A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Nehéz a démon dolga, ha a felesége magának a Főnöknek, azaz a Sátánnak a lánya. Így úgyszólván a Pokol Királya az apósa. Persze, a Főnök sosem engedné, hogy így szólítsam, jobb, ha még csak nem is célzok hasonlóra. Egyszer mertem megkérdezni, hogy "papának" szólítsam-e, a reakciója után többé nem volt kedvem hasonló incselkedéshez. Épp elég az a bizonyos pillantás, amivel a Főnök azóta büntet, hogy megtudta, gyengéd szálak fűznek Trixie-hez. Eleinte reménykedtem benne, hogy elhagyja majd azt a bizonyos nézést, de egyre kevéssé bízom benne, hogy ez valaha is megtörténik. A "Tudom, hogy a lányomat döngeted és cseppet sem tetszik!"-nézés. Ölni tudna azzal a nézéssel, azokkal a fekete szemekkel, de csak nem hagyhatom árván a kölykeimet és özvegyen a Pokol Hercegnőjét! Elég tré férj lennék, ha az Ördög puszta pillantásától kipurcannék: Megszoksz vagy megszöksz, ha beházasodsz egy ilyen cseppet sem hétköznapi családba. Erre inni kell! Le is húzom a vodkát, ami az apró stampedliben hevert előttem. Fekete, bozontos farkam elégedetten jár. A rám jellemző csokornyakkendőt viselem és várom, hogy haza érjen a nejem. Különleges nap a mai, az ő 20.születésnapja és egyben az 5.házassági évfordulónk. Egy különleges, ínyenc meglepetést terveztem el neki. A gyerekeket elvittem Ellához és Johnhoz a Rejtélyek Házába, ők talán bírnak majd az angyali kis pokolfajzatokkal. A Ház már egészen megbékélt velem, annak ellenére, hogy közel egy évtizede rá akartam gyújtani azt Johnra. A tulajdonosa már kevéssé bizonyul démon-barátnak, de ez nem is csoda, ha ismerjük őt. Ella viszont lelkesen vállalta el a kis csibészeket, így Constantine-nak nem igazán volt ideje ellenkezni. A fej pedig, amit vágott Ella háta mögött, minden pénzt megért! Elmosolyodom ahogy felidézem és az apró kristálypoharat forgatom a kezemben, végül, egy szál cigarettát dugok a számba és rágyújtok.
Nem könnyű az élet, ha az ember magának az Ördögnek a lánya, sem akkor, ha maga Isten a nagyapánk, s az Istennő a nagyanyánk, van vagy millió nagynénink és nagybácsink, és nyilván jó sok "illegális" unokatestvérünk... akikkel együtt nekünk mindünknek, maga a létezésünk is bűn, mert már pusztán emiatt is megvetnek és elítélnek minket, angyali és démoni körökben is, meg talán kb. mindenhol... És akkor még mindezt lehet tetézni, azzal, ha az ember lánya úgy tesz, ahogy én tettem. Hogy hogyan is tettem? Hát, egészen egyszerűen... szerelmes lettem. De nem is akárkibe, és nem is akármibe. Az ember azt hinné, annál rosszabb megítélést már nem harcolhatok ki magamnak a "hatalmasok és nem emberek" körében, mint hogy tiltott lényként születtem, magának a Pokol királyának elsőszülöttjeként... de nekem sikerült a lehetetlen. Vagyis, nekem igazából elég sok "lehetetlen" dolog sikerült már, magán a létezésemen kívül is... Igazából, szerintem az szokott a baj lenni, hogy mindig utólag szólnak mindenről, hogy "Ez lehetetlen!", mindig akkor, amikor már megcsináltam... Egyszer igazán szólhatnának már előre... de nem, persze, miért is tennék...? Így utóbb mindig megy a hőzöngés, és a meglepetés... Mondjuk... nem állítom, hogy ha szólnának előre, hogy amire készülök, az lehetetlen, akkor nem tenném meg. Ennek az lehet a legfőbb oka, hogy... nem érdekel, illetve... hogy rendszerint nem készülök ezekre a dolgokra direkt, hanem csak megtörténnek velem. Ilyen volt a szerelem is (meg hát... az is, amikor terhes lettem) . Hisz az ember általában nem tervezi, hogy szerelmes lesz, igaz-e? Főleg, mikor még azt sem tudja, miféle fán is terem a szerelem... mondjuk... ha valaki engem kérdez, szerintem almafán... khm... de mindegy is. Szóval, a lényeg, hogy eleve nem voltam vágyott élőlény, ha a világot kérdezzük, de én még rá tudtam tenni egy-két lapáttal. Jó nagyokkal, ami azt illeti... például, mikor szerelmes lettem, nem is kisebb személybe, mint magába Behemótba, a Pokol legmenőbb (legcukibb) démonjába! (És mivel ezt ÉN mondom, a Pokol koronázott hercegnője, így ez nem feltételezés volt, hanem ez tény, így van és kész, mert én így döntöttem!) Szóval... démon. Khm... és tudom (mert mondták), sokan reménykedtek anno, hogy ez csak gyerekszerelem, meg ostobaság, mert még nem tudom miről is van szó, nem értem a dolgokat, kicsi vagyok, és különben is, démon... De rácáfoltam minden ellendrukkerünkre. Az összesre. Mindenkire, aki arról papolt nekem, hogy Behemót miféle lény, miféle szörny, miféle... akármi is. Hogy gonosz, hogy kegyetlen, hogy miket tehetett vagy tehet, mikor nem látom, vagy épp ha látom, mikor ördögi tetteket cselekszik mások ellen, de... De nem. Nem érdekelt. Most sem érdekel. S, hogy miért nem? Mert Behemót... nem tökéletes. Ahogyan én sem. És ahogyan semmi és senki nem az a világon. De elfogadtam őt a hibáival együtt, ahogy tette ezt ő is velem. Nem akart megváltoztatni sose, és én sem akarom őt. Ő nem egy félresikerült éjszakát, vagy egy tévedést lát bennem. Nem "Öt percet, mikor Isten nem figyelt oda!"... Lehet, sőt, bizonyos, hogy olykor kegyetlen dolgokat tesz, ám... általában az alanyok nem véletlenül kapják, amit kapnak tőle ilyen téren. A macskát sem szoktuk lecseszni, mert elkapja a madarat és megeszi. És... elég gáz volna, ha épp én szólnék be Behemót viselt dolgaira, mikor én, a Pokol hercegnője létemre szabadidőmben rakoncátlankodó démonokra vadászom a városban, olyanokra, akik a felszínre jönnek, hogy ártatlanokkal kegyetlenkedjenek, s elrabolják lelkeiket, vagy brutális módon öljék meg őket. Persze, volt alkalmam nem is egyszer meghallgatni erről a szentbeszédet, hogy ezzel kivívom a démonok ellenszenvét, és ezért majd mi lesz velem, ha a Pokolra jutok... (mert ugye én majd a Pokolra jutok, puszi érte a papinak) , de... be kell vallanom, kinyílik a bicska a zsebemben, az olyanoktól, akik a gyengébbet bántják, a kisebbet, vagy... csak simán, azt, akinek nem áll módjában megvédeni magát. És mindenek felett, azoktól megy föl bennem a pumpa, akik olyanokat bántanak, akik ezt NEM érdemelték ki! Aki olyanokat részesít pokoli bánásmódban, akik nem szolgáltak rá... azoktól rosszul leszek. Tőlük rám is rám jön a gyilkolhatnék... vagy legalábbis a "démonűzhetnék" mindenképpen. Úgyhogy, többek között ez is egy oka annak, hogy nem piszkálom Behemótot, azért, mert olyan, amilyen. Mert olykor... én is olyan vagyok, amilyen... és... őszintén megvallva, elég izgató, hogy bizonyos formán ugyanaz a "kedvenc hobbink"... olyanokat bántunk, akik megérdemlik. Dehát, ilyen az, amikor életünk párját ugyanaz teremtette, aki minket is nemzett. Az, aki nem gonosz, hanem épp hogy bünteti a gonoszságot. Lucifer. Apu. Na de, ha már hobbi... jó, nem kizárólagos a dolog. Egy csomó más dolgot is szeretünk csinálni, ami beillene "kedvenc hobbinak", és semmi köze a büntetéshez, a halálhoz vagy a fájdalomhoz. A gyereknevelés is ilyen, ha engem kérdeztek. Mondjuk, én tanulni is szeretek... de muszáj is vagyok szeretni ezeket, különben nagy bajban volnék, ugyanis... Ma vagyok húsz éves. Egyetemista vagyok, és ötödik éve házas. És van négy édes kismacskám... Viccelődhetnék ugyan ezzel, hogy biztos elcserélték őket a kórházban, de... egyrészt, amikor születtek, még simán csak emberkének néztek ki... másrészt, nem állatklinikán szültem, és... nos, a helyzet az, hogy reggelente gyakorta egy fekete macskamancs ölel át, amikor felébredek... és ilyenkor nagy eséllyel egy fekete macskaarc az első, amit látok, amikor kinyitom a szemem... kivételt képeznek ez alól azok a reggelek, amikor például öt macskaarc fogad ébredéskor, mert a kölykök átszöktek hozzánk, amíg mi aludtunk... Már réges-rég nem ébredek fel rá, ha véletlen egy macskaláb lóg bele a fülembe... vagy egy cicafarkinca csiklandozza az orromat... és az is ritkán zavar, ha az oldalamat egyszerre tizenhat párnás lábacska rugdossa alvás közben... most már nagyon penge vagyok benne, hogyan kell félálomban, kómásan átpakolni ilyenkor a picurkákat az apjuk hátára, mert "valamiért" az ő puha, meleg szőrébe fészkelve magukat, sokkalta jobban alszanak... mondjuk, én is, de... na. Az biztos, hogy "az ikrekkel lenni", a kedvenc időtöltéseim közt is a kedvencem. És még ha meg is állt bennem kicsit az ütő, amikor megtudtam, hogy jönnek, meg hogy hányan is... de az is igaz, hogy soha vissza nem adnám őket. Ha visszamehetnék az időben, és újragondolhatnám a dolgot, akkor is újra megcsinálnám őket. Mert az én kis szárnyas szőrmókjaim... ők mindennek értelmet adnak. Mindig. Tőlük, és Behemóttól szép minden napom. És ha már szép nap. Alig vártam, hogy a napom végeztével hazaérjek, és a drágáimmal lehessek. Őszintén szólva, volt bennem némi gyanú, hogy lesz otthon valami meglepi... végülis eléggé ünnepnap a mai, de... arról mondjuk sejtelmem sem volt, hogy mi is lesz az. El kell ismernem, Behemót nagyon jó a meglepetésekben, de... ezen igazából nem is csodálkozom. Mióta csak ismerem, folyamatosan meglep. Szóval, ahogy beléptem a bejárati ajtón, és ledobtam a közeli szekrényre a táskám és a kulcsaim, még be sem csuktam az ajtót magam mögött, már meg is szólaltam emelt hangon: - Anya ölelést kér! - És hát, nem tudom másoknál mi a szokás, nálunk ilyenkor az, hogy valamilyen formán, de repülő kis angyalok támadnak meg...! Ami viszont most elmaradt... és ez már gyanús és meglepő volt... hát, más ötletem nem lévén, kis családom keresésére indultam... persze, azért csak óvatosan, mert már tudtam, hogy bármikor megtörténhet, hogy négy fekete kis szőrcsomó szalad a lábaim alá például...
