Autumn mindent lát, kezdtem azt gondolni. Kicsit szomorúan elmosolyodtam a szavain. - Próbálok, de nem akartam hazaérni... bárcsak megállna az idő... nem akarom, ami ezután jön... - sóhajtottam, és mormogva, kínlódva emeltem szemem az ég felé. Sejthette, nem arra gondolok, hogy a fekvéssel, az ággyal van bajom, hanem minderre, az egészre... a reggelre... az elmúlásra gondolok. Annyira nem akartam, hogy szinte úgy éreztem, már fáj is... lüktetett bennem az érzés, bárcsak... így maradhatnánk... bárcsak így maradhatnék...! De... hiába is adtam volna elő neki a hisztis gyereket, és igaza is volt... még... van egy kevés az esténkből... az még a mienk. Úgyhogy, bólintottam, egyetértésemül és beleegyezésemül, és engedtem, hogy a bejárathoz kormányozzon. Már csak azért is, mert addig is élvezhettem az érintését, amibe, bevallom, kissé bele is szédültem... amit igyekeztem leplezni. Nem akartam, hogy azt higgye, valami bajom van, mert nem, csak... részeg voltam, és ő még tovább részegített... ennyi volt az egész. Megadtam neki az emeletet, és elindultunk a lépcsőn felfelé... ami megint csak nem volt a legkönnyebb módja a közlekedésnek... valahogy mindig megcsaltak a fokok, mintha közelebb vagy távolabb lettek volna a kelleténél, így időről-időre kicsit megbotlottam, olyankor a lépcső korlátjába, vagy Autumn kezébe kapaszkodtam meg, hogy ne essek pofára vagy térdre, mert egyik sem mutatott volna túl jól egy olyan lány előtt, aki tetszik nekem. Illetve, ilyenkor mindig megeresztettem egy ártatlan "minden oké" üzenetű kis mosolyt feléje, hogy ne izguljon, ura vagyok a helyzetnek. Amikor felértünk a jó emeletre, egy pillanatra megálltam a lépcső tetején, hogy szétnézzek a folyosón, felidézve, merre is van a mi lakásunk... mégis csak jobb lenne, ha nem a szomszédhoz próbálnánk meg bemenni... Végül elindultam balra, Autumnt a kezénél fogva húzva finoman magammal. - A 6-os ajtót keressük... - mormogtam az orrom alatt, és kicsit hunyorogva igyekeztem a számokat megkeresni az ajtókon. Nyilván kérhettem volna segítséget a dologhoz, de... gondoltam, így tovább tart, szóval... tovább marad velem. És ettől iszonyú cselesnek éreztem magam! - Ööö... ez az! - jelentettem ki egyszer csak, mikor megálltam az egyik ajtó előtt, és lehet a kelleténél kicsit hangosabb voltam, amin én magam is meglepődtem, szóval kicsit zavartan el is hallgattam, és aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve Autumn felé nyújtottam a kulcscsomómat. - Szerintem... te beletalálsz a lyukba - mondtam, mintha csak kérdés lett volna, hogy ő beletalál-e. Persze, valójában az lett volna kérdés, én beletalálok-e, és ha igen, mennyire csendesen tudnám megoldani... és bár ezzel is húzhattam volna az időt, de Mollyt nem akartam például felkelteni... neki nehezebb lett volna most megmagyarázni, hogy miért vagyok ilyen állapotban... - Kicsit forog a világ... - Gondoltam egyet és közöltem ezt vele... bár az előbb még nem akartam, de most meg csak úgy kijött, gondoltam egyet, és kimondtam. Még el is mosolyodtam magamon, hogy saját magamat se tudom követni már.
Igenis reméltem, hogy egyszer tényleg őszinte lesz velem... elmondja nekem félelmeit, fájdalmát, gondolatait. Sajnos nem mondhatta el ezeket sok embernek, mert nem vették őt komolyan... ők nem látták azt, amit Tristan látott, így nem tudják megérteni, és nem hisznek neki, mondhatni egyedül maradt... ő, és a szörny, aki megölte a szüleit. Én ismerem ezeket a démonokat... hogy hogy néznek ki, hogy milyen romlott lelkük van, de ez is csak azért van mert én ebben élek, én sem vagyok ember, tisztában vagyok vele milyen "természetfeletti" lények léteznek ténylegesen... míg az emberek... Ők csak filmekben látnak ilyet, vagy könyvekben olvasnak ilyenekről, amiket a fantázia szült, bele sem gondolnak abba, hogy ezeknek akár valóságalapja is lehet... hogy a gyilkosok nem csak emberek lehetnek, démonok is lehetnek, akik sokkal kegyetlenebbek is talán... ők rosszabbak voltak szerintem. A világ amúgy is egy veszélyes hely, hiába igyekszünk, hiába próbáljuk megvédeni az embereket, egyszerűen nem tudunk mindenhol ott lenni és ha esetleg ott is vagyunk lehet akkor sem tudunk segíteni! Náluk is ott volt egy angyal... a család őrangyala, és bár mindent megtett nem tudta megmenteni az egész családot, belehalt a feladatába, de ha esetleg ketten lettünk volna, talán mindannyian élnének még és Tristan boldog lenne, és még mindig ugyanaz az életvidám fiatal lenne, mint aki előtte volt! Hibásnak tartottam magam, és istent is, mert ő nem ezt érdemelte... az ő családja nem ezt érdemelte volna, hanem hogy boldogan éljenek, hogy a szülei végig nézzék, ahogy érettségizik majd lediplomázik, elvesz egy lányt, majd ők vigyáztak volna Tristan gyermekeire, és ugyanezt megismételték volna Mollyval is! De ez most nem fog már megtörténni... csak egy álom marad, ami soha nem teljesülhet! Mindezt egy démon tette tönkre, egy gonosz, és kegyetlen szörny... és Tristan látta ezt a szörnyet, ott fog maradni örökre az emlékeiben, és az álmaiban. Mindig ott lesz a gondolatainak legkisebb sarkában évek múlva is, jelenleg gondolatainak nagyobb részét ez tölti ki, ez az egész eset, viszont ezt soha nem fogja tudni elengedni, és csak reménykedni tudtam abba, hogy talán hónapok, vagy esetleg évek múlva kicsit megnyugszik, és azért csak ennyi, mert elengedni soha nem fogja és elfelejteni se. Szóval csak azt tehetem, hogy próbálom jobb kedvre deríteni, hogy ne csak ez töltse ki a gondolatait... kicsit érezze jobban magát, próbáljon élni, a húga miatt, és a nagynénje miatt, illetve maga miatt, mert ő igenis számít... számít a családjának, számít nekem, és a világnak is, mert ő egy jó ember... most nincs jól, de jól lesz, de ez nem azt jelenti, hogy ő emiatt ne kéne a világnak. Igenis szükség van rá, mert szürkébb lenne nélküle a világ... minden emberi élet számít, hogy ez egy jobb világ legyen, és tudom, hogy ő azzá teszi, még ha esetleg most nem is így gondolja. És még csak nem is tud arról, hogy számomra ő jelenti a világot... Hozzáértem, mert úgy éreztem, hogy hozzá kell érnem, de abba bele se gondoltam, hogy ő ezt esetleg nem szeretné most... bezárkózott, én pedig most megjelentem, mondhatni berobbanok az életébe, és folyamatosan beszélek, hozzáérek, mondhatni nem hagyom békén, és valószínűleg csak az alkohol miatt visel el... viseli az érintéseimet is nem csak szavaimat, és ez nem így lesz mikor kijózanodik mert nem olyan, most legalábbis. Nem viseli jól az érintéseket, csak mondhatni azoktól, akiktől muszáj. Megfigyeltem őt már ezalatt a pár nap alatt, és ennyit megtudtam állapítani. Nem is értettem honnan jött az ötlet, hogy ilyen sokszor érintkezzek vele... túl bátor voltam vele szembe, túl sokszor éreztem késztetést arra, hogy megérintsem... hogy közel legyek hozzá. - Rendben, akkor ezt megbeszéltük, és ehhez is tartjuk magunkat! - Mosolyodtam el mert végül is ez a kevés alkalmak egyike mikor végre nem ellenkezik velem. Vagyis de, ellenkezett velem az elején ennek a témának, de végül csak elértem, hogy higgyen nekem, szóval ez kicsit olyan diadalittas mosoly is volt egyben. Persze azért ott motoszkált az örömöm mögött, hogy bár megígértem neki, de mégse fogom tudni garantálni, hogy ne legyen bajom, hisz akár itt helyben meghalnék, ha arról lenne szó, hogy őt mentsem! Bármibe kerül, de én akkor is megmenteném, ha az életemet kérnék az övéért cserébe akkor szó nélkül adnám, vigyék, ha ezzel azt érem el, hogy ő egyszer boldogan éljen! Mert ki kell lábalnia ebből élve, hogy megélhessen még nagyon, de nagyon sok mindent az életbe. Inkább ő, mint én, hisz ez egyértelmű, ő normális életet tudna élni, és bár rólam nem tudja, de én nem élhetek soha normális életet, hisz angyal vagyok, nekem olyan nem jár, én soha nem lehetek igazán boldog... és nem is érdekelhet a saját boldogságom, csak és kizárólag az emberek boldogsága számít nekem, és nem az, hogy velem mi lesz, vagy hogy én miért nem kaphatom meg, azt, ami az embereknek viszont megadatik.
- Elfogadom, hogy ezt gondolod... de én sem vagyok tökéletes... - Vontam meg finoman vállamat. Nagyon sok hibám volt egy angyalhoz képest, és emiatt nem is mindig voltam jó. Sokat hibáztam és volt, hogy nem sikerült megvédenem egy embert, pedig én mindent megtettem, vagyis azt hittem, hogy mindent megtettem, hogy ő jól legyen, és ne történjen vele baj, de mégsem így alakultak a dolgok... Én akkor lettem volna igazán jó, ha tényleg sikerülne minden emberen segítenem, akinek szüksége van a segítségre, és támaszra. De nem menthetek meg mindenkit, és úgy éreztem ez szépen lassan cincálta szét a lelkem egy részét. Tudom, hogy nem létezik tökéletes világ, de mindig jobbá akartam tenni, és egyszerűen fáj látni, hogy hiába tettem meg mindent, a világ nem lett egy jobb hely, sőt inkább egyre több a gonoszság a mai világban, és még csak tenni se tudtam semmit ellene! Most már Tristan a feladatom szóval őt kell óvnom, és a családját, de van, hogy még mindig tilosban járok mikor tudom, hogy biztonságban van, hogy igyekszem segíteni ott, ahol csak tudok. - Hééé ez elég gúnyos volt... - Húztam össze szemöldökömet egy kis kamu sértődéssel keverve, és ha józan lett volna biztos finoman meglököm a vállát, de mivel még mindig volt benne egy nagyobb adag alkohol így nem tettem meg, mert könnyen lehet, hogy akkor azzal lendülettel el is borult volna, azt pedig semmiképp se szerettem volna! Szóval maradt a csúnyán nézés, és a kis sértődés, ami persze egyáltalán nem volt komoly. Hagyta magát nekem... talán csak azért, mert nem akart vitatkozni, vagy azért, mert tényleg igazat ad, bár ezt nehezen nézem ki belőle, mert részegen is nagyon tudott ellenkezni nekem, szóval jajj mi lesz velem, ha józanul próbálkozok meg ugyanezekkel vele. De igazából ennyi baj legyen... amíg tudom, hogy biztonságban van, addig lehet bármilyen bunkó, vagy gonosz, én akkor is ott leszek, így járt! - Jaajj nem azért mondtam, mert annak gondollak, fecsegek itt össze-vissza... - Jöttem rögtön zavarba mert utólagosan visszanézve tényleg nagyon úgy nézett ki, hogy ilyeneket gondolok róla. Azt nem gondoltam, hogy nagy nőcsábász lett volna, de arra gondoltam, hogy hát valószínűleg nem egy olyan srác, akit ne vennének észre a lányok, hisz hát megmondva az őszintét... hát na, jóképű volt, szép barna szemei voltak, és hát hülye az a lány, aki ezt nem vette észre, egyedül csak a csillogás veszett ki a szemeiből, a történtek miatt, de én segítek neki, és akkor megtalálhatja azt a lányt, akit igazán érdemel, és szerethet. Igen ezt a csókunk után is így gondolom, mert... mert én ezt nem kaphatom meg... nem csak tőle, de mástól sem... és ő pedig azt gondolná, hogy ez miatta van, de nem miatta, hanem miattam mert nekem ezt nem szabad, hiába vágynék az emberi érintésekre... hiába vágynék tőle még egy csókra... nem lehet és nagyon, de nagyon hamar ki is kéne vernem a fejemből ezt a gondolatot. Nem tudom milyen következményei lehetnek a büntetésen kívül. Nem akartam őt se veszélybe sodorni, de talán magamat se annyira nagyon, mert megfordult bennem a gondolat, hogy mi van, ha az lenne a büntetésem, hogy elveszik őt tőlem... ha azt fogják mondani, hogy emiatt legyen egy másik angyal az őrangyala... az nem történhet meg... én ettől félek, hogy ez lesz a büntetésem. Nagyon nem akaródzott elindulni a házuk felé. Már én is tudtam, hogy vészesen közel van a ház, hisz tudtam hol lakik, és hát én is talán egy kicsit lassabban sétáltam mellette, de igazából már annyira közel voltunk, hogy elkerülhetetlen volt az, hogy alig két perc múlva a ház elé érjünk. Megvártam, hogy Tristan álljon meg a ház előtt, ekkor álltam meg én is, hisz én nem tudtam róla, hogy ő hol lakik. Próbáltam kicsit bíztatni egy finom mosollyal az arcomon aztán, de ahogy sejtettem ez nemigen jött be, mert elég szomorkásan szólalt meg miközben szemeit az ég felé emelte. Nem szerette volna, hogy vége legyen az estének ez tisztán látszódott az arcán, és igazából én se akartam, de én azért nem mutattam ki neki, vagy legalábbis nagyon igyekeztem nem kimutatni, hogy én se repesek az örömtől, hogy lassan vége lesz ennek az estének... és ő pedig mindent elfog felejteni holnapra, én pedig megint csak egy ismeretlen leszek a számára... akivel soha nem beszélgetett, akivel soha nevetett, és nem csókolt meg. Csak egy ember, akivel soha nem találkozott... csak ennyi. - Csak aztán nehogy hibáztass a végén, hogy én kényszerítettelek haza... az időt pedig nem lehet sajnos megállítani, pedig az ember néha szeretné csak úgy megállítani az időt... helyette nagyon gyorsan telik, szóval azelőtt kéne már ágyba kerülnöd még mielőtt a nénikéd a reggeli kávéját szürcsöli a konyhában, ha rám hallgatsz! - Próbáltam kicsit viccesre venni, de a szavaim, amik az időről szóltak, egyáltalán nem voltak viccesek, egy pillanatra én is elméláztam ezen a gondolatmeneten, de aztán inkább felhoztam a nénikéjét, és próbáltam kicsit újra oldani a hangulatot. Nem szeretném, ha innentől kezdve folyamatosan rossz kedve lenne amiatt, hogy mindjárt vége az estének! Végül mikor elkaptam kezét, hogy az ajtó felé kezdjem el húzni, hagyta magát én pedig finoman rászorítottam kezére, nem engedtem el, szerettem volna a támasza lenni míg felérünk, nem voltam benne biztos, hogy minden rendben lenne az egyensúlyával. Elindultunk felfele, de volt, hogy nem feltétlen találta a lépcsőfokokat, én pedig olyankor kicsit megijedtem, próbáltam tartani kezemmel, illetve ő is fogta közben a korlátot szabad kezével. Ő persze ilyenkor mindig megejtett felém egy kisebb mosolyt, én pedig emiatt aztán meg se szólaltam, hiába aggódtam érte, tudtam, hogy ezt azért csinálja, hogy jelezze felém, hogy minden rendben van! Végül aztán felértünk, és kimondta, hogy a 6-os ajtót kell keresni, de végül hagytam neki, hogy ő keresse meg mivel nagyon úgy látszott, hogy nekem nem hagyta volna a próbálkozzak, talán kicsit húzni akarta az időt, én pedig hagytam magamat, még véletlenül se szerettem volna beleszólni a dolgába, inkább csak elmosolyodva figyeltem ahogy utoljára megtalálja a saját lakásuk ajtaját. - Ssssh... Tristan... - Szóltam rá finoman, és hirtelen ajkamhoz érintettem mutató ujjamat, mikor elég nagy hangzavar közepette aztán megérkezett az ajtó elé miközben kihúzta zsebéből elég hangosan, és szépen csörgő kulcsát. Bizonytalanul elkezdte felém nyújtani a kulcsot, de én végül csak akkor vettem el mikor kijelentette, hogy én valószínűleg beletalálok a lyukba. - Igen ez egy nagyon jó ötlet! - Nevettem fel halkan, és kivettem kezéből a kulcsot, hogy aztán remélhetőleg elsőre sikerüljön pont az a kulcsot kiválasztanom, ami belevaló a zárba, és persze amint ez sikerült óvatosan nyitottam be a lakásba. Sötét volt minden, csak egy kis lámba égett a nappaliba, az is gondolom azért, hogy Tristan betaláljon a szobájába, ne a sötétbe kelljen kóricálnia, esetleg úgy, hogy közben mindent felborít maga körül. Először bementem én, majd Tristan felé nyújtottam kezemet, hogy aztán kövessen remélhetőleg halkan. Tisztában voltam, hogy a lakásba mi merre van... persze ez elég betegesnek tűnik, de hát mégiscsak vigyáznom kellett rá, szóval ezt is tudnom kellett. - Nem fog forogni a világ, ha kapsz egy nagyon hideg zuhanyt hidd el nekem... - Mondtam ki talán kicsit anyáskodó hangnemben, és amint bejött a lakásba halkan becsuktam az ajtót. - Halkan... mindenki alszik... - Suttogtam úgy, hogy közben kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy halja, és finoman elkezdtem a fürdőszoba irányába húzni. Szüksége volt egy zuhanyra, kicsit józanító hatása is volt, meg talán kicsit jobban is lesz, és nem fog forogni vele a világ. Nem szerettem volna, ha hányás lett volna a vége! Amint beértünk bezártam magunk mögött az ajtót, és Tristan felé fordultam. - A terv az az, hogy te most lezuhanyzol jó hideg vízben, aztán fekvés az ágyban, én pedig addig maradok, vagyis itt a fürdőbe nem maradok... amíg zuhanyzol... ne értsd félre... - Amennyire határozott voltam az elején úgy lettem egy bizonytalanabb a végére, és kezdtem zavarba jönni, és alig tudtam már kinyögni pár értelmes mondatot. Persze, hogy nem akartam bent maradni miközben zuhanyzott. Majd kint megvárom, és remélhetőleg ezt egyedül is eltudja intézni... én nem hiszem, hogy tudnék segíteni... mármint akkor talán már túl sokat látnék, és azt végképp nem szabad, még gondolni se szabad rá!
Az érzés... amikor az ember nincs egyedül... az egy jó érzés. Alapvetően jó. Mert az ember társas lény, általában nem szeret egyedül lenni. Másokkal együtt szeret lenni, általában olyanokkal, akiktől azt érzi, szeretik, törődnek vele, kíváncsiak rá... persze nem minden ember ilyen, de a többség, az átlag ilyen. Így működik a dolog akkor is, amikor fájdalom, vagy veszteség ér bennünket... a nagy átlag olyankor törődésre vágyik, kötődésre, biztonságra, emberekre akiket szeret, és akik szeretik... például... Molly is ilyen. És nem azért, mert gyerek, csak... ő ilyen ember. Én viszont az ellenkezője vagyok. Nem is értem, hogyan jöhetünk ki egymással ilyen jól, mert teljesen ellentétesen kezeljük a gyászunk, a fájdalmunk... ő szüntelen bújna hozzám, én viszont egyedül akarok lenni... De... neki ezt persze nem mondtam egyszer se... már csak azért se, mert... nem őt akarom eltaszítani, távol tartani magamtól... nem személy szerint az ő közelségével van a baj, hanem úgy általában a közelséggel, emberek közelségével, érintéssel, törődéssel, próbálkozásokkal, hogy elérjék, hogy érezzem úgy magam, mint azelőtt... viselkedjek úgy, mint korábban... de nekem az nem megy. Nem fog menni... vagy nem tudom, valaha fog-e... nem akarom úgy érezni magam, mint előtte, mert az olyan volna, mintha elfelejteném őket... mintha továbblépnék... és nem akarok. Nem akarok! És bár most megtettem, úgy viselkedtem ma este, mintha nem lett volna ami volt... mintha... jól lennék... és jól is voltam... mikor el tudtam egészen távolodni azoktól az érzésektől, akkor jó érzéseim voltak, megkönnyebbültem... mert... normál hétköznapokon, mintha mázsás súlyokat kötöttek volna a tagjaimra, és köveket ragasztottak volna a mellkasomra, amik húznak a föld felé... a súly alatt összegörnyedek és fáj... olyankor... érzem azt, amit szerintem érezni kell ilyenkor... de most... mintha a súlyokat levették volna, levágták őket a végtagjaimról, a kövek meg csak... elváltak rólam... Bár... mintha köröttem lebegne mindez... és látom, érzem, hogy közelednek, vissza fognak kerülni a helyükre... De még nincsenek itt...! Eközben persze azt is érzem, hogy mikor reggelre visszakapom a súlyokat... jön majd velük a bűntudat is... a bűntudat, mert most... ma este nem éreztem rosszul magam... dühös leszek magamra, utálom majd magam, elítélem a tetteim, hogy ittam, hogy megkönnyebbültem... minden mosolyt, amire emlékezni fogok, bánok majd... de talán azokat is, amikre nem emlékszem majd... mert ez árulás... Úgy érzem majd, hogy ma este elfelejtettem a veszteségem, elfelejtettem a szüleim, és dühös leszek érte magamra...és meg is érdemlem majd a dühöm. Majd akkor, de most... most... most itt van Autumn, és... és... csak... arra akartam gondolni, hogy ő... és én... megállapodtunk, hogy nem lesz semmi bajunk. És ez jó. Mert neki nem lesz semmi baja... - Én tartom a szavam, úgyhogy neked is kell - bólogattam helyeslőn, és büszke voltam magamra, mert vele törődtem, és nem magammal, és ő nem ellenkezett. Úgy döntöttem, szeretem, amikor nem ellenkezik. Jó, mondjuk az se olyan rossz, mikor ellenkezik, mert olyankor olyan szépen csillog a szeme...
- Még egy hibát se találtam benned... hacsak... nem számoljuk hibának, hogy ilyen bosszantóan makacs vagy... - jegyeztem meg, rendkívül vontatottan, húzva, mint a rétestésztát, és közben egy olyan kis ravasz félmosoly bujkált végig a szám sarkában. Mondhatnám ezt komolyan is, mert... ugye, hát... nem hagyott inni... se a tetőn bohóckodni... és az utcán aludni... és most is kitart amellett, hogy nekem haza kell menni... meg hogy holnap csak azért is meg akar újra keresni, mindegy milyen leszek vele... szóval... átkozottul makacs...! Nagyon makacs volt velem egész este, nagyon-nagyon! És hát eleinte bosszantott is... ezzel a dologgal, de... hát, most már annyira mondjuk nem is zavar... vagyis... csak... hát, simán nem zavart már. Megvontam a vállamat. - Én nem gúnyolódtam, csak... csak nem értem... hogy lehetsz velem ilyen jó... Ez az egész este azért alakult így, és minden azért van így, meg lesz így, mert ilyen vagy... túl jó... nem hagysz magamra... - próbáltam neki elmagyarázni, de attól tartottam, jelenlegi helyzetemben és állapotomban nem igazán tudnám ennél érthetőbben előadni a gondolatom. A gondolatom, miszerint... csak azért barátkoztunk ma össze, és csak azért vagyok még képes két lábon járni, mert ő túl jó... és törődött velem, és kedves volt, és... holnap azért fogom megbántani, azért leszek még rosszabb, és gonoszabb, mint eddig, mert ő túl jó, és nem akar magamra hagyni...! Minden... azért történik, mert ő túl jó... - Nem szoktam sok lányt zavarba hozni... és téged se zavarba akartalak hozni... tényleg szépnek tartalak. Nagyon szép vagy - mondtam, és közben végig a szemeibe néztem, véletlenül se néztem másfelé, nehogy aztán azt higgye, hogy viccelek, vagy csak úgy mondom. Az persze nem volt kizárt, hogy a pia beszél belőlem, de... de nem úgy, hogy amúgy nem gondolnám ezt, hanem hogy amúgy nem mondanám ki... Józanul... hát, nem is az, hogy sose mondanám ki, de így... pár óra ismeretség után biztos nem mondanám a szemébe neki, és... a jelenlegi körülményeim közt főleg nem tenném... A pia miatt mondtam ki, de pia nélkül is szépnek látnám. Akár elismerném, akár nem. De végül hazaértünk. Sajnos... Én meg már a puszta ténytől is rosszabbul éreztem magam. Bárcsak annyit ittam volna, hogy megszűnjön az idő fogalma... és ne tudjam, mit jelent hazaérni... - Hát... ha emlékszel, én elaludtam volna a ház előtt a fűben is, te ragaszkodtál hozzá, hogy haza jöjjünk... - mondtam, nagy komolyan, de valójában egyáltalán nem hibáztattam én őt... ő jót akar nekem, ezzel is, mint minden mással ma... Különben is, jelenleg... úgy éreztem, túl kedves ő hozzám, ahhoz, hogy haragudhassak rá. - Áh... ő nem haragudna, ha reggel mennék haza se, mert azt gondolná, hogy ennyire jól szórakoztam... és azt akarta, hogy szórakozzak jól... és ha még rólad is hallana... virágot küldene neked, mert felvidítottál... - magyaráztam, mellé nagyokat bólintva, mintha annál igazabb lenne az állításom, minél nagyobbat bólintok hozzá. Bár... nem volt ez 100%-ban szándékos, igazából, csak arról volt szó, hogy az első után már vitt a lendület, és vicces érzés volt, ezért bólogattam tovább. A hazaérés újabb szintje volt... bejutni a házba, és elindulni fel... hát... arra a szintre, ahol lakok. Ez egész könnyen is ment nekünk, ahhoz képest. Annyira, hogy még a lépcsőn is sikerült felbattyogni... vélhetően ez egy csoda volt... mármint, hogy nem zúgtam vissza a mélybe, például... A lépcsőzés nem könnyű részegen... ami vicces, mert az úton egész jól haladtam, nem is tudom, talán a szűkebb hely okozta, vagy Autumn közelsége, vagy... nem is tudom... vagy talán csak neki van igaza, és ideje volna nyugovóra térni... Attól még, hogy nem akarom, de... az nem jelenti azt, hogy nem is tenne jót... bizonyos mértékig... Dehát, a lényeg akkor is az volt, hogy hazaértünk, feljutottunk a jó emeletre, és... valami csoda folytán, Autumn engedte, hogy magam keressem meg, hová megyünk... pedig, már-már vártam volna, hogy míg én keresgélek, ő hipp-hopp rátalál a jó ajtóra, és majd finoman odakormányoz, vagy odaterel, vagy valami... hogy ne húzhassam az időt, de... nem tett ilyet. Pedig nekem még az is megfordult a fejemben, hogy úgy teszek, mint aki nem találja a 6-os számot... de azt végül nem csináltam, bár így is legutoljára hagytam... mert hát, végülis, nem árt minden ajtót ellenőrizni, hogy nem-e az a 6-os, sose lehet tudni, emlékezhetnék rosszul is, hogy merre kell menni... - Igen... shhh... - bólogattam, és összeszorítottam a szám, majd rá a mutatóujjam... és magamban küzdöttem magammal, hogy ne érintsem én is oda az ujjam az ő szájához, ha már ő is odaérintette a sajátját... hátha nekem is szabad... De nem... nem... aztán eldöntöttem, hogy nem szabad... nem lenne szabad...! - Csupa jó ötletem van! Szeretnél még hallani párat? - kérdeztem, egy széles vigyor, és egy kacsintás kíséretében. Persze, lettek volna, de szerintem ő egyikbe se menne bele... pont azért, mert jót akar nekem... és nem mindig értünk egyet, abban, hogy nekem mi a jó. Mikor kinyílt az ajtó, már nyílt a szám, hogy felkiáltsak, hogy "Sikerült!", de még épp idejében rászorítottam a kezem a saját számra, hogy befogjam... és aztán a tenyerembe nevettem, főleg azért, mert elképzeltem, vajon hányan ébredtek volna fel a kiabálásomra... De sikerült csendben megúszni, és mikor Autumn a kezét felém nyújtotta, elfogadtam, és megfogtam azt. Bementem utána én is, és a válla felett vigyorogva néztem a nagy sötétségben arra az egy szál világító lámpára, odaát a nappaliban... - Megérkeztünk Narniába... mindjárt jön egy faun... és alakok táncolnak majd a tűzben... - sóhajtottam, és szándékosan nem vettem tudomást arról a zuhanyról, amit említett, mert... ööö... szóval... itt volt ő és zuhanyról beszélt... szóval én zuhanyozzak, ő meg... khm... nem mondta, mit csinál addig és hol, és... úgyhogy inkább nem hallottam meg, amit erről mondott. Nehogy az legyen belőle, hogy már itthon vagyok, elboldogulok, zuhanyozzak és aludjak, ő meg megy inkább haza... - Halkan.. felébred az erdő... - suttogtam helyeslőn, és kicsit még mindig vártam, hogy mindjárt jön egy kecskelábú, félig emberi kinézetű fickó, de... lehet, csak azért, mert Autumn kicsit odahajolt közel, és az édes illata az orromba kúszott, és kicsit újfent fejbe kólintott... Behúzott a fürdőbe... nem merült fel bennem a kérdés, hogy honnét tudja, hogy hol van... mert... lefoglalta az agyam a tény, hogy a fürdőben állok, és ő is itt áll... és azt akarja, hogy zuhanyozzak le... és még el is kezdte elmagyarázni, hogy mi lesz most... és aztán meg szabadkozni kezdett, belőlem meg kitört a nevetés, amitől dülöngélni kezdtem, és majdnem hanyatt estem... Autumn kezére szorítottam rá, hogy lehetőleg megpróbáljam visszaszerezni az egyensúlyom... vagy legalábbis annak egy részét, amivel talpon maradhatok. - Biztos... hogy menni akarsz...? - S ahogy kicsúszott számon a kérdés, igazából én magam fel sem fogtam, hogy mennyire kétértelműnek tűnhet a kérdés, mármint... hogy úgy is lehet értelmezni, hogy... szóval, hogy maradhatna zuhanyozni... ő is... bár... az én agyamnak eszébe se jutott ilyesmi, az én agyamnak az jutott eszébe, hogy ha hanyatt esek zuhanyzás közben, és ő bejön, és itt fekszek vérző fejjel, akkor ő majd kiakad... és a végén még felébreszti inkább a nénikém, hogy gondoskodjon rólam ő, és Autumn meg inkább hazamenne, én meg nem akartam, hogy hazamenjen ilyen gyorsan...
Sose fogom elfelejteni azt a pillanatot mikor először pillantottam meg őt... őt, a nagy feladatot, ami még sosem adatott meg nekem. Boldog voltam, hogy én vigyázhatok rá... aztán megláttam őt abban a temetőben... a szülei temetésén. Az idő nagyon felhős volt, sejteni lehetett, hogy itt esni fog lassan. A nagynénje és a húga is ott voltak, meg még alig pár ember. Molly akkor is Tristan lábába csimpaszkodott, de Tristan meg se moccant, csak állt ott, és könnyivel küszködött, de nem sírt, tartotta magát... ahogy vége lett, a nagynénje végigsimított a vállán, majd óvatosan lefejtette Mollyt Tristan lábáról, hogy aztán karjaiba vegye a síró kislányt, és elmentek... Tristan ott maradt egyedül, én pedig csak álltam ott a fa mögött tétlenül, és figyeltem őt... nem tehettem mást, de nem akartam ott hagyni. Viszont a könnyei eleredtek amint egyedül maradt, már nem volt aki előtt tartania kellett magát.. könnyei fájón csorogtak le arcán, egyedül aztán az eső takarta el ezeket a könnycseppeket, ami ekkor kezdett esni, de az arcáról minden fájdalmat lelehetett olvasni. Fekete öltönye egyre vizesebb lett, ahogy haja, és igazából mindene már tocsogott a vízben, de csak állt ott szótlanul... nem ordított, nem zokogott hangosan, csak állt ott megtörve, és én nem tudtam ez ellen semmit tenni, nem mehettem oda... és ekkor határoztam el, hogy márpedig megfogom védeni őt az életem árán is, és azon leszek, hogy jobban legyen, hogy megossza velem ezt a mázsás súlyt, hogy neki könnyebb legyen, és igen ezt személyesen fogom intézni... bármilyen büntetést is fogok kapni... Nem féltem a holnapi naptól, ahhoz túl makacs, és kitartó vagyok... vagyis talán azért mélyen megbújt bennem egy kis félsz érzés, mert tudtam, hogy holnap nem ilyen lesz. Minden vissza fog térni a rendes kerékvágásába, és nem fog erre emlékezni, de mi történik akkor, ha esetleg mégis megmaradok az emlékeiben mint kis apró emlék foszlányok? Arra fog gondolni, hogy ez mekkora hiba volt? Megfogja bánni, és esetleg épp ezért taszítana el mégjobban magától, hogy ne forduljon elő ilyen többször? Pozitív verziót sajnos nem tudok elképzelni, mert ő most nincs abban a lelki állapotban, sőt figyelmeztetett is, hogy milyen lesz mikor kiszáll belőle az összes alkohol, és talán teljesen hülyének néz már most előre, hogy én ennek ellenére nem hagyom magamat, és megpróbálok barátjaként viselkedni, vagy legalábbis olyan személy szeretnék lenni, akiről tudja, hogy rá számíthat. Én nem teher szeretnék lenni neki, hanem a segítség! - Én is fogom tartani a szavam! - Bólintottam megerősítésként. Jobb az, ha nyugodt, és abban a tudatban él, hogy nem lesz bajom, illetve csak reménykedtem benne, hogy így viszont ő tartani fogja a szavát, és nem fog megsérülni, és nem fog olyan dolgokat csinálni sűrűn amivel komoly veszélybe sodorná magát, vagy esetleg abból bármiféle sérülés származik.
- Szóval bosszantóan makacs... - Döntöttem kicsit oldalra fejemet, és húztam össze szemöldökömet ezzel azt eredményezve, hogy kicsit csúnyán néztem rá, mint aki megsértődött. - Hidd el, néha neked is jobb lesz a végén, hogy ennyire makacs vagyok, és jót akarok neked! - Vontam meg vállamat alig láthatóan. Tudom, hogy makacs vagyok, ezt sosem tagadtam, de ennyire még nem volt szükségem a makacsságomra, mint mondjuk most az ő esetében. Általában ennek a tulajdonságomnak csak a finomabb verzióját kellett megmutatnom eddig, de őt nagyon sokat ellenkezik, és ő is eszméletlen makacs nem csak én, mert ha annyira engedékeny lenne, akkor nem kéne mindig olyan sokat makacsnak lennem! - De nem biztos, hogy neked az jó, hogy én ilyen jó vagyok... és hogy nem hagylak magadra... - Nem biztos, sőt tuti nem ezt akarta kihozni a dologból, de nekem pedig ez olyan automatikusan csúszott ki a számon. Ez az egész este... én voltam igen az oka annak, hogy végül így alakult, és az este elején, ő nagyon de nagyon nem akarta, hogy én mellette legyek, és lehet, hogy legbelül mélyen most is ezt érzi, hogy ne legyek vele, legyek minél távolabb, csak az alkohol elnyomja benne ezt az érzést. Makacs vagyok, ezt ő is mondta, és nem is fogom annyiban hagyni őt, hisz megígértem ezt magamnak, hogy nem fogok olyan egyszerűen lelépni, vagy feladni, viszont talán hetek, esetleg hónapok múlva lehet lenne egy olyan pont mikor megkérdezném tőle, hogy ezzel mit okozok neki... egy kicsit is jót teszek neki, vagy esetleg ez fájdalommal tölti el őt, mert mondjuk próbálom emlékeztetni őt arra, hogy milyen is volt előtte mikor még a szülei éltek? Nem tudom, de lehet lesz az a pont mikor lehet el kell távolodnom tőle kicsit, és a háttérben tevékenykedni... nem tudom mit fog hozni a jövő. - Hát pedig most is zavarba hozol... még senki nem mondta ezt nekem! - Vörösödtem megint el, és megint lesütöttem picit a szemeimet, de aztán újra a szemeibe néztem, és zavaromba elmosolyodtam. Teljesen komolyak voltak a szavai, nem csak úgy megdicsért hanem tényleg olyan volt, hogy ezt tényleg így gondolja, és most nem is félt kimondani a benne lévő alkohol miatt. Vagy lehet, hogy az alkohol szépített meg a számára? - És még mindig nem szeretném, hogy a ház előtt a fűvön aludj... erről nem nyitok megint vitát... - Mosolyodtam el egy kicsit, bár szavaim teljesen komolyak voltak. Nem szerettem volna, ha megint azt mondja, hogy végülis itt neki teljesen jó a ház előtt... nem hagyom neki, főleg, hogy már itt vagyunk a célban, már csak fel kell menni az emeletre, szóval nincs kitérő, vagy fűvön alvás, sokkal jobb lesz neki az ágyban, még akkor is ha még mindig a fűvet kényelmesebbnek találná. - Ohhh... szóval tényleg sikerült felvidítanom téged... - Szélesedett ki mégjobban mosolyom. Mondjuk nem értettem miért csodálkozok ezen, mármint többször láttam mosolyogni az este folyamán, illetve tényleg úgy tűnt hogy jól érzi magát, de azért mégiscsak jól esett tőle hallani, hogy én vidítottam fel kicsit. Kicsit lassacskán de felmentünk, de mindig figyeltem Tristant, nem szerettem volna, ha megbotlik, vagy elesik ezért inkább kitartóan szorítottam a kezét, persze annyira hogy ne fájjon neki, és azért igyekeztem mellette sétálni még, ha a szűk hely ezt nem is annyira engedte, hogy ha esetleg mégis baj van, akkor eltudjam kapni, vagy legalább helyreállítsam egyensúlyát, mert itt inkább azzal volt a baj. De végül szerencsésen felértünk, és ekkor el is kezdte keresni a megfelelő ajtót. Hagytam neki, hogy megkeresse, nem szóltam bele, és valahogy sejtettem, hogy ennek az lesz a vége, hogy útoljára lesz meg ez a bizonyos 6-os ajtó, de most hogy ez direkt volt, vagy a részegsége miatt nem találta, nem tudom, a lényeg, hogy meglett. - Nem biztos, hogy szeretném hallani azokat az ötleteket... de meghallgatom, és akkor én eldöntöm, hogy tényleg annyira jót ötlet mint azt te gondolod! - Nevettem el magamat halkan. Igazából kíváncsi voltam azokra az ötletekre, bár látva Tristan eddigi ötleteit, lehet mégse annyira jók azok, vagyis számomra nem olyan jók... de csak mert megakarom őt óvni, de nem akarom lelombozni, ezért meghallgatom azért, hátha tudunk kompromisszumot kötni egy ötlettel kapcsolatban. Benyitottam a házba, és ennek hatására Tristan betapasztotta saját száját, én pedig elmosolyodtam, mert valószínűleg már megint hangoskodni akart, csak eszébe jutott, hogy mégse kéne olyan hangosnak lennie, hacsak fel nem akarja kelteni az egész házat! Ekkor nyújtottam felé kezemet, amit elfogadott, és kezdtem a fürdő felé húzni, közben persze szintén nem állt be a szája, csak annyi volt a különbség az előzőekhez képest, hogy ezt most szinte suttogva tette. - Tristan... shh... - Szóltam rá azért újra, mert szavai hallatán nevetni szerettem volna, de nem tehettem mert a végén én fogom felébreszteni a többieket, így csak mosolyra húztam számat, emiatt viszont Tristan valószínűleg megint nem vehetett komolyan, így igyekeztem minél előbb a fürdőbe jutni, hogy aztán magunkra zárjam az ajtót, hátha így nem fog kimenni olyan sok zaj, és remélhetőleg senki nem ébred fel. - El kell, hogy szomorítsalak Tristan... a zuhanyfüggöny mögött nem Narnia fog várni! - Kuncogtam fel halkan. Semmiképp se szerettem volna, ha bemegy a zuhanyba és csalódás éri, hogy esetleg nem Narniába találja magát, és csak reménykedni tudtam abban, hogy ha esetleg meglát egy szekrényt, akkor nem azzal fog próbálkozni, hátha ott megleli Narniát. Viszont most itt álltam előtte, és közöltem vele, hogy akkor most zuhanyzás következik de abba már nem gondoltam bele, hogy ezt hogy is fogjuk kivitelezni, mert maradni nem szerettem volna, viszont attól még féltem, hogy elveszti az egyensúlyát, vagy elesik, de akkor sem lehettem itt! - Én... kimegyek, itt fogok állni az ajtó túloldalán, vagyis szerzek neked valami váltóruhát és utána itt fogok várni rád míg lezuhanyzol. - Mondtam ki kicsit zavartan, és beletúrtam hosszú barna hajamba. - Beállítom neked a vizet, hogy neked ne kelljen... - Tértem aztán ki előle, és a zuhanyhoz léptem, hogy ott aztán beállítsam neki a megfelelő hőfokot. Nem állítottam neki hidegre, inkább csak langyosra, nem akartam, hogy sokkot kapjon a hideg víztől, aztán akkor meg azért veszti el lehet az egyensúlyát. - Öhhhm kész is van, legyél óvatos kérlek, csak semmi hirtelen mozdulat, nem kell sietned, én várok rád, rendben? - Mosolyogtam rá biztatóan. Ha beleegyezett, akkor óvatosan kinyitottam az ajtót, de még visszafordultam egy pillanatra. Semmiképp se szerettem volna itt hagyni őt, megígértem neki hogy maradok, és ezt be is fogom tartani. - Akkor én megyek is addig szerzek neked egy pólót... - Mondtam annyira halkan, hogy azért a víz csobogása mellett is hallja, de azért ne keltsen fel mindenkit szavaim. Végül aztán becsuktam magam után az ajtót, hogy aztán átmenjek Tristan szobájába. Nem tudom, hogy fogom kimagyarázni, hogy hogyan találtam meg a szobáját, de ezen ráérek akkor gondolkozni, ha esetleg mégis rákérdezne, de talán megúszom a kérdést. A szekrényéhez léptem, és kb. kikaptam a második pólót amit találtam, hogy aztán vissza siessek a fürdőszoba ajtaja elé, ha esetleg valami baj van, rögtön tudhassak neki segíteni. Reménykedtem, hogy nem tettem neki ezzel rosszat, hogy egyedül hagytam... de hát hisz nem mehetek be míg zuhanyzik! Így hát türelmesen hátamat az ajtónak döntve vártam, és füleltem, hogy minden rendben van-e odabent.
