Adeline és Aaron - "Otthon, édes otthon" - Első éjszaka

- Miben vagyok más? - Kicsit értetlenül álltam mondatai előtt, mert nem erre a válaszra számítottam. Mármint én nem értettem miben lehetnék másabb, mint akármelyik másik lány. Teljesen átlagosnak tartottam magam, nem gondoltam azt magamról, hogy annyira eszméletlenül vonzó lettem volna, hogy ennyire eltudjam venni az eszét. De úgy tűnik mégis ez volt a helyzet, csak azt nem értettem miért. Vonzom a férfiak figyelmét, de ilyen talán egy férfi esetében sem volt akivel volt bármiféle kapcsolatom, hogy ilyen szinten ne tudott volna ellenállni nekem. Nem hittem, hogy találkozok ilyen emberrel, és mégis volt. Bár mondom ezt úgy, hogy Aaron is hasonlóképpen vonz engem, és ezt se értem miért van. Másnál még nem éreztem ilyet... ilyen szintű vonzalmat. Mert persze éreztem már vonzalmat más férfi iránt is, de nem ennyire elsöprően mint vele kapcsolatban. Nem tudom miért, de talán már nem is akarom megválaszolni ezt magamnak, se neki. Így volt és kész, nem tudtam ellene mit tenni. Csak egyet tettem meg, azt is miatta... mindenféleképpen vissza kellett fognom magamat, és mindent meg is tettem ennek érdekében, hogy még a jelét se lássa rajtam, hogy meghalnék akár egy érintéséért is.
- Akkor ne szidj le érte... - Biggyesztettem le ajkaimat, és úgy pislogtam rá, mint egy kiskutya. Nem szerettem volna ha leszid érte, főleg, hogy én erről nem tehettem. Én csak túlságosan bele voltam merülve a munkába mindig is. Sose tudtam megállni egy percre se, hogy én akkor most leülök enni munka közben, vagy bekapjak pár falatot. Ez nem volt része a napi rutinomnak, így mindig el is feledkeztem róla, szóval ha a gyomrom jelzett is, én a nagy pörgésbe lazán figyelmen kívül hagytam. Nem haltam még éhen, szóval annyira kárt nem hiszem, hogy okoztam volna magamnak ezzel. Jól megvoltam így, teljesen megszoktam hogy az étkezéseim kicsit... nagyon rendszertelenek.
- Nem is tennék ilyet! Megfogom enni amit főzöl nekem! - Csattantam fel picit. Nem tudom honnan jött neki ez a feltételezés... talán mert még nem ismer annyira, hogy tudja... én nagyon szeretek enni, maximum csak időm nincs rá. Amúgy bármit elém raktak, azt szívesen megettem. Persze egy két dolog kivételével mert a gombát utáltam, és mindenféle tengeri kajáért se nagyon rajongtam.
Közben Flipper odament Aaronhoz. Ugrált körülötte, aztán két lábra állva egyensúlyozott mögötte. Elmosolyodtam egy kicsit ahogy "megdorgálta" Aaron. Aztán eszembe jutott, hogy milyen kis gonosz kutya volt, mikor a legrosszabb helyzetben kezdett rosszalkodni, és talán ő is volt az oka annak, hogy félbe szakadt az az egész. Picit haragudtam is rá miatta, mert azt hittem jóba leszünk mi ketten, de már szinte rögtön az elején el is árult engem. Ha legközelebb idejön nem is fogom megsimogatni... elfogom neki mondani sérelmemet. Valószínűleg nagyon hülyén fog kinézni, és Aaron hülyének fog nézni, de ennyi belefér.
Eléggé atyáskodóan válaszolt arra a kérdésemre, hogy segítsek neki. - Hát igazából le is ülhetek, és nézhetem ahogy főzöl. - Nem nagyon ellenkeztem, sőt inkább jól esett ez a fajta helyzet. Hátrálni is kezdtem tőle, és leültem az étkezőasztalhoz. Úgy fordítottam a széket, hogy rálássak mit csinál, és hogyan. Nem mintha tudott volna újdonságot mutatni egy tojás rántottával, de mégis kíváncsi voltam. Tényleg mindig jó látni egy pasit a konyhába, bármit is főz éppen.
- És sűrűn szoktál főzni magadra? - Kérdeztem rá érdeklődően, mert nem akartam itt ülni mint egy kuka, a másik pedig hogy akkor túlságosan is kínos csend lett volna. Azt pedig elakartam kerülni, hogy úgymond üres járat legyen a beszélgetésünkbe. Érdeklődni szerettem volna iránta... más kérdés, hogy talán nem annyira akarja hagyni magát.

- Hát... - először gondolkodtam miként is fogalmazhatnám meg a dolgot kereken és egyszerűen, mégis őszintén, de visszafogottan és... normálisan, de nem állítanám, hogy egyszerű feladatnak tűnt -, hagyjuk, túl nyálas, csak... nem tudom, más vagy... - gyorsan legyintettem, és próbáltam tök ártatlanul egészen másfelé kavarni a helyzetet, lehetőleg úgy, hogy ne törjön ki belőlem mégis a válasz, miszerint annyira... olyan ő nekem, mintha... nekem teremtették volna... ami ugye tök értelmetlen, mert engem nem terveztek... apámon kívül ugye senki, és ő se ezt várta, de főleg nem Isten, ő biztos hogy a Pokolba se kíván, szó szerint... Tehát esélytelen, hogy bárkit is nekem szánt volna, egyszerűen csak... csak olyan nagyon... vonzott Adeline. Nem akartam ezt ennél részletgazdagabban elmondani neki, mert féltem, bolondnak nézne, amiért ilyesmiket mondok neki, mikor eleve kettyósnak nézhet a mai este után... és akkor is fura volna, ha nem lettek volna a kettyósságaim, hiszen alig pár órája ismerjük egymást... és különben sem lehet nekünk közös tündérmesénk... hiába szeretném.
Csak sóhajtottam, és tovább csóváltam a fejemet. Ne szidjam meg... naná, és persze képes rám ilyen szemekkel nézni... ahhh... Nem eszik, vagy nem hagyják, ő meg így néz rám, és persze igaz... nem is biztos hogy igazán őt kéne ezért leszidni, a főnökét kéne kiherélni... inkább... vagy felhúzni egy zászló rúdra... például az kimondottan élvezhető büntetés volna neki, amiért ennyire nincs tekintettel egy fantasztikus emberi lényre... és az egészségére!
De nem, és nem, én biztosan nem engedem éhen maradni! Bosszússágom pedig próbáltam aggodalomba csomagolni... és gondoskodási vágyamba... hogy jót tegyek vele, és attól is megóvjam, amit magának okoz, meg attól is, amit mások tesznek vele. És közben kibírjam, hogy nem nyuvasztom meg a főnökét...
Kissé meglepett felcsattanásával, és ez kicsit ki is zökkentett a gondolataim közül, de ez igazából nem is volt azt hiszem baj.
- Jól van, jól van, ne haragudj, csak... aggódom érted... - sután legyintettem, csak hogy próbáljam mellékesnek beállítani kijelentésem... bár igaz is volt a dolog, aggódtam. Még mindig az önpusztítása határait vizslattam, mert ha ő nem vigyáz magára, én talán nem mindig fogok tudni megfelelően vigyázni rá...
Miután Flipper velem nem ment semmire... vagyis, nem kapta meg amit akart, pillantása Adeline felé ugrott, és már szaladt is hozzá, azt gondolva, talán ő is tud neki valami klassz trükköt mutatni, valami jó kis játékot, amilyenekkel én szoktam szórakoztatni... szegény blöki nem sejthette, hogy Adeline-től aztán hiába is vár varázslatot... ő pedig még csak nem is fogja sejteni, mit vár tőle igazából a kutya... de sajnos én sem világosíthatom föl őt az igazságról... még biztosan nem... nem lehet... nem akarom...
- Én nem bánom, előzőleg úgyis te szolgáltál ki engem, most cserélünk - feleltem, és hát.. igen, ő egész munkaideje alatt kiszolgál másokat, enélkül is, de ezzel együtt főleg megérdemli hogy mikor "hazaér" végre más szolgálja ki őt. Persze nem biztos, hogy konkrétan rám vágyik ebben a szerepben, de... nekem mégis jó érzés volt, hogy gondoskodhatok róla.
Szemem sarkából követtem, amint leül az asztalhoz, természetesen Flipper vele tartott, és kérdés nélkül a lábfejére ült, egészen konkrétan... azt hiszem békülni próbált. Az orrom alatt azért ezen kicsit mosolyogtam.
Közben elkezdtem edényeket keresni a szekrényben.
- Hát... - elgondolkodtam kissé, miközben felütöttem a tojásokat -, ha enni akarok, általában nem főz rám senki - kicsit haboztam, mozdulataim is kissé lelassultak pár pillanatra, aztán csak megráztam magam, és mondtam tovább. - Régen sokszor voltam amolyan... "konyhaszolgálatos" az otthonban. Ott tanultam ezt-azt. Mindig oda küldtek, ha nem akarták, hogy további zűröket csináljak. Úgy gondolták, hogy a krumplipucolás és a mosogatás nemesíti a lelket, meg erősíti a jellemet, meg ilyenek... - magamban nevettem, mert szerencsétlenek nem gondolhatták, hogy nálam ez teljesen felesleges kísérlet, bár arra mindenképp jó volt, hogy ha főtt kajára vágytam és nem akartam rendelni valamit, akkor meg tudtam csinálni magamnak pár dolgot.
- Dehát, a jellememen nem sokat javítottak ezekkel. Bár, legalább arra jó, hogy... - Azt akartam mondani, hogy nem gyújtom fel a házat, ha főzni próbálok. De elharaptam a végét, nem mondtam ki, még ha ő nem is tudja a teljes sztorit, én tudom, és hülyén éreztem volna magam tőle, hogyha ilyesmivel viccelek, vagy csak simán kimondom...
Kicsit elhallgattam, és a munkámra koncentráltam, szemem a pályán tartottam, mintha legalábbis azon koncentrálnék nagyon, hogy ne borítsak ki semmit, ne lökjek le semmit... persze igazából szó sem volt ilyesmiről, csak tartottam tőle, hogy félbehagyott mondatom kérdezésre sarkallja Adeline-t. Gyorsan próbáltam olyasmit kitalálni, amivel elterelhetem a figyelmet a dologról.
Közben szép lassan megtelt a lakás a tojás és a szalonna illatával.
- Nem kérdeztél arról, amit kint meséltem... a családomról, a múltamról... de ha van bármi kérdésed, szívesen megválaszolom... - mondtam egyszer csak, habár nem fordultam feléje, sőt, direkt figyeltem, hogy csak a hátam láthassa, az arcomat ne. Igen, ez a téma nagyon közel volt a lakás felgyújtásának témájához, de gondoltam... hátha, hogyha a teljes élettörténetemet hozom szóba, akkor majd nem fogja talán pont azt kiválasztani, amit a legjobban kerülni igyekeztem...

