Behemoth

Ahogy az eléggé szembe tűnő, macska volnék. Igen, egy nagydarab, szurokfekete kandúr. Az a balszerencsét hozós fajta. Pontosabban...a Gabriel arkangyal által alkotott állatok közül a macskákra hasonlítok leginkább, maradjunk ennyiben. Körülbelül ennyi közöm van a cirmosokhoz. Ez a valódi, "démoni" formám: egy két lábon járó, kb. 130 cm magas, macska-forma szörnyeteg. De a látszat csal, kedves barátom. Úgy mondom, hogy megértsd, szóval fogalmazzunk úgy, a viselkedésem, mozgásom "emberi". Gesztikulálok, beszélek, iszom-eszem, pohárból és tányérból, olvasok, és így tovább. Az íriszem függőlegesen tágul és szűkül, fogaim és karmaim hegyesek...puha vagyok, igen...a Főnök le se tagadhatná, hogy a kedvenc állatáról mintázta szerény személyemet. És megint a macskáknál lyukadtunk ki. Mivel megtévesztő a hasonlóság köztem és egy Felis között, Uram és parancsolóm fekete cicaként szokott álcázni a halandók előtt. Legalább is ezzel nyugtatom magam, még ha valahol sejtem is, szereti ha "macska" vagyok és az ölébe vehet, hogy cirógasson...eh...az Ördög és a heppjei. Na mind egy. Nem mintha kellemetlen lenne, ha naphosszat vakarásznak és simogatnak. Mert igen, "közönséges" macskává is át tudok változni, olyankor leginkább fekete perzsává formálódom. Így bele férek a Főnök ölébe. Hiszen elég méretes vagyok, nem hiába használják a nevemet jelzőként is a nagy termetre. De e mellett persze más alakot is fel tudok venni, például emberit, hiszen van, hogy arra van szükség. Újabban egy jóvágású kissrác alakját öltöm magamra csokornyakkendővel, de erről majd később.

Személyiség? Nos hát...mit is mondhatnék magamról. A Sátán "házikedvence" vagyok, tehát az ő ízlése értelmében mondhatni "tökéletes". Hízelgő, sunyi, cuki, iszákos, jóétvágyú és ravasz...a művészeteket sem vetem meg, akkor már régen kitagadott volna. Nyilván a nyakkendőt is ezért szeretem. Azt hiszem, hűséges volnék, aztán a fene tudja, még senki se akart elcsábítani Lucifer mellől, nem törtem még rajta a fejemet. De miért vagy hová is mennék? Elég nagy a szabadságom, elszórakoztatom én magam bárhol és bármikor. Mondjuk hamar rá is tudok unni egy-egy dologra, példának okáért, ha a Főnök körbe-körbe ugyan azt zongorázza és nekem hallgatni kell, az elég fárasztó tud lenni. Egy szóval a monoton dolgok olykor elmacskásítanak. Ó, elnézést a szóviccért! Most már elégedett vagy, kedves barátom? Ha jobban meg akarsz ismerni, hát megtalálsz az Angyalok városában, ahol most a Főnökkel tanyázom.

Külsőmet meghazudtolva képes vagyok a beszédre és a magas röptű eszmefuttatásokra, gondolkodásra. Intelligens teremtmény vagyok tehát. És ebből kifolyólag cseppet sem veszélytelen. A gondolkodás, az ész, sokkal nagyobb fegyver, mint azt a pórnép gondolná. Éppenséggel mágikus képességekkel is rendelkezem, megcsinálom, amit a Főnök mond, akkor is ha akkor hallom először az utasítást, szóval ne engem tessék kérdezni, hanem őt. Tehát én amolyan jolly joker vagyok az Ördög kezében. És ez nem túl bizalom gerjesztő az ellenfelei számára, nemde? Fizikai képességeim zömök testalkatomnál és démonságomnál fogva túl mutatnak egy emberen, természetesen. De mindenféle megerőltetés nélkül kikaparom egy mihaszna démon szemét is, ha nem vigyáz. Képesség, képesség, lássuk csak, mi lehet még? Lyukat beszélek a gyomrodba, elvtárs, erre mérget vehetsz. Ez képesség? Inkább haladjunk, nem tudom miről kéne még itt szónokolni...