Ha akartam volna hinni az egész jó és rossz, Menny és Pokol, Isten, Ördög, angyalok, démonok dologban, minden darabkájával együtt... akkor azt mondtam volna, Autumn olyan, mint valami angyal... őrangyal... védőangyal... akit talán... a szüleim küldtek hozzám, mert... fáj nekik, hogy szenvedek nélkülük, és félnek, hogy hülyeséget csinálok, ha elkezdem kajtatni a gonoszt, ami végzett velük... hogy azért küldték Autumnt, hogy meggátoljanak, hogy ne legyen kedvem öngyilkos akciókhoz, inkább... jöjjek rendbe, éljek tovább, lépjek túl a történteken, és legyen egy szép, normális életem vele, általa... Ezzel az egésszel csak az volt a baj, hogy nem tudtam hinni abban a "jóban", aminek ehhez léteznie kellett volna... szerettem volna hinni, hogy a szüleim fent ülnek egy bárányfelhőn, és boldogan tekintenek le ránk, szeretettel, és őrzik az életünket... ám, ha ilyen negédes, rózsaszín, szép dolgokra akartam volna épp esetleg gondolni, az a zord... sötét... ijesztő... földöntúli lény úszott be a szemeim elé, aki megölte őket... aki minket is meg akart... Igen, ott volt az a másik is... akinek szárnyai voltak, és egész biztosan nem rossz lény volt, hiszen megmentett, de... de... akkor is... még ha az is lett volna a normális, ha mindkét oldal létét elfogadom és látom... a jót és a rosszat is... nekem... csak... nem ment... én csak azt a zordat láttam, csak a gonoszt... csak arra tudtam gondolni, hogy ez a lény létezik, kint van valahol, és... öl... pusztít... elveszi a szeretteiket az emberektől, és... és ez így nem jó... nem maradhat ez így... annak a lénynek... pusztulnia kell... muszáj... meg akarom ölni, azt akarom, hogy ne létezzen többé! Bármibe is kerüljön ez! Azt a szárnyas lényt sem érdekelte, hogy vele mi történik, csak... harcolt... miattunk... engem sem érdekelhet, hogy mi lehetne köztem és Autumn között, ha... lemondanék a bosszúról, mert... lehet, hogy belehalok, sőt, valószínű... de az fontosabb... és... mivel... Autumn egy olyan angyali... jóságos lénynek tűnik, aki mindenkinek segíteni akar és próbál... meg kell értenie majd, hogy vannak fontosabb dolgok, mint a boldogság, vagy az élet... vagy mint... az én életem... Egy nap majd megérti. Most még talán nem, nem értené, de érteni fogja, egy nap... majd... remélem... és nem gyűlöl majd érte, ha én... ha történik valami... mert hiába akarnak nekem a jók segíteni, nekem... arra a rosszra kell koncentrálnom, akinek nincs maradása ebben a világban, ha azt akarom, hogy az Autumnhoz hasonló emberek biztonságban élhessenek, és én... azt akarom. Mert ez fontos. A világnak ő a fontos, nem én... Igen, kicsit hazudtam neki, de... abban nem hazudtam, hogy bármit megteszek, hogy neki ne eshessen baja. És ha neki nem esik baja, akkor bármi is történjen velem fizikailag, én... akkor is jól leszek. Akkor is jól leszek, ha azután már máshol leszek... nem lesz bajom, mert neki nem lesz baja, és jól leszek, mert az a lény halott lesz... - Akkor minden jó lesz - bólogattam tovább, mint aki abba sem akarja már hagyni. Jobb az, ha nem bosszankodik, és abban a tudatban él, hogy hagynám neki, hogy engem helyezzen maga elé, ha baj volna... nem kell még tudnia, hogy sose hagynám, hogy miattam baja legyen... sose hagynám... Remélem, megbocsátja majd, ha egyszer úgy alakul majd, és nekem lesz annyi, hogy ő biztonságban élhessen, de ha mégsem bocsát meg érte nekem, hát... akkor így jártam, mert... inkább gyűlöljön és éljen, mint hogy szeressen és meghaljon értem...
- Mhm... bosszantóan... és vonzóan makacs... - villantottam rá egy naaaagyon laza félmosolyt. Nagyon élveztem, azt, ahogy nézett rám... tutira vettem, hogy nem is haragszik. - Nekem jó így... habár... jó lett volna veled aludni a tetőn... például, de... olyan makacsul haza akarsz menni, szóval... hazamegyünk... - sóhajtottam, olyan színpadiasan, hogy Shakespeare sírt volna, ha látja. Persze, tisztában voltam vele, hogy nem lett volna jó vége, ha vele maradok, például a tetőn, mert valószínű, hogy reggel frászt kaptam volna, hogyha nem emlékszem az éjszakára, mégis egy lány ölében a fejemmel ébredek... Lett volna ott dráma reggel, a mostanában aktuális énemet ismerve meg aztán főleg lett volna... Mezei énem se lett volna feltétlenül nyugodt, vagyis... a régi énem, ha az emlékei birtokában ébredne egy ilyen helyzetben, nagyon ideges lenne, és zavarban lenne, de... az semmi, mert a mostani, gonosz, undok, rideg énem, ő... hát ő... nem akarom tudni, milyen gonoszságokat mondana szegény Autumnnak, ha reggel úgy ébrednék... vele... sötét lélekkel, a mostani érzéseim nélkül... emlékekkel, vagy anélkül... Nem volna jó. Autumnnak igaza van... a makacssága jó... megment minket rossz dolgoktól... főleg őt... tőlem. - Az nem érdekel... - csóváltam meg kicsit a fejemet. - Engem az bánt, hogy veled leszek rossz... pedig nem érdemled meg... - mondtam, bár... valójában nem egészen így volt. Érdekelt. Érdekelt az a része is. Nem hagyott magamra. Én azzal a céllal jöttem el otthonról, mentem el a buliba, hogy kegyetlenül leigyam magam. Hogy elfelejtsem ki vagyok, hol vagyok, mindent, amit csak az agyam tárol, mindent el akartam felejteni... mindent... és nem sikerült. Miatta nem sikerült. Először meggátolt benne... majd... beszélgetni kezdett velem... és még ha eleinte kevéssé is érdekeltek a dolgaim, az életem, az érzéseim, de mégis ott voltak bennem, emlékeztem rájuk... és minél józanabbá válok, annál jobban emlékszem, és érzem őket, itt vannak, emlékek, érzések, a múlt... minden itt van velem most is, és itt is marad... emlékszem mindenre... Autumn miatt emlékszem, és fáj... Ehhez képest mégis... mégis... azt éreztem, hogy nem akarnám... nem akarnám megváltoztatni az estémet. Hogy találkoztam vele, hogy... ő ilyen ember... hogy ő makacs, én meg... megadom neki magam... én... ezeken... nem akartam változtatni, még ha nem is volt mindez fájdalommentes... Ha beleragadhattam volna vele ebbe a percbe, ebbe az éjszakába, mint a fickó az "Idétlen időkig" című filmben abba a bizonyos napba... akkor... akartam volna a dolgot. - Hát... akkor az emberek vakok, vagy gyávák. Én... még sose láttam nálad szebbet. - És miközben ezt mondtam, muszáj voltam egy kicsit a kezemmel megsimogatni a kézfejét... csak... azért, hogy elhiggye, hogy... igazat mondok, meg... azért, mert... attól, hogy elvörösödött az arca, és láthatóan zavarban volt, csak még szebb lett, és én úgy éreztem... érinteni akarom... - Én nem is vitázok - vágtam neki elképesztően ártatlan arcot, bár közben továbbra is látszott rajtam, hogy szívem szerint mennék még két kört a háztömb körül, inkább... mert nem tudtam elszakadni a ténytől, hogy nem éreztem késznek magam, arra, hogy elváljak tőle... Lehet mégis inkább vitáznom kellett volna még vele, azzal is húzhattam volna az időt... - Igen, neked... sikerült a lehetetlen - mosolyogtam rá, és szándékosan nem mondtam ki, ami először eszembe jutott, hogy... igen, felvidított, tehát holnap minden bűntudatom és önutálatom okozója is ő lesz, ha emlékszem majd ebből bármire is, akár csak érzésekre is... mert... bár igaz volna mindez... de... ezzel elszomorítanám őt, azt pedig nem akartam volna megtenni, így inkább befogtam a számat. Szóval, épület pipa, emelet pipa, ajtó pipa... ahogy egymás után vettük az akadályokat, fejben, egy képzeletbeli listán pipálgattam a dolgokat, hogy ez is megvolt, meg az is... Talán nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, az ágyam volt a lista vége... de ott még nem tartottunk. - Hát, például... maradhatnál éjszakára... - böktem ki suttogva, nevetgélve az egyik ötletem, bár megpróbáltam halkan előadni, hogy a kedvéért ne verjem fel az épületben alvókat, meg... meg mert ez olyan dolog volt, hogy mégse kiabálhatom a dolgot... nem illik... nem mintha hátsó szándékaim lettek volna, nem voltak nekem olyanjaim, csak... csak arra gondoltam, hogy éjszaka van, meg... meg én hazaértem, és már biztos nem engedné, hogy az ő ajtajukig elkísérjem, most, hogy sikerült beimádkoznia a jó ajtón engem... de engem meg azért még zavart, hogy ő ezután egyedül megy haza... jó, azt tisztáztuk, hogy nem megy messze, de akkor is... egyedül lesz... - Csss... - jeleztem neki halkan, mikor Autumn elmosolyodott, miután én befogtam a számat, mert hogy ugye jobb csendben lenni, és hát igen, ezt előbb gondolta ő, utána most én, de... bár gondoltam, hogy ő nem felejtette el menet közben, azért én úgy gondoltam, biztos, ami biztos, mégis csak tisztázom, abból baj nem lehet. Bejutottunk a lakásba is, ami újabb pipa volt a listán, amire meg Autumn menet közben még felírt ceruzával egy zuhanyt is... amit én megpróbáltam nem észrevenni, dehát... a helyzet az volt, hogy a jelenlegi helyzetünkben, hát... ő volt az erősebb. - Igen, igen... csss... én is azt mondom... - bólogattam helyeslőn, és megpróbáltam ezúttal az ujjamat Autumn szájához érinteni, hogy jelezhessem neki, hogy teljesen egyetértek, és mind a ketten legyünk csendben. De ő csak húzott engem kitartóan a fürdőszoba felé... azt hiszem... Igen... arrafelé...! - Persze, hogy nem... Narnia nem a zuhanyban van... hanem a nagy, barna, régi szekrényben... a sok télikabát mögött. Mit keresne a zuhanyzóban...? - És mellé úgy néztem rá, mintha ez teljesen és totálisan egyértelmű volna, szóval nem is érteném, miért vetődhetne fel bárkiben is, hogy a zuhanyzóban kell keresni, mert hát nincsen ott... Ennek hatására egy pillanatra el is felejtettem aggályaimat, a zuhannyal kapcsolatban, ami épp elég idő volt ahhoz, hogy legközelebb már ne is kezdjek rajta aggódni, mert a fürdőben Autumn elkezdte elmagyarázni a tervét, amire meg én nagyon megpróbáltam odafigyelni, hogy megértsem, és megjegyezzem a dolgot. Amit kicsit eléggé nehezített, hogy ő magyarázás közben a hajába túrt... én meg azt néztem. Mire felocsúdtam némileg, már a víz hangjára lettem figyelmes... és akár be is vallhattam volna, hogy a felét sem fogtam fel, annak, amit mondott... de nem tettem... csak álltam ott, és követtem őt, meg a mozdulatait a szememmel, és közben magamban magammal viaskodtam, hogy ne lépjek oda hozzá, és ne érintsem meg... - Vársz? - kérdeztem vissza, mintegy megerősítésként, mert továbbra is bizonytalan voltam a kérdésben, hogy vajon elhihetem-e, és ha igen is, akkor is... vajon meddig is tart még, míg végül távozik... amit ugye, én nem várok... - Jó... kérlek, várj - bólintottam lassan, a szemeibe lesve, habár... nem is egészen voltam biztos benne, hogy tudom, miről beszélek, mert a szemei megigéztek engem. Figyeltem, ahogyan távozik a helyiségből. Néztem őt, a mozzanatait, a szemeit, a tekintetét, ahogy nézett engem... mindent figyeltem, vagyis... próbáltam figyelni, mert... mert akartam... próbáltam... az emlékezetembe vésni, még ha esélytelen küzdelemnek is tűnt mindez az alkoholmámorral, én akkor is próbálkoztam. Mintha legalábbis értelme volna, ha emlékszem rá... Néhány pillanat egész biztos eltelt, talán egy-két perc is... miután Autumn kiment, de én még mindig csak álltam ott, a fürdőszoba közepén, és néztem azt a pontot, ahol ő az imént eltűnt a szemeim elől. Nem is tudom, talán... azt reméltem, hogy visszajön...? Nem... nem... ő nem... nem olyan. És én sem azért gondoltam, hogy akkor mi is történhetne, nem, én csak... csak... tudni akartam, hogy még itt van... Végül mégis, mintha csak a reflexeim éledeznének... automatikusan lerúgtam a lábamról a cipőimet... és... lehúztam magamról a kabátomat, amit nemes egyszerűséggel a földre is hagytam esni... Amúgy se tudtam volna elkapni, meg nem is akartam, jól volt az ott. És... bár, aztán kezem ugyancsak megszokott módon, a nadrágom övéhez nyúlt... de... valljuk be, a koordináció nem volt az erősségem, a precíz mozdulatok se, meg ilyenek... szóval... ahogy próbálgattam, próbálgattam, és nem ment az öv kioldása, egyszer csak felmorrantam, sóhajtottam egyet, aztán legyintettem, és hagytam a csudába. És nagyjából itt volt az, hogy az agyam úgy határozott, az egész jól van úgy, ahogy van... és nem is foglalkoztam azzal tovább, hogy nadrág, póló és zokni is van még például rajtam, csak egészen simán és egyszerűen, szemrebbenés nélkül elindultam, odasétáltam, és beléptem a megnyitott vízsugár alá. Ami, egyébként... meg kell jegyeznem... ahhoz képest, hogy nem akartam zuhanyozni, egészen jólesett... Olyan... furán... bizsergetőn, kellemes érzés volt... Olyan... megnyugtató... olyan... olyan jó. És ez a jó érzés eltartott vagy... nem is tudom... néhány percig... azt hiszem... gondolom... annyi biztos lehetett... míg hagytam a víznek, hogy mossa a fejem, áztassa a ruhám, és... nyugtasson... de... de utána megint, mintha csak a villám csapott volna belém, eszembe jutott Autumn. Amire ügyetlen mozdulatokkal nyúltam a csaphoz, és üggyel-bajjal, de végül sikerült nagyjából elzárnom a vizet, majd amikor ez sikerült, fennhangon szólaltam meg. - Autumn... itt vagy?! - kérdeztem, és hangomból tisztán kivehető volt a bizonytalanság, de a reménykedés is... mert reménykedtem, hogy nem hazudott nekem...
- Igen minden rendben lesz! - Bólintottam finoman szavaira, de tudtam, hogy csak engem akar nyugtatni. Szinte biztos voltam benne, még annak ellenére is, hogy nem mondja ki. Talán nem akart egy újabb vitát szítani köztünk, mert a mai estén erre is volt példa annak, okán hogy nemigen értettünk egyet mindenben, és ez is egy olyan téma lesz. Nem tudom milyen gondolatok járnak a fejében, de nem gondolnám, hogy az pozitív lenne, és ez nyugtalanított! Nyugtalanított a tudat, hogy megakarna védeni, miközben nekem kell őt védenem... nem engedhetem, hogy visszafelé süljön el, én megakarom védeni... mert ha ő akar majd védeni engem, lehet, hogy csak még nagyobb veszélybe sodorja magát. Nem tudja, hogy én teljesen más körökben mozgok, és nem feltétlen csak attól kell megvédenem őt, hogy leessen a tetőről. A démon aki megtámadta a családját, és megölte a szüleit, lehet, hogy nem fogja annyiban hagyni, hogy végül nem tudott végezni Tristannal, és Mollyval... féltem, de tudtam, hogy erősnek kell lennem, hogy megtudjam védeni őket nem csak a hétköznapi balesetektől, hanem a sötétségtől, a gonosz erőktől is...
- Sose hallottam még embert azt mondani, hogy a makacsság vonzó lenne... - Nevettem fel halkan. Valóban így volt... nem hallottam még ilyet. Megfigyelve az embereket rájöttem, hogy vannak bizonyos tulajdonságok amik nagyon nem számítanak pozitívnak egy ember szemében, ilyen volt a makacsság is. Inkább az volt a jellemző, hogy a makacsság egy idegesítő tulajdonságnak tartják. Én mondjuk sosem gondoltam negatívnak, az más kérdés, hogy angyal körökben se volt annyira előnyös tulajdonság jobban belegondolva, bár sose kaptam büntetést még azért, mert makacs lettem volna. - Nem fogom többször kimondani, hogy még megfogod köszönni másnap reggel, hogy nem egy tetőn kell ébredned, hanem a kényelmes ágyadban. Amúgy pedig te is makacs vagy... - Vontam meg vállamat. Határozottan nem lett volna jó ötlet, hogy mi ott maradjunk a tetőn, és ott aludjon el. Sok alkohol ivott, fáradt is, csak nem érzi egyelőre, illetve hideg is van... és korántsem biztos, hogy holnap ebből az egészből bármire is emlékezni fog, így ki tudja mit reagált volna reggel mikor felébred a tetőn, úgy hogy közben az ölemben van a feje. Lehet jobb, ha nem is tudjuk meg, még elképzelni se szeretném, mert tudva, hogy milyen józanul, nagyon nem biztos, hogy örült volna nekem. Bár így se fog örülni nekem holnap, ha össze fogunk futni, de mindegy is, ne haladjunk ennyire előre... megfogom oldani, minden rendben lesz! Majd megfog enyhülni... ugye nem tévedek? - Velem minden rendben lesz, ne aggódj emiatt! - Mosolyodtam el... próbáltam valamiféle bizalmat sugározni magamból, remélve, hogy elhiszi nekem, hogy így lesz! Pedig nagyon nem voltam benne biztos, hogy mi lesz holnap, hogy fog reagálni, egyáltalán reagálni fog, ha odamegyek hozzá. Makacs leszek mint mindig, de nem tudhattam mit fog hozzám vágni holnap... de bármi is lesz, arra fogok gondolni, hogy milyen volt ma. Hogy mosolygott rám, milyen édes szavakat intézett felém, és milyen gyengéd volt velem. Ha más nem, ebből kell majd táplálnom kitartásomat, hogy tudom milyen ő valójában, mert a részeg ember nem hazudok úgy tartják, szóval hiszek benne, hogy ő ilyen valójában. - Tristan... most már tényleg elég... - Pislogtam zavaromban még párat, és szégyenlősen újra elmosolyodtam. Úgy éreztem magam mint egy kislány akinek most mondanak életében először szép szavakat, és egy része végülis igaz volt, mert még sosem mondtak nekem ilyeneket, a kislány rész már kevésbé volt igaz rám, de a filmekbe szokott ilyen lenni kis tini szerelmeknél, mikor a fiú megdicséri a lányt, ő pedig zavarban van, és már nem is tud mit mondani csak áll ott megilletődve... na ez most teljesen én voltam, mert én sem tudtam nagyon mit kezdeni a helyzettel, és ezt letagadni se tudtam! Szépen lassan folyt a kis maga útján minden. Szerencsésen felértünk, és még a lakásba is bejutottunk. Kicsi megkönnyebbülést jelentett számomra, hogy legalább már idáig eljutottunk, és sikerült felimádkoznom Tristant, aki aztán végülis a végére egészen beleegyező lett, már nem ellenkezett velem, hogy miért is nem szeretne hazajönni, vagy ágyba kerülni, vagy bármi ilyen. Bár valószínűleg még elő fog jönni amint újra eszébe fog jutni, hogy az esténknek lassan vége van, ami azt fogja jelenteni, hogy a mi közös esténknek is vége lesz, ennek pedig már hangot adott, hogy nem nagyon tetszik neki, és valószínűleg ezért is jutott eszébe az az ötlet, hogy akár maradhatnék éjszakára. - Maradok amíg elalszol... de utána hazamegyek... - Suttogtam óvatosan a nevetgélő Tristannak amolyan kompromisszumként, és reménykedtem benne, hogy bele is fog egyezni, mert nem szerettem volna maradni. Nem szabad, a másik pedig, hogy mint a tetőn alvásnál ennél is ugyanaz a probléma, hogy bár most nagyon örülne neki, hogy maradjak, holnap reggel már nagyon nem fog nekem örülni, ha esetleg bármi oknál fogva mégis maradnék! Tényleg nagyon próbáltam csendben végig menni a lakáson, illetve Tristant is rávettem ugyanerre, csak az volt a helyzet, hogy mégsem volt olyan halk mint ő ezt gondolta. A következő pillanatban, annak ellenére, hogy én szerintem sokkal halkabb voltam nála, mégis ő érintette ujját most számhoz, jelezve, hogy maradjak csöndben, én pedig kicsit elkerekedett szemekkel pislogtam rá. Egyrészt azért mert ujja az ajkaimat érintette a másik, pedig hogy nagyon nem értettem egyet azzal, hogy én hangos lennék. - Kettőnk közül te vagy hangosabb... - Súgtam neki miközben megfogtam kezét, ami az előbb még a számnál volt. - Hmmm... szerintem most se a zuhanyzóba, se a szekrénybe, és sehol máshol se keressük Narniát, jó? - Sóhajtottam fel halkan, mert a végére már én is kezdtem kicsit elveszteni a fonalat, hogy akkor most hol van szerinte Narnia, és hol nincs, illetve nem is akartam hogy megkeresse, mert a végén nekem tényleg beakar mászni a szekrénybe, hogy abban megtalálja a Narniába vezető átjárót. Én próbáltam szépen lassan, és részletesen elmondani neki, hogy akkor mi is fog történni, és nagyon is úgy tűnt, hogy figyel rám, vagyis nem tudhattam mi zajlik a fejében miközben figyel rám, mert lehet valahol teljesen máshol járnak a gondolatai, de azért reménykedtem, hogy fogta az adást, és tényleg úgy fog tenni, ahogy én azt megbeszéltem vele! Aztán valamin mégis megakadt a gondolatmenete, az pedig az volt, hogy én kimegyek és én kint fogok várni rá. Kicsit talán megijedve pislogott rám, vagy legalábbis úgy tűnt visszakérdezése alapján, hogy nem olyan biztos abban, hogy én megfogom várni míg végez, de én finoman rámosolyogtam, és egyik keze után nyúltam amit aztán megfogtam, és kicsit megsimogattam ujjaimmal. - Várni fogok rád, nyugodtan zuhanyozz lesz! Nem megyek sehova! - Simítottam meg megnyugtatóan kezét még utoljára, majd kimentem a fürdőből, ezzel magára hagyva őt. Alig fél percig voltam távol, míg megszereztem neki a tiszta ruhákat, ezek után az ajtóhoz közel állva füleltem, és hallgatóztam, hogy minden rendben van odabent. A víz csobogását hallottam csak több percen keresztül, míg aztán végül megszűnt a csobogás, és meghallottam Tristan bizonytalan hangját. - Itt vagyok... - Majd pedig szinte rögtön benyitottam... olyan bizonytalan volt a hangja, azt hittem valami baj van, bele se gondoltam, hogy még hagynom kéne neki egy kis időt, vagy valami olyat fogok látni amit nem kéne látnom. Nem az a látvány fogadott amire számítottam. Vagyis nem gondoltam én semmit... vagyis semmi olyat, de először meglepődve néztem végig rajta. Úgy állt ott mint egy kis ázott kis veréb, úgy tűnik, hogy a ruháit elfelejtette levenni zuhanyzás előtt, mint ahogy azt szokás lenne, vagy igazából el se tudom képzelni mi történhetett! Bezártam magam mögött az ajtót, és aggódva léptem elé. - Mi történt? Így megfogsz fázni... - Vontam össze szemöldökömet, és igazából nem is gondolkoztam, sokkal nagyobb volt bennem az aggódás, így cselekedtem kérdés nélkül. - Nem mondták még neked, hogy ruhák nélkül előnyösebb... - Itt volt az a pont hogy hozzáértem pólója széléhez, és egy óvatos mozdulattal lehúztam róla. Csakhogy mikor ezt megtettem, és szemem elé került félmeztelen felsőteste, a mondatom félbemaradt. - ...zuhanyozni... - Pislogtam párat, és nyögtem ki az utolsó szót, miközben megpróbáltam újra a szemeibe nézni. A gondolataim elvesztették a fonalat meglátva felsőtestét... én még nem láttam ilyet, mármint de igen, távolról, képeken, filmen, ilyenek, de ilyen közelről még nem... ő egy hús-vér férfi volt, és itt állt előttem... annyira közel, hogy alig kellett volna kinyújtanom a kezem, hogy hozzáérhessek mellkasához, vagy akár hasához.
- Igen... minden rendben lesz - ismételtem meg a szavait, közben tekintetemmel az övébe ásva magam, és... bár nem mondtam ki, de a szemeimből végül is akár ki is olvashatta, hogy nem engedem, hogy baja essen... főleg nem, ha helyette nekem is eshet. Nem tudtam volna egészen pontosan megfogalmazni ezt az érzést, mert egészen új érzés volt... volt már, hogy hasonlót éreztem, például a szeretteim iránt, de... ez mégis most egészen másmilyen volt... amit őiránta éreztem... Azt éreztem, hogy nem bírnám elviselni a tudatot, hogy baja essen...! Látni, végignézni főleg nem... nem bírtam volna ki, hogy lássam, és ne lépjek közbe... Bármit megtettem volna érte, hogy őt megvédhessem...! Akármit!
- Nem a makacsság a vonzó. Te vagy vonzó, mikor makacs vagy - feleltem, és szent meggyőződésem volt azt illetően, hogy mennyire jó a dumám... meg hogy mennyire is igazam van ezzel. Lehet, hogy a makacsság nem vonzó, lehet, hogy másoknál ez simán bosszantó dolog, de mikor ő makacs... az aranyos. Én annak találtam. Így bosszantóan aranyos és makacs volt. Elvigyorodtam. - Szép kis makacs páros vagyunk - helyeseltem, mert igen, kicsit talán én is makacs vagyok... máskor... de most bezzeg... ő szinte bármire rá tudott eddig venni. Én ennyire azért nem voltam sikeres, úgyhogy kettőnk közül ő volt a makacsabb. Arra inkább nem mondtam semmit, mit fogok megköszönni holnap reggel, és mit nem, hiszen... az is csoda lesz, ha emlékszem rá holnap, hogy mi volt az éjjel, de... az főleg csoda lesz, ha pozitívan gondolok majd bármire is reggel... ezzel pedig nem akartam őt elszomorítani, így inkább nem tettem szóvá. Lesz még azzal éppen elég bajunk... vagyis, főleg neki... ha holnap tényleg megint meg akar próbálni majd velem jóban lenni... ott aztán minden lesz, csak pozitívumok nem... és mindent egybevetve, én leszek a legnegatívabb... - Szeretnék neked hinni... de ismerem magamat, te pedig még nem... - sóhajtottam, mert tényleg akartam, de féltem... és nem bírtam elszabadulni ettől a kínzó érzéstől, hogy eddig is gonosz voltam, és tudtam, eddig sem lettek volna rám büszkék a szüleim, azért, ahogy viselkedtem, de amikor majd Autumnnal leszek gonosz... az lesz a legrosszabb, egybe véve mindent, amit eddig a viselkedésemről el lehetett mondani mostanság. Most lesz a legrosszabb, és a legfájóbb, még ha nem is úgy érzem majd akkor és ott... de attól... belül, a lelkem... minden szó után kicsit meghal majd... mert őt fogom bántani... akit nagyon nem akarok... - Ez az igazság - vontam csak meg egyszerűen a vállam. - De ha nem akarod hallani, én nem mondom ki... - néztem rá szépen, mert egyfelől, így is gondoltam, amiket mondtam, másfelől meg, én szerettem volna azért, ha hallja ezeket tőlem, az igazságot, még azelőtt, hogy eljönne a reggel, és visszaváltoznék a gonosz seggfej-énemmé... Hátha ezekre gondol majd inkább, amikor szemét leszek vele, és akkor talán kevésbé fájnak majd neki azok a szavaim, ha emlékszik, miket mondtam neki most. De igazság és vágyak ide meg oda, azt nem kerülhettem el egy ilyen makacs útitárssal, hogy márpedig haza keveredjünk végül. Vagyis, én. Én hazakeveredtem. Ő még nem, dehát... nem engedte, hogy hazakísérjem, pedig én szívesen megtettem volna. Bár biztos nem lett volna egyszerű rávennie, hogy aztán magára hagyjam, de jobban belegondolva, így még mindig több időt tölthetek el vele, mert ő azt ígérte, velem marad, míg lefekszek és elalszok, csak... ezzel is ott volt az a probléma még, hogy aggasztott, hogy nem látom őt biztonságban hazaérni... Persze nekem kellett volna a legjobban tudni, hogy egy ajtó még nem véd meg a gonosztól, de... mást nem tudtam remélni, mint hogy az elég lesz, mivel nálunk aludni azt nem akart... - És ha nem alszok el...? - vetettem fel az "utolsó esélyem", de persze én magam is éreztem, hogy erre körülbelül annyi esélyem volna, mint szárnyakat növeszteni, és repülni egy kört az épület felett. Csak kapaszkodót kerestem... Egy lehetetlen feladatot próbáltam megoldani, pedig tudtam, hogy kár az erőlködésért, mégis... próbálkoztam... hátha létezik számunkra megoldás... egy olyan, aminek a végén nem kell elválni, és én nem válok gonosszá és rideggé vele... Milyen kár, hogy csodák nincsenek... - gondoltam magamban vágyakozón, búsan. - Nem is igaz, én teljesen csendben vagyok! - feleltem, némi felháborodással, és persze vigyorogva, mert meggyőződésem volt, hogy ezt is én mondtam halkabban, mint ő azt, hogy én volnék a hangosabb, ami tuti biztosan nem úgy volt! Ennek érdekében közelebb is hajoltam a füléhez, hogy biztosan jól hallhassa, amit mondtam, mert hát ki tudja, lehet, hogy már olyan halk voltam, hogy alapesetben az iménti távolságunkból meg sem értette volna, hogy mit mondok, mert annyira nagyon halk voltam! - Jó... jó... amúgy is fölösleges lenne, az a szekrény, amiben van az átjáró, az a vidéki házban van... vagy... a londoni metróban... asszem... - morfondíroztam félhangosan már a végén, mintha magam sem volnék benne biztos, hogy jól emlékszem-e. Mondjuk, tényleg nem is egészen voltam biztos... a metróra emlékeztem, de hogy az London volt-e, arra már kevésbé... úgyhogy a végén már csak legyintettem, jobbnak látva elengedni a kérdést. Miután a fürdőbe értünk, és a zuhanyzási-tervnek kb. a felét sikerült a fejembe verni, hamarosan már a vízcsobogás hangja töltötte be a helyiséget. Én meg Autumn szépségével voltam elfoglalva igazából inkább... meg azzal a gondolattal, hogy milyen volna magamhoz húzni, és újra megcsókolni... vagy milyen volna, ha magammal húznám a vízsugár alá, és a hajtincsei vizesen tapadnának az arcához... amiket aztán én simíthatnék el onnét... és érezhetném a lélegzetét a bőrömön, ahogy ő is a sajátján az enyémet... Felsóhajtottam, amikor Autumn megfogta a kezem, s ujja finoman megsimította a bőröm. Ez még szinte jobb is volt, mint amit elképzeltem... az érintése olyan volt, mintha a napfény melege érné a testem... - Rendben... bízok benned - jelentettem ki, de nyeltem egyet, ahogy szemem közben követte ujja mozgását, miként ismét megsimogatta a kézfejemet... majd elengedte, és az ő keze eltávolodott az enyémtől, ahogy távozott a fürdőből. Magamra maradtam. De a fejemben... mintha még itt lett volna ő is. Talán mert annyira szerettem volna, hogy itt maradjon velem... hogy ő is velem legyen, és én is... én maradjak... mert szerettem ezt, aki mellette voltam... Aztán persze tudtam, hogy holnap nem fogom szeretni magam, ha esetleg emlékszem majd, vagy utóbb megtudom, tőle, hogy milyen is voltam vele ma... Akkor majd nem tetszik mindez. De most tetszett, és ezt az érzést... azt kívántam, bárcsak meg tudnám tartani. Valahogyan... Ráfoghattam volna, hogy a vetkőzés is azért érdekelt kevésbé, meg azért ment úgy, ahogy... vagyis kb. szinte sehogy... mert Autumnnal volt tele a fejem... dehát, nem... nem csak erről szólt a dolog. Azt hiszem, ha ő nem lett volna a fejemben, ez akkor sem ment volna... sőt, még ennyire sem... hiszen, ha ő nincs, talán haza sem jöttem volna, míg ittas vagyok... aludtam volna valahol, majd reggel talán haza vánszorogtam volna, és... ruhástól, ahogy voltam, bedőltem volna az ágyamba, hogy ott aludjak tovább. De nem így zajlott. Autumn hazahozott engem, és zuhanyzásra ösztökélt... az persze már abszolút mellékes volt, hogy ezt nem ruhában kellett volna megtennem, én úgy éreztem, mindegy, jól van ez így. Autumn viszont a jelek szerint erről másként vélekedett. Mikor aggódni kezdtem, vajon itt van-e még, és szólítottam őt, ő rövidesen meg is jelent a résnyire kinyílt ajtóban, aminek hatására megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, és rámosolyogtam. - Itt vagy...! - állapítottam meg én is, és hangomban érezhető volt, azt hiszem, a boldogság... igen, boldog voltam... mert ő még mindig itt volt velem! Azzal először foglalkozni sem akartam, hogy megleptem őt, vagy hogy bármi is volna a helyzetünkben, ami épp nem stimmel... nevezetesen az, hogy én vizes ruhában ácsorogtam ott. Csak örültem, hogy itt van még, és hogy bejött, hogy ismét látom, hogy odasétált hozzám. Én egyszerűen csak örültem neki! - Nem fázok... fűt egy érzés belülről... egy jó érzés... - mondtam neki mosolyogva, és a fejem rázva, de ő csak folytatta, és mielőtt reagálhattam volna bármit is, ő már meg is fogta a pólómat, és egészen egyszerűen csak lehúzta rólam, én meg... hagytam neki. És álltam ott előtte póló nélkül, egy gondolattal a fejemben... meg azzal az érzéssel a bensőmben, hogy örülök, hogy ő itt van velem... - Autumn... - ejtettem ki a nevét a számon egész halkan... és tettem feléje egy lépést, csak egy kis lépést, mert közben felemeltem a kezeimet is, és nem gondoltam át mit teszek, csak... ösztönösen cselekedtem... tudatom leghátsó szegletében egy reménykedő kis hanggal, mely abban bízott, nem fog Autumn felképelni, amiért ezt teszem most. Ugyanis kezeim érte nyúltak, az egyik a felkarját fogta meg, a másik a dereka köré siklott, és úgy húztam magamhoz még közelebb, hogy teste az én vizes testemhez simuljon. Érezni akartam őt... az illatát, a lélegzetét... Nem is tudtam volna megmondani, mi ütött belém, de nem akartam, hogy még egyetlen pillanatig is akár, olyan távol legyen tőlem! - Nem tudom mit csinálsz velem... de ne hagyd abba, jó...? Bármi is van... csak ne hagyd abba... - suttogtam, olyan közel hajolva a szájához, hogy az enyém az övéhez ért, ahogy kiejtettem a szavakat. Éreztem a leheletét, és ő is érezhette az enyém, szemeim olyan közel voltak az övéihez, hogy meg tudtam volna számolni a szempilláit... Kezem végigsimított a karján, fel a válláig, majd meg sem állt a hajáig, melybe finoman beletúrva, tettem szabaddá a nyakát. S hacsak nem állított meg, akkor lassú, óvatos mozdulattal hajoltam oda, és gyengéden a nyakába csókoltam.
Szavaira nem mondtam semmit, csak óvatosan bólintottam egyet. Nem akartam már tovább fűzni ezt a témát, de tudtam, hogy ez még nem egy lejátszott meccs közöttünk. Ebben is makacs volt, de én is makacs voltam mint mindig. Nem engedhetem, hogy maga elé akarjon helyezni, mert annak tényleg lehet az lesz az eredménye, hogy nagyobb bajba sodorja magát, mint amiben lesz... ennek pedig az is lehet a vége, hogy meghal...! Márpedig neki élnie kell, az nem opció, hogy én túléljem, ő pedig meghaljon, itt kizárólag egy lehetőség lehet, az pedig az, hogy én meghalok miközben védem őt, ő pedig élni fog, és bármit fog tenni, ez akkor is így lesz! Ebből nem fogok engedni, annak ellenére, hogy neki teljesen más szándékai vannak!