- Rendben, nem muszáj elmondanod, megértem! - Egyeztem bele elég egyszerűen, ami talán neki is feltűnt. Valahogy éreztem, hogy nem kéne tovább erőltetnem ezt a kérdést. Vagyis éreztem rajta, hogy nem akar róla beszélni, és hagyni akarja. Ha nem ez jött volna le válaszából, és nem lennék rá tekintettel, akkor valószínűleg megkérdeztem volna, hogy miért is vagyok másabb mint akármelyik lány, de nem tettem. Pedig annyira kíváncsi lettem volna, és kérdeztem volna tovább, hogy ezt mégis, hogy érti. De vissza fogtam magam, és folytottam magamba kíváncsiságomat. Úgy voltam vele, hogy akkor majd egyszer máskor megkérdezem. Akkor mikor már ő is elszeretné ezt nekem mondani, és nem kell belőle kirángatni a választ. Mert ha most erőltetném, akkor csak annyit érnék el vele, hogy megint kellemetlen helyzetbe hozom, és úgymond rákényszeríteném, hogy márpedig akkor is mondja el nekem. Ilyet pedig már nem akartam tenni vele... mert eddig se volt jó vége, mikor ráerőltettem dolgokat.
Kicsit meglepődve pislogtam rá mikor azt mondta, hogy csak aggódik értem. Nem erre a válaszra számítottam azok után, hogy felcsattantam. - Én nem haragszom... - Mondtam csak ki ezt hirtelen, még mindig meglepődve. Nem tudtam mást mondani hirtelen, mert gondolataim leragadtak ott, hogy ő aggódik értem. Tényleg ezt mondta? Vagy csak rosszul hallottam volna? Vagy van rosszabb... esetleg képzelődtem már volna? Áhh az nem lehet, nem vagyok én annyira őrült fajta, hogy ilyeneket képzeljek be magamnak. Jól esett, hogy ezt mondta, mégis kicsit meglepő volt... vagyis olyan szempontból nem, mert már mondta, hogy aggódik értem, de az inkább arra vonatkozott, hogy bántani akart engem. Vagyis valahol az a sötét énje ami benne lakozik. Eddig csak erre terjedt ki az aggodalma, viszont most már a gyomrom miatt is aggódik, ami jót jelent nem? Vagyis egyfajta melegséggel töltötte meg lelkemet, és szívemet ez a gondolat, hogy mással kapcsolatban is aggódik értem!
Flipper felém kezdett futni miután Aaron rászólt. Nem is értettem először ezt a hirtelen nagy lelkesedést felém. Vagyis ez hülyeség volt, mert Flipper nem tudta, hogy ott akkor ezzel rosszat tett volna, hogy megugatott minket. De azért az én szívembe mégis volt egy kis szálka ezzel kapcsolatban, pedig nem kellett volna egy állatot hibáztatnom ezért. Gyanakvóan pillantottam le rá, ő pedig leült velem szembe, és figyelt engem. - Nem kapsz simogatást... most haragszom egy picit rád. - Néztem rá, mire ő kicsit oldalra fordította a fejét, és úgy pislogott fel rám. Nem értette szegény, miért is büntetem őt, de én tartottam magam, még így is, hogy úgy tűnt nem fog mellőlem tágítani addig míg meg nem kapja a simogatását.
- Tetszik az ötlet, hogy most cserélünk! - Mosolyogtam fel Aaronra. Furcsa volt, mert az esetek nagy részében, mindig én szolgáltam ki az embereket, ritka volt az, hogy ez fordítva történjen. Ezért is élveztem annyira a helyzetet, hogy végre velem törődnek egy kicsit, és nem fordítva. És úgy tűnt, hogy Aaron ellenére se nagyon volt a helyzet, még talán ő is élvezte egy picit, nem csak én. Azért én naphosszat ezzel foglalkoztam, hogy én szolgáljam ki az embereket, engem mondhatni sose szolgálnak ki. Még otthon se, mert nincs senkim, teljesen egyedül vagyok ebben a városban szinte.
- Ha a jellemeden nem is javított, arra jó volt, hogy otthonosan mozogj később a konyhába. - Állapítottam meg miután elkezdett mesélni magáról. Kicsit rossz érzéssel töltött el, hogy az otthonról mesélt, mert elképzeltem, hogy egy neki mennyire rossz lehetett. Mármint én a szüleimmel nőttem fel, nekem ők mindig ott voltak... ő viszont a nevelőkkel élt együtt, akik nem feltétlen úgy viselkedtek vele, mintha a saját fiúk lett volna. Ez a konyhás sztori is inkább arra ment ki náluk, hogy kevesebb feladatuk legyen így a konyhába, nem az volt a cél nemesítsék a lelkét.
Azt mondta, hogy kérdezhetek tőle amit csak szeretnék. Ez veszélyes volt, mert ha rosszul kérdezek, akkor annak nem lesz jó vége. Én pedig nem szerettem volna, ha megint kiborulna. Igyekeztem olyat kérdezni, amivel nem rontok a helyzeten. - Sose akartad anyukádat felkeresni? - Kérdeztem kicsit félve, mert tudtam, hogy ezzel talán rossz útra tévedtem. Nem erőltetem ezt a kérdést se, ha nem akar rá válaszolni én ezt teljes mértékben elfogom fogadni, és ezt neki is el kell mondanom. - De persze, ha nem szeretnél válaszolni azt is elfogadom! Nem szeretnék olyat kérdezni, amitől rosszul éreznéd magad! - Mondtam aztán ki, ezzel is biztosítva őt, hogy nem erőszakoskodok.

Amilyen gyorsan eljutottunk oda, hogy azt mondja, megérti, azt éreztem, szerintem mégsem érti... csak erőltetni sem akarja... Biztosan kíváncsi volt, és abban is biztos voltam, hogy nem örül, amiért nem mondom el, de... de mégsem akaródzott megtennem. Nem, mert... mert nem. Még ha nem is lennének az akadályok, akkor sem támadhatnám le szerintem ilyesmivel... hogy ez nekem milyen érzés... mármint hogy ő... és a közelsége... korai volna, és túl sok, és... persze, tudom, hogy az volna a helyes, főleg a mi esetünkben... ahogy az is sokkal helyesebb lett volna, ha azzal kezdek neki, hogy "A nevem Aaron, és nem vagyok ember"... ez is pont olyan. Két olyan dolog, amivel azonnal elérhetném, hogy tutira tisztában legyen vele, hogy kettyós vagyok és számára ártalmas és veszélyes... és el is volna intézve, hogy ne akarjon velem lenni, de... még ha ez is volna a helyes és a tisztességes is, nem akartam ezt... Titkon reménykedtem, ha elmondom ezeket, de nem most, hanem később... mikor már jobban kötődik ő is hozzám... akkor nem ijeszteném annyira nagyon el ezekkel, és mégis úgy döntene ezek ellenére is, hogy velem marad... annak ellenére is, hogy természetellenesen és Isten akarata ellenére is, eszelősen vonzódom hozzá, és... még csak ember sem vagyok, hanem csak egy szörny a sötétből.
- Oh... akkor jó. - Igaz, kicsit meglepett, hogy mégsem haragszik, azt hittem nem örül, hogy így... aggodalmaskodom miatta... vagy mondjuk hogy túl korainak mondaná, hogy máris belemászok a dolgaiba, mint például hogy eszik-e vagy sem... meg ilyenek... mert hát semmi közöm hozzá... csak hát mégis érdekelt... jót akartam neki...
Azt meg próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy mondtam is, hogy aggódom... próbáltam úgy tenni, mintha nem mondtam volna... Talán szerencsém van, és nyelvbotlásnak hiszi... csak ugye, ez is úgy összetartozott azzal, hogy mennyire is... szóval hogy fontosnak érzem nekem... mert fontos is... és nem mindegy, hogy az ember csak annyira aggódik valakiért, hogy nem akarja direktbe vagy véletlenül bántani, vagy annyira aggódik, hogy például nem akarja hogy éhezzen, vagy beteg legyen, vagy fájjon valamije, vagy rosszul érezze magát, vagy ilyesmi... Nekem meg ez az egész megvolt iránta... mindegyiket éreztem...
- Nem akart ő rosszat, csak... nem szokott ilyet látni - vettem védelmembe csendesen egy kicsit Flippert... legalábbis úgy, mintha fél perce nem épp én kezdtem volna a "büntetését" ezzel a kifogással, hogy mit csinált. Dehát, na, csak kifogás volt, nem kell, hogy Adeline is nehezteljen csóri jószágra... én sem haragszom igazából rá, csak most kellett egy kis elterelés, ez meg kb. igaz volt, és kapóra jött. Persze, mondhatnám, hogy szakadjon meg, amiért beleszólt a csókba, de valahol igaza is volt, és szerintem talán nem is csak azért ugatott, mert nem tudja mit csináltunk, de azért is talán, mert érezte a bennem lévő feszültséget... Az állatok reagálnak a gazdáik érzelmeire, és ő érezhette, hogy milyen dolgok kavarogtak bennem, félelem, idegesség, egyebek... és reagált rá, emlékeztetett, hogy nem állok készen ilyesmire... Hiába, okos jószág, mindig próbál észre téríteni... úgy tűnik, mindegy, hogy épp a sötétség mar-e belülről, vagy... valami egész másféle behatás veszi-e épp el az eszem...
- Megtehetjük máskor is... - jegyeztem meg, csak úgy, mintha a mai időjárást említettem volna meg, habár belül igazából ki voltam hegyezve a válaszára... mármint, főleg arra, hogy vajon akar-e még... máskor is velem lenni...? Vagy van-e már neki például elképzelése, mi lesz velünk a mai éjszaka után... ami, lássuk be, nagyon fura, és zavaros, és... macerás, és... hát, szóval nem volt szokványos ismerkedés, ahogy az emberek szokták... Mi eléggé máshogy sikerültünk ma ilyen téren... ami persze főleg az én saram, sőt... kizárólag az enyém, de... azért mégis... nagyon mozgatta az agyam a kérdés, ő vajon mit gondol, mi jöhetne nekünk ezután... például reggel... holnap... bármikor...? Látom-e még, vagy reggelre eltűnik... kereshetem-e még, vagy ennyi volt, és viszlát...? Én azt sem bánnám, ha el sem menne soha többé... bár arra biztosan nem volna hajlandó...
- Igen, ez igaz. Az ujjam végét például még egyszer sem vágtam le zöldségszeleteléskor - kapva-kaptam a lehetőségen, hogy nem szúrta ki elnémulásom, és tálcán kínált nekem egy másik alternatívát a mondatom befejezésére. Igaz, kicsit hibás, bár legalább emberileg megfelelő választ tudtam erre adni, lévén, ha sosem fogtam volna kést a kezembe, akkor sem tudnám levágni az ujjam végét, még akkor sem, ha direkt ez lenne a célom... de ezt neki egyelőre nem mondom meg.
Kicsit talán idegesen vártam, mikor felajánlottam neki a kérdezés lehetőségét, de végül olyan dolgot sikerült választania, amire épp nem gondoltam, hogy pont az lesz számára, ami először eszébe jut, hogy megkérdezné... Én általában próbáltam keveset gondolni anyámra... hiszen valahogy sikerült úgy haragudnom rá, hogy közben tudtam, hogy nem egészen jogos a dolog... de közben mégis... Ez egy elég zavaros helyzet volt vele... igazából nem is azért haragudtam rá, hogy elhagyott, hanem hogy sosem jött vissza... Oké, akkor durva dolgok történtek vele, nyilván a Pokolba se kívánt engem... mármint, nem szó szerint, hanem hogy nem vágyott rám, de nyilván utána már a Pokolba valónak képzelt, ebben még nincs is baj, én is odavalónak gondolom magamat... de azért... később... igazán elvártam volna, hogy megnézze, vajon jogosak voltak-e velem kapcsolatban a nyilván meglévő előítéletei... hogy olyan lettem-e mint apám... mert persze nem lettem sokkal jobb, mint ő, bár én legalább próbálkozom... és ezt tudhatná anyám, ha egyszer is odabagózott volna rám, de... nem. Sosem tett ilyet, és ez az, amit igazából hiányoltam mindig is tőle, és emiatt haragudtam is rá... Apám legalább adott egy esélyt, nem úgy, mint az isteni tetű banda... az "angyalbrigád" és persze Isten... náluk még csak esélyt sem kaptam soha. Pedig én próbáltam... tényleg próbáltam...
- Ha akartam volna sem találhatnám meg - feleltem, és próbáltam nem elárulni magam az érzéseimet illetően. Meg közben igyekeztem azért úgy is válaszolni, hogy nehogy attól féljen, hogy mindjárt megint kiakadok... - Azon kívül, amit apámtól hallottam róla... annyit tudok csak, hogy lerakott egy templom előtt, és eltűnt. Nem látta senki más soha, semmikor, aki beszélhetne nekem róla. Különben is... ha apám nem találta meg, amikor kereste, akkor szerintem sanszos, hogy a Mennyben van. Különben megtalálta volna - magyaráztam. Ebben persze elég sok elszólás is elfért... de... ebben kivételesen tudtam úgy igazat mondani, hogy nem tűnt a valódi igazságnak. Igen, biztosra veszem, hogy anyám a Mennyben van, tuti, hogy nem a Földön lézeng harminc éve, a szüzességét siratva... gondolom, őt azért Isten még nem utálta meg, mert akarata ellenére szült egy gyereket, bár amennyire tudom, az angyaloknál nem épp közkedvelt dolog a szex, meg a gyerekvállalás... elég ha a Noés történetre gondolok... már ha igaz... fene tudja... de a könyvek szerint az is, lehet, hogy ilyesmiért volt... angyalok ivadékai miatt... Azért reméltem, ha mégis igaz, miattam nem támaszt Isten újabb áradást a Föld lakossága ellen. Nálam még csak nem is emberrel párosodott anyám, hanem annál rosszabbal... lehet ezért már nem is volna kielégítő büntetés az árvíz... a lakosság kiirtása... Bár én egymagam vagyok, nem tudom van-e belőlem több... mármint a fajtámból... és azt sem tudtam meg soha, Isten megbüntette-e bármelyik szülőmet a létezésemért... habár, lehet az is, hogy épp az én víg életutam a büntetés... mondjuk azt nem értem, miért én kapnám a büntit, nem én akartam megszületni, de... lehet simán csak a lényem okán, alanyi jogon jár a szar élet...
Mondjuk, akkor meg nem értem Adeline-t... őt miért sodorta utamba Isten...? Remélem ő nem a büntetés része... Vagy próbatétel akar lenni? Egy bukás nem volt elég Istennek? Vagy az előző eset volt a lecke, és ez a próba, érdekli megtanultam-e? Hogy tudok-e uralkodni őérte a sötétségemen? Hogy tudom-e úgy szeretni Adeline-t, hogy nem okozom ezzel a vesztét? Csak mert akkor én is kíváncsi volnék a válaszra...

