Daphne x Bastien ~ Bastien otthona

Hozzászólások száma : 3 Join date : 2023. Aug. 12.

Fáj a fejem. Nem akarok felkelni, de az ablakon beszűrődő nap fénye még így csukott szemmel is kellően érzékelteti, a reggel elmúlt már. Nyöszörgök, de csak addig, míg be nem ugranak az elmúlt éjszaka emlékei. Ahogy Bianca a gyönyörű ruhájában odalejt, hogy megöleljen, hogy mennyire örültem annak, hogy látom, hogy odacipel Hozzá... Hozzá... A párna sarkát markolom, az ágynemű kellemes tapintása, és az óra egyenletes zakatolása jelzi csupán, hogy nem Biancánál vagyok, sem a törpéknek méretezett kolesz szobámban. Felnyögök, nem akarok felébredni, nem akarok innen kikecmeregni, hogy hagyjam rám zúdulni az özönvizet, amit tegnap éjszaka idéztem elő. Olyan régen láttam, annyira akartam őt újra látni, de...nem így. Talán apró szerencse, hogy a könnyeim a barátnőm boldogságának tudták be, nem annak a ténynek, hogy pár perc leforgása alatt tépték ki a szívem a helyéről, és dobták bele a puncsos tálba, aminek nagyját én fogyasztottam el.
A főnököm lesz. Bastiennek fogok dolgozni, én meg még azt hittem, az életem végre sínen van, és semmi és senki nem rondíthat bele. Én azt hittem, végre elindultam azon a sárgaköves úton, de aztán jött egy kamion és lesodort az utamról, most meg egy pocsojában vergődöm, fájó fejjel és hányingerrel. Pontosan úgy, mint akin át is ment. A pánik meg csak nől, ahogy érzékelem, még csak nem is az az estélyi van rajtam, amiben érkeztem, hanem egy póló, aminek az illata... valami eszméletlen. Ennyire kellemeset még sose éreztem, mégsem képes csillapítani a hányingerem. Látom magam előtt, hogy a szökőkút peremén táncolva, szépen bele is csúsztam, még azt a nevetést is hallom, ami akkor kiszakadt belőlem. Nem zavart, akkorra már minden mindegy volt. Akkorra már tudtam, hogy muszáj erőt vennem magamon, és jó barátnőként viselkednem, azt pedig, ami a múltamban történt, ki kell tépnem, és szélnek eresztenem. Szeressem bármennyire Bastient, Bianca az, akinek nagyon sokat köszönhetek. Nem állhatok elé azzal, hogy a férfi, akit szeret pontosan az, akiről annyit beszéltem már neki, akit kerestünk-kutattunk mindhiába. Milyen ostoba játék ez? Hogy lehet hogy végig itt volt a szemünk előtt?
Erőt veszek magamon, először csak felülök, és beletúrva a hosszú hajamba, kényszerítem fürtjeim, hogy takarodjanak el az arcomból. Eltűnök innen. Kimegyek az állomásra, és veszek egy jegyet valahová a világ végére, és csak oda. De előbb, kávé kell.
Nem, csoszogásom közepette is tudom, nem fogom én ezt kibírni. Nem tudok ott lenni Bianca mellett, asszisztálni ahhoz, hogy hozzámenjen ahhoz az emberhez, akinél fontosabb nem igazán akadt az életemben. Akinek a padlóján csoszogok épp. Próbálok váltani, lábujjhegyre állni, és a lehető legkevesebb zajt csapni, csakhogy elkerüljem azt, amit szinte képtelenség. Nem tudok a szemébe nézni, nem tudok úgy, ahogy rég, és nem tudom azt mutatni sem, hogy minden rendben, miközben minden összedőlt körülöttem.
Beindítom a masinát, a konyhapultra görnyedek, összeszorítom a szemeim, mert most már fogalmam sincs, hogy az émelygés az elfogyasztott alkoholmennyiségnek köszönhető, vagy a ténynek, hogy egy undorító ember vagyok, aki barátnőnek aligha nevezheti magát. Most veszem csak észre, Bastien pólója pont tökéletesen illik rám, a combom közepéig ér. Töprengek, forognak a kerekek, az utolsó infóm ugyanis az volt, őt is örökbe fogadták, de...fogalmam sincs, neki hogy jutottak ezek a lapok, nem mintha nem örülnék annak, hogy az ő élete tényleg tökéletes, hisz megérdemelte, csak... rávágok az asztalra tehetetlenségemben. Gyűlölöm ezt a helyzetet, és üvölteni tudnék.
- Kávét? - hallom a közeledő lépteket, de nincs az az Isten, amelyik rá tudna venni arra, hogy felemeljem a fejem és ránézzek. Nem tudok. Nem vagyok rá képes. Fáj.

