Adeline és Aaron - "Otthon, édes otthon" - Első éjszaka

A bárból hazafelé tartva, meglehetősen sok percbe tellett, mire tudtam rendesen levegőt venni, és rájöttem, hogy talán... sőt, biztosan, sokkal erősebben szorítottam Adeline kezét, mint azt kellett volna... ezért hamar eleresztettem az övét, és gyorsan zsebre dugtam a sajátomat, azután bocsánatkérőn lestem rá lopva.
- Ne haragudj... Nagyon... fájt...? - kérdeztem, bizonytalanul, és óvatosan, részben, mert aggódtam miatta, részben meg, hogy ne forduljak vissza... Nem is értettem, miért nem szólt, hogy túl erős... mert biztosan túl erős volt... pedig én nem akartam neki fájdalmat okozni...
Elértünk egy sarokig, egy jelzőlámpához, és felpislogtam az utcatáblára. Rájöttem, hogy itt balra kell fordulni hazafelé... szóval arrafelé fordultam, és battyogtam tovább a járdán. Megpróbáltam tudatosan máshol tartani az eszem, mint ahonnét jöttünk... és attól távol, amiket otthagytunk...
Kihúztam egy szál cigit, és az öngyújtóm a zsebemből (ami csak azért volt, mert emberek előtt mégse gyújtogathattam például az ujjam végével a cigit...) , aztán a füstölgő szálat az ajkaim közé dugtam, és mélyet szívtam belőle. Mivel Adeline kezét nem akartam összetörni, és ennél közelebb már nem tudtam volna mellette sétálni, anélkül, hogy a lábán ne tapostam volna... így gondoltam, hogy majd a cigi kicsit hátha segít nyugalomban maradni... pfff... vagyis nem maradni, abba kerülni...
Csendben maradtam... Elég... nehéz volt úgy tenni, mintha nem szeretnék visszamenni... és mintha nem félnék, attól is legalább annyira, hogy eljön ő a lakásomra... A bárban sem tudtam viselkedni, ki tudja, mi lesz a lakásban...?! Ideges voltam... ettől az egésztől... és nem mertem arra gondolni, mennyire jó, hogy nem két külön irányba mentünk, hanem még mindig itt van velem, és... és nem is akar csak úgy lelépni... persze, nyilván nem marad majd örökre, naná, de... de most... most még itt van, és most... most ez jó érzés volt nekem... túl jó, de... de akkor is jó... és inkább ez, mint hogy megint megöljek valakit... habár vele így is, ez... veszélyes, de... na... még tart...
Még úgy tíz percet sétáltunk. A harmadik szál cigi végére értem éppen, amikor megálltam egyszer csak egy magas épület előtt. Ilyet ritkán érzek, de most kivételesen jó érzés volt hazaérni... kicsit kezdtem jobban érezni magam... mármint, elég messze azoktól az alakoktól... Mondjuk, még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem megyek vissza, ha Adeline félrenéz...
- Ez az - mondtam, mintha nem volna nyilván enélkül is egyértelmű. Fejemmel a bajárat felé biccentettem, igazából kérdőn, mert nem tudtam, vajon meddig terjed Adeline hajlandósága az őrzésemet illetően... vagy a maradását illetően... a velem való hazajövetelt illetően...(?) Nem tudtam, vajon meddig szeretne igazából velem maradni... mindenesetre, én előkotortam a zsebemből a kulcscsomóm, és az ajtóhoz lépkedtem. Kinyitottam, és beléptem az ajtón, kérdőn néztem vissza a vállam felett, és reméltem, hogy követni fog. Már csak azért is, mert nem akartam őt elengedni egyedül a sötét éjszakába... mondjuk, ahhoz sem volt jogom, hogy kérjem, hogy maradjon, vagy, hogy győzködjem, ha mindenképp menni akar, legalább taxival menjen...
Ha követett... akkor a negyedikre baktattunk fel együtt, ahol aztán az első ajtónál meg is álltam, és ott ismét bedugtam egy kulcsot egy zárba. Igazából csak Flipper miatt zártam az ajtót, ha nem voltam itthon, mert másért nem lett volna kár, ha bejön valaki. Kizárólag őt féltettem.
- Megjöttünk - jelentettem ki, torkomat kissé megköszörülve. Nem is kellett sokat várni, természetesen a háló irányából érkezett hozzánk Flipper, aki első pillanatban lelkesen rohant, de amikor meglátta, hogy nem egyedül érkeztem haza, csúszva fékezett le a fapadlón, és leülve előttem, kérdőn pislogott fel rám, hogy ezt most akkor kinek szánom, neki, vagy magamnak?
- Ő egy... barátom, Flipper, légy kedves vele - világosítottam fel, meg sem közelítve a valóságot kutyám előtt, de valamit mondanom kellett neki, kit hoztam haza. Az igazság hosszú lett volna, a felét sem hallgatta volna meg, de erre persze kíváncsi lett (még nem hallotta tőlem a "barát" szót ilyen környezetben), és odaslattyogott Adeline elé, aztán szimatolni kezdte őt, hogy kitalálja, barát-e vagy ellenség...? Nem mintha nem hitt volna nekem, de szerette ő is leellenőrizni az embereket, hiszen kevéssel volt kapcsolatunk... nagyon kevéssel... olyan pedig még egy sem volt, akit barátnak hívtam volna.
- Elszimatolgat majd még egy darabig, de nyugodtan gyere csak be, ha szeretnél, nem harap - tájékoztattam közben Adeline-t, és az ajtó mellett állva vártam, bízik-e bennem annyira, hogy bemerészkedjen a lakásomba. Nem gondolnám, hogy Flipper miatt lesz kérdéses a dolog... inkább attól tartottam, hogy bennem nem bízik eléggé, ahhoz, hogy ennyire nagyon zárt térben legyen velem... mármint olyan helyen, amihez nekem van kulcsom, neki meg nincs.

Ahogy sétáltunk, kezemet egyre jobban szorította... vagy lehet ugyanolyan erősséggel, csak én éreztem azt, hogy egyre jobban. Már zsibbadt a kezem, fájt, de nem mertem megszólalni, nem akartam neki szólni róla, jobbnak láttam ebben a helyzetben csendbe maradni. És az se akartam, hogy rosszul érezze magát miatta, hogy akár egy kisebb fájdalmat is okozott nekem. Nem tartottam ezt olyan lényegesnek, inkább tűrtem, mert inkább szorítsa a kezem, és legyen itt mellettem, mint hogy elengedje kezem, és visszaforduljon a két férfiért.
Végül észrevette magát, és gyorsan el is engedte a kezem, ami után már nyúltam is volna, de gyorsan zsebre tette miután bocsánatot kért. - Nem fájt, nincs semmi baj. - Mondtam kicsit csalódottan, és kicsit átmozgattam ujjaimat, hogy újra végig tudjon futni a vér ereimbe. Hazudtam, mert nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Ekkor rágyújtott egy cigire, és ahogy sétáltunk ugyanezt megtette még vagy kétszer, de nem mondtam semmit. Nem is zavart, hogy dohányzott... most szüksége volt rá, és csak remélni tudtam, hogy valamilyen szinten ez segít neki megnyugodni.
Megnyugodtam mikor odaértünk a ház elé ahol lakik. Végig idegeskedtem az utat, és aggódtam... aggódtam, hogy meggondolja magát, és vissza akar fordulni, hogy befejezze amit elkezdett. Hogy megölje azt a két férfit... megvolt az esélye, hogy így dönt, és én akkor aztán csinálhattam volna akármit, nem tudtam volna visszafogni. Talán egy dolog lett volna, az pedig az, hogy félt, hogy esetleg nem bízok benne többet. Ez az egy dolog volt, ami ha nem is 100%-ban tudta visszafogni, de legalább elgondolkozott, hogy lehet nem kéne ezt tennie. Ez volt az egyetlen amivel meggyőzhettem, a többi csak arra volt jó, hogy feleslegen próbálkozzak.
Kérdőn nézett rám mikor felindult a lépcsőn, de én mondhatni automatikusan követtem is. Nem tudom miért tettem, nem tudtam, hogy tényleg szeretné e, hogy vele menjek. Hogy felmenjek a lakására, ahol aztán tényleg csak ketten voltunk. De mégis mentem, és követtem őt fel a negyedik emeletre, ahol aztán kinyitotta lakása ajtaját, és mögötte bementem, vagyis csak szerettem volna mert egy pillanatra megtorpantam. Apró, de gyors lépteket hallottam meg ekkor. Egy kisebb méretű kutya volt, aki a meglepődöttségtől megakart állni, de ehelyett végig csúszott a padlón. Aaron elmondta neki, hogy barát vagyok... egy pillanatra el is mosolyodtam. Oda is jött hozzám, és kitartóan elkezdte szagolgatni a lábam.
- Ha eddig nem harapta le a lábam, akkor nagy baj már nem lehet. - Mosolyodtam el és beléptem a lakásba, Flipper pedig elkezdett követni, és addig meg se állt, míg én. Leguggoltam hozzá, és felé nyújtottam egyik kezemet, hogy megszagolhassa. Nagyon aranyosnak tűnt, bár először kicsit bizalmatlanul kezdte el kezemet szaglászni, de aztán megadta magát, és fejét odadugta kezemhez, hogy simogassam meg. - Hogy te milyen aranyos Flipper.. - Mosolyodtam el szélesen, és már simogattam is meg fejét. Lehet, hogy kedvelni fog!
Még simogattam pár másodpercig, de aztán felálltam, és kicsit szerencsétlenül álltam ott. Nem tudtam, hogy merre menjek, vagy hova üljek, mit csináljak. Kicsit zavarban voltam... és ez talán nem is kicsit látszott rajtam, főleg, hogy elkezdtem kezemet tördelni. Itt tényleg csak ketten voltunk... vagyis hárman, mert Flipper is itt volt. Nem tudtam, hogy most mi lesz... kavarogtak is rendesen a gondolataim. - Nem hiszem, hogy sokáig maradok. Gondolom te is pihenni akarsz. - Szólaltam aztán meg nagy zavaromba. Nem tudtam, hogy mit szeretne, vagy hogy meddig maradjak.

Hiába is mondta azt, hogy nem fájt neki, ahogy megszorítottam a kezét, mozdulatai igenis elárulták, és megerősítették gondolatomat, hogy de, igenis fájt neki, és túlságosan is szorítottam őt eddigi utunk során... Nem értettem, miért nem szólt érte, hogy ne csináljam, vagy hogy ne szorítsam őt ennyire... pedig én tényleg nem szerettem volna neki fájdalmat okozni, vagy kárt okozni benne... és aggasztó és ijesztő volt a számomra, hogy ő nem próbálta meg megvédeni magát tőlem, vagy hasonló cselekedeteimtől... Inkább tűrte a fájdalmat, csak hogy nekem jó legyen... ami kedves tőle, igazán, de... de én nem akarok neki ártani, és nem akarom, hogy nekem azon az áron legyen jó, hogy neki meg rossz, vagy hogy fáj valamije...
Ezért is volt jobb, hogy lefoglaltam magam a cigivel is, nem csak maga a hatás kedvéért, de a mozdulat, a cselekvés is lefoglalt, és a szokásos, ismerős rendszer irányába terelte az agyam, hogy ne... ne a ma estén, és ne azon a két gennygombócon járjon az eszem...
A lakóépület előtti bizonytalanságom indokolatlannak bizonyult, úgy tűnt, nincs hatással rá az én kiszámíthatatlan, veszélyes lényem, és gondolkodás nélkül, habozás nélkül követett engem befelé az ajtón... fel az emeletre, a lakásig. Ezen én megint nem tudtam eldönteni, örvendjek, vagy aggódjak-e... esetleg mindkettő? Talán örülnöm illett volna, ez végülis valahol bizalmat jelentett... csak hát, bennem megint felrémlett az, hogy ennyire nem félti magát... tőlem nem... nem tudom mástól féltette-e volna magát? Mondjuk, azt sem tudom, mennyire jó az, ha én kivétel vagyok a számára... jó, mert ez bizalmat jelent, de rossz, mert veszélyforrást a számára... ez olyan állandósult dilemmának bizonyult nálam, azt hiszem...
De a lakásajtóban, gondoltam, talán Flipper, talán az én okomból, mégis megtorpant kissé, s habozni látszott... Én nem akartam erőltetni, bár én magam is vegyesen éreztem, akartam is, és nem is, hogy bejöjjön... de épp ezért, inkább őrá akartam bízni a dolgot...
Végül el is döntötte, és pár pillanat múltán belépett.
- Nem hiszem, hogy ilyet csinálna. Engem se harapott még meg, pedig néha megérdemeltem volna - magyaráztam, és amikor ő belépett, kicsit megdobbant a szívem, kezem rászorított a kilincsre... Nyeltem egyet, és miután becsuktam az ajtót, be is zártam a kulccsal. Nem azért, hogy Adeline-t akartam volna bezárni, és nem is azért, hogy engem hosszabb távon vissza tudna tartani, ha ki akarnék menni rajta, de ha még mégis úgy lenne, akkor is ott volna még az ablak... mindenesetre jobb érzés volt a gondolat, hogy ha bezárom az ajtót, akkor az adhat Adeline számára pár plusz másodpercet a meggyőzésemre vagy a visszatartásomra, ha mégis úgy döntök, hogy itt hagyok csapot-papot, és visszatérek az utcára...
Eközben Flipper barátkozni kezdett... engem lepett meg a legjobban, de örültem neki... eddig szegénynek csak én voltam itt társaságul, és én sokszor elég gyérül teljesítek, mint szerető gazdi... most legalább volt alkalma megismerni valaki olyat is, aki kiszámítható, és valószínűleg mindig kedves... nem úgy, mint én.
Mikor Adeline felegyenesedett, Flipper jól láthatóan már barátként tekintett rá, és ott is hagyta őt "felügyelet nélkül", úgy tűnt, követi a szokásokat, és bemasírozott az íróasztal alá, gondolván, hogy úgyis mindjárt leülök biztos dolgozni, úgyhogy ő felveszi a megszokott testhelyzetét, és elfekszik a földön. De én ottmaradtam az ajtó mellett, és néztem Adeline-t, aki pedig szintén nem ment semerre, úgy tűnt, ő pont annyira nem tudja, mi jön most, mint én...
Mikor azt mondta, nem marad soká, igazából a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne vágjam rá azonnal, hogy ne menjen el... és úgy két pillanatra a földre szegeztem a szemeim, tépelődve billegve jobbra-balra, egyik lábamról a másikra nehezedve.
- Én ritkán pihenek... általában... dolgozok, meg... meg dolgozok - esetlenül intettem kezemmel az ablak alatt álló asztal, és az azon álló számítógép felé. Mégsem mondhattam, hogy ha egy hétig állnék itt mozdulatlanul az ajtónál, az sem fájna... túl sok kérdést vetett volna fel... és még úgy is... ahhoz képest mellékes is volt mondjuk, hogy... hogy ezerszer is inkább vele lettem volna, mint hogy pihenjek... de általában tényleg inkább dolgoztam, addig se máson járt az eszem...
Lévén, ritkán járt hozzám vendég... vagyis... ez erős csúsztatás volt, sosem járt hozzám vendég... így nehezen igazodtam ki az ilyenkor szükséges szokásokat illetően... szóval csak késve lépkedtem kicsit közelebb, és Adeline felé nyújtottam az eddig kezemben tartott kulcsaimat. Majd magyarázatként kezdetnek az ajtó felé böktem fejemmel.
- Bezártam - mondtam, nem tudván, vajon hallotta-e, figyelt-e arra, hogy így tettem. - Így kicsit... könnyebb bent maradni, de nem akarom, hogy azt hidd, téged akarlak bezárni... azért adom oda... bár nem maradsz sokáig... - Próbáltam közben elleplezni hangomban a csalódottságot, és hogy aggódom, mi lesz, ha elmegy... mondjuk azért is aggódtam, mi lesz, ha marad, de... mindegy is...
- Ha... akarsz, nyugodtan ülj le... ígérem, nem támadlak le... - ezúttal a kanapé felé intettem, ami szintén nem volt távol tőlünk. Eleve nem volt túl nagy a lakás, nekem épp megfelelt, igaz, most kicsit rumlis volt, mondjuk eddig fel sem tűnt, csak most, hogy Adeline itt volt... Nem akartam, hogy esetleg tartson tőle, hogy hátsószándékaim vannak a bezárt ajtó miatt, vagy egyáltalán, mert itt van velem bent, vagy a korábbiak miatt... Én igazán nem akartam semmi rosszat...