Kicsit meglepetten tapasztalta, hogy nem haragszom rá. Csak nem értettem mi ezen az annyira meglepő... mármint miért kéne haragudnom rá, mert végre nem csak a testi épségem iránt aggódik. Na végre, hogy nem csak ezzel foglalkozik, és csal ezen aggódik, hogy ő kárt tesz bennem, hanem van végre valami más ami miatt aggódni tudott. Én örültem neki, sőt mondhatni felüdülés volt, hogy nem csak az a fajta aggodalom jött szóba, hogy mi lesz akkor ha esetleg bántani fog. Mert az már nagyon sokszor szóba jött, sőt beszélgetésünk felét szerintem az is tette ki. Talán még örültem is neki, hogy nem ettem ma még... hogy neki ez okot adott arra, hogy más is eszébe jusson mint aggódási alap.
Próbálta menteni Flippert, de én nem hagytam magamat még Aaronnak se. Majd én eldöntöm, hogy én mennyire is neheztelek rá. Bár úgyse fogok rá sokáig, mert szó szerint kiskutya szemekkel pislogott rám. - Majd én ezt lebeszélem vele Aaron. Ez a kettőnk dolga. - Pillantottam fel arcára, de aztán visszanéztem Flipperre. Nem mondom, hogy haragudtam rá, de azért volt egy kis rossz érzés bennem ezzel kapcsolatban. Mert tudtam, hogy több ideig is eljutottunk volna, ha nem szól bele az ugatásával. Mert igenis zavart, hogy mindig volt valami amit Aaron kizökkentette. Ennyi eset után mondhatni már egy kicsit zavaró is volt, hogy mindig a kiborulás lett a vége a mit sztorinknak, ha bármi olyan történt köztünk. Eddig háromszor történt köztünk csók, és mind a három vége kiborulás lett... ezt nem tartom valami jó statisztikának, és ez az egyetlen dolog volt ami miatt bizonytalan voltam most már vele kapcsolatban.
- Lehet róla szó! - Mosolyodtam el elég enyhén. Nem tudtam biztosat mondani, mert nem tudtam, hogy mi lesz. Én maradni akartam, és folytatást szerettem volna, de kérdés ő mit akart. Mert korántsem volt biztos az, hogy ő azon kívül hogy jókat elbeszélgetünk akar tőlem bármit is... a félelme miatt, azért mert nem akar bántani. Emiatt volt meg annak a lehetősége, hogy mást nem szeretne. Egy dolog volt, hogy nem akart tőlem "testi kapcsolatot", de talán érzelmileg se akart annyira közel engedni magához. Így úgy voltam vele, hogy meglátjuk mi lesz a mai este folyamán. Mondhatni én is meglátom... nagyon szerettem volna tőle többet, vele szerettem volna lenni, gondoskodni akartam róla, de ennek nem láttam esélyét, ha visszautasító velem és eltol magától.
Kérdésemre először elég árnyaltan válaszolt, de aztán ezt jobban kifejtette, én pedig hirtelen nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Nem tudom hogy megbántam e, hogy rákérdeztem. Végülis válaszolt rá, még ha esetleg annyira nem is akart. Nem tudtam elképzelni, hogy ez neki mekkora fájdalom lehetett... mármint én nem tudtam volna mit csináljak, ha nem lett volna az anyukám, aki sok esetben támaszom volt. Neki pedig nem volt anyukája aki gondoskodjon róla, és aggódjon érte, szeresse, megölelje ha rosszul érzi magát. Persze azt mondják a fiúk nem annyira az ölelkezős fajták, de mindenkinek szüksége van néha egy anyai ölelésre, ha ciki ha nem, ha fiú, ha lányról van szó. Az anyai ölelés olyan mint egy menedék ahova bármikor el lehet menekülni. Vagyis nekem jó anyukám van... én így érzek vele kapcsolatban. Ha ő is rontott el dolgokat, én úgy hiszem, hogy akkor is az anyukám és tudom, hogy ott van ha kell. És furcsa volt belegondolni, hogy neki nem volt... vagy ha van is, ezek szerint már nem biztos, hogy él.
- Sajnálom... - Halkultam el a végére, és nem mertem a szemébe nézni, mert nem tudtam, hogy mennyire fájt neki, hogy ezt felhoztam.

Úgy éreztem, szegény Flippert kicsit nagyobb bajba sodortam, mint érdemelte volna... ezt éreztem Adeline feleletéből is, hogy ezt majd ők ketten lerendezik... Szegény kutyám, ha lett volna annyi sütnivalója, hogy összerakja, miattam kapott ki igazából, biztosan kiérdemeltem volna a haragját. De ő nyilván erre nem jöhetett rá, én meg nem akartam volna felvilágosítani... Inkább majd kiengesztelem csendben, indoklás nélkül, és reménykedem, hogy Adeline sem fog rá hosszabb ideig neheztelni...
Habár az ő kettejük kapcsolatánál kicsivel... na jó, nem, igazából ezerszer jobban érdekelt, Adeline-é és az enyém...
Amikor válaszolt feltevésemre, hogy máskor is szívesen gondoskodnék róla, kiszolgálnám... ilyesmi... az olyan volt, hogy egyfelől, reményt keltett bennem, mert nem mondta hogy nem akarja, sőt, de... nem is az volt a baj, amit mondott, hanem inkább ahogy mondta... Úgy éreztem, ahogy ránéztem, hogy... ez a válasz nem igazán egy "igen" volt, inkább egy "talán"... ami mondjuk sokkal jobb, mint a "nem", de mégsem "igen"... És azt is éreztem, hogy ez az én hibám miatt van így, mert egész addig, míg nem buktam ki ennyiszer, nem volt ilyen... egészen közvetlen és közeledő volt, és kezdeményező, és... tulajdonképpen levakarhatatlan... de azóta... azóta elrontottam a dolgokat. Elbizonytalanítottam, és most talán azt hiszi, nem is akarom... mármint, hogy őt nem akarom... és vele lenni... Pedig én nagyon is akartam! Csak tényleg nem akartam bántani őt, és bajba sodorni...
Tudtam, hogy most nekem kellene kezdeményeznem, és nekem kellene megmutatnom, hogy akarok vele lenni... csak arról nem volt gőzöm sem, hogy azt mégis hogyan kell csinálni... Vajon megmondani kell? Vagy... megmutatni? Nekem már az is nagy dolog volt, hogy a lakásomon van valaki... és hogy valakivel ennyi időt töltöttem... meg beszéltünk, és meséltem neki magamról... sokat... igazából... tulajdonképpen nincs élő ember, aki ennyit tudna még rólam... mármint, azokon kívül, akik az otthonban felelősek voltak értem... sőt... nem is, mert ők sok dolgot nem is tudnak, például a szüleimről sem igen tudnak... úgyhogy mégis, csak Adeline tud rólam ennyit, senki másnak nem meséltem ennyit... senkinek... és ez rém fura és idegen érzés volt, és... ijesztő... hogy neki el... el akartam mondani... ezeket is, és... és sokat... mindent... nem rögtön mindent, de... mindent...
Törtem a fejem, hogyan oldjam meg ezt a bajt...
- Semmi baj. - Bár nem tudtam, hogy azt sajnálja-e vajon, hogy megkérdezte, vagy amit feleltem, de... végülis, én nem sajnáltam, hogy kérdezett, én magam mondtam, hogy kérdezhet. A válaszom meg... hát, mondjuk maradjunk abban, hogy kilenc évesen jobban fájt. De gyerekfejjel annyira senki nem törte magát, hogy megvigasztaljon.
Közben vettem elő két tányért, meg evőeszközöket, és az asztalra rakosgattam őket egy-egy pohárral együtt. Amikor kész lett a terítés, ott, az asztal mellett állva néztem le újra Adeline arcára. Gondolkoztam úgy hét másodpercet, aztán finoman megsimogattam a vállát...
- Kérdezhetsz még, ha akarsz - mondtam, s azt hiszem, meg akartam nyugtatni, hogy nem fogok kibukni, ha megteszi. Mondjuk... magamat is.
Aztán megfordultam, visszasétáltam a tűzhelyhez, még matattam ott pár percet, aztán mikor visszatértem az asztalhoz újra, már a vacsit is vittem magammal. Jó házigazda módjára előbb Adeline tányérjára szedtem, és persze neki adtam többet, utána én kaptam a maradékot. Úgy voltam vele, remélem megeszi mindet, de ha nem, Flipper boldog lehet.
- Szabad kutyát is etetni, de csak ha te már végeztél - szóltam is rá, kis játékossággal, amivel önmagamat leptem meg a legjobban, s mellé még kacsintottam is rá egyet.
- Inni mit kérsz hozzá? Vizet, teát, üdítőt, mást? - Így a kajacsinálás végére eszembe jutott, minek is sorolgatok itt mindenfélét, hisz ha olyat kérne, ami nincs, hát trükköznék kicsit, míg nem figyel... Nesze nekem, ilyen csökött agyú ivadék vagyok én... néha azt is elfelejtem, hogy a varázslat nem csak a kutya szórakoztatására jó...

Aaron el is engedte ezt a dolgot, hogy megbékítsen Flipperel. Végülis esélye se volt, mert mondhatni nem is figyeltem arra amit ő mondott, még mindig Flipperrel szemeztem, aki nem kifejezetten értette, hogy ő ezért miért is tett volna rosszat. Én is tudta, hogy nem fogok, és nem is akarok sokáig haragudni rá. Arra tudok gondolni, hoggy érezte ő azt akkor, hogy Aaron milyen feszült is volt abban a pillanatban, és inkább a gazdáját akarta védeni ettől, mint hogy szándékosan belerondítson pont ebbe a pillanatba. Talán megérthető volt, és lehet, hogy jobb volt így... végülis nem ismerjük egymást olyan régóta, lehet sőt inkább biztos korai lett volna már az ágyban kikötni, még így is. Mármint, hogy ekkora vonzódás van köztünk, és emiatt valamekkora feszültség is társul ehhez a dologhoz, ami addig nem hiszem, hogy megfog szűnni míg nem történik valami. Ha több napig, vagy hétig fog ez lappangani, akkor addig fog, én nem sietek el semmit, és nem magam miatt, mert én még mindig ugyanúgy szeretném őt... testestül, lelkestül, inkább miatta leszek türelmes, hogy kikerüljük annak a lehetőségét, hogy kiboruljon. Mert inkább várok türelmesen, minthogy még egyszer előforduljon ez a közeljövőben. Egy picit mindig rosszabbul kezdem érezni magam egy-egy ilyen kiborulás után... mert én tényleg úgy érzem, hogy ezzel rosszat teszek neki. Hogy a közelében vagyok, és próbálkozok nála...
Annyira semlegesen válaszolta, hogy semmi baj... nem tudtam mire vélni. Inkább arra értettem, hogy azt sajnálom ami vele történt. Biztos kevésbé fáj neki a gyerekkorához képest ez az anya hiány... anyai szeretet, és ölelések. Senki nem tudta volna ezt a szeretet helyettesíteni, bárki bármit mond. Jöhet akármilyen lány, vagy pótanya, akárki. Az sose lesz ugyanolyan mintha az embernek ott van az igazi anyukája. Én viszont most mégis megöleltem volna, szeretni akartam volna, és nem azért mert sajnáltam, hanem mert én akartam így! Lehet teljesen rosszul gondolom, de az előéletét tekintve eszméletlen módon szeretet éhesnek kellett volna lennie. Valamiért mégis annyira semlegesen állt mondjuk ehhez ahogy el is mesélte. Mármint nem tudom... nem úgy tűnt mint aki vágyik a szeretetre, inkább tolta el magától az ilyen fajta próbálkozásokat, ami irányomból érkezett felé. És egy picit reménykedtem... reménykedtem abban, hogy egyszer majd közelebb enged magához, és ez a visszautasítás inkább azért van mert nem bízik bennem, de talán magába se.
Mert én maradni akartam, és vele szerettem volna lenni, még mindig beakartam férkőzni a bizalmába. Én tényleg csak azért mondtam talánt mert ha nem tudom ezt elérni, akkor hiába próbálkozok, és teszek bármit is, ha ennek nem lesz eredménye. Szívesebben mondtam volna igent... többször is, de egy picit visszatartó erő volt az a pár "apróság" ami történt az elmúlt estén.
Miközben elmerültem gondolataimba, Aaron el is kezdett megteríteni... tányér, evőeszközök, pohár, minden ami kellhet. Ezután megállt mellettem, és úgy nézett le rám. Vártam, hogy mit fog mondani, mert tettre nem számítottam, de nem így lett, mert megsimogatta vállamat, és csak utána szólalt meg. Megérintett magától, még ha talán el is gondolkozott rajta jó hosszan. Legszívesebben elmosolyodtam volna egy pillanatra de a helyzet úgy hozta, hogy ezt nem tehettem meg. Elengedte vállamat, de én a keze után kaptam, és óvatosan két kezem közé vettem azt a kezét, ami eddig vállamat simogatta. - Én csak nem szeretnék olyat kérdezni... tudod ami neked rossz érzés, vagy fájdalmas... - Mondtam ki, és felsóhajtottam, de kezét nem engedtem el, sőt egy picit meg is szorítottam.
Hozta a vacsit, ami az ő tányérjához képest egy nagyobb adag volt. Először nem is értettem, hogy miért azt rakja le elém, de aztán rájöttem az okára. Nem ettem nagyon ma még, és ő ezt a szedésnél is nagyon figyelembe vette.
- Rendben úgy lesz! Flipper gondolom örülni fog neki! - Nevettem fel, főleg hogy Aaron is kicsit felszabadultabban mondta ki szavait, és mellé még egy kacsintást is kaptam, ami meglepett de egyáltalán nem zavart. Ahogy Flipper nevét kimondtam, újra felnézett rám, mert még mindig ott ült a lábam mellett. Gondolom ő is lereagálta, hogy kajáról van szó, így már biztos nem fogom tudni lekaparni magamról, de nem is baj. Hagyok majd neki belőle, örüljön csak ő is!
- Nekem a víz teljesen jó lesz hozzá. - Válaszoltam gondolkodás nélkül. Az a legegyszerűbb opció, az mindig mindenhol van, főleg hogy a csapban is az van.

