Aaron & Adeline - Park

Tárgy: Aaron & Adeline - Park 2019-09-03, 22:30

Elég kegyetlen lett volna tőlem, sőt akárki mástól, ha emiatt egy pillanatra is haragudott volna Aaron-ra. Mármint persze, eltűnt pár napra, de kellett ez neki, és nekem is azután a nagyon tartalmas este után. Nem gondoltam volna, hogy történhet ennyi minden egy este alatt, egy ember életében nem sűrűn van ilyen, sőt talán úgy tudom elképzelni ezt, hogy 20 évente, ha egyszer történhet ilyen. Vagy csak én életem volt túl unalmas eddig, és azért volt olyan furcsa, hogy ennyi minden történhetett? Hát csak nincs így... vagy mégis. Talán ilyenkor kéne ténylegesen elismernem, hogy unalmas egy nő voltam eddig, hogy semmi izgalmas nem történt, velem, kivéve persze most azt az estét amit Aaron-al töltöttem.
Eléggé csöndesen tettük meg az utat a parkig. Egyikünk se nagyon szólt a másikhoz, bár mondjuk ez nem volt akkora baj, mivel a lakhelyemtől kb. 5 perces sétára volt egy park. Mindketten zavarba voltunk, vagyis én biztos, Aaron-ról pedig csak sejteni mertem, hogy hasonlóan érzi magát mint én. Kicsit kizökkentett magabiztosságomból, hogy megjegyezte indulás előtt mennyire csinos vagyok! Aaron-tól ilyen dicséretet még nem nagyon hallottam, így ezért is esett különösen jól... én is szívesen megdicsértem volna, hogy milyen jóképű ma, de nem akartam ezzel sokkolni. Nem feltétlen akartam elijeszteni, márpedig róla eltudtam volna képzelni, hogy a dícséret hatására elkezd menekülni... meg hát úgy is tűnt volna, mintha nagyon nyomulni akarnék már megint. Amiben persze lenne igazság, mert vágytam arra, hogy közel érezzem magamhoz, akár egy kézfogás erejéig, de megígértem neki és magamnak a tudjuk mit!
Megérkeztünk a parkba, így gondoltam ideje lenne megszakítani a csendet, hisz végül is nem akartam, hogy csak némán sétálgassunk egymás mellett. Lehet úgy is mondani, hogy hasznosan akartam tölteni az időt mellette, és nem akartam pazarolni némaságra az értékes időt, amit vele tölthetek.
- És, hogy van Flipper? Gondolom sokat kellett könyörögnie, hogy elhozzad hozzám. - Szólaltam meg végül, mert azért mégse akartam rögtön bekezdeni azzal, hogy ő hogy van. Bár szívesebben kérdeztem volna tőle, mert mint látom, Flipper teljesen jól van. Sőt eléggé felvan most pörögve valami oknál fogva, gondolom örül, hogy lehoztuk a parkba.
- Meg persze az is érdekel, te hogy vagy. - Nem bírtam ki, és végül ezt is hozzá tettem. Reméltem, hogy valamit elárul napjairól, és nem fog akkorát hazudni. Mert nem hinném el neki, ha egyszerűen azt mondaná, hogy nem történt semmi baj, és minden a legnagyobb rendben volt. Nem tudtam róla elképzelni, hogy félvállról vette volna azt az estét, tekintve, hogy volt példa kiakadásra nem is egyszer. Aggódtam érte, és azért kiakartam húzni belőle pár információt, persze azért bizonyos határig, mert nem akartam belemenni semmiféle vitába, amibe sikerült már belekerülnünk egy párszor amiatt, mert nem egyezik a véleményünk... nagyon sok mindenben! De én ezt nem bántam, vagy nem érdekelt inkább... fontosabb volt, hogy velem legyen, és hogy jól legyen!

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-09-05, 22:32

Ha jobban belegondoltam, még... soha nem voltam annyira ideges, mint most. Pedig nekem azért lételemem, hogy mindig ideges legyek valamiért, ha mást nem, csak azért, hogy még mindig a Föld felszínén járok...
Most azért voltam ideges, mert... nem csak eljöttem Adeline lakásához, de oda is mentem hozzá... nem csak becsengettem, de még csak el sem szaladtam, mielőtt ajtót nyitott volna... s nem csak hogy beszéltem vele, de még el is hívtam magammal... és ez már majdnem olyan volt, mint egy randi...
Én meg nem randizok.
Mondjuk... csajom sem szokott lenni, ez meg most... már majdnem hogy olyan, mintha lenne... és... hát... Hogy is mondták abban a filmben? Én nem vagyok egy okos ember... de azt még én is tudom, hogy mi a szerelem... és... én nem voltam benne ugyan még egészen biztos, hogy ez az, de... amikor arra gondoltam, hogy Adeline mellett szeretnék lenni mindig... az... az olyan érzésnek tűnt... amilyenre emlékeztem, csak sokkalta erősebb... és hevesebb, és... jobb... és félelmetesebb.
Persze, mondhattam volna továbbra is, hogy ezt én nem akarom, de valójában nem a szerelemmel volt nekem bajom, hanem azzal, hogy akit megszeretek, az általában elment... egyszer meg is halt. És akit a legjobban szerettem, nem csak meghalt, de én öltem meg...
És féltem, hogy ha nagyon megszeretem... Adeline-t is meg fogom ölni...
Csak... az volt a baj, hiába féltem ettől, mert így is csak... vele akartam lenni, éjjel is, nappal is, és... mindig... Legszívesebben számonkértem volna rajta, hogy azt mondta, többet nem fog tőlem messze menni, de most is messze voltunk, és sokáig... ő nem maradt velem, én nem jöttem utána, és messze voltunk egymástól... sokáig... és rossz volt.
És nem akartam többet ilyen messze lenni tőle...
Ahogy sétáltunk az utcán, egyik kezem közvetlen az övé mellett volt, ahogy mentünk egymás mellett, és... úgy... legalább öt percen át azon méláztam, hogy mi lenne vajon, ha megfognám a kezét...
Ez azért is volt végülis jó, mert kb. pont öt percnyire volt a park Adeline lakásától, szóval, mire kilyukadtam a gondolat végére, már meg is érkeztünk, és a parkban most is emberek lézengtek, szóval így nem nagyon kellett attól félnem, hogy elfogynak, mint néha az utcán szoktak... A parkban szinte mindig van ember. Maximum éjjel nincs, de most nem volt éjjel, úgyhogy... nem volt vész. Szóval nem állt fenn a veszély, hogy nagyon elszalad velem a ló, ha teszek egy ilyen... hát... "lépést" feléje, szóval... gondoltam, kihasználom a pillanatot, és amikor ő megszólalt, s Flipperről kérdezett, én vettem egy nagy levegőt, és miközben válaszoltam a kérdésére, egészen feltűnésmentesen, mintha... meg sem történt volna... csak simán... megfogtam a kezét... És csak remélni mertem, hogy nem kérdezi meg, hogy mi a fenét csinálok, mert biz' isten, nem tudtam volna mit válaszolni rá...
- Igazából, inkább én könyörögtem neki... először nem akart megmozdulni, lusta... megszokta, hogy keveset járunk ki... csak mikor szóba kerültél, mert téged szeret... utána olyan lett, mint egy hibbant kakukk... és ezért is gondoltuk, hogy hátha eljönnél velünk sétálni... és... most itt vagyunk. És... úgy látom, élvezi a társaságod - néztem le közben a kutyára, aki feltűnően élénk volt, ahhoz képest, hogy csak sétáltunk. Mikor csak ketten vagyunk, sose ilyen, még... akkor sem, amikor esetleg nőstényekkel futunk össze... pedig ő szeret a nők után szaladgálni.
Persze, miközben beszéltem, végig ügyeltem rá, hogyan is fogalmazok, de... valójában, ez az egész nem csak Flipperre, de rám is ugyanúgy igaz volt. Magamtól rühelltem kijönni a lakásból, bezzeg Adeline miatt... és sétálni se nagyon akartam, de ővele... és nekem nem szoktak hiányozni az emberek, de ő... Vele minden más volt. Egészen más...
Ami a kérdés rám vonatkozó részét illette, hát... arra nem egészen tudtam, mit is feleljek. Mondjam azt, hogy a falat kapartam nélküle? Hogy a jövőbéli, Pokolbeli víg napjaimon merengtem, milyen lesz majd odalenn azon töprengeni az örökkévalóság hosszába nyúló szenvedés közepette, hogy ő a Mennyben van az angyalok között?
Nem voltam éppen biztos benne, hogy ezeknek a válaszoknak ő igazán örülni tudna, vagy... hogy egyáltalán elhinné nekem, ha ezt mondanám. Utóbbi esetében inkább valószínű, hogy az eddigieknél is flúgosabbnak gondolna.
- Én meg... jól vagyok. Sokat dolgoztam... meg... ilyenek. Minden olyan volt, mint máskor... - feleltem végül, kissé talán vontatottabban a kelleténél, mert kicsit túlkoncentráltam közben, hogy ne üljön ki az arcomra, hogy igazából a világon semmi mással nem is nagyon foglalkoztam, csak azzal, hogy vele akarok lenni, és ezt miért nem szabad... de hogy utóbbi miért is nem érdekel, miközben nagyon is érdekel...
- Nézd, ott koldultam régen a hegedűmmel, amit kicsivel odébb loptam - mutattam hirtelenjében úgy pár méterrel előttünk egy kis köves részre az ösvény mellett, mintegy nyilvánvaló elterelésül, arról, hogy én mit is csináltam mostanság, meg azt milyen állapotban tettem, de... őszintén szólva... direkt olyan dologgal próbálkoztam, ami talán megragadja őt, és eltereli a figyelmét... Persze, ez genyó húzás volt a részemről, de... akkor is, jobb volt, mint bevallani, hogy nélküle egy kupac nyűglődő semmi voltam... azelőtt is, de mióta megismertem, főleg...

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-09-06, 10:38

Hiányzott míg nem volt velem... rossz volt az a pár nap. Bizonytalan volt, hogy akkor most mi lesz velünk, vagy hogy egyáltalán lesz ennek folytatása. Mert akár az is lehetett volna lehetőség, hogy azzal az egy találkozóval véget is ér ami köztünk van... mondhatni rá hagytam a döntést. Én nem akartam a nyakára járni, jobb volt ez így, hogy rábíztam. Mert ez igenis egy döntés volt! Dönthetett volna úgy, hogy ezt nem szeretné folytatni, tekintve, hogy milyen veszélyesnek is gondolja magát, aminek még mindig nem tudom igazán az okát. Vagyis volt az a verekedés aznap éjszaka... mikor annyira elvakította a harag, és volt egy pillanat mikor én is elkezdtem félni, de ez az érzés hamar el is szállt aztán, látva hogy milyen is ő. Mert az este folyamán, volt alkalmam megismerni valamennyire... és tudom, hogy ha ezt elmondanám neki, akkor megint csak egy vitába kötnénk ki, így inkább megtartottam magamnak ezt a dolgot. Biztos, hogy ellenkezve, ahogy már nagyon sokszor megtette ezt már, pedig nem régóta ismerjük egymást. Majd talán egyszer sikerül meggyőznöm a saját igazamról... vagyis azt hiszem.
Szívesen mondanám azt, hogy megérte várakozni rá, mert most itt van, és itt sétál mellettem! És ez annyira jó érzés volt, hogy megint mellette lehetek. Talán még randinak is nevezhetjük ezt a találkát, nem? Vagy már csak én képzelem magamba ezt a dolgot? Azért rákérdezni nem mernék erre, hogy akkor "most ez egy randi"? De nem is akartam... láttam rajta, hogy ideges volt, és hát én is az voltam... bár én inkább izgatott voltam, és boldog!
Miközben válaszolt kérdésemre éreztem valamit kezem irányából... meleg kezének érintését éreztem, ahogy megfogja kezemet. Hirtelen le is néztem kezünkre meglepődöttségembe, de aztán elmosolyodtam, és picit megszorítottam kezét... utána már csak válaszára figyeltem. Vagyis igyekeztem, mert kicsit kizökkentett ez helyzet, de persze jó értelemben!
- Hmm szóval ezek szerint te említettél meg Flippernek! - Szűrtem le a mögöttes tartalmat, de aztán folytattam is egy kis szünet után. - Örülök, hogy lehívtatok, én is szeretem Flipper társaságát, úgy érzem nagyon kijövünk egymással! - Néztem le a kutyusra, aki élénken futkározott, már amennyire a póráza engedte neki. Legszívesebben azt is hozzátettem volna, hogy nemcsak Flipper társaságát szeretem, de aztán elengedtem a dolgot, mert nem akartam túlságosan rámenősnek tűnni, ahogy már egy párszor már megtettem. Tényleg visszafogtam magam!
Kissé vonakodva, de végül válaszolt kérdésemre, amit felé intéztem. Nem nagyon tudtam elhinni, hogy ez az igazság, de nem akartam firtatni ezt a kérdést. Rábíztam, hogy mennyit szeretne elmondani erről a pár napról amit külön töltöttünk, és nem is kérdeztem vissza, pedig tudtam volna ellenkezni. Abból kiindulva, hogy láttam már szétesni, mondhatni lehetetlennek gondoltam, hogy most meg ennyire lazán vette a dolgokat, de mindegy is, nem húzom ezt a témát. - Jó, hogy elszabadultál egy kicsit a munkádtól. Mindenkinek jó egy kis friss levegő... - Mosolyodtam el óvatosan.
Egy kis csönd után megszólalt, és megmutatta, hol is hegedült régen, és hogy a hegedűt nem messze onnan lopta el. Ismertem a történetet, itt ismerte meg az előző barátnőjét is, miközben ott hegedült. - Mikor játszottál hegedűn utoljára? Szeretném ha majd egyszer nekem is játszanál! - Mondtam ki óvatosan. - De persze nem muszáj, csak ha szeretnéd! - Kezdtem el rögtön mentegetőzni, mert nem tudhattam mikor játszott utoljára... lehet, hogy annak a lánynak játszott utoljára, és már nem is szeretne másnak emiatt. Lehet nem szándékosan, de megint sikerült belenyúlnom a legjobb témába!

Közben eszembe jutott, hogy táskámba bedobtam egy pokrócot, ha már lejöttünk a parkba. Gondoltam fel is vetem az ötletet, hogy üljünk le egy füves részre. Ott Flipper is eltud szaladgálni körülöttünk. - Van a táskámba egy pokróc, direkt emiatt hoztam. Nem ülünk le a fűbe valahova? - Kérdeztem meg végül egy halvány mosollyal az arcomon.

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-09-06, 22:13

Megfogtam a kezét. Igen. Sikerült. Ez nekem azért is volt most amolyan siker, mert sikerült úgy kiviteleznem a dolgot, hogy előtte nem kértem tőle engedélyt rá... - valahogy úgy éreztem, ő inkább értékelné a dolgot, ha nem kérdezném meg előtte, hanem csak úgy... megtenném -, illetve, sikerült úgy összehoznom a dolgot, hogy nem kezdtem el rögtön szorítani is a kezét, csak... csak úgy normálisan fogtam. Mintha ez egy tökre hétköznapi dolog volna tőlem, hogy valakivel kézen fogva sétáljak a parkban, pedig... tulajdonképpen ilyet még sosem tettem senkivel... Na jó, persze, gyerekkoromban nekem is megfogták a kezem, ha arról volt szó, hogy az utcára vittek, de... azon kívül, így még... sose volt ilyenre példa. És a múltkor ugye "csak" azért fogtam Adeline kezét, hogy ne menjek vissza meggyilkolni a két részeg barmot, s emiatt ráadásul fájdalmat is okoztam neki... de most... most jó érzés volt, hogy... csak azért fogom neki a kezét, mert... mert fogni szeretném. Nem volt vele igazából hátsószándékom, nem szükségből tettem, vagy ilyesmi, egyszerűen csak érezni akartam a bőrét... csak... meg akartam érinteni... És őszintén reméltem, hogy tényleg nem szorítom neki nagyon, és nem okozok fájdalmat, erre direkt igyekeztem odafigyelni... Igazából, csak azért nem szólítottam fel rá, hogy ezúttal szóljon, ha fájdalmat okozok, mert egyrészt, nem akartam felhívni rá a figyelmet, hogy fogom a kezét, nem akartam neki feneket keríteni, meg... hát... tényleg nagyon figyeltem én is, hogy ne szorítsam nagyon...
Ahogy szemem sarkából láttam, hogy ő lenéz a kezeinkre, én a lehető legegyenesebben lestem előre, még véletlenül se moccant fejem, nehogy lebukjak a dologgal, mert ugye... nem kerítünk neki feneket... mintha mi sem történt volna... Na persze... azért, amikor megszorította a kezemet kicsit... azért magamban elmosolyodtam... és alig-alig észrevehetően, picit megcirógattam a hüvelykujjammal a keze felső felét... de tényleg csak annyira, mintha tök véletlen lett volna, sőt, mintha meg sem történt volna...
- Aha... néha beszélgettünk rólad - hümmögtem, egészen bele sem gondolva, hogy ezzel két dolgot is kapásból elismertem, amit feltehetőleg normális ember nem tett volna... Egy: hogy szoktam beszélgetni Flipperrel. Kettő: hogy őróla szoktunk beszélgetni Flipperrel. És, mivel alapjáraton én beszélek Flipperhez, és nem fordítva, így ugyebár ebből következett is, hogy én emlegettem őt... jobb híján Flippernek, hiszen mással nem is nagyon találkoztam az elmúlt időkben, de olyannal főleg nem, akivel beszélőviszonyban is lennék...
- Hát, nem is árt vele jóban lenni. Bosszúálló típus, szóval... ha valaki vele akar lakni, jobb, ha jóban van vele... - jegyeztem meg, csak úgy egészen félvállról, mintha fel sem merült volna bennem a gondolat közben, hogy ugye én nem akarok őtőle külön lenni... ő meg megígérte, hogy nem megy tőlem messze, tehát... ez akár olyasmit is eredményezhetne... egyszer... a távoli jövőben... ha addig meg nem ölöm... hogy mi... mi mind a ketten együtt lakjunk Flipperrel.. és hát akkor egy ilyen esetben még jól jönne, hogy jóban van a kis szőrös négylábúval... végülis... amennyire tudom, a nők érzékenyek a cuccaikra... Gondolom Adeline nem örülne, ha Flipper megenné a cipőit, vagy ilyesmi...
Mondjuk, ezt úgysem mondtam volna ki hangosan, semmi pénzért sem... hiszen milyen lenne már az... azt hinné, el akarom rabolni, vagy valami flúgos zaklató vagyok, az meg nem vagyok... vagyis de... de mégsem.
- Mhm... igen... ritkán vagyok levegőn - vallottam be. - Mondjuk nem kizárólag a munka miatt... - tettem még hozzá, de azt már nem, hogy azért, mert mindenkinek biztonságosabb úgy, ha minél kevesebb a kapcsolatom a világgal... Mondjuk, most meg ehhez képest itt kóricálok vele a parkban, fogom a kezét is, beszélgetünk... szóval, marha szarul csinálom ezt az elszigetelődést, azt hiszem, ezt borítékolhatjuk...
De hálás voltam, amiért nem feszegette, hogy mivel is foglalkoztam, míg nem jöttem el hozzá... nehéz lett volna olyan választ fejtenem ki, ami igaz-szerű is, és nem is keserítem el vele... mert hát... őszinte is akartam lenni, de elszomorítani sem akartam, meg hát... vannak dolgok, amik az igazsághoz tartoznak, de amiket nem tud, és... amiket még nem is mondok el neki... pedig kéne... kellene... nagyon is... úgy volna tisztességes, és... na... de... nem... még nem... még kicsit szeretném, ha maradna... velem... és ha elmondom, úgyis elmegy... örökre...
- Na és... a te munkáddal mi újság? - érdeklődtem óvatosan... nem kitérve arra, hogy ugye mostanában nem találták-e meg részeg vadbarmok, akiket nem voltam ott péppé verni? Mert akkor biztosan eluralkodna rajtam a bűntudat, és... azt... nem őrajta akartam kitölteni... azt semmiképp...
- Hát... már régen. 8-9 éve... - feleltem, mintha csak gondolkodnom kellene rajta. Igazából persze nem kellett, tudtam pontosan. Laurel halála óta nem játszottam. Akkor elégett a lopott hegedű a lakással és az életemmel együtt, és... én abbahagytam. Csak úgy egyszerűen. A hegedű miatt ismertem meg Laurelt is, és azt éreztem, az hozzá tartozott, én meg nem akartam újra kockáztatni, hogy a zene miatt valaki az életembe keveredjen. Persze a zenét ugyanúgy szerettem én, ahogy a hegedűszót is szerettem, csak... már nem csináltam. Persze, elég sok olyan dolog volt, amit Laurel halála után nem csináltam többet, és... akadnak, amikhez most mégis volna kedvem, így hogy megismertem Adeline-t... lehet, hogy akár játszani is tudnék neki, és lehet, hogy még élvezném is... Főleg, ha már ő szeretné, és hát... mondta is, hogy örülne neki... én meg szeretném, hogy örüljön... nem tudom, vajon menne-e, de... neki... szeretnék örömet okozni...
- Ha szeretnéd, egyszer majd játszhatok. Csak hegedű kell hozzá... - Úgy mondtam, mintha tényleg csak az volna a híja. Persze, fogalmam sincs róla, vajon ha a kezemben volna egy, menne-e a dolog, csak hát, nem akartam ezzel elszomorítani sem, meg terhelni sem őt... és tényleg én sem tudtam. Azóta nem is próbáltam.
- Egyébként... mikor a múltkor nálam voltál... emlékszel reggel a zenére? Az is én voltam... Megvan pár régi előadás CD-n... a netről... abból az időből, mikor játszottam egy zenekarban kicsit - meséltem, részben azért is, hogy hátha érdekli, meg... nem akartam, hogy azt gondolja, rosszat kérdezett, hiszen én hoztam fel a zene-dolgot. Meg egyébként is megfogadtam, hogy minden kérdésére válaszolok, mert nem akarok előtte titkolózni... És tényleg nem volt baj, hogy erről beszélünk, én akartam, én hoztam szóba, szóval nem akartam, hogy ő esetleg azt higgye, hogy ezzel most rosszat kérdezett.
- Ha szeretnéd, üljünk le - bólintottam, amikor felvetette, hogy van egy pokróca, s leülhetünk rá, és végülis... egész könnyen ment. Mert hát, nem gondoltam, hogy gond lehet belőle, emberek közt vagyunk, nyílt terepen, hogy ülünk-e vagy mászkálunk, mindegy, amennyire biztonságos sétálnunk, ülhetünk is, és... úgy is beszélgethetünk.
- Keressünk árnyékot? - kérdeztem, mert... nekem igazából mindegy, úgyis edzek a Pokolra, de ő ember, az embereknek meg nem jó, ha megsüti őket a nap... meg Flippernek is jó lehet az árnyék... bár, ha arról van szó, ő remekül elvan az én árnyékomban is... nem szégyenlős orvosolni a maga bajait, ha kell.