- Akkor ezek szerint biztonságban vagyok! - Mondtam, miközben Flipper még mindig lábamat szagolgatta. Nem úgy tűnt mintha akkora egy vadorzó kutya lenne, sőt kifejezetten szelíd, és nyugodt kutya volt. Valószínűleg Aaron szöges ellentéte volt, pedig azt mondják, hogy a kutyák hasonlítanak a gazdáikra személyiségileg, de itt nem nagyon jöhetett be a dolog. Aaron minden volt csak nem nyugodt... vagyis azalatt az idő alatt míg most együtt voltunk, többször volt ideges mint nyugodt. És ez kicsit zavart, mert én azt szerettem volna hogy nyugodt legyen ha velem van... mondhatni megakartam vele próbálkozni legalábbis hogy nyugodt legyen ha mellettem van.
Flipper elég gyorsan barátkozott meg velem, aminek örültem, bár nem számítottam rá, hogy ez ilyen gyorsan fog történni. Míg Flippernek kellett két perc, hogy megbízzon bennem addig Aaron... nem tudom, hogy bízott e bennem. A kis szőrgombóc, miután felálltam lassan el is battyogott mellőlem, feltételeztem, hogy a helyére ment. Nem fogja megúszni, mert mikor elmegyek innen, úgyis megfogom még dögönyözni, ha akarja, ha nem.
- Ohh szóval valami informatikával kapcsolatos dologban dolgozol... - Állapítottam meg éles logikával, mikor a gép felé mutatott. Én hülye mondjuk bár ne mondtam volna ezt ki. Biztos tök hülyének néz, hogy egy ilyen egyértelmű dolgot kimondtam. Végülis mi mással foglalkozna ha nem azzal... legszívesebben fejbe vágtam volna magamat, hogy már megint hülyeséget beszélek... vagy legalábbis olyan dolgokat mondok ki ami tök egyértelműek.
Kicsit értetlenül álltam előtte mikor felém nyújtotta kulcsait, de nem nyúltam értük. Megakartam hallgatni a magyarázatot, és mikor megkaptam, kikerekedett szemekkel sóhajtottam fel. Nem gondolhatja komolyan, hogy én ilyeneket hiszek. Bíztam benne, nem gondoltam, hogy szándékosan be akar engem ide zárni... mármint miért akarna bezárni. Értem én hogy veszélyesnek gondolja magát, de ennyire? Nem akartam hinni a fülemnek. Nem akartam elvenni tőle a kulcsot, bármennyire is szerette volna... nem gondoltam, hogy bántani szeretett volna. - Nem kérem a kulcsaid... majd kiengedsz te! Mondtam ki, és toltam el kezét tőlem... talán volt benne egy kis szándékosság, hogy hozzá értem... de neki ezt nem kell tudnia.
- Már megtörtént a mai este folyamán pedig... - Húztam fel egyik szemöldököm miközben szemeit fürkésztem, de még mielőtt láthattam volna reagálni, lehuppantam a kanapéra. Talán olyan vízre eveztem ezzel a témával, amire nem kellett volna, de nem bírtam kihagyni, mert kíváncsi voltam milyen arcot fog vágni. Ezzel nem arra akartam utalni, hogy még egyszer le kéne támadnia... vagy talán tudatalatt mégis vágytam rá egy picit, de ezt konkrétan úgyse mondtam volna ki neki.
- Gyere ülj ide mellém... - Mutattam a mellettem lévő helyre, és csak remélni tudtam, hogy mindenféle ellenkezés nélkül megfogja tenni... hogy talán nem fog rajta a félelme felül kerekedni, hogy mi lesz ha megint a közelembe lesz. Ha ellenkezik akkor pedig meg én magam fogom ide rángatni, hogy leüljön mellém... mert csak nem fog ott állni egész este míg itt vagyok!

- Tőle biztosan - bólintottam egyetértően. És ezt nem csak azért mondtam, mert hittem abban, hogy Flipper nem bántaná őt, hanem azért is, mert ha megpróbálná sem volna rá esélye, én ugyanis nem engedném meg ezt sohasem! Lehet, hogy nem vagyok mindenható, és nem vagyok önmagam ura sem igazán, de ha valamiben biztos voltam, az az volt, hogy senkinek és semminek nem engedném, hogy Adeline-t bántsa. Ez persze nem garantálta, hogy önmagamat vissza tudnám fogni adott helyzetben, viszont... másokat könnyebb visszatartani erővel, mint önmagunkat, nekem is biztos jobban menne... most is nehezebb volt önmagamat leállítani, mint azokat ott a bárban, illetve utána a bár előtt.
- Iiigen... most éppen programozó vagyok... - túrtam kicsit idegesen a hajamba, mert megint kezdett zavarni, hogy nem szereti ha rajtam van a tutyim, szóval ha felvettem volna, nyilván letúrta volna a fejemről. Tény, hogy itt csak ő volt és más nem, most mégis kicsit jobban éreztem volna magam elrejtőzve. Talán azért, mert rólam volt szó... és ha rólam volt szó, az általában rossz véget ért... - Ez jó munka, mert... nem kell hozzá emberek közé menni. Nincs kapcsolat másokkal, és... úgy nincsen gond - próbáltam finoman megfogalmazni, hogy nem töröm be senki képét, ha nem áll előttem és oszt úgy ki, mondjuk... mert épp nem tetszik a fejem, vagy mert "nem jó a hozzáállásom", amit már megkaptam pár embertől életem során... és általában nem volt békés a vége...
Így belegondolva, az én munkám totál az ellentéte volt az övének. Ő végig emberek közt van, és kedvesnek kell lennie, és... aktívnak, meg közvetlennek gondolom... nekem meg Flipperen kívül senki nem ugat bele a munkámba... szó szerint... Átküldik a melót, én megcsinálom, amit akarnak, és amint megkapták, amit vártak tőlem, kész, ennyi, nincs... nincs találkozás, a munka témáján kívül egy köszönést sem váltok senkivel egész idő alatt.
Először láthatóan nem értette, mit akarok a kulcsaimmal, de amikor elmagyaráztam neki, még akkor sem akarta elvenni őket, sőt, szóban is elutasította, és el is tolta utána a kezem magától. Hozzátenném, kirázott a hideg az érintésétől, mert nem számítottam rá, és... és ettől késztetést éreztem megfogni a kezét, csak közben bevillant, hogy nem kéne, mert az előbb is fájt neki... és hiába hogy így volt, ő nem volt magára tekintettel, úgyhogy nekem kellett rá vigyáznom... ezért inkább visszafogtam magamat.
Azt viszont én nem értettem, miért nem szeretné elfogadni a kulcsokat... én csak nem akartam, hogy rosszat gondoljon rólam, vagy fogságban érezze magát... De erőltetni sem akartam, hogy elfogadja. Bár könnyedén a kezébe tehettem volna "erővel" is, viszont ahhoz nem csak megérintenem kellett volna, de ráadásul az ugye már szinte erőszak lett volna...
Gondoltam ugyan rá, hogy akkor majd leteszem valahová a kulcscsomót, de ebben ismét elbizonytalanodtam, mert ha az ajtóhoz közel teszem le, én is elérhetem könnyedén, és ő is... előbbi jó volna, de utóbbi nem annyira... ha messzebb teszem le, megint csak itt a bibi, én nehezebben érem el, na de ő is... Ha meg zsebre vágtam volna, azzal meg is találtam volna a lehető legrosszabb helyet... úgyhogy, igazából téblábolhattam ott egy sort, a kulcsokkal a kezemben...
- Biztos nem kéred? - Igen, végül ez volt a legnyerőbb ötlet, ami eszembe jutott. Egy reménykedve elmormolt kérdés. Hogy megpróbáljam mégis valamiként rátukmálni a kulcs őrzését... A legbiztosabb igazából az lett volna, ha ő dugja el valahová, hogy én még véletlenül se férhessek hozzá...
Ééééééés újfent meglepett... vagyis, valójában kissé-nem kissé a torkomon akadt valami... vagyis egészen pontosan a gondolat, hogy én és hogy őt... mondjuk, az igazság az volt, hogy el kellett ismernem, így volt... igen, én... vagyis előbb ő csókolt meg engem, de azután én kezdtem másodszorra, és... szóval igen, az... igaz volt, hogy ma már egyszer megtörtént...
- Tudom, és... - megköszörültem kicsit a torkomat, pillantását pedig kerültem, habár a szemem sarkából persze követtem őt, és láttam, hogy leült a kanapéra. Én ugyanott ácsorogtam, és kezdtem úgy... hát hülyén érezni magam... több okból is -, és megígérem, hogy többször nem fordul elő, én csak... - A torkomra forrt a kifogás, amikor azt kérte, üljek le mellé. Kérdőn, zavartan, és elég értetlenül leshettem fel rá, miután ezt hallottam, de... de látványra azt mondtam volna, komolyan mondta...
Mondjuk nem értettem miért kéri, de gondoltam... ő a vendég, és különben is, ha azt szeretném, hogy itthon tartson, legalább amíg itt van nálam... akkor azt kellene tennem, amit kér... hátha akkor tovább marad... Szóval, úgy tettem, ahogy kérte. Igaz, hogy olyan sebességgel, mint egy hanyatt borult teknős, de odamentem hozzá, és leültem mellé a kanapéra. Mondjuk, a lehető legmesszebb, amennyire a bútordarab engedte, de úgy tettem, ahogy kérte tőlem.
- Én... sajnálom, hogy korábban tiszteletlenül viselkedtem veled, és... nem lett volna szabad, hogy... letámadjalak, és bár nagyon jó... jó volt, az a csók, de megígérem, hogy többet nem teszek ilyet az engedélyed nélkül... vagyis... - ráztam meg sietve a fejem -, egyáltalán... szóval én, egyáltalán nem teszek ilyet - hadartam, és közben kezemmel idegesen dörzsölgettem a térdemet, szememet előttünk a dohányzóasztalra (nekem mondjuk leginkább lábtámasz volt) szegeztem. Igaz, testem-lelkem ellenkezett a gondolat ellen is, hogy ne csókoljam meg őt többet, de akármennyire is vonzott magához, és akármilyen jó is volt az a két csók, és... bármennyire is befolyásoltak bizonyos gondolatok és érzések, arra kellett (volna) koncentrálnom, hogy ő az én... nem is tudom... új gyenge pontom, vagy mim, de... azt tudtam, hogy valamiért fontossá vált nekem, és meg akartam védeni, de ebbe az is beletartozott, hogy nekem sem szabad ártanom neki. Akiket szeretek, azok előbb-utóbb csúnya véget érnek... illetve... az az egy, akit eddigi életem során szerettem, vagy csak... szóval, aki simán fontos lett nekem, ő rosszul végezte... tehát nem szabad, hogy Adeline bármilyen módon is... szóval nem sodorhattam veszélybe. Nem válhatott túl fontossá nekem... (tök mellékes, hogy már most is túl fontos...) uralkodnom kellett... vagyis kellene magamon...
- Nem kérsz valamit...? Inni, vagy... nem vagy éhes...? - Udvariasság, vagy gondolatelterelés, lehet választani minek szánhattam, csak kibukott belőlem a kérdés. Mellékes hátsószándék volt még mindig, hogy ha a kedvében járok, talán tovább marad...

"Tőle biztosan"... mikor ezeket a szavakat kimondta, sejtettem, hogy mire gondolhat, vagy lehet inkább már magamnak képzelem be ezeket. Ha Flippertől nem is, de ha róla volt szó, már nem voltam annyira biztonságban. Vagyis csak sejtem, hogy erre gondolt. Én még most se féltem tőle, sőt egyáltalán nem is veszélyezett az a tudat, hogy itt vagyok vele egy lakásban kettesben. Egyetlen dolog miatt veszélyezett ez a dolog, mert úgy éreztem, hogy az a bizonyos feszültség, még mindig ott lappangott köztünk... és nem tudom, hogy mi javíthatott volna ezen a helyzeten. A további csókok lehet nem javítottak volna ezen... nekem mégis újra eszembe jutott, hogy milyen jó lenne ha újra megtörténhetne... csak az esélyét nem láttam, hogy megtudna történni. Én nem akartam rá erőszakolni, hogy újra megcsókoljon... én pedig, nem mertem, mert akkor nem biztos, hogy leállnék pár csók után, hanem tovább akarnék menni. Ezzel nem is lett volna baj, de abban sem voltam biztos, hogy ő leállítana e. Hogy ő meddig akar elmenni... nem tudtam mire gondol, mi jár a fejébe, így teljesen tanácstalan voltam.
Megértettem az álláspontját, hogy miért dolgozik ilyen területen. Néha én is azt kívántam, bárcsak olyan szakmában dolgozhatnék, ahol nem kell emberekkel foglalkoznom. Alapból szerettem a munkámat, de voltak olyan napjaim, amikor legszívesebben kifutottam volna a világból, vagy minimum felpofoztam volna valakit, mikor hozzám szólt bárki. De mindenkinek vannak ilyen napjai nem? Aaron esetében ahogy észrevettem ez minden napos, hogy nem akar emberek közelébe menni. - Illik hozzád ez a munka igazából! - Mondtam ki, de nem sértésnek szántam, és reméltem, hogy nem is veszi annak. Ez tényleg csak ilyen tény megállapítás volt semmi több.
Egy kicsit meglepődtem mikor érintésem nyomán kirázta a hideg Aaront. Csak azt nem tudtam, hogy most ez jól esett neki vagy nem. Mert ennek két fajtája van... mikor olyan jólesően ráz ki a hideg, és van mikor ez nagyon rossz érzés. Bár elmondta volna, hogy mit érez ilyenkor, mikor kezünk összeér... jól esik neki? Vagy rosszul? Kellemes melegséget érez, mint én? Vagy inkább undorral tölti el? Áhh az utolsó lehetőség nem lehet, mivel akkor nem csókolt volna meg. Tehát felesleges negatív dolgokban gondolkodni.
Még próbálkozott vele, hogy elvegyem a kulcsot, de akár tarthatná itt nekem órákon át, én akkor se fogadnám el. Mondhatni ez olyan volt, mintha a kezébe adtam volna az életem. A bizalom végülis erről szól nem? A másik kezébe adni az életed, mert bízol benne, hogy vigyázni fog rá... na én ezért se akartam elvenni a kulcsot, mert bíztam benne, és emiatt nem is akartam elkezdeni vele vitatkozni, így újra visszautasítottam. - Tényleg nem kérem! - Mondtam, teljes magabiztossággal a hangomba.
Szavaim hatására, elég kínosan kezdte érezni magát, és szinte rögtön el is kezdett mentegetőzni. Én nem ezt akartam elérni... őt zavarta a gondolat, hogy azt megtettük, míg én kellemesen gondoltam vissza, nem úgy hogy bár ne tettük volna meg, és hogy soha többé nem fog előfordulni. Én akartam volna, hogy még előforduljon, de úgy tűnik ezzel csak én voltam így. - Nem szeretném, hogy mentegetőzz... - Ráztam meg fejemet, és egy kis lehangoltság hallatszódhatott ki hangomból.
Kérésem után nem kellett sokat várnom, le is ült mellém, mondjuk úgy hogy azért a szerinte tisztes távolság meglegyen köztünk. Nem értettem... ha közelebb ült volna, nagyobb lett volna az esély, hogy letámad? Vagy el se tudtam képzelni hogy akkor mi lett volna. Közelebb húzódtam volna hozzá, de végül nem tettem meg, maradtam helyemen.
- Szóval ha megengedem akkor se fogsz már megcsókolni? - Kérdeztem kicsit hitetlenkedve, és tudtam, hogy ezzel csak tovább húzom a témát, és ezzel az ő agyát is, mert már most ideges dörzsölgette térdét. Muszáj volt tőle megkérdeznem, tudni szerettem volna a választ, mert az előbbi kis monológja nem volt valami határozott. És ez volt az amiért úgy gondoltam megkérdezem. Tudom merész egy kérdés volt, de sose arról voltam híres, hogy hallgatag vagyok. Mindig elég szabad szájú egy lány voltam, nem tehetek róla. Meg persze azért magam miatt is tudni akartam, még azt is szívesen megkérdeztem volna, hogy mi lenne fordított esetben? Ha én akarnám őt megcsókolni? De egyelőre ezt a kérdést még tartogattam.
- Egy pohár vizet elfogadok... - Bólintottam elmosolyodva. Nem tudom, hogy ezt csak azért kérdezte, hogy elmehessen innen mellőlem, vagy csak azért mert udvarias. Annyira kiismerhetetlen volt számomra Aaron, most így az egész estére értve, de még mindig annyira érdekelt... minél több dolgot akartam róla megtudni.