Igazából... kezdtem úgy érezni, egész jól megy az arcából és szeméből való olvasás... legalábbis... miután azt mondtam, semmi baj, úgy érzékeltem, nem igazán érti... vagy ért egyet a szavaimmal. Talán pont annyira nem tudta hová tenni a dolgot, mint én, hogy vajon a kérdést vagy a válaszom sajnálja-e...? Bár ez alapján legalább tudható volt, hogy állati ügyesen kommunikálunk... legalábbis szavak nélkül, mert szavakkal néha elakadtunk vagy kétfelé kanyarodtunk kicsit.
De arra gondoltam, megpróbálom megmagyarázni a dolgot...
- Tudod... az igazság az, hogy úgy, ahogy az emberek elvárnák tőlem, szerintem én úgy nem hiányolom az anyámat az életemből, mert... mert sosem volt benne. Nem az volt, hogy tíz évig ő nevelt, aztán otthagyott, és hiányzott, mert tudtam mit vesztettem el... nem, mert... sosem volt ott, nem volt mit elvesztenem. Eleve mindig úgy éltem, hogy nem volt ott. Nem ismerem azt az érzést, hogy van egy anyám, akit érdekel, hogy lélegzem-e még, mert sosem volt, és amit sosem éreztem, hiányolni is más dolog... nekem az nem olyan, mint azoknak, akiknek volt egy anyjuk, és azt vesztették el. A nevelőszülők meg az otthonban dolgozók sosem voltak olyanok mint egy igazi szülő. És igazi szülőre is kb... kilenc éves koromig vágytam csak, utána meg, mivel módomban állt kipróbálni, milyen lenne az igazi apámmal, nem is kértem többször Istentől, hogy adjon rendes szülőket... - Megpróbáltam megmagyarázni a dolgot, bár nem tudom, vajon mennyire sikerülhetett jól... főleg, hogy menet közben jöttem csak rá ismét, hogy talán a végét lenyelhettem volna... azt az Istenes részt nem lett volna muszáj megosztanom vele, kicsit béna, és nyálas, és elesett emlék, és... szóval, visszagondolva, hogy anno mennyire próbálkoztam az öreg kaporszakállúval... hátha kapok tőle valami jót is... elég naiv gyerek voltam... Mindig úgy képzeltem magam elé az öreget, mint a Télapót szokták a gyerekek, de... lássuk be, egyetlen közös elem sem volt bennük.
- Különben is, azt hiszem, az anyám főleg azért nem kért belőlem, mert eleve nem azért lettem, mert akarta... elég gáz körülmények közt foganhattam, az elmondás alapján, és... szerintem, ha még átlagosabb körülmények közt fel is merült volna benne, hogy megtartson... így semmiképp sem tette volna, mert szerintem félt, hogy olyan leszek, mint az apám. És valahol jól is érezte, ha ódzkodott tőlem, mert van bennem apámból... igaz, én nem molesztálok nőket, de... azért, akármennyire is van az, hogy én sem örülök ennek, de 50%-ban csak azért is apám fia vagyok. Ezt nem tudom kitörölni. Ez az a felem, amit neked is említettem... az, amelyik nem túl... nem túl kedves... és nem könnyű vele, nem... nem túl könnyű kezelni, még nekem sem nagyon szokott menni, nem még másnak... - elhallgattam. A vége felé kezdtem érezni, hogy ez talán nem a legjobb vacsoratéma. Úgyhogy egy bocsánatkérő grimasz mellé szépen befogtam, és nem firtattam tovább a kérdést.
Az őt megvédeni szándékozó részem még mindig be-bekapcsolódott a beszélgetéseinkbe, ez is egy ilyen szelet volt, egy olyan dolog, amivel bíztam benne, hogy felvértezhetem, figyelemre inthetem, hogy ha gyanúsat észlel, meneküljön... és figyeljen is a gyanús eseményekre, mozdulatokra, mindenre...
Habár boldogan lenémítottam volna ezt a részem, de attól még, hogy most ilyen szépen elvagyok vele... nem ringathattam magam abba a hitbe, hogy ez mindig így marad... hogy nem leszek rá veszélyes holnap, vagy egy óra múlva... és Adeline túl fontos volt nekem, ahhoz, hogy kockáztassak egy óvatlan pillanatot, egy ellenőrizetlen mozdulatot, vagy bármit... amivel kockáztathatom, hogy baja essék... és énmiattam, ráadásul...
Szívem szerint, az érintés a vállán ezerszer kevesebb volt... mint amire vágytam... mégis sokkal több, mint amit meg szabadott volna engednem magamnak. És ennek ellenére is sokkal többet akartam...
Meglepett, és egy pillanatra talán meg is ijedtem, ahogy elkapta kezem, és nem eresztette... Nem tudtam, vajon mire is számítsa, még ha érintése nyomán kellemesen bizsergett is a bőröm.
Szavaira viszont kicsit... hát... nem is tudom, mi lenne a jó szó... de igazán... nagyon jólesett, amit mondott. Jó érzés volt, hogy ilyen nagyon... hogy ennyire érdekli, mit érzek.
Szabad kezemmel átfogtam én is az ő kezét, és hüvelykujjammal finoman megcirógattam kézfejét.
- Nem akarok előtted titkolózni. Bármit is kérdezz, én őszintén fogok rá válaszolni, és mindegyik kérdésedre válaszolok. Mert azt akarom, hogy mindent tudj rólam - mondtam őszintén, szemeiben mélyen elmerülve, egy pillanatra sem nézve félre. Nem haboztam. És ezzel újra csak megleptem magam, mégpedig nagyon... Nem is tudtam volna hirtelen megmondani, mi mondatta ezt velem, de... ahhoz képest, hogy az imént még úgy éreztem... igen, féltem... hogy ha a tetteimről kérdez, szóba kerülhet, hogy megöltem az exbarátnőmet... most azt gondoltam, ha rákérdezne... az igazsággal felelnék. A teljessel. Akármiről... mindenről... Nem is tudom, talán... talán az okozhatta, ahogy az előbb... amit mondott... Annyira a szívén viselte az én érdekem, az érzéseim... én egyszerűen úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy bármit is titokban tartsak, ha ő tudni akarja... még akkor sem, ha ezzel azt kockáztatom, hogy a kezébe kerül a döntés, miszerint elmegy, vagy velem marad... mármint... az igazi énemet értve ez alatt, a teljes, igazi énemet... akiben pont annyi, ha nem rögtön több a sötétség, mint a világosság. Mert bár úgy éreztem, ha a teljes valóságot tudná, sikítva menekülne el... viszont én... most tényleg azt éreztem, bízni akarok benne... őbenne... abban, hogy habár ismerné teljes valómat, mégis... tudna szeretni... és akarna maradni... Hinni akartam ebben.
Szóval, közben tálaltam aztán a vacsorát is, mielőtt még Adeline a végén éhen hal itt nekem...
- Biztos fog örülni, de nem ő most a lényeg, hanem te. Ha nem marad neki, majd kapja a szokásosat, ő sem fog éhen maradni, nyugi - figyelmeztettem, de most kevésbé szigorúan, csak tudatni akartam, nem kell direkt kaját hagynia Flippernek, az a lényeg, hogy ő jóllakjon. Flipperre ellenben kissé szigorúan néztem, mikor a neve hallatán, és az illatokra, meg a vándorló kajára reagálva persze máris ágaskodott volna felfelé Adeline lábán, hogy hátha kap valami lepottyanó falatot.
Bólintottam a kívánságára, és miután töltöttem neki vizet, magamnak pedig felbontottam egy sört, és azt töltöttem a poharamba, én is leültem az asztalhoz.
- Hát... akkor jó étvágyat. Kritizálni szabad - utaltam egy halvány mosollyal a főztöm minőségére, ha netán nem ízlene neki, nem kell udvariasságból magában tartania. Nem sértődnék meg. Persze, akkor is ennie kellene valamit, de nem ragaszkodom hozzá, hogy az az legyen, amit én készítek neki.

- Igazad van... nem biztos, hogy én ezt értem, vagy érthetem. Csak azért az utcán, vagy akárhol, tévében vagy valami elég sűrűn megjelenik ez az anya fia kapcsolat. Mármint szembe jön ez az emberre még ha nem is akarja... ezért gondoltam, hogy esetleg hiányzott neked ez a fajta stabilitás amit egy anya adhat... - Mondtam el gondolataimat, de nem biztos, hogy érteni fogja, hogy én miért is gondoltam azt, hogy neki hiányzott ez a fajta kapcsolat. Nem tudom milyen érzés, ha valakinek nincs anyukája, vagy családja. Nekem volt, és talán mégse akartam feszegetni annyira ezt a kérdést felé. Mert úgy fogja gondolni, hogy én mit magyarázok erről neki, miközben én stabil családban nőttem fel, és ezt soha nem is fogom megérteni, vagy átérezni, ha az embernek nincsenek szülei. Pedig megakartam érteni őt, de nem akartam, hogy ezt vissza utasítsa ezzel az indokkal hogy nekem vannak szüleim. Akik most nem mellékesen már megint nem néztek felém, hogy mi van velem már egy hónapja, de már hozzá szoktam. Már megszoktam hiányukat, és Aaron sztorija után, bármennyire is haragudtam szüleimre, most mégis úgy vagyok vele, hogy bár távol vannak, mégis örülök, hogy ők vannak nekem. Előtte haragudtam rájuk, és eleinte nem is nagyon akartam felőlük hallani, miután kitalálták, hogy ők körbe utazzák Európát. De így meg már rögtön más minden... mert soha nem gondoltam bele, hogy milyen lenne ha ők, nem lettek volna mellettem soha.
- De mégiscsak a fia... ott van ez a rossz éned amit apádtól örököltél ami az 50%-od, de a másik 50% pedig anyukádból fakad. Ezt te se felejtsd el... mert ha ott is van ez a rossz éned, amit nem tudsz elengedni, vagy változtatni rajta, addig a jó éned ott van, még ha azt soha nem is említed. Mindig csak a rosszat... de én látni akarom benned a jót, még ha te lehet ezt nem is akarod... - Mondtam ki amit gondoltam. Nem voltam benne biztos utólag, hogy ezt jó ötlet volt kimondani. Mármint ez nyomta már egy ideje a szívem, de nem biztos, hogy ő ezt hallani szerette volna, vagy nem kontrázik rá rögtön a rosszal megint. Szerettem volna, ha tudja, hogy én a jót akarom látni benne, és nem a rosszat. Hogy nekem nem mindig azon járnak a gondolataim, hogy mi lesz ha előtérbe kerül a rosszabbik énje. Én arra igyekeztem nem gondolni, és csak a jót látni a helyzetben, és benne is. Persze nekem is voltak pillanatok, mikor azt mondtam, hogy ez nem fog így működni, de mégis itt vagyok, és szeretném ha működne. Mert ha nem lennék elég kitartó, már rég itt hagytam volna, és már otthon lennék... de ez a jó énje, a jó tulajdonságai, és gondoskodása itt tart, még akkor is ha csak a rosszakat sorolja mindig.
Szabad kezével átfogta kezeimet, és finoman megcirógatta kézfejemet. Egy pillanatra le is néztem kezeinkre amik össze voltak fonódva, és megállapítottam, hogy mennyire jó érzés volt, de aztán visszanéztem szemeibe, és nem engedtem el tekintetét. Reméltem, hogy ajánlata nem csak mostanra vonatkozott, mert annyi mindent kérdeztem volna, hogy talán magam se tudtam eldönteni, hogy mit kérdezzek először, de ugyanakkor nem akartam, hogy kérdésem hatására eltávolodjon tőlem. Talán volt egy két dolog amire nem biztos, hogy most akartam rákérdezni... mert még nem akartam tudni róla, és nem azért mert elijesztett volna vagy elmenekültem volna, egyszerűen féltem. Mert inkább pozitív dolgokról szerettem volna beszélgetni. A pozitív élmények, és beszélgetések voltak azok amik miatt kötődni akartam hozzá. Igen... lehet önző vagyok, hogy először erősíteni akartam köztünk a köteléket és csak utána hallani egy pár dologról a kíméletlen valóságot, amit viszont aztán lehet jobban eltudtam volna fogadni. - Kérdezni szeretnék... később, amikor úgy érzem, hogy én is készen állok... megértesz? - Néztem rá kérlelőlen.
- Ohh nagyon nagy adagot raktál elém, szóval lehet maradni fog egy kevés. - Mosolyodtam el, és néztem rá tányéromra, amin ott gőzölgött a rántotta és a szalonna. A nyál is összefutott a számba hirtelen, és újra fel szólalt hasam, hogy már kezdjek neki mert tényleg mindjárt éhen hal.
- Neked is jó étvágyat! - Mosolyogtam rá, és elkezdtem enni. Tényleg nagyon finom volt, és nem azért mert már annyira éhes voltam, hanem mert tényleg az volt. Ha ez ilyen finom, lehet inkább valami komolyabb kaját kellett volna kérnem, hogy főzze meg nekem. Na majd máskor! Ha minden jól megy köztünk, nem fogja megúszni, hogy máskor is főzzön nekem. - Húú nagyon finom lett! - Mondtam, miután lenyeltem pár falatot a rántottából, és már ettem is tovább.