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-09-07, 23:55

Kezének érintése kellemes volt, de mégis meglepő. Most nem azért fogta meg a kezemet, mert visszafogjam, vagy azért, hogy ez olyan visszahúzó erő legyen számár mint a múltkor, mikor az a nagyon komoly verekedés volt. Akkor azért fogta meg a kezemet, hogy ne menjen vissza ahhoz a mocskokhoz. Viszont most csak úgy fogta meg a kezemet... most nem volt különleges ok, vagyis volt, mert gondolom neki is jólesett, hogy hozzáérhetett kezemhez. Talán ő is épp annyira vágyott érintésemre, mint én az övére... ezt jó lett volna hallani tőle, de nem vártam el, hogy ki is mondja. Tudom milyen szorongó, és tudom, hogy lehet sok minden lesz, amit nem fog kimondani, csak érintésekkel fog kifejezni a számomra... szerintem ez is ilyen lehetett, és reméltem, hogy nem gondolok bele többet, mint ami van. Óvatos akartam lenni.... mondhatni nem akartam túl gyorsan beleélni magam, még akkor is, ha ilyen intenzívek az érzéseim felé... még sose éreztem ilyet, ilyen kevés idő alatt, hisz még alig ismerjük egymást, de mégis elszabadultak az érzéseim, ha mondhatjuk így!
Nem reagált arra, hogy lenéztem kezeinkre meglepődve. Vagyis reagált, de nem azzal, hogy mondjon valamit, vagy hogy ugyanúgy lenézzen kezeinkre, hanem óvatosan, szinte alig észrevehetően megcirógatta hüvelykujjával a kezem felső felét. Mosolyom még jobban kiszélesedett, de nem mondtam semmit... nem akartam elrontani a pillanatot felesleges megszólalásokkal.
- Szóval akkor sokat gondoltál rám? - Tettem fel teljesen ártatlanul a kérdést. Nem gondoltam amúgy, hogy bármi furcsa lett volna abban, hogy Flipperrel beszélte meg ezt a dolgot, vagy legalábbis emlegetett neki! Aaron eléggé egy magányos fajta volt, és Flipper talán amolyan társaságként is szolgál neki, és ezzel nincsen baj szerintem! Kiskoromba volt egy hörcsögöm, és kisiskolás koromba, elég sok mindent beszéltem meg vele. Persze ő mélyen hallgatott, de ahogy észrevettem türelmesen végighallgatott... és ettől persze nem gondolom, hogy én őrült lettem volna. Szimplán csak barátok híján ő volt az én kis barátom... persze amíg aztán meg nem halt.
- Én tényleg igyekszem vele jóba lenni. Amikor nálad aludtam, akkor se túrtam ki, sőt még meg is simogattam, hogy nehogy aztán ő rúgjon ki engem az ágyból! - Kezdtem kicsit mentegetőzni, mert én tényleg jóba akartam lenni Flipperrel, és úgy érzem tettem is érte. Semmiképp nem akartam, hogy ő bármilyen formában is bosszút álljon rajtam. Kitudja azt, hogy tenné meg! Talán lepisilné a cipőmet, vagy rosszabbik esetben meg is enné azt... mondjuk hülyeséget mondok, mert a kettő egyformán rossz bosszú.
- A munkám? Jól van köszöni szépen. Tartottam pár nap szünetet, és már új helyen kezdtem a héten. Jó kis hely... majd eljöhetnél megnézni ott is engem! - Utaltam ezzel arra, hogy hát az előző munkahelyemen is végeredménybe meglátogatott... vagyis inkább annak a helynek volt köszönhető, hogy találkoztunk, mert betévedt aznap este! Ennyi pozitív volt ebben a munkahelyben, amúgy gyűlöltem. Viszont mégis hálás leszek, hogy viszont emiatt ismerhettem meg Aaront!
- Majd szeretném, de csak akkor ha te is szeretnéd! Nem szeretném rád erőltetni! - Biztosítottam azért róla, hogy nem muszáj, ha nem akarja. Nem tudom, hogy milyen sebeket szakítanék fel benne, ha kényszeríteném rá... vagy legalábbis túlságosan erősködnék. Rá szerettem volna ezt bízni... én akkor se sértődtem volna meg, ha azt mondja, hogy nem szeretné, mert esetleg még nem áll rá készen!
- Majd elkérhetem azt a CD-t? Meghallgatnám otthon... - Pislogtam rá kifejezetten szépen, hátha megkapom kölcsön, és meghallgathatom, mert sajnos akkor túlságosan aggódtam érte, ahogy ott ült, így csak foszlányokat hallottam a zenéből. Viszont nagyon szívesen meghallgattam volna otthoni magányomban.
- Igen keressünk, de talán már meg is van! - Mondtam ahogy körbenéztem, és fel is fedeztem egy árnyékos helyet egy fa alatt. El is kezdtem húzni magammal Aaront a kinézett helyszín felé, és mikor odaértünk elengedtem kezét. Bár ne kellett volna elengednem, de muszáj volt! Leterítettem a plédet, és le is huppantam rá, és már csak arra vártam, hogy Aaron is leüljön mellém.
- Flippert is elengedhetnénk... biztos nem menne messzire, vagyis csak annyira, ahol még lát minket. - Vetettem fel az ötletet, hátha nem félti annyira. Vagy nem tudom... nem hiszem, hogy bármi baj lehetne belőle. Legalább tudna egy kicsit szaladgálni, és utána ő is letudna pihenni itt a pokrócon mellettünk.

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-09-09, 22:21

Nem mondott semmit, ellenben, kicsit úgy tűnt nekem, hogy jobban mosolyog, miután megsimogattam a kezét kicsit... és ez nekem jó jelnek tűnt... azaz hogy... olyan jelnek, ami azt sugallta, hogy nincsen az ellenére a dolog... Ez pedig számomra jót jelentett... mert ha nem bánja, akkor elvileg jó neki, tehát nem szorítom a kezét, tehát nem fáj neki, szóval... akkor ezt kivételesen nem rontottam el... Eddig legalábbis. De továbbra sem akartam, szóval ezután is nagyon odafigyeltem rá, hogy óvatos legyek, és úgy fogjam a kezét, hogy abból nehogy neki rossz érzései keletkezzenek, szóval nehogy fájjon neki, vagy hasonló...! Mert tényleg vigyázni akartam rá, és ÉN sem akartam bántani, ahogy azt sem akartam, hogy a rosszabbik énemmel meg kelljen ismerkednie, de a jobbik énemmel sem szerettem volna semmiféle kárt sem tenni benne, még véletlenül sem...
Kérdését hallva úgy... egy percig haboztam, körül-belül, végül bólintottam lassan. Úgy tűnt, legalábbis nekem, ránézésre, hogy az elszólásom ellenére sem akar kinevetni, vagy ilyesmi, mert én Flipperrel beszélgettem róla...
- Igen... sokat... Eléggé sok... sok dolog történt a múltkor, és... sok dolgon gondolkoztam... rólad és... rólunk, meg... meg sok mindenről... Dolgokról, amik voltak, és dolgokról, amik... nem... - A vége felé már éreztem, hogy ég a fülem zavaromban, szóval inkább befogtam, és számat összeszorítva lestem magam előtt az ösvényt. Igen, valóban sokat gondolkodtam a dolgokon, amik voltak, és azokon is, amik csak majdnem, és... amikről beszéltünk, és amikről nem, és... utána mindig, ha hangosan kezdtem gondolkodni, vagy már nem tudtam csendben maradni, Flipperrel beszéltem meg a dolgot... ő meg lesett rám válaszul, és szinte éreztem magamon, hogy hülyének néz... Persze, hiszen ő nem macerázik ennyit, ha tetszik neki egy nő, de... dehát, ő kutya, én meg... hát én valami vadállatféle, de... nem kutya, és Adeline sem kutya, és nem is vadállat, ő ember... egy tünemény, és... és rá vigyáznom kell... nem annyi az egész, hogy tetszik, és lesz, ami lesz, mert... ez annál sokkal bonyolultabb, és veszélyesebb... ÉN vagyok sokkal veszélyesebb számára...
Kicsit gonosz voltam, de elmosolyodtam, ahogy Adeline mentegetőzni kezdett.
- Ne érts félre, nem rosszból mondtam - siettem utána mégis komoly arccal megnyugtatni, és óvatosan lestem fel rá. - Flipper velem is olyan sokszor, mint valami komoly, regulás, angol komornyik. Ha rosszul viselkedem, kíméletlenül megleckéztet... Összetúrja a cuccaimat, vagy eldugja, vagy ami éppen eszébe jut... Ha meg nem vagyok rendben, akkor meg megugat, morog rám... - forgattam szemeimet, miközben magyaráztam. Flipper néha ilyen volt, de tudtam, hogy csak szeretetből csinálja... ő próbál engem... hát... rendben tartani... pedig én vagyok őérte a felelős... És ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy kell, vagy ahogy hétköznapi esetekben szoktuk őket tenni, akkor azt nem hagyja szó nélkül. Ezért is jobb legtöbbször nem kekeckedni vele... hanem inkább jóban lenni vele.
- Új helyen? Jó, persze... És... ugye az jobb, mint az előző volt? Mármint... biztonságosabb...? - kíváncsiskodtam, talán nem olyan illedelmesen, mint kellett volna, de... de kíváncsi voltam, hogy ugye biztonságban van-e azon a helyen? Nem úgy, mint az előzőn... ahol szerintem nem volt... nagyon nem... és ezért szívem szerint az ottani főnökének is kitaposnám néhány belsőszervét a helyéről... mert ha rajta múlott volna, Adeline-t egy csomó baj érhette volna az előző helyen... Úgyhogy nagyon örültem, hogy Adeline már nem megy vissza oda, és... és nagyon reméltem, hogy az új helyén a főnökét is jobban érdekelte a biztonsága, és nem veszélyeztette őt ott semmivel...!
- Nem erőlteted. Én... én is szeretném, ha ezzel örömet okozhatok neked - mondtam, s ezen kicsit megint zavarban voltam, ám szerettem volna, hogy tudja, hogy... hogy akarok olyan dolgokat tenni, amivel boldoggá tehetem, és... és ha az boldoggá teszi, hogyha megpróbálok neki játszani, én... én megpróbálom zokszó nélkül!
- Persze, én... szívesen odaadom. Ha... ha akarod, elhozhatom majd neked hozzád, vagy el is jöhetsz velem majd érte... vagy bármikor eljöhetsz érte, amikor szeretnéd... nem is kell szólni előre, általában ott vagyunk Flipperrel, és ha meg esetleg mégse, akkor hamar hazaérünk, nem sűrűn megyünk messzebbre - siettem a válasszal, és igazából bele sem gondoltam, hogy ezzel... tulajdonképpen meginvitáltam magamhoz őt... újra... és bármikor... szóval, hogy felhatalmaztam, hogy akkor jöhet, amikor csak akar, és... és ez igazából úgy is volt, jöhetne bármikor, mindig örülnék neki, meg hát, hozzám nehéz úgymond "bejelentkezni", mert ugye nincsen telefonom, de... de azért kicsit lámpalázas is lettem tőle, hogy, ha szeretne, igazából bármikor jöhetne... Persze, nyilván nem állítana be ő csak úgy, hogy na, de... azért mégis olyan fura érzés volt a dolog, hiszen ilyet sem mondtam még... senki másnak sem rajta kívül.
Adeline elég gyorsan talált is egy alkalmas helyet a letelepedésre, és már csak arra ócsudtam fel, hogy máris arrafelé húz. Mikor odaértünk, elengedte a kezemet, amitől... olyan... kicsit fura hiányérzetet kezdtem érezni, de persze csendben hagytam magam, és néztem, ahogy előveszi az emlegetett pokrócot, és leteríti a fűbe. Rögtön le is ült rá, míg én még pár pillanatot tébláboltam ott a pokróc mellett... néztem Adeline-t és... és csak... csak próbáltam magamban meggyőzni... hát... magamat, hogy ez jó ötlet, és nem lesz semmi gáz!
Dehát... mi baj is lehetne, nem? Hiszen, nyílt terep, nyilvános hely, emberek vannak körülöttünk, és itt van Flipper is, ha hülyeséget akarnék tenni, úgysem hagyna magamra... bízom benne...
Úgyhogy megerőszakoltam magamat, és leültem a pokróc másik felére, Adeline mellé. Ahogy pedig felvetette, hogy elengedhetném Flippert, egy fél percre eltöprengtem, ránéztem Flipperre, majd megcsóváltam a fejem, ő erre félrebillentette a fejét, kérdőn lesett rám. Az az átkozott kis értelmes feje... naná, hisz tökéletesen érti, miről is van szó, ő sem most jött a gyorsvonattal.
- Na jól van, nem bánom. De figyellek, ha nem viselkedsz, jössz vissza a pórázra - mondtam a kutyának szigorúan, de közben intettem már neki fejemmel, hogy közelebb jöhet. Ő erre rögtön végigszaladt a kinyújtott lábamon, és izgatott farokcsóválás közepette várta, hogy szabadon eresszem. Amikor pedig ez meg is történt, persze rögtön úgy viselkedett, mint aki bolondgombát evett, elkezdett minket körbeszaladgálni, néha menet közben megpróbálta elkapni a saját farkát, és ebben a műveletben persze bravúrosan hanyatt is tudott esni, hogy aztán gurulva ugorjon ismét talpra, és futkoshasson tovább.
- Azt hiszem, ő is elvesztette tőled az eszét... - néztem egy félmosoly kíséretében Adeline szemeibe, aztán ahogy eszembe jutott, hogy a másik aki elvesztette tőle az eszét, az én voltam, inkább félrenéztem, s egyik lábamat felhúzva, és karommal arra támaszkodva, Flippert követtem a tekintetemmel... még mielőtt esetleg olyat találnék tenni, amit Adeline utóbb megbánhatna, ha rosszul sül el... vagy ha jól...

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-09-22, 19:28

Úgy vettem észre, hogy szeretek zavarba ejtő kérdéseket feltenni, mert rendszeresen sikerült zavarba hoznom Aaront! Pedig én igazán tényleg próbáltam magamba tartani a bennem felmerülő olyan kérdéseket, amit más nem nagyon merne megkérdezni az embertől, hanem inkább megtartaná magának a kis kérdést, én inkább magában elképzeli, hogy mi is lehet rá a válasz... hát ez az én esetemben nem működött, mert túlságosan is kíváncsi voltam, vagy a másik lehetőség az volt, hogy nem gondoltam át mire is kérdezek rá konkrétan. Most inkább ez történt, mikor rákérdeztem, hogy ugye akkor most gondolt rám, míg külön töltöttük időnket.
Már kicsit kezdtem is megbánni, hogy megkérdeztem tőle, már talán el is kezdtem gondolkozni azon, hogy megmondjam neki, hogy erre nem kell válaszolnia, de még mielőtt kimondhattam volna, már válaszolt is kérdésemre. Megmondom az őszintét, hogy még én is zavarba jöttem kicsit válaszától, mert én is hasonlóképpen voltam vele. Mármint én is sokat gondolkoztam rólunk, meg hogy mi történt akkor este.
- Én is sokat gondolkodtam ezeken... - Szólaltam meg azért végül mégis, de én is úgy tettem ahogy ő és inkább az ösvényt kezdtem el bámulni. Nagyon sokszor lejátszottam az eseményeket magamban arról az estéről... sok minden történt, és végül sok minden nem történt meg.
- Csak szeret téged... olyankor is mikor eldugja a cuccaidat. Mondjuk azért remélem a kedvenc cipőmet majd nem fogja eltüntetni a jövőben... inkább igyekszem vele jóba lenni. - Mosolyodtam el. Flipper, és Aaron olyan jól kiegészítették egymást, hogy jó volt rájuk nézni, még akkor is mikor annyira nem egyezett a véleményük, és Flipper esetleg akkor összetúrta a cuccait! Mondjuk Flippert nem lehet, nem szeretni, szóval nem is értem Aaron hogy lehet rá kiborulva néha, ahogy elmesélte azon az estén is. Bár mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, nem haragudtam rá két pillanatig, mikor csók közben ugatott meg minket.
- Határozottan jobb mint az előző volt, minden tekintetben. De amúgy bármennyire is rossz volt az előző munkahelyen, nem ismertelek volna meg, ha előbb ott hagyom... - Jegyeztem meg óvatosan, mert hát tényleg így volt! Ebben az egy dologban hálás voltam annak a munkahelynek, hogy a végsőkig maradtam... az utolsó estémen ismertem meg. Ez bárhonnan is nézzük egy jel... én hiszek az ilyenekben, szóval nem volt véletlen az, hogy mi akkor, azon az eszén találkoztunk. Mondjuk ha ezt a nézetemet elmondanám Aaron-nak, akkor teljesen hülyének nézne, szóval inkább megtartom magamban ezt!
Kicsir meglepődve hallgattam válaszát, arra hogy elkérném a CD-t. Ha jól hallottam, és nem képzelődöm be a dolgot, azt mondta, hogy bármikor átmehetek hozzá érte, vagy bármikor szívesen áthozza nekem. Szóval bármilyen időpontba átmehetek? Nem ilyen válaszra számítottam tőle, de mégis melegséggel töltötte el szívemet, és persze egy kicsit talán izgatott is lettem. Úgy gondoltam, hogy ez nagy szónak számít nála... vagyis volt olyan pillanat is mikor inkább minél messzebb tolt volna el magától, most meg azt mondja, hogy bármikor mehetek hozzá.
- Ohhh... hát... majd valamikor akkor benéznék amiatt a CD miatt... - Mosolyogtam zavaromba, de nem mertem szemébe nézni, inkább a körülöttünk lévő embereket figyeltem, miközben még mindig mosolyogtam mint valami vadalma. Persze nem akartam kihasználni ezt az ajánlatot, azért mégse állítottam volna be hajnalok hajnalán!
Nem hagytam neki ellenkezést se, hogy mi most márpedig lefogunk telepedni a fűbe. Sokkal jobb lesz ott nekünk, mint egy unalmas padon, Flippert is szemmel tudjuk tartani, plusz így kényelmesebb is lesz. Aaron mondjuk nem nagyon akart először leülni mellém... vagyis úgy tűnt, hogy elgondolkozott rajta, mikor én már rég a pokrócon ültem, de aztán rávette magát, és a pokróc másik végébe leült.
- Biztos jó kutyus lesz... de azért majd együtt figyelünk rá. - Nem akartam beleszólni a kettőjük beszélgetésébe, de végül nem bírtam magammal, hogy egy kis mosollyal belemagyarázzak. Közben beleegyezett, hogy elengedje, így Flipper már szaladt is oda hozzá, hogy elengedje a pórázról. Utána nem kellett sokat várni, elkezdett körülöttünk rohangálni, látszott rajta, hogy mennyire élvezi, hogy kicsit a szabadba lehet, és még póráz sincs rajta.
Halkan felnevettem ahogy Flippert figyeltem, miket művel körülöttünk, és végül Aaron felé néztem, de aztán volt egy megszólalása, amit hirtelen nem tudtam hova tenni. Mármint nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam. Nem volt rá jellemző, hogy nyíltan kimondjon ilyen dolgokat. Eleresztett egy félmosolyt, de aztán rájött, hogy mit is mondott, így hamar elfordította rólam tekintetét. Szóval biztos, hogy kimondta, én pedig jól hallottam. Szóval elveszti tőlem a fejét... nem gondoltam volna hogy tényleg így érez még... mármint akkor este is ilyen volt, csak nem tudom... nem tudom mit hittem... én is így éreztem!
- Nem tudtam, hogy ilyen könnyen elveszti az eszét miattam valaki... - Mosolyodtam el, és kicsit közelebb húzódtam hozzá. Egy óvatos puszit nyomtam arcára, és mondhatni rögtön visszavonulót is fújtam. Talán furcsa reakció lehetett, de azt akartam, hogy újra rám figyeljen... vagy reméltem, hogy így kicsit újra a szemembe néz, hogy menthessem a helyzetet! - Mármint, hogy Flipperre ilyen nagy hatással vagyok! - Ez volt a mentőöv, hogy kevésbé érezze magát zavarba, mert biztos úgy érezte magát, miután kimondta ezt!

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-09-22, 23:30

Furcsamód... vagyis... hát, nem is annyira furcsa módon, eléggé zavarban éreztem magam, ha arra gondoltam, mik történtek a múltkor... és ez nem feltétlenül arra vonatkozott, hogy kibuktam előtte, mert én sűrűn bukok ki... az viszont, hogy csókolóztunk, s hogy felvittem a lakásomra, és aztán majdnem... majdnem lefeküdtünk egymással, az... az merőben olyan dolog volt, mind, az összes, hogy... én ilyet... senkivel, soha, semmikor... na jó, nem soha, de hogy évek óta nem... azóta ugye, hogy legutóbb, akivel ilyeneket tettem, az meghalt, mert megöltem, hát... azután nem... többet, és... soha... és... nem... és most mégis vele... olyan dolgokat csináltam, amik... sokkal veszélyesebbek rá nézve, mint azt egy átlag ember hihetné... Adeline nem is sejthette, hogy valójában mekkora veszélyben is volt... van... van, mert mindig abban van, ha velem van, én mégis... mégsem tudtam távol maradni tőle... mégis itt vagyok, ismét, megint vele...
- És... megbántad...? - kérdeztem óvatosan, még ha utóbb a nyelvembe is haraphattam volna, hiszen... egyáltalán nem volt biztos, hogy akarom-e tudni, hogy... szóval... hogy megbánta-e, hogy az az egész egyáltalán volt, mármint... ami volt... és nem azt, hogy más nem volt, hanem hogy ami volt, az volt...
- Igen, bár fogalmam sincs, mit eszik rajtam... - csóváltam meg a fejem, és néztem Flipperre... végülis, azon kívül, hogy gondját viseltem, meg... néha dumáltam vele, én... nem tettem semmi különöset vele, vagy érte, szóval... igazából nem is volt miért szeretnie. Főleg, hogy amikor... "másmilyen" voltam, akkor néha szerintem meg is ijesztettem... Bár... szerencsére, legalább nem bántottam olyankor sem... Nem tudom, talán a másik fajta énem is szereti a kutyákat... vagy... nem is tudom, valami... talán csak... az az énem is érzi, hogy Flipper nélkül néha nagyon nem lennék rendben, és olyan fejetlenséget az a felem sem akar... vagy lehet, hogy tök más oka van, nem tudom...
Kicsit elmosolyodtam az orrom alatt...
- Szóval... örülsz, hogy megismertél? - kérdeztem, még ha magamban bele is dumált egy kis idegesítő hangocska, hogy na, majd megbánja még... Habár én nagyon nem akartam, hogy megbánja. Nagyon sok mindent megtettem volna azért, hogy ne bánja meg...
- Igazából, megismerkedhettünk volna az új helyeden is... nem tudom az hol van, de az előzőről sem tudtam, és ha... azt nézzük, hogy milyen sűrűn járok el bárhová is, máshol is pont ennyi esélyünk lett volna megismerkedni, mint a régi helyeden... de... igazából én nagyon örülök, hogy már nem vagy a régi helyeden... az rossz hely volt... nem tetszett... - mondtam, de úgy zavarba is jöttem a végére, hogy az utolsó pár szót már inkább csak az orrom alatt nyammogtam, mint aki még ki se mondta, de már zavarban van érte, és bánja, hogy egyáltalán megszólalt...
Igazából nem azt bántam, hogy így gondolom, mert így gondoltam, örültem, hogy nincs ott, az egy nem jó hely volt, ahol baja eshetett volna bármikor, és félek azért valaki az életével fizetett volna, de... de közben meg ezt kimondani olyasmi volt, amihez nem sok jogom volt, hiszen semmi közöm se volt hozzá, hogy ő hol dolgozik, meg hol nem...
Tudom, az is nyilván merész kijelentés volt, hogy tulajdonképpen... szabad bejárást engedtem neki a lakásomba, de... de... de igazából... ő volt, aki megígérte nekem, hogy többet nem lesz messze tőlem, én meg... szerettem is volna egyik részemmel hogy sose legyen messze tőlem többet, és ott legyen inkább velem, de... közben ugye attól is tartottam, hogy bármikor ha jönne, vagy ha ott lenne, láthatna olyasmit, ami megijeszthetné, vagy... történhetne olyasmi, amivel veszélybe sodorhatnám... Persze, nem mintha kicsapott szárnyakkal sétálgattam volna kora délutánonként a lakásban, meg ugye a csúnya, rossz énem is általában azon voltam, hogy elnyomjam, mégis... én... azért... közben kicsit féltem is, mit találhatna néha nálam, ha eljönne... De hát... én... közben úgy szerettem volna, ha ott van néha... néha... vagy mindig...
- Oké... örülni fogok neked... - Igaz ugyan, hogy hangom bizonytalan volt, de nem azért, mert bántam, hogy ezt mondtam neki, én... tényleg... vártam, hogy majd jöjjön, igenis vártam... és... ahogy mosolygott, az olyan... olyan jó volt... jó érzés, és... szép is volt... és örültem, hogy mosolyt csalhattam az arcára. Egész nap elnéztem volna a mosolygását...
A zavarom a letelepedésünkkel sem egészen szűnt meg, csak ezután már ez egy másik zavar volt... Igazából, furcsa érzés volt, meg... úgy elképzeltem magam kívülről, hogy én itt ülök egy gyönyörű lánnyal, és... annyira furcsa volt, meg idegen az egész kép, hogy ha esetleg álmomban láttam volna, egészen biztos, hogy simán rájöttem volna, hogy álom, nem hittem volna egy percig sem, hogy valóság... ez olyan egészen hihetetlen dolog volt.Ami Flippert illette, kicsit úgy éreztem magam, mintha két olyan szülő lennénk, akik közül az egyik mindig szigorú, a másik meg engedékeny és bizakodó... nálunk Adeline volt az utóbbi, ő annyira bízott Flipperben... meg bennünk... én valahogy nem feltétlenül tudtam ilyen jól hozni ezt a formát, bár lehet azért, mert én már tudtam, hogy Flipper hajlamos lelépni csajozni, ha egy percig máshová nézek, illetve... nem feltételeztem magamról, hogy ha választhatok, hogy Adeline-t vagy Flippert nézzem, akkor majd Flippert választom... úgyhogy igazából reméltem, hogy inkább majd ő figyeli a kutyát, én meg majd akkor figyelhetem őt titokban, úgy, hogy ne vegye észre... Ebben kicsit máris besegített Flipper is, ahogy produkálta magát, és ezzel felkeltette Adeline figyelmét.
Ez arra is jó volt mellesleg, hogy remélhettem, hátha a kutya figyelése közben nem hallott meg engem, de... de, meghallott. És szavaiból ítélve, neki sokkal előbb le is esett, hogy Flipperen kívül még én vesztettem el tőle az eszemet...
Van az, amikor a rajzfilmekben a mesefigurák füléből gőz tör elő, mikor a fiúk kapnak egy csókot egy lánytól... körül-belül olyan érzés volt, mikor kaptam tőle egy puszit az arcomra... mintha az én fülemből is gőz tört volna elő... Mondjuk, remélem nem, mert amúgy még az is lehet, hogy megtörténhetne, fene tudja... tudok fura dolgokat... például repülni, meg ilyenek...
- Nem csak Flipperre... - suttogtam, és ahogy ő visszahúzódott, én is megmozdultam, nem gondolkodtam, és először nem is tudtam mit teszek... esküszöm, nem voltam ura a cselekedeteimnek, én csak... csak hirtelen azt vettem észre, hogy odahajolok hozzá, és... ujjaim arcára siklanak, lassan hajába túrok, finoman magam felé húzom arcát, ahogy feléje hajolok, és már... csak azt vettem észre, hogy megcsókoltam őt...!
És olyan érzés volt, mintha egyszeriben csak elektromos áram futott volna végig az ereimen... Egyik pillanatban még ajkaim az övéit érintették, aztán amilyen váratlanul érkeztem, el is húzódtam, és ültem a helyemen, mintha mi sem történt volna... azt leszámítva persze, hogy szerintem legalább két árnyalattal világosabb lett a bőröm, és levegőt sem mertem venni, mintha... mintha csak elhinném magamnak a gondolatot, hogy ha úgy teszek, mintha nem történt volna meg, talán ő is azt hiszi majd, hogy csak képzelte, és nem is történt meg...
Futólag Flipperre sandítottam, aztán álcából, mintha csak egy tök természetes mozdulat lenne ez részemről - pedig hány, meg hány éve nem tettem már ilyet... azóta nem, mióta itt éltem anno a parkban... -, szóval fogtam most magam, és hátradőltem, végigfeküdtem a pokrócon Adeline mellett, egyik kezem a fejem alá dugtam, a másik meg a mellkasomon pihent...