Tárgy: Re: Daphne x Bastien ~ Bastien otthona 2023-12-14, 18:14

Nem aludtam túl sokat. Talán úgy két órát... több nem ment. Bár tudom, ez nem a legegészségesebb ötletem volt a héten, de egyszerűen nem tudtam többet pihenni. Az agyam folyamatosan járt. Túl... intenzíven volt jelen bennem hirtelen... minden. Emlékek, érzések, gondolatok... minden.
Daphne...
Miután a bulin összetalálkoztam vele... vagyis, miután Bianca odahozta, hogy bemutassa nekem... minden a feje tetejére állt bennem. Bianca nem is sejtette, és nem is sejthette, hogy én mennyire nagyon is ismerem őt igazából...! Persze, valószínűleg ő jobban, hiszen ők évek óta jó barátok, én meg... pár hónapot kaptam csak vele... de mégis... úgy éreztem, nekem valahogy mélyebb volt a kapcsolatom vele, mint Biancának... nem is tudnám megmagyarázni, hogy miért... talán... csak azért, mert engem Daphne már azelőtt ismert, hogy "megjavultam" volna... Ismerte a régi valómat... a csiszolatlant, az eredetit... ettől valahogy úgy éreztem, ő ismert igazán... Persze, nem azért, Bianca is tudja, hogy gyerekként más voltam, csak... ő ezt csak tudja, és csak nagy vonalakban, de sosem tapasztalta... hisz mire ő és én megismerkedtünk, már változóban voltam...
Oh, Daphne... Elég volt megjelennie, és felborult az életem. A legviccesebb az, hogy senki még csak észre sem vette. Én úgy éreztem, tótágast állt a világ, mikor megpillantottam, mikor találkozott a tekintetünk... mikor megvilágosodtam, ki az a szép, vörös hajú, csillogó szemű nő! Megállt az idő, és felfordult a világom, mégis úgy kellett mosolyognom, mintha mi sem történt volna, hiszen mégsem állhattam neki szétrombolni az eljegyzésem, azzal, hogy a szívemre hallgatok...! Pedig, ha megtettem volna...
Bianca és én egész idő alatt adtuk az előre eltervezett szerepünket. És ha nincs a tüske a szívemben Daphne miatt, tényleg kellemes lett volna, jó buli... hisz erre számítottunk, erre készültünk, ebben állapodtunk meg. Csak amikor mindebbe bele mentem, még nem tudtam, hogy újra látom majd ŐT, és hogy az milyen érzés lesz... Azt hittem, nem lesz gond elvenni Biancát. Kedvelem, jó barátom... mindig is az volt... úgy képzeltem, kellemes, nyugis, kényelmes dolog lesz vele együtt élni... most meg hirtelen börtönnek kezdtem érezni, attól a bizonyos perctől... és percről-percre egyre inkább! Daphne mindent felülírt bennem... pedig... akkor még csak alig egy perce állt előttem... de szívem szerint azonnal azt mondtam volna Biancának, hogy inkább mégsem akarom ezt a játékunkat... mégsem akarom elvenni... Csak hát, ezt nem tehettem meg csak úgy, nem köphettem bele mindenki levesébe... hiába, hogy vágyam szerint inkább Daphne derekát szerettem volna átölelni, nem Biancáét...
És igen, most itt vagyunk... itthon... Daphne itt aludt nálam, az emeleten, a vendégszobában... Nem kérdeztem ugyan, de valamiért úgy éreztem, azért ivott annyit a bulin, mert... szóval miattam. Ezt éreztem... Mert nagyon nem gondoltam volna, hogy csak úgy ivott, hogy csak ez volt a szokása, vagy ilyesmi, nem... hisz ő nem olyan, nem lehet olyan! Ennek én kellettem, hogy az oka legyek... csak... nem nagyon értettem, miért... Vajon látnia volt ilyen sokkoló engem, vagy... az lepte így meg, hogy épp a barátnőjét veszem el? Esetleg az, hogy én leszek a főnöke...? Vagy hogy vagyonos ember lettem? Vagy ez mind? Nem tudom... de talán majd megkérdezem, ha felébredt...