Kicsit elnevettem magam. Nem úgy, hogy kinevettem őt, csak... csak jött, és nem tudtam magamban tartani, főleg a gondolatoktól, amik felelete hallatán eszembe ötlöttek...
- Értem mire gondolsz, de... de nem hiszem, hogy ez nagyon passzolna hozzám - kezdtem közben rázni a fejemet kissé. - Ez olyan, mint hogy... ha látok az utcán egy gyilkosságot, és például menet közben vagy az eset után megtudom mit érzett a gyilkos meg az áldozata, meg mi volt az ok, amiért történt, mik voltak az okozó körülmények, meg hasonló dolgokat... szóval mindazt, amit a résztvevők is tudtak az esemény kapcsán... azért még nem érezném azt, hogy kedvet kaptam, és én is ezt akarom tenni vagy átélni, és... mellesleg, nem mondhatnám még egy ilyen élmény átélése és az infók birtokában sem, hogy tudom milyen gyilkosnak lenni vagy áldozatnak. Teljesen más dolog látni valamit, még akkor is, ha sokat tudunk arról, amit láttunk, mint átélni személyesen. Szerintem egészen más érzésekkel jár. És... próbáltam én családban élni, tényleg... de ahogy nem ment csecsemőkoromban sem, ugyanúgy nem váltam be családban egy évesen sem, és két évesen sem, és nyolc évesen sem, se egyik alkalommal sem, ahányszor próbálkoztam az évek alatt, nulla és kilenc éves korom között. Próbáltam, nem ment. Én is próbáltam beilleszkedni a családokba, és a családok is próbáltak engem befogadni, de sosem működött a dolog. Olyan vagyok, mint... egyes kutyafajták. Mellékelik a javaslatot a fajtához, hogy nem javallott családban tartani. - A végén megpróbáltam enyhíteni a szavaimon, elviccelni, mert úgy éreztem, kicsit túl... kioktatós és komoly hangvételű lett a dolog, ahhoz képest főleg, hogy eleve válaszolni sem akartam semmit... vagyis nem is hogy nem akartam válaszolni, csak... már nem akartam őt elszomorítani ilyesmivel... olyasmivel, hogy nem értek egyet azzal, amit rólam gondol... vagy szeretne gondolni. Sajnos sosem voltam családba való, és sosem volt anyám és apám... jobb lett volna nem is vágyni családra, de... igen, egy ideig vágytam hogy legyen, csak... csak nem úgy... nem olyan volt az én hiányom ebben, mint sokaké. Szerettem volna tudni mit vesztettem, és esélyt szerettem volna tőlük, de... rossz vége lett, lássuk be. Apámmal találkoztam, megvolt, rossz volt, elég volt... ha láttam volna anyámat, az is biztos ugyanilyen gáz lett volna, maximum annyi lett volna más, hogy ő talán nem vágott volna falhoz, mert nem tetszettem neki... Végülis, szigorúan véve ez vele is megvolt, de ő csak lerakott az utcán, mert nem tetszettem neki... az legalább akkoriban nem fájt, mikor megtörtént. Azt pedig direkt nem is említettem még árnyaltan sem, amikor felnőtt fejjel próbáltam családot teremteni magamnak, aztán... annak még rosszabb vége lett, mint mikor nevelőszülőkkel kísérletezgettem... vagy a sajátjaimmal... Lássuk be, mind rossz ötlet volt. Én nem vagyok családba való, se szülőkkel, se pót-szülőkkel, se társsal... mintha én és a család fogalma taszítanánk egymást, mint... a víz és az olaj... asszem azok nem keverednek...
Arról ne is beszéljünk, hogy képes voltam gyilkosos példát hozni, mikor én épp hogy azt tudom, milyen ölni... és marha rossz... dehát... kicsúszott...
- Attól, hogy az anyám az apám áldozata volt, még nem biztos, hogy jó is volt - feleltem, habár... persze maradhatnék én az általános érvnyű elképzelésnél, hogy mint angyal, tuti jó volt, de... de lássuk be, a világ nem fekete és fehér. Az angyalok sem hiszem hogy azok volnának, ahogy Isten sem... egyikük sem. Ha olyan fene fehérek volnának, nem hagytak volna lógva... szerintem. De lehet, hogy ez egyéni vélemény... mondjuk, azt is túlélem... gondolom.
Felsóhajtottam. Tényleg... jólesett, amit mondott, hogy szeretné a jót látni bennem, és... vehetnénk úgy, persze, hogy ott az az 50%, és az nagyon jó... a másik meg nem... és majd lesz ott egyensúly, de... de én már tudtam, amit ő még nem, hogy én sokszor próbáltam... próbáltam rendben lenni, próbáltam rendes lenni, rendesen élni, de... a sötétség mindig felülkerekedett.
- Tudod, ezzel csak az a baj, hogy még ha igazad is lenne, és az a másik 50% jó volna... sajnos, a tapasztalataim szerint az 50%-nyi (feltételes) jó és az 50%-nyi rossz nem egyenlő erővel bíró dolog... A sötétség sokkal erősebb, mint a világosság. - Eskü, nem akartam őt lelombozni. Megpróbáltam... a lehető legkíméletesebben megmondani a véleményemet... magamról. Nem mondom, hogy nem esett jól az ő véleménye, vagy hogy nem akartam hinni benne, hogy igaza lehet... csak... a tapasztalataim mást mondtak, és mást éreztettek velem. Én nem láttam magamban semmi jót legtöbbször. Semmit. És felmutatni sem tudott volna ellenérveket, habár alig negyed napja ismerjük egymást, de... ha tíz éve ismerne sem tudna szerintem öt jó dolgot elmondani rólam... ha én megerőltetném magam, nekem is csak kb. kettő jönne össze... és ebből az egyik az, hogy ő fontos nekem...
És igen, megint olyan sikeresen negatív, és lelombozott, és sötét lettem, pedig tényleg próbálkoztam... és ezzel az egész kérdezz-felelekkel sem az volt a célom, hogy bebizonyítsam neki, igenis rossz vagyok, és sötét, és a törődésére érdemtelen... nem ezt akartam ezzel, sem azt, hogy megint ellent mondjak minden pozitív gondolatának rólam... Azt hiszem ezért is vágtam a végére megint olyan bűnbánatos fejet... legalábbis úgy éreztem magam, mintha olyat vágnék...
Aztán megpróbálkoztam kérdése nyomán egy halovány mosollyal... hátha még nem csesztem el egészen... Két kezem közt tartott kezét számhoz emeltem, kicsit lehajoltam hozzá, és egy óvatos csókot adtam kézfejére.
- Nincs lejárati dátum, akkor kérdezel, amikor szeretnél - mondtam feleletül, és utána mentem csak el a vacsiért. Siettetni sem akartam, és erőltetni se akartam, meg rátukmálni se akartam, és... azt akartam, hogy érezze, hogy nem kérdezett rosszat, és nem is tett rosszat a kérdésével, és... nem haragszom, és reméltem, ő sem haragszik, amiért és amiket válaszoltam... Igazat mondtam... azt mondtam, amit én igaznak éreztem.
Mikor leültem aztán én is, szavaira megforgattam szemeimet.
- Naná, összevontam neked a reggelit, az ebédet, meg a vacsorát. Kihagytad őket gondolom mindet, vess magadra, most pótolod - magyaráztam és megpróbáltam se nem ravasz, se nem kárörvendő képet vágni, miközben villámért nyúltam.
Magamban közben azon sakkoztam, vajon mikor volt az, hogy utoljára mással együtt ültem vacsoraasztalhoz... Rég volt...
Miközben enni kezdtünk, fél szemmel azt lestem, milyen kifejezés ül ki arcára, amikor ő megkóstolja a kaját. Első pillanatban nem tűnt rossznak... bár közben persze végig úgy csináltam, mint aki kicsit se figyel, hanem a saját tányérjára koncentrál.
- Egyél csak, nem veszi el senki - magamban mosolyogtam, ahogy megdicsérte a vacsit. Jólesett, nem tagadom... nem nagyon volt eddig ilyen...
Evés közben igyekeztem csendben maradni, direkt nem akartam beszéltetni, azt akartam, hogy rendesen megtöltse a korgó hasát, s tartottam tőle, ha kizökkentem, úgy járunk, mint az uccsó csóknál... és valaki valakire haragudni fog... de gyanús volt, hogy most nem Flipper lenne a büntetőpadon...

Felnevetett mondandóm hatására, és ha nem is szánta annak, én mégis bántónak éreztem. De nem szóltam közbe, és végighallgattam amit mondott. A szavai... olyan képtelen példákat hozott fel, és magyarázta meg a dolgot, hogy miért nincs igazam. A végén már úgy éreztem, hogy ez az egész a kioktatásról szólt, még ha egy kicsit próbálta is a végét elviccelni, vagy enyhíteni utólagosan szavait, de én nem nevettem. Mert úgy éreztem, hogy nem értette meg mit akartam ezzel mondani, sőt nem csak szavaimat, engem se értett meg bármit mondtam neki. Nem hibáztattam ezért, inkább magamat, hogy ilyeneket kérdeztem, és megint itt lyukadtunk ki... én próbálok pozitív maradni, és nyugodtan elmondani neki a véleményemet, de egyre inkább kezd elmenni a kedvem attól, hogy én bármi véleményt, és meglátást fűzzek olyan témához ami hozzá kapcsolódik. Mert ha ezt eddig megtettem csak a kioktatást kaptam vissza fele... most is hülyének éreztem magam ahogy ott ültem, és hallgattam szavait. Én... én csak ültem és rá figyeltem... és rosszul éreztem magam a bőrömben... én úgy éreztem nem tudok neki jót mondani, vagy tenni. - Igazad lehet... én... sajnálom, hogy megint hülyeséget mondtam... - Mondtam kicsit szaggatva, próbáltam magamba összerakni a mondatot, de számon már nem jött ki olyan könnyen. Én nem néztem a szemébe mikor ezt kimondtam, sőt inkább lecsuktam szemeimet, hogy megnyugtassam magam kicsit. Mert igen, megint rosszul esett ez a párbeszéd, pont úgy mint mikor a bárban történt egy hasonló. Ott is kiborultam egy kicsit, de itt most nem akartam, hogy ez történjen. El kell fogadnom, hogy én nem tudok neki jót mondani. Jobban teszem ha csendben vagyok, és nem szállok bele ilyen beszélgetésekbe, vagy nem kérdezek inkább. Mert én igyekeztem megérteni őt, és nagyon próbálkoztam is, de nem éreztem azt, hogy ő ezt engedné nekem. Olyan mintha ez falba ütköztem volna, és hiába próbálom megérteni a helyzetét, vagy segíteni neki, ott van előttem ez a fal, és nem tudok tovább menni. És ez idegőrlő volt, és fájdalmas számomra...
Azt mondta szemembe, hogy attól még hogy az anyja áldozat volt, nem biztos, hogy jó is volt. Én... megint olyat tudtam mondani ami nem. Igen, bennem megvan egy anyának a képe, hogy milyen, és igen lehet ezért naivnak nevezni, mert nem minden anya ilyen jó mint az enyém, de én mindenkiről a legjobbat próbálom feltételezni, még ha nem is ismerem. Aaron anyukája se volt ez alól kivétel... belőle is ismeretlenül feltételeztem a jót... de nem hiszem, hogy én ezért rossz lennék.
Mindig próbálom az emberekbe a jót keresni, vagy felismerni a jót. Pozitívan állok minden emberhez akivel összehoz a sors, és még ha nem is gondolják magukról, én akkor is elmondom nekik, hogy nincs velük semmi baj, és olyan nincs, hogy egy ember velejéig rossz legyen. Mármint itt fellehet hozni akkor ellen példaként a gyilkosokat, és bűnözőket... de nem tudom. Azokban az emberekben is lehet jó.
De ahogy ott mondta nekem, hogy ez nem egyenlő mértékben oszlik meg viselkedésében, mondhatni rejtetten de azt mondta, hogy hiába mondok én itt bármit, szerinte akkor is az az 50% feltételes csak mint jó. És ez elszomorított... mert azt hittem tudok neki olyat mondani, ami után nem csak a sötétség lesz ami marad... én a jó tulajdonságairól akartam beszélgetni, arról, hogy ő igenis tud jó lenni, és nem csak az hogy ő mennyire rossz, és ő nem való családba, és nem is fog alapítani, mert csak rossz lesz a vége.
- Rendben elhiszem neked... - Néztem szemeibe, és mondtam ki halkan a beleegyezést. - A sötétség elnyomja a világosságot... - Mondtam még halkan, szinte alig hallhatóan, de ezt már inkább magamnak mint tény megállapítás. Elvoltam keseredve, és legszívesebben elbújtam volna a világ elől... úgy éreztem kudarcot vallottam vele szembe. És már itt hiába nyugtattam magam mert nem tudtam tartani magam, szemeim elkezdtek könnyekkel megtelni.
Halványan rám mosolygott, és lehajolt hozzám és arcához húzta kezem ami fogott. Kézfejemre egy csókot nyomott, és nálam itt tört el a mécses. Végigfolytak arcomon könnyeim... azért annyira próbáltam visszafogni magam, hogy ne törjek ki zokogásban, így csak potyogtak könnyeim. Vele szerettem volna lenni, és megakartam őt érteni, segíteni akartam neki, de nagyon nehéz... nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz... nem hittem, hogy könnyű lesz, mert figyelmeztetett előre, de azt se hittem volna, hogy ennyire nehéz.