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-09-23, 12:22

Kicsit talán furcsa tekintettel néztem fel Aaronra mikor megkérdezte, hogy megbántam-e azt az estét. Nem számítottam erre a kérdésre, vagy legalábbis nem gondoltam, hogy megfogalmazódik benne ilyen, hogy én megbántam azt az estét.
- Aaron... én nem bántam meg semmit... - Mondtam ki őszintén egy sóhaj kísértében. Nem hittem volna, hogy ő ezen elgondolkozik, hogy megbántam azt aki történt akkor este. Én tényleg nem bántam meg semmit... hogy is bánhattam volna. Hosszú volt az az este, és sok minden történt, de én nem bántam meg belőle semmit. Hogy is bánhatnám... csókolóztunk... volt, hogy kiborult, és majdnem lefeküdtünk egymással... de attól még ez nem azt jelenti, hogy utólag rossz emlékekkel gondolnék rá, vagy máshogy csináltam volna bármit is.
- És te megbántad? - Bukott azért végül ki belőlem a kérdés, mert lehet, hogy ő nem úgy gondolja mint én, és bánja ami akkor történt. Ha már felvetődött ez a megbánás téma, akkor nekem is muszáj volt tőle megkérdeznem.
- Csak szimplán szeret téged... nem kell okokat keresni, úgy szeret téged ahogy vagy... - Néztem le Flippere, ahogy sétált mellettünk pórázon. Nem gondolom, hogy erre különös ok kell, hogy szeresse a másik őt. Mármint biztos neki is vannak negatív tulajdonságai, de attól még Flipper szereti őt, ez egyértelmű. Csak azt nem értettem, hogy ő miért gondolja azt, hogy nem lehet őt szeretni csak úgy minden komolyabb indok nélkül. Talán már az a gondolat is felvetődött benne, hogy én mit eszek rajta, amire nem tudtam volna válaszolni... mert ez egy érzés, amit úgyse tudnék megmagyarázni. Érzek iránta dolgokat bármilyen is ő, és jó lenne ha elhinné, hogy igenis lehet őt kedvelni, és szeretni.
- Persze, hogy örülök! - Mondtam ki mindenféle gondolkodás nélkül egy széles mosollyal az arcomon. Ezen nem volt mit gondolkodni, az elmúlt időszakban ez volt a legjobb dolog ami történhetett velem!
- Megismerkedhettünk volna máshol is, de azért mégis jó, hogy ott találkoztunk! Hát nem volt a legjobb hely ahol eddig dolgoztam... sok volt a bunkó... de ezt te is láthattad... - Mondtam ki elkomorodva kicsit. Ha akkor ott nem védett volna meg, akkor tuti nem úsztam volna meg egyszerűen, még akkor se ha úgy gondolom, hogy megtudom védeni magamat. Jó volt, hogy ott volt Aaron még akkor is, ha aztán már túlságosan is túlzásba esett a végére... szerencse, hogy észhez tért időben, és eltudtunk jönni a helyről. Azóta se tudom, hogy aztán mi történt. A volt főnököm nem hívott, hogy mekkora gáz volt aznap éjszaka, és hogy tudok-e róla valamit. Bár szerencse is, hogy nem hívott...
- Én pedig örülök, hogy áthívtál! - Jól esett, hogy meginvitált magához. Mármint nem számítottam rá, hogy kapok tőle ilyen ajánlatot. De szívesen átfogok menni hozzá, nem kell kétszer kérni. Talán ha legközelebb átmegyek talán kicsit nyugodtabb esténk lesz... bár mi ketten zárt térben. Miért érzem azt, hogy lehet olyanok előfognak fordulni, mint előző alkalommal? Mármint lehet, hogy ez a mostani park látogatásunk se volt véletlen Aaron részéről. Lehet kiakarta kerülni, hogy mi zárt térben legyünk huzamosabb ideig egymás mellett. De amúgy mindettől függetlenül átmegyek majd hozzá... ezután az ajánlat után, meg se fordult a fejembe, hogy visszautasítsam, és ne menjek. Még jó, hogy élek a lehetőséggel!
Jó volt csak úgy ott ülni a szabadba. Már csak valami kaja, és innivaló hiányzott, és már kész is lett volna egy piknik. De mindegy, ezek nélkül is tökéletes volt. Jó volt csak úgy beszélgetni vele, és vele lenni újra. Hosszú volt az a pár nap nélküle, és talán ezért is esett olyan jól újra együtt lenni vele... bár ezt már lehet randinak nevezni? Mármint ő hívott le, hogy jöjjünk le a parkba... szóval na, mindenki érti! Én ezt már szívesen hívnám egy randinak... talán meg is fogom kérdezni tőle, hogy ő is annak szánta-e, vagy csak én képzelek be ilyeneket.
Adtam egy puszit az arcára, ami végül tényleg azt eredményezte, hogy rám figyelt, csak aztán szavait, egy csók követte. Felém hajolt, hajamba túrt finoman, és a következő pillanatban megcsókolt. Én meg ültem ott teljesen lefagyva, de aztán összeszedtem magam, és viszonoztam neki csókját... de aztán el is vált ajkaimtól, olyan hirtelen mint hogy hozzáért ajkaimhoz. Szívem zakatolt, és csak pislogtam először, hogy mi is történt. Csókja most is kellemes volt, most is elvette kicsit az eszemet... de annyira jó volt, és rájöttem, hogy ez is nagyon hiányzott!
Úgy csinált mintha nem is történt volna semmi, így én sem tettem másképp, csak egy mosoly futott végig arcomon, de ő ezt aligha láthatta, olyan rövid ideig tartott, meg hát inkább Flippert figyelte, ami után lefeküdt a pokrócra. Hirtelen ötlettől vezérelve követtem őt, csak nem melléfeküdtem, hanem inkább hasára helyeztem fejemet, mint amolyan kispárnát, és így feküdtem hátra. Reméltem, hogy nem nyomom nagyon szegényt, ha meg mégis, akkor remélem szólni fog.
- Akkor ezt most vehetjük randinak? - Kérdeztem rá kicsit bátrabban miközben a felhőket kémleltem is. Így kicsit egyszerűbb volt ilyen kérdezni, hogy nem láttam az arcát... kevésbé éreztem magam zavarban.

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-09-30, 00:53

Azért... be kell vallanom, megkönnyebbültem, és ettől ki is szökött belőlem egy sóhaj... amikor azt mondta, nem bánta meg a történteket... Hiszen... bármelyik másik épeszű nő, futva menekülne előlem... főleg, mikor kibukok... és ő meg... ő meg nem...! Akármit teszek, vagy mondok, még amikor valakit félholtra is verek az orra előtt, ő csak... ő csak nem akar megfutamodni, félni tőlem, elmenekülni, vagy megbánni, hogy megismert, vagy akármi... ő nem... ő csak... csak továbbra is... kedves velem, és érdeklődő, és... mosolyog rám, megfogja a kezem, és... ilyenek, és... és nekem csak... egyszerűen csak jólesett, nagyon jólesett, hogy nem bánja... még ha én végig paráztam is, ideges voltam, féltem helyette is... aggódtam miatta, és dühös voltam magamra, mert nem tudom a vágyaim és érzéseim elé helyezni az ő biztonságát, s ezáltal elengedni őt örökre...
És még így is... jólesett, hogy nem bánja...
- Nem, dehogy! - vágtam rá sietve, ahogy ő is megkérdezett engem, de láthatta arcomon, hogy azért volt ebben más is, és... úgy éreztem, úgyis kíváncsi volna rá, hogy mi, ezért gondoltam, megelőzöm hogy kérdeznie kelljen. - Nem bánom, hogy megismertelek, és... azokat sem bánom, amik történtek, én... nagyon jó volt... mindaz, ami történt... - mondtam, s közben csak a szemem sarkából lestem néha feléje, hogy mit is szól. Én zavarban voltam, de... mégis el akartam mondani, mert nem akartam, hogy ő esetleg rosszat gondoljon. - Csak... még mindig nem értem, hogy-hogy nem félsz tőlem...? És van egy részem, ami... ami félt téged... nagyon... tőlem... Én csak... - De végül megvontam a vállam, hogy ennyi, amint elharaptam a mondatot. Nem akartam jobban részletezni, hiszen minél többet mondok, annál furább volna számára, és annál esélyesebb volna, hogy esetleg olyat kérdezzen vissza, amire csak... csak olyan választ tudnék adni, amivel... végleg elijeszteném, ami persze egyik felemnek célja is volna, de egy másiknak... aki vele akar lenni, ő... ő ezt nem akarja, ő azt akarja, hogy Adeline maradjon! Mindörökre maradjon!
- Bolondnak is nézem érte - ingattam meg fejem, ahogy azt magyarázta, miért is kedvel engem Flipper. Flipper sem százas, hogy csíp engem... és azt sem nagyon tudom megmagyarázni, főleg mert semmivel nem érdemeltem ki... Adeline esetére ez épp ennyire igaz volt... fogalmam sincs, mit eszik rajtam, mármint... tudom, hogy vannak nők, akik szeretnek veszélyesen élni, és akik szeretnek a rosszfiúkkal flörtölni, meg ilyenek, olvastam is róla, meg láttam filmekben, csak... én ehhez túl rossz voltam... túl-túl-túl rossz... nagyon... Ő meg mégis... most is itt van velem, és... nem érzi, hogy futnia kéne, menekülnie, pedig talán jobb lenne, mindegy hogy ÉN mit érzek... menekülnie kellene... ez volna a normális reakció rám... és ő mégsem így reagál, soha nem így reagál...
És bármilyen nagy baj is, de annyira... annyira jó érzés volt, hogy nem így reagál...
Azt mondta, örül, hogy megismert... én meg... csak mosolyogtam a dolgon az orrom alatt. Nem mondtam rá semmit, féltem, túlzottan is elárultam magam így is, hogy mosolyogtam a dolgon, ha még mondok is valamit, az főleg nem lett volna jó ötlet... csak hát mégis... ez olyan... jó érzés volt... szerintem ilyet még sose mondtak nekem...
- Igen, az sok... és... sajnálom, hogy ott úgy viselkedtem, mármint... tudod... de nem tudtam volna hagyni, hogy bántsanak téged, ha csak belegondolok, én... elönt a düh, hogy azok képesek lettek volna rád kezet emelni... Boldogan letéptem volna a kezüket a testükről, ha hozzád nyúlnak... - mormogtam már csak a végén, de nem is nagyon néztem Adeline felé. Szégyelltem magam. Pontosan az az erőszakosság volt az, amitől féltettem őt, és aminek el kellett volna ijesztenie őt, még akkor is, ha őt akartam akkor megvédeni. Mert igen, szemrebbenés nélkül megöltem volna a két alakot, ha Adeline nem állít meg, és... fogalmam sincs, hogyan lehetett rá képes, hogyhogy hallgattam rá...?! Ha ő nincs, a két alak halott lenne, és... bár az egyik felem érezne bűntudatot az emberélet elvételéért, de még ő sem bánná, hogy a két férfi már nem bánthat senkit... a másik felem meg egyenesen ujjongana a tettért... Ölni mindenhogy rossz, de ők megérdemelték volna a halált is... főként, ha bántották volna Adeline-t...
- Én meg, hogy igent mondtál - feleltem, s magamban arra is gondoltam, hogy megígérem, nem fogok furán viselkedni, ha átjön, nem fogok... kiakadni, meg ilyenek... hogy majd megpróbálok csak egy kicsit, legalább egy estét... normálisan viselkedni... mint egy ember... Csak az a baj, hogy ezt nem tudom megígérni. Ha meg is ígérném, nem biztos, hogy be tudnám tartani, hiszen előzőleg sem direkt csináltam, amiket csináltam, nem volt... szándékos, egyik sem, csak úgy... megestek. Én sajnos ilyen... ilyen vagyok, és nem tudok csak úgy megváltozni, lehet hogy sosem fogok tudni, és nem is biztos, hogy ha megváltoznék, az jobb volna... talán... lehet, hogy még ez a legjobb verzióm...
Ehhez képest, talán ostobaságnak tűnhetett, hogy utóbb megcsókoltam. Ő adott egy puszit, miután leültünk a pokrócra, és Flipper szabadlábra került, de én erre megcsókoltam őt. És ő pedig visszacsókolt, és... és éreztem, hogy könnyedén... tovább tudnék menni. Azt hiszem... legalábbis, e percben azt éreztem, ha tovább is volna... nem bánnám utána... magam felé volnának persze gondolataim, hogy mekkora barom állat vagyok, de... azt cseppet sem bánnám, ha újra csókolhatnám, és aztán újra, meg újra, meg újra... és még tovább... Jó lenne. Élvezném, és vágyom a csókjaira... vágyom, hogy megcsókolhassam...
És minden erőmre szükségem volt, hogy józan eszemnél maradjak, és ne lépjek ennek irányába. Mégis csak egy parkban ülünk épp, nem szabad... és különben is, nem veszthetem el vele egészen a fejem... muszáj volt észnél maradnom...! Muszáj volt vigyáznom rá...!
Ezért okosabbnak tűnt, ha úgy teszek, mintha meg sem tettem volna... hátha ő is elhiszi a dolgot, és... azzal, hogy lefeküdtem, ezzel is csak a távolságot próbáltam növelni köztünk, hogy ne hajolhassak csak úgy oda hozzá megint, és csókolhassam meg újra...
Milyen kár, hogy ő és a jó Isten is sokkal, de sokkal rafináltabbak, annál, sem mint hogy ezt csak úgy hagyják nekem...
Adeline is lefeküdt, és ráadásként... feje, egyik pillanatról a másikra, a hasamon kötött ki, én pedig hirtelen megmerevedtem, s még a levegő is bennem akadt... Csak tekintetem járt-kelt jobbra-balra, és próbáltam némán beleolvadni a talajba...
És akkor még kérdezni is tudott... én meg bő egy percig csak azon agyaltam lázasan, hogy a fenében találjam meg a hangomat, amikor a feje ott nyugszik a hasamon, és én még megmoccanni sem mertem, nehogy... szóval nehogy...
- Hát... azt hiszem, igen... - mondtam válaszul végül, egészen halkan, mert közben nagyon próbáltam mozdulatlan maradni... és mégis... akármilyen hihetetlen is legyen, az, hogy ilyen közel volt, ez... egészen... hihetetlen módon... furcsán boldogító érzés volt... mintha a feje alatt, a hasamban pillangók szteppeltek volna...
Gondolkoztam rajta, hogy talán kellene még mondanom valamit... ha már... randizunk... - jesszus isten... -, de... nem tudtam mit is mondjak... Hát végül gondoltam egyet... ez is elég fura gondolat volt, csak... na... ahogy ott nagy mozdulatlanságomban hevertem, csak-csak odalestem szememmel, hogy valamelyest lássak belőle valamicskét... már csak azért is, hogy nem csak képzelem, tényleg ott fekszik, és... és aztán már csak azon kaptam magam, hogy a mellkasomon nyugvó kezem lassan lefelé indult, és ahogy elérte haját... lassan, óvatos mozdulattal végigcirógatta azt.
Ez is olyan jó érzés volt, és... nem tudtam megállni, hogy lassú, óvatos mozdulattal meg ne cirógassam feje búbját, homlokát... bőre érintése tovább táncoltatta a pillangókat bensőmben.
- Ez olyan jó... - suttogtam, és őszintén fogalmam sem volt, vajon hallhatja-e, bár nem bántam volna, azt hiszem, ha igen... Valóban az volt. Jó... Jó érzés volt, itt lenni, vele... és... megérinteni... közel érezni magamhoz... és nem csak az, hogy ennyi idő után valakit, hanem... az volt a jó érzés, hogy éppen őt...

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-05, 16:59

Egyesek azt hihetik, hogy én veszélyesen akarok élni... vagyis Aaron mindenképp ezt gondolhatta rólam, mivel nagyon is megakart óvni magától. Mert ő veszélyes, és így rám is veszélyt jelent... nem akartam firtatni, hogy miért is gondolja ezt magáról. Talán azért mert akkor este nagyon is elborult az agya mikor az a két férfi kikezdett velem, amit én annyira nem értékeltem. Való igaz, hogy az elég félelmetes egy helyzet volt... ahogy fojtogatta azt az embert... nem tudom mi lett volna, ha akkor nem tudom megállítani őt... talán meg is ölte volna azt a férfit. Talán emiatt gondolhatta azt, hogy nekem is félnem kéne tőle... hamar elborul az agya ezek szerint bizonyos esetekben, de én mégse akartam tőle félni... és nem is tudtam. Valahogy nem ment nekem, hiába mondta nekem, hogy én igenis féljek tőle, és menjek minél messzebb tőle, én nem mentem, és végül el is jutottunk oda, hogy már nem akarja, hogy menjek... vagyis már nem mondja nekem, sőt inkább kérte, hogy maradjak mellette, én pedig szeretném ezt betartani! Mondjuk távol maradtam tőle az előző pár napban, de azt is inkább azért tettem, hogy teret hagyjak neki... úgy éreztem, hogy szüksége volt rá... pedig hiányzott, tényleg nagyon!
Sietve válaszolt kérdésemre, hogy esetleg ő bánja-e ami köztünk történt. Nem vágtam bele szavába, pedig megtehettem volna, mivel elég szakaszosan mondta el véleményét erről az egészről, de nem akartam beleszólni, láttam rajta, hogy még mindig van mondandója a mondatok között. Örültem, hogy azt mondta, ő se bánta meg. Azért ekkor leesett egy kisebb kő a szívemről, de aztán felhozta, hogy miért is nem félek tőle. Ahogy ezt megkérdezte halkan felsóhajtottam... éreztem, hogy ezt még nagyon sokszor kell bizonygatnom neki, hogy nem félek tőle, és ez később se fog változni. Kicsit gyorsítottam járásomon, de csak azért, hogy elé tudjak vágni, és így szembe kerüljek vele. - Figyelj rám... én tényleg nem félek tőled... és egyszerűen nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem... csak így érzek... és ez nem fog változni... - Néztem végig szemeibe, és arcára csúsztattam szabad kezemet, hogy még véletlen se tudja kikerülni tekintetem. Én tényleg megakartam őt győzni róla, hogy nem félek tőle, de tudom, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy ezt el kell mondanom neki. De nem is bánom, mert amíg ezt többször is el kell mondanom neki, ez azt fogja jelenteni, hogy még mindig mellettem van... mert inkább elmondanom még vagy egy milliószor úgy, hogy velem van, minthogy ne legyen velem. - És azt is megígértem neked, hogy soha többet nem megyek tőled messzire... remélem emlékszel, hogy ezt megígértetted velem. - Mosolyodtam el halványan miközben visszaemlékeztem arra a pillanatra.
- Héjj... ne is gondolj arra a két bunkóra. Ne sajnáld, te csak megakartál védeni... megtörtént, de már vége van, és soha többé nem fogok oda menni, így esély sincs arra, hogy találkozzak velük. Ne is beszéljünk róluk... nem érnek annyit. - Mondtam ki kicsit elszomorodva. Én tényleg nem szerettem volna róla beszélni. Tényleg nem ért annyit az egész. Történt, ami történt... és én tényleg nem szerettem volna gondolni rá. Mármint néha még eszembe jut, hogy mi is történhetett volna rosszabbik esetben, de mivel nem történt rosszabb dolog, ezért én igyekszem is elengedni ezt a dolgot, és nem is szeretném, hogy Aaron ezért sajnálkozzon... tudom, hogy csak megakart védeni!
Nem válaszoltam már szavaira, csak simán elmosolyodtam. Ez azt is jelenti, hogy nem bánta meg, hogy azt mondta bármikor átmehetek hozzá. Én pedig élni fogok a lehetőséggel... így már szinte biztos!
Ahogy leraktam fejemet a hasára, éreztem, hogy teste megmerevedik kicsit. El is gondolkoztam rajta egy pillanatra, hogy ezzel megint átléptem egy határt, és kellemetlenül fogja így érezni magát, de végül maradtam. Reméltem, hogy szólni fog, ha ez így nem jó neki!
Végül válaszolt a randis kérdésemre, aminek nyomán én szélesen elmosolyodtam. - Akkor mi randizunk... ez kifejezetten jól hangzik! - Vigyorogtam a végére. Jól esett, hogy ezt mondta. Akár mondhatta volna azt is, hogy ez nem egy randi, csak valami kis légből kapott találkozó! És akkor ez most tényleg azt jelentette, hogy ez egy randi, és ennek úgy örültem, hogy legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből... nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk mi ketten, és most mégis itt voltunk!
Feküdtünk tovább némán... nem mertem megszólalni aztán, és ő se nagyon, viszont észrevettem, hogy keze lassan végigsimít hajamon. Nem mondtam semmit, pedig nagyon is tetszett, és kellemes volt, főleg mikor aztán megcirógatta fejemet, és bőrömhöz is hozzáért.
- Igen ez most így nagyon jó... - Mondtam ki halkan helyeslően, és kezem megérintette közben combját... óvatosan elkezdtem simogatni lábát. Én is hozzá szerettem volna érni, így nem tudtam megállni, hogy ne tegyem meg. Egyszerűen muszáj volt, és reméltem, hogy neki se lesz ellenére a dolog.
- Nyugodtan szólj, ha neked így kényelmetlen lenne... - Jegyeztem azért meg halkan arra is utalva, hogy nem-e nyomom nagyon a hasát, vagy bármilyen más szempontból kényelmetlen lenne neki!