Alaposan megterveztem a mai napot, szeretek dolgokkal elpepecselni. És ez a tehetségem nem is merül ki pusztán a pokoli kínzóeszközök kiötlésében és kivitelezésében, hanem határozottan kamatoztatható tehetség a felszínen is. Le is gurítom a vodkát a harcedzett torkomon és a pohár vissza kerül az asztalra. Hallom ahogy a kulcs csörög, a zárba csusszan: a feleségem most esik haza. Feltápászkodok komótosan és út közben váltok formát. A dús és fényes fekete bunda vissza húzódik a testem, mintha csak a bőröm alá szökne. A termetem megnyúlik, a macskafarkam - azaz a felesleges második, khm - szintén elbújik valamerre a gerincem vonalában. Pislantok egyet, az addig függőleges macska pupillám kikerekedik és a napsárga íriszem kék lesz, akár az égbolt. A csokornyakkendő, az megmarad, természetesen. És hozzá egy csinos, ibolyaszínű zakó. A Főnök mellett szolgálva a démon felszedi a jó ízlést akarva-akaratlanul is, bár én inkább az előbbi kategória volnék. Tévedés volt azt hinni, hogy csupán a fizikai vázam képlékeny. Nem tudom, mennyire volt tudatos ez a drága apósomnál, mikor megalkotott, de a jellemem is formálódik, most már határozottan rajta kaptam magam. Trixie mellett sokat változtam. Vagy inkább, kiteljesedtem, ez a helyes kifejezés. Vele együtt cseperedtem, úgymond, vele együtt tanultam meg és fedeztem fel új dolgokat. Izgalmas és mozgalmas az életünk, az ismeretségünk az első perctől. És ez így van jól, így szeretjük. Ha bárki azt hinné, gyerekek mellett nincs élet, felvilágosíthatom, hogy nagyon is van! Sőt, csak akkor kezdődik igazán! Cseppet sem negatív értelemben, még ha elsőre ijesztőnek is tűnt, hogy hirtelen lesz négy gyerekem. Sose fogtam előtte kisbabát a kezembe. Nem is gondoltam rá, hogy kéne. Ahogy arra se, hogy benézzek bárki szoknyája alá. Persze, mindez már a múlté. Rutinos apuka és férj lettem. És előszeretettel nézek a feleségem szoknyája alá. Ezért egy életen át fog neheztelni rám a Főnök, de ez van, ezt kell szeretni. Azt már megtanultam, hogy előtte nem engedhetek meg magamnak olyan dolgokat a lányával szemben, mint oda haza. Valójában hasonlót se nagyon, akkor is csúnyán néz, ha átkarolom a derekát. Lyukat éget a fekete szemeivel bárkibe. De ezt most hagyjuk. Kiveszem a számból a cigarettát és átvágva az egyik szobán elnyomom egy hamutálcában. Még egy gyors pillantást vetek a külsőmre a tükörben, amíg az én Csokitortám leveszi a cipellőjét és a gyerekeket keresi, akiket elpateroltam otthonról. Johnék kölykével amúgy is jól kijönnek. Megállapítom, hogy a rutin az rutin, a külsőm pompás emberszerű formában is, így most már oda állíthatok lenyűgözni a nejem. Persze nem felejtem el, hogy elillanjon a dohányszag, mire az előszobához érek. Trix viszont nincs ott, már megindult a kicsik felkutatására. Én pedig lazán követem az illatát, így csak hamar megtalálom a nappaliban. Neki dőlök az ajtófélfának és keresztbe teszem a lábam. Úgy szemlélem ahogy tesz-vesz. Szeretem őt nézni, valahogy olyan kellemesen megnyugtató. Vagy nem is tudom. Mikor hogy. Van, hogy izgató, akkor a megnyugtató ellentéte. Amikor egy nagy kád habos vízben pihen kipiruló arccal, buborékok társaságában. Elmosolyodom ahogy figyelem őt, végül megszólalok. - Most csak ketten vagyunk. Szólalok meg macskásan mögötte és ha megfordul, elrugaszkodom és megindulok felé. - Remélem beéred az én ölelésemmel. Ahogy oda érek hozzá, átkarolom a darázsderekát - nem is értem, hogyan fért el benne négy szörnyecske - és egy selymes puszit nyomok az orcájára. Ezt követően a hattyú nyakára, majd a mézédes ajkaira. - A gyerekek Elláéknál vannak,a Rejtélyek Házában. Mondom is neki rögtön, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, nem nyugodt, amíg nem tudja merre járnak a mi kis rosszcsont szerelemgyerekeink. De most már megnyugodhat, nem rabolták el őket harcos angyalok, Nergal sem falta fel őket egyenként - hm, remélem azt Astra úgy sem hagyná, aztán fene tudja, furcsa egy társaság - , jó kezekben vannak. Így most már koncentrálhatunk erre az ékes napra. Persze, csak úgy, csettintésre elfelejteni az ikreinket lehetetlen, de a szülői szirénát félre lehet tenni, áramtalanítva. - Fáradt vagy, Csokitorta? Érdeklődök a napja felől, nem semmi pályát választott, de én támogatom mindenben. Nála eszesebb és céltudatosabb nőszemélyt nem is ismerek. Még szabadidejében is kész amazon, mellette szerető anya és szenvedélyes feleség. Fogalmam sincs, hogy van minderre energiája, bizonyára a csokitorták az üzemanyag. Kizárásos alapon. Mert mondhatnám, hogy az én csodálatos magzataim, akiket kihordott, de már előtte is elbújhatott mellette Csodanő, szóval inkább a torták érdeme. Vagy a Főnök vére. És az anyjáé. - Gyere, dőlj le kicsit a kanapéra. Invitálom doromboló hangon, az egyik kezénél fogva vezetve oda. Leülök a heverő szélére és ha ő is így tesz, az ölembe is kapom a lábfejét. Ha még rajta a cipő, gyorsan megszabadulok tőle. - Dőlj le egy kicsit, hosszú lesz az éjszaka. Árulom el neki rejtélyesen, hiszen mindig tartogatok meglepetéseket, ilyen játékos a természetem és ezt nem lehet "kinőni". És nem is akarom. Démon vagyok, de szórakoztató társ is. Ahogy Stephen King írta, "A valódi szörnyeknek is vannak érzéseik. Sőt, azt hiszem, végső soron ettől olyan félelmetesek, nem pedig attól, ahogyan kinéznek." Nem csoda, hogy ezt a bölcsességet az után vetette papírra, hogy a hetvenes években meglátogattuk. Persze, eleinte azt hitte, a drogmámor, de nem volt ilyen mázlista a fickó. A Főnök szeret művészeket zaklatni, már hozzá szoktam. Keresi a kreatív emberek társaságát. Bár manapság ő is a babázással van elfoglalva az asszonykám öcsikéje révén. Hm, megint elkalandoztam, e téren a régi vagyok. Felkapom Trixie másik pracliját is és finoman masszírozni kezem a talpát, miközben némi magyarázattal szolgálok. - Utazni fogunk, drágám. Egy olyan helyre, ahol még nem voltunk, pedig igazán nekünk való. Ez az ajándékom magunknak a házassági évfordulónkra. A szülinapi ajándékodról pedig majd később. Kacsintok rá az én szépségemre és várom a reakcióját. Ezt a napot szeretném különlegessé varázsolni, ezét is döntöttem úgy, hogy élményt ajándékozok neki.