- Igyekszem megenni! - Mondtam, és ettem tovább. A kaja további része csendesen telt, egyikünk se szólalt meg nagyon. Én azért mert az evéssel voltam elfoglalva, Aaron szerintem pedig nem akart megzavarni. Mondhatni majdnem sikerült megenni az egészet, csak egy kevés maradt a tányéromon, de még mielőtt Flippernek adtam volna, Aaronra néztem. - Teljesen tele vagyok, nem bírok többet. - Mondtam ki kicsit elmosolyodva. Azért is mondtam ezt ki, hogy csekkolhassa, hogy eleget ettem és a többit odaadhatom Flippernek.

Tegye fel a kezét, aki nem tudja, hogyan kell negyed éjszaka alatt négyszer elcseszni... nálam lehet sorban állni oktatásért, nekem ez rohadt jól megy... - Ezt gondoltam magamban, ahogy arca, s válaszai alapján egyre tisztábban kezdett megtámadni az érzés... hogy valamit eszeveszettül elb*sztam... Amikor meg már azt láttam meg, hogy sírni kezdett, egy az egyben lefagytam... lefagytam, aztán pedig megijedtem...
- Én... - Először nem tudtam mit mondjak, egészen egyszerűen összezavarodtam, és nem értettem, mi történik...?! - Én... Adeline, én... mit csináltam...?! - Egyszerűen kifejezve, ijedten szólt hangom, ahogy kérdésem kinyögtem, mert hirtelenjében egészen egyszerűen nem tudtam volna elképzelni sem, hogy mégis... mi rosszat tettem...? Abban nem is kételkedtem hirtelen, hogy azzal volt baj, amit mondtam vagy tettem... csak éppen... nem találtam a hibát...
Megijedtem, mert hirtelen csapott belém a félelem, hogy újra elcsesztem, és észre sem vettem... megint... újra és újra és újra... mindig csak elcseszem... mindig olyasmit teszek vagy mondok, amivel megbántom, amivel... amivel ártok, ami... ami rossz... és ezt olyan professzionális módon össze tudom hozni, hogy még csak nem is tudom hol van az a pont, ahol elcseszem... még csak akarnom sem kell, és mégis folyamatosan sikerül...
- Én... sajnálom, ne haragudj rám...! - hirtelen kezdtem el kérlelni, idegesen guggoltam le mellé, és úgy néztem fel könnyes arcára... merő riadalommal, mert fogalmam sem volt mit csináljak... mit tegyek, hogy ne sírjon...?!
- Kérlek, ne haragudj rám, én... én nem akartam...! - idegesen nyúltam oda, és próbáltam letörölni arcáról a sós cseppeket, de azok helyett jöttek is mindjárt újak... Azt sem tudtam, miért kérek bocsánatot, de muszáj volt mégis megtennem... - Esküszöm, hogy nem akartalak bántani, kérlek, bocsáss meg nekem...! Kérlek... mond meg hogyan tehetem jóvá?! - félve figyeltem őt, próbáltam pillantását keresni, s közben lázasan törtem a fejem, hol a fenében szúrtam el megint, és hogyan a csudában tudnám hamar helyrehozni...?! Nem akartam hogy sírjon, nem akartam, hogy énmiattam sírjon... egyszerűen félelemmel töltöttek el könnyei, ahogy néztem őt... mert egészen egyszerűen fizikai fájdalmat éreztem benn... bent a szívemben, ahogy könnyes szemeit, s arcát néztem... Nem akartam ezt látni, nem akartam őt így látni, nem és nem!
- Kérlek, Adeline... szépen kérlek, ne sírj... nem akartam... jóvá teszem, megígérem! - siettem, próbáltam... de nem tudtam mivel vehetném rá, hogy ne sírjon, hogyan tehetném jóvá, bármivel is okoztam mindezt...
Felálltam, és hozzá hajolva két kezemmel óvatosan simítottam meg két oldalról a nyakát, álla vonalát, orcáját kétoldalt... bizonytalanul, és félve hajoltam oda egészen lassan, aztán, ahogy végül elértem arcát, tétován, aggódva, idegesen csókoltam le könnyeit szeme alól, mind, ahányat csak találtam arcán... lassan, vigyázva... hogy bármely pillanatban, ha elege van belőlem, vagy nem akarja, könnyűszerrel ellökhessen magától... még ha rettegtem is tőle, hogy megteheti, mert körülbelül olyan érzés lett volna, mint ha kést vágtak volna a szívembe... mármint, hogy tényleg, nem csak úgy, hogy megpróbálják és nem sikerül, mert emberi fegyver nem tud rajtam sebet ejteni, hanem úgy, hogy tényleg sikerült is volna, annak, aki megpróbálja... Tudtam, ha ellökne, az éppen olyan érzés volna... és féltem... féltem, hogy megteszi, hogy megsebez... féltem, hogy megtenné, mert megtehetné... mert ő egyedüliként képes volna nekem fájdalmat okozni... mert elvesztése úgy fájna a szívemnek, mint az igazi, fizikai fájdalom... egy kés a közepébe... amire senki más nem lehetne képes, mert semmi és senki mást nem akarok, csak őt...
- A sötétség erős, de érted jobb akarok lenni... - torkomat marta a beszéd, szinte fájt... de így éreztem... Elhúzódtam tőle kissé, de csak annyira, hogy lássam szemeit. Reméltem, hajlandó rám nézni... azt akartam, hogy lássa, mire készülök... mert én magam sem hittem el, hogy megteszem, mégis meg akartam tenni, mert... mert annyira fájt őt így látnom, hogy akármit megadtam volna neki, csak ne sírjon tovább...
- Kérlek, ne sírj... - kérleltem, egészen halkan már, és lassan, óvatosan... hátha el akar lökni, vagy el akar fordulni... bár szinte már magamban fohászkodtam, hogy ne tegyen ilyet... ahogy egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá, milliméterenként, így nyújtva el az időt, pedig amúgy sem voltam tőle messze... végül mégis odaértem, és ajkam vigyázva ért az övéhez. Félve csókoltam, gyengéden, de kétségbeesetten... s most először, tényleg nem attól féltem, hogy én rosszul teszem, vagy hogy én... veszélyes lehetek, hogy elveszthetem az eszem... nem... mert most attól féltem, ellök magától, elutasít, és... és már azelőtt összetörik a szívem, hogy tényleg nekiadhattam volna... vagy legalább megpróbálhattam volna nekiadni...

Evés közben végig őt figyeltem, de csak fű alatt. Amikor szemem sarkából láttam, hogy befejezte az evést, vigyázva lestem fel rá rendesen is. Egy óvatos mosollyal bólintottam egy kicsit, hogy kifejezzem, nem erőszakoskodom hogy tovább egyen, ha már jóllakott, és örültem neki, hogy amúgy egészen sokat evett, a maradékot pedig nyugodtan odaadhatja a kutyának. Én meg azon koncentráltam, hogy megkíséreljek minél észrevétlenebbnek lenni, hátha akkor nem jut eszébe, hogy vége a vacsinak, kiakasztottam ma már elégszer, ideje hazamennie, és legközelebb messziről elkerülnie inkább a magamfajta őrülteket is, nem még engem személyesen... Mert annyira, de annyira szerettem volna, ha nem megy el... és úgy bántam, hogy ma már annyiszor elszúrtam... és totál nem érdemeltem meg, hogy még mindig itt legyen...

Látszott rajta, hogy ő maga is megijedt hirtelen ahogy meglátta könnyeimet, és először talán nem is értette, hogy most megint miért sírok. Én pedig nem akartam sírni, de a könnyeim csak potyogtak. Már talán fáradt is voltam, hosszú volt a mai nap. Már kb. 24 órája fent vagyok, és ez az este is nagyon sűrű volt. Talán túlreagáltam, de valamiért, vagy legalábbis a felsorolt okok miatt elég érzékeny voltam. Csak ő ezt nem tudhatta, ahogy azt sem hogy azért törtem ki megint sírásban, mert teljesen hülyének érzem magamat, és kudarcnak élem meg ezt, hogy ennyire elengedi füle mellett azokat a mondataimat, mikor biztatni akarom, vagy kiakarom emelni egy jó tulajdonságát.
- Én... - Vettem egy mély levegőt, hogy össze tudjam szedni magamat. - Én csak már nem tudom mit mondjak neked... mert úgy érzem bármit is mondok, arra csak az ellenkezést kapom válaszul. Úgy érzem te se értesz meg engem. Nem érted az én álláspontom. Nem azt mondom, hogy mindenben egyet kell érteni velem, vagy szavaimmal, de legalább valamit meghagyhatnál nekem... mert így azt érzem, hogy mondhatnék én neked bármi jót, elengeded a füled melled... és ez olyan mintha feleslegen beszélnék... vagy lennék itt... - Mondtam ki ezt így egyben, és hiába mondtam volna tovább már nem bírtam szusszal a sírás miatt. Fájt, hogy hiába akartam benne a jót keresni, mindig csak a negatívat kaptam vissza válaszban, És értem, hogy ő ilyen, és ehhez a gondolatokhoz van hozzászokva, de azért az én álláspontom is figyelembe vehetné, vagy tekintettel lenne rám, hogy nem véletlen mondom amit mondok. Nem próbálom megváltoztatni a gondolkodásmódját, de örültem volna, ha eltudom érni azt nála, hogy elhiggye, hogy igen is megérdemli a jó dolgokat, és nem mindig csak az önsanyargatást, és a rosszat érdemli. De úgy vettem észre, hogy ez nem fog sikerülni, és ezért is sírhattam el magam.
- És értem, tudom, hogy naiv vagyok.... hogy nem tetszenek a dolgok amiket mondok... és tudom, hogy soha nem fogom tudni megérteni a helyzeted, de én annyira próbálkozok... és én nem akarom feladni... - Futottam neki mégegyszer mondandómnak, hogy a maradék részét is eltudjam mondani, ami végül sikerült is elég sírós hangon, de végig tudtam mondani. Nem tudom mit fog szólni szavaimhoz, viszont kétségbeesetten elkezdett bocsánatot kérni tőlem, talán maga se tudva, hogy miért teszi ezt most... megakart nyugtatni. És bár kicsit tompán hallottam szavait a sírás miatt, de hallottam de ez nem segített rajtam.
Felállt, de aztán lehajolt hozzám. Hallottam ahogy nevemet mondja, és kér rá, hogy ne sírjak. - Aaron... - Nyögtem ki nehezen nevét, de aztán másra már nem voltam képes mert az előző két monológom után már elfogyott erőm, hogy hosszabban megtudjak szólalni. Nem is tudtam volna, hogy mit mondjak. Hagytam magam, mondhatni sodródtam az árral. Két kezével óvatosan simogatta végig nyakamat, majd aztán arcomat, és úgy hajolt közelebb hozzám, hogy aztán csókokat adjon arcomra ahol könnyeim végig csorogtak. Halkan felsóhajtottam, de nem ellenkezdtem. Sőt jól esett közelsége, és nem akartam, hogy eltávolodjon. Szükségem volt a közelségére, mert úgy éreztem, hogy csak azt tudna most megnyugtatni. A sok negatív mellett amiket folyamatosan mondott, ez a gyengédség volt a mentőöv. Az apró pozitívságok. Mert ez a szemembe az volt. Gyengéd érintése, aggodalma, amiért sírok. Persze nem volt jó, hogy sírtam, de így kaptam meg azt a fajta közelséget tőle amire vágytam. És ez is tudott lenyugtatni, és bár még sírtam, a szívemet már most sokkal könnyebbnek éreztem érintései nyomán. Szomjaztam érintésére még így is, hogy megbántottnak éreztem magam a sok negatív dolog miatt.
Kimondta... hogy értem jobb akar lenni. Meglepődtem, mert nem erre számítottam tőle ezek után. Nem gondoltam, hogy hallani fogok ilyet tőle, de most mégis hallottam, vagyis reméltem, hogy jól hallottam. - Tessék? - Néztem fel szemébe mint aki rosszul hallotta, mert tényleg nem voltam biztos a dolgomba.
Még egyszer megkért, hogy ne sírjak, és elkezdett közelebb hajolni felém. Megakart csókolni... nekem pedig egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy elhúzódjak tőle... nem azért mert nem akartam, egyszerűen csak féltem. Féltem attól, hogy a csók után megint kifog borulni, és hibáztatni fogja magát, hogy megint rosszat tett, és én ezt nem akartam. Azt akartam, hogy ő is jól legyen... nem akartam, hogy fájjon neki. Az eddigi összes csókunk rosszul végződött a számára, és most mégis megint megakar csókolni. És én pedig annyira szerettem volna ezt a csókot... pedig annyira féltem a következményektől. Hogy mi lesz vele a csók után. De mégse húzódtam el, félve vártam, remegő ajkakkal míg aztán meg nem csókolt. Ajkai gyengéden, de mégis kétségbeesetten csókolták az enyéimet, én pedig remegő ajkakkal viszonoztam neki. Nem tolakodóan, óvatosan, félve, hogy bekattan nála valami elfog húzódni. Ez a csókunk most más volt... a szenvedély helyett, mindkettőnk félelme, óvatossága került előtérbe. De mégis annyira jó volt, könnyeim is alább hagytak, és a csók végére óvatosan arcára csúsztattam eddig kezemet. Ahogy csókunk véget ért, nem húzódtam el tőle, homlokomat az övének támasztottam. - Nincs semmi baj... - Mondtam ezt magamnak, de részben neki is, mert féltem mi lesz a reakciója a csók után. Én tényleg nagyon féltem, kezem remegett, ahogy arcán pihent, talán hangom is megremegett, ahogy megszólaltam. Vártam... vártam hátha mond valamit.