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-08, 23:09

Ő felsóhajtott, amikor hallotta a kérdésemet. Ezen nem is csodálkoztam, gondoltam, már biztosan unja, hogy nem tudok ezen túllépni... Amire viszont nem számítottam, az az volt, hogy felgyorsított, megelőzött, és elém állt. Megálltunk, egymással szemben, és... először azt hittem, majd csak le fog hordani, hogy még mindig ezt a lemezt nyomom, és már unalmas, ne akarjam már folyton, hogy féljen tőlem... de... aztán mégsem ez lett. Beszélt, de... nem kioktatóan, és nem is vádlón...
Végig a szemébe néztem, míg beszélt... és azt hiszem... nem kizárólag azért, mert ő így akarta. Bármennyire is nem hittem neki... jó érzés volt közben látni a tekintetében, hogy ő ezt komolyan gondolja... jó, és félelmetes érzés...
De bármilyen jó is volt a dolog, muszáj volt... felelnem, és... igazat mondanom, épp a félelmetessége okán... Így felemeltem kezemet, és az arcomon nyugvó kezére simítottam. Finoman fogtam kezét, és elhúztam arcomról, bár nem túl messzire. Csak a számig, és... bár a szívem hevesebben vert a közelében, lehajoltam hozzá, és tenyerébe csókoltam.
- Meg fog változni... amint igazán megismersz... - feleltem, egészen halkan. Akartam, és nem akartam, és... mégis el kellett fogadnom, hogy ha körülötte maradok, előbb vagy utóbb meg fog történni, akárhogy is akarjam vagy ne akarjam, a következményeivel együtt ezt... de előbb-utóbb mégis... az igazság ki fog derülni... kiderül, vagy én mondom el, de... valamikor tudni fogja, valamikor... meg fog ismerni igazából, és akkor... bármit is érez vagy gondol most... az meg fog változni. És akkor el fogom veszíteni, valamiként... elvesztem, vagy... talán még annál is rosszabb, bántani fogom...
- Emlékszem... rossz is volt messze lenni utána napokig... - bólintottam lassan, s felsóhajtottam az emlékére. Önző voltam, mikor ezt kértem, de... közben mégis... szükségem volt rá... És most is szükségem van rá. De ez mégis olyan összezavaró volt, hiszen egyszerre vágytam arra, hogy a fizikai lehetőségek szerint a lehető legközelebb és mégis legtávolabb legyen tőlem, amennyire csak lehetséges ez...
Erre pedig egy részem büszke volt azt hiszem... kicsit... talán... mert nagyon régen nem akartam közel lenni senkihez, és senkit nem akartam magam mellett tudni, közben meg... rühelltem magam, mert veszélybe sodrom ezt a nőt... veszélyeztetem az életét, és még büszke is vagyok rá, hogy ezt teszem... miközben végig hazudok neki, titkolózom, mert még csak el sem mondom, mekkora veszélynek is teszi ki magát valójában... ettől egészen egyszerűen egy hazug patkánynak éreztem magam...
S hogy akkor miért nem álltam elé az igazsággal?
Hát, mert ott volt az a másik fél, aki félt, hogy ha Adeline tudná, micsoda és kicsoda vagyok, elmenne, és többé nem lehetnék vele... pedig akartam...
- Igen... mindig meg akarlak... - bólintottam lassan, kissé zavarban is, mert kimondtam. De azért megtettem. - Remélem nem járnak ilyen fickók, vagy ők, az új helyedre - sóhajtottam fel, reménykedve, hogy ha már elvileg egy jobb helyre ment dolgozni, ott talán nem fordulnak meg olyan szarháziak, mint amilyen az a kettő volt, vagy, ha meg mégis, talán, ha az jobb hely, akad ott olyan munkatárs, vagy akárki, aki vigyáz rá... Bár, legszívesebben én vigyáznék rá...
De aztán csak bólintottam, mert vitatkozni sem akartam vele, hogy igenis hogy nem úgy viselkedtem aznap este, ahogy kellett volna egy normális valakinek... meg... erőltetni se akartam, hogy olyanról beszéljünk, amiről ő nem szeretne. Meg én... bár sajnáltam, hogy elvesztettem a fejemet, és hogy nyilvánvalóan megijesztettem őt, mert valami dilis módjára őrjöngtem, de... közben, ha arra gondoltam, hogy azok ketten bántani akarták Adeline-t, akkor... akkor csak az lebegett a szemem előtt, mennyire is kár, hogy még lélegeznek...
Ő mosolygott, én meg... arra gondoltam, milyen kár, hogy most nem a lakásban vagyunk... ami azért is volt fura... meg vicces... meg... zavarba ejtő, és kicsit eléggé aggasztó is, mert nemrég az ő lakása előtt még épp hogy azon idegeskedtem, hogy nem akartam vele kettesben lenni a lakásában, ajtón belül... azért is hívtam ki a szabadba, de... most... meg... már... szerettem volna kettesben lenni vele... kicsit... azt hiszem... amit kicsit idegtépőnek éreztem...
És ezen az érzésen nem segített az sem, mikor már a pokrócon voltunk, az sem, amikor megcsókoltam, és az sem, amikor lefeküdtem, ő pedig rám... hát... kicsit rám feküdt... Jó érzés volt, persze, naná... jó... túl jó... de... közben meg nem mertem megmoccanni, mert féltem, hogy azzal a mozdulattal egy másik kezdődne el, én meg... letámadnám, és...
És persze, épp egy ilyen helyzetben tudta nekem feltenni azt a kérdést is, vajon ez most kettőnk részéről egy randevú-e...? De nem igazán tudtam volna erre nemet mondani neki... Igazából, nem állíthattam volna, hogy egészen pontosan tisztában volnék a randevú fogalmával, de... annyit tudtam, hogy a randin párok vesznek részt, általában önkéntes alapon, mert... együtt akarnak lenni... együtt akarnak időt eltölteni, meg... kedvelik egymást, meg... ismerkednek... ilyenek... csókolóznak is néha... és mivel ezek úgy körül-belül stimmeltek ránk is, akkor ebből én azt tudtam igazából összerakni, hogy akkor ez végülis tényleg... randi... igen.
Egy őrülttel randizol, aki épp azon van, hogy ne veszítse el az eszét, de különben... igen... ez jó... - gondoltam magamban válaszul, de kimondani nem mertem, mert... tuti biztosan rácáfolt volna, hogy nem vagyok őrült. Vagy megkérdezte volna, miért gondolom magam őrültnek, és az sem lett volna jó most... tehát inkább nem mondtam ki, csak magamban fogalmaztam ezt meg. Inkább csak hallgattam, és aztán... simogattam a haját... néha a fejét... jó érzés volt, hozzáérhettem, és... és... nem is tudom... mindamellett, hogy mennyire eszelős módon kívántam őt, én... mégis jól éreztem magam így... ahogy voltunk, bár nem kevés erőfeszítésembe tellett veszteg maradni...!
Felelt nekem, szóval ebből rájöhettem, mégis csak hallotta hangomat, amikor azt mondtam, jó így. Nyilván, hisz máshogy nem válaszolhatott volna, maximum akkor, ha gondolatolvasó, de nyilván nem az... akkor már rég a világ túlvégén lenne...
Ezt gondoltam, egészen addig, míg a kezét... a simogató kezét meg nem éreztem a combomon... Azért csak addig, mert onnantól, hogy hozzámért, igazából nem nagyon maradt meg egyetlen gondolat sem fizikai szilárdságban a fejemben. Ami csak megfordult odabenn előtte, az szét is folyt, mint a táblás csoki a sütőben... utána meg egészen egyszerűen nem... nem sikerült egy gondolatot sem összeraknom, mondjuk... nem is igazán próbálkoztam a dologgal, elvesztettem a fonalat magammal... kicsit... eléggé... nagyon...!
- Öhh... - Esküszöm, emlékeztem, hogy akartam neki felelni a szavaira, az a baj, hogy... nem nagyon emlékeztem, mit akartam válaszolni.
Úgy egy fél percet talán gondolkoztam, próbáltam kitalálni, mit akarnék mondani neki erre, de... nem igazán sikerült a dolog, ezért hát... hát... izé... a másik kis hangra hallgattam odabent, aki nagyon is jól volt...
Túl jól is. Ezért lassan felültem, de nem maradtam úgy, hajoltam lefelé tovább, és ahogy Adeline feje lejjebb csúszott a hasamról, egyszerűen a hajába túrva tartottam meg finoman, el ne meneküljön, ha megijedne, hogy miért akarok felkelni... bár nem felkelni akartam, csak hozzá akartam eljutni... és biztos akartam lenni benne, hogy nem szökik meg, úgyhogy, ahogy egyik kezem a hajába túrt, a másik az arcára simult, és aztán meg csak simán megcsókoltam. Nem kérdeztem meg, hogy szeretné-e, és nem mondtam semmi mást sem, és különben is... ő kezdett el felhúzni, hisz nem gondolhatta komolyan, hogy ha simogat, majd nem érzek késztetést reagálni... mert éreztem, nagyon is éreztem, és én... nem vagyok a szavak embere... mondjuk ember se, és a tetteké sem jobban, mint a szavaké, de ezt most úgy... ösztönből reagáltam le... meg akartam csókolni, kívántam őt, hát megszereztem amit akartam!

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-09, 11:19

Rám figyelt miközben beszéltem hozzá, bár elhinni már aligha akarta amit mondtam neki, mivel sejtettem, hogy gondolkodása valószínűleg nem változhatott ezzel a témával kapcsolatban, csak az volt a kérdés, hogy ezt mikor fogja megint a fejemhez vágni. Meg is tette, de előtte... elhúzta kezemet arcától... talán először meg is ijedtem, hogy nem szeretné, hogy ennyire közel legyek hozzá, de aztán csak ajkai elé húzta tenyeremet, és végül egy óvatos csókot nyomott rá... én pedig álltam ott teljesen megsemmisülve, mert jól esett, és a szívem is jelezte, hogy mozdulata egyáltalán nem volt közömbös számomra. Mondjuk aztán utána kimondta, amit nem szívesen akartam hallani tőle. Bár már megszokhattam volna, hogy ilyeneket mond, mivel már nagyon sokszor közölte velem ezt a tényt... mondhatni mintha adagolta volna nekem, hogy készüljek a legrosszabbra.
- Majd szeretném én eldönteni, hogy akarok-e félni tőled, ha jobban megismertelek... - Mondtam kicsit reménytelenül, mert tudtam, hogy ebbe is beletudna kötni, mint kb. minden második szavamba, amit ezzel a témával kapcsolatban ejtek ki a számon. De ezzel nem volt baj... mármint de, viszont még mindig eltökélt szándékom, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. Ő még ezt nem tudja, de én tényleg nem fogom hagyni magamat, és bármibe kerül, de én akkor is addig fogom mondani neki, míg aztán el nem hiszi. Ha más nem, akkor az idő előrehaladása fogja jelezni az ellenkezőjét.
Azon is elgondolkoztam, hogy mi lenne ha rákérdeznék erre az egészre, hogy miért is kéne félnem tőle, mert biztos volt valami ok ami miatt ezt gondolta magáról... egy titok, amit nem mond el nekem... vagyis nem tudom, nem biztos, de valamiért nem mertem volna rákérdezni... inkább megtartottam magamnak ezt a kérdést, hátha egyszer magától fogja elmondani az igazi okot... addig pedig győzködöm... és ha esetleg megtudom az igazságot, (már ha van egyáltalán olyan dolog amit nem mond el nekem!) akkor se hiszem, hogy tudnék tőle félni. Napról napra jobban szeretem... és ahogy ez erősödni fog bennem, úgy lesz meg egyre kevésbé esély arra, hogy majd féljek tőle.
- Sajnálom, hogy nem mentem hozzád.... én... úgy gondoltam, hogy idő kell neked ezután az este után. Nem voltam benne biztos, hogy... hogy látlak még... - Mondtam ki elszomorodva. Én tényleg nem voltam benne biztos, hogy még látom ebben az életben. Én nem akartam ráerőltetni magamat, így én nem mentem hozzá. Ráakartam bízni a döntést, hogy ha szeretné, hogy ez folytatódjon, akkor jönni fog... de féltem, és nagyon nem voltam jól abban a pár napban. Minden nap azon reménykedtem, hogy megfog jelenni az ajtómba, és mikor a nap végére értem mindig csalódott voltam, hogy ma sem jött. Már talán egy kicsit kezdtem is feladni, amikor végül aztán ma megjelent az ajtómba... és annyira boldog voltam emiatt!
- Nem járnak ilyenek oda, mint az a két férfi. Nem lesz ott semmi baj... - Mosolyodtam el finoman. Láttam rajta, hogy zavarban van, én meg igyekeztem ezt oldani több kevesebb sikerrel azért. - Köszönöm, hogy megakarsz védeni... jó, hogy valaki vigyázni akar rám! - Szorítottam meg kicsit a kezét miközben kimondtam. Igaza volt akkor, mikor a bárban mondta nekem, hogy aligha tudnám megvédeni magamat ilyenektől mint az a két férfi... elég kevés esélyem lett volna ellenük. Viszont jól esik, hogy ő megakar védeni... nagyon rég nem volt olyan aki ugyanezt mondta volna nekem... sőt talán nem is volt olyan férfi az életembe, aki ennyire megakart volna védeni.
Szavaimra csak bólintott, de nem válaszolt szóban. Talán nem is volt baj, végül is én mondtam, hogy nem szeretnék erről beszélni, és ő ezt meg is értette, pedig amúgy biztos lett volna hozzáfűznivalója. Nem ismerem régóta, de ebben az egyben biztos voltam, hogy ezt a témát is lazán feltudtuk volna fújni addig, míg aztán egy szép nagy vita nem kerekedett volna belőle, azért mert jó pár dologban eléggé ellentétes véleménnyel rendelkeztünk, de ez már az első este kiderült.
A pokrócra leülést egy csók követte. Egy csók ami már nem napok óta nem történt köztünk... akkor éjszaka csókoltuk meg egymást a zuhany alatt. Az azt követő reggelen se történt aztán csók, ahogy most sem mikor újra találkoztunk. Hiányzott, és jól esett... vártam erre a csókra, és mindennél jobban akartam... hiányzott ajkainak érintése az én ajkaimon, és az hogy utána megmaradt egy kis bizsergető érzés, amit nem tudtam megmagyarázni hogyan is lehetséges ez. Ez a csók nagyon rövid volt, de mégis végtelenül jó volt... mondjuk nem bántam volna, hogy hosszabb legyen, de nem baj, ez így is tökéletes volt... vele minden csók az volt!
És aztán mikor ott feküdtünk, és a hajamat simogatta... olyan békés volt, és nyugodt, hogy csak így voltunk. Bár egy része ennek csak a felszín volt, mert közben még mindig ott volt az a feszültség köztünk, plusz most eszméletlenül zavarban is voltunk... én legalábbis biztos... Aaron meg, ő pedig meg se moccant, miután a fejét a hasára helyeztem, úgyhogy ebből gondoltam, hogy ő is zavarban lehetett. Talán már megint teljesen rosszat teszek, annak ellenére, hogy kimondta, hogy ez most jó így... bár nem ez volt a "rossz" mozdulat, hanem inkább amit utána tettem. Nem gondoltam át, csak én is hozzá akartam érni, és hozzám legközelebb a combja volt, amit finoman elkezdtem simogatni. Viszont ekkor már visszatartotta lélegzetét, és kérdésemre se tudott válaszolni, csak egy "Öhh"-t kaptam ami már kicsit furcsa is volt, így hamar meg is állt kezem combján. Már akartam is volna kérdezni, hogy baj van-e, vagy ez volt a baj, amit tettem, de időm se volt megkérdezni.
Elkezdett felülni, én pedig megijedtem kicsit, és már akartam is felülni, de ekkor egyik keze hajamba túrt, míg másik keze arcomra csúszott így esélyem se volt felülni már. De nem is bántam, mert ahogy felült, már hajolt is oda hozzám, és megcsókolt. Nem értettem magam... mármint ilyen reakcióra kellett volna számítanom ahogy elkezdtem simogatni combját, de most mégis meglepődtem. De végül viszonoztam csókját, miközben egyik kezem felcsúszott alkarjára, és óvatosan meg is szorítottam, miközben csókoltam ajkait. Ilyen csókra vágytam igazán... és most megkaptam, és csókunk eléggé el is húzódott, de nem bántam mert akartam őt, és a világ összes csókját is kevésnek éreztem jelen pillanatban... legszívesebben örökké így maradtam volna, ahogy most vagyunk.
Többet akartam, de azért mégiscsak egy park közepén voltunk, így aztán lassan elváltak ajkaink... szívem teljesen be volt pörögve, zihálva vettem a levegőt egy kicsit, és így néztem fel szemeibe. - Hűha! - Csak ennyit tudtam kimondani két levegővétel között, és elmosolyodtam... boldog voltam, tényleg igazán jelen pillanatban! Azt kívántam bárcsak kettesben lennénk inkább, minthogy itt ülünk lent a parkban, pedig nem olyan rég még azon agyaltam, hogy ha újra kettesben leszünk visszafogom fogni magam... hát ez most aligha menne, ha kettesben lennénk!

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-10, 17:14

Én igazán nem akartam letörni őt. Tényleg nem. De láttam arcán, hogy nem örült, először annak se, hogy elhúztam a kezét, de aztán rájött, hogy ezt nem rosszból csinálom... viszont... aztán meg a szavaimtól se nézett ki boldognak, amikkel pedig szintén nem letörni akartam, vagy bántani... pont ez az... pont ez volt a lényeg, hogy nem akartam bántani... és hazudni sem... ha már titkolózom, legalább hazug ne legyek... Mert igazából, titkolózom, nem hazudok. Akkor hazudnék, ha jónak és embernek állítanám be magam előtte, de nem teszem, én... bár az igazat sem tártam eddig elé, azért mégsem ferdítem el a dolgokat, hogy kedvezzek neki vagy magamnak... simán csak... elmondom neki, amit őszintén elmondhatok, az igazság felfedése nélkül... azaz hogy azt, hogy veszélyes alak vagyok, voltam, és leszek is mindig, és erre idővel igenis rá kell majd jönnie neki is... rá fog jönni... valahogy rá fog... és én csak remélni tudom, hogy nem az lesz az utolsó dolog, amit tehet vagy tudhat életében. Én nagyon nem akartam neki rosszat, nem akartam bántani, de azt hiszem... annyira már sikerült megismernem őt, hogy tudhassam, nem lesz könnyű menet, és békés, csöndes beszélgetés, amikor kiderül, mi vagyok... akárhogy derüljön is ki... és... féltem, hogy elborulhat majd az agyam, és bánthatom... hogy a "másik én" bántja majd... de én mindent amit csak tudhatok, meg akarok majd tenni érte, hogy ne bántsuk őt... se én, se a másik alak a sötétből... hogy egyikünk se ártson neki... semmilyen módon se... s ha el akar majd menni... mindegy lesz mennyire fáj, csak hadd menjen... sértetlenül...
Dehát, Adeline annyira makacs... makacs... makacs... makacs... és makacs...
Felsóhajtottam feleletére.
- Rendben, de... azért szeretném, ha tudnád, hogy amikor ez megtörténik majd... nem fogok haragudni, amiért elmész... nagyon igyekszem majd nem haragudni... - mondtam válaszul. Először csak simán meg akartam neki ígérni, hogy nem lesz baj, ha eljön az a perc, és ha úgy dönt, hogy otthagy, nem lesz baj, elmehet, megígérem, hogy nem bántom majd érte... nem megyek utána, nem fogom zaklatni, csak... az volt ezzel a baj, hogy ismertem magamat... és azt a sötét részt is bennem, és egyáltalán nem lehettem teljesen biztos benne, hogy ha kiderül a dolog, majd olyan helyzetben leszünk, és én olyan állapotban, hogy majd csak úgy hagyom elmenni... Reméltem, hogy ha olyat akarnék tenni vele, ami rossz... legalább megpróbálna védekezni, és nem maradna, hanem menekülne... de valószínűleg hiába is kérném azt, ő nem ígérné meg ezt nekem...
Nyilván, ha megkérném rá, hogy ilyen ígéretet tegyen, megkérdezné, miért akarom, miért hiszem, hogy félnie kéne tőlem. És nyilván... amilyen kis akaratos, és makacs... nem elégedne meg annyival, hogy veszélyes "ember" vagyok... nem, nyilván nem... nyilván magyarázatot akarna, én meg... hát...
Volt két magyarázatom. Egy emberibben előadható, meg egy egyáltalán nem emberien előadható... Ha ilyen kérdés elé állított volna, vagy állítana egyszer, dönthetnék úgy, hogy elmondom az egész igazságot, de... azt nem igazán akartam még... azaz igen, de... de mégse... Még nem szerettem volna elmondani, hogy szörnyeteg vagyok, vagyis, azt már azt hiszem mondtam, de... azt nem, hogy egy angyal és egy démon nem éppen természetes "nászából" születtem, ha hihetünk apámnak. És hát, sajnos hihetünk, mert vannak rajtam ugye bizonyítékok erre, meg bennem is... Aztán ott volt a másik igazság, ami olyan féligazságféle volt, mert igaz volt, de... még csak a jéghegy csúcsa, igazából... Ha megkérdezte volna Adeline, miért kell félnie tőlem, elmesélhettem volna neki - ha úgy döntök, hogy válaszolok kérdésére -, hogy pontosan hogyan is halt meg az exbarátnőm. Mert bár esett már erről szó, de... úgy igazából a lényeg nem igazán jött le Adeline számára a dologból, szóval ezt még bőven tudtam volna... részletezni, és pontosítani is. Részben pedig ez is válasz lett volna a kérdésére, ha netalán feltette volna... hogy miért is kell tőlem félni, és ő miért is kellene, hogy féljen, fusson, szaladjon, meneküljön. Mert nem csak szörnyeteg vagyok, de ráadásul még egy hidegvérű gyilkos is...
És, hogy melyik a rosszabb, hát...
- Nem azért mondtam, igazad volt... - siettem a felelettel, és közben kicsit megszorítottam a kezét. Mondjuk, nem mintha sokat segített volna a távollét... vagyis... hát nem tudom... Bizonyos tekintetben rosszabb lett, hogy nem láttam, mert vágytam rá, hogy lássam, de ha láttam volna, biztos, hogy nagyon ellenkeztem volna magammal, hogy nem jó, ha megérintem, és nem jó, ha megcsókolom, mert rossz vége lesz... vagyis... hát ezt így is csinálom, mert magamban tudom, hogy ez hiba... hogy fogom a kezét, hogy meg akarom csókolni, hogy... így vele akarok lenni... de... közben meg igazából... kicsit nem érdekelt, mert így is mégis... megteszem, mert akarom... mert nem tudom megállni... meg kell érintenem... itt akartam lenni vele, és itt is vagyok... Ha előbb találkozunk, az után az este után, szerintem jobban ellenkeztem volna magammal, és most jobban ki lennék akadva magamon, és ugyan, így is ki vagyok akadva magamon, de nem annyira, hogy ez visszatartson, mert már olyan rég láttam, és érinthettem meg, hogy már nagyon... nagyon akartam, és akarom, és... és meg is teszem így már inkább. Mert rossz amit teszek, de most, amíg teszem, amíg velem van... addig jó... Mert vele minden olyan más...
- Csak hiányoztál... és... én... láttalak... igazából... - vallottam be, bár nem is biztos, hogy megértette a dolgot, annyira nem erőltettem meg magam végülis, hogy tisztán fogalmazzak, hiszen... azt, hogy ő fog-e engem még valaha látni, na, azt én sem mertem volna lefogadni, még pár napja, de... közben én azért... láttam őt, hisz kicsit kémkedtem utána... leskelődtem... Persze, nem törtem be hozzá semmilyen fronton, vagy ilyesmi, bár képes lettem volna rá, de... nem csináltam ilyet, és nem is lestem meg olyankor, mikor nagyon nem illett volna, csak... néha kicsit az utcáról néztem, figyeltem, de... igazából tényleg csak kicsit... és nem rossz szándékból. Csak hát látni is akartam, meg nem is... és... nem is nagyon tudtam, mit kezdjek vele, vagyis... ötleteim lettek volna, de pont ez volt a baj...
- Biztos? - kíváncsiskodtam azért, persze, mert... mert hát, minden bárba járnak bolondok, őrültek, és olyan magamfajták is, akiktől ugye távol kéne maradni, de neki például ez láthatóan nem erőssége... én meg túlaggódtam az ő munkahelyi helyzetét, mint ismeretes, pedig nyugodtan mondhatta volna, hogy ne foglalkozzak már én annyit az ő életével, mert semmi közöm hozzá...
- Valakinek muszáj... - bólintottam finoman, azt mondjuk már nem tettem hozzá, hogy valakinek muszáj, ha már ő nem nagyon erőlteti meg magát... De nem akartam bántani... se piszkálni, se... se veszekedni vele... már úgyis tudja, hogy szerintem nem vigyáz magára eléggé. Én viszont annyira szerettem volna, ha biztonságban van... mondjuk mindentől... az ilyen alakoktól főleg... de tőlem is, meg... mindentől, ami rossz. De azzal is beértem volna már... időlegesen, ha legalább a világ ilyen patkányaitól megvédhetem... és azért én, hogy biztos lehessek benne, hogy meg van védve...!
Csak hát, ez ugye együtt járt azzal, hogy akkor nekem vele kéne lennem, hogy meg tudjam védeni mindentől, de ha meg vele vagyok én, akkor ki védi meg őt tőlem...?! Senki... De ha meg én sem vagyok vele, ki védi meg az olyan fickóktól, meg minden mástól? Honnan tudhatnám, hogy ha én elengedem, és összeismerkedik mással, akkor az a "más" majd vajon megvédi-e? Meg hát, még ha akarja is, de vajon képes lesz-e rá, hogy megvédje őt?
Túl sok, túl bonyolult kérdés, és... túl sok veszély, amik lestek rá...
De jólesett, hogy megszorította a kezemet... ez kicsit... megnyugtatott... legalább abban, hogy annyira nem bánja talán, hogy én ilyen túlbuzgó őrült vagyok... még ha ez nem is feltétlen jó, mert félnie kéne ettől az énemtől, de akkor is, az mégis... mégis jó érzéssel töltött el, hogy nem utál érte, ahogy akkor viselkedtem, mikor épp megvédtem őt...
Aztán... letelepedtünk, én pedig megcsókoltam, de ezen még mondhatni, hogy sikeresen túl is tudtunk volna lépni, nem hozta szóba, és én sem firtattam, gyors volt, és bár csak olaj a tűzre, de közben... nagyon jól is esett... és... ahogy utána leheveredtünk, ő pedig kényelembe helyezte magát, kicsit rajtam fekve, hát... az sem épp oltotta a tüzet. Pont ez volt a baj. Hogy nagyon is égett még mindig az a tűz, ami égett, mióta a múltkor lángra gyújtotta, hiába ment el, hiába tért haza, és hiába nem láttam ennyi ideig, a tűz égett... és aztán persze, leselkedtem utána, és az is az oka volt, hogy felkerestem végül, és aztán, amikor egészen komolyan újra találkoztunk, megint csak ott tartottam, hogy túl... túl csinos volt ahhoz, hogy kettesben maradjunk, én meg észnél... Lejöttünk hát ide. De nem segít igazából annyira, mint képzeltem... Ahogy az se segített, hogy megcsókoltam, még ha aztán "el is felejtettük"... mert aztán a feje a hasamon kötött ki, az én kezem a fején, a haján, az övé meg a lábamon... és ebből következett, hogy a végén a nyelvem az ő szájában végezte, mert... mert basszus, így hogy maradjon észnél az ember félvére?! Így nem lehet... ő annyira... szép, és... közel van, és... kedves, és... és... még akkor nyúlkál is... hogy lehet így észnél maradni?! Nem lehet! Nem, és kész... nem...
Megcsókoltam. Megcsókoltam, és annyira... nem akartam abbahagyni... édes, puha ajkaival akartam maradni, reggeltől napestig, és... sosem elengedni... Én... talán képes is lettem volna így maradni végleg, őt csókolva, orcáját cirógatva közben, föléje hajolva, ha nem válik el végtelennek tűnő pillanatok múltán ajkaimtól. Mert még, ahogy megcsókoltam, ő csak kis idő múlva csókolt vissza, meglephettem, s aztán éreztem a szorítását a karomon, de nem... nem olyannak tűnt, mintha nemtetszését fejezné ki, ezért nem is álltam le magamtól először, főleg, hogy aztán vissza is csókolt. Nem tudhattam, mit fog szólni, igazából, ha megcsókolom, mert nem hiszem, hogy azért ért hozzám, hogy kiprovokálja a dolgot, de azért... mégis csak, na, sejthette, hogy nem lesz választól mentes a dolog, amit tett... csak talán nem erre számított mégse válaszul, ezért nem tudhattam, nem-e állít majd le idő előtt, ha megcsókolom, de nem tette. Viszonozta, és... és hát ez sem igazán segített a tűzzel kapcsolatban, sőt, az inkább felcsapott bennem... magasra...nagyon magasra, és... csak reménykedhettem, hogy ezt ő annyira azért nem veszi észre, de... közben meg úgy éreztem, hogy igenis akarom ezt a csókot, akartam, megkaptam... és hát neki is meg akartam adni.
Aztán elváltunk. És újra összetalálkozott pillantásunk, habár nem lett közöttünk sokkal nagyobb a távolság, mert nekem még derogált volna felegyenesedni, vagy visszafeküdni a helyemre, szóval csak úgy... ültem ott, vele az ölemben, föléje hajolva... centikre ajkaitól, szemeitől, és csak néztem őt, miközben egyik kezem a hajában, a másik az arcán volt még mindig.
- Hűha... - ismételtem meg, amit ő is mondott, és ami nagyjából egészen jól ki is fejezte, amit éreztem... amit nem szabadott volna, mégis éreztem, és nagyon jó érzés volt! Úgy éreztem, hogy ő... ővele... el kellene tudnom képzelni... az egész létemet... és valahogy most nem is jutott eszembe vagy egy bő percen át, miért is nem szabad...
- Ne haragudj... de a te hibád az egész - mondtam, és nagyot nyeltem, hátha akkor kicsit könnyebb lélegezni... majd kicsit elnevettem magam... Nem akartam én panaszkodni, távol állt volna tőlem, és hogy "hiba"... igen, csak... még mindig picit, kicsit, ködös volt, hogy miért. - Így jársz, ha nyúlkálsz... - sóhajtottam, kicsit talán színpadiasan, ami rám abszolút nem volt jellemző, s mellé még a szemeim is megforgattam, de mielőtt esetleg ellenkezését fejezhette volna ki, én még azért nagy, hirtelen jött bátorságomban visszahajoltam hozzá, és egy kis "maradéknyi", futó csókot loptam még ajkáról, ami, igaz ugyan, hogy több másodpercig tartott, mint illett volna az engedélye nélkül, de... azután magamtól fejeztem be, és húzódtam el kissé, aztán néztem le rá újra.
- Nagyon furcsa... furcsa hatással vagy rám... - mormogtam csak, és egy pillanatra nekitámasztottam homlokomat az övének... - Mond, mit teszel te velem...? - Nagyon szívesen megcsókoltam volna újra, és nagyon szívesen megérintettem volna... de nagyon... nagyon jól tudtam, hogy sem a hely, sem a pillanat nem alkalmas. Egyrészt, biztosan nem szeretné Adeline, hogy a park közepén rámásszak... meg... ez egy nagyon meggondolatlan lépés is lenne tőlem, hiszen... egész idáig azon voltam, hogy megvédjem magamtól, még... még ha a múltkor a zuhany alatt úgy is tűnt, hogy képes volnék józan-szerű maradni, akkor is, ha kicsit... eléggé elvesztem vele a fejem, de... azért ott motoszkált még bennem mindig, hogy előtte is voltam már így... évekig rendben ment, minden jó volt, élhettem rendesen szinte, aztán egyszer csak robbant a bomba, és valaki belehalt... én meg... nem akartam Adeline-t is veszélybe sodorni, még jobban... Még ha fel is merült volna bennem, hogy elengedjem a gyeplőt, biztosan éreztem, hogy azt nem itt, és nem most kell vagy szabad megtennem...
Akkor sem, ha eszeveszett módon kívánom őt.