Nem forszíroztuk ezt a biztonság-dolgot... gondolom nem értett velem egyet és azért sem akart nagyon belemenni, hogy a kutyámtól kb. nagyobb biztonságban van igazából, mint tőlem, de megértettem, és én sem erőltettem nagyon... Különben is, valószínűsítem, hogy ha még sokáig feszegetem, hogy veszélyes vagyok, előbb vagy utóbb biztosan rákérdez majd, hogy ugyan mi is ez velem... mi okozza, mitől van, vagy mit lehetne vele kezdeni(?)... és nem biztos, hogy fel vagyok készülve egy ilyen kérdésre, mármint... emberileg nem... és az igazság... az... biztosan elrettentené, és rohanva hagyná el a lakást... és bár tudtam, az volna a tisztességes, mégis... önző módon azt akartam, hogy ne menjen el... Pedig tudtam, ha bármit is akarnék tőle... az első amit tennem kéne, az az volna, hogy igazat mondjak neki...
- Igen, lehet... a számítógéppel nehéz összeveszni, és... ha mégis megtörténik, csak neki fáj, és neki se sokáig... és gépet bármikor lehet újat venni... - bólogattam egyetértőn. Nem vettem zokon, amiért ezt mondta, igaza volt a dologban, ez egy... jó munka. Igaz, hogy nem muzsikál tőle a lelkem... viszont lefoglal, és... nyugis... és zárt körű. És ezek fontosabbak voltak, mint hogy hány pontot kapna egy élvezeti skálán. Igaz, hogy a zenét jobban szerettem, de az más volt... most ez van, és végülis, ezt is szeretem, és jól is tudom csinálni, szóval... elégedettséget simán érezhetek emiatt is, amiért jobb vagyok benne, mint mások...
Észleltem, hogy észlelte a reakciómat arra, mikor megborzongtam... és talán illett volna megmagyaráznom, vagy csak... mondani rá valamit, de attól féltem, ha elmondanám, hogy még többre vágyom tőle... akkor megtenné... adna nekem még többet, és az... túl veszélyes lett volna. Bármennyire is vágytam maradására, közelségére, én... én arra gondoltam, el kellene kezdenem megszokni, hogy haza fog menni... és ismét magam leszek, egyedül kell boldogulnom, visszafogni magam, és nem kéne túlzottan beleélni magam, hogy jó vele, és jó amikor hozzámér, és... mikor csókolózunk, mert nem lesz több ilyen... ezt el kell fogadnom, és meg kell szoknom, és kész...!
Újfent nemet mondott a kulcsaimra. És kicsit még mindig... vagyis inkább nagyon nem értettem...
- Nem félsz, hogy... hogy bezárlak, és itt tartalak örökre, mondjuk... a szekrényben, vagy az ágyhoz kötözve...? - kérdeztem, mert nem tudtam megállni... nemrég egy sorozatban láttam, mikor a pasas bekattant, és egy nőt az ágyhoz kötözve tartott fogva a lakásában... Kettyós volt a pasas, kicsit magamra emlékeztetett, bár akkor még nem volt akit szívesen fogságba ejtettem volna... Mondjuk, most is a "fogoly" lett volna az utolsó ötletem, és még csak nem is egészen az enyém, de... hát... igen... na...
Miután ígéretet tettem neki, nem egészen azt a reakciót kaptam, amire számítottam... őszintén szólva, inkább úgy éreztem, mintha... hát, mintha megbántottam volna... csak azt nem tudtam, mivel is... vagyis hogy... én... szóval, mivel értem ezt el, hisz nem akartam ilyet tenni...
- Ne haragudj, én azt hittem... - Nem is nagyon tudom, mit hittem. Azt gondoltam, megbántottam, de nem tudtam miként... azt gondoltam, a letámadás hiba volt, és ezt ő is így érzi... hiszen akarata ellenére cselekedtem, és... és nem akartam olyat tenni vele, amit ő nem akart... és biztosítani akartam, hogy több ilyen nem lesz...
Idegesen ücsörögtem mellette. A kulcsaimat végül a dohányzóasztalra tettem le. Ott talán jó helyen lesznek, közel hozzá... ha fel akarna pattanni, és spurizni...
De Adeline újabb kérdése nyomán tulajdonképpen el is felejtettem hová tettem le két másodperccel korábban a kulcskarikát...
- Tessék?! - úgy pislogtam rá, mintha nem hallottam volna jól a kérdését, bár tökéletesen hallottam, csak időt akartam nyerni, hogy feldolgozzam... Mert magamban... ott villódzott a fejemben a kérdés, miért... mégis miért akarhatná vajon ő... hogy ismét csókolózzunk...?! Miért akarná, hogy megcsókoljam...?! Miért?! Miért akar folyamatosan kísérteni?! ÉS ami még fontosabb... MIÉRT játszik a saját életével?!
Ezek után szinte felugrottam, mikor kérdésemre kért egy pohár vizet. Szinte futottam a vízcsapig, és szívem szerint esküszöm elbújtam volna a konyhaszekrénybe... vagy a hűtőbe... mindegy is... csak rejtve legyek...
A lehető leghosszabb ideig kerestem poharat a szekrényben, és a lehető leglassabban töltöttem meg vízzel, mikor meglett... utána már csak ráadás volt, hogy a lehető leglassabb léptekkel mentem... (persze, ha megkérdezte volna, csak azért tettem volna, hogy ki ne lötyögjön...)
- Tessék - nyújtottam át végül neki a poharat, és (hátha nem tűnik fel neki-alapon) állva is maradtam utána, mégpedig lehetőleg úgy, hogy köztünk volt az asztal.
- Szeretnél még esetleg valamit? - bár utóbb éreztem, lehet ezt mégse kellett volna, mert ha mégis szemet szúrt neki, hogy megint állok, simán kérheti, hogy üljek vissza...

Nem nagyon firtatta a témát tovább, mindezek után én nem mondtam rá semmit. Látszott, hogy ő se nagyon akar ebbe belemenni... és talán örültem is ennek, mert ha ezt tovább firtatjuk, akkor annak az lesz a vége, hogy túl sok új kérdés merülne fel, amit nem bírnék ki, hogy ne tegyek fel, vagy második eset, hogy megint vitázni fogunk, és azt pedig nem akartam. Jobb volt ez így egyelőre... persze ez nem azt jelenti, hogy még ez nem fog szóba jönni. Egyelőre csak kerülgetjük ezt a témát, de egyszer úgyis felfog jönni a kérdés, hogy miért is olyan Aaron amilyen.
- Ha a gépekkel nem is lehet összeveszni, az emberekkel annál inkább. Sőt ők szeretnek vitatkozni... Néha én is örülnék egy nyugisabb munkának. - Sóhajtottam fel, de a végére csak elmosolyodtam. Bármennyire is nehéz volt az emberekkel, azért nem adtam volna a munkámat. Hiába voltak nehéz napok, amikor az emberek is fokozottabban feszültek voltak, én akkor is szerettem. Azokat a napokat persze kihagytam volna, de utána mindig jött egy jobb nap, és már nem is érdekelt annyira az előző nap nehézségei. Meg én aztán szerettem emberek közt dolgozni... én nem bírtam volna hosszútávon azt a bezártságot, amit Aaron csinál valószínűleg már elég régóta. Nekem szükségem volt mindig is az emberi kapcsolatokra. Nem is értettem, hogy tudta ezt csinálni kitudja mióta... én a helyében már rég megőrültem volna.
- Ha félnék, akkor nem jöttem volna fel veled... - Húztam össze két szemöldökömet. Nem értettem a kérdést, mert ha tényleg annyira félnék, hogy valami ilyen fog történni, akkor nem jöttem volna utána. Akkor a ház előtt azt mondtam volna, hogy "Szia, én elindulok haza, most hogy már haza kísértelek." Fura egy kérdés volt, talán mintha várta volna, hogy vissza fordulok, vagy most felállok és eltűnök. És nem tudom, hogy most azért, hogy elmenjek már végre... mármint, hogy ezzel akart ösztönözni tudat alatt, hogy menjek már innen.
- Mit hittél? - Pislogtam rá. Direkt kérdeztem meg, mert félbe hagyta a mondatát, engem pedig furdalt a kíváncsiság. Talán már rájött, hogy rossz emberrel kezdett mikor abba a bárba bejött, és leült a pulthoz. Lehet azt gondolja most, hogy bár ne jött volna be, és bár ne ismert volna meg, mert olyan kérdéseket teszek fel neki, amit talán más még sose mert megtenni. Hagyhattam is volna a témát, de én meg kitartó voltam, és végtelenül kíváncsi. A kulcsát lerakta a dohányzó asztalra elém, de már nem mondtam rá semmit, legyen így ahogy akarja.
- Jól hallottad a kérdésem. - Vártam pár másodpercet míg ezt kimondtam... akkor futott éppen a pohár vízemért. Ahhoz képest, hogy futott a csapig, minden más műveletet már csiga lassúsággal tett meg. Tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy ezt direkt csinálja, de én türelmesen vártam. Nem szóltam bele, vagy kérdeztem meg, hogy miért csinálja ezt. Egyszerűen csak kivártam, nem zavartam meg...
Kellett is várnom egy ideig, míg vissza jutott hozzám a pohár vízzel, amit aztán felém nyújtott. Elvettem tőle, de nem ittam bele, csak leraktam az asztalra. Állva maradt, úgy hogy köztünk maradjon a dohányzó asztal. Felsóhajtottam jó hangosan. Felálltam, és levettem magamról bőrkabátom, amit még induláskor vettem magamra, mert este azért már elég hideg szokott lenni, még ha napközben jó is az idő. Így már csak a kissé kivágott topom maradt rajtam, és hajamat is hátradobtam. Lassan elé léptem... talán arra gondolt, hogy valami hátsó szándékkal megyek oda, de nem volt ilyen gondolatom. Az első ötletem az volt, hogy odarángatom magam mellé, de végül elvetettem ezt az ötletet. Egész egyszerűen leültem a dohányzó asztalra, hogy vele szembe legyek. Annyi különbséggel, hogy ő állt, én meg ültem. Keresztbe raktam lábamat, és felnéztem rá. - Örökre ott fogsz állni? - Néztem fel rá kicsit hitetlenkedve. Nem volt itt semmi hátsó szándék... nem a csupasz vállaimmal, és a dekoltázsommal akartam hódítani. Csak kicsit közelebb jöttem hozzá... nem akartam, hogy meneküljön előlem.

- Igen, azt tudom... pont ezért nem dolgozom emberek között. Jobb, ha... kerülöm a konfliktushelyzeteket, vagy... csak simán azt, hogy mindig emberek között kelljen lennem. Az előző munkám olyan volt, és nem lett jó vége... - A végét igazából inkább már csak az orrom alatt morogtam, mert menet közben jöttem rá, hogy nem kellett volna megemlítenem... igazából őmiatta sem, de magam miatt sem, mert ez is igaz volt, hogy a régi munkám... vagyis, hát nem is munkának indult, de... a zenéléshez emberek kellettek, akiknek játszhattam, és ha nem mentem volna emberek közé, nem ismertem volna meg Laurelt sem, és akkor ő még vígan élhetne valahol... Miattam és a zeném miatt halt meg, azt nyugodtan összevonhatom, úgyhogy az emberek közt végzett "munkám" eleve rossz ötlet volt, bármennyire is szerettem... nem szabadott volna belekezdenem sem...
- Hát, ha megunod a munkád, nálunk mindig van felvétel... - tettem még hozzá a végén, habár... egyáltalán nem tudtam őt elképzelni ilyesmi munkát végezni, mint az enyém volt. Nekem túl... nem is tudom, közvetlennek tűnt és... jó, lehet hogy más programozók szeretik a társaságot és az embereket, nem úgy mint én, de... mégse tudtam elképzelni Adeline-t ilyesmit csinálni. Valahogy nem tűnt az ő világának... esetleg egy irodában még igen, de nem így, hogy egyedül legyen valahol bezárkózva... ez az én világom volt, de nem az övé.
- Hát... azért haboztál is... még az ajtóban, és... különben meg nem biztos, hogy ha félnél is tőle, megállított volna ez téged, hiszen arról sem szóltál, hogy fáj, ahogy a kezedet szorítottam, pedig tudom, hogy fájt... Ahogy korábban is mondtam, egyáltalán nem vagy magadra rendesen tekintettel, és nem félted magadat eléggé... vagy ha félted sem lépsz közbe önmagad védelmében... - magyaráztam, és nem akartam én ezen vitatkozni vele, csak elmondtam, amit megfigyeltem. Persze, zavart engem, nagyon is, hogy ennyire nem vigyáz magára, viszont már azt is megfigyeltem, hogy hiába próbálom megértetni vele, hogy ilyen... mintha nem érdekelné, hogy veszélyezteti magát... Talán emiatt volt az is, hogy annyira nem akart tőlem félni, hogy csak na...
Zavaró, és kicsit bosszantó is volt, hogy állandóan visszakérdezett... pedig nem akartam és nem is igazán tudtam jól megfogalmazni a válaszokat a kérdéseire, amiket feltett... Eleve nehezítette a dolgomat, hogy amennyit én ma este vele beszéltem, annyit nem beszéltem már... ööö... évek óta... összesen sem, nem még egyetlen emberrel, pár óra leforgása alatt... Flipperhez sem beszéltem ennyit... És nehéz volt figyelnem, hogy miket mondok, néha nem is sikerült, és kicsúsztak dolgok, amiket nem akartam, hogy meghalljon...
- Én csak... - haboztam. Gondolkoztam, cikáztak agyamban a gondolatok, és azt sem tudtam, hová nézzek közben. Ide-oda kaptam pillantásomat. -, én csak... azt, hogy... rosszat... tettem... - bizonytalanul, és nehézkesen, de próbáltam minél őszintébb lenni, és minél egyszerűbben, de... azért megmagyarázni, mit kezdtem el az imént... Tényleg nem akartam olyasmit tenni, ami ellenére lehetett, vagy amit megbánhatott... és nem tudom, a letámadás az olyan volt, hogy joggal bánhatta volna, meg én is... hiszen veszélyes volt számára, még ha ő ezt nem is akarta belátni, és megérteni... érezni... elhinni...
Jól hallottam... igen, ebben igaza volt, tökéletesen jól hallottam, csak nem biztos hogy akartam... és tudtam volna jó választ adni rá, vagy... olyat, aminek örült volna, vagy amit hallani akart... nekem magamnak is kétfelé húzott az agyam, mit kéne erre mondanom...
Ezért is volt remek alkalom a víz, menekülhettem. És a menekülés utáni visszatérést is szerettem volna távolabb befejezni, mint az imént, tehát nem visszaülni mellé... De reakciói egyértelművé tették a számomra, hogy ezt ő nem vette jó néven, nem örül, és... szinte vártam, mikor fogja nekem szóvá tenni...
Jól hallhatóan nagyot nyeltem, ahogy felállva levette a kabátját. Eddig olyan jó volt, hogy rajta volt, mert több része volt eltakarva a testének... most meg megint kevesebb volt eltakarva, és nem tehetek róla, vonzotta a szemem... A kezemet is vonzotta volna, de előbb haraptam volna bele a tenyerembe, mint hogy hagyjam megmoccanni karomat...
Amikor elém lépett, a lélegzetem is visszatartottam, mert elmém végeláthatatlanul szülte a lehetőségeket, a fordulatokat, amiknek nagyon örültem volna, de közben ordítottam is volna tőlük magamban, hogy nem lehet, és nem alakulhat így...
Kis híján felnyögtem a megkönnyebbüléstől, amikor nem mást tett, "csupán" az asztalra ült le a kanapé helyett. Az volt a baj, hogy így meg aztán már végképp nem nézhettem rá, mert ha lefelé fordítottam a szememet, akkor azonnal... hát... izé... öhh... szóval hogy... szóval eléggé beláttam a felsőjébe...
- Én... talán azt szeretnéd, hogy melléd üljek az asztalra? - kitérő kérdés volt, és közben a falat bámultam a kanapé mögött, nagyon-nagyon-nagyon kitartóan... Vicces volt azért, nekem a lábam szokott az asztalon lenni, úgyhogy, az, hogy ő rajta ült, semmiség volt, de tényleg... csak így tényleg nagyon... nagyon... hát nagyon... jó volt a kilátás, na... szóval... na...
Tényleg véletlen volt, csak annyira magamon éreztem a szemét, hogy akaratlanul is el-eltévedt oda le, rá a tekintetem, és... annyira... annyira túlságosan is szép volt... hogy végül idegesen fordultam el, és léptem odébb, hogy újra távolabb kerüljek tőle, s véletlenül se lássam gyönyörű alakját.
- Figyelj, Adeline, én nem tudom, igazán nem, hogy mi lehet a szándékod, vagy hogy tisztában vagy-e vele igazából, hogy milyen hatást gyakorolsz... szóval... khm... hogy... nem pont rám, de úgy általában a férfiakra, és... és muszáj vagyok figyelmeztetni téged, hogy jelenleg amit teszel, nekem nagyon... nem helyénvaló gondolatokat csinál a fejembe, és... és ha így folytatod, könnyen megtörténhet, hogy nem tudom megtartani az ígéretem, és mégis csak rád fogok támadni, és... és esküszöm, nem szeretnék veled olyasmit tenni, amit te nem akarsz, vagy ami kellemetlen volna a számodra, vagy amivel ártanék neked, és... és ez olyasmi volna, ezért... kérlek ne csináld ezt... - Kissé talán hadartam is a végére, pedig nagyon próbáltam, neki háttal, úgy végigmondani ezt, hogy biztosan érthesse minden egyes szavamat. Túlzottan is kívánatos és gyönyörű volt, és olyan gondolatokat keltett, hogy... hogy féltem, nehezebb lesz tőle távol tartani magamat, mint a két fickótól a bár előtt, akiket most is boldogan kifiléznék, és alig bírt ő is visszafogni ettől... Féltem, ha most elvesztem a fejem ővele... bármilyen módon is, akkor... az beláthatatlan következményekkel járhatna...