- Köszönöm a vacsorát! - Mosolyodtam el Aaron irányába, és lenéztem magam mellé ahol Flipper már tülkön ült, hogy végre kaphasson egy kis kaját. Nem is nagyon ellenkeztem, odaadtam neki a maradékom, és mikor jóízűen elkezdett falatozni, megsimogattam feje tetejét. Nem haragudtam én rá már... túlságosan aranyos, hogy haragudjak hosszútávon. - Jó étvágyat Flipper! - Mondtam még neki, aztán visszafordultam Aaronhoz, aki nem nagyon szólalt meg azóta mióta elkezdtem enni. Az órára néztem és már hajlani 4 is elmúlt. Úgy tűnt ideje lenne hazamennem. De nem szerettem volna... lehet maradtam volna. Aaron szemeit fürkésztem. Talán azt vártam, hogy azt mondja maradjak... sőt biztos, hogy arra vártam. - Lehet ideje lenne mennem... - Mondtam ki halkan, de reménykedtem, hogy rá kontrázik, és azt mondja maradjak. Azt mondjuk nem tudom, hogy mi lenne a vége ha én maradnék, de nem akartam itt hagyni... talán soha többé. De először hallani akartam, hogy kimondja... maradj kérlek... vagy akármi ilyet már jó ha mondana!

És tessék... nem akartam azt mondani neki, hogy én megmondtam, de... én megmondtam, hogy bántani fogom... és úgy is lett, és jó hamar... még ha csak érzelmileg is... És ehhez elegendő volt az, hogy kicsit meséltem... az érzéseimről... elmondtam, amit gondolok... és máris összejött... mást nem is kellett vele tennem... elég volt őszintének lenni... Kezdtem is úgy érezni, nem is neki kellett volna aggódnia, hogy ha kérdez tőlem, majd én rosszul fogom magam érezni, mert... inkább nekem kellett volna aggódnom, hogy ha kérdez, majd a válaszaimtól ő rosszul fogja érezni magát... Visszasírtam az éveket, mikor nem beszéltem senkivel, s főleg nem beszéltem senkivel az életemről... Őt is kár volt ezzel terhelnem, sokkal egészségesebb lett volna ha magamban tartom, ahol nem árthat senkinek...
- De.... - Először abszolúte nem értettem, hogy érti, hogy mit mondjon nekem... utána, amikor tovább mondta... és elkezdte megmagyarázni, akkor meg már úgy éreztem, hogy hiába is szeretném megoldani a helyzetet, mert... most akkor... vagy az igazat mondom neki, arról, mit gondolok vagy épp érzek egy-egy adott helyzetben/helyzetről, vagy... vagy hazudok, hogy boldoggá tegyem, és bár az jó lett volna, ha boldoggá tehetem, csak hát... hazudni meg nem akartam neki... tényleg nem, dehát... bántani sem akartam, azzal főleg nem, ami a véleményem és amit érzek. Ezeken kívül lett volna még a hallgatás, de... biztosra vettem, azzal sem segítenék a dolgunkon, ha megtagadnám a válaszokat mikor kérdez, vagy nem reagálnék, amikor mond valamit... Teljes mértékben úgy éreztem magam, mintha egy alagútban állnék, ahonnan volt három kijárat, de mindhárom olyan volt, hogy ha arra megyek, végem...
- Én csak... csak... csak... csak próbáltam megmagyarázni, én milyennek érzem... ezeket a dolgokat, amikről beszélünk, és... és én... én nem akartam, hogy emiatt rosszul érezd magad, én... én nem akartam, hogy ilyet... ilyet érezz, csak... csak én... - idegesen ráztam a fejem, és nem tudtam mit mondhatnék. Hogyan kérjem a bocsánatát, ha a baj... azzal van, amit érzek...? Ha meg is teszem, ha azt is mondom, sajnálom, vajon elhiszi nekem?! Vajon elhiszi, hogy... hogy nem direkt akarok ellenkezni vele, és... és rossz érzéseket kelteni benne, és... és nem akarom elüldözni...?! És ha el is hiszi... attól még az érzéseim nem biztos hogy változnak a dolgokról magamat illetően, és akkor azért is utálhat majd, mert nem tudok megváltozni...
- Én nagyon sajnálom, én... én nem akartam... - próbálkoztam, de nem tudtam, hogyan mondjam el, hogy nem tudom hogyan kell másként gondolni magamra... úgy, ahogy ő szeretné... Úgy éreztem, így kimondva hülyén hangozna... Nem vele akartam ellenkezni, és főleg nem őt akartam bántani, de... én csak... csak ezt ismertem. Nem tudom hogyan kell a jót keresni, főleg nem magamban, mert sosem tettem, és sosem találkoztam még csak hasonlóval sem magamban ami szerintem jóra hajazott volna, hacsak az nem, hogy szerettem a zenét, de aztán annak is rossz vége lett... meg akartam én jó lenni, csak sose jött össze... Harminc év alatt kb. eddig jutottam... Na jó, meg Flippert is szeretem... nem tudom a többi állathoz hogyan viszonyulok, bár, végülis magamat nem szeretem, tehát lehet hogy a többi állatot sem, hanem csak Flippert... de ennek is csak idő kérdése, hogy mikor lesz rossz vége...
- Én sem akarom, hogy feladj... - súgtam még, egészen halkan, bár féltem kimondani... féltem, és attól is féltem, hogy meghallja, de attól is, hogy nem... de attól is, hogy feladja, megunja a szenvedést velem, vagy csak nem bírja tovább, és nem akarja tovább... hogy rájön, nem éri meg miattam itt szenvedtetnie magát... habár, tényleg nem érte meg, én nem érek ennyi könnyet... egyet sem, nemhogy ennyit...
Annyira próbáltam... próbáltam megvigasztalni, még ha nem is volt fogalmam sem, hogy hogyan kell, hogyan lenne jó, hogyan segíthetnék neki... csak próbáltam... El akartam tüntetni a könnyeket, el akartam venni bánatát, csalódottságát, még ha nem is tudtam azt hogyan kell csinálni... csak... csak próbáltam olyat tenni, amivel hátha segíthetek... akármit, bármit... Fogalmam sem volt, érek-e vele bármit, amit teszek, de... annak legalább picit tudtam örülni, hogy nem lökött el magától, nem utasította el érintésemet...
Mikor visszakérdezett, és felnézett rám, szomorúan pillantottam könnyes szemibe. Végigsimítottam haján, miközben válaszoltam.
- Segíts nekem jobbnak lenni - kértem őt. Még ha az újrakezdés nagy eséllyel úgy is végződhet, ahogy az előző próbálkozásom, mikor ilyesmivel kísérleteztem, én... én hinni szerettem volna, hogy lehet más a vége... Adeline mellett talán... hiszen ő annyira jó... annyira tiszta, annyira... angyali... hogy hátha mellette menne... hátha hogyha ő velem van, hátha... akkor lehetnék jobb... jobb, mint ami eddig voltam... hátha vele elnyomhatom a szörnyet...
Nem tudtam engedni fogja-e hogy megcsókoljam, de nagyon reméltem, hogy igen... azok után, hogy eddigi csókjainkat követően én voltam mindig, aki elmenekült, aki elszúrta... féltem, hogy majd most visszakapom, s tudtam, ha ő ellök magától... az sokkalta jelentősebb lesz, mint amikor én menekültem... mert valahol végig bíztam benne, hogy ő nem adja fel, még ha én meg is rettenek, de... ha ő elutasít, én nem fogom tudni, hogyan próbáljam újra, és fel fogom adni... elmenekülök a tudattal, hogy ő nem akarja...
Viszont ő hagyta, hogy megcsókoljam, sőt mi több, visszacsókolt! És amikor keze arcomhoz ért... a szívem megtelt valami meleg, bizsergető érzéssel... egy olyan érzéssel, ami azt súgta, vele akarok maradni, és azt akarom, hogy ő is ezt akarja... és ő is maradni akarjon velem...
Amikor elváltunk egymástól, és homloka homlokomat érintette, kinyitottam szemeim, és rá néztem. Olyan szép volt... de annyira fájt könnyesnek látni szemeit...
Először nem értettem, miért mondja, hogy semmi baj... azt gondoltam volna, hogy talán megbocsát nekem, amiért bántottam... de valahogy mégsem annak tűnt... úgy két pillanattal később jöttem rá, hogy ez egy csók volt, és most... most biztos azt várja, kibukok-e, és elfutok-e utána, mert rájövök, hogy hiba volt...
- Nincs baj - bólintottam egy aprót, és loptam egy futó csókot még szájáról, hogy aztán a szemébe nézhessek. - Most nem bukok ki, ígérem... nem futok el - suttogtam neki, és komolyan mondtam. Nem akartam itt hagyni, nem akartam elmenni, nem akartam kiakadni, hogy ez hiba volt... Nem volt hiba. Nem akarom hogy hiba legyen! Azt akarom, hogy jó legyen! Jót akarok neki! De nem egyedül, hanem velem együtt!

Azért, utóbb belegondolva, meglepett, hogy Flipper ezúttal nem parádézott, amiért megcsókoltam Adeline-t. Lehet érezte ő is, hogy most más volt a dolog...
Persze végül ő is kapott a vacsorából, de nem bántam, mert Adeline rendesen evett, és tényleg sokat kapott, szóval... abból egy kis maradék elfért a kutya számára is. Örültem neki, hogy Adeline ehetőnek találta a vacsorát, és jó volt látni, hogy végre foglalkozik magával, és eszik rendesen, és nem kell aggódnom, hogy összeesik itt az orrom előtt a végén...
- Bármikor - feleltem halkan.
Csak akkor emeltem fel a fejem, mikor ő rám nézett. Kicsit levert a víz... legalábbis képletesen mindenképpen... mikor épp idegesen kaparásztam az asztal lapját a körmömmel, próbálva veszteg maradni, s ő ekkor azt mondta, talán ideje volna mennie. Hisz... én meg ugye nem akartam, hogy elmenjen... azt akartam, hogy maradjon itt velem, és soha többet ne menjen el...
Nyeltem egyet, ahogy néztem őt, tekintetem az övében ragadt egész hosszan... Végül nagy levegőt vettem, és úgy döntöttem, francba velem, fejest ugrok a szakadékba...
- És ha... ha arra kérnélek, hogy maradj velem...? - Nehezen ugyan, de megálltam, hogy ne tegyem hozzá azt is, hogy örökre... Féltem, azzal abszolút megrémíteném... Engem már ez is megrémített, mégsem bírtam nem megkérni... mert azt akartam, hogy maradjon velem. Maradjon itt örökre!

Ahogy magyarázkodott nekem rájöttem valamire. Ami után persze hibásnak éreztem magam, hogy ennyire ráijesztettem, és itt sírok mint aki minimum a világ fájdalmát hordaná a vállán. Rájöttem, hogy ő ilyen... ő nem tehet arról, hogy ő így gondolkozik. Nála annyira előtérbe volt egész életében az, hogy csak a negatív dolgokat kapta az élettől, hogy ehhez van hozzászokva, neki ez a normális. Neki ez a szokásos, míg nekem az, hogy pozitívan gondolkodjak, és próbáljam ráerőltetni az emberekre is ezt a fajta gondolkodást. Ő ugyanígy volt a negatív gondolkodással. Mondhatni, összecsapott a két ellentét... én én eleinte azt hittem, hogy erről ő tehet, de azt hiszem kezdem érteni... mert tévedtem, és most kivagyok itt neki borulva. Ő pedig kétségbeesetten próbál vigasztalni engem, mintha hibás lenne, pedig nem volt az. Neki ilyen volt a természete, a mindennapjai, és én is hülye voltam, hogy azt gondoltam, hogy pár óra alatt megtudom változtatni ezt a fajta gondolkodását. Nem fogom tudni, és erre nekem is rá kellett jönnöm... nem kellett volna kiborulnom, de ha ez nem történik meg, akkor én se jövök rá erre. A miértjére, hogy ő miért is ellenkezik velem ennyire... nem direkt csinálja, vagy azért, hogy engem tudjon cukkolni ezzel, hogy nincs igazam. Neki ez automatikusan jött, és ő ezzel nem akart rosszat nekem, talán ezért se értette, hogy mi a problémám, és miért sírok itt ennyire. És belegondolva nem is kellett volna kiborulnom... de eddig nem tudtam megérteni az ő helyzetét. Talán most se fogom teljesen érteni, de legalább ennyit sikerült megértenem. Vagyis remélem, hogy ez a helyzet áll fen...
Sokadszorra is bocsánatot kért, és biztosított róla, hogy ő ezt nem akarta. - Tudom, hogy nem akartad... - Bólintottam szemeibe nézve potyogó könnyekkel. Mert bár gondolataim közt az cikázott, hogy ideje lenne lenyugodni, a testem még esze ágába se volt megnyugodni. Pedig én nagyon akartam, de úgy éreztem nem megy. Csalódottságom még mindig megbújt a háttérben, még így is, hogy tudtam az okokat miért mondja úgy a dolgokat nekem ahogy. Naiv voltam, mert azt hittem pár óra alatt tudok belé egy kis pozitívságot csempészni. Ebben még mindig úgy érzem, hogy kudarcot vallottam, ez az érzés ott maradt, de mellette ott volt, hogy talán javíthatok rajta... talán egyszer, ha nagyon kitartó leszek, akkor talán tudok nála változást elérni... de akkor se biztos. Az egész élete így telt, és ezt nekem is meg kell értenem, és ennek függvényében hozzá állni, ha olyan téma kerül szóba a jövőbe.
Mikor visszakérdeztem, szemeimbe nézett, de nem sokáig tétovázott a válasszal. És kimondta... újra! - Én nagyon igyekezni fogok... - Válaszoltam neki a végére elhalkulva. Ezzel kb. jelzést is adtam neki, hogy egyáltalán nem érzem magam megbántottnak. Vagyis megbocsájtok neki, nincs semmi baj. Ezzel azt is elárultam, hogy vele maradok, és igyekszem mindent megtenni, hogy jobb legyen. Bár eddig számomra nagyobb részben mindig a jó énjét mutatta, és már most megannyi jó tulajdonságot feltudtam volna neki sorolni. Itt inkább azt kellett elérnem, hogy érezze azt, hogy ő jó is tud lenni, és mik ezek a jó tulajdonságai amit nekem is megmutatott eddig.
Csókunknak nem lett sietve vége, ahogy az eddigieknek. Sőt kifejezetten nyugodtan lett vége... más esetben ilyenkor már rég eltolt volna magától, és elmenekült volna, viszont ez most nem történt meg, és ez megnyugtatta szívemet. Azért volt bennem egy kis félelem miután megszólaltam, mert még mindig megvolt az esélye, hogy elhúzódik, de nem tette, sőt megismételte szavaimat, és ennek hatására egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Eddig visszatartott lélegzettel vártam addig. Egy újabb apró csókot nyomott számra még ezek után. - Soha többé ne fuss el... - Néztem szemeibe, és én is komolyan mondtam ki szavaimat, mint ahogy ő is tette. - Ígérd meg... - Tettem még hozzá, mert még mindig bennem volt egy kis félelem. Hittem neki, de megakartam ígértetni vele, hogy nem fog többé olyat tenni. Erre volt szükségem. Hallani akartam tőle, hogy megígéri...
- Sajnálom, hogy ennyire kiborultam... te nem is tehetsz semmiről. - Mondtam szomorkásan, és letöröltem maradék könnyeimet, de már helyükre nem jöttek újabbak, sikerült megnyugodnom a csók után. Nem akartam, hogy hibáztassa magát, amiért sírtam. Nem is kellett volna ezt tennem... már tényleg nagyon fáradt vagyok, ha ilyen könnyen elsírom magam apróságokon. Vagyis ez nem volt apróság... csak nem értettem őt, és ez esett annyira rosszul.