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-12, 13:41

Igenis makacs voltam vele kapcsolatban, és ő ezt pontosan tudta jól. Nem akartam neki hinni, és bármennyire is akarta néha, nem akartam otthagyni őt... bár ilyen szempontból eléggé ellentmondóak voltak a mondatai, mert bár azt akarta, hogy minél messzebb legyek tőle, ezzel megvédve magamat, mégis ott volt az az oldal, amelyik mégis azt akarta, hogy maradjak... Nekem nem voltak vívódásaim vele kapcsolatban, én maradni akartam vele, és talán még egyszer se fordult meg a fejemben, hogy faképnél kéne hagynom... vagyis de, egyszer már otthagytam, azon az éjszakán, mikor kiborult a csókunk után, és a hideg zuhanyban kereste a menedéket. Akkor valóban azt mondtam, hogy nekem itt már nincs helyem mellette... de akkor ideges voltam, és úgy éreztem, hogy teljesen hülyére vesz... akkor még nem értettem, hogy miért akad ki ennyire. Vagyis valószínűleg most se tudok még mindent, de akkor elmondott magáról pár dolgot... utána ígértette meg velem, hogy soha többé ne menjek tőle messzebb mint két méter. És akkor én kérdés nélkül meg is ígértem neki ezt, amit azóta se bánok, és hiába mondja, nem érzem azt, hogy ez változni fog a jövőben. Lehet naiv vagyok, és makacs, de ez vagyok én... és ezt már tapasztalhatta párszor, hogy nem vagyok az a fajta akit csak úgy meglehet győzni egy ilyen dologról... bár még most is kitartóan próbálkozik hátha változik a véleményem...
- De nem fogok elmenni sehova... vagy ha mégis... haragudj, gyere utánam, vagy ne is hagyj elmenni... - Szólaltam meg szinte kérlelve végül. Ha ennyire szeretné, akkor tényleg tételezzük fel, hogy elmegyek, de akkor jöjjön is utánam, még akkor is ha én nem szeretném akkor ezt! Nem láttam rá lehetőséget, hogy én hagyjam ott őt, ha esetleg majd többet megtudok róla, de annyira hajtogatta már ezt a dolgot, hogy mi lesz akkor ha én elmegyek, hogy már én se tudtam megállni, hogy akkor ne hozzam fel ezt mint lehetőség... persze úgy, hogy ott volt az az apró részlet, hogy akkor igenis jöjjön utánam, vagy akár tartson vissza... még akkor is öleljen magához, ha én ellenkezni akarok... akkor is szeressen, ha rosszat vágok a fejéhez. Mindegy hogy, csak ne hagyja magát nekem... ha tényleg azt szeretné, hogy vele legyek! De lehet inkább hagyná, hogy menjek... az én védelmem érdekében... de ezt nem szeretném... nem akarom, hogy hagyjon menni!
Kicsit megszorította kezemet, miközben igazat adott nekem. Nagyon vívódtam, hogy mit csináljak ebben a pár napban... csiga lassúsággal teltek a napok, és nagyon sokszor volt olyan, hogy felöltöztem, és eldöntöttem, hogy én márpedig átmegyek, és megnézem őt, hogy minden rendben van-e vele, de általában végül mindig visszafordultam, a legkülönbözőbb helyeken... a lakásom ajtajában... a ház ajtajában, vagy épp séta közben fordultam vissza. Nem mertem átmenni... reméltem, hogy kicsit megfog nyugodni, mert úgy éreztem, hogy felzaklattam... nagyon is.
- Te figyeltél engem? - Kérdeztem kicsit csodálkozva. Ezt tudtam kiszűrni szavából hirtelen... másra nem is tudtam gondolni minthogy figyelt, csak én nem vettem észre őt. Bár lehet nem is akarta, hogy észrevegyem... sőt biztos nem akarta. Bár ez kicsit tényleg furcsa, ha figyelt... vagyis ilyenről eddig csak filmekben hallottam.
- Teljesen biztos... - Próbáltam még kicsit győzködni, de valahogy azt sejtettem, hogy nem fog hinni nekem. Talán itt is belefogok futni egy két bunkóba, de nem félek tőle, hogy olyanok lesznek mint az előző munkahelyemen. Ott sűrűn futottam bele a világi bunkókba, de mondjuk ilyenre sose volt példa, hogy komolyabban ki akartam velem kezdeni, vagy hogy esetleg bántani akartak volna. Még ha Aaron akkor túlzásba is esett, akkor is jó volt, hogy akkor és ott megvédett attól a két baromtól. Lehetett volna kíméletesebben is intézni őket, de mindegy is... gondolni se szeretnék rá, hisz már túl vagyunk rajta, és nem lesz ilyenre példa többször... legalábbis remélem.
- Most ezt úgy mondod, mintha én nem tudnám, vagy nem is akarnám megvédeni magam. - Néztem szemeibe kicsit durcásan. Nem voltak nekem öngyilkos hajlamaim hiába gondolta azt rólam. Megvédtem én magam, ha kellett, de azért valljuk be, hogy van amihez még én is kevés vagyok. Például két száz kilós férfi ellen eléggé kevések az esélyeim... bár valószínűleg gyorsabban tudok futni mint az a kettő, de azért elég csökkent esélyekkel tudok indulni ilyen esetben. Talán tényleg nem tudom annyira védeni magam, de ez nem azt jelenti, hogy én ezt direkt csinálom, és szándékosan keverem magam bajba. Eszembe se volt szándékosan ilyet tenni... szeretek élni, még ha szerinte ez nincs is így. Ez is egy olyan dolog amiben nem feltétlen értünk egyet...
Nem feltétlen direkt provokáltam ki ezt a csókot, bár... lehet mégis ott bujkált mögöttem a kisördög, hogy azért jó lenne egy hosszú csók tőle, és tudat alatt pontosan tudtam jól, hogy mi is lesz a "következménye" annak, hogy én óvatosan elkezdem simogatni a combját. És aztán ahogy megtörtént a csók, örültem neki, és élveztem, és többet akartam. Ugyanúgy éreztem magam, mint akkor este. Azt hittem alább hagyott kicsit a vágyódás utána, de nagyot tévedtem, most hogy megtörtént ez a csók. Akartam őt, szívem hevesen dobogott, már szinte attól féltem, hogy kifog ugrani a helyéről, és az sem segített ezen, hogy elképzeltem, mi is történhetne, ha mi kettesben lennénk egy szobában!
Elváltak ajkaink, de nem távolodott el tőlem, ő is olyan szaporán vette a levegőt ahogy én is. Megismételte szavaimat, én pedig elmosolyodtam ezen. Kezem még mindig alkarját szorította, és lehunytam pár pillanatra szemeimet, hátha ezzel kicsit letudom nyugtatni magam, ami szinte teljesen esélytelen volt ebben a helyzetben. Legközelebb csak akkor nyitottam ki szemeimet, mikor aztán újra megszólalt.
- Akkor inkább nekem kéne bocsánatot kérnem nem? - Nevettem fel ahogy ő is tette az előbb, miközben még mindig mind a ketten azon voltunk, hogy légzésünket valahogy normalizáljuk. Nem gondoltam, hogy haragudnom kéne rá emiatt... vagyis de, haragudhatnék amiatt, mert nem tudunk tovább menni, mert egy park közepén vagyunk, ahol eszméletlen sok ember van. Na emiatt haragudhattam volna kicsit, hogy itt meg kell állnunk, de ezt a világért se szerettem volna elmondani neki!
Mielőtt ellenkezhettem volna szavaira, hogy így járok, ha nyúlkálok, újra ajkaimra tapasztotta övéit, ezzel belém fojtva a szót. De nem is bántam annyira, így hamar reagálva, reagáltam csókjára. Nem volt olyan hosszú mint az előző, de talán nem is volt annyira baj, mert így se nagyon bírtam már magammal, de azért reméltem, hogy ez annyira nem látszott rajtam... vagyis inkább biztos látszódott rajtam, hogy valami nem oké... szívem olyan erősen zakatolt mellkasomba, hogy csoda, ha nem hallotta, légzésem se volt a normális tartományba, ahogy talán szemem is a vágytól csillogott, de azért reménykedhettem, hogy ezek neki nem tűnnek fel... igen tiszta hülye vagyok, ha ezt gondolom, de reménykedni lehetett!
Figyeltem szavait... de aztán szavai nyomán újra megakartam volna csókolni, de tudtam, hogy nem szabad, és ennek nincs itt az ideje. Itt kell megállnunk... - És te mit teszel velem? - Kérdeztem vissza kérdésére, és szélesen elmosolyodtam... tényleg nem értettem, hogy tud belőlem kihozni ilyesfajta reakciót. Sose éreztem még ilyen intenzívnek ezeket az érzéseket, amiket most ő egyszerűen kitudott hozni belőlem... még megerőltetnie se kellett magát, simán az őrületbe tudott kergetni ennyivel!
Viszont aztán egy gondolat fúrta be magát a fejembe, vagyis inkább valaki... Flipper. Valamiért nem láttam magunk körül márpedig, ha nálunk csókra kerül a sor, általában már ott toporzékol, hogy hagyjuk abba, pont úgy mint a múltkor. - Aaron... - Szakítottam meg a pillanatot... először csak a nevét mondtam ki, hátha kicsit mind a ketten magunkhoz térünk az előzőkből. Vagyis én már észhez tértem, hogy Flipperre gondoltam. Elhúzódtam tőle kicsit. - Hol van Flipper? - Másztam végül ki karjai közül bár nagyon is rosszul esett... maradtam volna még. Körbe is néztem gyorsan, de Flipper sehol se volt. Kicsit talán megijedve pillantottam Aaron-ra. Furcsa is volt, hogy nem ugrált ott körülöttünk... végül csak meglépett, és rosszul is éreztem magam miatta, mert én tanácsoltam, hogy engedjük el egy kicsit, hogy futkározhasson. - Az én hibám... az én ötletem volt, hogy engedjük el kicsit... - Kezdtem kicsit pánikolni, és fel is álltam, és szememmel kutattam a terepet, hátha meglátom valahol a közelben mégis Flippert.

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-12, 19:15

Hit. Ez a furcsa, megfoghatatlan dolog valahogy mindig is az életem része volt. Vagy azért, mert épp valóban hittem, vagy azért, mert harcoltam a hittel. Vagyis, nem is a hittel, hanem azzal, amit a hit az életembe szolgáltatott. Hiszen... létem kezdetétől fogva, mondhatni, része volt életemnek a hit, és az ahhoz tartozók. Bármikor, bárhol is voltam éppen, családoknál, vagy az otthonban, mindig úgy neveltek... már, amikor épp neveltek, hogy... hinni kell. Nem kérdés, hogy akarok-e, hogy tudok-e, kell és kész. Mert van. Ő. Ők. Mind. Hinnem kellett, és én el is hittem nekik. Van. Isten létezik. Igaz, hogy ma már tudom, egy alávaló, szarházi, szemét patkány, de... akkor is van. Létezik. Nem vitatom. Elhiszem, hogy van, valószínűleg ott ül valahol fenn, a felhők között, egy ezüsttrónuson, és kukkolja a népeket, néha meg, mint egy rossz gyerek, fog egy nagyítót, és megpörköli a hangyákat, minket... aztán csak gyönyörködik a szenvedéseinkben, a fájdalmunkban, gyötrelmeinkben... meg amikor úgy látja, hogy épp kezdünk örülni, hogy lassan kilábalunk a bajból, lassan kezd túl könnyű lenni az élet, akkor még egy kővel is jól fejbe vág minket... aztán ölbe tett kézzel ül, és nézi a munkája eredményét. Pedig... ha akarná, öt perc alatt segíthetne, de inkább kitépi a csápjainkat, és röhög rajtunk...
Le merném fogadni, azt is nagyon élvezi, amit velem csinál. Egész életemben le se tojta a fejem, pedig gyerekként én sokáig nagyon igyekeztem vele jóban lenni, tényleg... én próbálkoztam... de... ő le se tojta. Aztán, mikor felhagytam vele... és megpróbáltam nélküle boldognak lenni, mit kaptam? Nézte, nézte, nézte, nézte... majd a kellő pillanatban jól kigáncsolt... Utána megint békén hagyott egy ideig... hadd nyalogassam a sebeim, utáljam magam... azután most pedig küldte Adeline-t... és... most... nem tudom... Bárcsak tudnám, mi akar ez lenni...?! Teszt, büntetés... vagy Isten megint unatkozik, és szórakozni vágyik...?
Az volt a legnagyobb baj, hogy minél tovább gondolkoztam ezen... annál tovább maradt Adeline a közelemben, az életemben, és annál tovább volt veszélynek kitéve, mert... egyre... fontosabbá vált nekem... Mert oké, Istennek mindegy, neki Adeline csak egy a milliárdból, mindegy, hogy van vagy nincs, de... nekem... most leginkább ő volt a... a minden... Jó, ott volt Flipper is, de lássuk be, vele lényegesen kevesebb dolgot tudtam csinálni... Adeline teljesen más kategória volt, egy lapon sem lehetett emlegetni Flipperrel... És az, hogy tudtam, egyik napról a másikra ugyanúgy eltűnhet mellőlem, ahogy megjelent... mert tudtam, hogy bizonyosan meg fog történni valamikor, valamiként, hisz Isten rühelli, ha boldog vagyok, ha szeretek valakit, ha valaki fontos nekem, csak... én... nem akartam, hogy megtörténjen. Azt akartam, hogy Adeline maradjon... velem...
De Isten ugye jól kitalálta, azzá tett, ami mellett biztosan nem akarna senki maradni. Szörnyeteggé.
- Az utolsó ember, akire haragudtam, meghalt... - kezdtem el rázni a fejemet hevesen, és legalább olyan makacsul, mint ahogy ő állítani szokta, hogy nem megy majd el, akkor sem, ha rossz leszek... -, én nem akarok rád haragudni soha! És ha elmennél, és utánad mennék, és vissza akarnálak tartani, az lehet, hogy fájna neked... és azt sem akarom! - jelentettem ki makacskodva, talán kissé túl kétségbeesett ábrázattal is, kétségbeesettebbel, mint amit ő indokoltnak gondolhatott volna a téma kapcsán, én azonban... ismertem már magamat, meg azt... milyen, ha én szóváltásba kerülök valakivel, vagy haragszom, vagy... bármi ilyesmi... Az általában rossz a másik félnek, fáj neki, vagy... belehal... Őneki viszont egyiket sem akartam, sem rosszat úgy általában, sem olyan rosszat, amit én okozok neki! Bántani főként nem akartam! Az is puszta szerencsénk volt, hogy amikor legutóbb otthagyott... mikor kiakadtam... akkor nem lett rossz vége a dolognak... pedig akkor is lehetett volna akár az is...
Való igaz, most sem a leghelyesebb módot választottam rá, hogy tulajdonképpen... akarata ellenére a közelében maradjak, de... végülis, még a legkíméletesebb volt, mert én közel voltam, mégis távol. Közel, hogy néha megpillanthassam, de távol, eléggé, ahhoz, hogy ne árthassak neki... Csak hát, ez akkor sem volt helyes, tudom, és... nyilván ő sem örül neki... hiszen ezt általában a rossz emberek teszik, és rossz szándékkal... persze én nem rossz szándékkal tettem, de rossznak rossz vagyok, meg hát még csak nem is ember...
Bűnbánón lestem rá, pontosan úgy, mint aki tisztában van vele, hogy rossz, amit tett... mondjuk tisztában is voltam...
- Talán egy kicsit... - vallottam be, és nagyon igyekeztem, hogy lássa, hogy bánom a dolgot, vagyis... hát annyira nem bántam magát a dolgot, inkább azt bántam, hogy ő nem tudta, meg hogy nem engedte meg, és... hogy most biztos azt gondolja, hogy illetlen voltam vele, pedig nem lestem ki semmi olyat...
A munkahelyén megforduló esetleges barmokra, azt mondta, ő biztos benne, hogy nem fordulnak ott meg olyanok, mint az a múltkori kettő például, s bár én nagyon szerettem volna hinni az ő szavának, azért nem voltam egészen meggyőzve a dologról. Minden ember lehet barom, ha iszik, és a bárokba inni járnak az emberek... Adeline meg ugye... visszaemlékezve, hogy velem miként is ismerkedett meg... hát, nem mindig érzi, hogy ki az, akivel nem kéne közelebbről megismerkednie, vagy ki az, akit nem kéne piszkálnia... Velem is pórul járhatott volna, de még pórul is járhat, hiszen még... itt vagyunk... és ő csak nem akarja megérezni a veszélyt, pedig kezdettől fogva ki van neki téve...
De ezt nem mondtam ki, mert... nem akartam vele vitatkozni... vitatkoztunk már ezen, annak sem lett jobb vége...
- Hát... amikor megismerkedtünk, nem igazán úgy láttalak, mint aki nagyon próbálja nem keresni a bajt. Folyton a kapucnimat piszkáltad, pedig láthattad rajtam, hogy nem jó ötlet... - állítottam, de legalábbis úgy, mintha éppen megdönthetetlen bizonyítékkal szolgáltam volna a számára, azt illetően, hogy ő igenis az a fajta ember, aki márpedig nem is tudja és nem is nagyon akarja megvédeni a saját életét... hiszen... akkor, és ott, tényleg csak a szerencséjén múlott első pillanatban, hogy nem erővel feleltem rá, hogy levette a fejemről a kapucnit. És ha ezt egy másik valakivel is megteszi, ha piszkálni kezdi, vagy belezavar a személyes terébe, olyannak, aki nem szereti ezt, akkor lehet belőle baj... ha például egy túl erős valakivel kezd így ki... aki nem kedvelné meg... az bánthatná, sokkal előbb is, mint én...
Miután megcsókoltam, és aztán újra megcsókoltam, és ott voltunk összesimulva, olyan közel egymáshoz, hogy lélegzete csiklandozta az arcomat... csak az járt a fejemben, hogy bárcsak valaki más lehetnék... akárki más... akármi más... akármi olyan, ami nem... nem olyan, mint ami vagyok... akármi olyan, aminek van esélye a boldogságra, amit nem utál Isten, és aminek meghagyja a boldogságot... Olyan akartam lenni, ami és aki kiérdemelhetné, hogy Adeline vele legyen... és vele is maradjon...
Éreztem a kezét a kezemen, olyan... kicsinek és melegnek éreztem tenyerét... de egész lényét ilyennek éreztem, mint egy törékeny virág, vagy egy fényes, meleg csillag, egy pulzáló fény a magas égbolton, melyre vigyázni kell... Vigyázni akartam rá, a karjaimba zárni, és megóvni... megóvni mindentől és mindenkitől... mindörökké...
Néztem, ahogy lehunyta szemeit, és ahogy már nem látott engem, óvatosan cirógattam végig arca vonalait mutatóujjammal.
- Úgy érzed, hogy kell? - kérdeztem vissza, kérdése nyomán, mert én még így sem éreztem azt, hogy... bűnös lenne. Bárcsak azt mondhatnám, hogy egyikünk sem tesz épp rosszat. Mert nem akartam úgy érezni, hogy rossz, amit teszünk, teszek, azt kívántam, bárcsak megtehetném ezt mindig, amikor akarom... vele... itt, vagy bárhol máshol... otthon... mert akkor az azt jelentené, hogy normális emberek vagyunk mind a ketten, nem vagyunk egymásra veszélyesek, és ő... ő velem van, mármint... mindig... tényleg mindig. Otthon.És bár tudtam, hogy ez nincs így, mégis... akartam... ezt is... őt is... mindig...
A lopott csókom is viszonozta, és bár nem gondoltam, hogy ez a csöpp kis csók is olyan erős hatással lehetne, mint az előző, mégis... úgy éreztem, muszáj lassan... eltávolodnom tőle, különben akármennyire is... tudja elmém egyik fele, hogy Adeline biztosan nem akarná itt, a végén itt helyben fogom letámadni, és pedig azt nem szabad megtennem... azt főleg nem... hiába sugdosta fülembe egy kis valaki, hogy megtehetem, ha akarom, mert ÉN igenis tudtam, hogy márpedig nem szabad...
Csak ezt ugye nem könnyítette meg, hogy látszólag ő pont annyira be volt indulva, mint én magam. Én pedig nagyon is be voltam rá indulva, és... a Pokolba is, mégis... meg kellett tartanom a tisztes távolságot... és magamat észnél kellett tartanom, minden fronton...
Kérdezett tőlem ő is, és kicsit elmosolyodtam rajta... meg hát, a mosolya is tetszett...
- Semmit, amit te nem akarsz - válaszoltam, és közben azon gondolkoztam, elérkezett már az idő rá, hogy elhatározzam magam a felegyenesedésre... meg talán a visszafekvésre. Ha visszafeküdnék a pokrócra, talán veszteg tudnánk maradni... Feltéve persze, hogy ő bír a kezével... meg hát, mondjuk, nem csak ő...
Viszont, akármennyire is jó volt a gondolat, hogy heverjünk tovább együtt, és minden rendben lesz, Adeline egyetlen szava máris előrevetítette, hogy valami még sincsen ezzel a tervemmel rendben, ami már csak azért is fura volt kezdettől fogva, mert ki sem mondtam a tervem még...
De aztán hamar kiderült számomra is, hogy nem a tervemmel van a baj magával, hanem úgy egyáltalán van gubanc... Flipperrel, mégpedig, és nem mással. Erre akkor jöttem rá, amikor Adeline megkérdezte, hol van. És akkor eszméltem rá, hogy nem parádézik, pedig mi csókolóztunk, meg... nem hallom a csaholását se, a lihegését se...
Adeline is felemelkedett, és vele együtt én is, s ahogy ő, én is a parkot kezdtem pásztázni szememmel...
- Nyomkövetőt szerelek rá, isten bizony... - morogtam az orrom alatt, mivel sehol nem láttam a kis borzas fejét semerre körülöttünk. Szemem sarkából láttam viszont Adeline ijedt pillantását, mire finoman a kezéért nyúltam, és megszorítottam kicsit. - Nem lesz semmi baj, megtaláljuk. Nem először csinálja. Biztos összeakadt egy nővel... meglesz! - biztattam őt, de közben magamat is. Évek óta már, nekem csak Flipper volt, és eddig ha valakim volt, azt Isten következetesen el is vette... és már-már vártam, mikor kerül sorra Flipper... és nem akartam őt elveszteni... ő is kellett nekem, és én is neki...
- Nem a te hibád, még nem lehet messze, nézzünk szét... a fák mögött, meg a bokroknál - mondtam, és megpróbáltam én lenni a nyugodt... vagy legalább az annak tűnő... és fejemmel pár közelebbi bokor felé intettem neki, hogy ő nézze meg azoknál, én meg mutattam, hogy megnézem az ellenkező irányban, ahol fák voltak még nem messze...