Szerencsés vagyok. Találtam egy világot magamnak a nagy világon belül, melybe tökéletesen passzolok, minden különcségemmel és rendellenességemmel együtt is. Ez a világ az én kis családom saját világa volt. Itt nálunk minden... rendben volt. Teljesen normális dolog volt, hogy apunak vastag, meleg, szépséges, fényes, fekete bundája van... legtöbbször. És hogy a négy kis csöppségem is olykor négy lábon, olykor két lábon, olykor pedig szárnyaikon reppenve érkeznek hozzám, ha hívom őket. Nálunk teljesen normális volt, hogy nem kell létra ahhoz, hogy a magas bútorok tetejéről letöröljük a port. Meg az is teljesen normális volt, hogy ha a gyerekek nem voltak itthon, mert például a nagyiéknál voltak, akkor mi, az én kandúrommal, olykor-olykor csokitortát ebédeltünk... egymásról. Ahogy az is teljesen hétköznapi jelenség volt, hogy amikor fürdéshez vagy alváshoz kellett összeszedni a gyerekeket, négyen négy felé repültek, így néha varázslatra volt szükség, hogy összeimádkozhassuk mindet egy helyre. Az is teljesen megszokott volt, hogy ha valami úgy sikerült, és felkiáltok, hogy "Az ördögbe!", akkor kis családom azt hiszi, nagypapa érkezett... ezt pedig a gyerekek általában lelkesen fogadják, mint ötlet, a párom ezzel szemben... a hétköznapinál talán némileg eltúlzottabb parával. Mondjuk, még ez is normálisnak minősült minálunk, hiszen szegény Behemótom épp az Ördög (Nagy betűvel!) lányát fogta ki. Pedig hát, annyi másik hal is úszkált még a tengerben, de... így járt. Neki valami okból pont én tetszettem meg, pedig apa mellett tuti rengeteg dögösebbnél is dögösebb nőt láthatott az idők során, de... ő mégis énrám talált rám. Na, nem mintha ellenemre volna a dolog... valahogy nekem is sikerült őrá találnom, és... lássuk be, ha én nem akartam volna, neki esélye sem lett volna engem összeszedni. Annál kicsit nehezebb eset vagyok. Meg hát... apám lánya volnék, vagy mi a szösz, az van, amit én akarok. Nekem meg Behemót kellett, szóval... ugyan, mégis ki tehetett volna ellene?! És boldog is vagyok így. Gyönyörű családom van, csodálatos férjem, és imádott gyermekeim... és akkor a többiekről nem is beszélve, akiket nehéz volna kihagyni a családomból, és még köztük is élen járnak a legjobb szülők, akiket csak egy félvér kívánhatna magának. Még akkor is, ha egyikük jobban kiakadt, mint a másikuk, amikor kiderült, hogy Behemót és én járunk. Annál csak az volt keményebb nap, mikor az derült ki, hogy ő és én bizony nagyon komolyan kihagytuk a szexuális felvilágosítás egyes fontos részleteit, mikor az iskolában azt tanították. Nem is tudom hogy történhetett, aznap biztos meg voltam fázva, vagy... ilyesmi. De azt hiszem, mára már ők is megemésztették nagyjából, hogy én és Behi az nem kettő, hanem egy, és hogy van négy kis törpike, akiket, láss csodát, mi alkottunk. És hát... igen... a semmiből. De... apropó semmi. Semmi sem történt a hívásomra, ahogy hazaértem, és hívtam az én kis törpéimet... s a merőben zavaró hiányérzettel karöltve indultam neki, hogy felkutassam az én kis családom, mert az nem létezhetett, hogy nincsen itthon senki, amikor hazaérek. Azonban, hiába érkeztem a nappaliba, hiába kukkantottam be az asztal alá, a kanapé mögé, csak nem leltem egy apró cicát sem... se senkit, ha már itt tartunk. Már éppen újra felszólaltam volna, keresve valakit, amikor megéreztem... hát igen, ilyen démonvadász vagyok, simán becserkészett engem egy démon hátulról... dehát, nem is állítottam, hogy azért élek még, mert én vagyok a legjobb harcos Los Angelesben, vagy mert nekem volnának a legélesebb érzékeim a környéken. Meg... Behemót amúgy is kivétel. Sok minden alól. Hangja hallatán megperdültem a sarkamon, és elmosolyodtam a láttára. - Nocsak-nocsak, milyen elegáns valaki. Csak nem az én kedvemért csípted ki magad ennyire? - kérdeztem, és látványosan végigpásztáztam vékony, de roppantul mesterien kidolgozott alakját... rendkívül elegáns öltözetében. Meg... hát... amúgy is tudom, mennyire szerette mindig is, a kezdetektől fogva, ha épp stírölöm. Mit is mondhatnék, van is rajta mit nézni, szerencsés nő vagyok. Ahogy odaért hozzám, és átölelt, én a kezeimet rögvest a nyaka köré fontam, és hálásan fogadtam a nekem kijáró szeretgetést. Kicsit sem volt ellenemre a dolog... - Hát, ha már nincsen más, akkor igen, beérem a tiéddel - sóhajtottam látványosan, de... a szemfülesek kiszúrhatták, hogy ez nem egy panaszos sóhaj volt, igazából. Tőlem azért az esetek többségében nem nagyon lehetett panaszosat hallani, ha én sóhajtoztam... az általában jót jelentett. - Egek, szegény ház... és szegény kicsikéim... Biztos jó lesz az nekünk, ha kikészítik Johnt? Még a végén teleportálja őket a világűrbe... - forgattam meg a szemeimet aggodalmaskodva, habár mélységesen megbíztam Ellában, hogy ő ezt nem hagyná. Meg a ház sem... ha már itt tartunk. John esetében kicsit sem lehettem abban biztos, mit szeret és mit nem, vagy kit igen, és kit nem... na jó, Ellát igen, meg a saját gyerekét, de hogy az enyémekkel hogy állt, az már más kérdés volt... Szerencsémre, Ella szeret engem, meg a gyerekeimet, és még a ház sincs egészen ellenünk, szerintem ő is kedvel, csak próbálja titkolni. De hogy Johnnal mi a helyzet, az már egészen más lapra tartozott... abban sosem lehettem biztos, hogy nem űzi-e ki a gyerekeim a világból, ha véletlen felbosszantják... ama tény is merő csodálatomat élvezte, hogy még a férjemet sem űzte el, pedig hát... démon a javából. Na persze.. a cukibb fajtából, de ez nyilván nem szerepel John okai közt, miért is leledzik eme világban még mindig a férjecském. Na persze, Behemótban megbíztam, szóval ha ő úgy ítélte meg, otthagyhatja az ikreket, akkor az úgy is volt, szóval nem kezdtem el felpaprikázni magam, hogy menjünk el a kicsikért... hagytam magam "megnyugtatni". - Egy kicsit, de nem vészes a dolog - mosolyogtam, és pillantásomból kiolvashatta, ez nagyjából annyit jelent, hogy nem futom le vele a maratont ma már, de az ünneplésre azért semmiképp sem mondanék nemet, főleg ha abban szerepel az én kényeztetésem is általa, amire pedig aztán főleg sosem mondanék nemet. Na meg... különben is, négygyerekes anyuka vagyok, és egyetemista, nagyon jól tudom, hogy minden másodpercet ki kell használni, amikor a gyerekeim nincsenek itthon! Ezeket a különlegesen szabad perceket pedig, vizsgaidőszakon kívül, természetesen kizárólag a férjemre szerettem fordítani. Hiszen, ami neki jó... az rendszerint nekem is nagyon-nagyon jó volt! Így tehát, hagytam magam a kanapéhoz kísérni, és az ellen sem volt szemernyi ellenvetésem sem, hogy drága párom eltulajdonítsa a lábamat, végtére is, kétségtelenül roppantul ügyes kezei voltak... hiába, elbújt benne egy macska...! - Hosszú lesz az éjszaka? Na és... mond csak, milyen értelemben is lesz az hosszú? - kérdeztem is vissza kíváncsian, de persze azért szót is fogadtam, és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, s jólesőn felsóhajtottam, ahogy az én drágám a talpamról gondoskodott. Mit is mondhatnék, volt elég dolgom egész nap, és ő is igazán hiányzott, úgyhogy... ez most nagyon jólesett! Meg... úgy egyébként is, hiszen Behemót és kedvességei nekem mindig nagyon jólestek. Őt nemigen lehetett megunni, vagy nagyon panaszkodni rá. Az "eszményi férj" titulust már nagyon régen kiérdemelte... sőt, igazából... azt már akkor kiérdemelte, mikor még házasok sem voltunk, az ikrek is úgy lettek. Túl eszményi volt, ahhoz, hogy kihagyjak vele bármit is! Persze, a gyerekekre akkoriban azért még nem gondoltam, szóval, hogy majd babázok vele, de aztán... mikor már megjöttek a picik, azért abban sem hagyott természetesen cserben. Nem volt nyilván egyszerű egyikünknek sem a dolog, ám de... Behemót kétségtelenül várakozáson felül teljesített, minden irányból, és minden módon! Mert hiszen, mint tudjuk, a terhes nők... gyakran kívánósak... Kis idő, és máris mindkét lábam birtokba vette az én cuki kandúrom, én pedig jólesőn elnyúltam mellette, és élveztem a szeretetét, miközben minden szavát érdeklődve hallgattam, és persze izgatottan. - Hmm... na jó, mi lehet az a hely, ahol még nem jártunk, pedig nekünk való... - töprengtem el félhangosan, miközben csábító pillantást vetettem rá, hátha ezzel kiszedhetek belőle egy kicsivel többet. Úgy főleg, hogy ezek szerint, ezt a bizonyos utazást "csak" az évfordulónkra kapjuk mindketten, és a szülinapi ajándékom még ezen túl kapom... Behemót és a meglepijei... azokra sem lehetett rájuk unni. Hiába vagyunk öt éves házasok, hiába ismerem, mint a rosszpénzt... mindig meg tud lepni. És ezt legalább annyira szerettem benne, mint... a szívét, az eszét, a humorát... és azt a formás fenekét. - És... a szülinapi ajándékomról mikor kapok utalást... vagy magát az ajándékot? - kíváncsiskodtam izgatottan, és közben magamban azon kacarásztam, melyikünk is fog vajon jobban örülni az ajándékának, amit évfordulónkra kap a másiktól? Az enyémmel mondjuk nem volt probléma, szépen be volt csomagolva, kibontásra kész volt, akkor kapja majd meg, amikor csak akarom... vagy majd az ő két meglepije között, vagy ahogy tetszik neki... igazából, rajta áll majd.