- Akkor végülis ez a neked való meló inkább... Állapítottam meg. Ahogy sok mindent a mai este folyamán, ezt se akartam firtatni, hogy mit lett a vége az előző munkahelyének, mert nem sejtettem semmi jót, inkább jobbnak láttam nem rákérdezni. Ezt is hagytam, mint nagyon sok minden mást. Nem volt itt az ideje, hogy én sok mindent megtudjak. Mert már biztos voltam benne, hogy titkol előttem valamit. Vagy ha nem is titkolja, addig nem fogja kimondani, míg én rá nem kérdezek.... vagy fel nem húzom annyira, hogy kibukjon belőle ez az információ. És hogy én miért nem kérdeztem rá? Mert egyelőre nem akartam tudni, úgy éreztem, hogy nekem jó ez a kisebb fajta tudatlanság... remekül elvoltam így, csak kérdés meddig.
- Nem érzem úgy, hogy ez nekem a megfelelő munka lenne... én szeretek emberek közt mozogni. - Vontam meg vállam. Nem is hiszem, hogy ilyen okos lennék, hogy programozó legyek. Úgy hallottam, nem a legegyszerűbb meló a világon, bár jól lehet vele keresni. A másik pedig, hogy ez tényleg magányos munka... én pedig nem szerettem magam magányosnak érezni. Olyat épp eleget éreztem, mikor otthon egyedül voltam/vagyok. Nekem még háziállatom sincs, nem úgy mint Aaronnak. Neki legalább itt volt Flipper, én viszont tényleg az üres lakásba mentem haza. Mindig is szerettem volna egy kis háziállatot, de amennyit én dolgoztam... szegény állat nem sokáig élt volna, a másik pedig, hogy ő is magányos lett volna. Inkább úgy döntöttem, hogy jobb lesz nekem nélküle. Majd egyszer talán, ha kevesebbet fogok dolgozni.
- Mert úgy voltam vele, hogy ha fáj is... legalább fogod a kezemet. És nekem ez épp elég volt! - Válaszoltam csak erre az egyre, és a padlót kezdtem fürkészni. A többire nem reagáltam, mert szintén nem akartam belőle vitát. Rájöttem, hogy nagyon sok mindent engedek csak így el a fülem mellett, annak érdekében, hogy ne álljak le vele vitatkozni. Ez biztos neki is feltűnt, de nem baj... ő is megértheti, hogy nem akarok újra egy olyan balhéba belekeveredni, mint ami a bárban történt köztünk nem is olyan régen. Egy ilyen vita épp elég volt a mai napra, nem akartam többet, mert amúgy most is hajtogathattam volna a saját igazamat.
- Még ha te is úgy érzed, szerintem nem tettél rosszat. - Válaszoltam kicsit megbántottan, mert nem akartam, hogy ezt úgy fogja fel, mintha ez egy annyira rossz dolog lett volna. Jobban esett volna, ha azt mondta volna, hogy ez neki is jól esett, és szívesen tette meg. De ehelyett kb. azt mondja, hogy ezzel mekkora rosszat tett, és nem is fog ilyen előfordulni többet, és társai. Ez egy picit kiakasztott, mert én pedig szívesen csókoltam meg akkor... az egyedüli baj az volt vele, hogy utána kiborult. Talán amiatt volt bennem egy kis rossz érzés.
Látszott rajta, hogy feszülten figyeli mire készülök... pedig én aztán tényleg nem akartam semmi rosszat tenni, de úgy látszott minden mozdulatom veszélyezte őt. A teste megfeszült, és néha még a levegőt is vissza tartotta. Észrevettem, mert figyeltem őt... annyira koncentráltam rá, amennyire csak tudtam, mert végtelenül kíváncsi voltam hogy reagál. Aztán nem bírta tovább, és hátrébb lépve elfordult tőlem, hogy még véletlenül se kelljen rám néznie.
- Szóval azt gondolod, hogy én alapból ilyen hatást gyakorlok a férfiakra, de rád nem? - Megmondom az őszintét, a végét már nem is hallottam, így csak kiemeltem pont ezt a mondatot. Ez viszont olyan volt nekem mintha minimum egy kihívás lett volna. Így felálltam az asztalról, és odamentem hozzá. Tudtam, hogy ez az most amit akar, de én meg nem bírtam magammal.
Elé léptem, és vállára csúsztattam egyik kezemet, amivel aztán felfele haladva megállt végül tarkóján. Közelebb hajoltam hozzá, de úgy, hogy a fülébe tudjak súgni valamit. - Honnan tudod, hogy én mit akarok? - Súgtam bele fülébe, míg szabad kezem a mellkasára csúszott. A tűzzel játszottam, de tudni akartam mi lesz a vége... hogy meddig mehetek el, és hol van az a pillanat mikor már ő se tudja visszafogni magát.

- Igen, ez a nekem való... - bólogattam, habár nem igazán feltételeztem, hogy túl hihetőre sikerült eme cselekedetem. Szerettem a programozást, tényleg, de... sosem lesz a kedvenc elfoglaltságom, ez is igaz. Életem során nem sok olyan dologhoz volt szerencsém, amit szerettem és azért csináltam... mármint... jó dolgok... olyan kevés volt. A hegedű... olyan volt, szerettem, szép volt, muzsikált tőle a szívem, és az jó érzés volt... és nem fájt senkinek... nekem sem, másnak sem... aztán elrontottam. Ez nem is kérdés, nem volt benne túlzás, én szúrtam el, magamnak kerestem, senki más nem tehetett erről, maximum közvetve... de közvetlenül csak én...
- Igaz, te sokkal... társaságibb lény vagy, mint én... - helyeseltem, s direkt használtam a "lény" szót... mert az "ember" tőlem... legalábbis számomra... furán hangzott volna. Mert én tudom azt, amit ő még csak nem is sejt: hogy én nem vagyok ember. Olyan távol állok az embertől, mint... hát... példát sem nagyon tudnék mondani, meg hát... most melyik állatfajt sértsem meg azzal, hogy máshová hasonlítom őket? Mondhatnám, hogy olyan messze vagyunk egymástól, én és Adeline fajilag, mint én és Flipper, de... elég pontatlan hasonlat volna, ezt még úgy is tudom, hogy én sosem voltam az iskola hőse... Mondjuk, abból a szempontból meg pontos volt a dolog, hogy ők ketten legalább értelmes, érző lények, míg... én sokszor sem értelmes, sem érző lénynek nem éreztem magam, vagyis... érző voltam, igen, csak rossz dolgokat éreztem... sötét dolgokat... amiket nem szabadott volna, és amiket Adeline vagy például Flipper sosem éreztek, és nem is fognak... mert ők ahhoz túl jók.
- De akkor is... fájdalmat okoztam neked, pedig nem akartam! - ellenkeztem makacsul, és eltökélten... kivételesen. Már csak azért is, mert a többi dologra nem is válaszolt, és igen, tudom, én is megfogadtam már, hogy nem kéne feszegetni, mert... mert ő ilyen... és láthatóan nem akar velem egy hullámhosszra-, egyetértésre kerülni a biztonságát illető kérdésekben, de... de hát na, most szóba került ismét, és... és nem tudtam csak úgy elmenni mellette... még ha a többi részletet illetően némán jóvá is hagytam az indítványát, hogy kerüljük ki a dolgot... erre még azért mondanom kellett mégis valamit.
- Nem? - kérdésem bizonytalan volt, bár... tudom, hogy ő talán... lévén, nem érzékeli a velem kapcsolatos veszélyhelyzetet megfelelően, szóval... hiheti, hogy ez rendben volt, de... szóval... én féltettem őt, és féltem, hogy amit teszek, vagy tennék... talán nekem nem tűnik úgy, mégis túlzás, és ő sem teszi szóvá, mert... pont azért, amiért a keze szorítását sem... mert túl... túl jó... túl kedves, és... mert ő egyszerűen ilyen... Én egyszer hagytam hogy megcsókoljon, utána pedig én támadtam le őt, de... én tudom, hogy ezekből mi következhetne, tudom mennyi veszély les rá, ő meg nem... nem tudja, pedig a tűzzel játszik... tényleg, komolyan... nem átvitt értelemben... Féltettem őt, és nem akartam neki rosszat... féltem hogy mégis olyat teszek, ami rossz...
És ő csak azért sem tette könnyebbé a dolgomat, nem és nem, és nem... és nem... nem...
- De... pont ez az, hogy de... rám is... túl... gyönyörű, és kívánatos vagy, és fogalmam sincs, meddig tudok neked ellenállni - magyarázkodásom közepette kezeimmel hadonásztam idegesen, és észre sem vettem, mikor állt fel, és indult el felém, csak akkor, amikor már ott volt közvetlen mellettem, és aztán megállt előttem, és... hozzámért!
Megdermedtem.
Újra csak nagyot nyeltem, kiszáradt a szám, a torkom... úgy éreztem, bensőmben sivatag alakult ki hirtelen... és pont olyan meleg is lett egy pillanat alatt, mintha egy sivatagban lennénk... vagy lehet csak nekem volt ilyen érzés... forró, és... és... és elmémben megjelent a kép, hogy most kellene elkapnom, karjaimba zárnom, és addig csókolnom, amíg a Mennyekbe nem érünk... Mármint, nem ABBA, mert abból szerintem ki vagyok tiltva, de... egy másikba... egy egész másikba... egy nagyon másikba... ahol Isten még tuti nem járt...
Hozzám hajolt, és... fogalmam sincs, hogy ki utasította a kezeim, valahogy mégis azt vettem észre hirtelen, hogy mindkettő Adeline derekára került valahogy...
- Kérlek... kérlek, Adeline... észnél kell maradnom, ne tedd ezt velem, jó?! Félek, mit tennék, ha... ha elveszteném az irányítást magam felett... - hangom nem volt több suttogásnál. Ő annyira közel volt, és én pedig még közelebb húztam magamhoz, hogy már testünk összesimult... pedig esküszöm, én leállítani próbáltam agyam... nem cselekvésre biztattam, és azt sem akartam engedni, hogy agyam cselekvésre utasítsa testemet, az mégis egyre inkább reagált Adeline közelségére...
Igen, kívántam őt, igen, meg akartam kapni, igen... olyan közel akartam magamhoz érezni, amilyen közel csak teremtett testünk engedhette... és küzdöttem ugyan ez ellen, agyam azonban nem reagált... nem úgy... ahogy én azt akartam, nem úgy, ahogy tudtam, hogy kellene...
- Ajj... a Pokolba is! - nyögtem aztán végül, és minden átmenet nélkül, két kezem közé fogtam Adeline arcát, azután minden kérdés, vagy töprengés nélkül egyszerűen megcsókoltam. Csak csókoltam, nyelvem kérdés nélkül betört szájába, habozás nélkül, mélyen és szenvedélyesen szorítva magamhoz, semmi más nem járt az eszemben, csak az, hogy inkább megfulladok, de ajkaitól nem válok el ismét!

- Nem bírnám, ha sokáig egyedül kéne lennem. - Tettem hozzá miután kimondta, hogy én sokkal társaságibb lény vagyok. És ezt kb. úgy mondta, mintha egy teljesen különböző faj lennék... vagy legalábbis furcsa lennék, hogy nekem ez az egyértelmű, hogy szeretek emberek között lenni, és nem szeretem a folyamatos bezártságot. Nem tudtam dűlőre jutni vele kapcsolatban... mármint, hogy bírja ezt a bezártságot? A folyamatos magányt? Bár vannak ilyen emberek akik szándékosan szigetelik el magukat a világtól úgymond, és remekül el is vannak egész életükbe így. Én ezt nem bírnám, és valamiért vágyat éreztem arra, hogy neki se hagyjam, hogy ezt csinálja. Legszívesebben kirángattam volna a világba, hogy megmutassam neki, hogy van élet a négy falon túl is. Mondjuk amennyire makacs, nem hagyná magát... rángathatnám én akármerre, neki mégis mindig ez lesz a normális, és a jó.
- Ne csinálj ebből ekkora ügyet. Megszorítottad a kezem, na és... már nem fáj. - Makacskodtam tovább, és felemeltem azt a kezemet, amelyiket megszorította. Én nem gondoltam, hogy ez ekkora probléma lenne. Mármint értem, nem akart fájdalmat okozni, de akkor is. Már nem fáj... és ez a lényeg nem? Nem okozott nekem maradandó sérülést, nem kékült el, nem zsibbad. Szóval szerintem itt már le is kéne zárni a témát. Már így is túl sokat beszéltünk róla szerintem. Csak neki is meg kéne érteni a lényeget, hogy nem történik semmi baj, amíg aztán ebből nem lesz semmi maradandó fájdalom, vagy sérülés. Nem érettem, miért veszi ennyire nagydobra az egészet.
- Szóval kívánatos vagyok, és gyönyörű... - Ismételtem el, mert jól esett ezt tőle hallani. Mondjuk nem gondoltam, hogy minden férfiból ilyen hatást tudtam volna kiváltani, úgy ahogy ő mondta. Én teljesen átlagosnak tartottam magamat... vagyis azért túlzásba esek, mert a középiskolai éveimhez képest egész jól kikupálódtam. De nem tartottam magam egy istennőnek azért... ezért is váltott szívem hevesebb ütemre, mikor kimondta ezeket a szavakat. Annyira koncentrált, hogy észre se vette mikor elé léptem, csak érintésemre reagált. Teljesen ledermedt először, de mikor fülébe súgtam, kezeit hirtelen derekamon éreztem. Meglepődöttségembe felsóhajtottam, de olyan jólesően. Nem tudom mi lett volna ha nem veszem le a kabátom... talán kigyulladtam volna, mert még így is úgy érzem, hogy bőröm szinte ég minden érintése után.
Hátrébb húzódtam tőle, de csak annyira, hogy szemeibe nézhessek. Ekkor mondta ki szavait, hogy ne tegyem ezt vele. De szavait ütötte tetteivel, mert ahogy ezt kimondta, magához húzott, így testünk összesimult, nem maradt közöttünk semmi hely, és ez annyira jó érzés volt, sőt én többet akartam megint csak... nem akartam, hogy itt megálljon. - Kérlek Aaron... inkább te tedd ezt velem... Remegett meg hangom. Míg ő arra kért, hogy ne tegyem vele ezt, és hagyjam abba, én pont az ellenkezőjét kértem tőle. Lehet nem fogja értékelni annyira hogy ezt mondom, de nem bírtam ki, hogy ne mondjam ki. Szükségem volt rá... minden porcikájára, olyan közel akartam lenni hozzá, mint még soha. De vártam... azt akartam, hogy ő tegye meg a következő lépést.
Megadta magát... megadta magát nekem, a vágyainak, és hirtelen két keze közé fogta arcomat, és megcsókolt. Mélyen, és szenvedélyesen, és először nem is tudtam viszonozni, mert kicsit váratlanul ért ez a túlzott szenvedély, de aztán ahogy feltudtam vele venni az ütemet, viszonoztam neki. Szorított magához, így én is őt. Szinte már úgy csókoltam ajkait, mint aki egész életébe erre szomjazott. Nem tudtam meddig akar elmenni... így talán picit félve is próbálkoztam meg vele, de megtettem. Mivel köztünk nem volt hely, így oldalára vándorolt kezem, és óvatosan becsúsztattam pólója és pulcsija alá kezemet, hogy tenyeremen érezhessem bőrét. Számomra már nem volt elég... ruha nélkül akartam hozzá simulni.

- Én a társasággal vagyok így... - feleltem egyszerűen. Nem magyaráztam meg. Nem magyaráztam meg, hogy az a baj, ha emberek közé is megyek, az emberek nem nagyon értik, ha valaki más, mint ők... például, mint ő is... nem értette, hogy én más vagyok, nem akarta látni, érteni... és ezért ennek sokkal rosszabb vége is lehetett volna... ha például... nem elegyedünk beszédbe, ha nem volna ilyen különös hatással rám, vagy ha elhagytam volna a bárt, amikor először akartam... könnyen lehet, hogy békében végigdolgozhatta volna az estéjét, és senki nem kötött volna beléje... aztán... mikor bezárt volna, és elindult volna hazafelé, lehet én még mindig ott lettem volna... megbújva... a sötétben... Egy árnyéknál többnek nem hitt volna... mígnem el nem kaptam volna, és be nem rántottam volna magammal a sötétbe, ahol... ahonnan többé nem tért volna vissza a fényre élve...
Könnyedén lehetett volna ilyesmi is, előfordulhatott volna ez is... és például pont ezért sem szabad sokáig az emberek között maradnom, mert bármi adódhat, bármi... olyan dolog történhet, ami miatt aztán valaki a rövidebbet húzza... mert persze, nem én húznám azt igazából, hiszen engem ugyan melyikük is győzhetne le? Egyikük sem... Nem... én győznék és azután... emészthetne a bűntudat, ameddig csak létezem...
- Nem értheted... - ráztam a fejem szomorúan. Nem, nem értette, nem tudta megérteni... elképzelni sem, nekem miért, és mennyire volt ez fontos. Veszélyes voltam, annak is éreztem magam, rá főleg... és minden pillanatban attól féltem, mit tehetnék vele... mennyi sok olyasmit, ami neki nagyon fájna, és ez még csak a kezdet kezdete is alig volt, de kezdet volt... fájt neki, mert én nem figyeltem eléggé, mert csak arra koncentráltam, hogy nekem mi a jó, és... és... és ha ez más értelemben történik, ha hagyom magamon eluralkodni... a másik oldal sötét vágyait, szükségleteit, akkor én... én sokkal több és nagyobb fájdalmat is okozhatnék neki, pedig az ég-világon semmilyen fájdalmat sem akartam neki okozni... neki különösen nem... másnak sem, de neki... neki nagyon nem...!
- Nem is hinnéd, hogy mennyire... - helyeseltem, amikor elismételte az én szavaimat, amiket őrá használtam. Nem mintha jót tettem volna magamnak, azzal, hogy megdicsértem, hogy... hogy emlékeztettem magamat, arra, mennyire dögös... mennyire nagyon... jó nő... mennyire.. szép és szexis... és...
És ezzel a gondolkodással csak MÉG rosszabb lett minden, csak MÉG több olajat öntöttem, a már amúgy is túl nagy tűzre...
Nem akartam elveszteni a fejem, észnél akartam maradni, túl... túl sok volt az inger, a behatás, a... a csábítás, a... az, amit tett velem, pedig még megnevezni sem tudtam igazán, hogy mi az... megbűvölt, megigézett, vagy... megbabonázott... nem tudom... minden olyan... máshogy volt most... máshogy, mint ahogy megszoktam, ahogy ismertem... minden máshogy lett tőle...
Nem találtam a gyeplőt, úgy éreztem, kicsúszott a kezemből, és... és hiába akartam visszafogni... mintha egy kormány nélküli kocsiban ültem volna...
És úgy éreztem, ezt ő nagyon jól tudja, hisz ott ül mellettem, és még direkt nyomja a gázt is, hogy még eszeveszettebb módon hajtsunk...
És ezt még lehetett fokozni...
Egyáltalán nem fogott vissza, abban, amit csináltam, nem tolta el kezem, nem tolt el magától engem, nem... nem mondta, hogy álljak meg... sőt, pont, hogy ellenkezőleg, épp azt mondta, hogy csináljam... hogy én tegyem ezt vele... és igen, én akartam... akartam, nagyon akartam, akartam őt, meg akartam kapni...! Akartam, és hiába munkált bennem a tudat, hogy nem szabadna... mégis megcsókoltam... igen... és magamhoz szorítottam, szorítottam, és nem akartam elereszteni, nem akartam, hogy... hogy eltávolodjunk, hogy... hogy abbahagyjuk, én... én szívem szerint szerettem volna... felkapni őt, az ágyamba vinni, és onnét ki nem ereszteni soha többé, ha egy mód van rá... nagyon-nagyon szerettem volna... Ahogy a keze a ruhám alá siklott, ahogy a szinte izzó bőrömhöz ért, újra csak borzongás futott végig egész testemen, és felnyögtem, bele a csókunkba, és még mindig nem és nem álltam volna le, nem bírtam... nem volt kezemben az irányítás... nem... mert az ő kezében volt, én... én magam egyszerűen rá voltam utalva... ő uralt engem...
És ki tudja meddig maradt volna ez így... ha nem hatol fülembe egy hang...
Azt hiszem, Flipper ekkor vette észre, hogy mi valamit csinálunk... és azt hiszem, hát... öhh.... hát, vagy nem tetszett neki, vagy nem értette... mindenesetre éles, vékony hangján ugatva kezdett szinte "toporzékolni" az asztal alatt, amit aztán valahogy sikerült olyan idegesítően zavaróan tennie, hogy elmémben átváltott egy kapcsoló... és ráeszméltem, hogy mi történik, mi az, amit teszek, és mi az, amit Adeline tesz... mi az, amit együtt csináltunk, amit pedig nem szabadott volna... akármennyire is vágytam... hogy vele lehessek, akármennyire is kívántam őt, én... én ezt nem tehettem meg vele...
Elhúzódtam, megszakítva csókunk, és két kezem Adeline vállára téve toltam el őt magamtól, még ha a testem ordított is érte, hogy ne csináljam...
- Nem tehetem ezt... nem szabad... - suttogtam, levegő után kapkodva, de ahogy ránéztem, tekintetem elhomályosult a vágytól, annyira vonzott magához, annyira... nem bírtam ellenállni... muszáj voltam hátrálni...
Aztán addig-addig hátráltam, hogy sarkon fordultam, és szó nélkül "bemenekültem" a fürdőbe, majd magamra csuktam az ajtót, és azzal a lendülettel, úgy, ruhástól, cipőstől, ahogy voltam, beálltam a zuhany alá, és a fejemre engedtem a hideg vizet.