Nincs mit szépíteni a dolgon, a Sátán azért hozott létre, mert akart egy "macskát". A körülményekkel nem vagyok tisztában és nem is akarok az lenni, mert ez így is épp eléggé....hogy is mondjam, kínos? Valahol az. Előttem voltak neki a pokolkutyák, rendkívül rusnya förmedvények, nekem elhiheted. Agyatlan - szó szerint -, agresszív, undorító nem is tudom micsodák....nem mertem megkérdezni tőle, hogy mi a fenét szívott, mikor azokat az okádék lényeket - többet is, igen - megalkotta. Biztos nem volt magánál...nem mintha a démontársaim többsége sokkal mutatósabb volna, de a kutyái viszik a pálmát a csúfság terén. Szóval, mikor vissza tért Lucifer esztétikai érzéke, akkor hip-hop össze dobott engem. Mindig is szeretett a Földön császkálni, gondolom kiszúrta a macskákat egy alkalommal és odáig lett a cukiságukért, ahogy távoli rokonai, az emberek is. Ezért néznek naphosszat macskás videókat az interneten. Mellesleg semmi bajom a macskákkal, félreértés ne essék, kimondottan jó fejek tudnak lenni és a Főnök volt kedves adni egy olyan képességet, hogy megértsem, amit mondanak. Talán, hogy ne érezzem magam egyedül? Fene tudja, részletkérdés. Ha macskákat úgy látsz ülni, "mint az ember", tudd, azt tőlem tanulták. Minden esetre a démonokat többnyire, khm, értelmesebb motivációból alkotta meg, én legalább is úgy tudom, bár ez is nézőpont kérdése. Én különleges vagyok ily módon, nincs miért panaszkodnom. Hiszen nincs különösebb csicska feladatom, naphosszat lazsálhatok az ölében, miközben eltársalgunk a borfajtákról, a komolyzenéről vagy éppen egy haditervről. Szerintem...magányos volt, igen. Azért teremtett meg engem, én meg haszonélvező vagyok, ez van, mit tagadjam? A bizalmasa vagyok, látom minden oldalát, amit a többi fajtársam nem igen. Most mondhatnám, hogy Maze a riválisom, de sosem érdekelt különösebben, hogy a Lucifer Kedvence címet kivívjam, így inkább meglapulok, figyelek és filozofálok. Terveket szövögetek, és így tovább. A háttérben szeretek lenni, még is mindenhol ott vagyok, inkognitóban, ez a jó szó. Kivéve, ha nem ez a cél, mint mikor a Főnökkel az oroszokat riogattuk - ő "kis szórakozásnak" nevezte, de riogatás volt, higgy nekem, és hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem, rajongok érte, ha az emberek elsápadnak, ahogy eredeti formámban megpillantanak, ahogy egy kupicával felhajtok vagy éppen leteremtem őket a hülyeségeikért, elég értetlenek tudnak lenni - és az a bugris Bulgakov meg regényt írt belőle és világhírű lett...hát, van ilyen is. Én aztán nem sajnálom tőle. De lépjünk tovább. Lehet, hogy a nevem ismerős valakinek...szeretném tisztázni, hogy az ókori szent szövegek s miegymás, ami rólam nyilatkozik, elég sok sületlenséget hord össze. Nem eszem füvet példának okáért, mi a fenéért tennék ilyet, ha ehetek steaket is?! És kétlem, hogy a Főnök papája meg a megváltott népsereget velem lakatná jól a világ végén, eh...ki találta ki ezeket és mi a fenéért írta le?? Kár volt a papírért. Inkább hagyjuk az ősi szövegek elemezgetését. Talán érdekesebb a kedves olvasónak, mert hogy jómagam is meglepődtem, hogy a Főnök egy különös feladatot bízott rám. Nem is olyan régen. Ő, aki rühelli az emberi porontyokat, azzal bízott meg, hogy őrködjem egy ilyen