- De gondolom erről, holnap ne kérdezzelek meg... - Vontam fel szemöldökömet egy pillanatra de aztán elmosolyodtam. Kicsit próbáltam terelni a témát magamról, mert zavarban voltam, bár lehet rossz irányba vittem el a téma terelést, de nem volt nekem ezzel semmiféle rossz szándékom, illetve ezzel nem azt akartam kiemelni, hogy holnap milyen lesz velem, márpedig szavaimból mégis ez jött le. - Holnap már csak simán bosszantóan makacs leszek... de ne értsd félre, ez nem baj... ebből tényleg nem ezt szerettem volna kihozni. - Kezdtem végül mégis magyarázkodásba, mert nem akartam így hagyni a témát. Ez nem csak magyarázkodás volt, hanem esetleg arról is próbáltam közben győzködni, hogy holnap megfogok küzdeni a gonosz, és undok énjével is! Mint mindenben vele kapcsolatban, ebben is ugyanolyan makacs leszek. - Nincs azzal baj, hogy mindketten makacsok vagyunk... maximum mindkettőnknek nehezebb dolga van a másikkal! - Vontam meg vállamat, kicsit kuncogva, mert azért valamennyire viccesnek tartottam a helyzetet. Én ezt tudtam magamról, hogy makacs vagyok, de arra álmomba se gondoltam, hogy az az ember akire majd vigyáznom kell, ugyanennyire makacs lesz. Isten talán ezzel is megakarta nehezíteni a dolgomat, hogy még véletlenül se legyen egyszerű dolgom azzal akire vigyáznom kell! Fogalmam sincs milyen szándékai voltak ezzel, de nem fogom feladni, nem azért kaptam őt, hogy aztán az első bukkanónál feladjam, és itt hagyjam őt... vele se tehettem meg, illetve magammal szemben is van egy elvárásom, az pedig az, hogy ő végeredménybe boldog legyen, sikerüljön túltennie magát a történteken lehetőleg minél kevesebb sérüléssel. Én nem elégszem meg kevesebbel... - Majd akkor megismerlek... mint láthatod eléggé makacs vagyok, és eszméletlen jó meggyőző képességem van! - Mosolyogtam rá meggyőzően. Nem akartam még én is negatív lenni ebben a témában, elég volt az, hogy Tristan kimutatta azt, hogy ő fél a holnaptól, hogy milyen lesz velem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem féltem tőle, de ezt eszemben sem voltam kimutatni felé! Tudom, hogy holnap fogja igazán megmutatni azt, hogy milyen vastag, és kemény is az a jég a szíve körül, milyen erős pajzsot húzott maga köré annak érdekében, hogy elrejtse fájdalmát. - Nem az a baj, hogy nem akarom hallani, egyszerűen még senki nem mondott nekem ilyeneket... tényleg senki! - Vallottam be, és megvontam vállaimat, bár szerintem ezt már az este folyamán már egyszer mondtam neki. Maximum egy dolog miatt nem szerettem ezeket hallani, az pedig az volt, hogy egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele... nekem ez annyira új érzés volt, annyira egy új helyzet, hogy zavaromban azt se tudtam mit mondjak ezekre. Én nem egy földi lány voltam, én egy angyal voltam, nekem sosem volt ilyenben részem, emiatt nem is tudtam, hogy mi erre a normális reakció. Van egyáltalán erre bármiféle jó reakció? Úgy érzem több könyvet, és filmet kell tanulmányoznom ahhoz, hogy megtudjam mit is reagálna erre egy normális ember. Mert én sem nem voltam normális, se nem voltam ember, így teljesen ismeretlen vizeken eveztem ebben is, meg még nagyon, de nagyon sok mindenben is. - Tristan egyedül az alkohol miatt nem érzed valószínűleg, hogy fáradt vagy, de szerintem aludni fogsz amint ágyba kerülsz... de tényleg maradok míg el nem alszol... ha az 10 perc lesz, és akkor is ha egy óra! - Próbálkozott, de talán ő is tudta, hogy esélye sincs, és nem tud meggyőzni arról, hogy itt aludjak nála... vele, vagy nem is tudom mi járt a fejében, hogy ezt kiviteleznénk úgy, hogy ez mindkettőnknek jó legyen, mert én nem aludhattam vele egy ágyban... az lehetetlen! Én egy férfi ágyában aludjak, úgy hogy a férfi is ott alszik mellettem? Még a gondolat is lehetetlennek tűnt... bár a csók is lehetetlennek tűnt az én elképzeléseim szerint, végül mégis megcsókolt, én pedig viszonoztam neki elég kevés gondolkodás után. Sőt az agyam inkább nagyon is messze állt attól, hogy bármire is gondoljak akkor, abban a pillanatban! - Csendben vagy, de nem eléggé csendben... - Egyeztem végül bele valamilyen szinten, pedig nagyon is távol állt attól, hogy csendes legyen, és csodálkoztam rajta, hogy még senki nem ébredt fel arra az egész műveletre, míg végül aztán beértünk a lakásba, és végül sikerült elindítanom a fürdő irányába. Vagy lehet, hogy inkább az volt a probléma hogy teljesen más volt nála a csend, és halk fogalma mint nálam, ezért éreztem őt annyira hangosnak! Azért persze közel hajolt fülemhez míg kimondta szavait, és emiatt megint kezdtem azt érezni, hogy kezdek elvörösödni, főleg, hogy végeredménybe teljesen szükségtelen volt, mert bár halkabb volt mint azelőtt, de ettől függetlenül minden szava kivehető lett volna, ha nem közelít felém... kezdtem azt érezni, hogy direkt akar zavarba hozni! - Majd megkeressük... majd, ha kijózanodsz... mert ebből most már nem értek semmit... - Sóhajtottam fel halkan szavai hallatán. Talán már ő maga is elvesztette a fonalat, úgy ahogy én is, bár lehet nem ezzel kellett volna lezárnom ezt a beszélgetést, hogy majd megkeressük, ha kijózanodott, mert szinte biztos, hogy még ehhez lesz valami megjegyzése... vagy talán már ő is elengedte ezt a témát, majd meglátjuk. Tényleg igyekeztem nagyon részletesen és érthetően neki elmondani, hogy mi is az a terv amit én magamban kitaláltam, és csak remélni tudtam, hogy nem csak elméletben sikerül ezt megvalósítani, hanem gyakorlatban is! Persze egy pillanatig se haragudtam volna rá, ha esetleg nem minden fog megvalósulni a tervből, hisz részeg volt, és úgy éreztem, hogy nem is nagyon figyel rám. Kicsit olyan esetlennek tűnt ebben a helyzetben, sőt folyamatosan ezt éreztem rajta mióta elindultunk a lakásukhoz vezető lépcsőkön. Nem tudom miért volt ez... de aztán ahogy aggódását kifejezte azzal kapcsolatban, hogy ugye biztos megfogom várni akkor megértettem... vagyis azt hiszem. Mármint az esténknek lassan vége van, ami azt is jelentette, hogy ő lefog feküdni aludni, és minden vissza fog térni a megszokott ütembe holnap, és lehet nem is fog erre emlékezni mi történt ma, ő pedig aggódott emiatt, nem csak amiatt, hogy én esetleg itt hagyom őt ígéretem ellenére! Aztán lehet rosszul gondolom, de úgy hiszem esetlensége ebből fakad, de nem mertem rá kérdezni, hogy mire gondol most! - Igen, bízz bennem! - Mondtam ki utolsó szavaimat, de tekintetét már elvesztettem mivel láttam hogy egy nagyot nyelt, majd kezemre tévedt szeme ami éppen az ő kezét simította meg. Halkan felsóhajtottam, majd óvatosan engedtem el kezét, hogy most már tényleg magára hagyjam. Csak álltam ott az ajtóban és folyamatosan füleltem, azért féltem, hogy valami baj lesz. Megbotlik, megcsúszik vagy bármi, de akkor sem maradhattam mellette miközben zuhanyzik, azt tényleg nem szabad, még akkor is, ha ezzel nem tudom annyira megvédeni mint akarom! Mikor benyitottam még láttam mosolyát, illetve megkönnyebbült sóhaját, de nekem a gondolataim ezek után már csak azon jártak, hogy tényleg beállt a zuhanyba ruhástól-mindenestől. - Persze, hogy itt vagyok! - Mondtam még azért ki nagyot nyelve, és aggódva néztem végig vizes ruháin, és rögtön azon morfondíroztam, hogy így megfog fázni, emiatt nem maradhat így! Így tovább már nem is vittem a gondolatmenetet, meg is fogtam pólóját és lehúztam róla, és abba bele sem gondoltam, hogy mondjuk neki ez az ötlet annyira nem fog tetszeni, és nem nagyon kér ő abból, hogy én bármit is levegyek róla. Szembe kerültem meztelen felsőtestével... egyrészt ez is nagyon összezavart, másrészt megszólalt, hogy fűti egy jó érzés, ez pedig végképp lefagyasztott, így inkább lenéztem a kezemben lévő csurom vizes pólójára, ami valahogy a kezemben maradt, és kitartóan szorongattam, majd egy kis gondolkodás után megszólaltam... vagyis ez túlzás volt, hogy én bármin is elgondolkoztam, inkább mondjuk azt, hogy kimondtam az első szavakat amik eszembe jutottak. - Bocsánat a pólód miatt... - Nyögtem ki nagy nehezen, és felé nyújtottam pólóját, de ekkor kimondta nevemet, és tett egy lépést felém, az én kezemből pedig azzal a lendülettel esett ki a póló a földre, mintha megijedtem volna attól, hogy megindult felém, de ezen kívül végül nem mozdultam, csak hagytam, had sodródjak az árral! Felém nyúlt, és a következő pillanatban azt éreztem, hogy egyik keze felkaromra simul, míg másik keze a derekamra, és így vont magához közel... annyira közel, hogy vizes teste az enyémhez simult, egyik kezemet pedig mellkasára simítottam. Igen arra a mellkasra simult kezem, amiről az előbb még csak fantáziáltam, hogy esetleg milyen érzés lenne hozzáérni, és ennek hatására egy pillanatra még a lélegzetem is elállt, de nem toltam őt el magamtól, sőt hagytam, hogy közel tartson magához. Sok intő szó járt a fejemben arról, hogy ezt mennyire nem szabad, de ezek a gondolatok valahogy úgy éreztem egyre halkabbak, szinte már alig voltak hallhatóak, ahogy teltek a másodpercek. - Jó... - Csak ennyit tudtam kinyögni, ehhez is nagyon meg kellett erőltetnem magamat, arról nem is beszélve, hogy mindezt olyan közelről mondta nekem, hogy éreztem leheletét ajkaimon, és alig pár milliméter választott el minket attól, hogy ajkaink összeérjenek. Feszülten vártam következő lépését, mellkasán nyugvó kezem megremegett... de még mindig eszembe se jutott, hogy eltoljam magamtól őt. Keze végigsimított karomon, egészen vállamig, ahol aztán beletúrva hajamba elhúzta az útból, és ezzel szabad terület lett a nyakam, és még ekkor sem esett le, hogy milyen szándékai vannak, de aztán elhajolt ajkaimtól, és nyakam felé kezdett közelíteni, amibe aztán végül gyengében belecsókolt. Szemeim ebben a pillanatban becsuktam, és egy sóhaj hagyta el torkomat. A puha ajkai amik nemrég még az én ajkaimat érintették, most a nyakamat érintették, és egy megmagyarázhatatlan érzés járta át a testemet, így esélyem se volt visszafogni sóhajomat. - Ne hagyd abba... kérlek... - Sóhajtottam fel újra miközben kezemmel óvatosan hajába túrtam. Fogalmam sincs milyen érzés volt ez ami átfutott rajtam, de ebből szerettem volna még... ahhoz túl jó volt, hogy ne kérjek még belőle! Fogalmam sem volt róla, hogy mi fog ebből kisülni, de nem is gondolkoztam rajta, nem is tudtam volna gondolkozni... csak Tristan töltötte ki gondolataimat, és nyoma sem volt azoknak a gondolatoknak, hogy ezzel bármi rosszat teszek!
A szándékaim teljesen egyértelműek voltak számomra. Még ha a helyzet különös, és újszerű is volt, mert egy... egy vadidegen lány, hirtelen olyan erős hatást gyakorolt rám, hogy nem tudtam tisztán gondolkodni. Persze, amúgy se tudtam volna a pia miatt, de nem úgy... ez más volt! Ez nem az volt, hogy most le kell őt nyűgöznöm, és ezért akár a tető szélén is képes lettem volna akrobata mutatványokat véghez vinni, mert ez annál távolibb volt... nagyobb... komolyabb... Ez egészen komolyan arról szólt, hogy őt éreztem... a létezésem feltételének...! Ez tőlem... ez tőlem olyasmi volt, amire nem lehetett azt mondani, hogy csak az alkoholmámor okozza, vagy elvakult, elkapkodott, esetleg hormonális tévképzet... hiszen nálam jobban kevesen tudhatták, mennyire komoly dolog a veszteség fogalma... tudtam már, mit bírok ki, és mit nem...! És csak arra tudtam gondolni, hogy pár órája ismerem, mégis... most ott tartottam, hogy ha olyan világban kéne élnem, amiben ő nem létezik, akkor nem akarnék tovább próbálkozni sem. Eddig is kevés dolog tartott vissza, de ő... a vesztesége gondolata... egy világ, amiben nem létezik... az... egyszerűen egy elviselhetetlen létet festett le számomra. Úgy éreztem, ha... ha nincs Autumn... akkor nincs Tristan sem, és... ennyi. Ennyi volt, csak így egyszerűen. Úgyhogy, nem volt számomra vita tárgya...! Neki nem eshet baja!
- Hááát... ha megkérdezel, lehet, hogy rossz vége lesz... vagyis biztos... - javítottam aztán inkább ki magam, némileg keserűen, mert magamat ismerve, én holnap... már pont nem fogom se kicsit, se nagyon vonzónak találni, azt, hogy ő milyen aranyos és makacs... És további szavai alá is támasztották eme gondolataimat, így bólintottam rájuk. - Nem, igazad van... Holnap minden más lesz, nyilván ez is úgy lesz, mint ahogy mondod, és... tutira nem kedvesen fogom ezt neked előadni... ami pedig igenis baj. Bárcsak ne kellene visszaváltoznom olyanná... Ha tudnék tenni ellene, megtenném... de eddig csak a pia vált be, hogy újra kedves tudjak lenni... - mormogtam, a vége felé már egész reményvesztetten. A pia-dolog neki nem tetszett, és gondolom, hogy holnap nekem se nagyon fog, mert nyilván rosszul leszek tőle. Mondjuk, meg is érdemlem majd... ha mást nem, azért, amilyen pokróc leszek majd vele. Azt kívántam, bárcsak csoda történne, bárcsak... az ő kedves, és makacs személye holnap is képes lenne... feltörni a jeget bennem... Őszintén... örültem volna, ha ő végre sikerrel jár, bár féltem, hogy úgysem fog neki menni, bárhogyan is próbálkozzon... - Te makacsabb vagy. Meg ráadásul... teljesen el is veszed az eszem. Ha azt mondanád, hogy lila az ég, és piros a fű, én neked még azt is elfogadnám... mint eddig ma... szinte bármit... Azt hittem, makacs vagyok, nagyon, de... de nem, én melletted... labdába se tudok rúgni. Nem tudom, hogyan csinálod... elveszed az eszem... - somolyogtam rá, és egyáltalán nem volt vádló, vagy számonkérő a hangom, mert igazából nem is zavart, hogy ezt teszi velem. Ő valami... jobbat csinált belőlem, ma este olyan voltam... amilyen már régen nem voltam, és... ez hiányzott... és jó érzés volt nekem ilyennek lenni. Jó lett volna, ha ezt holnap is el tudja nálam érni, pia nélkül, még ha kevés esélyt is láttam erre... naiv módon mégis volt bennem remény ezt illetően. Akartam, hogy sikerüljön... amiért persze a holnapi énem előre röhögött, keserűen, gonoszul, benn, mélyen bennem, mert ő meg biztos volt benne, hogy szegény lánynak esélye sincsen nálam... holnap, józanul... nincs. - Igen, azt tudom... - mosolyogtam rá vissza én is, de aztán mosolyom szomorkássá vált, ahogy folytattam tovább -, kár, hogy a makacsságod és a meggyőző képességed nem teszi majd lehetővé, hogy jobban kedvelj, ha majd megismersz úgy... mert úgy nem fogsz kedvelni, szerintem... azt az énemet nem lehet kedvelni, mert gonosz... - magyaráztam keservesen, előre dagonyázva a bűntudatomban. Még ha hiszek is benne, hogy Autumn sikerrel jár majd, és a közelembe férkőzik, még ha hagyom is majd neki, hogy ott maradjon, ahol én, és ha hajlandó is leszek vele beszélni, beszélgetni, még akkor is ott volt az az el nem hanyagolható részlet, hogy az a józan Tristan, aki holnap leszek... ő gonosz... szóval, ha Autumn elkezd majd megismerni úgy... elég valószínű, hogy csak idő kérdése, és úgy menekül majd el, mintha dárdával üldözném... Teszem hozzá, a holnapi énemtől még akár az is kitelhetne, így még rágondolni sem jó ötlet, hogy ez megtörténhetne, mert a végén még megvalósítja eme rémképet a gonosz énem... Lehet, hogy volna olyan őrült, és gonosz... De ettől az elképzeléstől még én is megborzongtam...! Nem is gondoltam rá többször. Meglepő és hihetetlen volt, amit mondott, mert nem tudtam megérteni, ha ez igaz... hogy lehetne lehetséges, hogy senki nem mondta még ezt neki...?! De ettől, meg az arckifejezésétől, a tekintetétől, ahogy ezt monda, én elszántam magam, hogy ma én még ezt elmondom neki legalább tucatszor, ha nem többször, akkor is, ha leállít minden alkalom után, mert... mert szerettem volna, ha nagyon, nagyon... nagyon megjegyzi, hogy én... én őt nagyon szépnek tartom! - Jó dolog elsőnek lenni - mosolyogtam rá, olyan csibészesen, és újra kimondtam. - Csodaszép vagy! - És csak mosolyogtam rá, mint egy bolond, mosolyogtam rá... mint egy kisgyerek, aki a karácsonyi ajándékát nézegeti... csodáltam... mintha a legszebb drágakő volna a világon...! Úgy néztem rá, hogy érezze ő is... mennyire nagyon szépnek látom őt! Azt akartam, hogy igenis érezze, hogy én őt nagyon-nagyon szépnek látom! - Látod, mennyivel jobb lenne, ha nem kerülnék ágyba?! - nevettem el magam, de természetesen magam is érzékeltem azért, hogy ez ostobaság. Ahogy hajlandó lettem volna aludni a fűben is a ház előtt, úgy az is egyértelmű volt, hogy akár ágyba kerülök, akár máshol kerülök majd újra vízszintesbe, mindegy is, mert ott alvás lesz, és kész. Ha a fene fenét eszik, akkor is az lesz. Nem akarnék aludni, bárcsak ébren maradhatnék, vele... de... a remények és a tények ritkán csengenek össze. Remélhettem, ahogy csak bírtam, akkor is el kellett fogadnom a tényt, hamarosan aludni fogok. És a mai éjjel... mint egy káprázat... úgy törlődik majd ki az elmémből... mintha csak álom lett volna. - Ne legyen tíz perc... annyi nem elég belőled. - Az orrom alatt mosolyogtam, de lehajtottam kicsit a fejem, mintha csak zavarban volnék... Talán kicsit abban is voltam. Őbelőle tényleg nem volt elég annyi idő se. De öt óra se lenne elég... Kár, hogy nem élhetünk örökké... Az örökkévalóság még talán elegendő is lenne, és még annyi idő alatt se unnám meg, hogy őt nézhessem... mert ahhoz túl szép volt. De, igen, igen, persze, megértettem, a lelkem mélyén, mi az abszolút kizáró ok a maradása kérdésében. Hisz már megbeszéltük, hogy reggelre talán nem is emlékszem majd rá, hogy ma megismertem őt, de ha fogok, akkor se fogok neki örülni... Ha sikerülne is rávennem, hogy maradjon, és ő például az ágyamban aludna, én meg a földön... akkor is, ha reggel felébrednék, és látnám őt, de fogalmam se volna róla, hogy ki ő, hát... abból aztán... biztos is, hogy nagy zűr lenne...! Én csinálnék zűrt... És ezt bizonyára ő is sejtette... így nem is mert elgondolkodni rajta, hogy maradjon, mert biztos, hogy meg akart ettől védeni... mindkettőnket... de, gondolom, főleg engem... Mert ő ilyen jó lélek, inkább magát veszélyezteti, és kóricál kint éjjel a sötétben, csak nekem ne okozzon zűrt... - De nagyon csendben vagyok... mint egy kisegér! - nevettem el magam halkan, még mindig közel Autumn füléhez, mert ugye csendes is voltam épp, meg... hát, miért is ne... hiszen, jó volt a közelében lenni, és... érezni a közelségét, meg az illatát. Olyan finom illata volt, vonzott vele magához... mint a méheket a virág... szívesen odahajoltam volna, egész közel, bele a nyakába, hogy mélyen magamba szívhassam ezt az illatot. Csak azért nem tettem meg, mert a bókjaimtól is zavarba jött szegény, hát még mit érezne, ha a nyakában kezdenék el szimatolni! Lehet azért már tényleg pofon is vágna ijedtében, hogy mit művelek vele, és nem akartam megijeszteni, ezért nem is csináltam. Elvigyorodtam. - Majd megmutatom. Hátha jön a Mikulás hozzánk is, és kapunk mi is ajándékot. Én téged szeretnélek kapni - szóltam álmodozón, és közben a lehető legszebben néztem rá. Habár, nem sok esélyt láttam rá, hogy én bármit is kaphatnék, hiszen ajándék a jóknak jár, én meg mostanában inkább rossz voltam, nem pedig jó. Ha kapnék is valamit, inkább csak szenet, nem pedig ajándékot... főleg nem őt. Olyan jó talán soha életemben nem is voltam, hogy őt kaphatnám, mert ő lett volna az ajándékok királynője...! A zuhanyzási tervek végülis kb... úgy 50%-ban teljesültek is. Mert fogjuk rá, hogy megmosakodtam, csak... az is igaz, hogy ruhában. Mondjuk, nem biztos, hogy ez olyan nagy baj volt... mármint... Autumn biztos zavarban lett volna, ha pucér lettem volna, amikor belépett az ajtón a hívásomra... mert hát... tulajdonképpen nekem épp akkor pont meztelennek kellett volna lennem, az elmélet szerint, szóval, ha arra jött volna be, hogy itt álltam volna egy szál semmiben, akkor nyilván... hát, nem tudom, de szerintem zavarba jött volna, legalábbis gondolom, azok után, hogy még attól is zavarba jött, hogy én őt szépnek neveztem, ez alapján valószínűleg tuti volt, hogy zavarba jött volna tőlem, hogy ő szép, én meg meztelen... mármint, lettem volna, az elmélet szerint, ha minden a tervek szerint ment volna... De ugye, nem úgy ment, mert én nem boldogultam a vetkőzéssel, és hát, annyira nem is érdekelt a vetkőzés, ezért végülis nem vetkőztem le. Maradtam ruhában. Ezért, amikor Autumn visszajött hozzám, és meglátott, akkor vizes voltam, igen, de ruhában voltam vizes. És igazam volt, azért azzal nem értett egyet, hogy ruhában fürdés, bár gondolom azért örült neki titkon, hogy nem vártam meztelenül... vagyis hát... mondjuk... ki tudja... de én azt gondoltam, örült azért. Legalábbis kicsit. Hát, igazából... meglepődtem. Azt azért nem gondoltam volna, hogy le fogja venni a pólómat... Mondjuk, nem volt ezzel bajom, mármint... miért is lett volna, csak... adott volt egy csinos lány, aki itt állt a fürdőszobában velem, és... levette a pólómat. Mert vizes lett. Nem volt nekem ezzel bajom. Én is vizes voltam a póló alatt, úgyhogy igazából... nekem mindegy volt, rajtam van-e... Meg, úgy amúgy is, néha aludtam póló nélkül, például, ha melegem volt... Most mondjuk nem volt úgy konkrétan melegem, vagyis... nem úgy, hogy meleg volt, és ezért melegem volt, inkább... kicsit azért volt melegem, mert ő itt állt velem a fürdőben, ketten voltunk, és ő... itt állt előttem, velem... hozzám közel... és olyan szép volt, és kedves... meg minden... csak... arra tudtam gondolni, milyen napfény-érzés volt, amikor megérintett... az érintése melegséggel töltött el, és attól úgy éreztem, ha mellette alhatnék, sose vennék fel többet pólót aludni, mert biztos melegem lenne, úgyhogy... bár, most nem fog mellettem aludni, mert nem szeretne itt maradni éjszakára, de azért nem biztos, hogy veszek majd pólót aludni, mert annyit volt már hozzám közel ma, hogy melegség érzés fog el, ha rá gondolok, és azt terveztem, hogy addig fogok rá gondolni, meg rá koncentrálni, míg el nem alszok ma, hogy minél tovább érezhessem vele kapcsolatban a jó érzéseket, ezért igazából felesleges is lenne a póló. Úgyhogy jó volt nélküle. - Mm... nekem jó így... nem kell a póló - ráztam meg kicsit a fejemet, és amikor magamhoz húztam, a testünk pedig összesimult, akkor az érzés, bennem, hogy megcsókoljam... felerősödött! Váratlanul, és villámcsapásszerűen! Sőt... úgy éreztem... egész este... szeretném őt csókolni, és szeretném, hogy ez az este sose érjen véget... hogy ne kelljen már eleresztenem őt, és ne akarjon elmenni, és... nekem ne kelljen elfelejtenem őt... és azt, amit kivált belőlem...! Keze a mellkasomra került... nem is vettem észre, hogyan, csak ahogy megéreztem az érintését, melegség járta át lényemet... Jólesőn sóhajtottam fel. - Melletted... szerintem én nem is tudnék fázni. Mikor mellettem vagy... olyan, mintha megloptam volna a Napot. Elloptam egy sugarát, és... itt őrzöm... - Miközben beszéltem, finoman csúszott le a kezem a kezére a mellkasomon, és megfogtam, és... a kezét, vagyis a tenyerét, szépen odahúztam, pontosan oda, ahol a szívem volt... hogy érezhesse, ahogy dobog odabent. Amikor ajkaim megérintették a nyakát, éreztem, milyen forró a bőre. És jó érzés volt megérinteni így. Jó volt, nekem is jó érzés, ahogy néha apró puszikat adtam a bőrére, néha hosszabbakat, hol ide, hol oda, és finoman jártam végig nyaka vonalát. Egy kicsit... néha elképzeltem... milyen lehetne ezt a teste más pontjain is megtenni... a hasán... a hátán... a lábán... végig, hosszan... Arra gondoltam... vajon akkor is így sóhajtozna...?! Vajon akkor is arra kérne, hogy ne hagyjam abba...?! Éreztem, miként siklottak ujjai a hajamba, és ez nekem is bátorságot adott hozzá, hogy kezem finoman csússzon végig a hátán, le a derekáig, és ujjaim ügyes mozdulattal találtak be a felsője alá... csupasz, meleg bőrét érintve, lágyan simítottam gerince vonalát, ujjaim óvatosan zongoráztak rajta végig, ameddig csak értem... - Autumn... én... - leheltem nyakába a szavakat akadozva, majd lassan, bizonytalanul húzódtam kissé hátrébb, de csak annyira, hogy belenézhessek a szemeibe. Zavarodottan kerestem a szavakat. De bevallom, nem tudtam, hogyan kellene megfogalmaznom, amit éreztem. Mert... vágytam rá! Őrá. Arra, hogy... megérinthessem, és hogy láthassam, és... hogy ő is megérintsen engem, ahogy a keze most is a mellkasomon nyugodott... Végül, kimondtam az egyetlen dolgot, amit már eddig is közöltem vele, és már egész jól a tudtára tudtam hozni, hogy ezt szeretném. - Maradj... Kérlek maradj! - leheltem, és lassan megint egyre közelebb hajoltam hozzá. Ha pedig nem állt ellen, ha nem tolt el magától, nem szólt közbe, nem állított meg sehogy... akkor én sem álltam meg félúton. Még csak át sem gondoltam mit csinálok, mit kérek tőle pontosan... mire kérem őt... milyen táncra hívom... csupán követtem a szívem... a vérem... az ösztöneim... Engedtem, hogy a vágyam vezessen, mely érezni akarta őt! Így ajkaink végül összeértek, és lágyan csókolva meg őt, nyelvem óvatos, de vágyakkal teli táncba hívta az övét! Közben finoman siklottak kezeim arcára, és ha nem ellenállt, körül fogtam szép orcáját, ezzel is "fogságban tartva őt". Persze, ha bármilyen módon is ellenkezett volna velem, ha elhúzódik, vagy ha azt mondta volna, ne tegyem, ha eltol magától, azonnal leállok, nem tenném tovább amit tettem, s teszek, de ha nem, ha... ellenkezésnek jelét nem adta, akkor azt tettem csak, amire a szívem ösztökélt engem. A szívem ugyanis azt súgta nekem, hogy húzzam magamhoz, csókoljak a nyakába, érintsem meg... és csókoljam meg... hogy marasztaljam... és eszembe se jusson kiereszteni a kezeim közül, ahol úgy istenigazából szerettem volna, ha marad! Csak ölelni vágytam őt... érinteni... csókolni... csak ezek a gondolatok töltötték ki a teljes tudatom, abból, amennyi most rendelkezésemre állt. Arra tudtam gondolni, hogy őt akarom! Most és mindig!
- Értettem, akkor inkább nem kérdezem meg... - Mosolyodtam el egészen halványan, mondhatni alig láthatóan. Kiéreztem hangjából a keserűséget, és ez elgondolkoztatott. Mintha próbált volna felkészíteni a holnapi napra, hogy tudjam mi vár rám. Többször említette az este folyamán, hogy csak és kizárólag azért ilyen mert részeg, és higgyem el, hogy holnap nagyon nem ilyen lesz. Az este elején volt szerencsém az úgymond szerinte "valós" énjéhez, de ahogy magáról beszél... rá kell jönnöm, hogy lehet, hogy ez még semmi ahhoz képest mint amit tapasztalni fogok. A következő szavai is az előbbi gondolataimat erősítette, aminek nyomán halkan fel is sóhajtottam. - Tristan... nem baj, tényleg! - Vontam meg vállamat, és elmosolyodtam biztatóan. - Én mindent kibírok... nem tudsz olyat tenni, vagy mondani, ami elijesztene! - Tettem még hozzá, bár tudtam, hogy nem biztos, hogy elhiszi, hiába szerettem volna, hogy higgyen nekem, de nem baj. Ez sem baj, és az sem baj amilyen lesz velem, erős vagyok, és ahogy ő is mondta makacs. Mondhat bármit, tehet bármit, én akkor is ott leszek... még akkor is, ha még egyelőre nem tudom mire vállalkoztam. Más ezektől a szavaktól talán már rég fejvesztve menekült volna, de nekem ilyen meg sem fordult a fejemben, hát hogy fordult volna meg ilyen?! Ott kell lennem vele, és egyszer talán azt is elérem, hogy rám támaszkodjon, engedje, hogy átvegyek a fájdalmából, már amennyire ez lehetséges! - Lassan nem tudom eldönteni, hogy ezt sértésnek, vagy dicséretnek vegyem, hogy ennyire makacsnak gondolsz... - Bár nem volt egyáltalán vádló a hangja, ettől függetlenül felvetettem ezt a dolgot, hogy igazából melyik a kettő közül. A makacsság lehet pozitív, de negatív tulajdonság is... vagyis én inkább úgy gondolom, hogy a makacsságnak is van egy bizonyos jó fajtája, és ugyanez érvényes a rosszra is. Viszont egy dolog utólag ütötte meg a fülemet... vagyis hallottam én, de csak pár másodperccel azután esett le, hogy még mit is mondott, és ez alatt pontosabban azt értettem mikor azt mondta, hogy elveszem az eszét. - Én... nem is tudom... elveszem az eszed? - Kicsit zavarba esve válaszoltam utólag erre a részre, mert először tényleg olyan volt mintha elengedtem a fülem mellett, pedig nem így volt, egyszerűen a fejemnek több idő kellett, hogy feldolgozzam ezt az információt, és reagáljak is rá. Mosolya szomorkássá vált a következő szavai után, én pedig egy nagyot nyeltem. Nem akartam szomorúnak látni, pedig tudtam, hogy hiába érezte magát az este folyamán egész jól velem, az esténk folyamán mindig csak csak előkerült az, hogy ő szomorú legyen, és hiába próbálkoztam, a végén csak csak itt kötöttünk ki, még akkor is ha én igyekeztem elterelni ezeket a gondolatokat a fejéből. - Majd én holnap eldöntöm, hogy akkor is kedvelni foglak-e... sok gonosz emberrel találkoztam már... náluk nem lehetsz gonoszabb, még akkor is, ha így gondolod magadról! - Mosolyodtam el megint csak biztatóan. Valóban nem tudtam, hogy mi vár rám holnap, de az ő elmondása szerint semmi jó, de ez nem akadályozott engem abban, hogy én az ellenkezőjét próbáljam neki bizonygatni. Majd egyszer hinni fog nekem... ha nem is most, elfogadom, de egyszer talán, a jövőben. Hónapok, évek is eltelhetnek akár, nem zavar! Valóban nem mondott nekem még senki olyanokat, mint amiket ő mond, és az okát nem tudta, ami márpedig az volt, hogy egy angyal vagyok, és az angyalokat nem feltétlen dicsérgetik csak úgy, mivel hát az időnk nagy részét persze nem emberek között töltjük, ha pedig igen, akkor pedig csak arra vagyunk hivatottak, hogy segítsünk nekik, és más kontaktunk nincs velük aztán nagyon, de ez így is volt rendben. Az pedig, hogy vele most mégis kivételt teszek, az nagyon is szabályba ütközik... több szabályba is, és nem tudhatom, hogy ezért mit fogok kapni büntetés gyanánt, de elfogom viselni, bármit is kapok, miatta megéri már most! - Tristan... most már elég lesz... elhiszem... na. - Mondtam ki teljesen zavarban, mert aztán újra megismételte mennyire gyönyörűnek is gondol. Most már másodszorra mondta ki, de még most sem tudtam hova tenni, hogy most akkor hogy kéne lereagálni ezt a helyzetet, főleg, hogy a szemébe is alig mertem nézni, mert úgy nézett rám, mintha még sosem látott volna gyönyörűbbet. Jól esett, megdobogtatta a szívemet, de nem tudtam többet mondani, csak néha néha felnéztem vöröslő arccal a szemeibe, de nem tudtam végül sokáig tartani mert aztán újra, és újra inkább a cipőm orrát kezdtem el bámulni. - Pedig hidd el, hogy az ágyban a helyed, és jót fog tenni neked az az alvás! - És még ő mondta rám, hogy makacs vagyok, szerintem már azóta győzködőm őt, mióta elindultunk abból a buliból, hogy most már tényleg itt az ideje, hogy pihenjen, illetve, hogy kialudja magát amennyire lehet ezután a sok pia után. Ígyis szinte biztos voltam benne, hogy iszonyú fejfájással fog felkelni, és nem biztos, hogy elég lesz neki egy fájdalomcsillapító a nap folyamán, ahhoz hogy mondjuk normálisan tudjon koncentrálni az iskolában. Mert hát alig pár óra múlva kezdődik egy következő tanítási nap, ő mégis még mindig részeg, és nem is úgy tűnik, hogy egyhamar aludni szeretne. - A kisegerek ennél tudtommal halkabbak... - Hajoltam kicsit messzebb tőle, hogy aztán szemébe tudjak nézni, talán kicsit szigorúan. Tényleg nem akartam, hogy bárki is felébredjen mert hát na... az elég kellemetlen helyzeteket szült volna, én pedig emiatt tényleg igyekeztem minél hamarabb irányba terelni Tristant, hogy minél rövidebb úton, és persze minél halkabban juttassam az ágyba anélkül, hogy találkoznék Mollyval, vagy pedig a nénikéjével. A mikulásos ötletére szintén zavarba jöttem, így hát megint sikerült teljesen rosszul reagálnom. - Tristan... a mikulás nem is létezik... azt hittem már elmondták neked... - Pislogam rá nagyokat, persze azért mert már megint eszméletlen módon voltam zavarba, és ez látszott is rajtam. A gondolataimba se tudtam erre jól reagálni nemhogy még szóban! Biztos teljesen hülyének nézett viszont ezek miatt, csodálkozom, hogy a részeg őszintesége miatt ezt még nem jegyezte meg nekem, hogy milyen furán tudok reagálni bizonyos helyzetekre, de nem tehetek róla! Itt helyben elsüllyedtem volna legszívesebben, hogy ilyen hülyeségeket magyarázok, de bele kellett törődnöm, hogy ez nagyon nem opció. Megdöbbentem mikor persze megláttam Tristan ruhában, mégis csurom vizesen. Mikor benyitottam még véletlen se jutott eszembe, hogy esetleg úgy kerülök vele szembe, hogy mondjuk egyáltalán nincs rajta semmilyen ruha. Szóval nem tudom, hogy azon lepődtem meg jobban, hogy van rajta ruha, vagy inkább azért, mert nem éppen ennek kéne történnie, hogy itt áll ruhában. Persze valószínűleg ha utólag lesz lehetőségem átgondolni ezt az estét, akkor arra fogok jutni, hogy talán jobb is így, mert nem biztos, hogy tudtam volna kezelni a helyzetet, ha éppen ruha nélkül van, ez pedig abban merült volna ki, hogy örökre, ott helyben lefagyok, és nemcsak, hogy nem tudnék megmozdulni, de még mondani se lennék képes bármit is mondani! Bocsánatot kértem a póló miatt, mert igenis hirtelen furcsán kezdtem érezni magam miután megtettem, és levettem róla. Hirtelen, és átgondolatlan lépés volt a részemről... ebből is látszik, hogy mennyire nem tudom, hogy mit illik, és mit nem ilyen... ilyen nagyon emberi helyzetekben. - Értem... - Reagáltam arra mikor azt mondta, hogy nem kell neki az a póló. Többet aligha tudtam volna kinyögni mivel ezek után történt az meg, hogy közel vont magához, nálam pedig ezzel azt érte el, hogy nem is nagyon tudtam volna többet mondani erre hirtelen. Ellenkezhettem volna, hogy igenis kell neki ez a póló, én pedig csak úgy levettem róla mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de még ha egy pillanatra eszembe is jutott, kimondani már biztos nem tudtam volna. Teljesen elvette az eszemet... Miközben beszélt hozzám keze az én kezemre csúszott ami a mellkasán pihent meg egy jó ideje, és finoman odahúzta ahol már éreztem is szívének heves dobbanását. Tisztán éreztem, és nagyon is az a helyzet, hogy ezt én váltottam ki belőle. - Őrizd meg kérlek jól... melegítse a szívedet. Holnapra lehet már nem fogsz emlékezni rám, de a szíved talán igen, és bár nem fogod észrevenni, de talán ez elkezdi szépen lassan felolvasztani azt... - Néztem le kezemre, tenyerem alatt pedig éreztem, és figyeltem szívének dobbanásait, és ez valamifél nyugodtsággal töltött el... amíg dobog ez a szív, addig nem történhet semmi baj... minden rendben van, és dobogni is fog, egy percre sem állhat meg, míg én itt vagyok! Korábban azt hittem, hogy elvette az eszem, de ezt inkább azután kezdtem igazán érezni, mikor nyakamba csókolt. És ezt nem egyszer tette meg, hanem többet is kaptam, szépen lassan végighaladt a nyakam vonalán, én pedig úsztam az új érzésben... és éreztem, ahogy a lábaim is kissé elgyengültek, de Tristan azért mivel szorosan tartott magához, így esélyem sem volt elesni, vagy bármi ilyesmi, illetve azért még többnyire én is tartottam magam... kérdés meddig tudtam volna ezt megtenni, főleg azok után, hogy keze végigcsúszott hátamon, majd megtalálta a pólóm végét, ahol aztán végül sikerült bejutnia pólóm alá, így csupasz hátamon zongorázott végig gerincemen. - Igen? - Szólaltam meg én is hasonlóan miután Tristan is szintén hasonlóan akadozva, megszólalt miközben ajkai még mindig közel voltak nyakamhoz. Hátrébb húzódott, de csak annyira, hogy a szemembe nézzen. Kezem lecsúszott tarkójára, és talán kissé a zavarom miatt, ujjaimmal óvatosan a haját birizgáltam, de figyeltem rá, és kicsit feszülten vártam, hogy mit is fog mondani. Végül kimondta, hogy maradjak, belőlem pedig kiszakadt egy kisebb sóhaj, zavaromban először csak bólogattam egyet, de végül megtaláltam a hangomat is, hogy kimondjam... - Maradok! - Halk voltam, éppen hogy csak hallható volt, de csakis a számára. Itt volt a pillanat, hogy nem táncoltam vissza, pedig megtehettem volna. Ahhoz túl ködösek jelenleg a gondolataim, hogy bármit is logikusan átgondoljam mint helyzetet... hogy egyáltalán mibe megyek bele, de valahogy ezek a gondolatok nagyon messze voltak, nem is hallottam őket... csak Tristant láttam jelenleg... másra, ha akartam se tudtam volna gondolni! Megcsókolt újra én pedig szinte mondhatni úgy érzem, hogy beleolvadok a karjaiba... viszonoztam csókját, hagytam neki, hogy arcom két keze közé fogja gyengéden, és egyszerűen belefeledkeztem a pillanatba, soha nem éreztem még így magam, és épp ezért ebből annyit szerettem volna kapni amennyi csak lehetséges most! Egyik kezem még mindig tarkóján nyugodott, míg másik kezem végig siklott a hátán, majd amennyire elérte rövid karom, kicsit igyekeztem jobban magamhoz ölelni őt. Testem libabőrös volt, közel akartam lenni hozzá, amennyire csak lehetséges volt, és nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. Többet akartam, őt akartam, ezt az érzést akartam vele!