- Rendben, akkor nem érthetem... - Egyeztem bele elszomorodva. Bármit mondhattam volna neki, mert teljesen felesleges volt. Kb. olyan volt mintha értelmetlenül jártattam volna a számat egy falnak. Mert már kezdtem úgy érezni mint aki a falnak beszél... mondjuk olyan szempontból nem igaz, mert a fal az nem reagált volna, Aaron viszont meg igen. És ő pedig csak a saját igazát tolta folyamatosan rám... kezdtem rájönni, hogy tök esélytelen vagyok vele szembe bármit csinálok vagy mondok... csak akkor megmondhatná valaki, hogy akkor miért vagyok még itt? Azért mert vonzódom hozzá? Mert titokzatos, vagy mert furcsa? Már magam se tudom, miért csinálom ezt.
Helyeselt szavaimra, és ekkor jöttem rá. Én erre vágytam, hogy a sok rossz mellett kapjak néha egy jó szót. Mert amúgy meg több volt a negatív, mint a pozitív. De valamiért mégis hagytam magamat neki. Talán már túlságosan elvakított a vágy, amit iránta éreztem, és ezért hajtott a vérem, hogy menjek, és csináljam, és próbáljam megfűzni. Mert valamiért azt éreztem, hogy én irányítok... vagyis a kezdeményezés részét biztosan, mert valószínűnek tartom, hogy ő nem jött volna így hozzám, ahogy én most őhozzá. Én voltam az aki nyomult rá, abban a reményben, hogy megtudom törni véglegesen. Aztán kitudja mi lesz...
Megcsókolt, én pedig nem is gondolkoztam rajta, hogy megkéne állítanom őt. Túlságosan élveztem ahhoz a helyzetet, hogy itt megállítsam, főleg, hogy ő csókolt meg. Ő tette meg ezt a lépést és nem én, és emiatt se hagytam abba és toltam el. Egyszerűen nem akartam, ha már végre megtörtént megint. Tovább is szerettem volna menni, ezért is tettem amit tettem. És azt hittem, hogy igen, na majd most... nem fog megállni, és végre az én vágyam is beteljesül, de nem érezhettem ezt a sikerélményt olyan sokáig. Flipper... azt hittem jóba leszek vele, de nem így lett, mivel elég kitartóan elkezdett ugatni, és Aaronba valami átkattant ennek hatására, mert ezután nem kellett sokat várnom, már tolt is el magától. - De... - Kezdtem volna bele teljesen megsemmisülve, de aztán félbeszakított egy mondatával, miközben folyamatosan hátrált tőlem. - Aaron... - Sóhajtottam fel, de mikor kimondtam nevét már be is zárkózott a fürdőbe, és hallottam ahogy elkezdi engedni a zuhanyból a vizet. Én meg csak álltam ott mint valami hülye... nem hiszem, hogy éreztem magamat valaha is ilyen hülyének. Megint kiborult, és elintézte megint ennyivel hogy elmenekült a saját kis világába. Én meg itt maradtam megint... egyedül, az érzéseimmel, a csalódottsággal. Mert őt eddig se nagyon érdekelte, hogy velem mivan. Ő mindig elvonult egyet kiborulni, én meg maradtam egymagam. Most is így volt, engem pedig ez annyira mélyen érintett... konkrétan fájt, hogy megint ezt tette. Állhattam ott pár percig teljesen megsemmisülve, de ahogy aztán elkezdtem egyre jobban felhúzni magam ezen az egészen, a kanapéhoz siettem. Felvettem kabátomat, táskámat is felkaptam, ahogy a kulcsokat is a dohányzó asztalról. Kinyitottam a bejárati ajtót, és azzal a lendülettel mentem ki és csaptam be magam után az ajtót. Elegem lett hirtelen... úgy éreztem, mintha szórakozna velem, és egy madzagon rángatna. Én pedig ezt nem fogom neki hagyni, akkor maradjon egyedül...
Rohantam lefele a lépcsőn, míg nem a földszintre nem értem, ki a ház elé. Ekkor megéreztem arcomon a hideg szellőt, és egy kicsit megkönnyebbültem... már nem éreztem azt a melegséget testembe, amit Aaron okozott nekem. Tudtam, hogy nem fog utánam jönni, mert túlságosan elvan azzal foglalva, hogy ki legyen borulva, ezért leültem a lépcsőre, és táskámban kezdtem kutatni. Találtam egy dobozt, egy pár szál cigivel. Ezer éve nem gyújtottam rá, most mégis azt éreztem, hogy szükségem van rá, mert mindjárt felrobbanok. Kerestem egy gyújtót is, és már meg is gyújtottam, hogy aztán bele is szívhassak.
Nem akartam elhinni, hogy megint ezt tette... és most szívesen az arcába mondanám, hogy tessék elérte amit akart, mert már többet nem fogok nyomulni rá, és nem akarom majd megcsókolni, se semmi ilyet. Mert csak szórakozik velem... megcsókol, elhiteti velem, utána meg ott hagy... és ezt már harmadszorra játssza el. Mert ő kiborulhat, én pedig rendezgessem a saját kis érzéseimet, mert ugye arra sosem kérdezett még rá, hogy ez nekem hogy esik.

Hiba.
Ez a szó járt folyamatosan a fejemben, a baj csak az volt, hogy egy folyó két partjáról ordibálta egymásnak, két olyan fickó, akik rohadtul hasonlítottak rám... és egyik se foglalkozott a harmadikkal, aki meg a folyóban fuldoklott...
Hiba.
Gondolkodás nélkül fel tudtam volna sorolni vagy négymillió okot, ami miatt ez az egész este úgy ahogy volt, hiba volt... viszont volt másik négymillió okom arra is, hogy miért volt hiba abbahagyni, és...
Ekkor hallottam meg az ajtó csapódását odakinn...
Felemeltem a fejem, és a vízsugár alól füleltem... de nem hallottam odakintről semmi neszt vagy zajt... csönd volt, ahogy a lakásban egymagam maradtam Flipperrel, aki most bezzeg megint csöndben volt...
Megint egyedül voltam... Adeline elment, és feltehetőleg épp elrohan még a környékről is, hogy a lehető leghamarább hazakeveredhessen, és azt is elfelejthesse, hogy melyik utcában lakom, nem még, hogy melyik házban, melyik lakásban, és ki is vagyok pontosan én...
És meg is érdemlem...
Ennek így kell lennie...
Elvesztettem a fejem, megint, és nem szabadott volna... nem volt helyes, és rá nézve nagyon veszélyes volt... Nem haragudtam, amiért elment, és nem is hibáztattam, megérdemeltem, és igaza volt, és most... most végre... úgy cselekszik, ahogy helyes, és ahogy jó lesz neki... jobb lesz így, mert nem veszélyeztetem őt, és... és miattam így legalább nem eshet bántódása, jobb lesz így mindenkinek... különösen neki...
Csak tudnám, hogy akkor miért érzem azt a kellemetlen nyomást a gyomromban...?
És miért érzem úgy, hogy azzal, hogy elment, sokkal rosszabb lett nekem, ahhoz képest, mint amilyen azelőtt volt, hogy megismertem volna...?
Miért érzem a keze hiányát a bőrömön...?
Miért gondolok még mindig arra, hogy jó érzés volt, amikor törődött velem...?
Miért érzek ilyen furcsán... mintha csalódtam volna, amiért elment...?
- Ne csináld ezt, Aaron... ne csináld ezt... - öklömmel ütögettem a homlokom, összeszorítva szemeim, magamat győzködve róla, hogy nem érezhetem rosszul magam, nem vágyhatok arra, hogy visszajöjjön...
Csakhogy, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntöttem, akkor... akkor visszamegyek! Hiszen... hiszen, ha Adeline elment, már... már nincs okom rá, hogy visszafogjam magam, visszamehetek, és leverhetem azon a két alávaló patkányon ott a bár előtt... leverhetem rajtuk azt a sok feszültséget, a csalódottságot, a dühöt, ami bennem... felgyűlt, és össze-vissza kavargott... Megtehetem, és senki más nem fog érte csalódni bennem, csak én magam... azon meg már többszörösen túl vagyunk, úgyhogy a saját lelkiismeretem kikerülése érdekében szépen elkerülöm majd a tükröket, és... és... és akkor... akkor minden tök jó lesz... ők megérdemlik, és nekem jólesne... és már megtehetem... szabad...
Azzal meggyőzöttnek is tekintettem magamat, egyszerűen elzártam a csapot, és anélkül, hogy a szárítkozásra bárminemű szándékot is tettem volna, kiléptem a zuhany alól, elhagytam a fürdőt, és a kulcson meg a záron nem is töprengve, elhagytam a lakást is, otthagyva csapot-papot, lerobogtam a lépcsőn, hogy visszamenve befejezzem, azt, amit Adeline miatt hagytam félbe!
Egyetlen dologgal nem számoltam csak...
Egyetlen egy dologgal... mégpedig azzal, hogy amikor kilépek az épületből, a látvány majd megtorpanásra késztet, pedig olyan jól... jól kitaláltam, nem állt ellenem semmi és senki, elindultam, elgondoltam, végre akartam hajtani, és tudtam, utóbb majd bánom, de most meg akartam tenni, és azt hittem menni is fog...
De megtorpantam. Mégpedig amiatt... mert... valaki ült a lépcsőn a ház előtt...
- Adeline... - Már a hátáról felismertem. Mondanám én, hogy hirtelen el is felejtettem, hová és miért indultam, de... nem. Persze nem felejtettem el, csak... hirtelenjében annyira elszégyelltem magam érte, hogy elindultam, hogy... nem is tudtam mit tegyek vagy... mondjak... pedig ő azt sem tudhatta, miért indultam el valójában, és hová akartam menni... akarnék... Ő nem tudja. Nem is vethet meg érte, csak én... én magamat... magamat vethetem meg ezért...
- Azt... azt hittem elmentél... - Valójában azt hittem, elrohant, és már valahol a város túlvégében járhat... de a finomított verzió is takarta a körülbelüli igazságot. Viszont, egyfelől, hirtelen úgy megörültem, hogy itt van, ellenben... nagyon... el is szégyelltem magamat, amiért... amiért... elijesztettem... Igen, ez volt a célom kezdettől fogva, és azt hiszem, pont azért, mert... sikerült... azért éreztem rosszul magamat. El akartam ijeszteni, pedig... nem akartam, hogy elmenjen, ő mégis... elment... pont úgy, ahogy mindenki az életemben... pontosan ugyanúgy... Mondjuk... az is igaz volt, ő az első, aki nem futott olyan messze, hogy ne tudjam utolérni... pedig nem is őutána indultam...
Nem igazán tudtam követni magam, miért teszem, valahogy mégis úgy alakult, hogy... óvatos léptekkel odasétáltam hozzá, és... leültem mellé, ugyanarra a lépcsőfokra, melyen ő is helyet foglalt.
- É... érdekel, ha azt mondom, hogy bocsánat...? - kérdeztem meg óvatosan, habár nem tudtam, vajon egyáltalán hajlandó lesz-e megvárni, míg végigmondom, vagy inkább azonnal felpattan és elszalad, amint mellé érek...? Nem mertem megérinteni őt, mert féltem, akkor egészen biztosan faképnél is hagy... ahogyan én is tettem vele az előbb...

Eszméletlen hülyének éreztem magam, ahogy ott ültem a lépcsőn, és cigiztem. Egy rakás szerencsétlenség voltam, most már szánalmasnak tűntek próbálkozásaim... hogy ennyire próbáltam rá erőltetni magamat. Hogy már nem hagytam az egészet a fenébe, az első ilyen alkalomnál mikor kiborult az első csókunktól. Ha bármi is lett volna köztünk aztán a későbbiekben, mi lett volna az első közös emlékünk. Hogy az első három csókunk után kiborult, és elvonult a sarokba... már nem próbálkozhatok többet... így is eléggé megbántott az összes ilyen esettel, de hát ő ezzel nem foglalkozott. Sose kérdezte meg, hogy amúgy hogy vagy? Téged ez nem bántott meg? Azzal volt elfoglalva, hogy magát össze szedje... és én hol voltam itt a képletbe azon kívül, hogy én váltottam ezt ki belőle? Úgy éreztem magam mintha csak egy eszköz lettem volna... vagy ha nem is... de akkor is megvoltam bántva.
Menni akartam, de nem mentem mégse. Haragudtam rá, elmondhatatlanul... de mégis itt ültem még mindig. A lábaim nem akarták az igazat... legszívesebben sírtam volna, de nem tettem. Leakartam vezetni valamivel azt a mérhetetlen feszültséget, ami a mellkasomat feszítette. A cigiben kerestem a vigaszt, de nem éreztem, hogy segített volna, de akkor se dobtam el. Az órámra néztem... már elmúlt kettő óra, én meg azt se tudtam merre vagyok igazából, de az biztos, hogy nagyon messze vagyok az otthonomtól. Nem baj majd hazasétálok, csak fejezzem be ezt a szál cigit. Még ennyi időt hagytam a dolognak, hátha mégis valami csoda folytán megjelenik, hogy utánam jött.
Mögöttem kinyílt az ajtó, de nem néztem hátra, még akkor sem mikor kiderült, hogy Aaron az. Kimondta a nevemet... nem reagáltam rá, csak folytattam cigimet tovább. - Hát látod mégis itt vagyok... - Fújtam ki a füstöt de még mindig nem néztem rá, úgy voltam vele, hogy jöjjön ide ha a szemembe szeretne nézni. Itt most én éreztem megbántottnak magam, nem én fogok utána menni, és hízelegni ezek után. Eddig igyekeztem a nyomába járni, és kb. olyan lenni mint akit nem tud lerázni... de most nem éreztem azt a pozitívságot mint eddig, sőt kifejezetten negatív lettem most.
Odalépett mellém, és leült ugyanoda ahova én. Megkérdezte, hogy érdekel e egy bocsánat kérés. - Ne kérj bocsánatot... végülis csak elérted azt amit akartál. - Fújtam ki cigim utolsó füstjét, és szemébe néztem. Erre nem tudtam mást mondani, ő is megértheti, hogy nem vagyok valami jól, és nem rögtön az az első szavam, hogy persze megbocsájtok, legyen olyan mint az elején minden. Ezt ő sem várhatja el tőlem... szerintem én eddig mindig neki igyekeztem szóban igazat adni, és nagyon sok mindent elengedtem neki ezalatt a kevés idő alatt. Biztos most neki se fog ez jól esni amit mondok, de ez még mindig nem annyira rossz amit mondtam, mint mikor ő csak úgy elment minden szó nélkül a fürdőbe nyugtató zuhanyt venni.
- Nem foglak letámadni, se próbálkozni nálad... megtartom veled a két méter távolságot, nehogy elcsábulj. - Mondtam halál komolyan szemeibe. Ezt szerette volna, szóval én csak megadom neki ezt. Mert hát ez az én hibám volt, hogy letámadt...