Egy nindja - akarom mondani, khm, macska - nesztelenségével veszem be asszonykámat, szinte a semmiből teremve mögötte. Fölé magasodom, és ő az árnyékomban megpördül, hogy egyenesen a karjaimba simuljon vékony kis dereka és formás csípője. Úgy illünk össze, mint a zár és a kulcs, vagy a legó, igen, csak rálépni borzalom, ha a gyerekek szétszórják mindenfelé. Szóval, most áll előttem az én szépségem! Izgatottan fogadom, még a farkincám is elő bukkan és szép csendben körbe tekeri az egyik combikáját meg-megremegve. Nos, igen, különös egy szerzet vagyok, mondom én, hogy nem macska, hiszen azoknak akkor jár a farkuk, ha idegesek, de nekem pont ellenkezőleg. Persze, senki se hisz nekem. Talán kissé túl sokat mondok nagyot....na, egye fene, részletkérdés! - A rabszolgád vagyok, Tortácska. Nem is tagadom, kihúzom magam és nagyon komoly arccal közlöm ezt, persze a bozontos farkam az ficánkol a lábán, mi tagadás. És rettentően élvezem ahogy megnéz magának. Sose felejtem el, hogy mikor először látott démoni formámban, akkor is hogy megstírölt, hiába is tagadnánk, formás egy kurafi volnék. Ő pedig egy formás hölgyike, jó cicához méltón pedig szeretek játszani a labdákkal és nyalakodni, senki se mondhatja, hogy nem. Trixie átkarolja a nyakamat, amíg én megszeretgetem, arcomat és nózimat hozzá dörgölve - hiába, a vérem. - Akkor jó, mert úgy sincsen sok választásod, Mazsola. Felelem kacéran a fülledt sóhajára. Igen, mindenféle finomságnak szeretem szólítani a nejem, mert hát eléggé szeretem a hasamat meg édesszájú is vagyok, és ő aztán igazán a kedvenc desszertem. Néha eszembe is jut, hogy ha a Főnök tudná, mi mindent szoktam leművelni a lányával, elevenen megnyúzna és kizsigerelne, újra meg újra. Az a baj, hogy szerintem elé jó a fantáziája, így mentálisan ezt a meccset le is játszotta párszor. Körülbelül olyan rendszerességgel, ahogy együtt meglát minket. Még, hogy a macskák szeretik a sötétből bámulni az embereket....az a Főnök! És olykor az ő szeme is világít a sötétben, csak neki vörösen és nem sárgán. Nem valami megnyugtató, mikor kómásan kivonszolja magát éjnek idején az ártatlan démon a konyhába, hogy lefetyeljen egy kis tejecskét, de a feketeségben ott ül az Ördög a pultnál. Ettől, asszem, bárki betojna. Csoda, hogy még egy horrorfilm sem sütötte el! Vagy de, csak lemaradtam, mind egy, eléggé frászt hozza emberre, démonra egyaránt. - Én aztán igazán nem fogom sajnálni. Közlöm túlságosan is kiszélesedő vigyorral, amitől bizonyára a feleségemen kívül mindenki libabőrös lesz. Johnt Ellán kívül szerintem mindenki rühelli és a háta közepére kívánja, a Mennyben, a Földön és az Alvilágban. Szóval, ha kikészítik a gyerekeim, az külön öröm számomra. És a Ház sem érdekel különösebben, ha begolyózik a kis ördögfiókáinktól, úgy legyen, a fő, hogy biztonságban vannak, erős mágia védi. Na meg, Johnt nyomja a bűntudat Astra miatt, így a gyerkőcökkel különös módon sakkban lehet tartani, én pedig ezt mocskosul ki is használom. Hiszen démon vagyok. Trix közben jelzi, hogy azért futja még mára egy kis huncutkodásra, amin nem is lepődöm meg, hiszen négy gyerek mellett komoly tanulmányokat folytat és tilosban járó démonokra vadászik. Olyan nincs, hogy ne lenne ereje egy kis nassolásra, mindenféle értelemben. Oda kísérem hát a kanapéhoz és eljátszadozok a talpával. Nos, kifejezetten hasznos a halandók anatómiájának ismerete, mert ha tudod, hol és mitől fáj nekik, akkor ugyan ott, ha gyengéd vagy, az meg tetszik nekik! Így hamar kiderült, hogy ügyes kis vadmacska vagyok az ágyban. Meg a szőnyegen, asztalon és épp ahol kedvünk szottyan. Micsoda rejtett tehetségeket hozott ki belőlem az asszony! Mindkettőnk nagy örömére. Hüvelyk ujjaim végig csúsztatom a lábboltozatán, enyhe nyomással, közben tovább kacérkodunk verbálisan. Ugyan olyan játékosak maradtunk, mint amilyenek mindig is voltunk, "felnőtt lét" ide vagy oda. - Mindenféle értelemben, Mézem. Ejtem el izgalmasan és ahogy átgyúrtam mindkét talpát, finoman elkezdem csókokkal borítani, a bokájától, felfelé. Közben persze csevegek vele, mintha mi sem történne. - Találgass bátran, Csoki, vagy hagyd magad meglepni. Suttogom a vádlijának, ajkaimmal végig cirógatva a bőrét, szép ívet formálva a lábszárára lehelt csókokból. Az én drágám persze próbálkozik a vadító nézésével, de ezt kijátszva, direkt nem nézek a szemébe, csak megadón a csókjaim helyére, a formás virgácsaira, amiket szintén úgy szeretek, mint bármelyik másik porcikáját. Nincs rajta olyan, amit ne szeretgetnék előszeretettel. Meg ha a szemébe néznék és bevetné a hipnotikus pillantását, akkor nem mennénk sehová - itt helyben letépném róla a ruhát és még a hálóig sem jutnánk el az éjszaka hátra levő részében. Ami, természetesen nagyon fincsi lenne, de még is csak megterveztem ezt az estét és nem ide haza szándékoztam eltölteni. Legyen különleges, még ha a maga nemében minden perc különleges is, amit vele és a kicsinyeinkkel együtt tölthetünk. De ez, ez most extra lesz! Közben egyre feljebb jutok a hosszú, tökéletes pracliján. Az újabb csókok már a combja belső felén csattannak, ahogy a lábai között hasalok. Ő pedig, ahogy az Trixre oly jellemző, faggatózni kezd. Ejnye, nem szabad, hogy ideje korán kiszedje belőlem, szóval úgy gondolom, belé fojtom a szót egy egészen ártatlan puszival, egyenesen a bugyijára, a combjai között. Egy ártatlan, hosszú puszika, semmi több. Egyelőre. Ahhoz viszont elég, hogy egy kósza pillanatra eltereljem a nejem figyelmét a konkrétumokról. Feltolom magam, megtámaszkodva a karjaimmal, hogy kandúrosan rá mosolyoghassak, majd egy gyengéd, kínzóan lassú csókban forrnak össze ajkaink. Mondanom sem kell, hogy csukja be a szemét - teátrálisan csettintek, ajkaink elválnak egymástól és már egészen máshol vagyunk. Feltérdelek a kanapén, óvatosan húzva magammal házastársam, hogy körbe nézhessen: immáron egy hotelszobában vagyunk. Egy másik ülőalkalmatosságon. Egy másik szobában. Egy másik országban. Mi több, másik kontinensen! Hiába, a mágia...az varázslat. Én pedig szeretem elvarázsolni és lenyűgözni szívem hölgyét, újra és újra meghódítva. Ez az egyik hobbim, mindig izgatott leszek tőle, de most elrejtettem a farkam, nehogy illetéktelen halandókra hozzam a szívbajt, ne rontsák el hasonló bugyutaságok az évfordulónkat és Trixie szülinapját. - Svájcban vagyunk, drágám. És tudod mi van Svájcban? Kérdezgetem sejtelmesen, majd ha szabad a gazda, nem kínzom tovább. - A világ legfinibb csokoládéjának melegágya! A Lindt csokoládégyár! Két napig forgatják a csokimasszát, hogy tökéletesen krémes és ínycsiklandozó legyen...és ezen az estén ellátogathatunk oda, végig kóstolhatjuk az összes csokijukat, sőt, meg is mártózhatunk benne! Felemelem az üveg dohányzóasztalról a kristály édességtartót és kedvesem elé tartom. Formás csokoládégolyók vannak benne, színes selyempapírba csomagolva. Másik kezemmel trükkösen kicsomagolok egyet, hogy szerelmesem ajkai közé csúsztassam, majd egy szenvedélyes csókkal bilincseljem meg érzékeit.