- Úgyis meg fogod... - Szavaira szomorú mosoly jelent meg ajkaimon... szinte éreztem is, ahogy a keserűség marni kezdte a torkomat, és mintha a szemem is szúrt volna kissé. Előre fájt... már most... akár megpróbálja majd, akár nem... féltem, hogy ha feltűnik körülöttem ő... hiába lesz... hiába, hogy ő kedves, makacs, vonzó... én akkor is én leszek... egy olyan valaki, aki nem érdemli meg egy ilyen lány kedvességét... és a makacs kitartását sem... de abból, amit eddig megtudtam róla, ő úgyis megpróbálja majd, én pedig... bántani fogom... bántani fogom, pedig nem akarom bántani... nem akarom... nem és nem... de fogom... Folytatta, és én még mindig szomorúan lestem rá... mosolyom sem tűnt el... szinte éreztem, amint a szívemben emlékművet emel a bűntudat őneki... pedig még csak mondta, hogy nem baj, és hogy nem fogja feladni, nem futamodik majd meg, és... hogy kibírja, amilyen leszek majd vele... Igaz, én tudtam, ő nem tudja még, mi is az, amit igazából vállalt, amire most még azt mondja, kibírja... de amiről tudtam én már, hogy mellettem senki más nem bírta ki... senki, akivel valóban úgy bántam... A családom az más volt, a néném, a húgom... ők mások voltak, velük nem tudtam úgy bánni... velük is más voltam, nagyon más, de nem olyan... mert a többiek... a barátaim, az ismerőseim... ők a dühöm és fájdalmam minden csapását elszenvedték, és eltűntek szépen, szinte parancsra... én parancsoltam nekik... és Autumn... oda készül beállni, közéjük... pedig jobban járna, ha az ellenkező irányba szaladna el! Azért is, mert NEM AKAROM bántani... őt tényleg... nem akarom... - De... baj - suttogtam, mintha csak titok lenne, mintha félnék, hogy a másik én meghallja... és kihasználja félelmeimet. - Erős vagy... de én... gonosz leszek... és nem tudom neked elmondani, hogy mennyire... nagyon fogom bánni, ott, nagyon mélyen... mélyen odabent... - bökdöstem meg a mellkasom, hogy jelezzem, hol leszek ÉN ott bent nagyon mélyen. Talán olyan mélyen, hogy fel sem fogom majd tudattal, mit tesz a gonosz, nappali énem... talán csak akkor tudnám meg ismét, hogy miket tett ővele, és másokkal, ha újra innék, és úgy ismét felbukkannék ÉN... én, akiben elnyomta az alkohol a gonoszt, én... aki nem akarom bántani, se őt... se mást... mert én nem vagyok dühös, én nem szenvedek semmi mástól, csak a tudattól, hogy nem én irányítok, és tudom, ha elmúlik az éjjel, ha elmúlik a kábulat... visszatér Ő, és... újra durva lesz, éles, keserű, mint egy kő, ami felhorzsol, ha ráesel, pedig nem ártottál neki... de ő mégis bánt... mert másra nem is képes... Kicsit felkuncogtam. Ebben most nem volt benne a szomorúság, tényleg mulattatott, amit mondott. - Én dicséretnek szántam - válaszoltam lazán, nyugodtan, és persze őszintén. Nekem tényleg tetszett. Tényleg vágytam rá, bárcsak ilyen erős, és sikeres lenne holnap is... bárcsak holnap is úgy ledöntene a lábamról az ő lelki ereje, mint ma... bárcsak lemosná rólam a gonoszságot... a keserűséget... Bárcsak ő lenne a megoldás... Bárcsak! - Aha... elveszed. Nem tudom mit csinálok, egyszerűen megyek a te fejed után... ha azt mondod... ugorjak, csak azt kérdezem, mekkorát! Nem tudok neked... nemet mondani. Azt akarom gondolni, amit te, azt akarom tenni... amit mondasz... Olyan, mintha képtelen lennék az akaratod ellen tenni... Megpróbáltam, emlékszel, és máskor sose tudtak rávenni, hogy más akaratának tegyek eleget, vagyis... a húgom rá tudott venni, az ő kedvéért is szoktam viselkedni, mármint hogy rendesebben... mert nem akarom őt se bántani, de az más... nem tudom hogy csinálod, egyszerűen te... te is más vagy... most veled olyan... olyan, mint régen, és... nem tudom mivel éred ezt el nálam. Mintha te lennél az akaratom... - Eleinte még tisztán és érthetően neki magyaráztam, amit gondoltam, de aztán valahogy szép lassan átment a dolog olyanba, mintha magamnak próbáltam volna megmagyarázni, miként is tud ő ennyire hatni rám. Mert igazából én se értettem, tényleg nem... egyszerűen érthetetlenül arra vágytam, hogy megfeleljek neki, és hogy rendesen viselkedjek vele... arra vágytam, hogy... kedveljen... és hogy ne akarjon... elmenekülni tőlem... arra vágytam, hogy maradjon... velem... és én ővele... és ez az érzés óhatatlanul is megmosolyogtatott. Reménykeltő szavai valahogy csak még jobban megszilárdították bennem az elképzelésem, hogy szörnyűséges dolgokat fogok megcselekedni holnap... Nyeltem egyet, és felsóhajtottam, mielőtt feleltem volna neki. - Sokkal gonoszabb leszek náluk, mert én téged foglak bántani... - mondtam, és bár fogalmam se volt, milyen emberekre gondolhatott, vagy azok hogyan voltak gonoszak, de azt már tudtam, hogy én mennyire tudok bántani másokat a viselkedésemmel, a szavaimmal. Vicces, mert anno valahogy mindig hülyeségnek tűnt, ha azt mondták, hogy a szavakkal is lehet olyan sebet ütni, mint mondjuk valódi eszközzel, fegyverrel... mikor azt mondták, hogy egy szó utáni fájdalom jobban is fájhat, mint egy pofon... ostobaságnak tűnt, túlzásnak... aztán kiderült, hogy igaz volt. Ha felpofoztam volna a körülöttem élőket, az biztosan kevésbé lett volna gyötrelmes számukra, mint az a hosszasan kínzó, rideg elutasítás, a durva szavak és reakciók, amiket mostanában kaptak tőlem. Én nem... nem a kő voltam, amivel a gyerekek fejbe dobják egymást az iskolaudvaron egyszer, aztán futnak tovább, mintha mi sem történt volna, én a smirglipapír voltam, amivel a kínzómester hónapokon át, kitartó munkával gyalulja le az áldozatairól a bőrt... Felsóhajtottam. Igen, sóhajtozós estém volt. De amikor újra azt mondtam, hogy ő igenis gyönyörű szép, ő pedig jól láthatóan elpirult, zavarba jött, és csak próbált kb. meggyőzni, hogy ne mondjam többet, tudtam, hogy úgysem bírom ki, sőt! Úgy éreztem, muszáj fokoznom a dolgot, mert ő márpedig még mindig nem hisz nekem kellőképpen! - Nem, nem elég! - vágtam rá, és felnevetve forgattam fejem az ég felé a csendes éjszakában, majd egyszer csak, minden átmenet nélkül tölcsért csináltam a kezemből a szám elé, és felkiáltottam az utca közepén, hogy tutira mindenki hallja, aki csak használhatja a fülét ilyen kései órán: - Autumn, te csodaszép vagy! A legszebb lány, akit valaha láttam!!! - És a hangom harsant, az utca néma csöndjében. Persze, meglepett volna, ha Autumn nem próbál meg közben megállítani, de hacsak be nem fogta a számat, akkor bizony végigmondtam, amit akartam, hadd tudja a világ, hogy igenis ő a legszebb nekem a világon! És hadd tudja ő is, hadd tudja, hogy mennyire komolyan gondoltam, és nem csak a levegőbe beszéltem! Igenis úgy van, ahogy mondtam, és ha nem hiszi el nekem, akkor tovább, és tovább mondom! Sőt, akkor is tovább mondom majd, ha már elhiszi, mert azt akartam, hogy nagyon-nagyon tudja, és elhiggye, és érezze, hogy igaz! - Lehet, hogy egy kicsit most nem értek veled egyet, de tudom, hogy úgyis megteszem a kedvedért... pedig nem akarok aludni, mert nem lesz jó... jó lesz, de mégse lesz jó... Ennek van értelme? - kérdeztem, közben törve a fejem, hogy vajon érthető-e ebből, amit mondani akarok... Mert nem voltam biztos benne. Tudtam én, el tudtam neki hinni, hogy a testemnek... biztos jó lesz. Pihenni, nyugalomba kerülni, és aludni. Aha. DE, és ez itt a lényeg, az összes többi részemnek nem lesz jó, mert kipihenem magamból a piát, és... és a rendszer visszaáll a szokásosra... ami pedig mostanában nem éppen jó. Nekem se, de neki, és másoknak meg aztán főleg nem, csak mások miatt nincs és nem is lesz soha akkora bűntudatom, mint őmiatta már előre. Semmi más nem tudott érdekelni, csak az, hogy ő meddig marad még velem ma, és hogy vele mit fogok tenni holnap... - Mmmm... m-m... nem, biztos nem - suttogtam ellenkezve, egy ravasz kis vigyorral a képemen, ahogy elhajolt, és egymás szemébe néztünk, én pedig... kezdtem késztetést érezni aziránt, hogy odanyúlva megsimogassam az arcát... Jó, mondjuk lehet, hogy igen, hangosabb voltam, mint a kisegér, de nem, nem, én még pont jól voltam halk, ebben biztos voltam. Talán nem olyan halk, mint akarta, de akkor is halk, hiszen még nem tört ránk senki, hogy mit zajongunk itt késő éjjel. Persze azért szót fogadtam neki, mert ugye mi mást is tudtam volna tenni, ha egyszer ő kérte... ha ő kérte, én megteszem! Szavai hatására egy egészen hosszú pillanatig csak bámultam rá, aztán horkantva felnevettem. - Tudom, tudom én... itt nem, de ott igen, ott létezett, és jött, és voltak ajándékok, olyanok, amik megkönnyítették az életet, meg az életben maradást, és... és én tudom, hogy nekem semmi más nem lehetne jó, meg nem is akarnék mást, csak téged, mert te... te kellesz nekem, és kellesz ahhoz, hogy jó legyen minden, mert nélküled minden rossz... - magyaráztam, és eleinte még egészen hangos, és lelkes hangon tettem ezt, de aztán hangom egyre vágyakozóbb lett, aztán kétségbeesettbe csapott át, végül pedig lemondó lett, mikor rájöttem, hogy igazából még mindig hiába reménykednék, mert ha kaphatnék is bármit, olyan áldás úgyse érne, hogy őt megkaphassam, mert ő minden... ő a minden... őt nem lehet csak úgy, csak mert szeretném, csak mert nem akarok nélküle lenni... Ő volt a Szent Grál, ami pedig nem való koldus kezébe... Tulajdonképpen, ahogy álltam ott ruhában... vizes ruhában... az jutott eszembe, hogy lehetne az az életcélom, hogy folyamatosan meglepjem, és zavarba hozzam őt innentől fogva, mert... rá kellett jönnöm, ahogy néztem őt, hogy... emberek szoktak áradozni a napkeltéről, a napnyugtáról, meg mindenféle napfényes dolgokról, hogy azok milyen káprázatosak, meg gyönyörűek, meg minden ilyesmi, de... de igazából közük nem volt a széphez, ezeknek a dolgoknak... ha ott volt mellettük Autumn is, amint épp zavarba jön, avagy meglepődik... mert akkor Autumn szépsége bármit kenterbe vert volna... amúgy is... de ilyenkor aztán végképp! Ő bocsánatot kért a pólóm miatt, de én nem is igazán értettem, hogy miért... Még csak fel sem merült bennem a gondolat, hogy rosszul esett volna a mozdulata, ahogy levette rólam. Sőt, tulajdonképpen... igazából tetszett, hogy levette... egy elvetélt pillanatomban az is beugrott, hogy a tökéletes válasz erre az volna, ha én is levenném az övét... De megint felrémlett bennem a piruló arca, amint zavarba jött, és... és valahol a tudatom hátsó sarkában egy hangocska figyelmeztetett, hogy nem szabad... nem szabad, ha ő nem engedte meg...! Szóval, ahogy hangja csendült, egy kis merész érzelemhullámmal, ami hirtelen a fejemben támadt, odahajoltam a füléhez, és azt suttogtam bele: - Bármit levehetsz rólam, amit szeretnél... - És a józanabbik énem biztosan azt gondolta volna most, hogy mindjárt repül a pofon... de azt az énemet is elbódította Autumn bőrének édes illata, finom tapintása, és... a közelsége... ami körül-belül úgy fejbe kólintott, mint a pia, amit korábban ittam...! Teljesen elvette az eszemet... Ő is lenézett kezeinkre, és én is követtem a pillantását, de csak egy röpke pillanatra, mert látni akartam az arcát, mikor tovább beszéltem. Ezúttal... tényleg halk voltam, akár a kisegér... - Soha... senki miatt nem vert még ilyen hevesen a szívem... szóval, ha holnap... majd nem fogom tudni, hogy ki vagy... ha nem marad rólad egyetlen emlékem sem... és a jég újra... beborítja a bensőmet... a szívem akkor is így fog dobogni miattad, csak mert látlak, csak mert érezlek... mert az agyam elfelejthet téged... de a szívem az soha! Mert a szív az nem felejt... És talán először... sokáig dühös leszek ezért... rád, magamra... de a szívem... a szívemben a te makacs napsugarad lesz odabent... - Csak suttogtam, de éreztem... éreztem, hogy a szavaimnak súlya van, nehezek voltak, kemények, erősek... súlyos igazsággal voltak töltve, olyasmivel, amit nem lehet csak úgy elfújni, elhessegetni, elsodorni az útból! Minden vágyódásom, minden reményem ott volt bennük! Minden bizodalmam, amit az ő makacsságába fektettem, amit annyira szerettem! Bíztam, reméltem, hogy az ő jósága és kitartása... elpusztítja a sötét árnyakat, amik a most hevesen dobogó szívemet máskor olyan szorosan körbezárták, hogy szinte moccanni sem bírt. A nyaka izgalmas, új terület volt számomra, amit bebarangolhattam, de lássuk be, korlátozott mérete okán, olyan voltam vele, mint folyó a medrében árvíz idején... ki-kitörni vágytam, és nem is igen volt, ami vissza tarthatott volna, hogy a helyemen maradjak... Vagyis, csak egy valami... Autumn akarata. Ám... magam is érzékelni tudtam, hogy jelen pillanatban egyetlen olyan hang sem hagyta épp el a torkát, ami azt engedte volna sejteni, hogy azt akarja, álljak le. Tudtam én, hisz nagyon is figyeltem rá, hogy mond-e olyat, hogy hagyjam abba, ne csináljam... de... nem, ilyesmit egyáltalán nem mondott! Úgyhogy én... nem is álltam le! Ezért is lehetett, hogy a kezem a bőrére talált, és... hogy már elmém azt latolgatta, tényleg nagyon útban van az a felső őrajta... főleg, hogy énrajtam már nincsen. Le kéne hát venni az övét is... kéne... kéne... kéne... De vajon szabad...?! De ha már a válaszoknál tartottunk, az édes, napfényízű ködön át, miként én arra kértem őt, hogy maradjon itt velem, ma már nem először... most végre... végre... azt mondta, amit hallani akartam, amit mindennél jobban vágytam, hogy kimondja...! Azt mondta, hogy itt marad velem!! És nekem olyan földöntúli boldogság öntötte el a bensőmet, hogy úgy éreztem, most komolyan repülni tudnék, most... házakat tudnék átugrani, és tényleg, bármire, akármire képes volnék! Úgy éreztem, semmi sem lehetetlen! Úgy éreztem, kezeim közül kiengedni egyszerűen képtelen volnék őt, úgy éreztem... hogy ha ajkaim huzamosabb ideig nem érezhetnék az övéit, levegőt sem kapnék többé, egyszerűen megfulladnék őnélküle! A boldogság szétáradt a lelkemben, s éreztem, amint szerveim és szöveteim szinte felizzanak az örömtől! Szinte lángra gyúltam az érzéstől, és egészen biztos voltam benne, hogy ez tisztán kiolvasható a szemeimből, és leolvasható az arcomról is. Ami előny volt, már csak amiatt is, mert egészen biztos, hogy szavakkal képtelen lettem volna kifejezni... Ahogy ajkunk újra csak összeért, éreztem kezét a hátamon, éreztem, mint bújik közelebb hozzám, és nekem sem kellett ennél több ösztönzés, így is, mintha mágnesek lettünk volna, amik képtelenek különválni... de nekem ez is kevés volt már, ennél többre vágytam... ŐRÁ vágytam... csak és kizárólag rá, semmi másra, senki másra! - Maradsz... - leheltem bele ajkai közé, egy lélegzetvételnyi időre elválva, ami már nem kérdés volt, nem kérés, csupán kijelentés. Akartam, hogy hallja tőlem... hallja, hogy biztosan tudja... hogy azt mondta nekem, itt marad... velem... ő, velem marad, velem, és csak velem! - Velem maradsz... - hangom elfúlt a vágyakozástól, ujjaim bizseregtek, ahogy bőrét még egyszer megcirógattam, s odahajoltam, egy gyors, rövid, de nem kevésbé forró csókra, hogy azután megfogjam két kezét, és a nyakam köré kulcsoljam őket. Utána egyik kezem a háta mögé siklott, a másik a térde alá, és kérdés nélkül emeltem őt fel a karomba. Vicces, mert most nem volt kérdés, hogy megállok-e a lábamon, hogy rendben van-e az egyensúlyom... most... nem volt gond... nem volt, mert tudtam... őt tartom... a kincsemet... a legdrágább ékkövet, a legtörékenyebb csillagot, ami idehullt nekem az égből... és amiből nincs még egy, még hasonló sem... ő volt most a minden... és mindennél jobban vigyázni is akartam rá! Így indultam el vele, ki a fürdőből, végig a folyosón, és egészen addig vittem, míg a szobámba be nem értünk, ahol fél lábbal löktem be magunk mögött az ajtót, ami kattanva zárult be mögöttünk, s így vittem el egészen az ágyig, amire óvatosan, gyengéden fektettem le, én pedig melléje ültem. - Annyira... gyönyörű szép vagy... - suttogtam, ahogy föléje hajoltam, és óvatosan simítottam ki egy kósza tincset az arcából. Mert, mint mondottam, addig fogom neki ezt ismételgetni, amíg világ a világ!
A hozzászólást Tristan M. Lorens összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2022-02-25, 23:29-kor.
- Ki tudja, lehet tényleg megfogom kérdezni... - Vontam meg vállamat, és kicsit próbáltam nem tudomást venni arról, hogy megint milyen szomorú mosolyt ejtett meg felém. Mármint igenis tudomást vettem róla, viszont nem akartam külön reagálni is rá, mert nem akartam még jobban elszomorítani, meg tudtam, hogy az lenne belőle, vagy legalábbis sejtettem. Fájt látni szomorúan, de ha megpróbálom az ellenkezőjét bebizonyítani neki akár a holnapi nappal kapcsolatban, azt úgysem hagyná... makacs volt ő is... nagyon is. Én teljesen komolyan gondoltam, hogy nem fogok megfutamodni, de ő ezt nem hitte el... bár nem tudok olvasni a gondolataiban, de szinte biztos voltam benne, már csak a nekem mondott szavaiból is kiszűrve amiket a mai este folyamán mondott nekem, hogy az ő gondolatai azon kattognak, hogy mi lesz holnap, mennyire gonosz lesz velem, és talán én is ugyanúgy megfogok futamodni. - És ez nekem elég is... hogy legbelül mélyen bánni fogod... épp ezért nem lesz baj... - Sóhajtottam fel halkan, és mosolyodtam el egy pillanatra. - Ezt én magam szeretnék erről dönteni, hogy mi lesz holnap, vagy később, én pedig már döntöttem! - Jelentettem ki teljes határozottsággal a hangomban. Mondhat akármit akár ma, akár holnap, vagy akár minden nap a következő években, ez engem nem fog érdekelni... én kifogok tartani, és talán egyszer ezt ő is elfogja hinni nekem, hogy én nem olyan vagyok mint mindenki más akik elhagyták őt, és nem tartottak ki mellette. Ő tolt el mindenkit magától, de akkor is ki kell tartania mellette valakinek, és mivel ezt a barátai nem tették meg, ezért én fogom megtenni, minden egyes nap. Megfogom menteni... minden lehetséges módon, ahogy meglehet menteni egy embert. Elmondta, hogy veszem el az eszét, én pedig csak hallgattam, és mondhatni engem is megleptek szavai, mivel nem gondoltam volna, hogy ennyire elvettem az eszét. Velem kapcsolatban ilyet még soha senki nem érzett, és most nemcsak hogy ilyet érzett irántam valaki, hanem még ki is mondta. - Sosem mertem ilyenre gondolni, hogy valaki ezt fogja valaha is érezni velem kapcsolatban... - Mondtam ki kicsit elgondolkozva, de aztán elmosolyodtam, boldogan, hisz a szívemben melegséget éreztem, ez pedig egy nagyon is jó érzés volt, és teljesen új. - Rendben... én ezt is elfogadom... - Válaszoltam szavaira ami arról szólt, hogy gonoszabb lesz, mivel engem fog bántani. Kicsit talán úgy látszódhatott, hogy nem érdekel, és valamilyen szinten erősíteni próbáltam magamban ezt a gondolatot, mert nem állhatok úgy elé majd, hogy minden szavát a szívemre veszek, mert úgy talán tényleg nem bírnám. Elég erősnek kell lennem, minden egyes nap... nem hátrálhatok meg, még akkor sem, ha majd nehéz lesz... márpedig nehéz lesz, csak azt nem tudom, hogy mennyire. De abból amiket elmondott nekem, nem ez lesz a világ legegyszerűbb feladata... sőt szerinte talán túlságosan is rossz lesz nekem, de nem vagyok megijedve, nem lehetek! Tristan felsóhajtott szavaim hallatán. Pontosan tudta, hogy zavarba hoz a szavaival, de esze ágában sem volt abbahagyni, sőt mondhatni majdnem rosszul lettem mikor aztán kezéből egy tölcsért formált, és elkiabálta magát az út közepén. Előtte síri csend volt, már senki nem volt az utakon, még egy kocsi se, a lakások ablakaiból se nagyon szűrődött ki fény, erre megtette ezt. - Tristan! - Szóltam rá kicsit hangosabban mint terveztem, és szinte odaugrottam mellé, hogy aztán hirtelen szájára tapasszam tenyeremet, de igazából már mondhatni késő volt, mivel végigmondta a kis mondandóját, az én arcom pedig szinte égett a zavartól, de ettől függetlenül nem vettem el kezemet szájáról, mivel félő volt, hogy újra elkezd harsogni, ezzel pedig felébresztve az összes ház lakóját. - Ezt már direkt csinálod, mert tudod, hogy zavarba hozol vele... - Néztem egy nagyon kicsit szigorúan szemeibe, vagyis én nagyon reméltem, hogy valamiféle szigorú arcot sikerült vágnom, mert amúgy szinte biztos voltam benne, hogy arcom vörössége még így az éjszaka közepén, a közvilágítás mellett is teljesen kivehető volt. - Csak akkor engedlek el, hogy ha nem kezdesz megint kiabálni, rendben? - Nyeltem egy nagyot, és csak abban az esetben engedtem el őt, ha rábólintott, mint válasz a kérdésemre. - Értem mire gondolsz... ennek az alvásnak lesz jó, illetve rossz oldala is... - Mondtam ki kicsit konkrétabban, mert láttam az arcán, hogy nagyon töri a fejét ezen. A testének nagyon is jót fog tenni ez az alvás, nem maradhat örökre így. Ha esetleg nem is lenne hajlandó aludni, az alkohol előbb-utóbb úgyis felszívódna benne, és ugyanúgy előjönne az az énje akitől annyira félt... többek között engem is féltett tőle. Sajnos ennek így kell történnie... el fog felejteni, és holnap indulni fog egy újabb nap, és bár most a gondolait én töltöm ki, holnap már nem így lesz, mert bár kicsit bízom benne, hogy nem fog elfelejteni teljesen, de valamiért mégis úgy érzem, hogy ez így fog történni. Én pedig ezt elfogadom, és nem fogja kedvemet szegni, hogy így történik. - Szerintem pedig biztosan halkabbak, de majd egyszer talán hozok neked egy kisegeret, és akkor megnézzük, hogy hozzá képest mennyire halk vagy! - Vontam fel egyik szemöldökömet haláli komoly arccal, de aztán vigyorát látva mégis elmosolyodtam. - Na de most már tényleg csönd... - Tettem mutató ujjamat ajkaimra, ezzel is jelezve, hogy elég a további beszédből mivel tényleg ezzel csak azt fogjuk elérni, hogy valakit felfogunk ébreszteni, és az vagy a nagynénje lesz, vagy pedig a kishúga, és szerintem egyik helyzetből se jönnénk ki jól, mivel nekem kéne magyarázkodnom Tristan helyett, mivel ő nem biztos, hogy úgy adná elő a helyzetet, ahogy kéne, én pedig pont hogy javítani próbálnék a helyzeten. Ahogy beszélt, és csak beszélt úgy változott folyamatosan a hangjában az érzelmek, én pedig már megint zavarban voltam, mert hát mégiscsak azt mondta ki, hogy engem szeretne karácsonyra, és ezen ki ne jönne zavarba most őszintén? Illetve még azt is mondta, hogy én kellek neki, mert nélkülem minden rossz, én pedig ellágyulva mosolyogtam rá. - Ilyet nem ígérhetek, de azt igen, hogy majd valami szép ajándékot fogsz kapni tőlem... - Magamat nem ígérhettem, mert... mert nem lehet, nem én vagyok az az ember akit megkaphat örökre, mert erre nincs lehetőség... én nem egy ember vagyok, már az is tiltott, hogy itt vagyok vele. Én nem álmodozhatok soha arról, hogy majd tényleg, teljesen az övé legyek amíg csak élünk, illetve ő sem álmodhatna erről... pedig talán egy kicsit, eltudnám magamat képzelni vele... de nem lehet! Itt álltunk a fürdőszoba közepén, csak mi ketten, éjszaka, minden csendes volt, csak mi törtük meg a csendet, azt is igyekeztünk halkan tenni. Viszont itt állt előttem vizesen mint egy ázott kismadár, nekem pedig az első gondolatom az volt, hogy levegyem legalább a vizes felsőjét róla meg ne fázzon, mert tényleg ez volt az elsődleges cél, és bele se gondoltam abba, hogy kellemetlen helyzetbe fogom hozni ezzel, vagy magamat, ezért is alakult úgy, hogy kinyögtem akkor egy bocsánatkérést. Aztán megszólalt, hogy én bármit levehetek róla amit csak szeretnék, és ekkor hirtelen a tüdömben ragadt a levegő, mert annyira meglepődtem szavain. - Én... hm... én... nem is tudom mit mondjak... - Teljesen összefüggéstelennek éreztem a mondatomat, de egyszerűen ennyire voltam képes, és egy pillanatra el is kalandoztak a gondolataim, hogy milyen is lenne róla mást is levenni, de hamar megpróbáltam ezt kiverni a fejemből, mert lassan kezdtem azt érezni, hogy a zavartól fogok lassan már elájulni itt helyben. Tenyerem alatt ott dobogott a szíve, bőre meleg volt, még mindig talán kicsit nedves, jóleső érzés volt érinteni bőrét, és ahogy kezemet érintette meg még előtte, egy kicsit talán átfutott az egész testemen egy kis jóleső érzés, de aztán elszomorodtam szavai hallatán. Ekkor már nem azt figyeltem, hogy ott dobog a szíve a tenyerem alatt, hanem az arcát figyeltem, és ahogy beszél hozzám. Szavai hallatán kicsit úgy éreztem, hogy elszorul a torkom, talán a szívem is összeszorult úgy éreztem. Próbáltam magamba szívni ezeket a szavakat, jól elraktározni magamban, mert bár ott volt, az is, hogy pontosan tudja milyen lesz velem holnap, ő is bízik abban, hogy én ott maradok a szívében legbelül még akkor is, ha nem fog rám emlékezni. A végén lesütöttem a szemem mert éreztem, hogy a torkom azért szorít annyira, mert nem vettem észre, de könnyekkel teltek meg szemeim, és gördültek aztán végig arcomon amint ő a szavai végére ért. Felnéztem rá, könnyes volt az arcom, de nem vettem róla tudomást, két kezemet arcára csúsztattam, és anélkül, hogy bármit kérdezett volna finoman megcsókoltam. A csók végeztével homlokomat az övének támasztottam még mielőtt újra megszólaltam volna. - Bízz bennem kérlek... nem számít mi lesz holnap, vagy később... ha nem is te, legalább a szíved bízzon bennem, bízzon amiatt a kis sugár miatt, ami most a szívedbe költözött... - Mondtam ki szavaimat, fájdalommal a hangomban. Ki kell tartanom, és kifogok tartani miatta, mert most már tudom, hogy szüksége van rám, még akkor is ha holnap azt fogja mutatni, hogy nincs szüksége senkire, én tudni fogom, hogy de igenis szüksége van rám! Ott mélyen legbelül... és én ott leszek bármennyi időbe is fog telni, hogy megolvasszam szívét. Kimondtam, hogy maradok, mert kiszerettem volna mondani, nem gondolkoztam a válaszon, csak kimondtam. Igazából, ha akartam se tudtam volna jelen pillanatban gondolkozni, mert egyszerűen elvesztettem az eszem, ha esetleg az elején még gondolkoztam is rajta, hogy ezt nem szabad, és ne menjek tovább, ez a gondolat egy bizonyos ponton elszállt, és már nem számított. Csak, és kizárólag az töltötte ki a gondolataimat, hogy vele vagyok, és szeretné, hogy maradjak, és közel legyek hozzá, de mellette ott volt ez az új érzés is, hogy mennyire nagyon akarom őt... Még soha nem éreztem ilyet senki iránt, sőt nem is tudtam, hogy ez ilyen érzés vágyakozni valaki iránt ilyen értelemben. Vágyakoztam én már sok minden iránt, de ez nem az a fajta vágyakozás volt. Ez olyan fajta volt, amibe beleremegett a testem, egyszerre volt jó érzés, de ugyanakkor egy kicsit kínzó is. És bármilyen furcsa is, nem ijedtem meg ettől az érzéstől, mert ő itt volt velem, iránta éreztem ezt, és annyira elmondtam volna neki itt helyben, de nem mertem, mert azért annyira bátor nem voltam... kicsit mintha még ettől az érzéstől is zavarba jöttem volna. Ajkaim közé lehelte, hogy maradok... mintha nem lett volna biztos a kijelentésembe, vagy inkább azt gondolta, hogy ködös gondolatimban nem vettem észre, hogy ezt mondtam ki. Teljesen biztos voltam benne, hogy komolyan gondolom amit mondtam, bár gondolataim nem voltak a helyén, ebben a ködös mámorban úsztam, de ebben az egyben teljesen biztos voltam, hogy itt maradok vele. - Csak veled... - Szólaltam meg mikor újra kimondta, hogy maradok. Igyekeztem halkan, mégis határozottan kijelenteni ezt, de a valóságban valahogy, inkább csak sóhajtottam ezen szavakat, csillogó szemekkel, amik csak őt figyelték, semmi mást. Egy csókot még adott nekem, majd megfogta két kezem, hogy a nyaka köré húzza, én pedig automatikusan összekulcsoltam kezeimet, majd hagytam, hogy egyik keze a hátamra másik pedig a térdem alá csússzon, és így emelt fel karjaiba. Egyáltalán nem éreztem, hogy kilengene az egyensúlyából, sőt kifejezetten stabilnak tűnt, ha egy pillanatig is azt éreztem volna, hogy valami nincs rendben, lekéredzkedtem volna karjaiból, de végül nem történt ilyen így határozott léptekkel vitt végig a folyosón, majd vitt be szobájába, ahol lábbal lökte be az ajtót. Egy picit meg is ijedtem, hogy ez túl hangos lesz, de végül sikerült pont olyan erővel meglöknie az ajtót, hogy az végül viszonylag halkan záródott be. Elvitt az ágyig, ahova óvatosan letett végül. és mellém ült, a következő pillanatban pedig fölém hajolt, és elmondta újra, hogy mennyire gyönyörű vagyok, én pedig szokásomhoz híven megint csak nem találtam a szavakat, de végül csak elmosolyodtam. Kisimított az arcomból egy kósza tincset, nekem pedig levándoroltak szemeim ajkaira, és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire megszeretném csókolni... szeretném, hogy ajkai az enyéimet érintsék, hosszan vágyakozóan, de végül nem húztam oda magamhoz, hogy végre megcsókolhassam, helyette egy sokkal váratlanabb dolgot tettem... vagyis magamhoz képest nagyon váratlant. Óvatosan, kicsit lassan arrébb toltam magamat az ágyon, hogy kikerüljek alóla, és felültem, félig úgy helyezkedtem, hogy ha nem is teljesen de félig-meddig háttal voltam neki a végén. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy meggondoltam magam, de végül ezt nem tudtam kimondani. Nyeltem egy nagyot, szívem hevesen vert... nem is mertem hátra nézni vállam felett a szemeibe, úgy kezdtem el szép lassú, és apró mozdulatokkal kigombolni a rajtam lévő felsőt, míg aztán a gombok végére értem, én pedig kicsit szégyenlősen először csak vállaimról húztam le a felsőt, majd végül teljesen megszabadultam tőle, de még itt nem álltam meg. Hátra nyúltam mindkét kezemmel, és egy mozdulattal kicsatoltam melltartómat, de végül arra már nem volt merszem, hogy le is vegyem teljesen. Vállam felett ránéztem Tristanra, vágytól ködös szemekkel, de mégis kicsit szégyenlősen.
- Mert makacs vagy... és kitartó... - sóhajtottam, és szomorú mosolyom ugyanúgy ott maradt az arcomon. Valahol irigykedtem rá a kitartásáért, de főleg azért, mert benne ez a jó, és meleg, erős énje volt kitartó, bennem bezzeg... bennem a jó és szép úgy rejtőzött el a sötétbe, mint akit kergettek odáig, meg se próbált küzdeni... attól az estétől fogva... ellenben a sötétebb, szomorúbb, rosszabb kiadásom, na... ő kitartó volt, nagyon... és erős, és... harcolt... tíz körömmel kapaszkodott, hogy ő maradjon a felszínen, és sikerrel is járt. Autumn olyan jó, én pedig nem érdemeltem ki a kitartását... Megcsóváltam a fejemet. - Pont azért baj, mert ilyen jó vagy hozzám... pedig nem érdemeltem ki, hogy ilyen jó legyél, és hogy így törődj velem... nem érek annyit, hogy valaki ennyire harcolni akarjon értem... még ÉN sem, nemhogy az, aki nappal leszek... - mondtam, miközben tovább csóváltam a fejemet szünet nélkül, lassan, kesernyés szájízzel. Ő egy angyal... egy valódi, földre szállt angyal, én meg... én meg én vagyok, és én olyan leszek, aki még a saját anyja küzdelmét se érdemelné meg, nemhogy egy olyan tüneményét, mint Autumn... mert az anyákba gyárilag kódolva van, hogy harcoljanak a gyerekükért, de Autumn... ő egyszerűen csak... úgy döntött... ahogy meg is mondta aztán... ő eldöntötte, hogy ezt fogja tenni... mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig... fogalma sincs, tényleg... fogalma sincsen még, hogy mire is vállalkozott! - Nem fogok haragudni rád... ha meggondolod magad... oké? - kérdeztem végül csupán ennyit, mert... úgy éreztem, mindegy is volna, ha újra el is ismételném, hogy nem tudja, mire vállalkozik, mennyire nehéz lesz... ő akkor is kötné az ebet a karóhoz, szóval... csak... inkább szerettem volna tudatni vele, hogy ha mégis úgy határoz majd, holnap, vagy a jövő héten, vagy a jövő hónapban... hogy sok neki, és nem bírja tovább, feladja... akkor nem fogok rá kicsit se haragudni érte...! A fejemet kicsit félre billentve, kémleltem az arcát, de nem úgy nézett ki, mint aki viccelt, mikor azt mondta, hogy... hát, hogy megleptem, azzal, hogy elvette az eszem, mert még nem volt ilyen vele. Nehéz volt elhinni. Szinte lehetetlen... - Néha olyan vagy, mint a toronyba zárt hercegnő, tudod? - kérdeztem, egy kis kíváncsi mosolyfélével, és közben még mindig töprengve lestem őt. Olyan volt, mint a mesebeli hercegkisasszony, aki csecsemőként a toronyba került, és sose látta halandó szem... mert mást nem tudtam elképzelni magyarázatként, hogy miért meglepő, és váratlan, ha elveszi az eszem. Szerintem, bárkinek, aki csak látja őt, így kéne éreznie! Sőt, muszáj lenne így érezniük a többieknek is! Hiszen én még sosem láttam nála se szebbet, se jobbat... olyan kedves volt, és megértő, és... kitartó... olyan állhatatos, amilyen nincs még egy a világon, hát... hogy is lehetne nem elveszteni az eszem tőle?! Mások hogyan képesek nem elveszteni az eszüket tőle?! Lehetetlennek tűnt... A szívem meglódult, a mosolya láttán... De attól meg megfájdult, hogy arra gondoltam, én bántom majd őt, ő meg csak tűri majd a "pofonokat"... - Jó... - nyeltem nagyot -, de emlékezz majd rá, hogy amiket mondok majd, azokat én valójában nem is gondolom komolyan... vagyis, egy részem igen, de... az a részem nem fontos, és nem igazi... az igazi részem nem gondolja majd komolyan... nekem is fáj majd, ahogy neked fog... - néztem a szemeibe, már most megelőlegezve a bűntudatos, bocsánatkérő pillantást, amit holnaptól kellene kapnia, de holnaptól úgysem kapja majd meg... ezért akartam előre átadni. - Egyszer majd... ha képes leszek rá... ha újra elő tudok jönni belőlem... akkor bocsánatot kérek majd azért, ahogy veled fogok bánni, jó...? Megígérem! - mondtam elszántan, már csak amiatt is, mert megijesztett kissé... vagy inkább nagyon, hogy ő ennyire nem aggódott az eljövendő nap, napok, hetek, hónapok, és ki tudja még mennyi idő miatt. Nem tudom... leszek-e valaha önmagam... vagy hogy enged-e majd valamikor újra inni, vagy nem is tudom... hogy azáltal elmondhassam neki, újra előbukkanva, hogy... bármiket mondtam is, bármiket tettem is... azt mind nagyon sajnálom! Ha egyáltalán itt lesz még akkor, ha kitart addig, míg esélyem lesz ezt megtenni... Jaj, gondoltam én, hogy ellenkezni fog velem, amikor kiabálni kezdtem. Jól tippeltem, tényleg, jött, és hopp, már be is fogta a számat, amilyen gyorsan csak tudta. Én meg... hát, bevallom, hogy nagyon élveztem a helyzetet...! Leginkább azt, hogy ilyen közel jött hozzám, hogy megérintett... mert éreztem a bőre illatát, meg azt is, milyen puha, éreztem teste közelségét... és láttam a zavartól gyönyörű, csillogó szemeit, pirosló arcát... Annyira szép vagy...! - gondoltam magamban, mert hát, jelenleg kimondani úgyse tudtam volna, keze a számra tapadt, de ez a mondat egyszerűen ott dübörgött bennem... Annyira... annyira nagyon szépnek láttam őt, hogy egyszerűen... álmodni sem lehetett volna szebbet! Egészen elvarázsolt, szinte beleszédültem a szépségébe... Megvontam a vállamat. Hazugság lett volna, ha megcsóválom a fejemet, hiszen tényleg tudtam, hogy zavarba fogom ezzel hozni... de tulajdonképpen azért mondtam, vagyis... azért kiabáltam a dolgot, mert igaz volt, meg mert azt akartam, hogy igenis elhiggye, amit mondtam! Meg hogy mindenki tudja meg, hogy így gondolom! Keze alatt elvigyorodtam. Erős volt a kísértés, hogy megrázzam a fejem, és inkább még maradjon, még érintsen meg a keze... de aztán nem voltam gonosz, engedtem a gyönyörű és szigorú pillantásának, és bólintottam. - Talán nem kiabálok, de igaz, amit mondtam. Minden szavamat komolyan gondoltam. És nem érdekel, hogy ki hallja, sőt... remélem, hogy az a bolond ökör is meghallja odabent, aki lenni szoktam! - magyaráztam, csibészes mosollyal, és megkocogtattam a homlokomat is, jelezve, hogy odabenn, a gonosz kis törpére gondolok, hogy remélem, megtudja, mit is gondolok igazából most és itt. S mielőtt még nagyon messzire távolodhatott volna tőlem a keze, azért még elkaptam gyorsan, és a számhoz húzva, belecsókoltam a tenyerébe... Mert csak. Mert szerettem volna. - Igen... ha tehetném... ha lehetséges lenne, inkább maradnék mindig ébren, vagy... inkább mindig részeg - nevettem fel, bár némileg kesernyésen. Mert ő azt sose hagyná nekem, még ha engem nem is zavarna... én simán átmennék alkoholistába, csak hogy soha ne legyek vele gonosz...! De ahogy eddig megismertem, talán előbb hagyna leugrani a tetőről, mint hogy alkoholba fojtsam az eljövendő életemet... pedig talán nem volna kár értem... Bármit szívesebben vállaltam volna a nap végén, mint azt, hogy tudomásul kelljen vennem, hogy... vége lesz. Mármint, ennek, a kellemes állapotnak, ennek a szép estének ővele... vége lesz. Bárcsak inkább hagyott volna még inni, hogy tovább tartson a dolog... - Áll az alku! - bólogattam az ajánlatára, habár... bevallom, nem az motivált, hogy érdekelt a kisegér, meg hogy az mennyire halk lenne, hanem az tetszett az ötletében, hogy ezt akár úgy is lehetett volna értelmezni, hogy én megint leihatom magam, ő meg hoz egy egérkét, és megnézzük, melyikünk a halkabb, én, vagy az egér. Ez azért tetszett, mint gondolat, mert ha megint innék, megint lehetnék kedves, és ha megint lehetnék kedves... akkor őt megint nem bántanám, mint ahogy holnaptól viszont nyilván fogom... - Jó, jó... - suttogtam, talán kissé hangosabban, mint illett volna, de mielőtt még rám szólhatott volna érte, megfogtam finoman a kezét, és úgy, ahogy a saját szájához tartotta, odahúztam a saját számhoz, hogy az ujja az én ajkaimat érintse. És hozzá mosolyogtam, a lehető legártatlanabbul, mintha csak megígértem volna, hogy jó leszek ezután. És próbáltam közben nem nevetni. Amikor tovább beszéltem, azt hittem, hogy majd megint rám fog szólni, hogy halkan legyek, ezért is lepett meg annyira, amikor elmosolyodott, és így, kicsit zavarba is jöttem, mikor válaszolt, és először csak mosolyogtam, azon, amit mondott, utána feleltem, kicsit megkésve. - Kapok tőled ajándékot? - kérdeztem, s hangom reménykedve csendült, nem is igazán magáért az ajándékért lelkesedve, hanem valójában az a gondolat volt, ami boldogított, és lelkesített, hogy álmodhatom azt, ezek után, hogy... ő még karácsonykor itt lesz... velem... még... nem adja majd fel, és... ki tudja, talán... egy kis italt is megenged majd nekem, hogy kedves lehessek vele... Úgy talán... még szép is lehet a karácsony... a karácsonyunk...! Ahogy a fürdőben álltam, póló nélkül, ővele szemben... vizesen, és már inkább a közelségétől elkábultan, nem pedig a piától talán... arra gondoltam, hogy meg tudtam érteni, amiért azt gondolja, hogy most zavarban kéne lennünk, mert levette a pólómat... igen, végülis... sose vette le rólam még egy lány se, szóval azt hiszem, igen, kéne... zavarban kéne lennem talán, mert megtette, és ha még ő se vette le soha senki pólóját, el tudtam hinni, hogy most zavarban van... de... az volt a helyzet, hogy én... én nem éreztem magam rosszul se, meg zavarban se, mert levette... én örültem, hogy levette. Nem csak azért, mert nem láttam szükségét, hogy rajtam legyen a pólóm, de azért is, mert úgy... hát... szóval... én tényleg azt éreztem magamban, belül, hogy... szóval jó érzés volt, ahogy ő levette rólam... Ő vette le, és... biztos voltam abban, hogy akármit is venne le rólam, az jó érzés lenne... már csak pusztán amiatt is, mert ő csinálja... mert minden jó, amit ő tesz velem! Ő nem tudna velem olyat tenni, ami rossz lenne nekem! Hallottam, amint elakadt a lélegzete. Vártam picit, de... nem jött a pofon, csak a szavai... az aranyos... zavart szavai. - Semmi baj... - súgtam, kicsit neki, kicsit magamnak, és... kicsit megnyaltam a szám, mert kiszáradt, ahogy elképzeltem... Hirtelen villant belém a kép, ahogy... megérinthetném... foghatnám a felsőjét, és levehetném róla, foghatnám a nadrágját, és azt is... érezhetném a csupasz bőrét... Erre a gondolatra libabőrös lett a karom, és éreztem, amint egy kissé megborzongtam. Az érzés... ami elfogott... valami... egészen leírhatatlan érzés volt... hirtelen megnevezni sem tudtam volna, mi volt az... Figyeltem őt. És láttam a szemeiben, hogy átérzi, amit én éreztem. Talán a félelmem is... de a reményem mindenképp... a reményem, abban, hogy... ő... és a legyűrhetetlen makacssága, a tiszta lelki ereje... odabenn marad... velem... és nem veszti el erejét a sötétségben, a gonosz rideg bensőmben, ahova kerülünk majd mi, mikor eljön a holnap... De amikor lesütötte a könnyekkel ellepett szemét, úgy éreztem, mintha csak belőlem szakadt volna ki a tekintete, mintha idő közben belém is nőtt, belém is ragadt volna... de elszakadt tőlem, és én megijedtem... Megijedtem, de még alig nyitottam ki a szám, még alig fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy megszólítsam, még fogalmam sem volt, mivel nyújthatnék vigaszt... mikor ő újra felemelte a fejét... és nem csak rám nézett újra, de kezeit felemelve megérintett... és nem csak megérintett... de meg is csókolt! Megcsókolt, és én visszacsókoltam... csókoltam őt, és ebbe a csókba próbáltam belekódolni a szavaimat, belekódolni azt, hogy... hogy nem engedem őt el... hogy nem... nem akarom őt elveszteni, hogy... nem akarom, hogy lemondjon rólam... bocsánatot kértem, minden gonoszságomért... minden kegyetlenségért... megígértem, hogy nem ez lesz a vége, hogy... visszajövök hozzá... hogy küzdeni fogok a mélyben... megküzdök érte, hogy újra megölelhessem, megcsókolhassam... őérte... őérte nem adom majd fel sosem! El akartam mondani neki ezt mind ebben az egyetlen csókban... és a tekintetemben, amikor a homloka az enyémhez ért, és tekintetünk összekapcsolódott megint. Figyeltem a szavait... és akartam... akartam, hogy igaz legyen, hogy úgy legyen... annyira akartam...! Meg akartam ígérni neki, hogy úgy lesz, és meg is akartam tartani, meg is akartam tenni! - Bízok benned...! Csak tebenned! Vissza akarok jönni hozzád... - feleltem neki egész halkan, miközben finoman hátrasimítottam haját, és csókokkal hintettem meg arcán könnyei útját. Van az ember életében... egy pont... amikor azt érzi... hogy a szíve... a lénye... túlcsordul... mikor úgy érezzük, nem fér el bennünk több boldogság... a szívünk már nem bír befogadni többet, mert teljes egészében kitölti egy érzés... egy erős érzés valaki iránt... egyetlen valaki iránt... akit a karjainkban tarthatunk, aki... ránk néz, és mi őrá... aki hozzánk beszél, akinek a hangja... mintha a legszebb dallam volna az egész világmindenségben, az idők kezdetétől, egész a végéig... Ezt az érzést... én eddig elképzelni sem tudtam, és még ha tudtam is volna, meggyőződésem lett volna, hogy túl sok fájdalmat éltem már át, ahhoz, hogy... valaha is megtapasztalhassam ezt a végtelenül tiszta... és hihetetlen erejű érzést... de... de tévedtem. Autumn... ő, és... és a tény... a kijelentése... az, hogy... ő... velem marad... ez volt... ez volt az az érzés! Ez volt... az a pillanat... az, amikor tudtam... hogy nincs vége... nem a ma este lesz a vége... nem... mert az nem lehetséges, nem lehet és kész, nem történhet meg, hogy ő és én csak... csak ennyit kapjunk, mert ő... ő volt az, aki miatt reggel még fel akartam kelni... mindegy hogy... akárhogy... csak keljek még fel... csak hadd éljek még egy napot, és még egyet, és még egyet... csak... őmiatta! Minden napot érte akartam megérni! Rámosolyogtam. Azt hiszem... az, hogy kimondtuk, marad, velem marad, ez számomra... legalábbis olyan volt, mint a pecsét a borítékon... régen, a régi időkben, mikor viaszt csorgattak a borítékra, és azzal zárták le, pecsétnyomót nyomva bele, mely sokszor díszes nyomot hagyott. Az a kijelentés, hogy Autumn velem marad... olyan volt számomra, mintha szívem maradékát, mely megvolt még, belehelyeztük volna egy "borítékba" és viasszal zártuk volna le, lepecsételtük, és... a szó, hogy marad... ez volt a pecsétnyom, és a viasz, ami lezárta, megvédte a szívem... megvédte, eltette későbbre... őneki... neki címezve. Más nem kaparinthatta meg, és már semmi nem bánthatta... mert már az övé lett, és csak rá vár... a tudat által őrizvén, hogy ő marad... velem...! És már nem volt számunkra megállás... nem lettem volna képes... kiereszteni a karjaim közül. Ha ezek után mégis a távozás mellett döntött volna, valószínűleg nem bírtam volna, eszemet vesztettem volna... mert őnélküle minden perc csak gyötrelem lehet... már... már nála volt a szívem! A szobába bevinni őt egészen egyszerű dolog volt, ki hinné el, hogy nemrég még a lépcsőzés is nehéz volt? Hihetetlen... de igaz... ő, és a mámor, amit okozott nekem, valami egészen furcsa élmény volt, egyszerre éreztem úgy, mintha az eszem egészen a helyén lenne, de közben azt is, hogy eszemet vesztettem, és azt sem tudom, hol vagyok...! Ő volt a legtisztább pont a létezésben perpillanat. Ha őróla volt szó, csak arra tudtam gondolni, hogy vigyázni akarok rá, meg akarom óvni, és... és... hogy nagyon boldoggá szeretném tenni őt, olyan boldoggá, amilyen boldoggá csak emberileg képes lehetek! Arra vágytam... hogy addig csókolhassam ajkait, bőrét... addig szerethessem egész lényét, míg csak fel nem kel a nap, és el nem jön a búcsú perce...! Elnéztem őt egy végtelen pillanatig, amint az ágyamon feküdt... Tudtam, hogy nem hisz nekem, hogy zavarba hozom vele, de amit mondtam... igaz volt, a legigazabb dolog, amit csak mondhattam neki... Számomra... leírhatatlanul szép volt, egyszerűen nem tudtam betelni a látványával, egyszerűen nem tudtam azt mondani, hogy elég volt, mert nem volt elég, többet akartam, többet, és többet, és még többet! Már épp azon lettem volna, hogy újra megcsókoljam... amikor némileg meglepődtem, de kíváncsian néztem, ahogy arrébb húzódott kicsit, és felült. Egy szívdobbanásnyi időre félelem kifejezése suhant át az arcomon, hátha mégis elmenni akarna, de... de aztán nem kelt fel az ágyról, így a félelmem el is illant. Helyette ismét a vágyakozás érzete szárította ki a szám, ahogy rájöttem, mit csinál, mikor vállai, és utána a háta is, szabaddá váltak előttem. Nagyot nyeltem, szerintem még hallani is hallhatta, amikor itt nem állt meg, s a kezei a melltartója csatjához értek, aztán ki is kapcsolták azt! Melegem lett... ő pedig itt megállt. Felém pillantott a válla felett, és éreztem, mint leszek megint libabőrös... a pillantásától, ahogyan rám nézett... Még mindig szégyenlős volt, ezt láttam, és éreztem mozdulataiban is, de... de ott volt az a másik érzés is... ami pedig bennem is úgy áradt szét, akár a vér az ereimben... A vágyódás... azért, hogy megcsókolhassam, hogy... érezzem bőre puhaságát, és... hogy a karjaim között érezhessem a testét... Azt akartam, hogy az enyém legyen... és én az övé akartam lenni! Kezem óvatosan emeltem fel a takaróról, és ugyanolyan óvatosan nyúltam feléje, mert nem akartam megriasztani. Lágyan érintettem meg a karját. Finom, könnyű mozdulattal simítottam végig, felfelé haladva. Egészen a válláig siklottak az ujjaim, míg el nem értem a melltartója pántját. Miközben azt az ujjaim közé fogtam, úgy helyezkedtem ültömben, hogy Autumn nyakába tudjak hajolni, és óvatosan csókolhassam meg bőrét, egyszer, majd megint, és megint... és újra... szépen, fokozatosan, centinként haladva, a nyakától a válláig, és minél lejjebb értem, annál lejjebb csúsztattam válláról a pántot. Addig folytatva ezt, míg a pánt végül lehullt a karjára. És amikor ez megtörtént... pontosan ugyanígy jártam el a nyaka másik oldala, a másik válla, és a másik pánt esetében is... Amikor pedig mind a két pánt lehullt a helyéről, az egyik kezem finoman simult rá Autumn oldalára, óvatosan simítva meg, mintegy jelzendő, hogy szeretném... szeretném, ha felém fordulna... mert nagyon... nagyon szerettem volna megcsókolni őt, és látni a szemeit...!