Minden szava arról árulkodott hogy haragszik rám, és nem is tudtam emiatt hibáztatni, hiszen jogos volt a haragja... egy pillantását sem érdemeltem meg, nemhogy azt, hogy szóba álljon még velem, de... ha arra gondoltam, hogy többet nem látom... görcsbe rándult tőle a gyomrom, és úgy éreztem, mintha egy kardot próbálnék meg lenyelni...
Idegesen túrtam vizes kezemmel vizes hajamba, de nem is foglalkoztatott... alig éreztem a hideget, amit pedig éreztem belőle, az inkább jólesett... hűtötte a fejem, és az jó érzés volt... ha már főhetett a fejem a hülyeség miatt, ez kicsit egyenlőségbe hozta az agyamat...
- De én nem ezt akartam... vagyis, ezt akartam... azt hittem, hogy ezt akartam... - kicsit bele voltam zavarodva a dologba. A járdát fixíroztam az orrom előtt, és gondolva egyet, visszahúztam a fejemre a pulcsim kapucniját. Egyébként, mivel az is vizes volt, még hidegebbnek is éreztem, mint azt, ahogy a levegő a vizes fejemet érte, így ez még jobb érzés volt, mert sokkal nyugtatóbbnak tűnt így, mint mikor csak simán a kapucnim alá rejtőztem... Fel is írtam gondolatban, hogy ezt később is alkalmazhatom, ha kell...
Feléje néztem viszont, először csak a szemem sarkából, majd bele a szemeibe, amikor azt mondta, többet nem fog velem próbálkozni...
- Megértem... - bólintottam, és bár hangom csalódott volt, kijelentése tiszteletben tartásának jeleként ültömben távolabb is csúsztam tőle... már amennyire a lépcső szélessége engedte -, igazad is van, mert nem érdemlem meg, hogy bárki is törődjön velem... azt főleg nem, hogy te törődj, mert túl jó és... túl tiszta lény vagy, ahhoz, hogy egy ilyen senkiházi szörnyre pazarold az időd, mint én... - elfordítottam a fejem, újra a járdát lestem, közben egyik kezemmel a másikon levő ujjaimat kezdtem el egyesével ropogtatni... csak hogy lefoglaljam két végtagomat.
- Az anyám egy-két naposan kirakott az utcán, egy templom lépcsőjére. - Hirtelen ötlet volt. Először nem is értettem magamat, minek kezdtem bele. Utána... úgy éreztem... ha már itt akar hagyni, és el akar menni... legalább... úgy... körül-belülre tudjon róla... miért is löktem el magamtól... Azért csak körül-belül, mert habár megfogadtam, hogy nem szabad olyannal kezdenem, aki nem tudja hogy mi vagyok (vagyis hogy igazából senkivel sem szabad kezdenem, de...) , valahogy mégsem vitt rá a lélek, hogy azt elmondjam neki, anyám angyal, apám meg démon... én meg valahol a kettő között vagyok...
- Kilenc éves koromig tizenkét nevelőcsaládot tudtam le, úgy, hogy ez időből két évet egyhuzamban egy otthonban töltöttem. A családok közt voltak még kisebb időszakok, amikor visszakerültem az otthonba, de azt általában nem számolom bele. Kilenc évesen megtalált az apám, elkapott, elvitt magával egy helyre, és... elmesélte, hogy én úgy lettem, hogy elrabolta anyámat, megerőszakolta kíváncsiságból, aztán azóta keres, mióta anya terhesen megszökött tőle, és mikor nagy nehezen a szülés után valamennyi idővel rátalált, hiába kérdezte hol vagyok, nem mondta el neki. De aztán hiába talált rám is végül, nem volt elégedett azzal, amit látott, ezért a falhoz vágott, és lelépett. Ezután nem engedtem magam több családnál elhelyezni, megjegyeztem elég alaposan, hogy nem kellek senkinek, és ez jobb is így... - furcsamód... sokkal könnyebb volt elmondani neki, mint vártam... bár, talán az is beleszámított, hogy közben nem néztem rá, és a kapucni a fejemen volt... - Mindig is éreztem, hogy lakik bennem valami sötét, ami társaságban sokkal könnyebben kitört, mert akkor volt kit bántania... ezért kerültem az embereket inkább. Egyedül könnyebb volt uralkodni magamon. Tizennyolc évesen kikerültem az otthonból, és az utcán kezdtem csövezni. Általában a parkban lézengtem. Ott bőven volt hely egyedül lenni... Egy nap aztán loptam egy hegedűt egy pasastól... szerettem a hegedű hangját, erre még korábban jöttem rá. Idővel megtanultam rajta játszani, és a parkban zenéltem pénzért az embereknek. Jó volt, mert nem volt velük igazi kapcsolatom, de mégis köztük voltam... Aztán egy nap, megismertem egy lányt. Laurel volt a neve - kicsit megremegett a hangom, meg a kezem is újra ökölbe szorult -, és zongorista volt. Nem tudom hogyan történt, csak egy kicsit nem figyeltem magamra, és máris beleszerettem. Összeköltöztünk, munkát kaptam annál a zenekarnál, ahol ő is játszott. Minden jónak tűnt... - haboztam kicsit, de végül csak nagy levegőt vettem, és mégis folytattam -, két éven át. Utána összevesztünk. Már nem tudom min, de nagyon... dühös voltam, és... - De elharaptam a végét. Nem vitt rá a lélek, hogy ezt... ezt is részletesebben kifejtsem, nem ment... szóval a végén, vagy egy percnyi hallgatás után csak ennyit mondtam. - Meghalt. És én elvonultam a világtól, elrejtőztem itt fenn a kis lakásomban a világ elől, hogy ne kerüljek többé ilyen helyzetbe, ne... legyen több ember, aki... akinek vagy én nem kellek és jön aztán megy... vagy akit én bántok...
Mély lélegzetet vettem, és Adeline felé fordultam, rá néztem... reméltem, hátha ő is hajlandó még rám nézni...
- Nem tudom pontosan mi ez, de... aggódok érted. Féltelek magamtól, és... azt akartam, hogy menj el most, hogy ne később veszítselek el, amikor majd én teszek kárt benned. De nagy nehezen rájöttem, amikor eljöttél... hogy az, hogy te itt hagytál... pont hogy ez is olyan érzés, amit nem akartam átélni újra... Bántani sem akarlak, de félek, hogy foglak... mármint, nem érzelmileg, hanem... fizikailag... de közben azt érzem, ha... elmész... és többet nem látlak... az nagyon fájni fog. Eddig senki nem bírta mellettem hosszútávon... és most is azt mondom, hogy veszélyes vagyok rád, és sokkal okosabb volna, ha messze elkerülnél... de... mégis arra kérlek, hogy maradj velem - remegett a hangom, és én magam sem hittem el, hogy ezt mondom neki, hatalmas hibának éreztem, amit meg fogok bánni, amikor majd fájdalmat okozok neki... de nem akartam elveszíteni... sem most, sem máskor...
- Tudom, hogy nem érdemlek meg még egy esélyt, és nem mondhatom azt, hogy ha visszajössz, majd könnyebb lesz velem... mert szerintem nem lesz könnyebb... de... nem akarom, hogy két méternél valaha is messzebb kerülj tőlem még egyszer... - érzésem szerint bokán rúgtam volna magam, amiért ilyeneket beszéltem, és mégsem tudtam magamba fojtani a szavakat... egészen egyszerűen nem ismertem rá magamra, mégis... muszáj volt... azt akartam, ha elhagy, vagy ha marad... tudja, miért volt, ami volt... és mit érzek iránta... mert... bármilyen hihetetlen felismerés is volt ez nekem... éreztem iránta dolgokat... ijesztő... de... jó dolgokat... És hihetetlen volt számomra, hogy még nem pánikoltam be és vertem a fejem a kőfalba...

Úgy tűnt mintha megértené haragomat, és nem is kezdett el velem vitatkozni, hogy ő márpedig megmondta nekem előre, hogy ez lesz a vége, hogy bántani fog. Pedig arra gondoltam, hogy ezt fogja még pluszba a fejemhez vágni tekintve, hogy milyen sokszor mondta, hogy ha nem vigyázok akkor bántani fog... így vagy úgy de megteszi, és én pedig nem hittem neki. Nem akartam elhinni hogy akár testileg, akár lelkileg tudna engem bántani... a lelki részét ki is pipálhatjuk, mert elég rég volt, hogy egy pasi ennyire megbántson... hogy valakitől ennyire csak a visszautasítást kapjam. Mármint ez az eset más volt... mert ő nem csak egyszerűen visszautasított, hanem előtte elhúzta előttem a mézes madzagot, és csak utána tolt el magától és hagyott ott. Nem értettem magamat, mert az első alkalommal is ezt tette... ha akkor hagytam volna a fenébe, akkor most nem lennék itt, és ne tudott volna újra megbántani. Ezek szerint ilyen hülyén követem a vágyaimat, anélkül, hogy bármit is átgondolnék előtte. Nem csak Aaronra haragudtam, hanem saját magamra... mert én is tehettem erről az egészről, mondhatni valamilyen szinten saját magamnak okoztam azt, hogy most itt ülök mellette a lépcsőn megbántva, és szétesve.
- Nem Aaron... te azért nem érdemled meg, mert átnézel azon az emberen, aki próbál veled törődni... mert elvagy foglalva azzal, hogy te mennyire rossz vagy, és hogy eltaszítsd magad mellől aki próbálkozik nem törődve azzal, hogy a másik, hogy érez! - Mondtam ki neki amit gondoltam jelen pillanatban. Lehet kíméletlen voltam vele szembe, és ha nyugodt lettem volna, soha nem is mondtam volna ki neki ezeket a szavakat, de most haragudtam... nagyon, és azt akartam, hogy tudja, hogy ez márpedig nekem is rosszul esik. Hogy ennyire próbált eltaszítani magától... és értem, hogy ezzel magát is védeni akarta, hogy ne csináljon semmi rosszat, meg hogy talán engem megvédjen fizikailag. De lelkileg mindent csinált, csak nem védett meg, sőt rosszul érzem magam, és talán jelen pillanatban örültem is neki kicsit hogy messzebb húzódott tőlem. Muszáj voltam neki kimondani azt amit nem akart hallani, és tudom rosszul fog neki esni és nem is biztos, hogy megfogja ezt nekem bocsájtani, de inkább tudjon erről, minthogy mással is hasonló legyen mint velem.
Aztán elkezdett mesélni az életéről. Hogy mik történtek vele, hogy az anyja elhagyta, nevelőotthonba volt, és nagyon sok családot megjárt. Ott volt még az apja is aki azt a szörnyűséget tette az anyjával, de Aaronal se volt kíméletes. Én meg csak ültem ott és hallgattam, és nem tudtam mit mondjak. Közbe nem akartam vágni a mondandójába. Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenen átment, hogy nem is annyira véletlen az a dolog, hogy ő megakart védeni magától. De én akkor se tudtam megérteni... mármint értettem miért fél magától, hogy a régmúlt sebei nála nem gyógyultak be soha, és azért ilyen. De én akkor is keresni akartam benne a jót, és már rögtön nem is haragudtam annyira, mint még pár perce. Mert így az események tudatában, ő azért ilyen mert az élet egyáltalán nem volt vele kíméletes, sőt elég kegyetlen volt vele szembe. Ezeket amiket eddig nem mondott el... így össze lehetett rakni a képet, hogy ő mitől olyan amilyen. Főleg azután miután azt is elmesélte mi lett Laurel-el... a barátnőjével. Itt jött az a képbe, hogy én miért stimmeltem bele az ő világába... hogy ő miért nem szerette volna, hogy én ott legyek vele, és próbáljak a bizalmába férkőzni. Nem akarta hagyni, hogy törődjek vele, mert így már biztos, hogy az jár folyamatosan a fejébe, hogy az lesz velem mint azzal a lánnyal. Hogy ugyanolyan sorsa jutok mellette... és ezért féltett annyira magától, és ezért akart minden áron eltolni még ha lehet nem is ezt szerette volna. - Aaron... - Mondtam csak ki halkan a nevét, mert nem tudtam mit mondjak ezen kívül. Legszívesebben csak megöleltem volna.
Csak hallgattam lélegzet visszafojtva szavait. Az agyam pörgött, hogy mit is mondhatnék... mert annyi mindent akartam neki mondani, de a szavak egyszerűen nem hagyták el számat. Főleg, hogy csak mondta és mondta. Főleg aztán mikor kitért rám... még mindig ugyanúgy féltett magától, és még mindig jobb ötletnek tartotta, hogy messziről kerüljem el, de ekkor kimondta... kimondta, hogy mégis azt akarja, hogy maradjak, mert fájna neki ha elmennék. Nem gondoltam, hogy valaha hallok tőle ilyet... ez volt az utolsó gondolatom, de most mégis kimondta.
Én is tudtam, hogy nem lesz ez később se könnyebb ha visszamegyek vele, de nem érdekelt. Felálltam a lépcsőről, és elé léptem. Lehajoltam hozzá, és lehúztam fejéről a kapucnit. - Soha nem megyek messzebbre tőled mint két méter! - Vizes arcára csúsztattam kezem, hogy szemébe nézhessek. Nem tudtam rá haragudni ezek után... fájt volna, ha most itt kell hagyom. Tudtam, hogy maradnom kell!
Nem volt bennem rossz szándék, hogy ilyen közel voltam hozzá. Azután amit mondott végképp úgy voltam vele, hogyha ő bármit szeretne csak akkor lesz csók, vagy bármi. Én nem teszek semmi ilyet ami rosszul esik neki, és nem áll rá készen. Viszont egy dolgot megtehettem... óvatosan közelítettem felé, és egy lágy puszit adtam arcára. Ezek után el is engedtem arcát, és felegyenesedtem. - Gyere menjünk be, mert tiszta víz vagy. - Pillantottam le rá, és felé nyújtottam kezemet.

- Igen... igazad van, megbántottalak... és teljesen jogos a haragod... - értettem vele egyet csendesen, mindenféle ellenkezés nélkül. Érzések... igen, ebben egészen igaza is volt. Az érzésekkel kevéssé foglalkoztam... mondjuk, az is igaz, hogy azért, mert szerettem volna ha életben marad, és szerintem ez azért jó indok... Meg hát.. mások érzéseivel nemigen tudtam foglalkozni, eddig még nem adatott meg, hogy én törjem össze valaki szívét, vagy én hagyjak el valakit, vagy ilyesmi... ő volt az első, akivel kapcsolatban azt érezhettem, hogy bántottam a szívét... Aki előtte érzéseket táplált felém, hát... azt hiszem... nem élt addig, hogy igazán megbánthassam... Adeline az első, aki megérte, hogy megbántódhasson, és érzett is irántam... ezek szerint valamit... ha meg tudott bántódni... mert érdekeltem és... foglalkozott velem, és... akart tőlem valamit... De én meg elszúrtam, megbántottam őt, és... elüldöztem... megharagítottam, és már nem akart velem foglalkozni. Érthető is volt, és teljesen jogos, de... végre legalább azt érezhettem, hogy nem csak azon igyekszik, hogy velem lehessen, vagy hogy nekem jó legyen, önmagát is feláldozva akár, hanem... végre magára figyelt, és... és a saját érdekét helyezte előtérbe, azt, hogy... hogy neki ne eshessen több baja...
Csak hát én önző módon meg akartam magyarázni... magamat... hogy ha elmegy, legalább ne érezze azt hogy szándékosan bántottam, és... és tudja, hogy miért tettem, és miért vagyok ilyen selejtes barom, és... és kicsit reméltem, hogy hátha mégis marad... ha tudja, hogy nem rossz szándékból menekülök előle és a közeledése elől... mert én hülye mégis szeretném, hogy maradjon.
Habár, azon sem csodálkoztam volna, ha pont a múltam ismeretében inkább szedi a sátorfáját, azt mondja, hogy inkább nem akar küszködni, és megy a dolgára. Teljesen megértettem volna, már volt ilyenekben gyakorlatom. Bár a nevelőszülők és az igazi anyám sem mondta sose a szemembe, hogy azért dobbantanak, mert nem felelek meg az igényeiknek és mert nem akarnak bajlódni velem... azért mégis egyértelmű volt, hogy ez volt távozásuk oka. Apám legalább annyiban más volt, hogy ő a szemembe mondta, nem olyan vagyok, aki kellene neki, akivel foglalkozni akar. Ezzel valahogy mégis előrébb volt a szememben, mint az anyám, vagy a nevelőim... azok még annyira se becsültek, hogy a szemembe mondják az igazat. Adeline is ilyesmi volt... mármint, mint apám. Fájdalmat okozott vele, igen, viszont legalább megmondta kereken, hogy a baj velem van. Nem is haragudtam rá emiatt... valószínűleg nem is szabadott volna marasztalnom, vagy abban reménykednem, hogy majd mégis marad, mert nem az volt az ideális... a biztonságos megoldás. Ha már egyszer megbántottam, nyilván meg fog ez történni újra, és ki tudja hány féle módon tudnám még bántani... ennek itt és ennyivel kéne véget érnie, hogy én megbántottam, ő megharagudott, és kész... jobb, ha ezután már csak én szenvedek, amiért elmegy, és nem ő, mert mást is teszek esetleg vele, ha marad... ez még mindig így volna a legtisztességesebb...
Csak közben... közben nem akartam nélküle lenni... Annyira féltem, hogy mit tehetek vele még... és mégis vele akartam lenni, nem akartam, hogy elmenjen, és többé ne találkozzunk... hogy eltűnjön az éjszakában, és a hajnal nélküle találjon meg... Szenvedni akartam... mert tudtam, szenvedés volna, hogy valamiként megvédjem őt magamtól ha marad, mégis szenvedni akartam... küzdeni akartam magammal, hogy vele lehessek...
Amikor felállt a lépcsőről, azt hittem ennyi is volt... hogy jól éreztem, az lesz amit gondoltam, meghallgatott, döntött, hogy ez sok neki, és most elmegy... ezúttal tényleg... én pedig felkészültem, megtettem amit tudtam, most már engedtem volna... nem erőltettem volna, hogy maradjon, ha nem akar...
De ő megállt előttem. Nem néztem fel... bár éreztem, hogy lehajolt hozzám. Azt hittem elköszönni szeretne, vagy... vagy valami... Még amiatt sem ellenkeztem, hogy lehúzta fejemről a kapucnimat. Tőle ez már... egészen megszokott mozdulat kezdett lenni... és gondoltam, ha most találkoztunk utoljára életünkben, azt tehet velem, amit csak akar...
- Tessék?! - Amikor keze arcomhoz ért, felpillantottam rá hitetlenkedve, mert nem hittem a fülemnek... nem hittem el, hogy azt mondta, amit hallottam, hogy mondott... pedig azt hittem, pont az ellenkezőjét akarja...
- Akkor maradsz?! - félve kérdeztem, ahogy ajkai arcomat érintették, mikor megpuszilt. Kezem remegve, és bizonytalanul emeltem fel, és érintettem meg bőrömet ott, ahol az előbb még ő érintett. Ahogy kezét elhúzta bőrömről, én őt néztem, szememmel követtem, ahogy felegyenesedett, és először kissé bizonytalanul, zavartan pislogtam, mikor kezét felém nyújtotta.
Engem a legkevésbé az zavart, hogy vizes vagyok... de az, hogy ő azt mondta, visszajön velem... az... az olyan érzés volt, mint mikor a gyerekek ajándékot kapnak karácsonyra.
Megfogtam Adeline kezét, felálltam, és... és némi habozás után kezénél fogva húztam magamhoz karjaim közé. Átöleltem őt, és... és úgy fél pillanatnyi ismételt habozás után odahajoltam hozzá, és óvatos csókot adtam szájára. Csak egy... kicsi, rövid csókot, csak... egy olyat, hogy utána visszakézből pofon vághasson, ha nem volt ínyére a dolog... és sem őt, sem magamat ne tegyem ki túlzott... hát... kísértéseknek, csak... csak közben azt is meg akartam neki mutatni, hogy igenis nagyon örülök, amiért... amiért mégis marad, csak fogalmam sincs hogyan fejezzem ezt ki szavakkal...
- Biztos vagy benne, hogy... ezt akarod? - kérdeztem aztán, mert... hát, csak hogy... biztos legyen, hogy nem elhamarkodottan dönt, és nem sieti el a dolgot, és... ha mégis úgy döntene, elmehessen, ha meggondolná magát... én tényleg megértettem volna, nem rá haragudtam volna érte...
De azért mégis féltem, rettegtem tőle, hogy meg is tehetné, ha akarná... tényleg elmehetne, és... többé nem látnám...