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-21, 13:00

Talán nem volt jó ötlet azt mondani, hogy haragudjon rám, és ne hagyjon menni, mert erre az volt a válasza, hogy akire utoljára haragudott, az azóta halott... én pedig rögtön megbántam, hogy kimondtam. Főleg, hogy elég hevesen kezdett ellenkezni, és nagyon makacsul. Kb. pont annyira amennyire én szoktam vele makacskodni. - Bocsánat, hogy ezt mondtam... - Sütöttem le szememet bűnbánóan. Szerettem volna, ha utánam jön... de erre nem lett volna lehetőség... mármint féltett engem magától, ennél fogva, ha egyszer menni fogok, azt hagyni fogja, és soha többé nem is fogjuk látni egymást. Végülis logikus, hogy miért nem jönne utánam... nem akar bántani, és ezért enged. Makacs volt, ahogy én is, ezért nem is nagyon akartam firtatni ezt a témát, ezért is kértem tőle bocsánatot, hogy ezt mondtam. Amíg nem válaszolt szavaimra, nem is gondoltam bele, hogy ő ezt teljesen másmilyen módon fogja megközelíteni... mármint konkrétan, hogy felmerül a lehetőség benne ezzel kapcsolatban, hogy bánthatna, ha ilyen helyzetbe kerülünk.
Bűnbánóan pillantott fel szemeimbe, és vallotta be, hogy talán egy kicsit figyelt. Elcsodálkozva néztem szemeit, és próbáltam fejben összerakni, hogy ez mégis, hogy lehetett, vagy én miért is nem vettem észre, vagy, hogy mit is jelentett, hogy csak kicsit figyelt. Mármint állt a fa mögött az út túloldalán mint ahogy a filmekben szokták?! Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy emiatt most haragudnom kéne rá, vagy nem! - Szóval tényleg figyeltél... - Mondtam ki, bár inkább csak magamnak... ezzel is tudatosítani akartam magamban a gondolatot, hogy ez nem csak egy vicc volt, hanem tényleg megtette. - Akkor ma is figyeltél? Mármint akkor nem véletlen voltál a környéken ma se... - Pislogtam még mindig kicsit értetlenül, mert hát még soha nem fordult velem elő ilyen, hogy bárki is figyelt volna sunyiba... megmondom az őszintét, nem is nagyon tudtam mit kezdeni ezzel az információval... nem tudtam, erre hogy kéne normálisan reagálni...
- Így utólag nézve viszont egyelőre nagyon is jó ötlet volt, hogy akkor lehúztam a fejedről a kapucnit... - Mondtam ki talán egy kicsit téma terelésképpen és finoman elmosolyodtam miközben megszorítottam a kezét finoman. És csak ekkor gondolkoztam el rajta, hogy ha akkor nem teszem meg, ami szerinte nagyon is rossz ötlet volt még azóta is, akkor nem sétálnánk most itt kézen fogva. És nem is lennék annyira boldog... de ezt hiába mondanám neki, mert erre is találna olyan dolgot, amivel kitudja fordítani szavaimat. Pedig annyira szívesen elmondtam volna neki, hogy mennyire jó ez így most nekem, és hogy mennyire szeretek vele lenni... hogy én boldog vagyok mikor vele vagyok! De inkább megtartottam magamnak, kivárok egy jó pillanatot vele...
Ott voltam karjaiban, és a csók után egy újabb következett, és egy újabb, én pedig kérdés nélkül viszonoztam neki. Mert akartam, és élveztem ajkaimon finom csókjait... többet akartam tőle, mint eddig mindig ha ilyen helyzetbe kerültünk... szinte lángolt körülöttünk a levegő... vagy inkább csak én éreztem magam így? Soha nem éreztem még ilyet... mármint, hogy valaki iránt ennyire intenzívek legyek az érzéseim, vagy a reakcióim. Furcsa volt, de mindenképp kellemes, és ha tehettem volna örökké a karjaiban maradtam volna, miközben az ajkait csókolom, és ölelem magamhoz testét.
Megcirógatta arcomat mikor lecsuktam szemeimet, hogy kicsit helyreállítsam légzésemet, és nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg ennek nyomán. - Ezzel nem segítesz rajtam! - Sóhajtottam fel, amennyire ez lehetséges volt jelen esetben, és a végén halkan felnevettem.
- Nem szeretnék egy ilyen miatt bocsánatot kérni! - Ráztam meg fejemet kicsit. Ő is élvezte, és én is, ezért pedig szerintem nem kéne bocsánatot kérni... mármint ez egyikünknek se volt rossz... vagyis Aaron gondolataiban nem tudtam olvasni... kicsit féltem, hogy ott bujkál azért benne, hogy ez rossz nekünk, és esetlegesen "észhez tér" és megint kiborul, úgy, ahogy aznap este tette többször is. Mert akkor mindig azt mondta, hogy az rossz, és nem szabad nekünk... emiatt bennem motoszkált a gondolat, hogy ez megint előfordulhat!
- De én mindent akarok... - Mondtam ki meggondolatlanul szavai nyomán. Tényleg csak kicsúszott a számon az első gondolat ami eszembe jutott. Ez is olyan volt, amit inkább megtartottam volna magamnak, de ezek után annyira ködös volt a gondolkodásom, hogy egyszerűen csak kimondtam... végülis ez volt az igazság... mindent akartam vele.... úgy akartam őt ahogy van! Viszont ezt nem feltétlen akartam neki elmondani! Főleg hogy nem tudtam, hogy fog rá reagálni.
Eddig annyira elvoltunk foglalva egymással, hogy észre se vettük, hogy Flipper már nem ugrál körülöttünk. Viszont mikor aztán belém hasított a gondolat, hogy valami nagyon nincs rendben, és már keltem is ki Aaron karjai közül, hogy szememmel hátha valahol meglátom Flippert. Hibáztattam magam, mert az én ötletem volt, hogy elengedjük Flippert kicsit, és most emiatt tűnt el! Aaron számára pedig annyira fontos, és most miattam pedig elveszíti...
Ahogy néztem körbe Aaron keze az enyémet szorította meg biztatóan. - Nem lesz semmi baj... - Ismételtem meg szavait, hátha ezzel lenyugszom, de mindegy volt, mert most semmi sem segített, csak az fog, ha meglesz Flipper!
- Rendben megyek! - Bólintottam, és elindultam a bokrok irányába, hogy megnézzem ott Flippert. Nagyon reméltem, hogy meglesz, mert azt sose bocsájtanám meg magamnak, ha úgy elkóborolt volna, hogy ne találjuk.
A bokrok üresek voltak, így tovább haladtam... annyira, hogy már Aaron is kikerült a látókörömből. Nem nyugodtam, és ezért is mentem kicsit messzebb... meg kell nézni minden lehetséges helyet!
Már több perc is eltelhetett... de nem akartam feladni. Az utolsó bokor volt a soros, és kicsit félve sétáltam mögé, de ekkor megláttam őt, kisgyerekek gyűrűjében. A kis mocsok feküdt, míg a sok kisgyerek épp dögönyözte. Hangosan felsóhajtottam, bár ez inkább ilyen megkönnyebbült sóhaj volt. - Flipper... - Mondtam ki a nevét, de rám se hederített annyira élvezte a pocak simogatást. - Hihetetlen vagy... - Vontam össze szemöldökömet, és leguggoltam melléjük. - Na srácok, köszönöm, hogy vigyáztatok rá, de most már ideje hazamennünk! - Néztem a gyerekekre akik rögtön el is akartak kezdeni ellenkezni, hogy jajj ne már, és társai. - Majd lehozzuk máskor is őt, rendben? - Mosolyogtam finoman a gyerekekre, akik ezután elég hamar megnyugodtak, adtak még egy utolsó simit Flippernek, és már mentek is vissza játszani a fűbe. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar engednek, de azért örültem is. Aaron már biztos nagyon aggódik. Flipper kicsit rosszallóan nézett rám, de végül felkaptam karjaimba... nem kockáztattam, hogy mellettem sétáljon... főleg ezek után. - Nagyon megijesztettél minket... - Simogattam meg fejét, egy megkönnyebbült mosollyal az arcomon.
Visszasétáltam Aaronhoz... még mindig a fákat kutatta nekem háttal, így nem láthatta, hogy Flipperrel a kezembe érkeztem vissza. - Aaron! - Szólítottam meg kicsit hangosabban, hogy felém forduljon. Ekkor már Flipper bűnbánó kiskutya szemekkel nézett irányomba, majd gazdája felé... most már nem érezte akkora problémának, hogy a kezembe lehetett, sőt talán jobban karjaimba bújt... biztos azt hiszi megtudom védeni a leszidástól.

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-21, 20:11

Ostoba vagyok. Mert néha... vagyis, inkább sokszor... legtöbbször... illetve, szinte inkább mindig utólag jövök csak rá, hogy... előbb kellett volna gondolkodnom, mielőtt beszélni kezdtem volna. Most is így éreztem magam. Vagyis... nem is feltétlenül azzal volt a baj, amit mondtam, mert ez fontos volt, és tudnia kellett róla, hiszen nem akartam neki hazudni... nem többet, mint amit muszáj volt, hogy kicsit még velem maradjon, de... ezt tudnia kellett... legalább a veszélyek egy részével, muszáj volt tisztában lennie. Ez is ilyen volt. A harag. Hiszen a harag nekem... nekem egy sokkal, de sokkal rosszabb dolog volt, mint másoknak. Mások... amikor haragszanak, akkor összevesznek, ha mérgesek, akkor... kiabálnak, esetleg pofozkodnak, tányért törnek, vagy akármi más holmit egymás fejéhez vágnak, maximum, de... én... én, amikor legutóbb dühös voltam, akkor... a bennem élő démonnal karöltve megöltem, azt, akire mérges voltam. Bántani akartam, azt akartam, hogy eltűnjön a föld színéről, és el is tűnt... tettem róla, hogy úgy legyen... És féltem, ha nem vigyázok, ez újra megtörténhet, de... de nem engedhettem meg magamnak, hogy úgy legyen, mert most Adeline volt... ő... ő volt, aki az életem részévé kezdett válni, és... akit semmiképp... nem szerettem volna ÚGY látni, nem akartam hagyni, hogy úgy járjon ő is... őrá én nagyon... vigyázni akartam...!
- Te nem mondtál rosszat - siettem megnyugtatni, mert ő megint... azt hihette, azzal volt a baj, amit ő mondott, pedig nem... a baj azzal volt, amit én tettem, és amit nem akartam újra megtenni.
Persze, felróhatta volna nekem, hogy össze-vissza beszélek, hiszen egyszer már utána mentem... amikor otthagyott, és... annak végülis nem lett úgy rossz vége, mert... visszajött velem magától... nem csináltam vele rosszat... mondjuk, elég sok mindent meg is tudott rólam, ahhoz, hogy meggyőzzem, visszajöjjön velem... vagyis hát, nem is azért mondtam el neki azokat a dolgokat, csak akartam, hogy... hogy tudja, miért vagyok furabogár... de azért, lehet, hogy azért is mondtam neki azokat a dolgokat el, hogy maradjon... pedig én és a beszéd, az... hát... nem nagyon volt jellemző, szerintem sose mondtam senkinek ennyi mindent magamról, ilyen gyorsan főleg nem... neki meg igen, mert... mert nagyon nem akartam, hogy elmenjen... vagy, hogy úgy menjen el, és... nem csak azért, mert tudtam, hogy ha akkor otthagyott volna engem egyedül, akkor én... visszamentem volna a bárhoz, és ott valószínűleg valami rosszat tettem volna... valami nagyon rosszat...
De, az is igaz, akkor úgy mentem utána, hogy előtte nem veszekedtünk, csak... hát, "csak" csókolóztunk. Az sem ugyanaz. Akkor ő volt dühös rám, azt hiszem, de... ha én lettem volna rá dühös, akkor... nem mentem volna, akkor nem szabadott volna...!
Bólogattam megállapítására, és a bűnbánat nem tűnt el ábrázatomról.
- Tudom, hogy rosszat tettem... haragudhatsz rám érte, megérdemlem... - feleltem, és közben lassan bólogattam mellé, alsó ajkamba harapva. Nagyon is jól tudtam, hogy kukkolni a rosszak szoktak, meg... a perverzek, meg... akiknek rossz szándékai vannak, meg akik nem normálisak... És azt is tudtam, hogy az ilyesmi általában a normális emberekből félelmet vált ki... mert aki tisztességes, az nem kukkol, az odamegy a másikhoz, de aki kukkol, az... az ritkán tisztességes... Nekem meg igazából nem volt rossz szándékom, de... dehát nálam ritkán számít a végeredményt tekintve, hogy mi a szándékom alapjáraton, mert nem mindig én döntök, hogy mi legyen a dolog vége...
- Hát... igazából nem... nem véletlenül... - vallottam be, maximális bűntudattal körítve a dolgot, majd, mielőtt még esetleg totálisan leírtam volna magam előtte, gondoltam, megpróbálok mentegetőzni, hátha az számít valamit még... - De esküszöm, hogy nem akartam semmi rosszat, mármint... nem lestelek távcsővel, meg... nem csináltam semmi olyan illetlen dolgot, csak... csak a közeledben... akartam lenni, meg... gondolkodtam, meg... meg ilyenek, és... hiányoztál, és... én... vigyázni is akartam rád... hogy lássam, hogy jól vagy, meg... meg igazából én végig látni akartalak, csak nem... nem voltam benne biztos, hogy mi lesz abból, hogy akarom... - hadartam, bár megpróbáltam érthetően tenni a dolgot. Nem akartam, hogy... totálisan kettyós zaklatónak nézzen, vagy ilyesmi... habár, attól tartok, ezzel sem igazán javítottam a dolgon, szerintem lehet, hogy ezzel inkább csak tovább rontottam a helyzeten, hiszen pont ilyen dolgokkal szoktak takarózni az őrült zaklatók is, nem?
- Hát a... a mostani percet nézve igen... igen, de akkor... akkor nagyon nem... mert bánthattalak volna érte, és még mindig nem tudom miért nem tettem, csak... mázlid volt... akkor még... a legelején... utána megkedveltelek... - mondtam, bár talán ezzel is csak rosszat tettem, mert nyilván, azután, hogy bevallottam, hogy kukkoltam őt, meg hogy veszélyes alak vagyok, pont az kellett még ide, hogy tudja, képes lettem volna elsőre bántani, mert a kapucnimhoz nyúlt... Persze, tudom én, hogy nőket bántani rossz... nagyon rossz, meg... úgy egyáltalán embereket, csak mert ilyesmit tesznek... mert ez nekik tök normális dolog, tudom én, csak... nekem... nekem más ez. Nekem kell, nekem az egy védőfal... a világ és köztem... elzár engem tőlük, és ami még fontosabb, nem csak engem... hanem azt a másikat is. A kapucnim tulajdonképpen ugyanazt a célt szolgálta, mint az, hogy egyedül éltem, és egyedül, bezárkózva dolgoztam, magamban, egy kis lakásban, ahová nem jöttek emberek, és ahonnét én is ritkán jöttem ki... A kapucni mindennek a mozgatható verziója volt... ami velem jött, bárhová is mentem... és elzárt "minket" az emberektől... az ártatlanoktól...
Adeline viszont belépett az én kis zárt fészkembe, az én kis ketrecembe, erővel bemasírozott, és kirángatott onnét, és... ha más tette volna, szerintem bántottam volna érte... ha mást nem, akkor az ő érdekében, hogy rosszabb ne történjen vele, de ő... Adeline valahogy megúszta ezt... eddig... azt hiszem... még nem bántottam... sehogy... talán... remélem... Vagyis, egyszer igen, mikor megszorítottam a kezét... jó, meg a feje felett tördöstem a sörösüvegeket, meg... meg majdnem embert öltem érte, hogy megvédjem, ráadásul a szeme láttára... és majdnem lefeküdtem vele... mondjuk, azt most is szeretnék... és mindezek mellett eltitkoltam, mi vagyok...
És vajon az is bántásnak számít, hogy beleszerettem...?
Így elnézve... ahogy a parkban hevertünk együtt, békésen... Frászt, még hogy békésen! Nem, inkább felhevülten... és részemről legalábbis önkontrollom pozitív részlegének határán... mert kívántam őt, és nehéz volt ellenállni... legalább érintenem, legalább csókolnom muszáj volt... Csak az zavart közben, hogy a tudatom peremén folyton felemelte a kezét egy átokverte kis sötét manó, és emlékeztetett rá, hogy óvatosnak kell lennem, mert ezzel egyszer már megégettem magam... azaz... nem is magam...
És őrá... vigyázni szerettem volna... Nagyon... meg akartam őt óvni minden bajtól, tőlem különösen! Mert én magam is egy jó nagy baj voltam... Csak közben meg annyira vele akartam lenni...
- Magamon se, de az a baj, hogy nem tudom megállni... - feleltem, némileg zavarban, mikor cirógatásom nyomán felszólalt... Milyen könnyű is ezt mondani, én is próbálnék ezzel érvelni magamnak, hogy ezzel egyikünkön se segítek, dehát... hogy a fenében lehet megállni, hogy ne érjek hozzá, mégis?! Nekem ez nem megy, muszáj! Főleg, csengő nevetését hallva...
- Tudom. Én sem szeretném... - sóhajtottam, mert... tényleg nem akartam, hogy kelljen. Vagyis akartam, hogy megtegye, de... de... ÉN nem akartam mégse... egyik felem akarta, másik nem... mármint, a jó felem két fele közül, az óvatos azt gondolta, nem szabad mindezt megtennünk, és abba kellene hagynunk, mert ennek nagyon rossz vége lesz, de nagyon... a másik fél meg azt gondolta, Pokolba Istennel, a terveivel, a buktatóival, Pokolba a sötét gonosszal az árnyékban, mely bennem él... De nem volt egyszerű kettejük közt lavírozni. Főleg, hogy józanságom minden apró szegletét kitöltötte a gondolat, mit fogok érezni, ha bántom Adeline-t... ha elvesztem magam... az eszem... és baja történik... Meg a félelem is, hogy ő még akkor sem futna el...?
"Mindent"... Amikor ezt mondta, első blikkre majdnem kibukott belőlem, hogy "Én is!"... esküszöm, már ott billegett a nyelvem hegyén, majdnem kijött... Csak közben arra gondoltam, igen, mindent akarok... vele... tőle... én mindent, de... mindent nem lehet... Nem is nagyon tudtam, nála mit takarhat egészen pontosan a "minden", mint olyan, mert nálam rengeteg mindent takart, ami talán nála fel sem merül, hogy listára kéne venni, mert tök hétköznapi dolgok voltak, másoknak, de nekem például még az is a listán volt a "minden" közt, hogy fogni a kezét... szóba állni vele... látni... hallani... érezni a bőrét... az illatát... megcsókolni...
Basszus, megint nem segítek magamon! - szóltam erélyesen magamra gondolatban, és megpróbáltam mély lélegzetet venni, hátha az segít. De annyira nem volt jobb tőle... Úgyhogy végül csak annyival feleltem szavaira, hogy még utoljára odahajoltam, és egy óvatos csókot adtam a szája szegletébe. Hátha ez egyikünknek sem túl sok... de mégis... valami... ami elárulhatja neki, hogy... én is szeretném...
Aztán hamar a háttérbe került, hogy mi mit szeretnénk egymással, mert ahogy rájöttem, hogy Flipper nincsen meg... máris csak arra tudtam gondolni, hogy amit akarok... az az, hogy ő meglegyen...! Mert kell nekem, szükségem van rá... Nem tűnhet el, az a kis átokfajzat!
Őszintén szerettem volna megnyugtatni Adeline-t is a dolog kapcsán, de... de mégis... éreztem... hogy ő is csak akkor nyugszik meg, akkor hiszi talán el, hogy semmi baj, ha meglesz... akkor hiszi el nekem, hogy nem az ő hibája, ha megtaláljuk Flippert.
Szóval szétváltunk. Még ha fájt is eleresztenem Adeline kezét... most muszáj volt, mert meg kellett találnunk azt a szőrös kis törpeterroristát... Ő elment a bokrok felé, én meg az ellenkező irányba indultam, a fák irányába. Volt már rá példa, hogy jártunk errefelé Flipperrel, szerette az ide járó nőstényeket kerülgetni, néha már-már "vártam", hogy egyszer csak majd valaki egy kosár kölyökkel fog itt várni rám, hogy ezt az én kutyám művelte... mondjuk, eddig megúsztam... Meg szerette a madarakat ugatni, vagy megnézni magának egy-két mókust... Nagyon reméltem, hogy majd megint ott tollászkodik valahol megbújva, vagy ácsingózik majd valami/valaki után...
De a közelebbi fáknál nem volt... sem ő, sem más, ami erre vonzhatta volna... vagy csak én nem láttam... Más körülmények közt, ha nem lett volna itt ennyi ember, meg egy későbbi napszak lett volna, már rég szárnyra keltem volna, úgy nagyobb területet láthattam volna be érte, de... most nem tehettem ezt meg, úgy pedig főleg nem, hogy Adeline bármikor visszatérhetett volna hozzám, és... ha meglátja... nyilván ő sem maradt volna nyugodt, ahogy egy ember sem maradt volna az, ha meglátnak engem itt szárnyakkal... még Flipperért sem tehettem meg, most nem... magunkra voltunk utalva.
Igaz, volt egy perc, amikor felnézve Adeline-t sem láttam már, akkor akár meg is tehettem volna, de... még úgy sem lehetett. Tudtam, biztos voltam benne, nincsen messze. Még ha a többi embertől el is tudnék tekinteni, ő... őtőle nem tudtam. Még nem... még hinnem kellett... Bár persze abban nem lehettem biztos, hogy ha tíz perc múlva sem lesz meg, akkor nem mondom majd azt, hogy Adeline fogja be a szemét a kedvemért... vagy még azt se, csak megyek... mert Flipper nem veszhet el...!
Gondolatban már tényleg ott tartottam, hogy megyek, szólok, megkérem Adeline-t, fogja be a szemét, vagy elküldöm a park másik végébe, hogy ott nézzen szét... mikor is meghallottam a hangját, és én már épp a levegőt vettem, magamban azon gondolkodva, ezt mégis hogyan fogalmazhatnám meg úgy, hogy ne ellenkezzen...
De akkor, ahogy megfordultam, és megláttam őt... Flipper ott volt a kezében! És hirtelen csak... csak azt éreztem, hogy nagyon megkönnyebbültem...
- Ahh... te átkozott kis szörny... - nyögtem ki, bár nehezen, mert szívem szerint lekiabáltam volna a fejét a helyéről... meg nagyon megöleltem volna... de közben meg az jutott eszembe, az elsőt Adeline nem értékelné... a másodiktól meg abszolúte tekintélyemet veszteném Flipper előtt... mondjuk, ezek után aztán talán gondolkodhatnék is kicsit, miféle tekintélyem is van nekem előtte...
De aztán csak odaléptem Adeline elé, és két kezem közé fogtam a kis átkozott szőrmók fejét, úgy néztem szemeibe:
- Még egy ilyen, és az Istenre mondom, nyomkövetőt kapsz reggeli helyett! - mondtam neki, nagyon komoly ábrázattal, de közben azért "kelletlenül" megvakartam a füle tövét. - Örülj neki, hogy itt van Adeline, neki lehetsz hálás, hogy nem látom el a bajod, vagy nem kötlek a fához, és hagylak itt - szúrós tekintettel néztem Flipper szemeibe, mire ő rémülten lesett rám, majd segélykérőn nézett fel Adeline arcára. Én is követtem pillantását, és bár a morcos ábrázatom nem változott, azért közben Adeline kapott tőlem egy futó kacsintást, hadd tudja, hogy nem mondom komolyan. Flipper nyugodtan hiheti, hogy komoly vagyok, Adeline azonban nem baj, ha tudja, hogy sosem tenném meg... és nagyon... de nagyon örülök, és nagyon hálás vagyok neki, hogy megtalálta nekem ezt a kis átkozottat...!
- Az adósod vagyok - mondtam neki, és még mielőtt ellenkezhetett volna... mert tudtam, hogy azt akar majd, biztos voltam benne... inkább megérintettem gyorsan Adeline arcát, és finoman megsimogattam kicsit, ezzel is kérve, hogy ne tegye. - Nem, tényleg, komolyan. Nem a te hibád volt, hogy meglépett, de... te találtad meg... az adósod vagyok, akármit kérhetsz cserébe, megadom neked - biztosítottam, s bár tudtam, ez mennyire könnyelmű kijelentés, de nem érdekelt. Nem érdekelt! Flipper... ő nagyon fontos nekem, nem vigyáztam rá, meglépett... nem először... szóval Adeline érdeme, hogy most megvan... kizárólag az övé! Ha ő nincs, talán... nem tudom, előkerült volna-e Flipper... de az biztos volt, hogy Adeline nélkül is kiharcolta volna a szabadlábat. Úgyhogy Adeline megérdemelte a hálám, nagyon is! Bármit megadtam volna neki ezért! Akármit!
Még ha lélekben bíztam is benne, hogy nem kér teljesíthetetlent...