ivadék felett. Nem hittem a fülemnek! Csak bámultam rá, aztán mikor rám förmedt ez ügyben, elfogadtam a megbízást. A hőn szeretett nyomozónőjének a kölykéről volt szó, egy igazi kis pokolfajzatról, ahogy arról beszámolt. Egy Malcom nevezetű pokoltöltelék az életükre tört, ráadásul kekeckedni mert a Főnökkel, a büntetését megkapta s azóta is tölti "fűtött" otthonunkban, királyunkat viszont aggodalom töltötte el. Ha a gyermeknek baja esik, a szöszije sosem lesz a régi. Ezt nem szeretné. Tudod, a Főnök angyal, szóval...elég szentimentális tud lenni, szóval annyira nem lepett meg a megbízatásom. És ahogyan már feljebb is említettem, én volnék a jolly joker, a "tréfamester" az Ördög paklijában - kezében. Most így játszott ki, bébicsősz lettem, de sokkal több annál. A számára egyik legfontosabb embert kell védenem, még ha ezt magának sem vallja be. Így hát, eleget tettem feladatomnak. Eleinte csak fekete házi macska formájában követtem, de az egyre nehezebb és macerásabb lett. Szóval úgy döntöttem, emberi alakot veszek fel és így aktív védelmet alakítok ki. Azt tőlem ne tessék kérdezni, a Főnök, mint a legnagyobb mágikus hatalommal bíró teremtmény - én legalább is asszem' ő az -, miért nem tett egyszerűen valamiféle igézetet a kislányra. Nem értem, de őt nem is lehet mindig. A lényegen nem változtat. Szemmel akarja tartani a leányzót, ehhez pedig engem választott. Én vagyok most a szeme és a füle. Hús-vér emberi alakban! Egy taknyos emberfiú formáját öltöttem fel, akár egy dzsekit. Jóképű, sötét hajú, bombázó szemű ficsúr lettem. Csokornyakkendőben, az a védjegyem. Mivel a Főnök cipel magával a legtöbb helyre - pokoli bál, kínzás, buli, orgia stb stb -, ezért az emberiséggel képben vagyok. Na jó, azt továbbra sem értem, ő felsége miért van úgy odáig a halandókért, de elfogadom ennek tényét. És el tudom játszani egy embergyerek szerepét. Többé-kevésbé. Én nem voltam gyermek sosem, engem csak létrehozott, huss, szóval időtlen voltam, vagyok, leszek. Teljesen lényegtelen hát nekem, hogy most "gyerek" vagyok vagy "felnőtt", számomra ez irreleváns. Mellesleg ezek a határok a halandók között is dinamikusan változtak az idők során, felesleges ezen pattogni. Na szóval, új osztálytárs címszó alatt beszivárogtam az iskolába, ahol a kisember tanul. Én pedig...szórakozni akartam, igen. Nem tagadom, ilyen vagyok. Szóval fellöktem Trixiet az udvaron, a korabeli emberhímek úgy is szoktak ilyesmit csinálni, elég agresszívak tudnak lenni, már óvodában...tépik a kislányok haját, babaként az anyjukét meg harapdálnak, elég furcsa népség. De azt hiszem, elkalandoztam! Ott tartottunk, hogy fellöktem, csak mert, hogy valami szórakoztató is legyen a dologban. A Főnöknek "elfelejtettem" ezt az "apró" részletet elmesélni, de éppenséggel úgy is lyukat beszéltem volna az ő hasába is, miszerint a legjobb inkognitó a védelme terén az, ha néha jól megverem. Ki gyanakodna? Na, ugye, hogy senki? Én mondtam! Nem bántottam természetesen...csak, játszottunk, érted. Hehe. Szeretek gonoszkodni, rosszalkodni, milyen démon volnék, ha glória lebegne a fejem felett? Jaj, ne, most elképzeltem magam aranykarikával a fejem felett repkedni a Főnök tesóival, felhők között - kiégett az agyam a képzeletbeli látványtól! De, nem