Ohh, az én drága férjem... kétségem sincs, hol járhatott az esze megint, ahogy megéreztem, hogy a farkincája - az a kis cseles -, a combomra tekeredett... ahh... na persze, álszent dolog volna tőlem, ha azt állítanám, nekem nem fordult meg a fejemben, abban a pillanatban, ahogy sikerült összesítenünk a helyzetet, mely szerint kettesben vagyunk... Ritka volt azért viszonylag, az, mikor nem voltak itthon a mi édes kicsi angyalkáink sem, és dolgunk sem volt egyikünknek sem... vagyis, hát, főleg nekem, hisz neki egyedül apa parancsolt, ő meg, ha én szépen kértem, akkor bármikor szabad estét adott az én édes férjecskémnek, mert bár azt minden kétséget kizáróan gyűlölte, hogy Behemót engem... khm... szeretgetett... ám... azt szerette, ha engem boldoggá tehetett, és engem nagyon boldoggá tudott tenni, ha épp egyszerre értünk rá, Behi és én, és így tudtunk nyugalomban romantikázni. - Mmm... mit nem mondasz... - néztem rá kihívóan, azzal a nézésemmel, amiről tudtam, hogy kétségtelenül beindítja őt... khm... persze, mintha még nem lett volna eléggé beindulva már így is rám, mert ismerem már, ő mindig be van rám indulva... és akkor meg főleg, mikor nem bír a farkincájával... most pedig tagadhatatlanul virgonc volt, az említett testrész...! De persze, ebben nekem is benne volt a kezem, tudtam jól, mennyire élvezi, azt, ha fényezve van a külseje, én meg előszeretettel fényeztem is az egóját ilyen téren, mert élveztem, hogy ő élvezi ezt... ahogy sütött a szeméből az elégedettség, a büszkeség... imádtam, mindig beleremegett a térdem! Jólesőn, vidáman nevettem fel, ahogy hozzám dörgölőzött. - Ohh, édes... ismerhetnél már! Nekem mindig van választásom... - mondtam neki, ravasz kis mosollyal, s fel-felvonogatva szemöldököm kacéran. Az meg persze cseppet sem volt mellékes információ, hogy amikor csak választási lehetőségeim úgy álltak, hogy ő is köztük volt, és gyakorlatilag nem kellett választanom közte és a gyerekeink közt, akkor mindig őt is választottam. Jelen helyzet remekül példázta ezt. Hisz választhattam volna azt is, hogy nem kérek ölelést, csak a pihe-puha ágyam, és békét, csendet, ha már egyszer a gyerekek máshol alszanak, de... ugyan, egy átheverészett este, vagy egy este a párommal kettesben(?)... persze, hogy az utóbbit kértem, ha egy mód van rá, masnival átkötve, és mihamarabb egy szál mosolyban! - Meg is lepett volna, ha sajnálnád - csóváltam meg a fejem, azzal a bizonyos "ismerlek már" mosolyommal. Ismertem a férjem ördögi kis "lelkének" minden apró szegletét, és azt is tudtam jól, hogy az efféle kis élvezeti gonoszkodásai közepette hajlamos nem végiggondolni az aktuális szórakoztató pillanata/gondolatai hátulütőit. Például, hogy az egy dolog, John kis eséllyel bántaná a gyermekeinket, bár leginkább azért, mert kis eséllyel húzná ki a gyufát Ellánál, vagy apánál. Viszont... én azzal is számoltam, hogy hiába nem élünk a családunkban hétköznapi életet, és hiába, hogy többségünk várhatóan hosszú, vagy akár örök élettel is meg volt áldva, de az Ördög ilyen téren sohasem alszik. Én arra is gondoltam, hogy a gyermekeim egy nap talán egy szál magukban állnak majd a világban, nélkülem, az apjuk nélkül, Ella, apa, anya nélkül... és ha egy nap talán szükségük lesz egy segítő kézre, menedékre, egy barátra, és csak John jut eszükbe, mint lehetőség, szerettem volna, ha ilyen esetben is, John melléjük állna, és nem velük szembe... Amire, lássuk be, kis esély volt, ha kikészítik, és az apukájuk még élvezi is... De igyekeztem eme vészterhes gondolataim magamban tartani. Szerencsére... anya vagyok. A családomért való aggodalom, a gyermekeim féltése szerves része volt létezésemnek, így már külön ki sem ült az arcomra, ha féltettem épp őket, mert... folyamatosan, szünet nélkül, létem minden pillanatában féltettem őket. Őket is, de Behit is... ismertem a meggondolatlan kis buksiját... és féltettem őt, ha egy nap ő maradna szál egyedül a világban, és John meg ő összetűzésbe kerülnének... ugyan, vajon, mi volna a vége...?! Hiába tudtam, hogy Behemót mindenre IS képes, akkor is mindig féltettem őt, hisz, igen, mint mondottam már, hajlamos volt előbb beszélni, és szórakozni egy helyzeten, s csak azután gondolkodni... így olykor-olykor arra is félelemmel gondoltam, hogy őt is érheti baj... Persze, ha erről neki beszámoltam volna, csak legyintett volna, vigyorgott volna magabiztosan, és kicsit talán még meg is sértődött volna, hogy őt mégis mi baj érhetné, mikor senki nem kerekedhet felül rajta... Ezért nem is mondtam neki semmit. Csak ráhagytam, és magamban drukkoltam, hogy Ella kedvéért, meg az én kedvemért, legyenek a drágaságaim ma inkább angyalkák, sem mint ördögöcskék. És ha már ugyebár angyali és ördögi tevékenységekre gondoltunk, a férjemet sem kellett félteni egyik verzióban sem. Ő is angyalian tudott engem szeretni, és ördögien tudott kényeztetni... utóbbival maximálisan tisztában volt ő is, előbbit pedig, bár jellemzésében nem szerette hallani, de azért kár lett volna tagadnia, hogy igaz... hiszen, nála odaadóbb, szeretőbb férfit keveset ismertem... sőt, igazából csak egyet, aki hasonlatos volt őhozzá, de az a személy a tulajdon édesapám volt. Ami így nem is akkora furcsaság vagy csoda, hisz köztudott, hogy a lányok első szerelme az édesapjuk, és amikor eljön az idő, hozzá hasonló párt választanak maguknak. Én ezt ki is maxoltam, hiszen a páromat az apám teremtette. Ennél jobban már nem is választhattam volna! Eme véleményem alátámasztotta az élmény is, miként a lábaimat kezdte el masszírozni... az én édes kandúrom! Mindig is tudta, hogyan okozzon nekem élvezetes pillanatokat, akár ártatlan, akár... khm... kevésbé ártatlan módon. Én pedig ilyenkor jóleső sóhajokkal, s már-már dorombolva adtam a tudtára, hogy kicsit sincs ellenemre, amit tesz, sőt! - Mhhh, szeretem a hosszú éjszakáinkat... - somolyogtam, miközben ő már el is kezdte csókolgatni a lábamat a masszírozgatást követően. Isteni szerencsének tekintettem, hogy a többi nő nem is sejti, micsoda főnyeremény az én édes férjem, mert ha csak sejtenék, mire képes ő azért, hogy az ember lányának örömet okozzon, ahh... már rég lecsapták volna a kezemről! Vagy... legalábbis megpróbálták volna, de persze... ez távolról sem jelenti azt, hogy én meg ezt hagytam volna, mert hát... nem csak Behi tud macska lenni... a vadmacska-titulust tőlem sem vonhatta meg senki sem! Ha bárki is a férjemre pályázna, nos... megvannak a módszereim, hogy rávezessem az illetőt, mennyire nem tanácsos rátennie a kezét arra, ami az enyém! - Ahh... na jó, akkor hagyom magam meglepni, nehogy aztán megkapjam, hogy elrontottam a meglepit. Egyébként is, szeretem, amikor meglepsz - jelentettem ki egyszerűen, és mosolyom nem apadt, pillantásom csábítón méregette minden mozzanatát, már csak azért is, mert ha netán mégis úgy döntene, hogy felnéz rám, nehogy aztán azt higgye, hogy nem tetszik, amit csinál, hiszen nagyon is kedvemre volt! Behinek mindig is nagyon... khm... ügyes volt minden mozdulata, de amire a szájával képes volt, nos, az... az vitán felül minden képzeletet felül tudott múlni! Na jó, annak megfelelően, ahogy számíthattam is rá, az én édes Behemótom minden trükköt bevetett, hogy ne csak kényeztetve, de lehetőleg fecsegéstől és faggatózástól mentesen is maradhassunk... dehát, nem tehetek róla, azért csak kíváncsi voltam, legalább a mikorra, ha már az ajándékról magáról nem faggatóztam... de ő ennél ravaszabb volt, és ha az nem lett volna elég, hogy édes, becéző ajkai végigcsókolták lábaim, combjaim kényeztették, még akkor képes volt ennél intimebb módon is kifejezni, hogy ideje befogni a csőröm, mert úgysem mond semmit! - Ahhhjjj... te rossz cica...! - nyögtem, már csak amiatt is, mert tudtam, hogy a cicázással kihúzom nála azt a bizonyos gyufát... amit azért szerettem is kihúzni... mert miért is ne... mindig élveztük, ahogy megtorolta rajtam...! Jólesőn szusszantam egyet, ahogy elvált tőlem ajka, és egyenesen a szemeibe tekintettem, mikor fölém hajolt, de vagy kiolvasta szemeimből, mire vágyom, vagy ő maga is erre készült, mert a következő pillanatban már ajkaink összeértek, és csókja nyomán felcsaptak bensőmben a vágy lángjai, melyek eddig sem voltak kialudva, de most már nem is csak bozóttűznek feleltek meg, hanem egész lángoszlopoknak. És mit is mondhatnék, az oszlopjaim rosszallón érzékelték, amint párom, elhúzódva tőlem, kiegyenesedett felettem, miután arra nyitottam ki szemeim, hogy csettintett egyet. Kíváncsian és némi zavarral szemeimben tekintettem körbe, és tapasztaltam, hogy ez nem az én nappalim volt már! Felültem én is egészen, közben Behihez simulva, és kezem már csak azért is párom combjára simítva, hogy neki se legyen könnyebb ebben a percben a közelemben jól viselkedni, mint nekem az imént az övében... - Hol vagyunk? - kíváncsiskodtam, jelenleg nem is csak azért, hátha megint megpróbálja belém fojtani a kérdezősködést... de tényleg kíváncsi is voltam rá, hogy ugyan hová is hozott az én édes és nagyon is ravasz férjecském. De ezúttal nem kellett "félnem" a némítóakciótól, mert válaszolt a kérdésemre, miután kellően kérlelőn lestem fel a szemeibe a válasz érdekében. - Tényleg? - kérdeztem vissza izgatottan, és