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-22, 12:56

Igenis azt gondoltam, hogy ezzel rosszat mondtam. Mert általában egyáltalán nem úgy reagált a szavaimra, ahogy az ember eltudná képzelni. Mármint szeretett eléggé negatívan reagálni rájuk, mindig a hátterét nézte, és negatívra fordította mondataimat. És ez azért van mert megakar védeni magától... ilyenkor is azt érzem, hogy kétségeket akar bennem ébreszteni, még mindig próbálkozik vele hátha mégis elkezdek félni tőle, vagy legalább egy kicsit elbizonytalanodok velünk kapcsolatban... mondjuk tényleg sok ijesztő dolgot szeret mondani, hogy ezt elérje, de én egyelőre nagyon is tartom magam... és emiatt nevezhet naivnak, és olyannak, aki megakar halni direkt... igen lehet, hogy így van, de engem ez nem különösebben érdekel amíg vele vagyok!
Egyszer valóban utánam jött, de akkor én haragudtam rá, és nem ő rám. Talán csak ezért jött utánam, és más esetben, amikor esetleg haragudni fog rám, tényleg nem fog utánam jönni, ahogy azt el is mondta.... hogy ne tegyen bennem kárt.
- Hát nem tudom... ilyen sose fordult még velem elő... de tudod mit, akkor haragszom egy kicsit! - Pislogtam rá teljesen ártatlanul. Tulajdonképp tényleg nem tudtam mit reagáljak erre, így mondhatni hallgattam rá ezzel a harag kérdéssel kapcsolatban. Bár úgyse tudtam rá haragudni még így se. Ilyet tényleg csak a filmekbe láttam eddig, és nem is gondoltam, hogy velem ilyen előfordulhat... a másik dolog amin csodálkoztam az tényleg az volt, hogy én hogy nem tudtam észrevenni. Mármint a fekete pulcsija miatt... és biztos a kapucnija is rajta volt... túlságosan jól tud bujkálni ezek szerint.
Aztán elkezdett magyarázkodni, és én egy picit mondhatni meglágyultam... eddig tartott az, hogy én haragudjak rá egy picit is. Még így is nézhettem volna egy zaklatónak, de lényegesebben megkönnyebbültem, hogy nem a rossz szándék vezérelte abban, hogy ezt tette. Én nem figyeltem őt, de azért egyszer volt arra példa, hogy elsétáltam a házig ahol lakott... és akkor gondoltam meg magam, hogy mégse csöngetek fel hozzá... de azért ez nem fog megfigyelés. - Egy esetben nem fogok haragudni... ha nem csinálsz ilyet többet! - Néztem teljesen komolyan a szemébe... vagyis próbálkoztam vele, mert amúgy már legszívesebben elmosolyodtam volna. Mondjuk azt, hogy megértettem őt? Vagy nem is tudom... lehet tényleg komplett őrült vagyok, hogy ezen nem tudok komolyabban kiakadni?
- Biztos vigyázott rám az őrangyalom, mikor lehúztam rólad a kapucnit... - Húztam fel szemöldököm, és sóhajtottam fel. Ezek szerint nagyon más magyarázat nem lehet rá, hogy miért is nem bántott akkor abban a pillanatban, mert megtettem. Aaron biztonságba érezte magát a kapucnija alatt, és én egy egyszerű mozdulattal levettem róla, ezzel megfosztva a védelmétől. Lehet bántam volna ezt a tettet, ha bántott volna, de ahogy ő is elmondta, nem tette, így egyáltalán nem bánom, hiába próbálja letörni az önbizalmam!
Akár békésnek is lehetett volna mondani azt, hogy mi csak így feküdtünk a pokrócon... vagyis tényleg csak lehetett annak nevezni, kb. úgy 5 percig, mert aztán elszabadultak a dolgok... már amennyire elszabadulhat egy ilyen helyzet, egy park közepén. De mégis annyira jó volt, és tetszett, egyszerűen nem bírtam betelni vele!
- Nem baj... - Válaszoltam tovább mosolyogva, és végigsimítottam karját, ahol eddig szorító kezem volt. Én se bírtam ki, hogy legalább egy kicsit ne simogassam meg. Muszáj volt!
Nem tudtam, hogy fog reagálni szavaimra... mármint kimondtam hangosan, hogy én mindent akarok, pedig nem akartam. Nem is válaszolt rá, ami aztán kicsit megijesztett, hogy már megint túl messzire mentem, és itt lenne az ideje megtanulnom, hogy végre csendbe maradjak olyankor, mikor nagyon nem kéne megszólalnom! Egyszer tényleg ez fog a sírba vinni, hogy túl sokat beszélek! Végül aztán mégis közel hajolt hozzám, és egy óvatos csókot nyomott ajkaimra, mint egy választ. Szóval ő is ezt szeretné!
Csigalassúsággal teltek a percek... kerestem kb. mindenhol ezt a szőrcsomót, de csak nem akart előkerülni még egy jó ideig. Már tényleg azon kezdtem idegeskedni, hogy ennyi volt, vége, már soha nem látjuk őt többet. Lehet valaki felkapta, és hazavitte, gondolván, hogy senkinek nem kell! De igenis kellett nekem, de legfőképpen inkább Aaronnak volt rá szüksége... ők voltak így ketten, és ez nem opció, hogy Aaron mostantól egyedül legyen... túl fontosak ők ketten egymásnak!
Végül aztán hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy meglett, és utána úgy öleltem magamhoz... nem akartam még egyszer elveszteni, így muszáj volt! Így biztos nem fog meglógni ma már! Eleinte talán kicsit ellenére volt a dolog, de amint Aaron felé kezdtünk közelíteni, már inkább ő maga bújt karjaimba.
Aaron szigorú tekintettel szólította meg Flippert, és lépett oda elénk. Két keze közé fogta a szőrmók fejét, és kezdte meg leszidását. Persze én ebbe nem szóltam bele, Flipper bármennyire is ezt várta volna tőlem. Mélyen hallgattam, és csak elmosolyodtam, mikor aztán Aaron a szemembe nézve kacsintott egyet... nem gondolta ő ezt komolyan, csak azért mondja, hogy Flipper kicsit érezze a súlyát annak, hogy nem szabad ilyet többet csinálnia!
Már kezdtem volna ellenkezni arra a mondatára, hogy az adósom. Én mondtam neki, hogy engedjük el kicsit, és emiatt tűnt el... de nem hagyta hogy ellenkezzek... jelzésértékűen megsimogatta arcomat, hogy ne is próbálkozzak vele. Ezzel pedig belém is fojtotta a szót, és inkább nem mondtam semmit, csak azért mégis bocsánatkérően pillantottam rá.
- Ha kérhetek... akkor azt kérném, hogy ne haragudj Flipperre... és rám se... tudom, hogy próbálsz meggyőzni, de azért én is kicsit hibás vagyok... - Mondtam ki szomorúan. Annyi mindent kérhettem volna, de nem akartam kihasználni... eszembe se jutott, ez a kérés így volt jó, ahogy volt.
- De lenne még egy... - Néztem le Fliperre aki eléggé szomorkásan nézett még mindig Aaronra. - Megölelsz minket? - Néztem kb. ugyanúgy Aaronra ahogy Flipper tette. Jólesne egy ölelés a nagy izgalomra... még mindig zakatolt azért a szívem, hogy mi lett volna ha nincs meg!
- Aztán lassan hazamehetnénk... elég sok volt az izgalom mára! - Mosolyodtam el finoman, mert hát tényleg elég sok minden történt ez alatt a kevés idő alatt.

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-22, 20:13

Oh, Adeline... Tudtam mi jár a fejében, ki sem kellett mondania. Nem hitte el nekem, hogy egyáltalán nem mondott ő semmi rosszat. Pedig tényleg nem. És még én vagyok az, aki mindig negatívan lát mindent...? Nem csak én, nem... hiszen, ő sem hiszi el nekem sose, hogy nem az ő hibája, amikor ilyesmi történik. Ezek azért történnek, mert én... olyan vagyok, amilyen. Mert néha vannak dolgok, amik nem mennek, és amik kiakasztanak, és dolgok, amik aggasztanak, amik másoknak indokolatlannak tűnnek, pedig nem azok... Adeline nem mondott rosszat. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy nem akartam, hogy bármikor olyasmi történjen, amiért haragudnék rá... mert a harag rossz dolgokat hoz ki belőlem, én... ÉN leszek rossz akkor... és ez az igazság, amit... neki is tudnia kellene, de még... még nem álltam készen rá, hogy ezt elmondva, elengedjem őt...
- Én se csináltam még ilyet sose, senkivel... nem tudom mit szoktak erre szólni... vagyis, csak a tévéből tudom, hogy igazából... visítozni szoktak érte, meg csapkodni... rendőrért kiabálnak, meg ilyenek... - bólogattam zavarodottan, és pironkodva, és teljes mértékben meg tudtam érteni, és meg is érdemeltem, hogy minimum egy kicsit haragudjon rám a dologért. Tudtam én, hogy a kukkolás rossz dolog, de hiányzott nekem Adeline... És azt még el sem mondtam, hogy az ablakából is belestem hozzá... azzal valószínűleg főleg kiakasztottam volna, meg hát... az ugye nem volt egy túl emberi mutatvány sem, dehát... akkor sem csináltam semmi affélét... nem néztem meg őt, amint átöltözik, meg ilyesmik, semmi olyan nagyon tiszteletlent nem csináltam, egészen egyszerűen tényleg csak... arról szólt az egész dolog, hogy hiányzott nekem, és még... nem tudtam, vajon lesz-e bátorságom, meg... elszántságom hozzá, hogy még életem során odamenjek hozzá... és beszéljek vele...
Mondjuk, tessék, most ehhez képest itt vagyunk, már azt is tudja, hogy meglestem, és még nem kiabált rendőrért... úgyhogy... még ha haragszik is rám, amit maximálisan megérdemlek... azért... még örülök, hogy elmondtam neki az igazat. De akkor némi fény gyúlt az alagút végén, hogy talán mégis megbocsát nekem!
- Sajnálom... és megígérem, hogy soha többet nem fog előfordulni ilyen! - siettem a kijelentéssel, ahogy azt mondta, ha nem teszek ilyet többé, akkor nem fog rám érte haragudni, hogy ezt csináltam. Én meg igazából... bármit megtettem volna, ha cserébe nem haragszik rám... mert tudom én, hogy a leskelődés helyett inkább össze kellett volna szednem magam, és... már előbb becsöngetni, bekopogni, vagy... akármit, mint... ahogy a normálisak és az emberek szokták csinálni... Az lett volna a jó, és a tisztességes húzás... nem pedig ez. Igaza van, és szégyellem is magam miatta, hogy a háta mögött meglestem őt... még ha jó is volt látni őt olyankor is... de tudom, hogy többet nem csinálhatok ilyet!
- Az lehet. Bár, az őrangyalod feltehetőleg most dől épp a kardjába, mert itt vagy velem... - mondtam, belegondolva... szegény őrangyal mit nem erőlködhetett már, hogy megóvja tőlem, erre most tessék, mégis itt van... velem... sétál... kutyázik, barátkozik, és... hát... nem is tudom mi ez még, amit mi egymással itt csinálunk... Jó, hát... randi, ezt már tisztáztuk, aztán ezen túl igazából... nem tudom mi lesz ez, de... hogy Adeline őrangyala nem örül neki, az hétszentség! Nagyon reméltem azonban, hogy résen lesz az az angyal akkor is, ha velem esetleg valami gubanc adódik... és reméltem érti a dolgát, és ha szükséges, elbír majd egy félvér angyal-démonnal... aki esetleg akkor épp mérges is lesz, vagy csak... elborult elméjű, vagy akármi efféle... Remélem fel van az az őrangyal ilyesmikre is készülve már...
Dehát, lássuk be, az elkövetkező percek azért nagyon nem arról árulkodtak, hogy Adeline angyala nagyon... profi volna. Vagy profi nem volt, vagy észnél nem volt, vagy már halott, nem is tudom... Talán már akkor öngyilkos lett, amikor először megcsókoltuk egymást, vagy... amikor Adeline feljött a lakásomra, és összezárta magát velem, vagy... csak simán amikor ma eljött velem a parkba sétálni... vagy mikor "összefeküdt" velem a pokrócon... vagy nem tudom, szabad a gazda, ezek közül melyiknél, vagy melyik másiknál adta be esetleg a kulcsot, de... szerintem már tuti nincsen képben azóta, mert ha lenne, biztosan nem állta volna meg "szó nélkül", amit mi ott a következő percekben műveltünk... Elvégre, egy józan ítélőképességű őrangyalnak illene minimum féltenie tőlem Adeline-t, de legalábbis megvédenie mindenképpen! Erre tessék, őrangyal sehol... se angyal, se ő nem akadályozott meg engem abban, hogy megcsókoljam őt, hogy szinte... kikezdjek vele... még én sem állítottam meg magamat, nemhogy más...
Nem baj - ismételtem utána magamban a szavait, közben ingatva a fejemet. Nem... de baj, épp ez az, bajnak baj volt ez, csak mégse tudtam nem megtenni. Hozzá kellett érnem, egyszerűen kellett... akartam... és hiába is harcoltam ezzel az érzéssel, akkor is... akartam és kész. Jólesett az érintése, és az is jólesett, hogy én megérintettem. Jólesett megcsókolni, és lélegzetét a bőrömön érezni. Jólesett a hangját hallani, és hozzászólni is... Minden olyan dolog jólesett vele, amit előtte nem akartam megtenni... már nagyon rég nem... senkivel... most meg mégis... vele... igen...!
Tudom, hogy az lett volna a jó válasz részemről, ha én is elmondom neki, hogy mindent szeretnék vele... csak... a korlátolt énem miatt... nem tudtam... nem tehettem meg ezt. Viszont mégis szerettem volna, hogy éreztethessem vele valahogy, mit is akarok tőle... azért is csókoltam meg. Az könnyebb volt, mint kimondani, azt már... egész jól elgyakoroltuk... a kezdetekhez képest, a csók szinte könnyű volt... sokkal könnyebb, mint a beszéd, pedig az is volt köztünk bőven, és mégis... az még... továbbra is a nehezebbik rész volt... Inkább megmutattam. És reméltem... hogy ért engem... mert nem akartam, hogy rosszat gondoljon, vagy félreértsen engem... avagy a szándékaimat... Mert én igenis nagyon szerettem volna tőle... mindent... nagyon is... mindent...
És ha már minden... az én másik "mindenem" volt Flipper. Flipper, aki ismét elkóborolt, s aki ilyen sokáig még sosem volt távol, ha elcsatangolt... Megijedtem. Igen. Megijedtem, hogy Isten beváltotta a ki sem mondott ígéreteit, amik végigkísérték életemet... hogy nekem... sose legyen jó... sose nyugodhassak, sose... sose hihessem, hogy bárki is élhet mellettem sokáig, élhet velem végleg... míg karjaiba nem ölel minket a halál... mármint mindkettőnket, és nem csak az adott illetőt. Azt hittem, eljött Flipper ideje is, hogy elvegye tőlem, és... újra csak egymagam maradjak, mint anno... mert ha Flipper elvész, Adeline sem maradhatott volna, s nem azért, mert őt hibáztatnám a kutyám elvesztéséért, távolról sem, nem... hanem... ha Flipper elvész, utána csak Adeline maradna, és ha csak ő marad... akkor ő a következő... amit pedig nem engedhetek!
De azután csoda történt! Adeline visszatért, és Flipper is nála volt, és... és én meg annyira örültem a kis átkozottnak...! És annyira meg tudtam volna fojtani, de... de mégis úgy örültem is neki!
Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy ezt bizonyára Flipper maga is sejtette, mert bár Adeline csodás lény, meglepő mértékben bújt hozzá, és azután, hogy rosszat csinált, gyanús volt, hogy ezt nem jófejségből teszi, vagy szeretetből, hanem azért, mert be van tojva, hogy mit fog tőlem most kapni... Hát ezért is mondtam neki, hogy örüljön, amiért Adeline itt van velünk... mert lehet, hogy ha kettesben volnánk, akkor most nagyon csúnyán kikapna... Mondjuk, még így sem kizárt, hogy nem kap vacsorát... vagy legalábbis biztosan nem olyasmit, amit szeret... Persze azt sosem tenném meg vele, hogy itt hagyom... főleg nem kötném a fához... elhagyni sem tudnám, annál sokkal jobban szeretem azt az átkozott kis fejét... csak... megijesztett... és nem akartam, hogy még egyszer ilyet csináljon velem...
Annak viszont nagyon örültem, hogy Adeline nem ellenkezett... főleg, hogy bocsánatkérő pillantása félreismerhetetlen volt... Reméltem, ha nem is most azonnal, de majd elhiszi nekem, hogy márpedig nem ő tehet Flipper meglógásáról. Az én saram volt, inkább... meg Flipperé... meg az átokverte Istené, ha benne volt a keze... mondjuk, neki mindenben benne van...
Egész addig örültem, míg Adeline aztán ki nem mondta, mit szeretne kérni... azon már csak elhúztam számat, és megforgattam a szemeimet.
- Nem vagy hibás - ráztam meg a fejem komolyan. - Flipper, na ő hibás. Meg én. Ha nem lettél volna velünk, akkor is elengedem valószínűleg, és akkor is meglépett volna. Nem a te hibád. De ha nem vagy itt, talán nem találtam volna meg... Talán tényleg jól dolgozik az őrangyalod. Te mentél a jó irányba, és megtaláltátok nekem Flippert. Amiért nagyon hálás vagyok! - mondtam, mert... ez volt az igazság, és mert nem akartam, hogy szomorú legyen, vagy hibásnak érezze magát. Tudom, valószínűleg nem hisz majd nekem, de... de én akkor is úgy éreztem, hogy ő nem hibás ebben a dologban. Ami Flippert illeti, na ő... egész más tészta volt. Azért csak kimondtam, hátha akkor nem vág majd ilyen szomorú arcot... - De rendben van, ha azt szeretnéd, nem haragszom... Flipperre sem. Rád nem is haragudtam, neki meg... megbocsátom, hogy a szívbajt hozta rám... - jelentettem ki, nagyon komoly arccal, bár nem kaphatok szívbajt, és... ha kaphatnék is, Flipper eltűnése inkább valószínűleg letargiát, depressziót, és dührohamot okozhatott volna, de... azért is örültem, hogy meglett, mert így ezeket nem zúdíthattam senki olyanra, aki még Flippernél is fontosabb nekem... mert létre sem jöttek ezek az érzések. És ezért Adeline érdemelt hálát. Haragot semmiképp!
És hát... milyen jó is volt, hogy felajánlottam ezt a meghálálás-dolgot... ahhoz képest, hogy Adeline nem akarta elfogadni, és magát hibáztatta, azért ügyesen összehozott... tulajdonképpen három kérést is... amin azért megeresztettem egy amolyan "Ahha!"-szerű kis mosolyt. Azért a harmadik roppant cseles volt. Mintha megint csak a gondolataimban járt volna ez a nő... mert hát én is akartam azt, csak... hát ugye, a tekintélyem... dehát, a Pokolba is azzal!
- Hm... na jó... de nem azért mert te megérdemled, hanem csak azért, mert örülök... hogy nem léptél meg végleg - bámultam Flipperre azért még morcoskodva, s közben, még ha némileg esetlenkedve is, de közelebb léptem hozzájuk, és megöleltem őket. Na jó, főleg Adeline-t, de Flipper is kapott belőle, végülis, ő volt középen, úgyhogy egy szava sem lehetett. És... tényleg... nekem is jólesett a dolog. Ebben most nem volt semmi más, csak az, hogy örültem, hogy velem vannak... mind a ketten...! Megijedtem, de szerencsém volt... és Adeline-é volt az érdem... nem tudom, nélküle meglett-e volna még ez a szökevény szőrcsomó... Ő volt ma a mi őrangyalunk... meg.. egyáltalán, azóta az, hogy megismertük.
- Jó... megengeded, hogy hazakísérjünk? - kérdeztem, ahogy elengedtem őket, és kinyújtottam Adeline felé a kezeim, hogy ha szeretné, most már átveszem Flippert, aztán a pokrócnál úgyis visszacsatolom majd rá a pórázt, és akkor már jöhet a saját lábán.

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-23, 12:34

- Hát most már igazából hiába kiabálnék rendőrért... mármint te vallottad be, és nem lebuktál miközben követtél... általában ebben az esetben szoktak sikítozni... - Tényleg nem lett volna sok értelme annak, ha itt most nekiállok sikítozva menekülni... mármint én tényleg nem buktattam le, hogy ezt csinálja, a másik pedig, hogy azt is értékelem, hogy magától vallotta be. Lehet akkor tényleg megijedtem volna, ha én magam veszem észre, hogy ezt csinálja. De tényleg soha nem gondoltam volna, hogy pont velem fog ilyen előfordulni. - Legközelebb inkább csöngess fel hozzám, ha mégis erre járnál megint, mint most... - Mondtam végül halványan elmosolyodva. Igen ez mondhatni egy ajánlat volt, hogy bármikor átjöhet, ha véletlen megint leskelődés miatt a környékre tévedne... akkor már inkább jöjjön fel!
- Nem hiszem, hogy ilyen könnyen feladja! De ha meg mégis, akkor így jártam? - Nevettem fel a végére, mert tényleg egyáltalán nem vettem komolyan a dolgot. Szerintem nem létezik ilyen... mármint az őrangyalok. Nem hiszem, hogy egy ember élete ezen múlik, hogy van mellette egy angyal... inkább hittem a sorsban. Az valóságosabbnak tűnt, hogy mindenkinek megvan a sorsa, hogy mikor és milyen módon kell meghalnia, és aligha lehet ezt megakadályozni szerintem... és igen már megint azt mondaná Aaron, hogy öngyilkos hajlamom már megint kiütközött rajtam, de na... nem érezném magam jobban biztonságban, ha nem lennék vele együtt! Nekem ez így jó volt, még akkor is ha nagyon féltett magától a nap minden percében!
Nem vártam tőle, hogy ő is kimondja, hogy mindent akar, úgy ahogy én is tettem. Nem volt szokása nyíltan kimondani a dolgokat, maximum akkor mikor véletlen kicsúszott a száján egy-egy ilyen mondat. De ez nem is volt baj, nekem az is elég volt, hogy ezzel a csókkal azt jelezte, hogy ő is ugyanezt szeretné mint én. Néha a tettek sokkal többet értek mint a szavak.
Tudtam, hogy Aaron is meglehet ijedve, hogy Flipper nincs meg... csak ők ketten voltak így egymásnak... nem tudom mit érezhetett Aaron konkrétan, de ennél fogva biztos ő is nagyon aggódott! Ezért se tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha Flipper esetleg véglegesen eltűnt volna. Nem veszíthette el őt is... szóval kerestem, és addig meg sem álltam, míg nem néztem meg minden apróbb kis bokrot, hátha esetleg ott van. Mikor aztán végül megleltem egy bokor mögött, legszívesebben rögtön ölbe kaptam volna, hogy magamhoz öleljem örömömbe, de végül először kikellet szednem a gyerekek kezei közül, hogy aztán vihessem vissza Aaronhoz.
Aaron persze próbált aztán győzködni, hogy én márpedig nem tehetek semmiről, de még mindig nem akartam hinni neki. - Maximum abban tudok kiegyezni, ha azt mondjuk mind a hárman hibásak voltunk benne... - Vetettem fel az ötletet, hátha ez egy jó kompromisszum lesz számára is. Mert azt nem tudtam elfogadni, hogy én egy kicsit se voltam benne hibás... ennyi, tudja hogy mennyire makacs tudok lenni, és úgyis még hajtogatni fogom egy ideig az igazamat, ha ez a mostani ötletem se jó neki. Én is hibás voltam, ha tetszik, ha nem!
Jó hát bevallom, hogy a vége több lett mint egy kérés... de ezek apró kérések voltak! Ez olyan mintha egy nagyot mondtam volna végeredményben. Viszont Aaron nem ellenkezett miatta, csak eleresztett felém egy mosolyt miközben soroltam a dolgokat... valószínűleg ő is észrevette, hogy nem álltam meg egy kérésnél. Én viszont ártatlanul pislogtam rá mosolya nyomán, ezzel is talán hatva rá, hogy nem is kértem én olyan nagy dolgokat!
Elmosolyodtam Aaron szavain, amit Flipper felé intézet, de aztán odalépett hozzánk és magához ölelt mindkettőnket. Egyik kezemben Flipper volt, így csak szabad kezemmel öleltem őt át, és bújtam hozzá, hogy kicsit kiélvezhessem az ölelést... most ez így jó volt... jól esett, olyan megnyugtató volt ezután a kis idegeskedés után!
Aztán elengedett minket, és felém nyújtotta kezeit. - Persze, sőt örülnék, ha hazakísérnétek! - Mosolyogtam rá, és átadtam Flippert a kezébe. Még mielőtt aztán visszasétáltunk volna pokróchoz, megsimogattam Flipper fejét, és adtam neki egy puszit is. - Azért többet ne ijessz így ránk... - Mondtam Flipper szemébe nézve, aki még mindig nagyon lapított, pedig egyáltalán nem leszidásnak szántam.
Visszasétáltunk a plédhez, amit összehajtogattam, és magamhoz fogva Aaron felé fordultam. - Ha készen vagytok ti is, akkor mehetünk! - Nyújtottam Aaron felé kezemet, hátha most is kézen fogva fogunk sétálni, úgy ahogy idefelé tettük, szóval reméltem, hogy elfogadja kezemet!