úgy folytatódott a buli, ahogy gondoltam. Azt hittem az kicsi embernőstény majd nyivákolni fog és beárul a nagyobb méretű embernőstényeknek, de nem így lett. Hohó! Kellemes csalódás...a kis pimasz kirúgta alólam a lábam, én meg szerencséjére csak félig lapítottam ki, mivel a mágikus álcázásom van olyan profi, hogy a súlyomra is kihat, amúgy ott helyben szörnyethalt volna. Még egy ujjam is eltörte! Meg a sajátját. Na és az a fej, amit közben vágott! Szerelem első látásra, én mondom. Volt valami abban a koromfekete szempárban - ami nem mellesleg tökre olyan, mint a Főnöké, fura - , ami elbűvölt, a szó talán mágikus értelmében, nem is tudom...nem szokásom megszerelmesedni, de úgy látszik a Főnök precízebben dolgozta ki az úgynevezett érzelmi világomat, mint azt korábban gondoltam volna. Addig csak a kaja és a pia érdekelt. Jó borok, vodka, fincsi húsok és persze...csokitorta, nyamm! Az édesség az ördögtől való, ahogy a mondás is szól, mert van annyira mocskosul jó és ártalmas, bizony, legalább is a halandók esendő szervezetére nézve. De nekem nincs ilyen problémám. Akár mennyi csokis fagyi kelyhet benyomok vagy akár tortát, nem is tudom eldönteni melyik a kedvencem! Nem hízok, nem rohadnak ki a fogaim, nem leszek cukorbeteg, pompás! De vissza a lányhoz. Ha mi össze akadtunk, annak sose lett jó vége! Hol egy csont tört, hol egy tag ficamodott, hol véraláfutások ütötték fel fejüket, igazi romantika, nem? A sok tutujgatás után végre egy kis bunyi, ráadásul titokban, őrszemek nélkül! Elég jól bele jöttem a szerepembe, azt hiszem, talán túlságosan is. Egy lettem közülük, persze nem vesztettem el az öntudatomat, nem zápult meg az agyam vagy hasonló, csak...valahogy egy második identitássá vált ez az "emberi". Olyankor egyenrangúnak érzem magam, nem dekorációs elem vagy lelki szemetesláda vagyok, ahogy a sátán mellett - ne érts félre, semmi bajom ezzel a státusszal, kényelmes meg minden, de Trixie mellett valami egészen mást élhetek meg. Ha nem vagy ennivaló szőrgolyó, akkor nem is bánnak úgy veled. Ahogy kinézel, az nem lényegtelen. Nagyon nem, ebben igazat adok a Főnöknek. Most már értem, miért ad annyira a külsejére! Emberfiú lettem, cicás előítéletek nélkül fordultak hozzám, egy lettem közülük. És szép lassan, a két külön álló "személyem" úgymond "össze olvadt". Elég időt töltöttem emberi bőrben és démoniban ahhoz, hogy előbbit is magaménak mondjam. Én lettem a fiú, akinek eleinte csak a szerepét játszottam. Különös dolgok vannak a világban, úgy ám. És most már Mazikeent is jobban értem, hogy miért olyan terhes neki a Földön járás, bár szerencsémre mivel semmi közöm az emberekhez - az én anyám nem Lilith, az első emberasszony - , az én elmémet nem borítják úgy el az érzelmek, vakítóan, összezavaróan. Én kristály tisztán látok és érzek. Elemezni tudom, ami velem zajlik. Megszerettem a nyomozónő lányát, ez tény. Nem zavar össze, nem zavar a munkámban, viszont nem is mondanám elhanyagolandónak. Persze nem kötöttem a Főnök orrára, valahogy az ösztöneim azt súgták, nem lenne jó ötlet. Meg nem is akartam senkivel megvitatni. A saját szerelmi életével is csak nyűglődik, nekem nincsenek ilyen problémáim, démon vagyok, se nem angyal, se nem ember. És ennek nagyon örülök, így