meglepetten, aztán megcsóváltam a fejem. - Hát, biztosan nem az a megfejtés, hogy csodás tájak, szóval... azt hiszem, szabad a gazda... - nevettem el magam, és kicsit incselkedve az oldalába csíptem, mert tudhattam előre, úgyis olyasmire gondol ő, amire én ebben a percben nem tenném, tehát esélyem sem lehet kitalálni, ezért úgyis megadom magam neki, előbb vagy utóbb, csak árulja el, így akkor már inkább előbb, mert furdalta az oldalam a meglepi! Fel-felcsillanó szemekkel hallgattam Behi magyarázatát, és közben néha vágyódva sóhajtottam egyet, miközben a kezem időről-időre végigsimított a combján, és hogy kétség se férhessen hozzá, mennyire tetszik, amit hallok, meg a közelsége is, persze, így a lehető legközelebb hajoltam hozzá, hogy még tudjon beszélni, de azért már érezhesse leheletemet az arcán. Ha ő lehet rossz, lehetek én is az egy kicsit, hadd kapjam meg, amit akarok, miközben tetteimmel azt is kimutathatom egyúttal, hogy mennyire is értékelem a meglepijét! - Nem is tudom... mivel érdemeltem ki, hogy ilyen férjem legyen! - mondtam, amint ő elhajolva tőlem, felvett egy kristály tálat az asztalról, melyben, természetesen, csokoládé volt! Melyet pedig, rövid úton meg is ízlelhettem, ahogy párom már fel is szolgált nekem egyet. Persze mámorító íze volt, mint feltehetőleg minden szem csokoládénak lehet, itt, vagy bárhol, ahol Behi etet vele, de... ha választanom kellett volna, melyik ízlik jobban, a csokoládé, vagy a férjem csókja, nos, akkor azt feleltem volna, hogy a férjem csokoládé ízű csókja a legjobb! Így, amint ajkai az enyémekre tapadtak ismét, és a számban szétolvadó csokoládé ínycsiklandozó íze mellé őt is megérezhettem, persze, nem is igen tudtam magam csak úgy féken tartani, muszáj volt, hogy kezeim körülöleljék izmos, de csábítóan vékony testét, és szorosan magamhoz húzzam, nehogy már csak ajkaink érintkezzenek itt szégyenszemre! - Ha tudnád... mit... tennék most... veled... édesem...! - nyögdécseltem, és minden kis szünet egy-egy újabb csókot jelentett, amit Behemót nyakára adtam, miközben az egyik kezem, persze, abszolút teljes véletlenségből, már le is siklott a fenekére, hogy belemarkolhassak! - Imádom a meglepetéseidet...! - sóhajtottam, vágyakozón villanó tekintetemmel, amint a szemeibe néztem.
Trixie végre haza ért! Ahogy a kulcsa megcsörren a zárban, egészen lázba jövök: a gépezet beindult! Oda is surranok az én drágám mögé és szorosan ölelem magamhoz, hogy egészen hozzám simuljon az a kívánatos lénye. Minél nagyobb testfelületen érintkezek vele, annál jobb! - Ó, dehát úgy is tudod... Dorombolom neki és bár képes bármikor borsot törni az orrom alá az efféle, kétértelmű helyzetekben - és bármikor máskor -, most nem teszi. A kellemes kis civakodás helyett most rögtön a korhatáros részre ugrana ő is, van egy olyan sanda gyanúm. - Hidd el, most nem akarsz másként választani! Győzködöm, mert hát a királyi vér az mindig is dominált nála, de az én meggyőzőerőm se kutya! Tudom én, hogy jó lesz ez az asszonykámnak - és nekem is, persze -, nem fog csalódni, ha beadja a derekát. Közben a csinos kis nyakát csókolgatom, hadd tereljem a figyelmét az ördögfiókáinkról, ez az este csak a kettőnké! Mert ha a világ még fel is robbanna, a lurkóink gyújtanák a kanócot, nem kell őket félteni! Át is libbennünk a másik szobába, hogy megszabadítva cipellőitől átmasszírozzam ennivaló kis lábfejeit, had legyen az érzékei rabja. - Hmm, ezt örömmel hallom, drágám! Vigyorgom macskásan, egy kissé túl széles vigyorral és túl sok foggal. - Emlékszem az első együttlétünkre, eszméletlenül dögös voltál abban a kis ruhában.... ahogy a pántja lecsúszott a válladról... furcsa, ismeretlen vágy kerített hatalmába, fel akartalak "falni" szőröstől-bőröstől, és kellemes meglepetésemre, nem ellenkeztél! Akkor egy csapásra megértettem, miért hívják 'szeret-kezésnek' a dolgot. És a babáink már úgy is érezték, hogy itt az ideje berobbanni a nagyvilágba! Kellemes emlékek, szeretek nosztalgiázni Trixel, annyi jó pillanatunk volt együtt - és még lesz is bőven! Bár tény, először a szar is belém fagyott, hogy apa leszek, radáasul többszörösen, másrészt a Főnök haragjától is eléggé tartottam, nem is beszélve Chloéjétőől! De szerencsére sikerült felnőnia feladathoz. - Igérem, annyira nem foglak, mint anno a gyerekekkel! Nevetek fel jóízűen, bár kérdéses, ki lepett meg kit az ikreink fogantatását illetően. Majd sikerül elcsípnem még is a csábító pillantását, amire megnyalom az ajkam szélét, csak éppe az én nyelvem sokkal fürgébb és hosszabb, mint egy halandó férfié, nem beszélve arról, hogy úgy alakítom a testem és méreteim, ahogy éppen kedvem szottyan. Így aztán feljebb csusszanok, hogy szenvedélyes táncot járjanak a nyelveink a nejem szájában. Nehezen fogom vissza magam, hogy ne szaladjak előre, de igyekszem! - Ó, rosszul csinálom, abba hagyjam? Kacérkodok az én szívemmel, de persze fürge ujjaim és nyelvem nem hagyják abba a kalandozást a testén. A cicázást kivételesen elnézem neki, majd a csettintésem messzire repít minket, oda, ahol a meglepetésem honol. Persze, ezen a ponton már ő is izgatott lett - minden téren -, így nem rest kósza érintéseivel kínozni. De nem is kell soká! Érzem forró sóhajait az nyakamon, az arcomon, ami persze belőlem is hasonló reakciókat vált ki. Így alig tudom moderálni magam! - Boldog szüli-évfordulót, Szerelmem! Nyögöm ki, szaggatottan a vágytól, hiszen egészen hozzám simult már és azokkal a hatalmas, csokoládészín szemeivel mered rám, éhesen. - A sors kifürkészhetetlen! Válaszolom neki, hiszen én se gondoltam volna, hogy a Főnök lánya lesz az asszonykám, ahogyan azt se, hogy a Főnök kakis pelenkákkal fog szaladgálni fel-alá, amint próbálkozik besegíteni a legifjabb Morningstar tisztába tételében. Közben kezembe veszem a Bohémia kristály tálkát és kiveszek egy szem Lindt csokoládét. Kibújtatom a sztaniolpapírból és két ujjal az én Tortácskám szájába csusztatom. Érzéki látvány, az biztos! Érzem, ahogy a szívem egyre hevesebben kezd verni, érte s őt követelve! Ahogy ujjam hegye az ajkai közé kerül... egészen bele remegek, hiszen felperzseli a fantáziám! Majd én magam is bekapok egy mennyei édességet, hogy aztán egy csokoládéval fűszerezett csókban olvadjanak össze ajkaink - mindkettőnk kedvence! Mi aztán tudjuk halmozni az élvezeteket! Trixie átkarol, egészen hozzám préseli a testét, éreztetve, hogy szó szerint eggyé akar válni velem. Ahogy össze simulunk, érezheti a vágyam leplezhetetlen jelét, hiszen én is ugyan úgy vágyom rá, mint ő rám. És most aztán igazán nem kell csendben lenni! Nem kell mágiával bíbelődni, csak a miénk a pillanat és a hétvége! - Tudni, érezni akarom, Mazsola.... Nyögöm felhevülten, ahogy egy szó erejéig a nejem bontja a csókunkat, hogy aztán a nyakamon járassa körbe finom ajkait, újabb és újabb nyögést szakítva fel lényemből. Mikor a hátsómba markol, doromboláshoz hasonló kis morgással jelzem, hogy ez is tetszik! - Én pedig téged, Trixie. Felelem szerelmittasan, majd lezárom ajkait a szavak elől, hogy átadjam magunkat a szenvedélynek. Hozzá szegezem a drága kanapéhoz, hogy aztán onnan egy ügyes mozdulattal felkapjam, menet közben is ölelve magamhoz, ő pedig remélhetőleg átkarolja lábaival a derekamat. A fürdő felé veszem az irányt, ami hatalmas, két káddal és egy zuhanyfülkével. A méretesebb kádhoz megyek, fél kézzel babrálva a csapnál, hogy meginduljon - A folyékony csokoládé! Nos, igen, nem túloztam, bár tény, jellemző rám, de nem most! Leültetem szerelmesem a wellness kád szélére és bontom a csokornyakkendőt, a földre hajítva, majd szépen, lassan - de nem sikerül olyan érzékien lassúra, mint terveztem, túlságosan hajt a vágy! -, ledobom a zakót és az inget is a márvány fürdőszobakőre, ahogy pedig az övemet kapcsolom, még egy lépéssel közelebb lépek és a számmal kezdem vetkőztetni a szépséges feleségemet. Nyilván a formás kebleinél kezdve! Szeretem bele fúrni a puha, meleg halmaiba az arcomat, mélyen mgamba szívva a parfümje édes illatát és bőrének ínycsiklandozó zamatát! Na és róla csokoládét nyalni... ez több, mint földi mennyország! Ahogy megszabadulunk a ruháinktól, ismét magamhoz ölelem, olyan szorosan, ahogyan az imént, a kanapén ő ölelt engem megadón, és bele mászok vele az éppen kellemes hőmérsékletű és állagú, krémes tejcsokoládé masszéba. - Te csokisan... nem is tudom, kié a meglepetés! Vallom be zihálva, hogy aztán heves franci(c)a csókkal mámorítsam, ott simítva, ahol érem! Most az én időm van itt, hogy a testét - újfent - végig csókoljam, elhalmozva szerelmemmel. Végig a hattyú-nyakon, a gömbölyű vállakon és íves kulccsonton, egészen a csokoládéba mártott keblein. Bele remegek a gyönyörűségbe, ahogy az ajkaim közé vehetem virágszálam bimbóit, egyszerre kényeztetve mindkettőnket. Hogy aztán tovább tisztogassam nyelvemmel a csokoládéban úszó kedvesemet, ó, de jó, hogy a gyomrom mondhatni végtelen kapacitású! Sok-sok ínycsiklandozó csoki és még több fincsi Trixie! Nem bírom ám túl sokáig ezt a nyalakodást, csak hamar fülledt szeretkezésbe csap át a nassolás, és ó, micsoda együttlétbe! Méltó megkoronázása a kerek születésnapnak és az évfordulónak egyaránt, remélem szívem hölgye is így gondolja.