Az éjszakám nagyobbik részét a rajztábla felett töltöttem, mert... mert az kicsit legalább elterelte a figyelmemet. Ám valahogy mindig ott lyukadtak ki a gondolataim, hogy hogyan csillant meg a napfény Daphne haján, és szemeiben... és ilyenkor általában letettem a ceruzát, felkeltem, felballagtam az emeletre, megnéztem őt, hogy rendben van-e, és amikor láttam, hogy békésen szuszog, csak visszatértem a nappaliba, a kanapéra, a rajzomhoz. De talán mondanom sem kell, reggelig sem készült el szegény terv...
Hét óra múlt nagyjából, amikor feladtam a dolgot, és inkább megreggeliztem. Elvégeztem reggeli szokásos teendőimet, aztán lezuhanyoztam, és átöltöztem. Mikor mindennel megvoltam, küldtem egy üzenetet az irodába, hogy ma valószínűleg itthonról fogok dolgozni, nem megyek be, ne várjanak, és a mára tervezett találkozókat is inkább napoljuk el. Úgysem volt ma semmi egetverően fontos vagy sürgős, hisz alapból könnyebb napot szántam magamnak a tegnapi buli miatt. Talán nem vagyok akkora partiarc, mint a jelek szerint Daphne igen, de úgy véltem, ennyit csak megérdemlek lazításképpen az eljegyzésem másnapján. Akkor még nem sejthettem, hogy ez amúgy is jól jön majd. Daphne mélyen aludt, én meg nem akartam egyedül hagyni. Na, nem a házat féltettem tőle, vagy a magánéletemet, csak tegnap csúnyán kiütötte magát, gondoltam, ideálisabb, ha nem marad egyedül, míg össze nem szedi magát.
Talán tizenegy körül lehetett, mikor aztán hangokat kezdtem hallani. Akkor éppen megint a nappaliban ültem, egy könyvvel a kezemben, amire inkább nem is akartam amúgy figyelni, így kapóra jöttek a hangok.
Felkeltem, és tettem pár lépést a lépcső irányába, így a fal takarásából épp végignézhettem, amint Daphne lebotorkál a fokokon, majd becsoszogott/tipegett - nehéz volt választani mi is volt ez amit láttam - a konyhába. Akkor hagytam még neki egy kis időt... jó, meg talán magamnak is... mígnem végül bátorságot gyűjtöttem, rendeztem vonásaimat, amennyire csak lehetett, és beléptem a nyomában én is a helyiségbe. Ahol, ő éppen a pultomban gyönyörködhetett roppant közelről... ami egyszerre volt szomorú, kicsit aggasztó, és vicces látvány is. Igen, ilyennek képzelem a macskajaj érzetét...
Mikor ökle a kemény felületnek csapódott, akkor éreztem, itt az ideje megszólalnom, nem bujkálhatok tovább. Ezért oda sétáltam hozzá, és a lehető legtermészetesebb hangot megütve kérdeztem:
- Kávét? - Aztán, mintha csak így nézne ki egy átlag, normális reggelem, elsétáltam mögötte, és a kávéfőzőhöz léptem. Jófej voltam, és egy bögrébe töltöttem neki a forró italból. - Mit kérsz bele? Mindent vagy semmit? - kérdeztem, mint aki nagyon viccesnek érezte magát. Bár inkább a zavarom akartam leplezni egy béna szóviccel. Mondjuk... tulajdonképpen jogos kérdés volt, fogalmam sincsen, hogyan ihatja a kávét manapság, hisz mikor utoljára láttam gyerekként, még kicsi volt az ilyesmihez. Mindenesetre, vettem ki tejet a hűtőből, a szekrényből meg egy zacskó cukrot, és a fiókból kanalat, aztán mindent karnyújtásnyira pakoltam le tőle. - Én alapvetően nem tartok itthon cukrot, de a kedvedért hozattam, gondoltam, hátha szükséged lesz rá a kávéhoz, ha felébredsz. És gondoltam, hogy a kávé biztosan elkél majd - csevegtem, nyugalmat erőltetve a hangomra, és egy óvatos, kimért, talán kicsit túl zárkózott mosolyt is az arcomra varázsoltam. Még próbáltam megtalálni az arany középutat, hogyan is viselkedjek vele úgy, hogy az mindenkinek jó legyen...

» Daphne Torres
» Bastien Loris Saint-Clair