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-24, 01:23

- Hát... bevallottam, úgyhogy van bizonyítékod, hogy elkövettem a dolgot, feljelenthetsz... kérhetsz ellenem távoltartási végzést... hogy ne mehessek a közeledbe, és ne csinálhassak ilyet többet... - vetettem fel a számomra roppant kedvezőtlen lehetőségeket, mert... ha letartóztattatna, annak nem nagyon örülnék... nem láthatnám őt. Ha végzést kapnánk róla, hogy nem mehetek a közelébe, az is rossz volna, mert akkor se nagyon láthatnám... bár... nem mintha egy cetli visszatarthatna, amikor éppen... olyan vagyok. Engem még csak-csak visszatartana, hogy nem akar a közelében látni, de a másikat... őt... annyira nem biztos... és félek, akkor baj történhetne...
- Megpróbálom... - bólintottam lassan, reménykedőn, hogy komolyan mondta, hogy... ezek szerint akar még látni... és nem akar magától eltiltatni, vagy ilyesmi... mert annak nagyon nem örültem volna. Még ha biztonságosabb is lett volna... de akkor se, nem akartam messze lenni tőle, főleg nem örökre. - És ha... nem vagy otthon, megvárhatlak...? Mármint, a ház előtt... - tettem hozzá a végén sietve, nehogy azt higgye esetleg, hogy majd betörök a lakásába, és mondjuk majd a sötétben várom őt... Nem tenném, meg nem is akarnám, hogy azért megijedjen tőlem... meg hát... azért még... csak mert most volt bátorságom becsöngetni hozzá, nem biztos, hogy máskor is lesz... Mondjuk... azért remélem... hogy mégis lesz. Nagyon szeretném még máskor is látni...
- Nem. Remélem nem adja fel ilyen könnyen, és... azt is, hogy ha feladja mégis, akkor is kapsz másikat. Kell az őrangyalod, hisz... ha ő nincs, ki véd meg téged a gonosztól...? - válaszoltam neki, s bár én láttam rajta, hogy ő ezt nem veszi komolyan, ő is láthatta rajtam, hogy én viszont igen. Gondolom... mert nem hisz bennük, de... én hittem benne, hogy vannak ilyenek. Jó, nekem nyilván nincsen... nem vagyok ember... és őrangyaluk az embereknek van, de... Adeline megérdemli a legjobb őrangyalt a világon, és nagyon remélem, hogy tényleg olyanja van, aki nagyon vigyáz rá, és nagyon jó a munkájában...
Nagyon sok mindent szerettem volna... hiszen már eleve azzal indult a nagy feladat, hogy Adeline-t akarni nekem... az olyan volt, hogy... mint... nem is tudom... nem tudtam volna elég nagy példát mondani. Adeline volt a Nap, én meg a Hold, és mi... nem lehettünk volna együtt, nem szabadna, nem is... még egymás létezéséről se nagyon kéne tudnunk, mi mégis... összeakadtunk, és... most nem akarom elereszteni... pedig lehetetlen együtt lennünk, még akarni is lehetetlen, mégis... mégis akarom. Szeretnék vele lenni, vele... vele is maradni, de... nem tudom mi lesz velünk... vagy hogy tudunk-e... képesek lehetünk-e rá...? És nem akartam kimondani, mert ha aztán mégsem lehet, nem akartam, hogy azt érezze, megszegtem egy ígéretet, pedig... tudom... kimondatlanul is megígértem, de mégis... Nem akartam elárulni a bizalmát.
Megijedtem. Igen. Amikor azt hittem, Flipper is... itt hagyott engem, én... megijedtem... és dühös lettem... dühös lettem Istenre, mert elveszi őt is... féltem és szomorú voltam, hogy... ezáltal egyedül maradok... ismét teljesen egyedül, és... ő... vagyis, ők járnak pórul, mert megkedveltek, Adeline és Flipper... pedig egyikük sem ezt érdemelné, nem akartak ők semmi rosszat azzal, hogy megkedveltek engem, mégis ők bűnhődnének énmiattam, és ettől dühös és szomorú lettem, és... és nem akartam, hogy úgy legyen, nem akartam, hogy ők lássák kárát, mert megkedveltek engem...
De akkor... akkor Flipper visszatért hozzám... és... és Adeline hozta őt vissza nekem! Mintha csak... ő lett volna a mi őrangyalunk most. Én a rossz irányba mentem, de ő a jó irányba ment, és megtalálta Flippert, és visszahozta, visszaadta nekem őt... neki hála megvan, és nem veszett el...! Neki köszönhettem, senki másnak, ha ő ma nincs velünk, Flipper talán örökre elveszett volna, és akkor... én... magamra maradtam volna, és... és az... rossz lett volna, nekem is, és... és Flippernek is, és talán... talán Adeline is bánta volna, nem tudom, végülis... talán... hiszen eddig sehogy sem tudtam lerázni, lebeszélni magamról... úgyhogy talán ez neki is rossz lett volna...
De nem úgy lett. Flipper meglett, ő és Adeline visszajöttek hozzám, és... és nem kellett elveszítenem őket...!
Felsóhajtottam. Makacs... makacs nő... nagyon makacs nő...
- Jó, akkor... a te hibád, az a rész, hogy nem maradtunk a lakásodban, mert túl... túl csinos vagy. Szóval miattad jöttünk a parkba. Az a te "hibád". A többi a miénk Flipperrel. Így elfogadom. Áll az alku? - ajánlottam fel, ha már ő alkudozni kezdett. Flipper az enyém, és én vettem le a pórázát. Úgyhogy ez az én felelősségem volt. Tehát az én hibám lett volna, ha elvész... Adeline pedig jót akart neki, szóval kicsit sem hibás.
Persze hiába is próbáltam szigorúnak látszani... próbáltam nem elárulni Flippernek, mennyire aggódtam miatta... de igazából, bármennyire is hitelesen adhattam ezt elő, utána amennyire meg akartam győzni Adeline-t, hogy nem hibás az esetben, ő ezzel pont annyira át is húzta törekvésemet a szigorra, összességében... hiszen arra kért, ne haragudjak rájuk, és... hogy öleljem át őket, én meg... hát én meg persze nem tudtam neki nemet mondani, hogy is tudtam volna... olyan szépen kérte... és tényleg... ahogy megtettem, ahogy megöleltem őket, nekem is nagyon... jólesett... Féltem, megijedtem, mérges is voltam, és most... így a végére, jó volt, hogy egy öleléssel zárult... hogy nem bánattal vagy haraggal végződött, nem egyedül, hanem... hanem tényleg azzal... hogy itt voltak velem, és... nem voltam egyedül, hanem velük... velük lehettem... Nekem pedig sosem volt még ekkora szerencsém... s bár előre félhettem volna, mi lesz majd ennek a böjtje, de... most... még... még nem akartam rá gondolni, hogy lesz neki. Csak örülni szerettem volna, hogy ők most itt... velem maradtak.
- Akkor hazakísérünk - bólintottam, miután elváltunk egymástól, és átvettem közben Flippert is. Örültem neki, hogy nem tettünk olyan rossz benyomást... azok után, hogy én bevallottan kémkedtem Adeline után, és hogy Flipper miatt a frász tört ránk... örültem, hogy nem ábrándult ki belőlünk annyira Adeline, hogy inkább itt helyben el is köszönjön tőlünk...
- Most kicsit irigykedem Flipperre... - mormogtam az orrom alatt, inkább igazából magamnak, amikor Adeline megérintette őt, s a végén még egy puszit is kapott. Pedig az átkozott kis dög épp most lógott meg tőlünk... nem érdemelne semmilyen puszit, Adeline részéről főleg nem... dehát, Adeline túl jószívű... ő lehet az "engedékeny szülő"... pedig Flipper aztán most nagyon rossz "gyerek" volt...
Mikor visszatértünk a "táborhelyünkre", Adeline összeszedte a pokrócát, én pedig visszacsatoltam a pórázt Flipper nyakörvére, majd aztán letettem őt újra a fűbe, hadd gyalogoljon.
- Mehetünk - bólintottam, ahogy felegyenesedtem, és mikor Adeline odanyújtotta nekem a kezét... némi habozás után ugyan, de megfogtam azt, és... ez most is... pont olyan jó érzés volt, mint idefelé. Úgy éreztem... szeretem fogni a kezét. Ez talán hülyén hangzik, kimondva még hülyébben hangzott volna, de... ezt éreztem... ez nekem... jó érzés volt.
Végül elindultunk vissza, ugyanazon az útvonalon, melyen idefelé is jöttünk, csak most nem erre, hanem Adeline lakása felé tartottunk. Ez mondjuk, adott azért némi keserű ízt a közös sétának, mert tudtam, a végén majd elválás következik, de... de abba az érzésbe kapaszkodtam, hogy azt mondta, máskor is felcsengethetnék hozzá, a kukkolás helyett...

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-24, 15:42

- Szóval szeretnéd, hogy feljelentselek... - Húztam össze szemöldökömet, miután végighallgattam ötleteit. Eszembe se volt feljelenteni, igazából meg se fordult a fejembe, de ezek után már gondoltam kimondom, bár reméltem hogy a válasz az lesz, hogy amúgy nem szeretné, ha ilyet tennék. Nem is hiszem el, hogy tud ilyen rossz ötleteket adni... mert hát ez mindkettőnk szempontjából elég rossz ötlet volt... mármint akkor nem láthatnánk egymást... és az egyértelműen egy negatív dolog még akkor is, ha neki ez volt az első szándéka mikor találkoztunk, hogy minél messzebb tartson magától. Én nem gondoltam ennyire túl ezt a "leskelődés" dolgot...
- Megvárhatsz... az úgy jó lesz! - Bólintottam beleegyezően. Inkább álljon a ház előtt mint, hogy a fa mögül nézze mikor érkezek, és akkor lépjen mellém... főleg éjszaka. Szerintem ott kapnék szívrohamot... mármint igazából nem voltam annyira félős, de azért na, éjszaka ne ugorjunk oda csak úgy a másikhoz. Aaront pedig egyszerű beazonosítani, a fekete kapucnis pulcsija miatt, akkor meg főleg ha Flipper is vele lesz!
Nagyon is komolyan vette ezt az őrangyal kérdést, de én aligha voltam meggyőzhető ezzel a témával kapcsolatban. Valamiért én ebben nem tudtam hinni... tényleg nem tudtam elhinni, hogy én az őrangyalom miatt nem haltam még meg Aaron mellett, de ő ezek szerint nagyon is elhitte, hogy engem valaki odafent megvéd tőle. - Hát akkor nem véd meg senki... ha ez a sorsom, hogy bántson a gonosz... állok elébe... - Sóhajtottam fel... úgyis megvan írva a sorsom még ha ez Aaronnak most nem fog tetszeni, hogy csak így kimondtam. Nem akartam vitatkozni mondjuk...
Aaron szigorú tekintete mögött azért láttam a megkönnyebbülést, mikor meglátta kezemben Flippert. Én is megkönnyebbültem, és örültem, hogy én találtam meg. Már csak azért is, mert tényleg hibáztattam magam ezért... és jó volt, hogy én hozhattam neki vissza. Ez olyan volt számomra kb. mintha ezzel jóvá is tehettem volna, hogy felhoztam ezt a teljesen buta ötletet, hogy engedjük el Flippert, vagy hogy aztán annyira elvontam Aaron figyelmét, és ezzel a magam figyelmét is, hogy egyáltalán nem figyeltünk rá, hogy éppen merre is szaladgál... szóval Aaron győzködhetne engem napestig, akkor se értenék vele egyet, ez van!
Mondjuk azt, hogy kiegyeztem mondhatni Aaron alku ajánlatával... de végül felsóhajtottam, és csak megszólaltam. - Rendben legyen, áll az alku... most az egyszer! - Egyeztem végül bele nagy nehezen. Valamilyen szinten végülis jó volt az alku, mert így valamilyen szinten én is hibás lettem... csak nem olyan formában, mint ahogy én azt gondoltam.
Miközben adtam a puszit Flippernek Aaron is elmorogta magát, hogy mennyire irigykedik a kis szőrgombócra. Nem hiszem, hogy nekem szánta, inkább magának... emiatt el is mosolyodtam, és Flipper után Aaronhoz hajoltam. - Ne irigykedj, te mindig többet kapsz! - Mosolyogtam, és egy finom csókot nyomtam ajkaira. Nem volt jogos az irigysége, de azért tőlem se kellett kétszer kérni, hogy ő is kapjon egy puszit... bár ő inkább csókot kapott, és remélhetőleg így már egyáltalán nem lesz irigy a kis szőrcsomóra!
Pár pillanatig habozott mielőtt megfogta volna kezem, de aztán végül megtette, én pedig ennek hatására kicsit megszorítottam kezét elmosolyodva. Jó volt így sétálni vele, sokkal jobb mintha csak úgy egymás mellett sétáltunk volna mindenféle érintkezés nélkül. Így indultunk végül vissza a lakásom irányába... itt már csak az volt a baj, hogy elég közel laktam ehhez a parkhoz, így sétánk sem tartott valami sokáig. Nem szólaltam meg séta közben... most ez így valahogy most jó volt, hogy csak így egymás mellett sétáltunk.
A ház elé érve elé fordultam, de kezét nem engedtem el! Nem akartam még különválni tőle... nem akartam, hogy megint több nap teljen el ezután a találkozás után. Vele szerettem volna lenni... és tudtam, hogy amint belépek a bejárati ajtón, már akkor eszméletlen módon fog hiányozni. - Szóval itt lennénk... ha máskor is erre járnál, nyugodtan csöngess be ahogy megbeszéltük... szívesen látlak nálam... - Mondtam ki kicsit szétszórtan, és eléggé szaggatottan. Nem voltam valami jó búcsúzásban, ezt már az előző alkalommal is bizonyítottam neki!
- Akkor szia... - Zavarban éreztem magam kicsit, hogy akkor most mit kéne tennem, vagy hogy mit illik, és mit nem ilyenkor! De aztán erőt vettem magamon... vagyis inkább bátorságot, és közelebb lépve hozzá megcsókoltam, miközben szabad kezem a tarkójára csúszott. Bevallom az őszintét, hogy sikerült elhúznom ezt a csókot ami már túlmegy egy búcsúcsók szintjén, de muszáj volt! Nem tudtam mikor csókolhatom meg így őt legközelebb. A csók végeztével homlokomat az övének döntöttem egy pillanatra. - Szóval... majd találkozunk... - Mondtam ki kicsit szaggatottan, és végül elhúzódtam tőle, hogy aztán lassan felmenjek lakásomra... nélküle.

Tárgy: Re: Aaron & Adeline - Park 2019-10-25, 00:00

- Hát... nem, azt nem... csak megérteném, ha te akarnád, mert megérdemelném... bár, gondban lennék, hogy hová tenném Flippert, ha esetleg lecsuknának... - feleltem hümmögve, és közben azon gondolkodva, vajon, ha lecsuknának, bejönne-e Adeline meglátogatni? Valahogy nem éreztem valószínűnek, bár, ha meg mégis, akkor se biztos, hogy nagyon élveznénk, mert a filmekben mindig nagyon el vannak zárva a látogatók a börtönben levőktől, üvegfallal, meg minden, vagy ha nem, akkor meg tilos egymáshoz érni... az meg nem túl jó...
Bár, abban sem igazán voltam biztos, vajon járna-e mondjuk börtön a követésért és leskelődésért? Vagy csak valami figyelmeztetés, esetleg bírság, vagy... az a távoltartási végzés, ami igazából egy cetli, amire rá van írva, hogy ne menjek Adeline közelébe... Vagy valami hasonló? Nem tudtam, még sose voltam büntetve... pedig ugye lett volna miért, egyre hosszabb lett a bűnlajstromom, ahogy haladtam előre...
- Akkor megvárlak - bólintottam engedelmesen, és... kicsit büszke is voltam magamra, hogy nem vetítettem azért előre neki kizárólagos ténynek, hogy többé nem fog megtörténni, hogy elmenjek hozzá, hanem inkább megpróbáltam abban reménykedni, hogy igenis hogy el fogok hozzá még menni, és... nem csak becsöngetek, de ha nincs otthon, még meg is várom, és nem bújok el, meg lépek meg előle... Valahogy, ezt én... minden veszélyessége ellenére is, mégis fejlődésnek könyveltem el, főleg az elmúlt időkhöz képest.
- Nem... ha a gonosz bántani akar téged, és más nem teszi, akkor majd én állok elé, hogy ne tehesse... - ráztam a fejemet meg kissé, és hát, elképzeltem, hogyan is festene, amint épp önmagamtól próbálom megvédeni Adeline-t... nyilván külsőleg egy vicces szitunak is elmehetne a dolog, de én valahogy nem tudtam nevetni rajta... sokkal inkább tartottam tőle, hogy meg fog történni ez. Hogy meg fog történni, hogy a gonosz megpróbálja majd őt bántani, és ha másnak nem megy, vagy ha más nem teszi meg, akkor... muszáj lesz nekem megvédenem őt valahogy, mert neki nem eshet baja... nem engedhetem meg...
Minden szigorúságra való törekvésemet legyalulta igazából Adeline, ahogy Flippert ölelte, s "védelmezte haragomtól". Én ugyan sosem voltam az a fajta, aki nagyon ölelgette, vagy szeretgette volna Flippert, de... azt hiszem, ő enélkül is mindig tudta, hogy ő több nekem, mint egy háziállat. És még csak nem is családtag, mert a családtagjaimat rühelltem... Úgyhogy nem is igazán tudtam volna megmondani, micsoda nekem Flipper, azon kívül, hogy fontos... Viszont fontosnak nagyon fontos volt.
De így sem tudtam azt érezni, hogy Adeline hibája volna, ami történt, különben is, én kezdtem az egészet, én hívtam le sétálni... én hoztam el Flippert alibinek, úgyhogy mindez nem történik meg vele, ha én nem vagyok. Adeline ártatlanságában én szentül meg voltam győződve. Akkor is, ha ő nem így érezte. De reméltem, hogy majd megnyugszik a dolog kapcsán, és ha nem is rögtön, de később elhiszi, hogy nem tett semmit sem rosszul.
Ami az alkunkat illette, én... megpróbáltam a leginkább úgy alakítani, hogy az nekem legyen kedvező. Mármint, abban az értelemben, hogy kimondhassam, és ő beleegyezzen, hogy ő a legkevésbé (sem) volt hibás a dologban, Flipper meglógását illetően. És... kész csoda volt, de... Adeline belement az ajánlatomba! Elsőre ki is ült arcomra talán, hogy meglepődtem ezen, mert úgy is volt... de aztán csak elmosolyodtam a dolgon, s rábólintottam.
- Most az egyszer - helyeseltem, na persze... a világért sem ígértem volna meg, hogy ha máskor is valami efféle történik, akkor nem fogok hasonló alkut kieszelni... mert bizonyosan meg fogom próbálni, ha alkalmam nyílik rá, és főleg akkor, ha Adeline tényleg nem hibás az adott dologban, mint ahogy most sem az.
- Ha ezek után majd direkt fog elszökdösni, hogy utána puszilgasd, akkor az már a te hibád lesz, csak mondom... - jegyeztem meg, kicsit gonoszkodva, de azért nem rossz szándékkal, amikor Adeline rám nézett, miután Flipper puszit kapott tőle, én meg irigykedtem. Igazából ezt is inkább az irigység mondatta velem... meg a kisördög, de... nem, Adeline szerintem szereti Flippert, és ő is örült, hogy megvan, Flipper nyilván ezért kapta a puszit, és ezt teljesen meg tudtam érteni még én is.
Mondjuk, nem kellett sokáig irigykednem, mert egy pillanat múlva, Adeline hozzám hajolt, és... én pedig egy csókot kaptam, ami meglepett, és váratlanul is ért, viszont... kicsit sem jutott eszembe hadakozni a dolog ellen, csak... csak visszacsókoltam, gondolkodás nélkül, igazából...
- Jó, nem bánom, nem irigykedem - egyeztem bele, és hát... már tényleg nem voltam irigy, cseppet sem, kicsit sem. Gondoltam, ha én is kapok, akkor annyit csókolgathatja Flippert, amennyit csak akarja! Bár ez talán önző felfogás, dehát... én randizom a lánnyal, nem Flipper, nehogy már lenyúlja, és... hát na, mit mondjak, van bennem egy ördögi lény...
Csendben, kézen fogva sétáltunk vissza Adeline otthonához. Ő hallgatott, én is hallgattam, és kivételesen még Flipper is teljesen csendben, nyugodtan, és jól nevelten sétált, azt hiszem, ő ezzel akarta megmutatni, hogy tud ő jó kutya is lenni. Ami minket illetett, Adeline részéről nem tudtam, de én... én kicsit... csak úgy... élveztem a sétát vele. Igen, tudtam jól, később majd megbánom a dolgot, amikor egyedül leszek a sötétben, és jönnek a sötét gondolatok, előbukik a démoni fél, majd akkor bánom a mi kis randinkat, majd akkor aggódom és dühös is leszek, de... de egyszerűen most... azok után, amik történtek, mindent egybevetve, azt kellett gondolnom, valami csoda folytán... bármilyen hihetetlen is legyen, de ez egy... jó nap volt. Nekem meg olyanjaim nem szoktak lenni, úgyhogy ez most egy kivételes eset volt, és ezt... szerettem volna most már nem elrontani, legalább addig ne, amíg Adeline is velünk van...
Mikor megálltunk, ő sem engedte el a kezemet, ahogy elém állt, de... én sem siettem a dologgal az övét illetően. Azt hiszem, én elálldogáltam volna itt vele akármeddig is... csak hát, valószínűleg Flipper megunta volna egy idő után, meg hát... Adeline is nyilván belefáradt volna. De úgy gondoltam, ha egy kicsit még maradok, és fogom a kezét, abból nagy baj nem lehet...
- Igyekszem, majd... nem leskelődni, hanem megnyomni a csöngőt... - bólintottam engedelmesen, még mindig óvatosan fogalmazva, de azért... próbáltam nem azt sugallni felé, hogy többé nem lát, mert... mert nem akartam hogy ilyet higgyen, és én se akartam ilyet tenni... most éppen...
- Szia - mondjuk elköszöntem, de meg még nem mozdultam... bár ő sem... Vajon ő is épp annyira nem akart elválni, amennyire én sem akartam...?
Azt gyanítottam, a válasz igen lehetett volna a ki nem mondott kérdésemre, mert amikor mégis megmozdult, közelebb lépett hozzám, és nem távolabb tőlem... és azután megcsókolt. És bár egy negyed pillanatig meglepődve lefagytam kicsit, főként, ahogy megéreztem kezét is, és átfutott agyamon, hogy milyen kár, hogy itt van Flipper, és nem otthon, de... nagyjából ennyi volt a gondolat, és azt vettem észre magamon, hogy már vissza is csókoltam őt. És hogy nem szeretném abbahagyni, ami miatt szerencsés volt, hogy ő sem egy gyors búcsúcsókot akart velem... legalábbis erre tudtam volna tippelni, mert nem nagyon menekült a közelemből, sőt, utána még az enyémnek is döntötte a homlokát, amikor elváltunk mégis nehézkesen.
- Jönni fogok... - bizonygattam, e pillanatban teljes meggyőződésemmel, mondjuk, azt már nem tettem hozzá, hogy az is lehet, inkább haza sem megyek, és alszok itt a ház előtt...
Mikor végül elváltunk egészen, szánk, homlokunk és kezünk által is, és ő elindult befelé a házba, én még mozdulatlanul álltam ott továbbra is, és néztem őt, míg el nem tűnt az ajtó mögött. Bevallom, nagyon is nehezemre esett elindulni az ellenkező irányba, és ezzel egyre és egyre messzebbre távolodni el tőle... dehát, muszáj volt, úgyhogy... úgy tettem, nem maradtam ott az "őrhelyemen" sem, fogtam szépen magam, és hazaballagtam Flipperrel.

(folyt. köv. mikor kitör a vihar... Rain

)

» Aaron & Adeline - Adeline lakása - "Kellemes meglepetés"
» Aaron & Adeline - "Rainy Night" - 18+
» Adeline és Aaron - "A szépség és a szörnyeteg" - Kezdet
» Adeline és Aaron - "Otthon, édes otthon" - Első éjszaka
» Park Minjoon