- Valakiért érdemes harcolni... - Jelentettem ki kissé halkan. Ő igenis olyan ember volt akiért érdemes volt harcolni, csak ő ezt nem akarta elismerni. Bármilyen is lesz holnap, én tudom, hogy ő egy jó ember, csak túlságosan megtépázta őt az élet, és ezért olyan amilyen mikor tudatánál van. Nem érdemelte ezt ami történt vele, ahogy a szülei sem érdemelték ezt, ők is jó emberek voltak, és egy jó embert neveltek Tristanból, tudom, és érzem. De ő ezt most nagyon nem így gondolja, tele van fájdalommal a lelke, és hatalmas súlyt cipel a vállán, viszont ezt a húgának, illetve a nagynénjének nem mutatja ki, viszont mindenki mást eltaszított maga mellől, mondhatni inkább elijesztette azokat akik estleg megpróbáltak ott lenni mellette. Elzárta magát az emberek elől, egy falat épített maga köré, és ezt nem is akarja elbontani... ott legbelül igen leakarta bontani ezt a dalat, viszont magam is tudtam, hogy erre még nem áll készen... most kifejezi felém érzéseit, de ez csak addig fog tartani, míg az alkohol hatására feloldódott. Nekem kell áttörnöm ezt a falat, kalapáccsal, a puszta kezeimmel, nehéz munkával... de megfogom tenni. - Nem fogom meggondolni magam... - Sóhajtottam fel halkan. Mindezek után hogy mindenkit sikerült eltávolítani maga mellől, és bezárkózott kicsit elgondolkoztam. Mennyire lehet magányos, egyáltalán az lehet? Vagy így jó neki, hogy feldolgozza magában a történteket? Nem tudtam elhinni... egyedül próbálja meg ezt helyre tenni magában, nem tudja senkinek elmondani a történteket, nem tud senkinek megnyílni. Vagyis ott van a családja, vagyis a nagynénje akinek ezt elmondhatná, de őt biztos nem terheli ezzel, tehát marad az, hogy egyedül próbál megbirkózni a történtekkel. Eszembe jutott mikor először láttam őt, ott a temetőben, az esőben, ahogy küszködött könnyeivel a szülei sírja felé... egyedül maradt ott... egyedül... Sose fogom elfelejteni, és örökre bele fog sajdulni a szívem. Közelítettem felé, majd ha hagyta magát finoman megöleltem... az én lelkemnek is jót tett, illetve reméltem, hogy ő is jól fogja fogadni. - Én sosem foglak egyedül hagyni... - Mondtam ki miközben még mindig öleltem őt. - Ezt se mondta még senki... én mint a toronyba zárt hercegnő, érdekes ötlet. - Gondolkoztam el miközben kimondtam, de teljesen igaza volt. Talán ő is észrevette, hogy helyenként teljesen furcsán reagálok, mint akinek egy csomó mindenben nem volt még része az életben, nem tapasztalt meg semmit, de ez tényleg így volt. Ezek nekem teljesen úgy dolgok voltak, és még csak leplezni se tudtam. Hogy tudtam volna leplezni? Még ebben se voltam jó, mert ezt se kellett még soha csinálnom. A leplezés csak egy esetben ment, az pedig az volt, hogy angyal vagyok, na azt nagyon jól tudtam leplezni, de semmi mást. Az érzéseim, reakcióim az arcomra voltak írva, és még rá is erősítettem azzal, hogy ki is mondtam esetenként, hogy ezek amiket mond, vagy tesz, nálam nem a megszokott, hanem a legtöbb esetben teljesen új dolog a számomra. - Nem kell majd bocsánatot kérned... de legyen, emlékezni fogok rá majd, én ezt tudom megígérni neked! - Mosolyodtam el biztatóan. Tényleg, őszintén aggódott a következő napok miatt, nekem pedig esélyem se volt lebeszélni őt erről, így csak egy dolgot tehettem. Makacskodás, és ellenkezés helyett egyetértek vele... úgyse fogom tudni meggyőzni, és jelenleg erről a részéről nem is szeretném már. Én tudom, hogy milyen vagyok, illetve talán azt is tudom, hogy mekkora a tűrés határom, amit nagyon is magasnak tartok. Nem mondanám, hogy féltem az elkövetkező napoktól. Nem indíthatom így már rögtön majd az első napomat, mert akkor már rég bukott volna a történet, hogy én kitartok mellette. Nem félhetek, bátor vagyok, és erős, és ebben bíznom is kell még nagyon, nagyon sokáig! Muszáj voltam befogni a száját, nem akartam, hogy mindenki meghallja, és fel is ébredjen rá. Szerintem akkor is ugyanígy reagáltam volna, ha esetleg hozzá lennék szokva ehhez az érzéshez, vagy ahhoz, hogy valaki ilyeneket mond nekem. Persze azért is tettem mert eszméletlen módon zavarba jöttem. Csak megvonta a vállát, szóval egyáltalán nem volt biztos, hogy nem kezd rá megint, de ígyis elengedtem őt, mert azért bíztam benne, hogy mégse fogja megtenni. - Jó rendben, elhiszem, de kérlek ne kiabáld tele az utcát! - Pislogtam rá még mindig teljes zavarban. És ezt Tristan még fokozni is tudta, mert még mielőtt leengedhettem volna magam mellé kezemet, ő elkapta, és szájához húzva belecsókolt tenyerembe. - Tristan... direkt hozol zavarba, ebben biztos vagyok... - Jelentettem ki még mindig vörös arccal. Olyan váratlan dolgokat csinált, és ezzel nem segített helyzetemen. Mármint nem esett rosszul, sőt túlságosan is jól esett, de ettől függetlenül azért olyan zavar uralkodott el rajtam az ilyenek miatt, hogy már szinte azt gondoltam, hogy teljesen hülyének néz emiatt. Egy normális lány nem így reagál mint én... és ő nem ilyen lányt érdemelt, hanem olyat aki megköszöni neki ezeket, aki ezekre tud reagálni, nem úgy mint én, hogy csak állok itt halál vörös arccal, és alig tudok kimondani egy értelmes mondatot. - Őszinte leszek veled... egyik sem jó opció. Aludnod kell, részeg pedig nem lehetsz mindig... és nem, nem fogok arról vitát nyitni, hogy miért is lenne ez jó mégis. - Ingattam meg fejemet, még mielőtt vissza tudott vágni azzal, hogy ez miért is lenne előnyös. Értettem az álláspontját, hogy nem akarja, hogy vége legyen az estének, de nem hagyhattam neki, hogy folyamatosan alkoholba fojtsa a mindennapjait, plusz még ébren is akarjon maradni kb. örökre, ami teljesen lehetetlen volt az alkohollal ellentétben. De nem fogom neki engedni, hogy igyon, még akkor sem, ha ezzel elő tudnám belőle hozni a meglágyult, édes énjét ami igazából ott lakozik benne. Elfogom érni, hogy józanul is kijöjjön ez belőle szép lassan... nem kell, hogy ez egy gyors folyamat legyen, türelmes vagyok, még nem is tudja mennyire nagyon. Mikor kimondta, hogy áll az alku végül csak bólintottam egyet. Nem tudom mennyire örülne a nagynénje mondjuk, ha én idehoznék egy egeret, csak hogy azt szemléltessem Tristannak, hogy mennyire is halk egy kisegér ahhoz képest, mint amilyen ő hangos most jelenleg. Lehet nem egészen volt jó ötlet a részemről, ilyet "ígérni". A szám elé raktam mutatóujjamat jelezve ugye, hogy legyen kicsit halkabban, de ezzel csak azt értem el, hogy Tristan elejtett egy "Jó,Jó..."-t viszont ezt hangosabban tette mint számítottam volna rá, és már épp szólaltam volna meg újra, hogy ne csinálja már, de ekkor megfogta kezemet, és mutatóujját, az ő ajkaira illesztette, de közben mosolygott... én pedig szerettem ahogy mosolyog, jó volt látni a mosolyát, és ez belém fojtotta a szót, így már nem is szerettem volna újra rászólni. Úgy tűnik eléggé megbocsájtó leszek egy mosolytól amit tőle kapok... mondjuk ez nem is baj, csak lássam mosolyogni. - Lehet róla szó, igen! - Mosolyodtam el. Karácsony még messze volt, de én hittem benne, hogy akkor még mellette lehetek. A másik, hogy ő lenne az első akinek ajándékot vennék karácsonyra... soha nem vettem még senkinek, és soha nem tartottam még meg a karácsonyt... hisz végülis angyal vagyok, és karácsonyozás, az pedig annyira egy emberi szokás. Bár mindig vágyakoztam rá, hogy egyszer én is karácsonyozhatok valakivel, valakikkel. Kicsit irigykedtem ebben az időszakban az emberekre. Nagy vacsorákat tartanak, megajándékozzák egymást, sokat nevetnek, és beszélgetnek... de én erről nem álmodozhattam mégsem, de ez nem azt jelenti, hogy Tristant nem fogom megajándékozni valamivel. Ezzel is kicsit kiszeretném venni a részem, hogy remélhetőleg boldogan töltse a karácsonyt. Olyan rövid idő alatt annyi minden történt ebben a kis fürdőszobában, kezdve ott hogy levettem felsőjét. Ő látszólag egyáltalán nem érezte zavarban magát attól, hogy levettem a felsőjét, én viszont nagyon is. Egyrészt még tényleg soha senkivel nem tettem ilyet, a másik dolog ami inkább zavarba hozott, hogy szemem elé tárult felsőteste, és persze ennek nyomán az a gondolat jelent meg a fejembe, hogy mennyire megszeretném őt érinteni. Mondhatni zavart zavarra halmoztam, és kezdtem rosszul érezni magamat tőle, mert szerintem én vagyok az egyetlen lány, nő a földön aki így reagál ilyenekre. - Bocsánat... hogy nem tudok úgy reagálni ahogy kéne... normálisan - Mondtam ki végül lesütött szemekkel mikor mondta nekem, hogy semmi baj. Most, hogy már a mai este folyamán túl vagyok nagyon, de nagyon sok elvörösödött pillanat után, jobbnak láttam tőle bocsánatot kérni emiatt. Erre tudom, hogy valószínűleg az lesz a válasza, hogy emiatt ne kérjek bocsánatot, de nekem muszáj volt kimondanom. Jelenleg úgy éreztem semmi sem segít már rajtam, teljesen elvesztem, zavar ügyileg mindenképp... főleg hogy azért mondata hallatán, csak eszembe jutott az a lehetőség, hogy akár tovább is vetkőztethetném, és egyáltalán nem lenne ellenére, sőt nagyon is úgy tűnt, hogy még tetszene is neki a helyzet, és az volt a helyzet, hogy talán meg is tettem volna, és még nekem is tetszett volna. És talán ennek a gondolatnak a hatására talán fel is sóhajtottam végül, de ezt nem tudnám biztosra megmondani, hogy tényleg megtettem. Nem akartam sírni, de végül csak úgy magától kibuggyantak ezek a kis könnyek, de nem akartam megijeszteni ezzel, mert nem mondott semmit rosszat, egyszerűen átéreztem szavait, tudtam mire gondol, és tényleg ott akartam maradni a szívében. Még ha holnap az elméje nem is fog emlékezni, legalább a szíve tegye ezt meg... mert ez már nekem is egy reménysugár volt, és tudok majd mibe kapaszkodni, mikor érdektelen lesz velem szemben, amikor olyanokat fog mondani, amivel fájdalmat fog nekem okozni, mert azt nem mondom, hogy minden lefog peregni rólam... biztos lesz olyan mikor fájni fog, sőt lehet lesznek pillanatok mikor eszméletlen módon fájni fog, de túl leszek ezen... túl leszünk rajta... együtt, még ha ebből nem is fog kérni... belőlem nem fog kérni. Ott leszek vele ekkor, és akkor is ott leszek mikor megfog törni az a bizonyos jég a szívében... ezt pedig türelemmel fogom várni, és mindent megfogok tenni ezért... mert érte érdemes megtenni... és nem azért mert ő a feladatom, és nem azért mert én vagyok az őrangyala, hanem azért mert szeretném őt boldognak látni... azt szeretném, ha boldog lenne... ez az új álmom, és célom. Viszonozta csókomat, és ebben annyi érzelem volt, hogy talán fel se tudom sorolni hirtelen mit éreztem akkor... reményt adott nekem első sorban, és... és tudtam hogy ebből kell táplálnom a kitartásomat. Erre kell majd gondolnom a nehéz pillanatokban, mikor úgy gondolom, hogy mégsincs remény, ez fogja újra megadni nekem a reményt. A csókja, a szavai, a tettei. - Gyere vissza hozzám... - Feleltem neki hasonlóan halkan, és hagytam, hogy könnyeim helyét végig csókolja. Boldoggá tette, hogy én kimondtam, hogy maradok, és ez engem is boldoggá tett akkor ott abban a kis fürdőszobában, ahol már ki tudja mióta álltunk, érzelmektől, és vággyal túlcsordulva. Nem csak magam miatt mondtam, hogy maradok, hanem magam miatt is. Maradni szerettem volna vele, megakartam csókolni, azt akartam, hogy a karjaiba zárjon, öleljen, és érintse bőrömet, amíg nem kel fel a nap... azt akartam, hogy szeressen, és igen azt is szeretném, még akkor is, ha zavarba jövök, hogy szép vagyok. De előtte nem akartam zavarban lenni... megakartam nyílni neki, átakartam adni magamat neki bármiféle ilyen érzés nélkül... egyre inkább erősíteni akartam magamban a gondolatot, hogy előtte nincs okom, hogy furcsán érezzem, magam miatt. Ettől függetlenül sikerült megint zavarba jönnöm ott az ágyban, mikor újra kimondta, hogy milyen gyönyörű vagyok, de ez abból is fakadhatott, hogy volt bennem hirtelen akkor egy félsz érzés, és nem azért mert nem akartam őt, mert nagyon is akartam, hanem mert még sosem volt ilyenben részem, sose nézett még ilyen... szinte csodálattal rám senki. Ő volt az első aki így nézett rám... egy fél pillanatra, még mielőtt arrébb húzódtam tőle elmerengtem az arcán, és rájöttem, hogy nem csakhogy akarom őt, de szeretni is akarom őt, úgy ahogy van, minden hibájával, és tökéletességével együtt. Szerencsére végül nem gondolta azt, hogy elszeretnék menni mikor végül aztán felültem az ágyban. Vagyis lehet megijedt egy pillanatra, de sajnos ezt nem tudtam megmondani, mivel akkor már háttal voltam neki. Arcom szinte égett, valószínűleg piros is volt ennek nyomán, de nem foglalkoztam vele. Nem foglalkozhattam zavarommal, de végül nem is kellett mert egy másik érzés vette át a helyét, és az pedig az volt, hogy vágytam arra, hogy Tristan megérintse meztelen bőrömet. Mikor felnéztem rá vállam felett ködös, vágyakozó tekintetemet láthatta, és reméltem, hogy közelebb húzódik hozzám. Mikor aztán ezt megtette egy pillanatra elmosolyodtam, de aztán amint óvatosan végigsimított karomon, majd ajkai apró csókokkal hintette be nyakamat, majd szépen lassan végig haladt vállamon is, miközben lecsúsztatta vállamról melltartóm pántját, egy halk, vágyakkal teli sóhaj hagyta el ajkaimat miközben lehunytam szemeimet. Ugyanezt végül megtette a másik oldalon is, bennem pedig egyre jobban erősödött az érzés, hogy még többet szeretnék, azt szerettem volna, hogy azok az ajkak amik eddig a nyakamat, és a vállamat érintették, újra visszataláljanak az én ajkaimhoz, és erre már nem is kellett sokat várnom. Zavarom, illetve szégyenlősségem, ha nem is teljesen de úgy tűnt szerte fog foszlani, ahogy vágyam egyre jobban, és jobban erősödik. Tristan finoman végigsimított oldalamon, én pedig felé fordultam. Szemeim vágytól csillogtak ahogy szemébe néztem, és végül alig pár másodpercet tudtam így maradni, mert aztán oda kellett hajolnom hozzá, megkellett őt csókolnom! És ahogy ezt megtettem, úgy helyezkedtem, közben egy pillanatra sem leválva ajkaitól, hogy végül az ölébe kerüljek vele szembe, miközben egyik kezem hajába túrt, másik kezem pedig átölelte őt. - Akarlak téged... - Váltam el ajkaitól, de egyáltalán nem mentem messzire, szinte ajkaira suttogtam szavaimat, de végül addig nem csókoltam meg újra, míg ezt ő nem tette meg, vagy nem reagált szavaimra.
- És valakiért nem... - suttogtam az orrom alatt, de tényleg csak egészen halkan, mert nem igazán akartam, hogy Autumn meghallja. Úgyis ellenkezne velem... mert ő nem tudja, nem volt ott... sosem volt ott, se akkor, mikor gyáva voltam, se akkor, mikor gonosz... sosem látta még azokat a feleimet, amik biztosítottak afelől, hogy nem éri meg értem harcolni. A világ néha nagyon zord hely volt, de talán... leginkább az olyanok miatt, mint én, akik gyávák, meg gonoszak... akik az ágy alatt rejtőznek, ha baj van, és... akik eltaszítják, bántják azokat, akik akár csak megpróbálnak segíteni nekik... én ilyen ember voltam... gyáva és gonosz, és dühös, és... és olyan, akiért nem szabadott, hogy még többen vesszenek oda... különösen nem olyanok, mint Autumn, és... különösen nem ő maga! Nyeltem egyet. Marta a torkomat a kitartás, a jóság... az erő... a tisztaság, és törődés, ami a hangjából jött, amit az arca, a tekintete súgott nekem. Nem gondolja meg magát, és nem... nem hagy egyedül... Mikor ezeket mondta nekem... úgy éreztem... úgy éreztem, hogy amikor majd egy nap ez mégis megtörténik... talán holnap, talán jövő héten, vagy nem is tudom mikor... majd... majd... elmegyek én is... elmegyek, és... megpróbálom megtalálni azt a szörnyeteget, aki tönkretette az életemet... még akkor is, ha nem is létezik, akkor is, ha csak a fejemben létezik, és akkor is, ha valódi... és... és akárhol is leljek rá... megpróbálom majd elpusztítani, végezni vele, még akkor is, ha... pusztulásához nekem is pusztulnom kell... mert Autumn nélkül... mármint, ha még őt... ha őt is elüldözöm magam mellől, akkor már akár meg is halhatok, mert mi értelme is maradhatna még az életemnek nélküle...?! Molly meglenne nélkülem is, nem maradna egyedül, de viszont én... ha Autumn nincs velem... ha ő nincs mellettem, nem marad majd bennem más, csak az őrült, aki egy szörnyeteget üldöz álmaiban... vagy aki maga is szörnyeteg... - Akkor... akkor sem, ha őrült vagyok...? - kérdeztem, alig hallhatóan, mint aki direkt fél tőle, hogy Autumn meghallja a kérdést... miközben elvesztem, elrejtőztem a világ elől az ő ölelésében. Azt hiszem, egyedül azért mertem megkérdezni ezt, mert reméltem, hogy meg sem hallja, vagy... mert az ölelésében eléggé biztonságban éreztem magam hozzá, hogy el tudjam viselni az igazságot, hogy nem vagyok rendben... Mert hiszen... ugyan, hol normális az, ami az én fejemben van?! Nem voltam rendben... egyáltalán nem voltam oké, de nem is hittem, hogy létezhet segítség az én bajomra... Egyetlen "sebtapasz" volt, ami elég erős, és elég nagy, és elég szívós, kitartó volt, hogy összetartsa a széttépett darabkáimat... és... ez a tapasz Autumn volt... csak ő... kizárólag neki sikerült eddig... Ha ő is feladja, ha ő is itt hagy... fel is adhatom... Megvontam a vállam, egy kis mosollyal kísérve. - Kishúgom van, ezért gondoltam erre. Más, gondolom, más hasonlatot mondott volna, nekem... rögtön Rapunzel jut rólad eszembe... vagy... öööhh... Aranyhaj, azt hiszem így hívták az új mesében. Mollyval néztük... van benne egy vicces kaméleon - mondtam nevetve, amire vissza tudtam emlékezni a meséből. Meg emlékeztem, hogy sokat énekeltek benne... mondjuk, gyerekműsor, nem is meglepő, azokban sok zenés, éneklős rész szokott lenni. De nem is az éneklés, vagy a kaméleon miatt jutott eszembe, hanem mert az a lány is úgy viselkedett, meglepődött az ilyen dolgokon, mosolygott, kuncogott, meg zavarba jött... mert előtte sose találkozott férfival, és sose találkozott emberekkel, csak a banyával, aki nevelte... szóval sok dolog fura volt neki. Bár azért reméltem, hogy Autumn nem egy toronyban él egy gonosz banyával... - Rendben, akkor ebben maradunk - bólogattam helyeslőn, örülve, hogy végre nem makacskodik nekem, és valamiben sikerült megegyezésre jutnunk. Még akkor is, ha ez a dolog épp az volt, hogy a bunkózásaimért majd egy nap bocsánatot fogok tőle kérni. Nem ez lett volna a kedvenc részem, de... végülis, tudni kell a kicsit is értékelni, nem? Meg hát... előnye mindenképpen lesz... vagyis, már van is, mert belement, és ez remélhetőleg azt is jelenti majd, hogy megjegyzi, és mikor bunkó leszek... majd... talán felrémlik benne ez a pillanat... amikor elfogadta, hogy egy nap megteszem... bocsánatot kérek majd, mert neki járni fog a bocsánatkérés, és nekem a lehetőség, hogy a bocsánatáért esedezzek... Magamat ismerve, valóban kelleni fog oda az esdeklés, nem is lesz elég egy sima bocsánatkérés... Egyszerűen nem tudtam levakarni a képemről a vigyort, habár... mondjuk... annyira nem is erőlködtem, hogy megtegyem. - A tévében is bemondanám, ha lenne itt egy kamera, vagy egy tévéstúdió, vagy akármi - mondtam, és az már nem is tipp volt, hanem bizonyosság, hogy a továbbiakkal is zavarba fogom hozni. Igen, a tenyerébe csókoltam, és ha lehetett volna, el sem akartam volna szakadni a bőrétől... szívesen... végigcsókoltam volna az egész karját, a tenyerétől a válláig! - Nem tehetek róla, mondtam, hogy elveszed az eszem, és... igaz, amit mondok, egyszerűen nem tudok... elmenni csendben a szépséged mellett! És ha zavarba jössz, még annál is szebb vagy! Ha pedig nem engeded, hogy mondjam... akkor megmutatom, például így! - jelentettem ki, és a másik kezét is elkaptam, finoman odahúztam a számhoz, és abba a tenyerébe is belecsókoltam. Őt talán zavarta, vagy még az is zavarba hozta, hogy zavarba jött tőlem, meg attól, amiket mondtam, vagy csináltam, de... de én nem azért csináltam, hogy kellemetlenül érezze magát, sőt, úgy gondoltam, egyáltalán nem kéne ezek miatt kellemetlenül éreznie magát, hiszen teljesen őszintén beszéltem, és... és az pedig, hogy elpirult miattam... hogy nem tudta mit feleljen, meg ahogy lesütötte a szemeit... szóval... annyira ártatlanná tették ezek a kis mozzanatok, olyan... tiszta volt, romlatlan, ő volt... az én Rapunzelem, én meg kicsit hercegnek érezhettem magam tőle... mintha megérdemelnék egy olyan csodás lényt, mint ő... - Jó, rendben, tudom, hogy... neked van igazad... - sóhajtottam, kicsit lemondón, kicsit beletörődőn, de közben azzal az érzéssel is eltelve, hogy tudom, úgysem tudnék neki nemet mondani, mert... mert bármit megtettem volna, csak hogy örüljön, és azt eddig szerette, ha egyetértettem vele, ha szót fogadtam... most is ezt akartam hát tenni... azt, amit ő akart. Ha pedig ő azt akarja, hogy aludjak, és ne igyak... akkor majd... alszom... és megpróbálok nem inni... Végülis, ha számítunk rá, hogy holnap nagyon rosszul leszek a pia miatt, akkor majd szerintem ezt magamtól is el fogom tudni dönteni, akkor is, ha rá nem is fogok emlékezni, meg arra sem, hogy most mibe mentem bele. És különben is, otthon úgysincs szinte soha pia, és... bulikba meg nemigen járok, a mai egy különleges eset volt. Szóval, a kísértés se lesz túl nagy... Az egér-témát ezzel le is zártuk, ő ígért, én belementem, és a magam részéről úgy tekintettem, hogy akkor most mindenki boldog. Persze... a csendben maradás kérdése még nem volt lefutott ügy egészen, de talán csak az én részemről, mert ő már nem szólt rám újra, miután az ujját a számhoz húztam. Azt hiszem, talán elhitte, hogy én igazán igyekszem... az ő kedvéért. Ha nem is egészen csináltam jól, de legalább igyekeztem... - Lehet az az ajándékom, hogy velem karácsonyozol...? - kérdeztem félénken, és most kicsit rajtam volt a sor, hogy zavarban legyek. Azelőtt szerettem a karácsonyt... szép időszak volt, ami a családról szólt, a szeretetről, a szeretteinkről... és szerettem a zenéket, a fényeket... főleg a fényeket... meg a fát, meg mindent... mindig mindenem megvolt, kb. csak a hó hiányzott... azt ugye itt hiába is vártuk volna, de a család mindig kárpótolt azért, mert fehér karácsonyunk nem lehetett... Egyszer, pár éve, mikor még Molly még kisebb volt, apa csomó műhavat vett, és azzal hócsatáztunk a nappaliban otthon... anya majdnem szívrohamot kapott, mikor meglátta, de aztán apa megdobta őt is, és azon nevetni kezdett, aztán ő is beszállt velünk játszani... Annyira jó volt... Igazából... mulattatott a gondolat, hogy először vonakodtam a zuhanyzást, a fürdőszobát belekeverni az esténkbe, most meg... tulajdonképpen meg kellett állapítanom, hogy meglepően jó hely ez a fürdőszoba, ha ő is itt van bent velem! Azt hiszem, valahol tartottam tőle, hogy ha lezuhanyzok, akkor majd kitisztul a fejem, és én... mármint én ővele... más leszek, újra... olyan, amilyen nagyon nem akartam lenni... De nem így lett! Persze, valószínűleg ennek köze volt ahhoz is, hogy elvette az eszem... hogy mellette nem tudtam szabadon gondolkodni, úgymond, mert a gondolataim úgy keringtek körülötte, mint a bolygók a Nap körül. Megráztam kicsit a fejemet, és megcirógattam az orcáját. - Mi számít normálisnak? - kérdeztem egyszerűen. - Én nem tudom... - mosolyogtam. Ő talán nem tudja, de én biztosan nem... Fogalmam se volt, mi lenne ilyenkor a normális. Sosem éreztem így egyetlen másik lány iránt sem, és sosem tettem ilyet egyikkel se... Mi a normális? Nem hiszem, hogy van normális ilyenkor... még a filmekben is ezer és ezer verzió van, miket mondanak vagy tesznek ilyenkor a felek... és azt hiszem, mi eddig tök egyediek voltunk, nem lehetett azt mondani, hogy látott minta alapján lépkedünk egymás felé... mi csak... csak... sodródtunk az árral... ahogy tudtunk, ahogy mertünk... úgy cselekedtünk... olyanokat mondtunk, amiket épp jónak, kellőnek éreztünk, gondoltunk, vagy helyesnek véltünk... én... úgy láttam, nem csináltunk semmit rosszul! Számomra, minden, amit tett, mondott... minden... tökéletes volt, és aranyos, és szeretnivaló! Semmiben nem változtattam volna, sem rajta, sem az esténken! Persze jogos volna a kérdés, ha nem akarok változtatni semmin, velünk, és az esténkkel kapcsolatban, akkor azon sem akarok, hogy sírni láttam? És a válasz az volna, hogy nem, azon sem akarnék változtatni! Meg is mondom, hogy miért nem. Autumn egész este... makacs, kemény, tiszta, szeretetteljes elhatározással bizonygatta, hogy velem marad... bármi is lesz... megingathatatlanul, eltántoríthatatlanul mondogatta nekem, hogy minden mindegy, mindegy, hogy gonosz leszek, mindegy, hogy mit teszek majd, mit mondok, milyen leszek... ő nem adja fel, ő kitart, ő ott lesz mellettem, és nem bírom majd elüldözni... és eddig féltem... hogy ő nincs egészen tisztában, azzal, mit vállal... mert nem hiszi el nekem, mennyire is lesz nehéz... pedig nagyon nehéz lesz, de... azt hiszem... úgy éreztem... most végre... végre mind a ketten elhittük, amit a másik mondott... ő elhitte, hogy kemény lesz, nehéz, fájdalmas, én pedig... én elhittem neki... hogy nem tudok olyat tenni vagy mondani, amiért ő lemondana rólam... Ezekben a könnyekben, ezekben a pillanatokban... együtt... most egymásra találtunk, úgy igazán... - Képes vagyok rá... veled - feleltem reménykedve. Talán mind a ketten megszenvedjük majd, mind a ketten sokat kell hogy küzdjünk majd érte, de... de hinni akartam, miatta... hogy sikerülni fog... hogy képes vagyok rá, hisz... ha ő kér... akkor neki bármit megteszek. És mert ha ő mondja... akkor képes is vagyok bármire! De még a holnap nehézségei előtt... itt volt nekünk a ma éjjel. És nem akartam elpazarolni egyetlen percet sem, amit még azzal tölthettem, hogy őt így lássam... ahogy most látni tudtam, és így érezzem... amint a karjaim között tartottam! Sosem volt részem ilyen álomszerű dolgokban, de vele... ővele még az álom is valóságos volt... mert tényleg megtörtént! Itt, és most... megtörtént, hogy ő engem választott! Millióan állhatnának sorban a kegyeiért... ha csak sejtenék, micsoda kincs ő... ha engedné, hogy a világ is tudomást szerezzen róla... de ő... mégis engem választott. Ez egyszerre volt ijesztő, és csodálatos érzés. Ahogy elnéztem gyönyörű alakját, amint az ágyamon feküdt... tudtam, hogy bárhogy is alakuljon a jövőnk... életem végéig szeretném piruló arcát látni, látni azt, ahogy zavarában lesüti a szemeit, és... csillogó íriszeiben látni viszont a saját arcomat. Tudtam, hogy nekem más nem adhat boldogságot... más kedvéért sem reménykedni, sem mosolyogni, se nevetni nem akarok már! Azt akartam, hogy ő legyen az örömöm és a bánatom is! Csak őt akartam már, és semmi, senki mást! Autumn hátát szemlélve, amint ő levetette magáról a felsőjét... éreztem, hogy a vér az ereimben lüktet, és testem egészen... egészen idegenné vált a számomra, szinte szűk volt, mintha nem férnék el a saját bőrömben... Mintha a saját testem már kevés lett volna, hogy otthont adjon nekem, úgy éreztem... az ő testére is szükségem van... hogy egyáltalán létezni tudjak! Akartam... vágytam rá... egyszerűen... kívántam... érinteni, simogatni, csókolni, és... és... vele menni egy földöntúli utazásra! Arra vágytam, hogy eggyé olvadhassak vele, és soha többé ne kelljen elszakadnom tőle! Hallottam, ahogy felsóhajtott, kihallottam belőle a vágyat, és ez biztosított afelől, hogy nem esik neki rosszul, amit tettem. Ez adott hozzá bátorságot, hogy újra megérintsem, hogy még ha némán is, de kérjem, forduljon felém. Látni akartam őt! Teljes szépségében, látni a feje búbjától a lába ujjáig, látni, ahogy... arcát pír önti el, ahogy zavarában csillognak a szemei... szóval mindent... mindent látni akartam! Őt akartam! És azt gondoltam, ebben nem vagyok egyedül, legalábbis erre engedtek volna következtetni cselekedetei, ha egy szellő el nem fújja minden gondolatom, amikor felém fordult... és láttam a szemeit... láttam bennük, amit azelőtt senki más szemében, és mégis azonnal tudtam, mi az... mert... mert énbennem ugyanaz az érzés pusztított! És ha az az érzés nem lett volna elegendő, ahhoz, hogy az épkézlábnak még valamennyire nevezhető gondolataim messze elillanjanak, akkor segített volna nekik elillanni a tény, hogy Autumn a következő pillanatban nem csak hogy megcsókolt(!)... de ezt követően pillanatok sem teltek el, és éreztem mint foglal helyet az ölemben! Talán mondanom sem kell, hogy ilyen azelőtt még sosem történt velem! Most rajtam volt a zavarba jövés sora, mert míg eddig csak én voltam tudatában... nagyrészt... hogy mennyire is vágyakozom őutána... (mert biztosra vettem, hogy eddig nem nézegetett körbe rajtam, jelek után kutatva) , hát... most, így hogy az ölembe ült... aligha hagyhatta figyelmen kívül, azt, hogy... nos, a testem egészen egyszerűen, tisztán és félreérthetetlenül jelét adta, annak, hogy egészen konkrétan kívánom őt, a legteljesebb mértékben, ahogy... egy férfi csak kívánhat egy nőt! Erről árulkodott a tény, hogy a nadrágomban meglehetősen kezdett szűk lenni a hely! Azt hiszem, nem is igen lett volna szükségszerű, hogy én magam is szavakban fejezzem ki a helyzetet, de... miután ő megtette, és a puszta hangjától is felnyögtem, a kezeim pedig, úgymond észhez tértek, és míg az egyik megfogva a melltartóját, azt messzire hajította, a másik végigsiklott derekán, fel a hátára, hogy én is magamhoz ölelhessem őt, végül csak sikerült megtalálni a hangomat nekem is. - Mindennél jobban akarlak...! - leheltem, és ezúttal én voltam, aki lecsapott az ajkaira, nem is gondolkodva semmin, ahogy a nyelvem táncolni hívta az övét, szabad kezem pedig ugyancsak a derekához ért, óvatosan simítva végig bőrét közvetlen a nadrágja peremén. Bármily' zavarba ejtő gondolat is volt, elmém mégis megszülte az igényt rá, hogy levegyem róla, és ha már megszületett az ötlet, szükségesnek találtam, hogy ezt ővele is megosszam, bár, a tény, hogy meztelen felsőtestünk egymáshoz simult, nagyjából 3-4 másodpercenként teljes mértékben elvette az eszem! - Levehetem rólad...? - kérdeztem, ajkaira suttogva a kérdést, miközben egyik kezem a combján siklott végig, hosszan érintve a nadrágját, ezzel jelezve, mire is gondolok. A szemeibe néztem, akartam, hogy lássa a tekintetemben, mennyire szeretném megszabadítani attól a ruhadarabjától. Talán furcsa dolog volt, hogy engedélyt kértem, nem tudom, de... én úgy éreztem, az a helyes a részemről, ha kikérem az engedélyét, nem pedig csak úgy lekapom róla... távol állt volna tőlem ugyanis a vágy, arra, hogy megriasszam bármivel is, amit tenni akarnék vele!