Erre se ellenkezett, ami már egy kicsit ledöbbentett. Mármint valószínűleg megbántottam, és mégse mondott rá semmi olyat, hogy neki legyen igaza... csak csendesen helyeselt szavaimmal, és miután ezt megtette kicsit kezdtem rosszul érezni magam, hogy ennyire neki támadtam. Mármint én már nem az első ember lehetek, aki közli vele a hibáit, vagy szembesíti velük. Szerintem pontosan tudta jól, hogy milyen hibái vannak, épp ezért nekem nem kellett volna sokadszorra is közölni vele. Én viszont haragudtam, és nem bírtam ki, hogy ne mondjam a szemébe a véleményem, mert úgy éreztem, hogy ettől majd könnyebb lesz a lelkem. De nem lett az...
Így, hogy elmesélte múltját... nem éreztem úgy, hogy emiatt most itt kéne hagynom. Rossz élete volt eddig, erről nem ő tehetett, így hozta a sors... már ha ezek után lehet hinni a sorsnak, vagy akár istennek. Mert ez megkérdőjelezi létezését... mert másképp, hogy lehet hogy így elrontsa egy ember életét? Azért hátha majd később jobb lesz? Majd jót tesz velük? Aligha hiszem... főleg, hogy Aaron nem az a típus volt aki már könnyen engedett volna embereket maga köré. Sőt, ő szándékosan próbálta eltávolítani magától az embereket. Senkiben nem bízott a kutyáján kívül... bár annak fényében hogy mik történtek vele, már nem csodálkozom. És még én vagyok olyan hülye, hogy neki panaszkodtam a szüleimről, hogy itt hagytak engem 19 évesen... beakarták járni a világot. Őt viszont elhagyták a szülei... az apja még mielőtt megszületett volna, anyja pedig nem sokkal utána. Otthagyta őt egy ajtó előtt... bele se mertem volna gondolni ilyen lehetőségbe... ha majd egyszer nekem lesz. Legyen bármilyen helyzet, akkor se hagynám el a saját gyermekemet. Ő mégiscsak félig az enyém lenne... egy ártatlan gyermek... nem tudnám megtenni. Aaron is egy ilyen ártatlan gyerek volt... és ő nem tehetett arról, hogy milyen körülmények között fogant, mégis egyedül maradt. Úgy ahogy most is egyedül van... én pedig nem szerettem volna, hogy egymaga legyen.
Nem ellenkezett mikor lehúztam róla kapucniját, de aztán hitetlenkedve nézett rám mikor elmondtam neki mit is szeretnék. Csak jöttek a kérdések, de ez engem nem zavart meg abban, hogy még adjak egy puszit arcára. Bőre hideg volt és vizes, de nem érdekelt, utána lassan elhúzódtam tőle, és ahogy szemeink találkoztak úgy nézett rám mint aki nem értette mit mondtam. - Maradok! - Bólintottam. Mintha csak azért kérdezte volna meg, hogy tényleg biztosra menjen. De én nem akartam meggondolni magamat... biztos nehéz lesz, és minden türelmemre szükségem lesz, de nem érdekel... maradok.
Vonakodva, de megfogta kezemet, felállt és ekkor hirtelen magához húzott, karjaival átölelte testemet. Jött az újabb meglepetés, mert aztán pár pillanat múlva odahajolt hozzám, és megcsókolt. De csak röviden, és finoman, nem azzal a szenvedéllyel tette mint azelőtt. Ez inkább az örömnek szólt, hogy maradok vele, és nem menekültem el, mint annak, hogy mennyire vágyakozik utánam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, mert jól esett... és eszembe se jutott, hogy emiatt a csók miatt ki kéne akadnom, csak annyira váratlan volt... még tőle is meglepő volt, hogy ez történt.
- Igen ezt akarom! - Mosolyodtam el óvatosan, és én igazán nem akartam megszakítani a pillanatot, de éreztem, hogy ahogy ölel a ruháim kezdik átvenni a vizet az ő ruhájából. Így óvatosan elengedtem az ölelésből, és újra megfogtam a kezét.
- Most már tényleg menjünk fel. - Mondtam ki és elindultam előre, de úgy hogy közben fogtam kezét, és kb. húztam magam után, hogy biztos jöjjön. Fel is mentünk a negyedikre vissza ahol a lakása volt. Megvártam míg bemegy, és bezártam utána az ajtót. Ledobtam táskámat, és a felsőmet. Aaronra néztem akiből csöpögött a víz... felsóhajtottam. Nem akartam, hogy megfázzon, így bementem a fürdőbe és elkaptam az első törölközőt amit megláttam. Visszamentem hozzá. - Máskor kérlek ruha nélkül zuhanyozz. - Nevettem fel egy pillanatra ahogy végignéztem rajta, mert kb. úgy nézett ki mint egy ázott kiskutya. Rossz volt nézni ahogy csöpögött belőle egy víz, így kicsit tétovázva de hozzáértem pulcsijának cipzárjához, és lehúztam azt. - Nyugi ennél lejjebb nem vetkőztetlek. - Mondtam ki és csak ezután vettem le róla pulcsiját. Ledobtam a földre mert gondoltam majd utána össze szedem. - Öltözz át jó? Meg ne fázz. - Mondtam, és újra hozzá értem de most törölközővel a kezembe. Az arcát töröltem meg aztán egy picit próbálkoztam a hajával. Ekkor jöttem rá, hogy már megint beléptem a személyes terébe... mint valami rossz csábító, így abba hagytam. - Ne haragudj... - Léptem is egyet hátra. Nem tudom mennyire értékelte megint túlzott közelségemet, miközben én tényleg csak aggódtam érte meg ne fázzon.

És ő megerősítette. Azt mondta, hogy marad... mégis marad, tehát, akkor jól hallottam elsőre is, nem csak a képzeletem játszott velem kegyetlenül, ő... igazából is azt mondta, hogy itt marad...
Halvány, de boldog kis mosollyal, hálás pillantással reagáltam... vagyis igyekeztem olyat vágni, bár annyira meglepett, hogy tényleg... vagyis, hogy... hogy én ezt szerettem volna, és ő ezt is mondta... és ezt is akarja... sohasem éreztem vagy tapasztaltam még ilyet, így azt sem tudtam, merjek-e igazán örülni a dolognak... merjem-e elhinni, hogy nem álom, és hogy holnapra nem másul meg a dolog... vagy egy óra múlva, vagy két perc múlva...?
Azt hiszem, azért is akartam megölelni, mert érezni akartam hogy valóban nem képzelgek, hogy ez más, mint egy álom, hogy ez annál több... ez a valóság...!
És az volt, a valóság... megöleltem, és meleg teste érintése igazi volt, igazi és valós és... éltető... és ahogy megcsókoltam, még igazibbnak éreztem, még boldogítóbbnak!
Bár, ahogy finoman, de eltolt magától utána, s kibontakozott ölelésemből, éreztem, hogy nyilván megleptem... nagyon is, és... talán elsiettem a dolgot... meg hát csupa víz vagyok, ami engem ugye nem zavar, de őt talán igen... biztosan, és ő viszont megfázhat, nem úgy, mint én, szóval nem igazán volt jó ötlet tőlem...
- Ne haragudj... - szabadkoztam, és el akartam hátrálni kissé, ám amint megfogta kezem, azt úgy érzékeltem, nem ragaszkodik a távolodásomhoz... talán csak a vízből nem kérne többet... szóval maradtam ahol voltam, s csak bocsánatkérőn pislogtam rá.
- Jó, persze... idelenn hideg van már, biztos fázol - bólogattam, nem tudván figyelmen kívül hagyni, hogy a kabátján túl azért nincsen túlöltözve... éjjelre meg lehűl a levegő, így nem ellenálltam, hagytam magam, amikor húzni kezdett magával, vissza az épületbe. Igazából én még mindig kicsit olyan furán... éreztem magam. Ez nem olyan sokk volt, mint szokott lenni, inkább olyan... várakozás... vártam mikor mondja mégis, hogy elég volt, és ő most megy, mikor elégeli meg a bajlódást velem, vagy... mikor jön rá, hogy mennyire is vagyok sötét alak igazából... vagy majd ha megint tényleg kiakadok, vagy... vagy majd amikor rájön, hogy tudok repülni... előbb-utóbb biztosan elmegy majd, én pedig csak remélhetem, hogy addig nem fogok kárt tenni benne...
Viszont felkaptam a fejem, amikor hallottam kattanni a zárt. Hátrapillantottam, és rájöttem, ő zárta be az ajtót... és úgy tűnt, még csak nem is habozott... az ajtót bezárta, a táskáját letette, a kabátját levette... én meg csak bámultam őt döbbenten... és még mindig nem ez volt a legmeglepőbb... még csak nem is az, hogy eltűnt pár pillanatra a fürdőszobában... ahonnan utána törölközővel jött vissza... Számíthattam volna rá, hogy annak szükségét látja majd... bár én kezdetben azt gondoltam, jobban összevizezhettem mint hittem, és magát szeretné megszárítgatni... de nem... így sokkal jobban meglepődtem, amikor énhozzám jött oda a törölközővel.
Szavai hatására kicsit zavartan pislogtam le saját ruházatomra... Ja... így elnézve leesett, csináltam egy kis pacsát... csöpögött a víz a ruhámból, a hajamból is, meg éreztem hogy a cipőm sem egészen oké...
- Nem baj, ez csak víz... - megvontam a vállamat, gondoltam, majd lazán elütöm a kérdést, de megdermedt még a gondolat is bennem, amikor a felsőmet kezdte el kicipzárazni... Jó hangosan nyeltem egyet, mielőtt meghallottam volna nyugtatását. Bár kicsit sem éreztem ettől oldódottabbnak magam, még mindig aggódtam, hogy mindjárt eszemet vesztem... a helyzet annyira... szóval már nem is nagyon éreztem hatását a víznek, ami még az imént olyan jó volt... Levette rólam a pulcsim, és én követtem szememmel, hogyan hullik a padlóra. Eszembe jutott, hogy nekem is le kéne feküdnöm oda mellé kicsit... távolságot nyerni... meg a padló stabil...
Mintha víz alól szólt volna a hangja, miként kért, hogy öltözzek át... kicsit ugyan feleszméltem, mikor a törölközős keze az arcomhoz ért, s rá pillantottam, de teste közelsége bőven elég volt ahhoz, hogy elfelejtsem megnyugtatni, miszerint, én nem szoktam beteg lenni... Ahogy hozzálátott hajamhoz, nekem csak azon járt eszem, mennyire jó volna most a nyakába csókolni, aztán... az átöltözést hagyni a francba... és inkább őt is csak levetkőztetni...
Lehunytam szemem, hogy bírjak magammal... bár az, hogy nem láttam, csak éreztem, semmit nem segített igazából... csak hinni akartam, hogy más lesz tőle a helyzet...
- Én... - Mikor bocsánatot kért, rájővén, milyen közel is vagyunk egymáshoz, éreztem hogy eltávolodik. Ismét kinyitottam a szemem, és megráztam a fejem. Mély lélegzetet vettem.
- Nem... nem, nincs baj... csak túl... szóval... szóval elveszed az ember eszét... - próbáltam burkoltan a tudtára adni, hogy mennyire kívánatos... féltem, ha kimondanám kerek-perec, az csak egy nagy adag olaj lenne az amúgy is égő tűzre.
- Én... öhh... - kicsit feszülten és zavartan, de a háló felé intettem kezemmel, aztán lassan elmém beszédért felelős része is utolérte a gondolatot -, megyek... átöltözöm, egy perc és jövök. Addig... ülj csak le nyugodtan, vagy... amit szeretnél... - hebegtem-habogtam, őszintén reméltem, hogy nem a távozás lesz, amit szeretne. Bár beletelt pár pillanatba rávenni magam a cselekvésre, végül sikerült mozgásra bírni a lábaimat, megfordultam, két lépést téve a fal mellett még lerúgtam magamról az edzőcipőimet, lehúztam a zoknijaim is és a cipőkbe tömtem őket, aztán azokat otthagytam megszáradni, s mezítláb masíroztam el a hálóba, vissza sem nézve, mert féltem, ha visszanézek, maradok...
Pár percet voltam végül távol... lekapkodtam a vizes göncöket, az ágy lábához szórtam őket, vettem fel szárazakat, kb. két percig vertem a fejem a falba, hogy épp most teszem tönkre egy újabb ártatlan emberi lény életét... aztán utána, még mindig mezítláb, de immár száraz öltözékben visszaóvakodtam a nappaliba. Igaz, elképzelni sem tudtam mi következik ezután... már azt sem értettem, hogy jutottam el idáig... és hogy lehet hogy ennyi minden után ő még mindig kíváncsi a fejemre...?
- Ööö... nem vagy... esetleg éhes? - egy tétova kérdéssel nyitottam, már csak azért is, hogy ne őt bámuljam kukán...

Először nem akarta elhinni, hogy maradok. Ezért is kellett neki mégegyszer elmondanom, de szívesen tettem, mert utána elmosolyodott, halványan de mosolygott, és... nem tudom mit éreztem, talán egy kis melegséget a szívembe. Nem hiszem, hogy előfordult már ilyen... mármint, hogy rám mosolyogjon akár csak egy picit is. Jól esett, hogy ezzel örömöt tudtam neki szerezni, pedig csak azt mondtam, hogy maradok, de neki ez is elég volt.
Szívesen öleltem volna még, és bújtam volna karjaiba hosszú percekre, de ahogy éreztem a hideg vizet, eltávolodtam tőle. Már csak azért is, mert nem akartam komolyabban vizes lenni... mert ha az leszek, akkor át kéne öltöznöm, és nem tartok csak úgy magamnál váltó ruhát, tőle pedig nem tudom, hogy kérhettem volna ilyet. - Nem azért mondtam, csak már kezdek fázni kicsit! - Mosolyogtam rá egy pillanatra. Azért nem volt már olyan meleg, sőt kifejezetten lehűlt az idő így estére. Én pedig gyűlöltem fázni, és beteg se szerettem volna lenni. Azt utáltam a legjobban a világon! Otthon feküdni lázasan egyedül, senki nem néz rám soha, ha beteg vagyok. Egyedül a főnököm hívott fel, hogy mikor megyek már dolgozni, mert ő nem akar bent lenni helyettem, és utána rendszerint rám vágta a telefont. Kirázott a hideg még a gondolatától is, hogy megfázzak, vagy akármi.
Talán picit túlságosan is szabadon mozogtam a lakásában, és tüsténkedtem jobbra balra. Nem tudtam, hogy ez mennyire zavarja, de eszembe se jutott. Inkább arra koncentráltam, hogy hozzak neki egy törölközőt, és valamennyire megpróbáljam megszárítani. Nem akartam, hogy megfázzon, márpedig meglehetett az esélye, mert már több perce rajta voltak ezek a vizes ruhák. Aggódtam érte, így nem is nagyon gondoltam át tetteimet, mondhatni automatikusan cselekedtem, és nem gondoltam arra, hogy már megint hülye vagyok. Megint kellemetlenséget okozok neki ezzel, hogy fogdosom, még ha törölközőn keresztül is. De ez már csak akkor jutott eszembe, miután már megtettem ezeket, és észrevettem, hogy hagyja magát, sőt inkább némán tűrte azt amit vele csináltam. Behunyta szemeit és nagyon koncentrált, talán ez is volt az a mozdulat, ami miatt aztán észre vettem magamat. Gyorsan el is távolodtam tőle, és vártam mit fog mondani, mert nem akartam, hogy megint kiakadjon.
Ekkor mondta ki, hogy elveszem az ember eszét... én pedig tudtam, hogy beleestünk ugyanabba a problémába, mint mikor megcsókolt nem is olyan régen. Elszégyelltem magam, és lesütöttem szemeimet. - Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni... - Mondtam ki, de nem néztem szemeibe. Én tényleg igyekeztem nem olyat tenni amivel kitudnám akasztani, vagy olyan helyzetbe hozni, hogy olyat akarjon megtenni, amit aztán megbán utána. Mert ez történt, most már többször is.
Csak bólintottam egyet mikor azt mondta tétován, hogy elmegy átöltözni. És amint elment, én le is ültem a kanapéra, és ott maradtam a gondolataimmal. Gyorsan le is hajtottam azt a pohár vizet, amit töltött nekem nem olyan rég. Attól vártam a csodát, hogy jobban érezzem magam. Mert most olyan furcsa volt a helyzet... nem voltam benne biztos, hogy hogyan is álljak hozzá. Nem tudtam melyik lenne a jobb... ha távolságtartó lettem volna, vagy ha ugyanolyan közvetlen vagyok mint eddig. Mert ha nagyon közvetlen vagyok, akkor az lesz a vége, hogy ő rosszul fogja érezni magát, de én meg szerettem volna vele ilyen lenni... szóval inkább meg kell találnom az aranyközéputat. Igen az lesz a jó...
Míg elgondolkoztam, már vissza is ért, már átöltözve. - Nem vagyok éhes köszönöm... - Ráztam meg fejemet, de aztán gyomrom elég hangosan jelezte, hogy mekkorát is hazudtam. Megmondva az őszintét nem nagyon ettem ma még, de nem is nagyon akartam terhelni ezzel, viszont volt olyan kedves a gyomrom és elárult.