Az a vicces, hogy így is siettem haza. Pedig nem is gondoltam volna, hogy ez a meglepi fog várni... ha sejtettem volna, akkor feltehetőleg még gyorsabban jöttem volna, akár az is lehet, hogy egyenesen repülve...! Ilyenkor, néha-néha, óhatatlanul is felrémlett bennem az a réges-régi beszélgetés, mikor nekiszegeztem Istennőnek a kérdést, vajon a bujálkodás iránti szeretet öröklődik-e(?)... és... hát, évek és a rutin, azt kell hogy mondjam, igen, öröklődik! Szóval egyébként, mivel nekem duplán is kijutott, Behit pedig apa teremtette, hát előre sejthetőnek érzem, hogy a gyerekeim sem lesznek épp szende kis angyalkák ezen a téren... Persze, nem mintha ez baj lenne, másoknál a szeplők és az anyajegyek öröklődnek a családban, nálunk meg ez. - Lehet, hogy tudom... lehet, hogy nem... talán csak némi emlékeztetőre van szükségem... - duruzsoltam a fülébe, és közben nem voltam rest itt-ott némiképp végigcirógatni az én kis kandúrom mellkasát. Tudtam, hogy ő is szereti, ha piszkálgatom... én pedig a magam részéről mindig és mindenhol imádtam piszkálgatni! Jó, nem volt nehéz kitalálni, hogy engedni fogok a csábítgatásának, dehát... apám és anyám lánya volnék, vagy mi a szösz... egy kis potya-kényeztetést sosem hagynék ki! Szóval hagytam, hadd csókolgassa a nyakam, hadd győzködjön... elvégre, ez mindig élvezetesen zajlott mifelénk... és ez természetesen most sem volt másként! - Jó, jó... - sóhajtottam élvezkedve végül. - Megadom magam! - kuncogtam fel, legalábbis úgy, mintha még direkt neki tennék ezzel szívességet, és nem lenne benne a saját élvezetem is, hanem csak az övé. Persze ez nem volt így. Én is már jó előre élveztem, bármi is jöjjön, hiszen ismertem a férjem, még sosem okozott csalódást! És ezt rögtön be is bizonyította újra, már pusztán azzal is, amint a kanapénkon elheverve egy mesterinek nyugodtan nevezhető masszázsban részesített...! Túlzás nélkül lehetett rá mondani, hogy ördögi volt ebben is, mint mindenben, ami kényeztetés volt, természetesen a szó lehető legpozitívabb értelmében! Ez pontosan az a fajta "kínzás" volt, ami után az ember repetáért könyörög. De ha az netán nem lett volna elég, hogy drága kandúrom micsoda dolgokat tudott velem csinálni, hogy rabul ejtsen, ott voltak még a szavai is, melyekkel, ha lehet, még inkább el tudott varázsolni, bármikor, most pedig főleg. Hiába a rendhagyó élete, így is sikerült valahogy mindig megtalálnia a tökéletes szavakat, a tökéletes mondatokat, amikkel egyik szerelmes áhítatból a másikba ejtett. Hát létezik az enyémnél cukibb férj a világon?! - Hááát, az a ruha talán már nincs meg, de akadnak hasonlóim, ha valamikor nosztalgiázásra vágynál esetleg... - búgtam neki egy édes kis csintalan mosoly kíséretében, miközben odahajoltam hozzá, hogy lopjak egy csókot... vagy kettőt... A nosztalgia mindig is édes kaland volt kettőnk közt. Igen, Behi egy csodás, különös teremtmény, mégis az a szerencse ért, hogy engem választott társául a szerelem varázslatos utazásában, s ebbe bizony beletartozott a szenvedély, a vágy, a szeretkezés csodás és lenyűgöző, magával ragadó, elsöprő extázisa is. Ő volt az én elsőm és egyetlenem, és valamilyen varázslatos csoda okán ő is engem választott elsőjének és egyetlenjének... ami minden alkalommal, ha eszembe jutott, elbűvölte és megrészegítette szívemet... Még azzal együtt is, hogy akkoriban ijesztő, így utólag meg már vicces részlete volt a mi varázslatunknak, hogy az illető alkalom okán nem kicsit került drága szerelmem életveszélybe, hiszen apu és anyu nem igazán találták ezt olyan fene romantikusnak és szerelemittasnak, mint mi... mármint, azt, hogy szeretkeztünk egymással. Bár, tudom, hogy nekik úgy részben az időzítéssel volt gondjuk, hisz szinte gyerekek voltunk még... Na jó, én, Behi már akkor se, hiába nézett ki annak. De én nem bántam meg. Sosem bántam meg. Így kellett lennie, hogy megkapjuk a mi négy kicsi csodánkat! És hogy örökre egymáséi lehessünk Behivel! Egyszerűen nem volt ebben más lehetőség. Ez volt a mi végzetünk. Mi. Együtt. Így kellett történnie, így volt tökéletes, és így lett tökéletes az életünk! - Nem ellenkeztem, mert pont úgy éreztem ezt, mint te. Fel akartalak falni... és éhes voltam a csókjaidra. Azt akartam, hogy csak az enyém legyél! Veled akartam repülni, elérni a Paradicsomba, és visszajönni. Nem tudtam, hogyan kell, de veled akartam rájönni. És csak a tiéd akartam lenni - susogtam, a szerelemtől ragyogó szemekkel pillantva íriszeibe. S valóban, ebből a hihetetlen, bűvös, vágyott egyesülésünkből születtek a mi kis csodababáink. Nekik egyszerűen jönniük kellett. Mondjon bárki bármit, ez így volt elrendelve. Áldott kis lényük életért ácsingózott, és utat törtek maguknak a létezésbe. - Ahh, ha gondolod, próbáld csak meg nyugodtan megismételni azt a meglepit, nem foglak lerúgni magamról most se... - kuncogtam fel kissé, bár a kéjes kis nyögdécselés elvette a dolog humoros kis élét, dehát... mit is tehetnék, ha a férjem nem bír magával sose... ahogy végigcsókolgatta a lábaim, a többi részemről nem is beszélve odalenn... hát így is némi fáziskéséssel sikerült csak megszólalnom. A férjem ördögi! Nagyon ért hozzá, hogyan vegyen rá, hogy ne faggatózzak, hanem inkább egész mással, nevezetesen, vele magával foglalkozzak inkább! Mondjuk, tény, hogy azt a meglepit azért nehéz lenne megismételni... lássuk be, másodjára már annyira nem kapnánk sokkot egy gyermekáldás hírétől... Legyünk őszinték, miután az ember... akarom mondani, miután a félvér már négy apróságnak életet adott, ugyan, mi okozhatna még sokkot ilyen téren? Feltehetőleg semmi. De ez persze nem jelentette azt, hogy ellenemre lenne, hogy a férjem kísérletezgessen a témában, elvégre... lehet, hogy a puding próbája az evés, de tegye a szívére a kezét mindenki, azért az elkészítést is szoktuk élvezni, nem is kicsit! Szóval akármi is süljön ki egy meglepiből... az oda vezető utat minden esetben alaposan kiélvezhetjük! És az vesse rám az első követ, aki nem imád a férjével szeretkezni! És ohh, igen, csókban olvadtunk össze, s teste az enyémhez simult, oly tökéletesen, mintha csak direkt nekem tervezte volna azt... ami ugye bőven esélyes volt, hiszen ő Behemót! Ő úgy néz ki, ahogy csak akar! Tehát mindig tökéletes volt és lesz! - Ne merészeld! - nyögtem, s valahol tényleg úgy voltam vele, ha nem lesz hamarosan az enyém, s én az övé, esélyes, hogy elevenen égek majd el az általa felpiszkált tűzben. Ha most abbahagyná... gyaníthatóan én magam tépném le a saját ruháimat, hogy ösztökéljem őt a tettekre! Aztán kiderült... természetesen... hogy Behi ennél sokkal-sokkal agyafúrtabb, mert pillanatok múltán valahol egészen máshol találtam magunkat, mint még az előbb. Bevallom, ez azért oltott kicsikét a tüzeken, melyek bensőmben égtek, persze így sem esett volna nehezemre újra felpiszkálni azokat, de... azért persze közben csak meg akartam tudni, hová kerültünk. És meg is tudtam. És ha az ember azt képzelné, hogy ettől teljesen el is kalandozna egy csokiimádó figyelme... nos... ez úgy részben igaz, de nem egészében volt úgy, mert amiket