Hallottam ahogy kimondja, hogy valakiért viszont nem érdemes harcolni, de végül nem álltam neki bizonygatni, hogy igenis megéri. Lehet túlságosan pozitív, és naiv személyiség voltam, de én úgy tartottam hogy majdnem mindenkiért érdemes volt harcolni. Az emberek nagy többségét meglehet menteni, olyan nincs, hogy nem! Tristanért is érdemes volt harcolni, még akkor is, ha ő ezt nem fogadta el. Tudom, hogy ezt csak a benne lévő "démonok" mondják. Úgy gondolja, hogy hagyni kell őt veszni, ő nem számít, pedig igenis számított. Ott volt neki a húga, és a nagynénje is... nem veszíthetik el őt is, és én sem veszíthetem el Tristant. Bármikor az életemet adtam volna érte, még ha ő ezt nem is szerette volna, épp ezért nem is fogom neki ezt elmondani, és remélhetőleg nem is lesz rá szükségem soha, mert ellenkezett volna, foggal-körömmel, és én ezt nem szerettem volna. Ha elérkezne az a pont az életünkben, hogy döntenem kell, az én életem, és az övé között, gondolkodás nélkül vetem majd oda magamat, bármilyen helyzetről is lesz majd szó. Nem szűnhet meg szívének dobogása előbb, mint az enyémnek, mert én nem tudnék ezzel a tudattal együtt élni, hogy nem sikerült őt megvédenem. - Akkor sem... - Alig hallhatóan kérdezte meg miközben ölelésemben bújt el a világ elől. Talán nem akarta, hogy meghalljam, de én meghallottam, és nem bírtam ki, hogy ne válaszoljak rá. Megakartam védeni ettől a rossz világtól, nem akartam, hogy több szörnyűséget kelljen látnia. Nem érdemelte ezt... ő egy boldog életet érdemelt a családjával, a szüleivel, akik szeretettben nevelték őt, és Mollyt. Hogy a szülei ott legyenek az érettséginél, majd a diploma osztóján, esküvőjén, majd az első gyermeke születésénél... támogassák őt az életben, és együtt örüljenek élete meghatározó pillanatainak. De bármennyire is fájt, nem tudtam visszahozni a szüleit, nem tudtam kitörölni az emlékei közül azokat a szörnyű pillanatokat, amiket akkor este élt át, pedig megtettem volna, ha lenne ilyenre lehetőségem... viszont így hogy nincs, én magamnak kell megmentenem őt, összetartanom összetört darabjait, és várni míg meggyógyul annyira, hogy tudja folytatni az életét, rossz gondolatok nélkül, hogy ő is lássa, hogy még van esélye egy boldog életre... Kicsit jobban magamhoz szorítottam mintha ezzel csak mégjobban azt szerettem volna elérni, hogy jobban érezze magát, hogy kicsit összetartsam, és emiatt nem is szakítottam meg az ölelést, csak abban az esetben, ha ő megtette ezt, és úgy érezte, hogy készen áll, elengedni ezt az ölelést. - Még sajnos nem láttam, de majd mindenképp megfogom nézni, de Rapunzel sztoriját ismerem... - Mosolyodtam el, és figyeltem nevetését. Szerettem ezt látni tőle, mert ilyenkor kicsit úgy éreztem, vagy az jutott eszembe, hogy valószínűleg régen nagyon sokat nevetett mikor még gondtalan volt, még a történtek előtt, és ezt kell elérnem, hogy a jövőben is sokat nevessen, ne mindig csak a rossz, és sötét gondolatok töltsék ki a fejét, és a szívét. Ismertem Rapunzel meséjét, a toronyba zár lányról, illetve a gonosz mostoháról, aki bezárta oda őt. Az a lány is furcsán reagált az emberi kapcsolatokra, mivel soha nem találkozott a mostoháján kívül senkivel... ő sem tudta hogy kezelje a dolgokat, illetve hogy reagáljon esetenként, szóval igaza lehetett. Nem kezdtem el makacskodni, mert nem szerettem volna. Még nagyon sokáig, és nagyon hosszan tudtuk volna tovább fűzni ezt a témát, de végül beleegyeztem abba amit mondott. Emlékezni fogok a szavaira, amit ekkor mondott... ez nem azt jelenti talán, hogy kevésbé fognak fájni a szavai esetenként, de mindenképp erre kell majd gondolnom, hogy milyen volt ezen az estén, illetve miket mondott. - Még szerencse, hogy nincs itt semmiféle kamera... - Sóhajtottam fel halkan nagyokat pislogva. Hihetetlen volt a srác, még erre is képes lett volna, csak had mondja el minél több embernek, hogy mennyire gyönyörűnek gondol, engem meg eszméletlen mód zavarba tudott hozni ezzel, ő pedig teljesen tisztában volt ezzel a ténnyel, és nem is volt rest ezt kihasználni. Főleg, hogy aztán elkapta másik kezem, és abba is belecsókolt, az én arcom pedig talán még vörösebb lett, és éreztem is hogy szinte már füstöl az arcom olyan meleg volt ezektől a tetteitől. - Én végig tudtam, hogy nekem van igazam... csak túlságosan makacs vagy. - Nevettem fel halkan, mert most végre ő volt az aki nem makacskodott tovább, és elismerte, hogy nekem van igazam. Mindent csak azért mondtam az egész este folyamán, mert neki jót akartam, ezzel is csak azt szerettem volna elérni, hogy ágyba dugom végre, hogy aztán kitudja pihenni magát, hátha kevésbé lesz rosszul holnap ettől a sok piától. Viszont, ha még nagyon sokáig fent marad, erre egyre kevesebb, és kevesebb volt az esély. Az pedig egyáltalán nem volt opció, hogy többször legyen olyan, hogy alkoholba fojtja a bánatát, mert azt semmiképp sem fogom hagyni neki a jövőben... nem akartam, hogy ebben keresse a menedéket, hogy ezzel terelje el a gondolatait. Én azt szerettem volna, ha én leszek a menedéke, ha túlságosan eluralkodnak a rossz gondolatokat, akkor nálam keresi a békét, és a megnyugvást, nem az alkoholba. A karácsonnyal kapcsolatos kérdése meglepett, az pedig főleg, hogy most őt láttam zavarban, márpedig ő az este folyamán nemigen jött zavarba bármit is tett, vagy mondott. Lágyan elmosolyodtam, ritkán láttam olyat, hogy valaki zavarba jön előttem, de Tristantól ezt látni teljesen más volt... mondhatni beleolvadt a szívem ahogy így láttam őt. - Lehet róla szó, ha nem találok jobb ajándékot... - Mosolyogtam ugyanúgy, mint mikor feltette kérdését. Talán egy fél pillanatra el is képzeltem, hogy milyen lehetne velük karácsonyozni... ha én is kicsit a család tagja lehetnék, arra az egy estére. Együtt díszítenénk fát Tristannal... míg nagynénje vacsorát főz, Molly pedig szintén ott sürgölődne körülöttünk. Majd a végén, Molly szeretné felrakni a fára felrakni a csúcsdíszt a tetejére, Tristan pedig felemelné a kislányt, ezzel segítve, hogy felkerüljön a csillag a fa tetejére. Együtt ajándékoznánk, és vacsoráznánk, és Tristannal éjszakába nyúlóan beszélgetnénk mikor már mindenki alszik rajtunk kívül egy forrócsoki társaságában. De nem! Nem álmodozhatok ilyenről! Nekem nem adathat meg egy ilyen emberi tevékenység, az ilyen emberi érzések, így kicsit megráztam fejemet ezzel is kiverve a gondolatot a fejemből, amit reméltem, hogy Tristan nem fog észrevenni, mert nem akartam, hogy észrevegye. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy én ezt nem szerettem volna... mert szerettem volna, de nekem akkor sem szabad ilyet! Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy az egész zuhanyzás ötletből, ez fog kikerekedni, és bár ott motoszkált a fejemben eleinte, hogy ezt az egészet nem szabad, nekem nem lehet, ezek a gondolatok valahol nagyon háttérbe szorultak, és valahogy már a következményekre se jutottak eszembe. Tristan azt hangoztatta, hogy mennyire elveszem az eszét, de ez fordítva is így volt... ő is teljesen elvette az én eszemet, és a végén egyáltalán nem volt ellenemre a dolog, sőt kifejezetten tetszett ez az érzés. - Én sem tudom... - Mosolyodtam el végül úgy, ahogy ő is tette végül. Bár kimondtam, de nem tudtam volna tulajdonképpen megmondani, hogy mi is lett volna erre a normális reakció. Van egyáltalán, létezik egyáltalán normális reakció? Sokféle reakciót láttam már, könyvekben, és filmekben, de ez nem olyan, hogy jó, akkor az ember választ ezekből valamit, és úgy fog reagálni. Ezeknek a reakcióknak automatikusan kell történniük, és az én esetemben ez a zavarban kimerült, és ez nagyon is úgy tűnt, hogy Tristannak nincs ellenére, nem zavarja, sőt talán tetszik is neki, hogy zavarban vagyok előtte. Ez volt az én őszinte reakcióm, és bár kicsit zavart, szavai hallatán rájöttem, hogy talán annyira mégse kéne emiatt rosszul éreznem magam, ő se tudná megmondani, hogy mi is ilyenkor a normális. De talán tényleg nincs is ilyen... - Csak is veled... - Mondtam ki szavai nyomán. Nem hiszem, hogy bárki mással szemben ekkora lett volna az akaraterőm. Volt, hogy már kudarcot vallottam, volt hogy már feladtam, de az ő esetében, ezt nem tudtam volna megtenni. Nem tudtam volna feladni... bármilyen nehéz utazás is vár ránk így együtt, közösen. De be kellett járnom ezt az utat, vele kell ezt végigcsinálnom, és tudom, hogy lesznek nehéz helyzetek, nehéz pillanatok mikor azt fogom mondani talán, hogy nem éri meg, de én akkor is ott leszek, még akkor is, ha ő holnap már teljesen hülyének fog nézni engem emiatt. Ő volt az... akiért bármit megtettem volna... az életem is, ha arra kért volna, a teljes valómat, mindenemet, csak hogy boldognak lássam, és rendbe jöjjön. Tristan csillogó szemekkel nézett engem, ahogy lefektetett az ágyára, megszerettem volna csókolni, és azt szerettem volna, ha örökre így maradhatnánk. Így ketten, mindenféle probléma nélkül, Tristan kis szobájába, ahol csak annyi fény van, ami a holdból beszűrődik, de a hold ma nagyon erősen világított, és ahogy Tristan ott volt felettem... ahogy megvilágította arcát a beszűrődő fény... azt kívántam, bár örökre a karjába zárhatna, hogy örökre az övé legyek... bár lehetne rá lehetőség. Szinte hallottam dobogni a fülemben a saját szívverésem, minden egyes porcikám arra vágyott, hogy megérintsen, hogy testünk egymásnak feszüljön, miközben ajkai az enyémet érintik. És ezt az érzést mégjobban, és mégjobban erősítette bennem kezdve azzal, hogy nyakamtól egészen vállamig ajkaival végigcsókolt. Fogalmam sem volt arról, hogy ez ilyen érzés, hogy lehet akarni ennyire bárkit is. Egy olyan érzés volt ez nekem, amit még sosem tapasztaltam, de megakartam tapasztalni, tudni szerettem volna, vele akartam kiteljesedni ebben a vágyban. A csókunk közben az ölében helyezkedtem el, és ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy hasonlóan úgy vágyik rám, mint én őrá, most teljesen egyértelmű lett. Talán egy pillanatra meg is lepődtem magamban, de ahhoz képest, mégsem éreztem magam annyira zavarban ettől a tudattól, és nem is az volt az első dolgom, hogy kiugrottam volna az öléből emiatt. Persze arcomnak pírja nem múlt el ennek hatására, talán egy kicsit jobban ki is pirultam, de ez inkább volt betudható vágyamnak, mint annak, hogy zavarba jöttem volna Tristan testének reakciójától, de talán egy nagyon, de nagyon picit zavarba jöttem, de annyira nem, hogy emiatt elváltam volna ajkaitól. Kimondtam, hogy akarom őt, ő pedig halkan felnyögött, és kezei rögtön megtalálták testem, melltartóm, már nem volt rajtam sokáig, az valahol a szoba egyik sarkában végezte, majd aztán másik karjával magához ölelt ami azt eredményezte, hogy meztelen felsőtestünk összesimult, én meg pont hogy emiatt hallattam aztán egy kis nyögést a csókunkba, mivel elválni nem akartam tőle emiatt. Végül kimondta, hogy mindennél jobban akar engem, én pedig megkönnyebbültem, hogy végül ő is kimondta. Nem gondoltam, hogy máshogy vélekedett volna erről, hisz tettei mindent elárulnak, de mégis jó érzéssel töltött el, hogy végül ő is kimondta. Végül újra megcsókolt, én pedig viszonoztam neki. - Kérlek... - Válaszoltam kérdésére, de ezt inkább sóhajtva tettem, annak nyomán, hogy nem csakhogy feltette a kérdést, de még végig is simított combomon, és ezzel is biztossá téve, hogy mit is szeretne levenni rólam. Nem bántam, hogy megkérdezte, de akkor sem ellenkeztem volna, hogy ha kérdés nélkül leveszi ezt rólam. Túlságosan vágytam őrá ahhoz, hogy bármire nemet mondjak neki... szerettem volna, ha leveszi rólam az utolsó ruhadarabot is, és szemeibe nézve, azt láttam, hogy ő is pont ugyanígy szeretett volna tenni, én pedig ehhez engedélyt adtam neki, sőt szinte könyörgő hangon szólaltam meg kérdésére. De a helyzet az az volt, hogy ugyanúgy szerettem volna azt, amit ő is tenni fog velem a következő pillanatokban!
Nem felelt a dologra semmit, de nem is erőltettem, abban bíztam, hogy hátha meg sem hallotta, amit mondtam. Szerettem volna, ha még egy kicsit... egy egészen kicsikét nem tud róla, milyen mélységekig is él bennem a sötét, a rossz, a rohadt rész, mint egy almában... Nem kell tudnia. Még nem... Majd holnap úgyis megtudja, és majd rájön esetleg ő is, hogy kár volt azt mondania, hogy harcol majd értem... hiszen értem kár. De... ma még ma van, most még most, és... ez a perc még... még más. Ez még a miénk. A valóságon kívül... ez most a mi időnk és a mi helyünk. De a kérdésem viszont meghallotta, és válaszolt is rá, habár hitetlenkedés ült ki arcomra... amit ő nem láthatott, mert nem húzódtam el öleléséből, hogy megmutassam neki. Nem akartam, hogy lássa, és ellenkezzen velem. Mert én nem hittem, hogy értem harcolni kell, főleg nem, ha már egyszer őrült vagyok, és részben gonosz, kegyetlen... érdemesebb volna egy hideg kőfalért harcolnia, mint értem... de... de az ölelésében el akartam ezt felejteni, azt akartam érezni, hogy márpedig számomra is van még remény, nekem is... fel fog még kelni a nap, úgy is, hogy értelme legyen... Én... én vissza akartam kapni a régit, az életem is, a szüleim is, de... ha azt nem lehet, akkor legalább önmagam... önmagamat, hogy Autumnnak adhassam... hogy az övé lehessek... A testem, lelkem, múltam, jelenem és jövőm... az egész csomag, minden... És azt kívántam, bárcsak egy olyan csomag lehetne ez, amiért megéri neki harcolni, és kitartani... egy olyan csomag, ami méltó őhozzá... - Sose hagyj magamra... nem akarok egyedül lenni... - suttogtam rekedtesen, és egyszerűen nem akaródzott őt elengedni, elhúzódni tőle, kibontakozni az öleléséből... itt akartam maradni... vele... életem végéig... Egyszerűen nem vágytam sehova máshova, azt szerettem volna, ha a karjai között élhetem le maradék életemet, és sosem kéne karnyújtásnyinál messzebb lennem tőle, és a hihetetlen erejétől és jóságától... - Igen, hát... most sok régi mesét felújítanak a mostani gyerekeknek, és... főleg az nézi őket, aki gyerek, vagy aki gyerekkel él egy háztartásban, de végülis... nem mind olyan rossz, legalábbis, ha van az embernek humora - kacsintottam rá, és... más esetben, azt hiszem, felajánlottam volna, hogy megnézem vele, de... félek, akkor nem mostanában nézné meg, mert én, gondolom, elég valószínű, hogy mostanában nemigen fogok vele semmit nézni, nemhogy mesét... Pedig, biztos jókat nevetnénk rajta... a romantikus részeknél meg talán mást is csinálnánk... - Van mobilom, ha akarod, kidobhatom a netre... - vetettem fel egy bujkáló kis vigyorral, ravasz pillantással, bár nagyjából biztos voltam benne, hogy nem fogja akarni sem, és engedni se a dolgot nekem, hogy a telefon kamerájába mondjam a dolgot, s tudassam a "fél világgal" hogy mit is gondolok róla. - Annyira szép vagy, és ha elpirulsz, még szebb vagy! A piros lesz az új kedvenc színem miattad! - mondtam neki, miután elváltam tenyerétől. Egyrészt, mert tudtam, hogy ez zavarba hozza, másrészt, mert annyira nagyon akartam, hogy mindezt tudja, és az eszébe vésse, hogy ő meseszép, és még a puszta látványa is boldoggá tett! És az meg, hogy tőle még a piros szín is újra szépnek tűnt, ez számomra is egy új felfedezés volt, de őrajta még ezt is szerettem tényleg! - Volt már olyan, hogy nem neked volt igazad? - kérdeztem, a tőlem telhető legártatlanabb arccal. Természetesen tudtam a választ. Mivel boldoggá akartam őt tenni, akkor is neki adtam volna igazat, ha téved... De persze, az észszerű énem most simán tudta is volna, hogy ő mondja jól... aludni muszáj, az ember meghal, ha nem alszik... de minimum leáll az agya... persze én ezt alap hétköznapokon kicsit se bántam volna, de... az észszerű énem tudta, hogy az nem oké. Az ivás meg... Hát igen, a pia amúgy nem rossz dolog, de ha az ember búfelejtőnek használja, na, akkor rossz, és ha mértéktelenül dönti magába, akkor is... Az embernek tudnia kell pia nélkül élni, és embernek maradni minden körülményben... ami nemigen megy, ha folyamatosan részegek vagyunk... bár tény, hogy nekem eddig egész jót tett, de... minden nap más, és minden részegség is más... Talán tévedek, és ha holnap is leinnám magam, még az se segítene... talán csak még gonoszabb lennék... és azt nem akarom... nem akarnék olyan gonosz se lenni, mint szoktam, nem még annál is gonoszabb... Mosolygott a kérdésemen, amitől csak még inkább zavarban éreztem magam, de már nem akartam visszakozni, főleg, hogy tényleg ezt szerettem volna... tőle csak ezt! Amikor végül válaszolt, bátortalanul elmosolyodtam, és halkan annyit mondtam... ezúttal tényleg halkan... hogy: - Semmi mást nem szeretnék... ennek örülnék legjobban! - Persze, ha egy varázserejű tündér lett volna, mint a mesékben, akkor nyilván lett volna még pár ötletem, de... de... ahogy ismertem őt, és amilyennek láttam, és ahogy mellette éreztem magam, én... másra nem tudtam vágyni, amit tőle kaphatnék, én... csak ővele akartam lenni... hogy újra szép legyen az ünnep, bármilyen ünnep... minden ünnep... Mert Autumn mellett minden tudott szép lenni, minden tudott jó lenni, ő színt adott újra a világnak, zenét, és fényeket, melegséget, amiket a karácsonyi időszak is adott a világnak! Most ő... olyan volt nekem, mint a karácsony. Úgyhogy én őt akartam, és csak őt! Talán furcsán, talán ostobán hangozhatott volna, ha hangosan kimondom, de számomra, úgy tűnt, úgy érződött, hogy egy időre ez a kis fürdőszoba lett a világom... az én kis saját világom, egy különálló univerzum... ahol nem volt más, csak ő és én... és nekem ez tökéletes volt, épp elég volt, hogy boldog legyek, és... hogy ne hiányoljak mást, csak az időt, amit még így együtt tölthetek vele. Mert ez az idő... most egyszerűen mindent jelentett... és csak remélni tudtam, hogy nem vagyok egyedül az érzéssel, abban, hogy ez mennyit is jelentett a számomra. - Szerintem, elég, ha... úgy csináljuk, ahogy jó nekünk, és reméljük, hogy az a másiknak is jó lesz, nem? Te zavarba jössz, és... nekem tetszik, ahogy zavarba jössz... - feleltem, megvallva az őszintét neki, amit valóban gondoltam, és éreztem is. Nem csináltam eddig se titkot belőle, hogy tetszik nekem, és ezután se akartam mellébeszélni, hadd tudja, hogy szerintem szép, aranyos, sőt, gyönyörű, ha zavarban van, ha elpirul, lesüti a szemét... ha nem tudja mit feleljen...! Csodálatosnak láttam őt, és ezen semmivel nem tudott volna változtatni! - Együtt! - suttogtam, de hangom elszánt volt, hiába beszéltem halkan. Talán... nem túlzás azt állítanom, hogy korábban voltak nagy történelmi szituk, amiket nem tudtam igazán értelmesnek gondolni, nagy szerelmek, nagy viszontagságok, nagy tettek, amiket túlzónak éreztem, és azt gondoltam, hülyeség, egy ember nem érezhet ilyen nagy méretekben...! Mint... a pasas, aki a Tádzs Mahalt építtette a felesége emlékére. Nekem túlzásnak tűnt, meg ostobaságnak, hisz a nő meghalt, már nem érdekli, hogy mit építtet a férje, csak a férje érezte jobban magát egy ekkora tettől talán... De még úgy is soknak tűnt, nem értettem, hogyan lehet olyan fontos valaki az ember számára, hogy ilyen dolgot vigyen végbe miatta, és úgy érezze, volt értelme... Az épület építészetileg egy komplett csoda volt akkor is, és azóta is az... hihetetlen munkát vittek végbe, rengeteg idő és pénz ment el rá... de "emléktárgynak" pont annyira tűnt számomra túlzásnak, mint a fáraóknál a piramisok... Látványos mind, de mire jó? Túlzás, túl sok... értelmetlen... Ezt gondoltam. Még mikor a szüleim meghaltak, akkor se találtam több értelmét, hisz meghaltak, szenvedünk tőle, de én biztos nem érezném jobban magam, ha építtetnék nekik egy kastély méretű mauzóleumot, vagy egy hegy méretű piramist... és szerintem ők se látták volna értelmét... Ha építtetnék egy gyermekkórházat, és róluk nevezném el, annak igen, de... mire jó a Tádzs Mahal? De... persze, talán hülyeség, mégis... ma... most... ahogy Autumn mellett éreztem magam... amilyen érzéseket ő kiváltott belőlem, amit úgy éreztem, meg tudnék és meg is akarnék tenni őérte, az ő kedvéért... valahogy... nem is tudom, mintha kicsit több értelme lett volna ennek, mármint... akár azt is mondhatnám, hülyeség, vagy sem, nem érdekelt volna. Ha én lettem volna az az uralkodó, és Autumn lett volna a feleségem, aki meghalt... őmiatta, azt hiszem, én is meg akartam volna építtetni a Tádzs Mahalt, és ott akartam volna nyugodni vele amíg csak világ a világ... hogy örök emléket állítsak annak a nőnek, aki... annyira sokat jelentett számomra, hogy szavakkal nem tudtam volna kifejezni... Emléket, egy olyan csodálatos lénynek, aki egy apró mosolyával, egy szavával volt képes életre kelteni, aki... aki olyan kivételes személy, hogy az egész világnak a csodájára kellene járnia, mert ha létezik a világon tökéletesnek nevezhető valami, hát az ő...! Más nem lehet nála tökéletesebb! Ő volt a... a csillagokkal behintett égbolt a sötét éjszakában! Az eső után nyíló virág a sivatagban! Talán különös, hogy valaki a mai világban, az én koromban, azt mondhatja még egy ilyen helyzetre, hogy "nem volt még ilyen", de... velem tényleg nem volt. Nem mondom, hogy nem érdekeltek a lányok, érdekeltek, szépnek találtam őket, vonzónak is találtam őket, nem mindet, de néhányat... viszont... csóknál messzebb sosem jutottam, és azt hiszem, nem véletlenül... Túlzás nélkül állíthattam, hogy sosem láttam még olyan szépet, mint Autumn, és soha... senki nem hatott még rám úgy, ahogy ő... sosem éreztem, hogy a szívem ilyen hevesen kalapálna valaki miatt, nem éreztem azt, hogy ha el kell eresztenem, ha el kell vennem róla a kezem, komolyan, igazi, fizikai fájdalmat fogok érezni! Buta hasonlat talán, de egy fordított "forró fazék-effektus" volt ez, csak most nem ő volt a forró fazék, amit megérintve megégettem a kezem, pedig testünk felhevült volt épp eléggé, de nem... nem az fájt, ha megérintettem, nem az égetett... hanem ha elengedtem! Az fájt! Égetett! Másra sem vágytam, mint újra megérezni ujjaim alatt a bőrét! Muszáj volt, szükségem volt rá! És ugyanezt éreztem, ahogy megcsókoltam a bőrét. Egyszerűen... égtem a vágytól, hogy a teste minden négyzetcentijét végigcsókolhassam... Amikor az ölembe ült, talán fél pillanatig átsuhant az agyamon a gondolat, hogy csak meg ne ijedjen...! Mármint... a testem egyértelműen mutatta az érzéseket, amik bennem tomboltak, és Autumn már attól is végig zavarba jött ma este, ha azt mondtam, hogy szépnek találom őt... kicsit tartottam tőle, mit tesz, ha meg is érzi, milyen gyönyörűnek és kívánatosnak tartom őt... így, amikor aztán nem "menekült el" a reakciómtól, hanem ott maradt, és tovább csókolt, megkönnyebbülésemben csak még jobban akartam őt, ölelni, csókolni, szeretni...! Azt hiszem, mindkettőnk számára jó érzéseket okozott, amikor a testünk összesimult. Nem is pusztán amiatt az igen egyszerű tény miatt, mert Autumn tökéletes mellei nyomódtak a mellkasomnak, ami egészen egyszerűen hihetetlenül kínzó és észvesztő érzés volt, de... amiatt is, hogy csupasz bőre az én csupasz bőrömhöz ért, s így érezhettük egymás minden rezdülését, minden mozzanatot, a másik bőrének melegét, a sajátunk lángolását... mindent... Autumn teste tökéletesen beleillett a karjaim közé, összeillettünk, mint a kirakó két darabja! Autumn válasza beleegyező volt a kérdésemre, amire elmosolyodtam, és még egy gyors kis futó csókot nyomtam a szájára, mielőtt két kezemmel finoman körbe öleltem a testét, és hanyatt döntöttem az ágyon. Egy bő pillanat erejéig így maradtam, föléje hajolva, körülölelve őt, finoman simulva hozzá, centikről lesve csillogó szemeibe... egy végtelen másodpercig megpróbáltam a végtelenség idejéig tartóan elraktározni elmémben az ő szépségét... De vágyaim kínzón sürgettek, hogy eltávolodjak tőle kis időre némileg, míg felegyenesedtem, és odébb húzódtam némileg. Persze távol állt volna tőlem, hogy erre a kis időre is akár, elszakadjak tőle, még ha nem is mentem messzire, szóval, persze, kezeim óvatosan, de érezhetően siklottak végig a lábai hosszán, míg elértem lábfejét, és lehúzhattam róla a cipőit, hogy aztán a padlóra ejtsem őket. Azután előre hajoltam, és már-már megfontoltnak tűnhettek mozdulataim, bár valójában a bensőmben eszelős tombolással égett a tűz, miközben derekát kissé megcirógatva, elértek ujjaim a nadrágja gombjáig. Ahhoz képest, hogy korábban a saját övem feladta a leckét, és el is buktam a csatában vele, most, ez is olyan volt, mint az egyensúlyom kérdése... ha őróla volt szó... nem volt számomra lehetetlen küldetés... szóval minden gond nélkül sikerült kioldanom a gombját, és lehúznom a cipzárját. Még egyszer felpillantottam a szemeibe, hogy ha mégis ellenkezni akarna, megtehesse, vagy akár a legkisebb kétséget is észrevehessem az arcán... de mindezek hiányában... kezeim dereka két oldalára simultak, és... a nadrágja derékrészébe akasztva az ujjaimat, egy időben tudtam a ruhadarabot is lehúzni róla, és közben a szabad ujjaimmal a csupasz bőrét simogatni végig... egész a lába hosszában! Mikor pedig végül elértem bokáit, óvatosan lehúztam egészen róla, és a nadrág is valahol a padlón végezte, nem számított, hogy hol. Tekintetem úgy siklott végig a teste egészén, ahogy a szomjazó tekinthetett egy egész, nagy vízesésre, vagy egy éhező a svédasztalra... egyszerűen... nem tudtam betelni vele...! Életem legszebb látványa tárult elém!
Nem azért válaszoltam neki, mert továbbra is ellenkezni akartam vele, mert egyáltalán nem ez volt a szándékom. Én tudtam, hogy nem őrült, én tisztában voltam vele, hogy nagyon is valóságos volt amit akkor este látott, még akkor is, ha nem hittek neki. De hát persze, hogy nem hittek neki, nagyon kevesen tudnak róla, hogy milyen lények is járkálnak az utcákon, akik nem feltétlen jó szándékkal közelítenek az emberek felé. A démonok egy része nagyon gátlástalan, pont egy ilyen is ölte meg Tristan családját, és hiába volt ott egy angyal, van, hogy mi sem vagyunk elegek egyedül, hogy legyőzzük őket, és akkor egyet tehetünk, visszatartjuk őket, amíg csak erőnkből kitelik... Olyan családok mint Tristan családja, igyekezték a legnagyobb boldogságban felnevelni gyermekeiket, és persze a legnagyobb békében, úgy ahogy nagyon sok család teszi még, mit sem sejtve arról, hogy nem csak egy másik embertársától kéne félni, hanem vannak sokkal sötétebb lényeg is a világon. Nem csak a gyilkosok, a betörők, vagy akár lehetnek sokkal rosszabbak az emberek, rajtuk kívül sokkal de sokkal veszélyesebb dolgok is az emberekre vadásznak. A hozzám hasonlók az életük árán is megvédik azt az embert, vagy családot aki ki van jelölve a számukra, de bármilyen fájdalmas, és szomorú, van, hogy túl későn érünk oda, vagy olyannal állunk szembe amivel még mi sem tudunk elbírni bármilyen természetfeletti lényeg vagyunk. És sajnos ő látta ezt a lényt, látta az angyalt is, és örökre ott marad a fejében ez az emlék, mert ez olyan dolog amit soha nem lehet elfelejteni, főleg, hogy a szüleit is ez a bizonyos démon ölte meg... emiatt olyan sötétség uralkodott el benne amiről talán elképzelésem sem volt egyelőre úgy igazán... - Sose foglak... én mindig itt leszek... - Suttogtam fülébe, miközben egyik kezemmel ami eddig a hátán pihent, óvatosan tarkójára csúsztattam, de nem engedtem el őt aztán. Úgy éreztem, hogy ebben az ölelésben jól érzi magát most, biztonságban, én pedig hagytam neki, hogy a menedéke legyek. Az akartam lenni... a menedéke, aki a biztonságot, a megnyugvást biztosítja neki... akihez bármikor mehet, ha szüksége van rá. Én akartam lenni akivel megoszthatja szomorúságát, megosztja velem a súlyt amit cipel, akár a lelkében uralkodó sötétségből is átvettem volna... Öleltem volna őt, egész este, ha ő ettől jobban érezte volna magát... sőt örökre karjaimba zártam volna, ha ezzel azt érem el, hogy szépen lassan, széthullott darabjai újra eggyé vállnak, majd szépen lassan összeforrjanak. - Majd egyszer nézzük meg együtt! - Jelentettem ki elmosolyodva. Talán nem mostanában fog ez előfordulni, de ettől függetlenül örültem volna, hogy ha igent mond erre. Soha senkivel nem néztem meg közösen egy filmet sem, ha véletlen ilyet is tettem azt is titkon tettem egyedül, itt lent a földön. Szerettem a romantikus filmeket... mindig olyan csodás szerelmeket mutatnak be ezek a filmek, amiknek persze volt, hogy nem volt boldog befejezése, de attól még jó volt látni, hogy milyen erős érzelmeket jelenítenek meg ezekben, és a könyvek pedig még jobbak voltak ilyen szempontból. De nem gondolom, hogy nekem ezeket szabadott volna, én mégis egy csomószor ültem egy tető szélén, miközben akár a Rómeó és Júliát olvastam, vagy akár más szerelmes történetet. - Nem, nem... nem kell a telefonod sem... - Ráztam meg fejemet talán egy kis pánikkal az arcomon, de közben az ő arcán azt láttam, hogy mindjárt vigyorogni fog ötlete nyomán. Hihetetlen volt komolyan mondom, egyre "rosszabb, és rosszabb" ötleteket mondott, és meg kell mondanom az őszintét, hogy a kreativitása egy picit sem csökkent az alkohol hatása miatt, sőt talán így még több ötlet eszébe jutott, hogy is tudhatna engem zavarba hozni. Persze következő szavai is zavarba hoztak, így megint csak elvörösödtem, de aztán vettem egy mély levegőt, hogy összeszedjem magamat kicsit. - Ha már itt tartunk... nem tudom mondta-e már neked valaki, hogy milyen jóképű vagy! - Mondtam ki komolyan, remélhetőleg ez majd jól zavarba hozza őt, arra úgysem volt nagyon példa az este folyamán. Máskülönben meg így gondoltam, tényleg jóképű volt, ezt már akkor is megtudtam állapítani amikor először láttam őt, szóval én ezzel nem hazudtam neki, csak azért, hogy zavarba hozzam! - Hááát... ritkán, de elő szokott fordulni, hogy nincs igazam, de ezt általában be is szoktam vallani, annak ellenére, hogy mennyire makacsnak gondolsz! - Vontam meg vállamat. Makacs voltam valóban, és ezt Tristan is hangoztatta elég sokszor a mai este folyamán, viszont annyira azért mégsem voltam makacs, hogy ne valljam be, ha esetleg tévedek, és én ezt képes vagyok is beismerni bármilyen hihetetlen, és nehéz is elképzelni rólam a makacsságom miatt. De jelen esetben tényleg igazam volt, és ezt Tristan is elismerte. Nem teheti magát tönkre a nem alvással, vagy az alkohollal. Mindkettő nagyon komoly károkat tud benne okozni, és az én feladatom, hogy erre odafigyeljek, és valóban makacsan, de rá kell vennem őt arra, hogy ezek közül egyik sem jó neki. Bármelyikkel próbálkozna hosszútávon, nagyon aggódnék érte, és addig járnék a nyakára míg abba nem hagyja. - Mindenképpen fejben tartom, hogy mit szeretnél... nem fogom elfelejteni. - Bólintottam egyet, majd kicsit elmosolyodtam. Nem tudom milyenek voltak az előző karácsonyai, de abból kiindulva milyen szerető szülei voltak, biztos vagyok benne, hogy mindent megadtak Tristannak, és Mollynak is, hogy a legboldogabb karácsonyban legyek részük, amit csak eltudnak képzelni. Viszont ez az idei lesz az első olyan karácsonyuk amikor már nincsenek a szüleik, és el sem tudom képzelni ez milyen érzés lehet mind Tristannak, mind Mollynak. Na de itt vagyok én... és bár nem tudom helyettesíteni a szüleiket, talán egy kicsit jobbá fogom tudni tenni a karácsonyukat, és biztos, hogy a nagynénjük is mindent megfog tenni annak érdekében, hogy szép karácsonyuk legyen idén is a fájdalom ellenére amit magukban hordoznak. Álmaimban sem mertem volna gondolni ilyenre, hogy velem valaha ilyen megfog történni, főleg az nem jutott eszembe, hogy ez egy fürdőszobában fog elkezdődni, de egyáltalán nem bántam. Ennek itt, és ekkor kellett megtörténnie, ennek így volt meg igazán a varázsa... mi ahogy itt álltunk csak ketten, és senki, és semmi nem zavart meg minket. - Rendben, igazad van... - Mosolyodtam el egy nagyon kicsit. Most ki is mondta, hogy tetszik neki, ahogy zavarba jövök, ebből az is kiderült, hogy egyáltalán nem zavarja az, hogy én nagyon sok minden hatására zavarba tudok jönni, és ez kicsit meg is nyugtatott, és így elhittem, hogy teljesen rendben van ez így... ahogy elpirulok, ahogy hirtelen nem tudok mit mondani... egyszóval minden! A gondolataimat csak Tristan töltötte ki, és ez új fajta émelyítő érzés, ami az egész testemet átjárta. Soha nem tapasztaltam még ezt, soha nem volt ilyenben részem, de hogy is lett volna, Tristan volt az első aki megcsókolt a mai este folyamán, ő volt az első aki kiváltotta ezt az érzést is belőlem. Nagyon sok mindenben ő volt az első nekem... különleges volt a számomra Tristan efelől már nem volt egyáltalán kétségem. Gondolni se mertem eddig olyan pillanatokról, olyan érintésektől, olyan csókokról, amiket most ő megad nekem, és ezzel azt érte el, hogy még többet akarjak ebből az érzésből, még többet akartam belőle... és ez egy eszméletlen érzés volt, de ugyanakkor kínzó érzés volt egyben. Kicsit úgy éreztem, hogy mindent akarok egyszerre, és minél gyorsabban, de tudtam, hogy akkor túl hamar elillan az érzés, túl hamar vége lesz ezeknek a pillanatoknak, én pedig nem akartam, hogy hamar vége legyen. Akkor sem gondoltam meg magam, és nem váltam el ajkaitól, mikor éreztem vágyát ahogy az ölébe ültem. Nem akartam visszakozni, nem akartam elmenekülni, és itt félbeszakítani, mert nem is lettem volna rá képes! Én ezt vele szerettem volna átélni, és teljesen mindegy volt ez most jelenleg, hogy ezzel, jót vagy rosszat teszek, mert ez a szakadék elmosódott, már nem volt olyan, hogy rossz cselekedet, mindketten szerettük volna, és ez mindkettőnknek jó, így egy fél pillanatra se jutott eszembe az, hogy ezt nem kéne... Tristan már ott a fürdőszobában elvette az eszemet mikor megcsókolt, és nem tudom, hogy ennél jobban valaki elvesztheti a fejét, mint ahogy én most érzem, de lehet mégis lehetséges volt... Elmosolyodott válaszom hallatán, majd egy gyors csókot nyomott ajkaimra, hogy aztán testemet átölelve lefektessen az ágyra. De rögtön még nem vált el tőlem, egy kis ideig, csak egymás szemét figyeltük... tekintete lágy volt, mégis ott égett benne a vágy, és egészen addig a pillanatig figyeltem, míg aztán felegyenesedett, ami kicsit fájó érzéssel töltött el, mivel nem ért hozzám, és én se ő hozzá, viszont én arra vágytam, hogy újra egymáshoz érjen testünk. De tudtam, hogy ez csak azért történik így, mert beleegyeztem abba, hogy levegye nadrágom. Nem ment messzire, ott maradt mellettem, és éreztem a nadrágon keresztül is, hogy szép lassan, és lágyan végigsimít lábaimon, ahol aztán lehúzta rólam cipőmet. Keze visszatalált ezek után a nadrágom gombjáig, ahol aztán sikeresen kigombolta azt, majd a nadrágom cipzárját is lehúzta. Ekkor felnézett szemeimbe, én pedig egy nagyot nyeltem, majd bólintottam egyet alig láthatóan, ezzel mégegyszer beleegyezésemet adva abba, hogy levegye rólam nadrágomat. Miközben lehúzta rólam a nadrágot, ujjai végigsimítottak combomon, ennek hatására pedig egy halk nyögés hagyta el ajkaimat, talán egyszerre a vágy, illetve a meglepődöttség váltotta ki belőlem ezt a reakciót, ezért ajkaimba haraptam, hogy ne hagyja el még egy ilyen hasonló reakció. Lekerült rólam a nadrág, így már mindössze egy darab ruhadarab takarta testemet, Tristan pedig letagadhatatlanul feltűnő módon végignézett testemen, de nem bántam, talán most az egyszer nem éreztem magam zavarban, olyan csodálattal, csillogó szemekkel nézett rám, hogy úgy éreztem, nincs okom rá, tudtam, hogy előtte nem kell zavarban lennem, valahogy mégis újra, és újra előfordult. Felültem az ágyon, de csak azért, mert már nem bírtam ki, hogy még egy másodpercig is távol kelljen lennem tőle. Ezért odafordultam hozzá, és megcsókoltam őt, miközben a szabad kezemmel, amin nem támaszkodtam mellkasára simítottam, hogy aztán úgy jelezzem, hogy dőljön hátra az ágyra. Amint ezt megtette fölé hajoltam, hogy aztán megcsókoljam újra, de ekkor nem hagytam neki, hogy elhúzódjon csókunk, elváltam ajkaitól, és most én voltam az aki egy kis ideig elveszett szemeiben, miközben kezem végigsimított állának vonalán, majd mutatóujjam ajkain is óvatosan végigsimított miközben csillogó szemekkel figyeltem vonásait. Ez a pillanat nem sokáig tartott, mert aztán az arcának másik oldalán, szépen lassan végigcsókoltam álla vonalát, majd nyakát. Eközben pedig szabad kezem szépen óvatosan járta be az utat, a nyakától kezdve, a mellkasán, és a hasán keresztül egészen a nadrágjának széléig, ahol aztán fél kézzel sikerült kicsatolnom az övét, majd kigombolni nadrágját, hogy aztán a cipzárt is lehúzzam, de ekkor megálltam. Felnéztem szemeibe, talán egy kicsit azért, hogy ő is beleegyezik ebbe, de talán kicsit azért is, mert segítségért pislogtam, miközben éreztem, hogy szinte ég az arcom, az újabb elpirulástól. Bár eddig helyenként nagyon bátor voltam, most mégis kicsit ínamba szállt a bátorság annak ellenére, hogy nem volt még más az életemben, akire jobban vágytam volna, mint őt!