Persze, érthető is volt, bűntudatom is lett, hogy nem gondoltam erre előbb. Én olyan könnyedén el tudtam tekinteni, attól, hogy vizes vagyok, de arra nem gondoltam, hogy ha őt megölelem, ő hidegnek találja majd a dolgot, főleg, hogy őt magát is összevizeztem, és az este egyébként sem volt olyan hű de meleg ez óratájt... Nem is ellenkeztem már aztán, bár, nem is hiszem, hogy eszem lett volna hozzá, hogy megtegyem, amikor vissza kezdett engem is kormányozni az épületbe.
Amikor a törölközővel szárítgatni kezdett... akkor még nem is, de aztán felmerült bennem egy kósza gondolatként, amikor megszólalt, hogy... tulajdonképpen, amit én éppen tettem, nem is nagyon különbözött attól, amit ő a fél ismeretségünk alatt tett... A másikat helyeztük előtérbe, illetve, ha nem is egészen, de... véletlenül sem magunkat. Én papoltam neki, arról, miért kellene magára vigyáznia, magát óvnia, azzal törődnie, hogy ő biztonságban legyen és neki jó legyen... leszidtam, amiért nem szólt, hogy fájt neki, mikor megszorítottam a kezét... pedig én sem tettem igazán szóvá neki semmit, ha nekem valami nehéz volt, csak csendben hagytam... aztán meg max. utóbb kibuktam, mint a csókoknál is... így teljesen érthető is, miért haragudott meg rám... Ilyen volt a közelsége is, aminek nagyon nehéz volt ellenállni, persze... nem úgy, és nem is kellemetlen módon igazából, mégis... olyasmi volt ez, amiben azt hiszem valahol őt helyeztem előtérbe. Nem akartam megállítani, ahogy abban sem, hogy segítsen... engedni akartam, hogy gondoskodjon rólam... habár... persze, ez igazából nekem is jólesett... annak a részemnek jólesett, amelyik törődésre vágyott. Amelyik élvezte a gyengédséget, különösen tőle. Jólesett, hogy aggódik értem, még ha másik felem tudta is, hogy nem érdemlem meg, és egyébként is kár rám pazarolni, részben azért is, mert hiszen semmi bajom nem lehet a víztől... még talán ha vízbe akarnám fojtani magam, még az sem hiszem hogy menne... A víz csak víz.
Ami őt illeti, na ő egészen máshogy hatott rám, mint a víz. Tőle nem lehűlt a vérem, hanem épp hogy forrt. Egészen más érzés volt... jó és félelmetes érzés egyben...
- Nem a te hibád - siettem elébe menni, bár úgy éreztem már így is elkéstem... nem szerettem volna, ha miattam kellemetlenül érzi magát, vagy hibásnak, mikor nem ő tett rosszat, a hiba nagyon is énbennem volt, és azt akartam hogy ezt tudja is, ezért nem is tartottam magamban. - Ez az én... kettyósságom... Nekem kellene kezdenem vele valamit... - Habár, persze nem igazán tudtam, mit lehet ezzel kezdeni. Amellett, hogy igenis vágytam a közelségére, képtelen voltam leküzdeni az érzést, hogy ha elengedem magam, és hagyok dolgokat megtörténni, baja eshet miattam... mert ha elengedem a gyeplőt, kitörhet belőlem az a valami, amitől végleg elmenekülne... s még az volna a jobbik eset, ha el tudna menekülni, és nem történne vele miattam vagy általam valami végzetes...
Amikor az átöltözést követően visszatértem hozzá... tétova kérdésemre ő persze nemleges választ adott, de... gyorsan le is bukott. Ezen megint csak nem tudtam mást tenni, kicsit elmosolyodtam, és megcsóváltam a fejemet.
- Látom ebben nem értetek egyet, te és a gyomrod. Ettél ma már egyáltalán? - kérdeztem rosszallóan, és bevallom, kicsit élveztem, hogy most kettőnk közül nem én voltam a "rossz gyerek". Közben sarkon fordultam, és elballagtam a hűtőhöz, hogy körbenézzek benne. Tény, hogy nem vagyok túlzottan étkezéshez kötött fajta, és az önsanyargatásban bajnokságot nyernék, de azért én is szerettem olykor jót tenni a gyomrommal, vagy éppen Flipperével. Különben is, négylábú barátom imádta, amikor reptettem a tojásokat a hűtő és a serpenyő közt. Na persze, azt most biztosan mellőznöm kellett/illett.
- Szóval... van itthon tojás, ha szeretnéd, süthetek neked valamilyent, van hozzá szalonna is. De akad még maradék tejfölös tészta... az tegnapi, csak hogy ne kelljen félned, hogy megmérgezlek... - tudósítottam, miután bedugtam a fejem a hűtőszekrénybe. Habár nem tudtam mennyire szeret vagy akar enni esténként... azért én felkínáltam, amit tudtam, gondoltam, ha már szeretőféleségnek pocsék vagyok, legalább házigazdának hátha elmennék... Amúgy meg, úgysem engedtem volna korgó hassal menni vagy maradni... bármi is várjon ránk ma este ezen a téren...
- De ha gondolod, tudok csinálni szendvicset is, van felvágott - lestem vissza rá a vállam felett aztán. - Illetve, tudok egy helyet, ahol éjjel is szállítanak ki, ha mást ennél - javasoltam, végső kísérletem gyanánt, miközben felegyenesedtem, és vártam ítéletét vagy kívánságát, mit is szolgálhatok fel neki vacsora gyanánt. Be kellett vallanom, élveztem, hogy gondoskodhatok kicsit én is róla... Flipper volt az egyetlen, akivel igazán törődtem az elmúlt években, és ez valahol jól is volt így, mert ez biztonságos dolog volt így, előbb egyedül, és aztán vele, de mégis, igen, hiányzott az emberi társaság is, akármennyire is szerettem magam előtt is tagadni ezt, ez akkor is így volt... Biztonságos, de nem egészen kielégítő dolog volt így élni... jó és mégsem... a közjót szolgálta inkább a dolog, és valahol persze engem is védett, de főleg másokat. Ez jó, de... magányos dolog volt... ami elég bonyolult...

Mondhatni szinte kísértettem a sorsomat, mivel megint közel voltam hozzá, és nem hazudok, mert tényleg megint azt éreztem, hogy bárcsak közelebb lehetnék hozzá. Talán egy fél pillanatra el is kalandozott a tekintetem ajkain, de aztán ezt hamar kivertem a fejemből, már csak azért is, mert megígértem magamnak, hogy nem fogom erőltetni ezt a dolgot. És én tényleg tartani is akartam magam ehhez, amit magammal megbeszéltem. Talán vele is megkellet volna beszélnem, de ahhoz nem volt elég merszem, hogy neki is elmondjam. Bár veszíteni nem veszíthettem volna vele, sőt lehet őt is megtudtam volna nyugtatni ezzel valamilyen szinten, hogy én aztán nem fogom kísértésbe vinni szándékosan. De ahogy elmondta mondhatni ha az alap dolgaimmal foglalkozom, úgyis eltudom venni az eszét. Pedig az tényleg nem szándékos, és nem akarom, hogy rosszul érezze magát a társaságomba, nem akarom őt veszélyezni úgymond. Mert ez neki se biztos, hogy jó. Folyamatos feszültség forrás lehetek a számára... talán emiatt az egy dolog miatt lenne átgondolandó, hogy jobb lenne neki nélkülem, de így hogy megkért hogy maradjak... nem tudnám itt hagyni, még akkor se ha ez lenne a jobb ötlet mások szerint. Mert szerintem itt nem volt olyan, hogy rossz ötlet, mármint a maradás. Számomra ez volt a rossz lehetőség, hogy el kell mennem. Belegondolni se akartam, hogy itt hagyjam.
- Rendben én ezt értem, de én csak jobban ráerősítek ezzel... hogy ennyire próbálkoztam nálad. - Mondtam kicsit szomorúan. Mert én tényleg rosszul éreztem magam attól, hogy rossz helyzetbe hoztam őt, és mondhatni egy olyan helyzetbe "kényszerítettem" amit nem szeretett volna, hogy megtörténjen. Mármint ha kicsit is szerette volna ezt a dolgot, valami mégis akadályozza őt... ez a kettyósság ahogy ő nevezte. Én nem neveztem volna ennek ezt a tulajdonságát, csak szimplán nem akar annyira közel engedni magához még. És valljuk be, talán el is siettem én is ezt a dolgot.
Kicsit rosszallóan néztem le hasamra, mintha ezzel bármi rosszat tett volna, vagy külön életet élt volna. Talán az is eszembe jutott, hogy megdorgáljam amiért elárult engem, de az hülyén nézett volna ki, és én tényleg nem ettem egész nap, amiről csak én tehetek.
- Nem ettem ma még sok mindent... Nem volt sok időm! - Vontam meg vállamat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mert számomra tényleg ez volt. Nem nagyon vagyok az a nagy étkű, mert egész nap rohangálok a bárban, látástól vakulásig dolgozom, az evés volt az utolsó ami eszembe jutott napközben. Reggel munka előtt beszoktam kapni pár falatot, de utána már csak éjszaka eszek, miután hazaértem ami kb. ilyenkor szokott lenni. Nem azért mert nem szerettem enni, egyszerűen a sok munka miatt néha már észre se vettem, ha üres volt a gyomrom. Talán ezért is vágtam rá rögtön, hogy nem vagyok éhes.
Közben a hűtőhöz sétált, és kaja után kezdett el nézelődni. Fel is sorolt nekem kismillió lehetőséget, ami miatt komolyan el is kellett gondolkoznom, hogy melyiket szeretném. Nőből vagyok, nehezen döntök. Végül hiába a sok lehetőséget, úgy döntöttem hogy az első teljesen megfelelő lesz nekem, ami a tojás volt, és szalonna. - A tojás szalonnával teljesen jó lesz nekem. De csak akkor ha te is eszel velem... - Pislogtam rá nagyon szépen, és felálltam a kanapéról, hogy odamehessek hozzá. Aranyos volt tőle, hogy kajával kínált, és akár hajlandó is lett volna nekem készíteni valamit. Jól esett, és tetszett is... mármint ha egy pasi már kicsit is mozog a konyhában, az jól esik egy nő szemének, plusz a gyomrának is. Nem kell nekem rendelt kaja, szívesebben néztem volna, hogy a konyhában tüsténkedik kicsit, a másik pedig, hogy jól esett, hogy így gondoskodik rólam, és törődik velem... vagyis az üres gyomrommal!
- Szeretnéd, hogy segítsek neked valamiben? - Kérdeztem azért meg, mert hát nem voltam az a fajta aki ül a babérjain. Nekem az is tökéletes lenne, ha nem csak néznem kell hogy kavarog a konyhában, hanem segítek is neki. Mindkettő lehetőség teljesen jó lett volna a számomra!

- Ha nem rólad lenne szó, valószínűleg ellent tudtam volna állni, de... te valamiért másmilyen vagy nekem... - Én is éreztem, hogy meglehetősen buta megfogalmazás volt ez a részemről, csak hát... ennél igazából nem tudtam pontosabb leírást adni a helyzetünkről. Ő és én... valahogy máshogy voltunk, mint én és mindenki más. Nem mondom azt, hogy nem vonzottak máskor is nők, ha összefutottam egyel-kettővel az utcán, vagy valahol, de... az igazság az volt mégis, hogy... hasonló hatással nagyon rég nem volt már rám senki... pont ilyennel pedig még senki sem... Egészen olyan érzés volt, mintha direkt egy zsinóron rángatna Isten, szándékosan akarva, hogy kínban legyek... először vágyat keltett bennem Adeline iránt, mégpedig elsöprőt, viszont folyamatosan eszembe idézi, mi és ki is vagyok... nem csak egy szerencsétlen félnótás, de ráadásul gyilkos, és szörnyeteg... nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ugyan, mégis mit keresne egy ilyen férfi Adeline mellett?! Hosszú távon semmit, az teljesen biztos... röviden pedig... hát... nem biztos hogy az jó ötlet, mert nem biztonságos számára, bármikor baja történhet mellettem/miattam... De ott volt az a madzag. Isten kezében, aminek a másik végét valahova a gyomrom köré kötözték, és ahányszor csak Adeline megmozdult, mintha a gyomrom vele együtt mozdult volna... éreztem, hogy húzódik... feléje... kb. mintha mágnest nyeltünk volna mind a ketten... rohadt erős mágnest... És hiába tudom, hogy mi minden áll közöttünk, mert mégis, én arra vágyom, hogy egy szál ruha se legyen közöttünk, nem még más... ez Isten rettentően genyó humoráról árulkodott, úgy éreztem... úgy éreztem megint szórakozik velem, mintha direkt élvezné... hogy ad valakit, akit szerethetnék, de... NEM lehet... és miközben nézi hogy kínlódok, röhög odafenn a magasban...
Így végülis, az átöltözés és az evés, illetve étkeztetés gondolata is kimondottan hasznos volt, mert mindezt remekül fel tudtam használni a menekülésre, és hogy lefoglaljam magamat.
- Furán hangozna, ha leszidnálak érte, mi? - érdeklődtem kíváncsian, miközben a vacsoralehetőségek után kutakodtam. Valójában roppantul bosszantott a gondolat, hogy Adeline tetvek és barmok közt dolgozik, minden valószínűség szerint nem épp a legjobb fizetésért, de ennek ellenére sincsen ideje egész nap egy falatot sem enni...! De akár azt is kinéztem egy ilyen bárból, hogy direkt elvárás, hogy az ott dolgozó nők ne legyenek túl jól tápláltak, mert az gondolom nem tetszene a főnöknek... ezzel együtt magasról tett az egészségükre nyilván...
De próbáltam is gyorsan másra gondolni, mielőtt még megtámad a gondolat, hogy a mai két barom kihagyása miatti feszültséget holnap esetleg Adeline főnökén vezessem le... Ebben némileg segítségemre volt, hogy olyan szépen nézett rám, és... én szívem szerint őt tálaltam volna fel vacsorára... na persze... kellemes értelemben, nem pedig morbid, és gyilkos kannibál-módon...!
- Rendben van, megadom magam, de csak azért, hogy közelről figyelhessem amint eszel, és ellenőrizhessem, hogy nem a kutyának adod, amikor nem figyelek rád egy percig - intettem felé ujjammal, tettetett szigorúsággal, miközben kipakoltam a hűtőből a vacsora kellékeit. Természetesen, amint én rendezkedni kezdtem, Flipper is azonnal éber lett és tettre kész, s már robogott is hozzánk, majd ahogy lefékezett mögöttem, ugrabugrálva, illetve két hátsó lábán egyensúlyozva várta, hogy műsort adjak neki.
- Nem, te kis törpeterrorista, most nem játszunk, próbálj meg Adeline előtt inkább viselkedni - dorgáltam meg őt, mert azért kissé nehezményeztem, hogy beledumált, amikor én és Adeline... szóval, ha ő akkor nem szólal meg, talán nem álltam volna le és akadtam volna megint ki... Bár ez inkább csak fedősztori volt, azt mégsem mondhattam neki, hogy most nem játszunk tojásreptetőset, mert Adeline előtt nem varázsolhatok... mással kellett előrukkolnom. Így maradt ez. Más hirtelen nem is jutott eszembe. Ez legalább féligazság is volt.
Meg addig sem koncentráltam arra minden idegszálammal, hogy Adeline ismét közelebb jött...
- Ha nagyon szeretnél segíteni, nem tartalak távol erőszakkal, de... mondjuk, szerintem dolgoztál ma már eleget, órákat lehettél talpon, és biztos jólesne a pihenés - jegyeztem meg aztán, a végére egészen atyáskodónak is éreztem magamat... dehát... azután, hogy láttam, milyen embereket kell elviselnie nap, mint nap, és hogy ezt ráadásul rendes állapotok nélkül teszi, mert még csak nem is eszik előtte/közben rendesen... szóval... szerettem volna... gondoskodni róla, és jót tenni vele, legalább én... legalább egy kicsit... amennyire tehettem. De, mint mondtam is, ha ő nagyon szeretne segíteni, nem fogok ráparancsolni, hogy ne tegye... őrá bíztam a döntést.

» Aaron & Adeline - Adeline lakása - "Kellemes meglepetés"
» O'Hara otthon - Jack & Becca
» Aaron & Adeline - Park
» Aaron & Adeline - "Rainy Night" - 18+
» Adeline és Aaron - "A szépség és a szörnyeteg" - Kezdet