Behi mondott... szóval... be kell vallanom, leginkább az a kép pergett le szemeim előtt a kóstolgatást illetően, hogy mennyire is élvezném, amint édes Behemótom rólam... khm... kóstolgat különlegesen krémes, és selymes csokoládét... - Boldog évfordulót neked is! - sóhajtottam, és érezhette hangomból a vágyam, mely természetesen iránta égett bennem. És ezen az érzésen az sem segített, hogy érzékeltem, bizony, ő sem hideg fejjel simult hozzám, ohh dehogy... Mit is mondhatnék, rossz vagyok, de... annyira imádtam érezni, amint vágyik rám...! Egyetértőn mormogtam, amit akár elvétve dorombolásnak is lehetett volna értelmezni, ami nem egészen volt szándékos, de azért véletlennek sem tituláltam volna a magam részéről, mint reakciót. Ha nem tudnám, hogy bizonyosan nem úgy volt, könnyedén élhetnék a "váddal" sorsunkat illetően, hogy őt, édes férjemet bizony nekem teremtették! Persze nem, de... kit érdekel, ettől talán csak még romantikusabb, és szebb, hogy egymásra találtunk, s úgy illünk össze, akár a borsó, meg a héja. De akár mondhatnám úgy is, hogy úgy illünk mi össze, mint ahogy ez a kis csokigolyó, formája és létezése tökéletességében simult bele a papírjába, mígnem aztán megszabadította tőle Behi, és a számba helyezte, ahová, ha szabad megjegyeznem, még annál is tökéletesebben illett, hát még, amikor édes férjem virgonc nyelve is csatlakozott a csokoládé mellé...! Felnyögtem az érzésre, miként teste félreérthetetlen jeleit továbbította nekem újfent az összesimulásunk. Hát persze, hiszen tökéletes ő minden ízében, teste minden millimétere azt búgta nekem, vágyik rám, mint én őrá! És áldjuk meg a természetet, amiért ez az ellenkező nem esetében ily hangsúlyos... khm... kövezzenek meg érte, de tényleg imádtam ezt kiváltani belőle! Felkuncogtam válaszán. - Szeretnéd, mi? - kérdeztem incselkedve, s közben ujjam hegyével finom kis köröket írtam le mellkasán, hasán... és élveztem a hangokat, amiket kiváltottam belőle a kis mozzanataimmal. Az érzés kölcsönös - gondoltam magamban, de nem volt rá módom, hogy hangosan is kifejezésre juttassam a dolgot... mert szerelmem ajkai az enyémekre tapadtak, és így azért bajos lett volna a cseverészés. Mondjuk... nem hinném, hogy újat mondanék neki, és hát... szerintem elég jól ki fogom tudni fejezni magam szavak nélkül is. Bár ahogy felkapott, igaz, kicsit belekuncogtam csókunkba, bevallhatom, azért is teljesen odáig voltam, amikor ilyen kis... hát hogy is mondjam... egyszerre volt határozott hogy mit akar, és végtelenül cuki és romantikus is. Hát ki ne imádná ilyenkor?! Jó, én mindig... de mikor ilyeneket csinált, akkor főleg! Természetesen rögtön a dereka köré kulcsoltam a lábaim, és a nyaka köré a karjaim, szóval nem lehetett ám panasza arra, hogy segítsem önnön szállításom, csüngtem rajta, le sem tudott volna rázni magáról, épp olyan voltam, mint a játékos (és csintalan, meg szenvedélyes, felhevült) kis majom a faágon. Bár közben el nem szakadt volna a szám a férjemétől, de így is sikerült észlelnem a haladásunk eredményességét, és lám... máris a fürdőben találtam magunkat! Hmm... hát, ez érdekesnek ígérkezett! Csak odasandítottam már, hogy mit is babrál pontosan Behi azzal a kezével, ami elvált testemtől, és lám, mi derült ki! Tényleg nem tréfált! Csoki folyt a csapból! - Hát egy ilyet otthon is elviselnék... - álmélkodtam, ahogy a drágám leültetett a kád szélére. Még azért is elfelejtettem nyafogni, hogy lerakott, és már nem lóghatok rajta. Dehát... szerintem ki leszek ezért még engesztelve, nem gyengén! Amit remekül és nagyon szemléletesen vetített nekem előre, hogy már el is kezdte bontani magáról a ruhát! Jaj nekem! Eddig is alig bírt a szívem a mellkasomban maradni, most már tényleg úgy dübörgött odabenn, amilyen sebesen a kolibri szárnya írja le a nyolcasokat... És ha ez nem volna még elég?! Persze mindjárt a melleimre is vetette rá magát, a kis mohó, amint ő maga kezdte rólam is hámozgatni a ruhát! Amiben, természetesen, nem voltam rest lelkesen besegíteni neki, mikor épp nem én magam is fél kezemmel az ő gatyáját húzkodtam lefelé! Nehogy már egyetlen értékes másodpercet is elvesztegessünk itt holmi ruhákra, mikor egymással is foglalkozhatunk épp! A csokiról nem is beszélve! Hamar a "habok" közé is merültünk, ami ugye egészen egyszerűen azt eredményezte, hogy nyakig csokoládéban úsztunk, és bőrünket a krémesen lágy csokoládé fedte be, ami önmagában is a Mennyek földi megfelelője lehetett, de mindezt átélni ráadásul Behi karjai között, amint sikamlós testünk összesimult, hát... ezt még drága nagypapi sem tudta volna soha, semmi módon felülmúlni! - Hát, végülis... évfordulónk is van, úgyhogy... azt hiszem, nyugodtan vehetjük ezt közösnek. Nélküled úgysem tudnám élvezni, te is kellesz, különben nem teljes az ajándék - válaszoltam, habár tény, hogy a hozzám simuló meztelen, csokoládés teste érzetétől, elmém már most ködös volt, szóval pihegve és nagyokat nyelve simítottam kezemmel végig szerelmem oldalát, karját... és lám, hát igazán nem kellett azon meglepődni, hogy Behi ugyancsak a testem újbóli felfedezésére indult kezeivel és ajkaival is, amit, állíthatom, ő legalább annyira élvezett, mint én, főleg mivel az én kezeim sem tétlenkedtek, miközben a mámorító érzéstől kéjesen nyögdécselve élveztem érintéseit. Túlzás nélkül mertem volna állítani, hogy Behemót ma (is) kivételes figyelmet szentelt a melleimnek, amit én ma sem, ahogy máskor sem bántam. Az érintései alapesetben is mindig kéjes érzetet keltettek bennem, pillanatok alatt képes volt felpiszkálni az érte örökösen pislákoló tüzet bensőmben. Amit nem is kellett csodálkozással fogadni, hisz nagyon jól értett hozzá, hogyan kényeztesse a testem és a lelkem egyaránt. Mellette az ember (vagy angyal) lánya valóban a legszebbnek és legkülönlegesebbnek, a legkívánatosabbnak érezhette magát. Én legalábbis mindig annak éreztem magam, ha csak rám nézett, hát még, ha megérintett... és főleg, ha így! Drága szerelmemet sosem érhette az a vád, hogy félvállról venné a szeretkezést. Ahogy a kényeztetés mestere is mindig ő lesz a szememben, nyilván, hisz más soha nem is ért és nem is érhetne hozzám, kizárólag ő! Csak őt ismerem így, és csakis őrá vágyom mindörökké, életemben, holtomban, mindig! Ő számomra a tökéletes! Mindig az volt, az lesz! És nem csak azért, amilyen érzéseket, amilyen vágyakat tudott és tud bennem kelteni, amilyen tűz oszlopokat képes fellobbantani nem létező lelkemben... hanem amiatt is, ahogyan és amilyennek éreztem magam, ha a karjaiban voltam, ha ő ölelt, ő csókolt... amikor újra és újra, közös életünk során a magáévá tett, és még fog remélem tenni, nagyon sokszor! - A tiéd vagyok... örökké! - nyöszörögtem bele csókunkba elfúló hangon, ahogy testünk egybeolvadt a csokoládé krémes tökéletességében, és addig-addig űztük egymást és a vágyainkat szerelmesen, míg a csúcsig nem értünk mind a ketten. Mert lehet, hogy Isten Mennyországából ki vagyunk tiltva, de szerencsére... nekünk van egy saját, privát "világunk" erre a célra... amit egymás karjai közt találhatunk meg.
Kezdőlap