Az emlékeimből... rendre előmerészkedtek a legsötétebb emlékképeim, életem legrosszabb éjszakájáról... anya a saját vérében fekve, üveges szemekkel, és a szörny... aminek először csak a lábát láttam, de az is arról árulkodott már, hogy valami nagyon nem szokásos rajta... nem... emberi volt... de nem is állat... mintha valami félresikerült orvosi kísérlet lett volna... nem akartam látni mi az, és bárcsak ne is láttam volna... de ha már mégis, akkor bárcsak láttam volna meghalni... hogy tudjam, nincs már idekint... és nem térhet vissza... nem bánt másokat... az a szörnyeteg... Emlékeztem, az orvosok, a rendőrök arcára, a tekintetükre, ahányszor kimondtam ezt a szót... Rájuk volt írva, hogy "Szegény srác, megbolondult!" és talán úgy is van... nem tudom... lehet, hogy két embert láttam, valójában szó se volt szörnyről, és angyalféléről... de... ha belerokkanok is azt láttam... egy szörnyet, meg egy emberszerű valakit, szárnnyal a hátán, és harcoltak... és... eltűntek, mire a rendőrök odaértek... Szerettem volna azt hinni inkább, hogy megőrültem, talán mert a valóság túl félelmetes volt... valami olyasmi, amiről nagyon nem akartam, hogy létezzen... Nem az angyali lénnyel volt persze igazán bajom, bár az is téboly volt, de... nem... az létezzen csak, nem bánom, de... a másik... a szörny... az legyen inkább őrület, legyen csak a fejemben... Inkább vagyok őrült, mint hogy az igazi legyen...! - Lehet, hogy... így maradjunk? - kérdeztem, csak bele mormogva Autumn hajába, de kivételesen úgy, hogy reméltem, hall engem. Azt szerettem volna, ha hallja, és ha... ha tudja belőle, hogy... nekem mennyit jelent ez. Sokat jelentett, és... nem tudom, kimondva olyan butaságnak tűnt volna, de szerettem volna, ha tudja... hogy ez az ölelés, az, hogy ő... itt van velem... ez nekem... nagyon sokat, de tényleg nagyon sokat jelentett. Többet, mint amennyit tenni tudott eddig értem bárki... Csak érezni akartam a teste melegét, a haja illatát... a kezét magamon... egészen komolyan, semmi mást nem akartam... talán soha többé... csak ezt... Rámosolyogtam a kérése hallatán. Talán kicsit meglátszott rajtam a bizonytalanság, de azért csak bólintottam. - Rendben, megnézem veled valamikor - feleltem, és direkt tettem hozzá, hogy "valamikor", mert nem ígérhettem neki, hogy ekkor vagy akkor, lévén, fogalmam se volt, mikor leszünk mi annyira... szóval... hogy a rendes, napközben itt lévő énem mikor lesz olyan vele, hogy megnézhessek vele valamit úgy rendesen... Szerettem volna vele filmet nézni, mesét, vagy akármit... egy egész sorozatot végig néznék vele akár egyhuzamban... bármit, csak én én maradhassak, olyan, mint most, és úgy nézhessem meg vele, hogy közben nem húzom a szám, nem vagyok dühös, vagy lehangolt, vagy akármi... hanem csak simán én... - Na jó, most nem, de... egyszer majd megengeded? - kérdeztem reménykedve, s talán úgy tűnhetett, mintha kizárólag a dolog szétkürtölése lenne a cél, de... az volt az igazság, hogy nem is egészen ez lett volna a dolog fő lényege... mármint... tulajdonképpen inkább arra ment volna ki a dolog, vagy... majd arra fog kimenni egyszer a dolog... hogy az ő szépséges arca ne csak a fejemben legyen ott, meg a szívemben, de legyen ott a telefonomban is, például... hogy ha még el is felejtem, hogy mennyire oda vagyok érte, akkor is legyen bizonyíték... ne mondhassam, hogy hazugság... hiszen, ha azt látom, hogy én magam mondom, és mutatom ezt, akkor el kéne hinnem magamnak, nem igaz?! És épp így, ha sok-sok ember tudja, mondja, látja... akkor mind a tanúi, annak, hogy ez igaz... hogy ami van, amit érzek, gondolok... az valódi! Szavain elvigyorodtam, kicsit elnevettem magam. - Hát, ezt se mondták még, az tény... de... Tudod mit? Ha te mondod, én örülök, hogy tetszem neked! - jelentettem ki, a makacs, és levakarhatatlan vigyorommal, sőt, szemöldökvonogatva, hogy extra tuti biztos legyen, hogy ettől is csak ő fog zavarba jönni, nem ám én, ahogy egyértelműen szerette volna. Na jó, kicsit én is zavarba jöttem, de minden tőlem telhetőt megtettem érte, hogy ez ne látszódjon meg rajtam, mert nagyon élveztem, hogy ő van zavarban kettőnk közül, meg... hát, egyébként azt is, hogy jóképűnek talál. Nem tudtam, mennyire igaz, hogy az vagyok-e, de hogy ő annak talál, az tetszett! - Akkor is bevallanád, ha azzal ártanál valakinek? - kérdeztem vissza, amolyan, mindentudó kis mosolygással. Teljesen meg voltam róla győződve, hogy ha azzal ártana valakinek, vagy akár csak nekem, akkor hiába hogy jó és őszinte lélek, inkább hallgatna, vagy hazudna. Nem kockáztatná, hogy valakinek baja legyen, vagy valakinek rossz legyen, én ezt gondoltam. Ő jót akar mindenkinek, nekem nagyon is, és... szerintem képes volna hazudni vagy titkolózni érte, hogy ne ártson... mondjuk... úgy éreztem, ez nem is feltétlenül rossz dolog... hogy inkább esne úgymond "a hazugság bűnébe", mint hogy úgy igazából ártson valakinek, vagy bajt okozzon. Bólintva egyeztem bele én is a szavaiba, ami a karácsonyt illette. Megbíztam a szavában. Hittem abban, hogy ha azt mondja, akkor úgy is lesz, emlékezni fog, mit kértem tőle... és ha megteheti, megadja majd nekem, ezt is tudtam róla. Talán nem lesz tökéletes, nem tudhatom, milyen leszek akkor, és főleg milyen leszek vele... de... hinni szerettem volna, hogy addigra... visszakapom őt... még ha ideiglenesen el is kell veszítenem, ha pedig mégsem... ha nem sikerül addig... talán... remélem, akkor is talál rá valami ügyes módon lehetőséget, hogy... velem legyen, akkor is, ha kicsit... esetleg nehéz lesz miattam. És hátha akkor az én ostoba énem is... megérzi... hogy mennyire különleges is Autumn! - Látod, nekem is szokott igazam lenni - néztem szemeibe somolyogva. Bevallom, én a magam részéről, nem csak hogy szerettem tőle ezt a viselkedést, de valahogy úgy éreztem, ettől csak még tökéletesebb... egészen komolyan annyira tökéletesnek láttam őt, hogy már attól voltam zavarban, hogy ő ennyire hibátlan... már-már ijesztő volt, mennyire nem találok benne semmit, amit úgy azonosítanék, mint hiba! Nekem, benne... semmi sem volt az! Lehet, hogy erre szokták azt mondani, hogy "még a hibáit is szeretem"? Mert ha igen, akkor én minden egyes hibáját szerettem! Amikor az ember álmában él át ilyesmit... mármint... szép pillanatokat, például... olyankor sosem vagyunk tudatában az időnek. Nem igazán. Egy egész életet le tudunk élni, vagy talán csak valamit, ami öt perc volt, vagy tizenöt, vagy egy óra... de közben nem volt se több, se kevesebb, mint egy éjszaka... Viszont, amikor az ember a valóságban él át valami meseszerűt, valamit, ami varázslatos... akkor a tudatunk egy pontján folyamatosan tudjuk, vagy legalábbis érezzük... hogy az idő múlik, az óra ketyeg... számolunk vele, hogy a dolog, ami ennyire jó... véget fog érni. Tudjuk, hogy vége lesz, és ettől csak még jobban át akarjuk érezni, élni az adott pillanatokat. Még jobban akarjuk ölelni a másikat, még jobban meg akarjuk nézni minden porcikáját, emlékeinkbe vésni a szeme csillogását, a mosolyát, vagy éppen azt, milyen érzés volt, amikor a bőréhez értünk, milyen volt, mikor ő ért hozzánk, miként lódult meg a szívünk, dobbant nagyot, erőset, csak mert egy bizonyos kéz érintett meg bennünket... egy olyan kéz, ami egyszerre jelentette nekünk a békét, oltalmat, szeretetet, törődést... nagyjából mindent. Én is éreztem, hogy az idő telik... tudtam, hogy nem állíthatom meg az idő múlását, hogy az éjszaka előbb-utóbb véget fog érni, és az új nap... elveszi majd tőlem mindezt. Tudtam, hogy el fog veszni, és mégis... mégis időt szántam rá, mert muszáj volt, mert akartam... meg akartam jegyezni, át akartam érezni, igazán át akartam... mindent... mindent, amit ő jelent nekem, és mindent, amit kivált belőlem... mindent... amit éreztem iránta...! Azt akartam, hogy ez mind... hogy... ő... velem legyen a legutolsó pillanatig...! Épp ezért... én igazán nem bagatellizáltam volna el senki érzéseit, de biztos voltam abban, hogy amit nekem jelentett minden csók, ölelés, érintés... minden pillantás, sóhaj, nyögés... annyit senki másnak nem jelenthettek volna ugyanezek a dolgok. Amikor Autumn megcsókolt, amikor az ölembe, és az ölelésembe simult a teste, amikor elszakadni sem akart tőlem... amikor megérintett, amikor átölelt... ahogy magához szorított... mindez nekem olyan érzés volt, mint... ahogyan a kulcs érezheti magát, mikor a zárba dugják, kattanás, és a zár kinyílik... olyan érzésem volt, mintha erre teremtettek volna meg... Őérte. Miatta. Neki...! Miatta akartam létezni, része lenni ennek a világnak, azt éreztem... hogy őt ölelni és csókolni... az a létezésem értelme. Mondhatni, éppen ezért sem siettem úgy, amikor visszafektettem őt az ágyra. Nem siettem, mert... egyszerűen képtelen voltam rá, hogy csak úgy, minden átmenet nélkül eltávolodjak tőle. Ha képesnek éreztem volna magam arra, hogy hozzá simulva tüntessem el róla a nadrágját, biztosan megtettem volna, de nem igazán lett volna kivitelezhető, ha közben nem távolodom el némileg... úgyhogy kicsit muszáj volt. Amikor kioldva nadrágját, elkezdtem azt lehúzni róla, hallottam, ahogy érintésem nyomán felnyög, és ezen muszáj volt mosolyognom. Egyszerre éreztem zavart, mert én váltottam ki belőle a hangot, és büszkeséget ugyanezért... és közben... vágyat... hogy újra hallhassam tőle ezt... Azon gondolkodtam, mit tegyek, hogy újra hallassa... De ahogy a ruhadarab eltűnt a képből, és már csak egyetlen darab maradt rajta... bevallom, az a vérpezsdítő és arcpirító gondolat lángolt a fejemben, hogy "Mit tegyek vele?", s hozzá a válasz, "Mindent!"... És ettől egyszerre száradt ki a szám, fogyott el a levegőm, lett a karom libabőrös, és szűkebb a nadrágom! Csak őt akartam, és vele mindent, és... azt akartam, hogy itt maradjon, és velem legyen... örökre... az enyém legyen, senki másé! Úgy véltem, ezúttal nem szükséges kimondanom, mennyire szépnek tartom, ennek ténye kiült az arcomra, és ott volt a szememben, nem lehetett eltéveszteni! Nem ért meglepetésként, amikor felülve közelebb hajolt, és megcsókolt. Ha ő nem teszi, én magam sem nagyon tudtam volna már sokáig távol maradni tőle, illetve, főleg nem is akartam volna, szóval én magam tettem volna meg, hogy megcsókolom újra, de így visszacsókoltam. Éreztem a mellkasomra sikló keze által adott utasítást, és engedelmeskedtem neki, úgy dőltem hátra az ágyon, és feküdtem az ő iménti helyére. Belemosolyogtam a csókba, ahogy fölém hajolt, és tulajdonképpen rosszallóan sajdult meg szívem, mikor elszakadt tőlem. De ahogy a szemeibe néztem, és éreztem érintését államon, utána a számon, egy hanggal sem ellenkeztem. Halkan sóhajtottam, ahogy ujjai helyét átvették ajkai, és felnyögtem, mikor a nyakamig ért. Az egyik kezem a takaróba markolt, a másik Autumn derekán pihent, utóbbi esetében minden erőmmel igyekeztem féken tartani az ujjaimat, és emlékeztetni magamat rá, hogy vigyázzak őrá! Vágytól ködös szemekkel néztem rá, és reszketeg sóhajjal reagáltam a felsőtestemet ért érintéseire. Mikor éreztem, hogy az övem szorítása gyengül, aztán a nadrágom gombja is, és ugyanígy a cipzár, minden tőlem telhető erőre szükségem volt, hogy ne törjön fel belőlem valami olyan hang, ami azt lett volna hivatott kifejezni, mennyire jól esik, hogy nem zár úgymond börtönbe a saját nadrágom! Ha elmémet nem lepte volna el a vágy izzó vibrálása, valószínűleg felnevettem volna, amiért ő ilyen könnyedén kicsatolta az övem, amivel én nemrég még nagyon nem boldogultam. De közben repesett is a szívem, hogy megtette ezt, és nem kellett vöröslő fülekkel nekem megkérnem rá, hogy segítsen... Ostobán éreztem volna magam tőle. Aztán érzékeltem a változást... Nem is tudom, talán amiatt, mert olyannyira vigyázni akartam Autumnra... éreztem, mint változik meg a testbeszéde, a kisugárzása. És ettől kissé... ha nem is tisztult a köd a fejemből, de mintha átértékelődött volna. Nagyot nyeltem, hisz vágyaim nem csitultak, s felültem lassan. Igyekeztem a ködön túl, észszerűen gondolkodni... vagy valami olyasmi. Őrá gondolni! Így rámosolyogtam. Óvatosan értem hozzá, egyik kezem a karjára simult, míg a másik az arcára. Odahajoltam hozzá, és finom, apró csókot adtam piruló arca két oldalára, majd szájára is. Csak egy kicsit távolodtam el tőle, úgy néztem a szemeibe. - Majd én - suttogtam, a nadrágomra célozva. El tudtam képzelni, hogy ha nekem furcsa és újszerű ez az egész élmény, akkor ő, aki attól is lépten-nyomon zavarba jött, hogy szépnek neveztem, most mennyire zavarban lehet, és nekem eszemben sem volt semmi olyat elvárni tőle, ami túl zavarba ejtő, vagy úgymond, sok lett volna az ő számára. Nem akartam se elijeszteni, se megijeszteni, én... azt akartam, hogy ez neki is egy... különleges dolog legyen... különleges, és jó dolog! És azt sem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát, szóval nagyon-nagyon igyekeztem feléje azt sugározni, hogy nincs ebben semmi rossz, mármint... nem butaság, és nem gyávaság, nem történt azzal semmi baj, hogy nem húzta le rólam a nadrágot. Egyáltalán nem vártam el, hogy megtegye, vagy megtegyen bármit, ami számára még sok volna! Kissé odébb csúsztam tőle az ágyon, hogy meg ne üssem véletlenül, majd amilyen ügyesen és gyorsan csak tudtam, letornáztam magamról a nadrágot, hogy pár pillanattal később az is valahol a szőnyegen érjen földet. Az az igazság, gondolkodtam az alsómon is egy fél pillanatig, de aztán hamar döntöttem. Neki is megvolt még az utolsó ruhadarabja, és úgy találtam logikusnak, ha én is akkor szabadulok meg az enyémtől, ha ő is késznek érzi magát a sajátjától való megszabadulásra. Egyetlen pillanattal sem akartam siettetni őt! Úgyhogy, amikor hallottam, hogy az elhajított nadrágom talajt ért, nem vetkőztem tovább, helyette újra Autumn pillantását kerestem.
- Így maradhatunk... amíg csak szeretnéd! - Mondtam ki halkan, de mégis olyan hangerővel, amit még bőven hallott. Azért persze tudtam, hogy örökre nem maradhatunk így, viszont tényleg megakartam várni míg ő mondja ki azt, hogy elég volt, vagy ő távolodjon el az ölelésemből. Én is jól éreztem magamat ebben a helyzetben, mert tudtam, hogy ez most jó neki, én ezzel jót teszek neki. Reméltem, hogy karjaimban biztonságban érzi magát valamennyire. Ha tudok neki legalább egy kis megnyugvást adni ezzel. Nem tudom, hogy mostanában hagyta volna bárkinek is, hogy megölelje... bár most benne volt az alkohol, józanul, az alapján, amit elmondott nekem, hogy akkor milyen szokott lenni, valószínűleg még nekem se engedné. Ez most egy teljesen más helyzet volt, és tudtam, hogy holnap már nem lesz ilyen... nem fogja igényelni, hogy megöleljem, hogy én legyek a menedéke, és furcsa volt belegondolni ebbe... egyelőre nem tudtam érzéseket kapcsolni ehhez, mert még nem érkezett el a holnap, nem láttam még igazán milyen olyankor közvetlenül. Ezért inkább csak kavarogtak bennem az érzések ezzel kapcsolatban, de azt tudtam, hogy ha tényleg igaza van, akkor holnap már teljesen ellentétesen fog velem viselkedni, sőt talán nem is fog rám emlékezni! Így egy kicsit talán én is kihasználtam ezt az ölelést... túlságosan az eszembe akartam vésni a meglágyult énjét. Végül nem ígért semmit a filmnézéssel kapcsolatban, így csak elmosolyodva bólintottam egyet, de nem fűztem hozzá semmit. Megértettem, hogy miért mondta így, de nem akartam rá semmit mondani, nem akartam, hogy újra magyarázkodjon maga miatt... a holnapi énje miatt. Nem volt rá szükség, én tényleg megértettem, és én tényleg kitartó szerettem volna lenni a holnapi énjével is, de ezt már annyiszor elmondtam neki a mai este folyamán... és igazából még milliószor elmondtam volna neki... mert azt szerettem volna, hogy a most elbújt kis gonosz énje is meghallja ott bent, hogy velem aztán nem érdemes packázni, bármennyire is fog próbálkozni holnap. - Talán... egyszer... ha nem küldöd körbe a világnak. - Pislogtam rá kicsit elcsodálkozva. Nemigen értettem, hogy mi szüksége lesz rám a telefonjába... vagyis de értem, körbe akarta kürtölni, de azért is emeltem ki, hogy azt ne csinálja, mert nem szerettem volna. Elég volt az a kevés ember is, aki látott, nem kell, hogy még az interneten is bárki lásson... attól csak igazán zavarba érezném magam, nem csak néha, hanem folyamatosan. Úgymond bókomra elvigyorodott, majd kicsit el is nevette magát, és ekkor tudtam már, hogy egyáltalán nem sikerült zavarba hoznom őt, és emiatt egy kis kudarcnak éltem meg a dolgot, és talán kicsit búslakodva sóhajtottam fel. De ekkor kimondta a következő mondatokat, amire a végére odatűzte, hogy örül, ha tetszem neki, én pedig elhűltem ezektől a szavaktól, és zavarom már megint előjött. - Egy szóval nem mondtam, hogy tetszel nekem... - Még talán fel is nevettem zavaromba, és ekkor mikor ezt kimondtam nem is néztem a szemébe, ahhoz túlságosan is zavarommal voltam elfoglalva, illetve azzal, hogy hogy fordíthatja vissza a "fegyveremet", amit azért mondtam, hogy végre őt is zavarba hozzam már. - Nem biztos... - Vallottam be, bár nem mosolyogtam úgy ahogy őt tette. Nem akartam senkinek ártani, neki meg főleg nem, és bármilyen szörnyű is volt, emiatt képes voltam hazudni is. Neki is hazudok... hazudok azzal, hogy ember vagyok, hazudok azzal, hogy csak véletlen sodort minket össze a sors, miközben ez nagyon nem így volt! Engem hozzá rendelt isten, és bár egyértelműen nem ilyen módon kérte, hogy vigyázzak rá, én most mégis itt voltam, és beszélgettem vele, és megöleltem, és viszonoztam csókját. Ez bűn volt, egyre nagyobb bűn, de én ezt félretettem, nem arra gondoltam, hogy mik lesznek a következmények, csak ő számított... és ez külön fájt, hogy neki hazudnom kell, és ki tudja még milyen hazugságokat kell majd elkövetnem csak azért, hogy őt védjem, és ne ártsak neki, pedig nem akartam neki hazudni... - Sose mondtam, hogy neked sose lehet igazad! - Mosolyodtam el szavai hallatán. Tényleg igaza volt, szóval már rögtön sikerült cáfolni, hogy nekem mindig igazam van, mert tényleg nem így volt, mint ebben az esetben sem, de én egyáltalán nem bántam, de ezt el is mondtam neki korábban. Nem szerettem volna, hogy vége legyen az estének. Tovább akartam nyújtani, és azt kívántam bárcsak valahogy megtehetném azt angyalként, hogy még adjak magunkban plusz időt, mert azt sajnos éreztem, hogy egyre gyorsabban telik az este, egyre gyorsabban éreztem azt, hogy a végére érkezünk, és talán ő is észrevehette ugyanezt. De sajnos nem volt ilyen képességem bármennyire is szerettem volna most egy ilyet! Így maradt az, hogy ezt a kevés időt kihasználjuk egymással, de így sem siettünk el semmit... de nem is akartuk, vagyis én semmiképp se szerettem volna elsietni. Minden olyan ütemben, és úgy történt, ahogy éppen jól éreztük magunkat. Magamba akartam szívni mindezt az érzést, a csókokat, az ölelést, amikor összeért csupasz felsőtestünk... észnél szerettem volna maradni, hogy minél több megmaradjon ebből az érzésből, de annyira nehezen ment, egyszerűen csak elakartam veszni az érzésben, amit vele élek át, de féltem, hogy ha túlságosan is elveszek, akkor még gyorsabban fog telni az idő, és akkor kettőt pislogok, és már mindennek vége is. Hol a hideg, hol pedig a forróság szánkázott végig testemen érintéseitől és tekintetétől ahogy rám pillantott. Volt egy olyan pillanat, mikor vágyaimnak hangot is adtam, mikor keze végigsimított lábaimon, még talán magamat is megleptem ezzel, és ajkaimba is haraptam, hogy ne tegyek ugyanígy még egyszer, de tudtam, hogy talán később se fogom tudni megállni. Tristan ezt hozta ki belőlem, és talán egy kicsit zavarba is hozott, hogy ő ezt tudja kiváltani belőlem, viszont ezt nem láthatta annyira rajtam, mivel nem engedtem utat ekkor jobban zavaromnak. Végül nem éreztem meglepődést rajta amiatt, hogy felületem, és hirtelen megcsókoltam. Vagyis annyira hirtelen nem történt, mivel úgy gondolom, hogy ő se sokáig bírta volna már ki csók nélkül. Mikor finoman mellkasára csúsztattam kezemet, és egy minimálist nyomást gyakoroltam rá, nem ellenkezett, lefeküdt az ágyra, én így pedig fölé tudtam hajolni. Éreztem, hogy csókunkba belemosolyog, és ez egy kicsit végül engem is mosolygásra késztetett, de ezt nem érezhette sokáig, mert aztán elváltam ajkaitól, és ekkor már csak vágytól csillogtak szemeim, miközben szemeit fürkésztem, ugyanezért kutatva. Aztán ezek után tértem át ajkaira, majd szépen lassan álla vonalán át, a nyakára. Ekkor felnyögött, nekem pedig bőröm ennek hatására libabőrös lett, élveztem, hogy ezt a reakciót én váltottam ki belőle, ahogy a sóhajokat is, amiket akkor hallatott, mikor hozzáértem, végigsimítottam bizonyos testrészein. Nadrágját egyszerűen sikerült kibontanom az övvel, gombbal, és cipzárral együtt, és ujjaim alatt egyértelműen éreztem Tristant vágyát, de végül mégsem ez hozott hirtelen zavarba, hanem az mégis, hogy én vegyem le róla a nadrágot. Furcsa volt, de végül ettől a gondolattól zavarba jöttem, és meg nem tudtam volna mondani miért, kicsit úgy éreztem, hogy olyan sután állok ehhez az egész helyzethez annak ellenére, hogy ő volt az akire a világon legjobban vágytam jelen pillanatban, és szinte remegett testem attól a vágytól, hogy végre övé legyek, most mégis itt ültem, az ínamba szállt bátorsággal, és ezt még csak ki se tudtam mondani, Tristannak csupán testbeszédemből, és tekintetemből kellett rájönnie, hogy mit is kérek tőle jelenleg. Felült lassan, majd rám mosolygott megértően. Majd óvatosan ért hozzám, egyik keze karomra simult, míg másik az arcomra. Itt talán kicsit meg is ijedtem, hogy teljesen elrontottam az egészet, ennyi volt, vége már nem is akar tőlem semmit. Egy kicsit kitisztult rögtön az agyam, és rögtön ezek a gondolatok tolongtak fejembe. Én ezt nem akartam elrontani, én azt szerettem volna, hogy ha neki is jó, és neki is olyan különleges, és csodálatos élmény lenne, az, hogy mi ezt megtesszük. Úgy szerettem volna hozzáérni, bánni vele, hogy az neki is jó legyen... nem akartam egy nyuszi lenni, aki mindenért zavarba jön, mégis az voltam, és most kicsit rosszul is érintett ez a helyzet, hogy ennyit nem voltam képes megtenni! Odahajolt hozzám, és két apró puszit adott arcom két oldalára, majd számra is adott egyet, majd eltávolodott tőlem, én pedig lélegzet visszafojtva vártam, hogy mit fog mondani. Végül azt suttogta, hogy ő megteszi, belőlem pedig egy megkönnyebbült kis sóhaj szakadt ki. - Azt hittem elrontottam ezzel... - Suttogtam végül, mert őszintén nem is kevés, hanem több ilyen lehetőség is kirajzolódott, hogy én ezzel elrontottam. De aztán ahogy kimondta ezt, hogy ő megteszi, megkönnyebbültem, és tekintete is arról árulkodott, hogy nincs ezzel semmi baj, hogy nem tettem végül meg, és ez megnyugtatott. Ő annyira jó volt hozzám, annyira figyelte minden kis rezdülésemet, egy szóval se kellett kimondanom, hogy mi az, amit nem merek megtenni. Megértő volt velem, és ezzel a helyzettel kapcsolatban is ugyanolyan megértő volt, egyszerűen nem tudtam betelni vele, annyira tökéletesnek láttam őt, hogy szinte már el is szálltak azok a gondolataim, hogy milyen félelmeim voltak az előbb. Odébb csúszott az ágyon, majd levette nadrágját, így végül már rajta is csak egy ruhadarab volt, úgy, mint rajtam, és ennek a megállapítás nyomán végig is néztem rajta, és gondolataim egy lépéssel előre is léptek, és az jutott eszembe, hogy már ez se sokáig lesz rajta, de végül megállt, és pillantásomat kereste. A szemeibe néztem, és azt éreztem, hogy rám vár, nem akart siettetni, én pedig vettem egy mély levegőt, és igyekeztem nem abba a hibába esni újra, hogy zavarba jöjjek. Mindkét oldalon hüvelyujjaimat bugyim alá csúsztattam, majd ügyesen lecsúsztattam magamról az utolsó ruhadarabot is, és immáron teljesen meztelen voltam előtte, már nem volt mivel takarnom magamat, így végül kicsit szaggatottan, mondhatni izgatottan engedtem ki ajkaimon a levegőt, amit még akkor fojtottam magamba, mikor elkezdtem az egész műveletet. Nagyon akartam őt, az övé akartam lenni, és ennek a gondolatnak a hatására újra még jobban visszatért szemeimbe a vágy csillogása.
- Lehet örökre...? - kérdeztem, némi tétovázással, mert magam is éreztem, hogy mennyire ostobán is hangzik ez. Tulajdonképpen, kicsit sem akaródzott kiválni ölelő karjai közül, bár sejtettem, hogy arra vár, én húzódjak el. Tudtam, hogy egyikünknek muszáj lesz megtennie, és az volt a valószínűbb, hogy ezt végül nekem kellene majd megtennem, mert ő nem fogja... Az eddigiek alapján legalábbis abszolút arra tudtam gondolni, hogy addig fogja tűrni ezt a helyzetet, míg én másként nem döntök... ő nem fog magától eltolni... mert segíteni akar nekem... És segített is. Tényleg! Nagyon is! Utoljára akkor volt részem olyan ölelésben, ami békés és boldogító volt, valamint biztonságot adó, mikor még anya és apa éltek... Utána... nem volt békés, de valamilyen szinten boldogító és biztonságot adó volt, mikor utána Mollyt tartottam a karomban... Én boldog voltam, hogy ő jól van, és ő a karomban biztonságban érezte magát... Azután... voltak akik megöleltek... eleinte... például a nagynéném, de... hiába éreztem, hogy szeret, óvni akar, és én is szeretem, és óvni akarom őt, de az nem olyan volt... nem olyan, mint most ez például... abban ott volt a félelem is, a harag... a fájdalom... de... most ezek mintha nagyon messze lettek volna tőlünk, nem voltak itt közöttünk... nem voltak itt bennem! Most csak ő és én voltunk, Autumnal, és... úgy éreztem, a végtelenségig elélnék a karjai között, mert itt még a nagybetűs "Kaszás" sem találna meg... Megráztam a fejem, egy bátortalan, de reménykedő mosoly kíséretében. - Nem küldöm... Ha akarod, sehova se küldöm el... Csak hadd legyen meg nekem... Bizonyítékul magamnak... Nekem az is elég - pislogtam rá egyfajta bűntudatos kis valamivel a szememben, mintha rosszat tettem volna, bár talán nem tettem, de... mégis kínosan éreztem magam kicsit, hogy ezt megmondtam neki. Nem mintha újat mondanék ezzel, hisz már elég alaposan elmondtam neki, hogy holnap én már nem leszek ilyen... hasonló sem, mint most... és ő is elmondta, hogy ennek ellenére megpróbál majd velem kapcsolatba lépni, beszélni, vagy ilyesmi... hiába figyelmeztettem, hogy szinte teljesen biztos, hogy ha nem fogok rá emlékezni... vagy ha fogok is... gonosz leszek vele... De abban reménykedtem, hátha, ha valamikor mégis sikerül majd meglágyítania a megkövesedett szívemet legalább ideiglenesen, vagy ha még egyszer megadatna nekünk egy efféle este... akkor majd megengedi, hogy megmutassam és elmondjam a kamerának, mennyire fontos ő nekem, és milyennek gondolom őt igazából... lehetőleg úgy, hogy ő is ott legyen velem a felvételen... hogy ha aztán mégis újra elfelejteném őt, és gonosszá válnék... legyen bizonyítékom az ostoba, gonosz énemnek... hogy nekem, magamnak talán elhiggyem... mennyire nem szabad bántanom őt, mert ő... Autumn nekem annyira fontos, hogy bárcsak inkább fel se ébrednék többé, csak bántani ne bánthassam őt holnap! Pillanatnyi csalódottsága szerencsére nem tartott sokáig, így tovább vigyorogtam zavarán az orrom alatt, aztán kihasználtam a pillanatot, mikor nem nézett rám, és odahajolva egy puszit adtam az arcára. - Ha jóképűnek tartasz, akkor tetszem neked - válaszoltam, mintha ez teljesen magától értetődő lenne. Szerintem az is volt, mert bár azt persze nem tudhattam, ez általában igaz-e, én azt gondoltam, hogy a mi esetünkben az. Úgy éreztem, nem tudnám ilyen sűrűn zavarba hozni, ha nem tetszenék neki. - Sejtettem - bólintottam, közben pedig finoman megfogtam és megszorítottam egy kicsit a kezét. - De ez nem is baj. Néha az embernek a kisebbik rosszat kell választania. Szerintem valószínű, hogy jobb hazudni, mint ártani az igazsággal - mondtam, kissé eltöprengve. Valójában, egészen komolyan úgy gondoltam, jobb lehet, ha az ember néha kicsit hazudik inkább, mint ha fájdalmat okozna az igazsággal. Nekem is megvoltak a magam titkai, a nagynéném, a húgom előtt... Autumn előtt... néha a világ előtt is... Néha a titkolózás, a hazugság a legjobb, és legkegyelmesebb, a legszeretetteljesebb dolog, amit más emberek iránt tehetünk. - Tudom, de... azért azt is tudjuk, hogy neked sűrűbben van igazad, mint nekem - mutattam rá a tényre, mert ez is igaz volt. Most nekem volt, de korábban sokszor volt neki, például, mikor nem hagyott az utcán aludni, meg tovább inni sem, és... a tető szélén se engedett akrobatizálni, csak hogy párat említsünk, amikre jelen állapotomban még emlékeztem. Végülis, lehet, hogy nem volt túlzás azt állítani, hogy ma éjjel már megmentette az életem, az egészségem, és... talán egy gyomormosástól is megóvott...! Úgy hallottam, hogy... nem tudhatjuk azt előre, melyik lesz életünk legfontosabb napja. Mert ezek a napok is úgy kezdődnek, mint bármelyik másik. Átlagosan, egyszerűen... Nem azzal a gondolattal kelünk fel azon a bizonyos napon, hogy "Ma lesz a napja!"... Amiről azt hiszed, hogy fontos lesz, az valószínűleg nem lesz más, csak egy újabb átlagos nap. Egy a sokból, amit hamarosan könnyedén elfelejtesz. Vagy ha nem is könnyedén, de azért csak elfelejtesz majd. Mert nem is volt az olyan fontos. Ez a mai is... egy volt az átlagos napok közül... addig a pillanatig, amíg meg nem szólított egy gyönyörű lány, egy buliban, ahova el se akartam menni. Azt hittem, átlagosan utálatos napom lesz, bosszantó véggel, vagy egy részeg ájulással lezárva, legjobb esetben... Nem tudtam, nem sejtettem... hogy ez a nap, egy olyan nap lesz... sőt, egy nap, azok közül, amiket a végük tesz különlegessé. Az utolsó órák... az utolsó percek... az utolsó pillanatok... vele. Az én napom... nem egy naplementével ért véget... a világom megbolondult... nem lement a nap, hanem felkelt, és... magával hozta a csillagokat is... Autumn a napkorong... akinek szemeiben ott ragyognak a legszebb csillagok... akinek az ölelésében a napsütéshez hasonló melegség járja át a testemet... szinte éget, mint az augusztusi kánikula, sőt, az eleven lángok... mégis fáj, ha nem érezhetem...! Emlékezni akartam erre a melegre, a napfényre, a csillagokra... amiket ez a nap adott nekem... A napot, amikor megismertem a nagy Őt. A napot, amikor rájöttem, hogy nincs elég időm, sosem volt, nem is lesz már... rájöttem, hogy örökké akarok élni, vele! És rájöttem, hogy hiába hittem, hogy már átéltem a legkegyetlenebb fájdalmat, amit csak megélhet ember... hiába hittem, hogy átéltem a legnagyobb kínt, gyötrelmet... hogy elszenvedtem a legkegyetlenebb tetteket... mert nem... eddig nem... Most éltem, élem majd át. Most kezdődött el... és holnap folytatódik. Mert eddig minden olyan pillanatot megéltem, átéltem, végigszenvedtem, majd túléltem, és gyászoltam, gyötrődtem általa, benne, miatta... De ez a nap... ez az átlagosnak induló, csodálatosan záruló nap... a legszebb, legkegyetlenebb volt minden valaha átélt élményem közül... mert tudtam, hogy sosem lesz részem szebb napban... sosem lesz szebb éjszakám... sosem akarok többé mást ölelni, csókolni... látni... szeretni... Nekem Ő kell! És azt is tudtam... hiába ez életem legszebb, legjobb, legfontosabb napja... el fogják venni tőlem... megmérgezik... fekete lepellel burkolják majd be, és megfojtják a virágot, ami kinyílt benne... s még csak emlékezni se fogok rá valószínűleg, hogy ez mind megtörtént, hogy volt, és elvették... Semmim nem marad utána, még az emléke sem... A legszebb napomból... csak az lesz, ami most van, nincs most jövő, csak jelen... most kell őt nagyon... nagyon szeretnem... mert holnap csak ő lesz, meg én... de ma még mi vagyunk! Ma... ő az enyém, és én az övé vagyok. Amikor Autumn nadrágjától megszabadulva, s csókjára vágyva szinte azonnal meg is kaptam azt, úgy éreztem, már az a puszta tény is pezsdítette az érzékeim, a vágyaim, a gondolataimat, hogy ennyire egy hullámhosszon voltunk. Vágytam a csókjára, és megkaptam, vágytam az érintéseire, és azt is megkaptam... vágytam rá, hogy kiszabaduljak a ruhámból, és... hamarosan erre az útra léptünk, együtt, ahol tovább mélyülhetett aztán bennem az az érzés, mennyire... átérezzük, megéljük egymás vágyait, de félelmeit is. Azt hiszem, ő is érezte, hogy meg akarok szabadulni én is a nadrágomtól, de talán ő maga is erre vágyott, nem is tudom... de azt is éreztem, hogy ő is épp úgy zavarban van, a vágyakozás közepette is, mint én... hiszen azelőtt sosem... biztos voltam benne, hogy ő sem, ahogy én sem... nem járt még ezen az úton egyikünk sem. Vágyakoztunk, adni és kapni akartunk... de minden lépéssel félelmeket, zavart, bátortalanságot, kételyeket kellett még legyőznünk, hiszen csak tapogatózni tudtunk, szinte vakon... a vágyak erdejében... Csak találgatni tudtuk, mi a jó a másiknak, mi a jó nekünk magunknak... és mihez van elég merszünk. Ám minden bizonytalanság ellenére... és a vágy ködén át is éreztem, hogy örülök... örülök neki, hogy ezen az úton ővele járhatok. Amikor Autumn ügyesen megbontotta az övem, a nadrágom, éreztem halvány érintését magamon, amitől rögtön el is illant agyamból a gondolat, hogy esetleg megszólalhatnék, megdicsérhetném, hogy ő velem ellentétben boldogult ezzel a művelettel, hisz korábban ebbe én belebuktam még a fürdőben, de végül nem mondtam ki, mert az a leheletfinom kis érintés is, ahogy a cipzáram kibontotta, elég volt, hogy ne is akarjak emlékezni, mit akartam mondani. De ugyanezzel együtt, életre kelt bennem az érzés is nagyjából rögtön, hogy segítségére legyek! Egyáltalán nem volt szükség rá, hogy megmondja, miről van szó, azt hiszem, ha rám sem nézett volna, akkor is megérzem... ahogy megállt a mozdulatban... és azt is rögtön éreztem, hogy segíteni akarok neki, hogy tudatni akarom vele, ebben nincs semmi rossz, és nem történt baj! Nem éreztem azt, hogy elrontott bármit, nem gondoltam, hogy gyáva lenne! Láttam a szemében, hogy érezhet valami ilyesmit, talán attól félt, elvette a kedvem a dologtól, vagy hogy most akkor én róla rosszat gondolok, pedig ilyesmiről szó nem volt, egyikről sem, távolról sem! Ezt a gyanúm támasztotta alá az is, mikor halkan megszólalt. Rámosolyogtam, és megcsóváltam kicsit a fejemet. - Nem... ezzel sem, és mással se tudnád - feleltem neki, s direkt nem úgy mondtam a dolgot, hogy képtelen volna elrontani, mert ő egészen egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van, és minden, amit tesz, szintén úgy tökéletes, ahogy van... mert egészen biztos voltam benne, hogy ettől aztán nagyon-nagyon zavarban lenne. Mondjuk, ettől még nem volt kizárt, hogy kiérezze eme gondolataimat a szavaimból, amiket végülis ki is mondtam. Aztán levettem a nadrágom... és akkor megálltam. Őrá akartam bízni, hogy meghatározza a következő lépést, a tempót, amivel előre haladunk, mert úgy éreztem, az ő tempója a leghelyesebb, és legmegfelelőbb, főleg, ha azt nézzük, hogy az neki a jó, nekem pedig az a jó, ami neki jó. És akkor ő a szemembe nézve moccant meg... Mikor mély lélegzetet vett, már éreztem, hogy lépni fog valamit... de esélyem sem volt megtippelni, hogy mit, mert nem gondolkodott sokat, amikor pedig a ruhaanyaghoz ért, már tudtam mire készül! Azt hiszem, a néma szobában tökéletesen hallatszott, amint nagyot nyeltem, ahogy végignéztem, hogyan csúsztatja le magáról a vékony anyagot... Az ajkamba haraptam, úgy siklott szemem fel s alá a testén... faltam a látványt... kőbe véstem... emlékezetem sziklájába... amit talán legyalulnak reggelre, de nem érdekel, olyan lesz ez a nyom bennem, mint a titkosírás, a láthatatlan tinta, amit csak a megfelelő fényben lehet látni... Szent meggyőződésem volt, hogy legalább egy percen át úgy bámultam őt, hogy még csak nem is pislogtam... kész csoda, ha lélegeztem... de azt sem tudtam volna utóbb megmondani... hisz épp eléggé megrészegítő és szédítő volt a látványa gyönyörű alakjának, szóval, ha levegőt sem vettem, hát annyi baj legyen...! A puszta látványa elég volt nekem, már nem volt szükségem többé olyan alantas dologra, mint amilyen például a levegő! Levegő bárkinek, mindenkinek jut, levegője bárkinek lehet, mindenkinek van... de Autumnból csak egy van... ő pedig az enyém... nem adom, nem eresztem többé...! Nem lehet másé! Az enyém kell hogy legyen! Örökre! A szíve, a lelke, a szerelme, mindene! Végül megmozdultam. Nem tudom hogyan sikerült rávenni az agyam, hogy működjön, s hogyan győzte meg az agyam a testemet, hogy engedelmeskedjen, de megtörtént. Éreztem, mint kezdek mozogni, és ahogy elkezdtem, a kezem az alsómhoz emeltem. Nem gondolkodtam a dolgon. A szemem sem vettem le Autumnról. Olyan erős, bátor, és elszánt akartam lenni, mint ő! És mindennél, mindennél jobban vágytam a csókjára, s tudtam, úgy igazságos, ha előtte előbb ezt teszem meg. Ezért megtettem! Néhány pillanattal később pedig ott ültünk az ágyon, egymással szemben... mind a ketten meztelenül.