egyszerűbb és így jobb is. Trixie mellett lehetek, amúgy is ez a feladatom és élvezem a társaságát. Szórakoztat. Szeretek vele verekedni. És újabban már beszélgetni is szoktunk. Egyre többet. Két bunyó között egy kis csevej. Nem tudom ez "normális"-e az embereknél, de nem is izgat. Ő nem olyan, mint a többiek az iskolában, ő különleges. Egy idő után eljutottam arra a pontra, hogy megcsókoljam. Korábban az ilyesmi nem igazán foglalkoztatott, persze nem voltam vak, csak annyi késztetés azért nem volt bennem, hogy a tettek mezejére lépjek. A kis Decker azonban változást hozott e téren. És mivel egy aljas démon vagyok, össze beszéltem a többi fiúval, hogy fogják le, hogy meg tudjam csókolni. Túlságosan feltűnő lett volna, ha nagyobb erőt használok, mint amit ez a test - ami nagyjából megfelel az eredeti méreteimnek - képes lehet kifejteni. Meg így szórakoztatóbbnak találtam. A lopva vett csók, mint Fragonard híres festményén...csak az színpadiasabb. És hogy mi volt erre a tüzes kis Trix válasza? Kirántotta a karjait a fiúk kezéből és jól orrba vágott, na meg sajnos tökön is. Micsoda nőszemély! Ha ember volnék, lehet, hogy ettől a húzástól megutáltam volna vagy elment volna a kedvem az egésztől, de mint tudjuk, semmi közöm az emberekhez. Annyira hasonlítok ebben a külsőben emberre, mint a másikban macskára, körülbelül. Szóval, én egyszerűen ennyire gondoltam: "Ez az én Trixiem!" Ő viszont elszaladt. Talán felzaklattam? Mint mikor az anyja, a Főnök Chloéja kórházba került. Akkor különösen oda kellett figyelnem rá, Lucifer parancsolta. Szóval bekamuztam, hogy a mamám a kórházban dolgozik és azért futottunk csak össze. Beszóltam neki, hogy a  sok csokitól úgy fog festeni, mint egy dagadt macska, de nem vette a lapot, elsírta magát, mint utóbb kiderült, a nyomozónő állapota miatt. Akkor...mondhatni kedves voltam vele. Sajnáltam, hogy szomorú, egészen más volt, mikor verekszünk. Más fájdalmat láttam az arcán. Mert mikor egymást csépeljük, az szórakozás, kacérkodás, de ez...ez komoly volt. Mint az a "másfajta" verekedés, lezúzás, amit a pokolban szokás leművelni. A többi démonnal vagy elítélttel. Az is szórakoztató, de egészen más műfaj. Szóval megöleltem, mert az ölelés jó érzés. A tutujgatás jó érzés, az ördög úgy teremtett, hogy ezeket ismerjem, jófej volt tőle. Akkor volt az első érzelmesebb beszélgetésünk is, az is egy meghökkentő, váratlan dolog volt számára. Azóta, mondhatni közelebb kerültünk egymáshoz. És nem kell rosszra gondolni, rendben? Mellesleg emlékeztetnélek, barátom, hogy én nem vagyok se "gyerek", sem "felnőtt". Én nemes egyszerűséggel démon vagyok. Nem lehet beskatulyázni úgy, mint az embereket, állatokat vagy született démonokat. Én vagyok és kész. Szóval ha pedofilnak tartanál vagy ilyesmi, akkor erre nem árt emlékezned. Természetemnél fogva nem tudok "pedofil" lenni. De hagyjuk is ezt. Megosztom veled, hogy újabban azon jár az eszem, "mi lenne, ha". Korábban nem jutott eszembe, de most befészkelte magát a gondolat...mi lenne ha Trix tudná, hogy miféle is vagyok valójában? Akarja-e tudni? Én akarom-e, hogy tudja? Lehet, hogy csak egyszerűen kíváncsi vagyok. Vagy többről van itt szó? Nem tudom, igazán nem. De egyre inkább foglalkoztat a kérdés.
Mi lenne, ha?