- Talán annyit nem tudok ígérni... - Szólaltam meg egy kis szomorúsággal a hangomban. Őszinte voltam, mert nem akartam hazudni, legalább ebben nem. Bár odaadhattam volna neki az örökkévalóságig tartó időt, ez mégse lett volna egy olyan ígéret amit betudtam volna tartani, mert nem így volt! Nem csak az örökkét nem tudtam neki ígérni, de azt sem feltétlen tudtam volna neki ígérni, hogy holnap, egy hét múlva, vagy egy év múlva fogom tudni ugyanígy ölelni őt... hisz bár mondhatni sok szempontból halhatatlan vagyok, de voltak ez alól kivételek, így ha meg kell halnom érte, akkor megfogom tenni, és emiatt nem ígérhetek neki ilyet, hisz eltűnhetek az életéből, és még csak tudnia se kell róla, hogy ennek megvan az esélye, hogy én feláldozom érte az életem egyszer majd talán. Azt viszont nem mondhattam neki, hogy amíg itt vagyok, addig azon leszek, hogy meggyógyítsam őt, mert ha ezt kimondom, azzal elárulnám saját magam talán... vagy legalábbis nem biztos, hogy tudnám úgy csavarni mondataim, hogy abból ne lehessen kiszűrni azt, hogy én egyszer csak nem leszek. Sose tudhatja meg, de legalábbis addig biztos nem, amíg én el nem tűnők tényleg... - Talán egyszer... most nem akarhatod... ezzel csak össze fogod zavarni saját magad holnap, ha tényleg nem fogsz emlékezni rám. - Sóhajtottam fel halkan. Nem tudtam, hogy hogy reagálna a holnapi énje, talán dühös lenne, összezavarodott, talán mégjobban utálna ha aztán meglátna a suliban. Ha már tényleg mindent el kell felejtenie a mai estéről, akkor tényleg had indítsak úgy nála, mintha tényleg nem ismerne, mert az elmondottakból nagyon úgy tűnik, hogy ezzel csak mégjobban felhúzná magát és én ezt nem szeretném. - Nem kell erről bizonyíték... a bizonyíték ott lesz a szívedben, és talán majd a szíved, ha eléggé meggyógyul, engedni fogja, hogy az emlékeid is visszatérjenek, de ha esetleg mégsem... az emlékeid itt vannak nálam, én megőrzöm őket amíg csak élek! - Próbáltam egy biztató mosolyt megejteni felé, de ez nem tudom mennyire jött össze mivel, éreztem, hogy azért hangomban ott csengett egy kis szomorúság is. Talán, ha tényleg nem fognak visszatérni az emlékei, és érdekelni fogja majd a jövőben, akkor elfogom neki mesélni, hogy milyen volt ez az este... hogy miket éltünk át együtt, hogy ekkor láttam őt először mosolyogni, és nevetni, ezen az estén csókolt meg először, és még sorolhatnám... és még vége sincs az estének. Viszont, ha majd nem szeretné, akkor megfogom tartani magamnak ezeket az emlékeket, őrizni fogok minden mosolyt, és csókot, és ölelést itt bent... ezt soha senki nem fogja tudni tőlem elvenni, még az ő "gonosz énje" sem. Tristan csak vigyorgott, én pedig nem tudtam a szemébe nézni, és ő ezt ki is használta, és egy puszit nyomott az arcomra, és pedig hirtelen már megint nem tudtam szinte levegőt se venni zavaromba, amit sikerült tetézni szavaival is. - Nem is tetszel nekem... egyáltalán nem vagy az esetem! - Tagadtam mintha muszáj lett volna, pedig annyira azért mégse lett volna muszáj, a másik pedig mi ez a szöveg tőlem, hogy "nem vagy az esetem"?! Nekem nincs is ilyenem, hát hogy lenne?! Mindezek után nekem tiltott volt minden formában, egyáltalán gondolni is arra, hogy én bárkivel együtt legyek, így emiatt nem is kellett nekem soha azon elgondolkoznom, hogy milyen pasi tetszene nekem, ha lehetne. Szóval inkább a zavar mondatta velem ezeket... de ha jobban belegondolok, pont ilyen lenne az esetem mint ő... nem, nem erre gondolni, se gondolhatok. El se hiszem, hogy ezt hozza ki belőlem, sose gondoltam, hogy valaha bárki is kifog belőlem ilyeneket hozni. Finoman megfogta a kezem, és aztán megszorította azt finoman, végül szavaira kicsit bűntudattal telve válaszoltam. - Bár a hazugság a kisebbik rossz általában, egyszer ezek kiderülnek... olyan nincs, hogy ez hazugság nem fogja később megbosszulni önmagát, még ha azt a megóvás miatt is teszi valaki. - Sóhajtottam fel. Kevés olyan esettel találkoztam amikor nem derült ki akár sokkal később is egy hazugság, és talán az még nagyobb fájdalmat tud okozni utólag. Nem minden kegyes hazugság jön ki jól, én legalábbis így gondolom, és épp ettől féltem mindig mikor arra adtam a fejemet, hogy hazudjak. A hazugság bűn volt, én mégis alkalmaztam, emiatt sem voltam tökéletes... nagyon is távol álltam tőle. Épp ezért is tudom azt, hogy egyszer vissza fog ütni ez, hogy neki hazudok, hogy őt védjem. Nem akartam hazudni, de muszáj volt... - Hát a mai este folyamán valóban nekem volt többször igazam! - Mondtam ki kicsit elgondolkozva. Nem is tudom mi lett volna az este kimenetele, hogy ha esetleg nem ellenkezek azok ellen amiket ő szeretett volna... talán mégis jobb volt ez így, hogy elég sűrűn hangoztattam az igazamat. Nem akartam, hogy bármiféle veszélybe sodorja magát, márpedig a mai este folyamán volt jó pár példa erre, és belegondolni se mertem abba, hogy mi lett volna, hogy ha én nem vagyok itt. De nem is kell ezen gondolkozni, mert itt voltam, és a legjobb döntésem volt az, hogy nem távolról próbálom megvédeni, mert úgy talán nem jártam volna sikerrel, vagy legalábbis nem akkora sikerrel, mint így, hogy itt vagyok mellette. Hogy hogy jutottunk el a fürdőszobáig, majd a hálószobáig, fogalmam sem volt. Mármint, minden egyes pillanat megvolt a fejemben, és el is raktároztam magamban mint emlék, viszont megrészegítettek az érintései, itt tényleg már csak addig terjedtek el gondolataink, hogy ölelni akarjuk egymást, megcsókolni a másikat, és ráléptünk arra az útra, aminek az lesz a vége, hogy tényleg egymáséi lehetünk, mert én ezt szerettem volna, és úgy éreztem, hogy ő is ugyanezt szeretné. Valahogy az is eltűnt gondolataim közül, hogy mi lesz velünk holnap, csak és kizárólag a jelenre szerettem volna koncentrálni, és ez sikerült is, az összes apró pillanatot a fejembe akartam vésni... ez volt most a fontos, ő volt a fontos, senki, és semmi más, és ez az érzés csak egyre jobban erősödött bennem, míg aztán semmi nem tudott beférkőzni a gondolataim közé. Én sem akartam siettetni őt, ahogy ő sem akart engem siettetni, figyeltünk egymás rezdüléseire, nem kellettek szavak ahhoz, hogy felismerjük azt, hogy mit szeretne a másik, vagy, hogy esetleg zavarban van, fél valamitől. Ez akkor látszódott igazán, mikor megálltam miután kicsatoltam övét, hogy aztán kibontsam nadrágját, de ekkor megálltam. Végtelenül megkönnyebbültem, hogy meg se kellett szólalnom, a reakciómból már tudta, hogy bár vágyaim mérhetetlenül erősek jelen pillanatban, mégis zavarba tudok jönni ettől a ténytől, hogy én szabadítsam meg nadrágjától. Persze aztán ott motoszkált a fejembe a gondolat, hogy ezzel elrontottam, illetve azt hiheti, hogy én ezt nem is szeretném igazán, úgymond most érkezett el a pillanat, hogy én kihátrálok ebből az egész helyzetből, pedig nem így volt. És végül ő sem érezte azt, hogy én kiakarok hátrálni, annyira egymásra voltunk hangolódva, hogy talán csak bennem merült fel ez a félelem, de ő viszont érezte rajtam ezt a félelmet, mert aztán minden amit ezek után tett, arról szólt, hogy nincs ezzel semmi baj. Tisztában volt bátortalanságommal, de egy pillanatig se ítélt el, vagy éreztem azt, hogy ő ezek után már nem akarna engem. Végül ennek hangot is adtam, amire elmosolyodott fejcsóválva, és végül ki is mondta, hogy semmit nem rontottam el, és nem is tudnám sehogy. Én pedig elmosolyodtam ezeket a szavakat hallva, de nem válaszoltam rájuk végül. Ettől függetlenül nem akartam elrontani ezt, de azért adott nekem ezzel egy kis önbizalom löketet, és emiatt már nem is éreztem magam annyira zavarban ettől az esettől, és ezzel csak mégjobban erősítette bennem, hogy nincs okom ilyenektől félni. Miután aztán levette nadrágját, megállt, és rám nézett. Figyelt rám, nem akart gyorsabban haladni mint én, így ezt a lépést is végül átengedte nekem, hogy mikor szeretném megtenni. Nagyon megszerettem volna őt csókolni, újra a karjaiban szerettem volna lenni, mert ez a kevés távolság is kínzó volt már ami jelenleg köztünk volt, de végül mégsem csókoltam meg, hanem lecsúsztattam magamról az utolsó ruhadarabot, ami még fedte testemet. Eközben szemeit figyeltem, mert látni szerettem volna reakcióját, még ha ezzel kissé zavarba is fog hozni. Egy pillanatra sem nézett félre, engem figyelt, vágyakozva, ajkaiba harapva ahogy aztán lekerült rólam a fehérnemű. Én ajkaimat alig láthatóan megnyaltam mivel folyamatosan úgy éreztem, hogy kivannak száradva, és vártam rá, talán kicsit kipirult arccal. Zavarom annyira nem jött elő, de azért ott bújkált bennem, de végül nem mutattam ki semmilyen módon, nem takartam el magamat, és arcom pirosságának inkább a vágy volt az oka, mint a zavar. Nem tudom mennyi idő telt el végül, de aztán megmozdult, nekem pedig levándorolt szemem kezeire, ami aztán alsójához értek. Szaggatottan sóhajtottam, de aztán visszanéztem szemeibe, amiben az elszántságot láttam, pár pillanattal később pedig lekerült róla az ő utolsó ruhadarabja is, és ezek után már nem tudta tartani tekintetemet szemei. Lesiklott végig, most már meztelen testén tekintetem, és éreztem hogy szinte rögtön kiszáradtak ajkaim, amibe automatikusan haraptam bele. Nem tagadom egy fél pillanatra majdnem eluralkodott rajtam újra a zavar Tristant látva meztelenül, ezt talán ő is észrevehette rajtam, de aztán vágyam hamar győzött efölött az érzés felett, és ennek nyomán egyik kezem bele is markolt a lepedőbe. Nem tudom hányszor néztem végig rajta, de mindezt vágytól megrészegedve tettem... és ha eddig nem lettem volna benne biztos, teste elárulta, hogy ő is vágyakozik, pont ugyanannyira mint én. Felnéztem szemeibe végül, és újra egy nagyot nyeltem... próbáltam összeszedni magamat, mivel még mindig Tristan testének hatása alatt voltam, de ugyanakkor újra kínzóan soknak tűnt köztünk a távolság, pedig a valóságban nem is voltunk annyira messze egymástól. Gondolkozni képtelen voltam, így aztán inkább az ösztöneim hatására közelebb húzódtam hozzá, és még mindig szemeibe nézve önkéntelenül nyeltem egy nagyot. Eszméletlen módon megszerettem volna csókolni, de végül nem tettem meg, azt szerettem volna, hogy ha ő teszi meg, mivel én sem szerettem volna siettetni, de azért azt éreztem, hogy kezd egyre kínzóbb lenni ez a vágyakozás.
- Tudom. És megértem. Ez is ajándék volt nekem - bólintottam lassan, aztán... mély levegőt vettem, illetve, utána erőt, magamon, hogy még ha nehezen is, de elengedjem őt, és elhúzódva, végül lépjek egyet hátrafelé. Autumn szemeibe néztem, rámosolyogtam, és láthatta rajtam, a hálát... azt hiszem... Kellett, hogy lássa... mennyit is jelentett nekem a közelsége, az, amit sugárzott magából, felém... mert az... tényleg nagyon, de nagyon sokat adott nekem. Sokkal többet, mint ha bárki más ölelt volna meg. Ebben a pillanatban tényleg nem vágytam másra, csak arra, hogy Autumn mindig mellettem maradjon. Örökre, ha lehetséges! Mert számomra ő volt az a dolog, ami összetartotta a világot. Nélküle darabjaira esett volna szét, hogy aztán a darabkái lehulljanak, és eltűnjenek a sötét semmiben. - Tudom, lehet, bár... végülis, nem biztos, lehet, hogy magamnak elhinném, hogy fontos vagy... nekem... és ezért nem szabad téged bántanom... - mormogtam bizonytalanul, némi reménnyel, még ha tudtam is, hogy nem fog most belemenni, de reméltem, hogy ő meg azt is tudja, hogy nem tennék semmi ilyesmit a beleegyezése nélkül. Végülis, ma amúgy sem tettem semmit se, amibe nem egyezett bele... és... azok is jók voltak úgy, így reméltem, ez is jó lesz, úgy, ahogy ő mondja. - Bárcsak ne kellene elvesztenem őket... bárcsak... velem maradhatnál, te és az emlékek is... - sóhajtottam szomorkásan, de aztán próbáltam reménykedő ábrázattal folytatni -, de ha már valamit el kell veszteni, inkább az emlékek legyenek, mint te... Az emlékek nem biztos, hogy jobbá tesznek, te viszont... te jobbá teszel engem - mondtam, és meg voltam győződve róla, hogy van alapja, annak, amit mondtam. Előtte, nem volt, ami segített volna, előtte hiába voltak velem kedvesek, vagy győzködtek erről-arról az emberek, hiába mondott bárki bármit... senki nem ért el közel sem olyan eredményt velem, mint Autumn, ez... ez az ő varázsereje volt... mert kb. csodaszámba ment! És reméltem, vágytam rá, hogy hátha sikerül velem újra megtennie... holnap... vagy holnapután, vagy mindegy, csak tegye meg, hadd legyek vele! Emlékekkel, vagy azok nélkül! Úgy éreztem, az az új kedvenc videójátékom, hogy megnyomok pár megfelelő gombot, és Autumn, mintha csak parancsra történne, úgy jön tőlük zavarba. Imádtam nézni, ahogy ez megtörténik! Elnéztem volna végtelenítve, örökkön-örökké! - Igazán? Akkor miért jössz tőlem folyton zavarba? Ha nem tetszem neked? És miért engedted, hogy megcsókoljalak? Ha nem tetszenék neked, akkor pofon vágtál volna érte - mutattam rá a tényekre, amik nekem egészen pontosan bizonyították, hogy igenis tetszenem kell neki. Ő kedves, gondoskodó, de nem hazug... és nem olyan, aki szórakozik másokkal, vagyis... az az igazi, amit látok, érzek és tapasztalok most tőle. Ma egész este olyannak láttam, aki törődik másokkal, velem különösen... talán kicsit eleinte inkább azért, mert sajnált, vagy nem is tudom, a lehangoltságom, a kisugárzásom hatására tehette talán, aggódott, hogy hülyeséget csinálok, de utána... úgy éreztem, hogy változni kezdtek a dolgok, megkedvelt... talán... kissé... Muszáj, hogy kedveljen, muszáj, hogy az esete legyek, különben egy ilyen lány nem engedte volna, hogy megcsókoljam! Többnek kell lennie köztünk a semminél... ez... ez nem lehet semmi... ez valami kell hogy legyen...! Kicsit oldalra billentettem a fejem, úgy hallgattam őt, ahogy a hazugságokról beszélt, és az volt az érzésem, mintha ez egy bocsánatkérés lenne. Nem is tudom miért, hiszen sosem hazudott még nekem... nehéz is lett volna, elvégre, pár órája ismerjük csak egymást. De úgy éreztem, mintha... Nem is tudom, lehet, talán, hogy előre bűntudata van, mert esetleg holnap hazudni fog nekem, például a ma este kapcsán... hogy ezzel megvédjen minket, önmagát, és engem, és az esténket? Elképzelhetőnek találtam, szóval rögtön úgy is éreztem, hogy meg kell ezért nyugtatnom őt! - Figyelj, én... most, előre azt mondom, ha egyszer hazudnod kell majd nekem, mert az a kevésbé rossz... vagy mert meg kell óvnod valamit vagy valakit... akkor én nem fogok rád haragudni, jó? Nem haragszok, ha hazudsz majd nekem. - És közben fogtam, és finoman cirógattam kézfejét a hüvelykujjammal. Éreztetni akartam vele, hogy nincsen baj, hogy ezt nem azért mondom, mert úgy helyes, vagy úgy logikus, most, mikor erről beszélünk. Komolyan azt gondoltam, hogy nem tudna nekem olyan hazugságot mondani, ami miatt haragudnék rá. Soha nem akarok rá haragudni! Egyszer haragudtam, a legelején, mikor nem hagyott inni, és ennyi, többé sosem akarok majd! Mert tudom, hogy a gonosz énem fog... de ÉN sosem akarok! Soha! Mosolyogtam a válaszán. És úgy éreztem, nem kell kimondanom, hogy mennyire is vagyok hálás, amiért ma este ő olyan volt, amilyen. Mert talán... nem is tudom, nem biztos, de akár arra is lehet esély, hogy az életemet köszönhetem neki. Talán pár hülyeségembe bele is halhattam volna ma... ami nekem még hagyján, akkor már abszolút mindegy lenne, viszont... a családomnak kicsit se hiányzott egy újabb tragédia... szenvedtek már ők is éppen eleget. Nem akartam még én is fájdalmat okozni nekik... és hálás voltam, hogy Autumn itt volt mellettem, és harcolt a saját igazáért, és ezzel megóvott a bajoktól... Sokkal tartoztam neki a mai estéért. Szokták mondani, hogy a sorsunk előre megíródott... valahol, távol, áll egy könyv egy emelvényen, ahova láthatatlan kéz, láthatatlan tollal írja a világ történeteit... minden történetet... mondják, hogy ebben a könyvben minden benne van... a múlt, a jelen, a jövő... nem az, ami lehet, hogy lesz, hanem ami tényleg lesz, a végső, igaz verzió. Én olykor elgondolkodtam ezen, és szívesen előrelapoztam volna pár oldalt, hogy lássam, mi lesz velem pár lap múlva... viszont ma... most... nem a jövő volt izgalmas vagy érdekes, sőt... sőt, remélem, hogy a jelen lapjaira valaki kitűzte a figyelmeztetést, nehogy azt higgye, ha valaki netán elolvassa őket, hogy ez itt most egy átlagos kis történet lesz ma! Mert igen, értem... a világon, a múltban, jelenben, és jövőben is, nyilván temérdek hasonló szitu lezajlott már, lezajlik éppen, vagy majd fog... találkoznak egymással emberek, megismerkednek, megtetszenek egymásnak, érzéseket keltenek egymásban, majd... az érzések egyszerűen tornádóba állnak össze, és elviszik magukkal a párt, elragadják őket, és nem eresztik, sőt... kettejükből rövid úton egy lesz... két test, de... egy lélek, egy szív... Egyszer láttam egy sorozatot, amiben a férfi elvesztette a szívét, vagy mi a szösz... meg kellett volna halnia... erre a szerelme fogta magát, és neki adta a szíve felét. Emiatt, ha egyikük meghal, akkor a másikuk is meghal majd. Onnantól fogva, az életük végéig, egy szíven osztoznak majd, egyek lettek, olyan módon, amilyen módon előttük talán soha senki, és utánuk sem soha. Én is így éreztem most magam. Egy pár lettünk, mint bárki más, de távolról sem olyan, mint mások. Mi egyediek voltunk! Azt éreztem, Autumn jött, és... nekem adta a szíve felét. Nekem adta a lénye egyik felét, és én nagyon... nagyon biztos voltam benne, hogy ha vissza kellene adnom, akkor belehalnék. Nem akartam visszaadni, örökre meg akartam tartani. Nagy, piros filccel ki akartam írni a könyvben a mi mostani lapjainkra, hogy ez a lány... ő az én új történetem! Ő az én mesém! Ő az én életem... mostantól, nem szólhat másról egyetlen lapom sem... csak őróla! Tudom, talán furcsa lehet, hogy... nem ijedtem meg, amikor Autumn megtorpant kicsit. Ahogy az ágyamon voltunk, ahogy a ruháinktól lassan, egyesével szabadultunk meg... más ekkor talán bepánikolt volna, hogy "na, a lány most akar lelépni, kész, ennyi volt, megijedt, mégsem akarja", de... de én nem. Méghozzá azért nem, mert egyszerűen... szóval mi már... ahogy az imént is méláztam a gondolaton, mi egyek lettünk... éreztem... éreztem, hogy én mennyire akarom őt, és éreztem, hogy ő is vágyik rám. Éreztem, hogy itt akar lenni velem. Tudtam, hogy nem mondtuk ki, de mindketten éreztük, hogy először teszünk ilyet valakivel. És ez ijesztő. Igen, az, de... de olyan dolog, ami egyszerre ijesztő, és közben mégis annyira vágyunk rá, annyira akarjuk, hogy alig bírunk veszteg a bőrünkben maradni. Úgy éreztem, fel tudnék robbanni a vágytól iránta... ha ez egy mesevilág lenne, azt mondtam volna, talán a csillagok is így születtek, emberekből, akik annyira vágytak a másikra, hogy ez az érzés egészen egyszerűen szétrobbantotta és egybeolvasztotta őket, és csillaggá váltak, szikrázó, égi tüneményekké, melyek örök időkig izzanak egymásért, és soha el nem válnak többé! Éreztem, hogy ez a mi pillanatunk, most... együtt fogunk ragyogni az égen, és nem baj, hogy előtte kicsit félünk, hogy óvatosan lépkedünk... a lényeg ettől nem változik, az, hogy... egyek vagyunk, és leszünk! Vele akartam együtt haladni, nem előtte, és nem utána, hanem mellette, így számomra teljesen természetes volt, hogy azzal a tempóval fogok haladni, amivel ő szeretné, annál se nem gyorsabban, és se nem lassabban. Pont úgy. Ő döntött, mikor vessük le a felsőnk, a nadrágunk, és ami a legfontosabb, az utolsó lépésről, legutolsó ruhadarabunkról is ő határozott. Igaz, a melltartóját én vettem le, és magamtól tettem, de ami ezt a végső darabkát illette, ehhez talán akkor sem nyúltam volna, ha kéri... mert látni akartam, ahogy lekerül róla... Ez persze talán butaság, mert naná, ha kért volna, valószínűleg eszembe sem jutott volna, hogy ne tegyem meg, bármit megtettem volna, amit kér tőlem! De attól talán... kicsit úgy éreztem volna, hogy elveszem a kezéből a gyeplőt, és azt nem akartam, mert éreztetni akartam vele, hogy bízom benne, hogy odafigyelek rá, és úgy cselekszem, ahogyan ő szeretné, eszembe sem jut a saját fejem után menni. Nem mintha az én fejem rosszat akart volna tőle vagy neki, de... úgy éreztem, azzal biztosíthatom leginkább arról, hogy biztonságban van velem, ha hagyom, hogy ő fogja a vezérfonalat. Persze valószínűleg eléggé meglepődtem volna, ha ezt a bizonyos fonalat az én kezembe nyomja, de vissza sem erőszakoltam volna rá, ha azt érzem, hogy bízik bennem annyira, hogy átadja nekem az irányítást. Egy biztos, amikor a bugyi lekerült róla... tulajdonképpen azt is elhittem volna bárkinek, kérdés nélkül, hogy a Vénuszon vagyunk, és épp ciklámen színű hippogriffek repkednek felettünk az égen... mert a világon semmi, de semmi mást nem láttam, és nem is akartam látni mást, csak őt! Igaz, hogy őelőtte sosem láttam még meztelen nőt, de... az is biztos volt, hogy utána sem akarok többet látni, mert ő az egyedüli, akit akarok még így látni! Senki mást, csak őt! Erre az egyetlen, gyönyörű, tökéletes testre leszek kíváncsi, míg csak élek! Mikor én magam is levetettem az utolsó darab ruhám is, és hagytam, hadd pásztázzon szemeivel végig, amíg csak akar, néztem, hogyan harapta be alsó ajkát... néztem a pírt, mely orcáján jelen volt... néztem édes zavarát... és magamban... arra gondoltam, ha nem félnék, hogy kinevet, és/vagy nemet mond a helyzetünk végett, akkor azonnal arra kérném, hogy legyen a feleségem, és sose hagyjon el többé, maradjon velem mindörökre, hadd szeressem egy életen át, és szeressen ő is engem pont annyi ideig! De mivel nyilvánvalóan esélyem sem volt, hogy eme tünemény elkötelezze magát mellettem egy életre... legalábbis még nemigen volt erre esélyem... nem volt más megoldás, mint hogy ma éjjel szeressem őt annyira, mintha egy éj megélése helyett egy életet élnénk épp le együtt. Csendben figyeltem őt, néztem, hogy mér végig újra és újra, néztem a lepedőbe markoló ujjait, vártam... bár eszelős érzés volt vágyam, testem, lelkem távol tartani az övétől. De megfogadtam magamnak, újra, és újra, hogy nem moccanok, míg ő nem teszi! Nem veszem el, mit látni kíván, és... addig én is csak a látványát iszom. Tudtam, őrá egy életen át is tudnék várni... ha nem rögtön örökké! Sose voltam az a fajta, aki igazán kérdést csinálna abból, vajon jól néz-e ki. Úgy voltam vele, hogy akinek nem tetszik, amit lát, az így járt, én ilyen vagyok, ezt tudom adni. Megvoltak a magam hibái, kívül is, belül is, de... úgy egyébként, ki voltam magammal békülve. Viszont most... ezúttal... kivételesen... vágytam rá, hogy tudhassam... Autumnnak tetszik-e vajon, amit lát? Elég vagyok-e egy ilyen tünemény számára?! Tudni akartam! És bár... úgy éreztem, hülyeség lenne megkérdezni, de azt is gondoltam, hogy túl sokszor nézett végig rajtam Autumn, ahhoz, hogy ne tetsszen neki, amit lát. Mert ha nem tetszene, egy pillantás is elég lett volna. De nem volt neki elég... pont úgy nem, ahogy nekem sem volt elég, mert egyszerűen nem tudtam betelni vele! Aztán megmozdult! És akkor tudtam, hogy itt az ideje a következő lépésnek. Amikor pedig közelebb húzódva hozzám, ezúttal ő volt, aki várakozón megállt, akkor azt is éreztem, hogy most történt meg... most várja ő azt tőlem, hogy én lépjek előre. Én következem. Sóhajtottam egyet jólesőn. Fejem kissé oldalra billentve, még egy fél percig fürkésztem szép arcát, csillogó szemeit, és magamba szívtam vágytól izzó tekintetét. Felemeltem a kezem, és finoman végigsimítottam fél orcáján, a homlokától kezdve, egész az álláig. Aztán kezem tovább csúszott, le, finoman, a nyakára. Érezni akartam, ahogy az ér lüktet a bőre alatt. Érezni akartam vére pulzálását, érezni, ahogy a szíve hevesebben ver... Közben tekintetem nem eresztette el az övét. Sőt, üzent neki. Azt üzente... ő számomra a minden... hogy ő nekem olyan, mint a fa számára a gyökere, a test számára a vér, halnak a víz, madárnak a lég, növénynek a napfény, léleknek a szeretet... ő nekem az a valami, ami nélkül nincs tovább élet. Ő az az egy. Ő a minden! Majd amikor a szemem ezt nem tudta már jobban üzenni, elkezdtem közelebb hajolni hozzá. Addig loptam a távolságot, amíg ajkainkat már csak egyetlen milliméter választotta el egymástól. Lélegzetem keveredett az övével. Még mindig a szemeit néztem. Látni akartam őt abban a pillanatban, amikor ajkam az övéhez ért. Egyik kezem még mindig a nyakán nyugodott finoman, de most vállára siklott tovább, a másik pedig gyöngéden körül siklott a derekán, és óvatosan karjaim közé vontam őt. Mellkasunk egymáshoz nyomódott, forró bőrünk szinte egyformán lángolt, tűzben égtünk, együtt! Kezeim körülölelték akkor is, mikor összesimuló ajkaink közt, nyelvem az ő szájába hatolt, és izzó táncba hívta az övét. Tudom, talán illett volna megkérdeznem, mi a véleménye a haladási tempóról, de az az igazság, hogy úgy éreztem, ha nem csókolom meg, megfulladok! Olyan mélyen elmerültem az iránta való vágyakozásban, és csókunkban, hogy észre sem vettem, mikor moccantam meg újra, s sodortam magammal a dologban őt is, miként őt ölelve, finoman döntöttem hanyatt az ágyon, feje a párnámon, én pedig rövidesen őrajta kötöttem ki. Persze, tudatalattim még arra is ügyelt, hogy testem ne nehezedjen egészen Autumn testére, félig mellette, félig felette voltam, súlyom így inkább az ágyamra, s nem őrá nehezedett. A világért sem akartam volna összenyomni őt! De minden óvatosságom ellenére is... amikor tudatosult bennem, hogy egész testünk hosszában simulunk egymáshoz, felnyögtem a vágytól, bele a csókunkba. Testem bizsergett, úgy éreztem, bele tudnék pusztulni, annyira kívántam! Tudtam, meg kell őt kapnom, és bár abban biztos voltam, hogy a szívem és a lelkem örökké várna Autumnra, de abban nem voltam már olyan biztos, hogy vajon a testemet mennyire és meddig bírom még vajon visszafogni, türelemre inteni... - Autumn... - Nagyot nyeltem, és sebesebben vettem a levegőt a megszokottnál. Hangom egyszerre volt esdeklő, s a vágytól elfúló. Nem tudtam, hogyan kérjem, hogy szabadjon... így szavak helyett egyik kezem óvatosan, alig-alig érintve bőrét, kezdett lesiklani, végig az oldalán, míg el nem érte a combját, ahol ujjaim finoman, de némileg erősen vonták lábát az enyémhez, bőrünk egymáshoz simult, és érezhette, ahogy vágyam az ő testéhez nyomódik. Tudnom kellett... szüksége van-e még rá, hogy időt adjak... nem akartam az engedélye nélkül túlmenni egy határon, hogy magam járjak utána...
Szavai után nem sokkal elengedett, én pedig hagytam neki, hogy elhúzódjon aztán tőlem. Rám mosolygott, hálásan nézett szemeimbe, én pedig viszonoztam a mosolyt. Örültem, hogy jól esett neki ez az ölelés, már akkor is éreztem ezt mikor öleltem őt, és épp ezért nem akartam én megszakítani ezt az ölelést. Kivártam, hogy akkor legyen ennek vége mikor ő úgy gondolja, hogy itt az ideje ennek. Jó pár percig állhattunk abban az ölelésben, de ha ő úgy szerette volna, és igényelte volna, még többet is maradtam volna ölelésében. Szavaira végül csak bólintottam egyet finoman, egy kis mosollyal, de aztán csak csak megszólaltam. - Majd egyszer... - Tudtam, hogy semmit nem akar rám erőltetni, és ez az egész estére jellemző volt. Ha történt is, vagy történni is fognak dolgok a mai este folyamán, azt én is szerettem volna, és szeretném is megtenni. Sose hagytam, hogy rávegyenek olyanra amit nem szeretnék, és ez Tristan esetében is teljesen igaz volt, de ő igazából tényleg nem akart semmit rám erőltetni. - Én itt leszek... és még az emlékeid is velem lesznek. - Mosolyodtam el, de nem vidáman, kicsit talán szomorkásan, de mégis igyekeztem biztatóan rámosolyogni. Rajta is éreztem egyfajta szomorúságot, a szavain leginkább, majd ott volt az a sóhaj is, bár aztán lehet rosszul éreztem, de általában mikor feljött ez a téma az este folyamán, hogy mi lesz holnap, akkor lehangolt volt, vagy talán dühös is kicsit, hogy nem tud meggyőzni, hogy elkerüljem, de ez most nem merült fel, aminek azért kicsit örültem. Nem akartam végül kimondani, de ott volt a fejemben a gondolat, hogy elmondjam neki, hogy ő jó ember. Jó embert neveltek belőle a szülei, és ez nem tűnik csak úgy el teljesen. Magába zárkózott, egyedül akar megküzdeni a sötétséggel ami a lelkében van, és emiatt eltaszított majdnem mindenkit maga mellől, de ő attól még nem rossz ember... bármilyen is lesz ő holnap velem. Én tudom, és ebből nem engedek, mert ha rossz lenne, tényleg igazán rossz, akkor most nem lenne velem ilyen. Zavarban voltam, és úgy éreztem kicsit, hogy kérdéseivel csak mégjobban rontott a helyzetemen, így már nem is mertem a szemébe nézni, és akkor se néztem vissza szemeibe, mikor újra megszólaltam. - Én sűrűn jövök zavarba... a csók pedig csak megtörtént... - Szabadkoztam, de igazából minek tettem, teljesen egyértelmű volt a számára, de talán számomra is, hogy tetszett nekem. De attól még nem kellett volna így szembesítenie ezzel a ténnyel, mert ezzel csak mégjobban zavarba hozott, és nemigen tudtam ebből az állapotból összeszedni magam, mert... mert ez már az a szint volt aminél esélyem se volt, így csak össze vissza hadováltam neki valamit, mintha megakartam volna győzni az ellenkezőjéről, bár feleslegesen mert olyan voltam mint egy nyitott könyv. Végül aztán erőt vettem magamon, talán kicsit vissza akartam vágni, de abba nem gondoltam, hogy ez rosszabbul is elsülhet, ha esetleg olyan választ kapok amire nem számítok. - Ha már itt tartunk... itt inkább arról van szó, hogy én tetszem neked... - Fújtam ki hangosan a levegőt, és szavaim végére szemébe néztem, hogy lássam, hogy reagál. - Rendben... nem fogsz haragudni majd rám... - Nyeltem egy nagyot mondatom végén, és lenéztem kezemre, amit finoman simogatott. Annak ellenére, hogy ezt mondta, én ebben nem tudtam teljesen hinni, és nem miatta nem hittem benne, mert az gondoltam, hogy megfogja szegni a szavait, hanem a helyzet miatt. Itt nem csak arról van szó, hogy én holnap azt fogom hazudni, és úgy fogok tenni mintha semmi nem történt volna köztünk, hanem arról is, hogy hazudok neki magamról, hazudni fogok arról, hogy ki vagyok, és miért kerültem az ő életébe. Hogy nem véletlen volt a találkozásunk, és nem véletlen leszek mellette, még akkor is, ha nem akarja. És én már most azt érzem, hogy nem csak a munka miatt akarok mellette maradni, viszont ott volt az a részlet, hogy ha én nem lennék angyal, méghozzá az ő őrangyala, akkor valószínűleg sose találkoztunk volna. Egy hazugsággal kezdődött a kapcsolatunk, és mindkettőnk érdekében azzal is fog folytatódni, de ez nem azt jelenti, hogy ez nem fáj nekem, mert már most fáj, de akkor sem tehetem, hogy színt valljak neki... még így sem tettem volna meg, ha biztosra tudom, hogy ő holnapra mindent elfog felejteni. Hogy gondoltam-e valaha arra, hogy velem ilyenek fognak történni? Soha, pedig már élek jó pár éve, de valahogy sose mertem belegondolni abba, hogy valaha is lesz olyan aki ilyen érzéseket, vágyakat kelt bennem. Mivel nem volt szabad, ezért, hogy is álmodozhattam volna ilyenekről? Csak azért mert akartam, és vágytam rá, nem azt jelentette, hogy akkor nekem ezt most szabad, ez attól még ugyanúgy tiltott dolog maradt, de nem tudtam erre gondolni, mert teljesen elvette az eszemet, és nem tudom mit fog hozni számunkra a jövő, de nem is gondolkodtam el rajta, nem volt itt az ideje, és helye. Sokkal egyszerűbb, és jobb volt a jelenre koncentrálni, mert lehet, hogy ha a jövőbe próbálnék révedni, ha megpróbálnám magunkat elképzelni a jövőben, akkor lehet, hogy elbizonytalanodnék azzal kapcsolatban, hogy tényleg helyes-e ezt megtennünk. Lehet, hogy majd egyszer boldog jövő fog ránk várni, még akkor is, ha ez számomra nem egy megengedett dolog, de lehet, hogy ez az út sok fájdalommal lesz kikövezve, de lehet, hogy nekünk nem is lesz boldog befejezésünk, így nem akartam a jövőre gondolni. Nem akartam elrontani az estét, csak és kizárólag a jelenre akartam gondolni, és arra ami most történik, és ebben Tristan minden pillanatban segített nekem, mert hihetetlen érzéseket váltott ki belőlem. Bármit is tesz az jó nekem, és így tökéletes minden ahogy haladunk előre ezen a közös kis úton. Nem tudott semmit rosszul csinálni, és ő is biztosított arról, hogy zavarom, ellenére ő is úgy gondolja, hogy ennek így kell történnie, és nincs ezzel semmi baj, ha kicsit félénk voltam. Tristan figyelt rám, nem sietetett, egyszerre haladtunk. Ha én megálltam, akkor ő is megállt, és jól esett figyelmessége, jól éreztem magam tőle, tudtam, hogy megbízhatok benne, de nem engedtem át neki az irányítást teljesen, mert így éreztem jónak, így éreztem biztonságosnak. Teljesen ismeretlen vizeken eveztünk, ezt anélkül tudtam, hogy ki lett volna mondva Szinte elégtünk a vágytól, amit éreztünk Kezem ahogy a lepedőbe markolt, miközben újra. és újra végignéztem rajta, és tetszett amit láttam, tetszett úgy ahogy volt. Én nem láttam rajta semmilyen hibát, egyszerűen tökéletes volt úgy ahogy volt, és nem jöttem volna zavarba tőle, el is mondtam volna neki, de ahhoz én túl bátortalan voltam, így csak reménykedni tudtam, hogy ezt érzi magától is, hogy tekintetem elárulja azt, hogy ő tényleg tetszik nekem, és egyáltalán nem volt ellenemre az, hogy újra, és újra végignézzek testén, sőt igazából csak mégjobban vágytam rá. Amúgy se bírtam már, hogy ne húzódjak hozzá közel, és a helyzeten nem segített az sem, hogy most már egy darab felesleges ruhadarab se fedte már el egyikünk testét sem. Így aztán én voltam aki közelebb húzódott hozzá, ezzel áthidalva a köztünk lévő távolságot, de végül nem húzódtam annyira közül hozzá, hogy hozzá is érjek... megvártam, hogy ő tegye meg, mintha én is adtam volna neki még esélyt arra, hátha mégis kiakar táncolni ebből az egész helyzetből. Felsóhajtott jólesően, és szemeimet fürkészte, én pedig ugyanígy tettem, és bár nagyon hozzá szerettem volna érni, nem tettem semmit, kicsit feszülten vártam, de ez nem az a féle rossz feszült érzés volt, inkább egy kicsit fájdalmas, de mégis tudtam, éreztem, hogy mikor aztán hozzám fog érni, az eszméletlen jó érzés lesz. Végül aztán felemelte egyik kezét, és végigsimított arcomon, majd finoman a nyakamnál állapodott meg keze egy időre, ajkaimat pedig ekkor egy remegő sóhaj hagyta el, de nem sütöttem le szemeimet, továbbra is az övét fürkésztem és próbáltam kiolvasni szemeiből, hogy mire is gondolhat... talán tényleg csak engem lát, csak rám tud gondolni, mintha csak én lennék az egyetlen a világon, és senki más nem létezne. Közelebb hajolt hozzám, már szinte semmi nem választott el minket, éreztem meleg leheletét ajkaimon, ajkaink már majdnem éppen összeértek, de még mindig egymás szemeit fürkésztük, de végül aztán egyik keze, ami eddig nyakamon nyugodott, lecsúszott vállamra, és éreztem ahogy mozdul másik kezével is derekam köré, amivel aztán ölébe vont, és végre megcsókolt. Felsőtestünk egymásnak nyomódott, miközben nyelve utat tört ajkaim között, és finom, de mégis vágyakozással teli játékra hívta az enyémet, amit aztán hasonló vágyakozással viszonoztam neki. Úgy éreztem a karjaiba tudtam volna olvadni, leírhatatlan érzés volt, testem szinte beleremegett ebbe a csókba, az én karjaim is körbe ölelték őt. Egyáltalán nem éreztem, hogy ez egy túl gyors tempó, nem akartam őt félbeszakítani, mivel nekem teljesen megfelelt, sőt talán inkább egy kis mohóságot éreztem magamban, mivel többet akartam, és tőlem ez is egy szokatlan érzés volt, és végül ezt nem is mutattam ki, és nem is volt rá szükségem, Tristanon is éreztem, hogy mennyire akarja. Annyira elvoltam merülve ebben a kínzó, mégis csodálatos érzésbe, hogy először fel se tűnt, hogy elkezdett az ágyra leereszteni, csak arra lettem figyelmes, hogy fejem egy puha párnára kerül, ő pedig rajtam kötött ki. Testünk ekkor jobban összesimult, és Tristan felnyögött a vágytól, és kb vele egyszerre én is ugyanezt tettem. Egyik kezem végigsimított hátán, míg másik kezem a tarkóján állapodott meg egy kis időre, de nem engedtem el ajkait. Émelyítő volt ez az érzés, szívem olyan hevesen vert, hogy szinte kiakart ugrani a helyéről volt egy olyan érzésem. A testem, a lelkem, minden csak rá vágyott, megakartam őt kapni mindenestül, azt akartam, hogy végre egybe olvadhasson a szívünk, a testünk, a lelkünk. Elvált ajkaimtól, és kimondta nevemet, én pedig szemébe pillantottam, és hasonlóan szaporán vettem a levegőt, pont úgy ahogy ő tette. Egyik keze ahogy óvatosan végigsiklott az oldalamon, libabőrös lett ennek nyomán bőröm, most viszont erősen vonta oda lábamat az övéhez, ami azt eredményezte, hogy vágya testemhez simult, belőlem pedig kiszakadt emiatt egy kisebb, vágyakozással teli nyögés. Tudtam, hogy rám vár, nem akart anélkül tovább menni, hogy így szavak nélkül megkérdezze, hogy tovább mehet-e. Végül most én vontam oda magamhoz őt egy csókra, és próbáltam jelezni ezzel a csókkal, hogy tovább mehetünk, de, ha ez esetleg nem lett volna elég, végül mikor elváltak ajkaink, bólintottam egyet finoman, szemeibe nézve.
Ajánlott tartalom
Tárgy: Re: "I'll Follow Your Voice" - Tristan & Autumn
Kezdőlap
Hiába erőltettem meg magamat, hogy arcomon le látszódjon rögtön, hogy mi is a véleményem szavairól, tudtam, hogy pontosan tisztában lehet vele, hogy mit is gondolok. Ő ebből csak azt látta, hogy csak úgy betoppant egy lány az életébe, aki nem tudja mi történt vele, így azt sem érti, hogy miért mondja ezeket magára. És emiatt indulatossá vált, kicsit úgy érezhette, hogy a levegőbe beszélek, pedig nem akartam hogy ezt érezze. Talán majd egyszer... ha bízni fog bennem elfogja mondani, hogy mi is történt valójában, hogy ő mit látott, és miket hallott, és nem csak árnyalva mondja el... talán majd egyszer tényleg igazán kifogja adni az érzéseit, mert bár most kifakadt nekem, valahogy volt egy olyan érzésem, hogy sokkal több van benne, csak igyekszik elnyomni magában. Én szeretnék az az ember lenni, akivel őszinte lesz... tényleg őszinte, mert most egyedül cipeli ezt a súlyt, és neki ez a súly túl nehéz volt, féltem, hogy összeroppan alatta. Ezért akartam ott lenni mellette, szeretném, ha tudná, hogy nem kell minden súlyt egyedül cipelnie, én itt leszek mellette, és segíteni fogok neki ebben. 