Nem akartam elmenni, és csak reméltem, hogy ő sem szeretné. Magamtól nem mondhattam azt, hogy rendben akkor én most maradok, és fogtam volna rá millió kis okra, hogy nekem itt kell maradnom. Azt szerettem volna, hogy ha ő mondja. A történtek után sem akartam magam rá erőltetni, így mint más döntésben, ebben is rá fogom bízni magam. Nem is mondtam semmi olyat, amivel ráerőltettem volna magam. Szóval már csak azt kellett megvárni mit is fog mondani.
El is telt egy kis idő míg egymás tekintetét fürkésztük azok után, hogy azt mondtam ideje lenne hazamennem... aztán vett egy nagy levegőt, és felvetette a kérdést, hogy mi lenne ha ő azt szeretné, hogy maradjak. Elmosolyodtam... de aztán próbáltam gyorsan magamba fojtani ezt a mosolygást, és teljesen komolynak tűnni. - Akkor én azt mondanám, hogy nagyon szívesen maradnék...! - Válaszoltam végül elég komolyan leplezve azt a dolgot, hogy legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből, hogy megkért rá. De külsőre nagyon nyugodtnak próbáltam mutatni magam, de közben szívem hevesen vert, és próbálta nekem ő is jelezni azt az izgalmat, és boldogságot, amit akkor éreztem.

- Tényleg nem, esküszöm... nem akartalak bántani... - Bűntudatom határtalan volt, és féltem... hogy ez már mindig így lesz. Mikor próbálok valamit jól csinálni, mikor próbálkozom... kigáncsolom magam... újra és újra. Valamivel mindig elszúrom... Akkor is, sőt, különösen akkor, ha egy ilyen angyallal próbálkozom... akivel nem szabadna... hisz jól láthatóan csak könnyeket és kétségeket tudok neki adni, soha semmi nem sikerül jól... és ő szenved miattam. A puszta lényem is egy átok... egy átkozott lény vagyok, aki semmi mást, csak szenvedést tud erre a világra és az emberekre hozni... és ha próbálkozom vele... ha tovább próbálkozom, azt kockáztatom, hogy még több és több ilyen alkalom lesz az életében... akkor meg miért csinálom...?!
Miért?!
Mert... szeretni szeretném... szeretnék vele lenni... boldoggá tenni... mosolyogni akarom látni... meg akarom óvni minden bajtól... akarom... csak nem tudom hogyan kell... hogyan kell nem bántani... megóvni... önmagamtól...
Azt hiszem ezért is kértem, hogy segítsen nekem... Mert szükségem van a segítségére. Ahogy akkor is volt, amikor el kellett jönnöm a bár elől, nehogy megöljem azokat a patkányokat. El kellett onnan jönnöm, de egyedül nem ment volna. Vele sikerült... nehezen, de sikerült. A baj az volt, hogy ehhez fájdalmat kellett neki okoznom... ő pedig még csak nem is szólt nekem... még csak kérni sem kért rá, hogy ne tegyem... ahogy most sem kért arra, hogy hallgassak el inkább, csak meghallgatott, és hagyta hogy bántsam szavaimmal...
- De ne engedd, hogy közben bántsalak... sehogy ne engedd... kérlek! - kérleltem kétségbeesett módon, és nagyon-nagyon reménykedtem, hogy megteszi... s hogy megígéri, hogy megteszi, habár közben egy lényem azt súgta... teljesen biztos, hogy nem fogja megtenni... Nekem kell megtenni... nekem kell... valahogy erősebbé válnom... mássá válnom... muszáj... valahogyan meg kell tudnom tenni, hogy ne bántsam... De fogalmam sem volt, hogyan garantáljam azt, hogy vissza bírom fogni magam... főleg, hogy most sem tudtam volna meg magamtól, hogy éppen bántom őt... csak a könnyei árulták el a dolgot...
Éreztem, muszáj rájönnöm, hogyan óvhatom meg magamtól. Mert vele akarok lenni, vele kell lennem... nem akarom sem bántani, sem elereszteni... módot kell találnom rá, hogy sikerüljön... Csókolni akarom, ölelni, és a vigasza, a támasza, az oltalmazója akarok lenni, nem pedig az, aki miatt sír, és aki miatt fájdalmat érez...!
Nem akartam elfutni. Egyáltalán nem akartam, most sem, és máskor sem akartam, mégis... amikor a csókunk után azt kérte... hogy ígérjem meg hogy többé ilyen nem lesz... megijedtem.
Gyötrődtem kérésétől.
Megígérni... Igen, ő azt kérte, ígérjem meg, hogy többet nem futok el... és azt "könnyű" volt megígérni, hogy most nem teszem... most tényleg nem tettem, nem akartam, nem is fogom azt tenni, de... de hogy soha többé? Fogalmam sem volt, arra képes lehetek-e... képes leszek-e...?! Hogy megpróbálom? Igen. De vajon menni is fog?! Nem tudom... Egyszerűen fogalmam sem volt, de ha megígérem, akkor biztosnak kell lennem benne, hogy menni fog, de nem tudom fog-e... és féltem, ha megígérem, és nem fog menni, nem csak csődtömeg leszek, de akkor még ráadásul egy hazug csődtömeg is, aki még az ígéreteit sem tartja be, amiket neki tesz, és akkor azzal is csak bántani fogom, hogy ígéretet tettem neki...
- Megpróbálom...! - Ez volt a legtöbb, amit mondani mertem. Én egy fél ígéretnek fogtam fel... reméltem, fohászkodtam magamban, tekintetemmel könyörögtem neki, elégedjen meg ezzel, és ne higgye, hogy bántani akarom, vagy kevesebbet akarok adni neki, mint amit kért... mert én tényleg meg akartam adni neki ezt, de nem akartam csalódást okozni, ha mégsem megy, és nem tudhattam, fog-e menni... nem tudhattam, mi vár még ránk, és mennyi olyan alkalom lesz még, mikor futnom kell, vagy futni akarok... A legfontosabb az volt, hogy ne bántsam, és nagyon próbáltam nem is tenni...!
- De... de, az én hibám volt. Én erőltettem, hogy kérdezz, és... és nem gondoltam bele, hogy ami nekem... nekem már megszokott, az neked milyen érzés lesz... nem gondolkodtam, és sajnálom... rád kellett volna gondolnom, és... és nem erőltetni, vagy... vagy felkészíteni rá, hogy nem szép és vidám a múltam, meg amiket gondolok és érzek, és... és nem csak úgy rád zúdítani kellett volna, ahogyan én tettem ma este...! Máshogy kellett volna tennem, nem így... sajnálom, én... én nem akartam ezt tenni veled, nem akartalak elszomorítani, és... és nem akartam csalódást okozni...! Ne haragudj rám... - kérleltem, miközben azon voltam, hogy a lehető legőszintébben kérjem a bocsánatát, lehetőleg úgy, hogy nem bántom újra... se szavakkal, se máshogy... sehogyan máshogy... mert tényleg nem akartam semmi mást, csak megóvni!

Elmosolyodott. A kérdésem után. Amit először ideges zavartsággal fogadtam, utána némi reménnyel... de utána meg komoly lett, és megint kezdtem a para jeleit érezni magamon... úgy éreztem, most fog "jó éjt" kívánni, és elköszönni, és menni haza...
Aztán megszólalt! És azt mondta, maradni szeretne...!
- Tényleg?! - felderült az arcom, habár belül közben már fel is támadt bennem a para... Nem, nem az amire számítottam, nem, hanem egy másik.
Olyan komolynak tűnt, én meg idegesen kezdtem tördelni megint a kezeimet, úgy pislogtam rá bizonytalanul.
- Akkor is... ha... tudod... ha csak alszunk? - Meglehetősen idegesen kérdeztem, és egy komplett idiótának éreztem magam, miközben ezt a kérdést feltettem... mégis... muszáj voltam tisztázni vele, hogy nem hiszem, hogy készen állnék arra, hogy vele ma este... bármi afféle dolog is történjen közöttünk. A csókhoz is kellett a negyedik nekifutásunk és egy sírós roham tőle, hogy én belejöjjek... féltem belegondolni, mi történne, ha mással is próbálkoznánk... főleg, hogy most ígértem meg, hogy megpróbálok nem elfutkosni... meg kiakadni... arra pedig még nem állok készen, szóval biztosan nem volna jó vége, ha elszaladna velünk a ló... vagy megpróbálna elszaladni... és nem akartam még ezzel is bántani...

- Rendben megígérem, hogy nem fogom hagyni... igyekezni fogok nagyon. Tényleg, higgy nekem! - Bólintottam. Nagyon biztos próbáltam lenni magamban ahogy ezt kimondtam, de még magam se tudtam, hogy ezt hogy fogom kivitelezni. Mert nem azt mondom, hogy nehéz volt vele, inkább maga a helyzet volt nehéz. Én tenni akartam érte, és tenni is fogok, de nem tudtam garantálni, hogy ha előjön a rosszabbik énje, akkor én minden esetben vissza fogom tudni fogni. Kicsit talán gyengének éreztem magam, de mindent meg kell tennem. Egyszer már sikerült észhez térítenem... ott a bár előtt mikor nekitámadt annak a két férfinak. Bár az se az én érdemem volt... vagyis inkább az térítette észhez, hogy annyira megijedtem, és féltem. Hogy ott hagytam, és félelmembe csak össze kuporodtam, és vártam, hogy vége legyen az egésznek. Szóval igazából nem a szavaimmal tudtam meggyőzni... talán emiatt az egy miatt merült fel bennem, hogy nem biztos, hogy én mindig vissza fogom tudni fogni. De szerintem ezt ő is sejtette, hogy én hiába fogok megtenni mindent érte, ez rajta is nagyon műlik, sőt nagyobb részben ez úgyis nála fog eldőlni. Én viszont lehetek az ok számára, ami miatt talán kitartóbb lesz, és eltökéltebb lesz, hogy jobb ember legyen... és talán a rossz énjét is lefogja tudni győzni.
Nem válaszolt rögtön kérésemre, sőt láttam arcán, hogy elgondolkodik rajta. Tudtam, hogy nem kérek tőle egyszerű dolgot... sőt talán a lehetetlent kérem tőle, de megakartam próbálni. Hátha megígéri, és tényleg nem fog ilyet tenni többet. De így, hogy egy kevés ideje ismertem, és tekintve, hogy mik történtek köztünk valahogy bennem volt az az érzés, hogy nem fogja megígérni, és nem az utolsó eset volt az, hogy csak úgy faképnél hagy egy újabb kiakadás miatt. Ha a csóktól nem is fog mostantól kiakadni, később jöhetnek kicsit komolyabb dolgok... és volt egy olyan sejtésem, hogy az se lesz olyan egyszerű.
És végül kimondta, hogy megpróbálja. Nem ígérte meg... nem mondom hogy nem esett egy kicsit rosszul, de végülis nem volt meglepő a válasza. Erre számítottam, és ezért el is fogadom azt amit mondott. Nem akarok, és nem is fogok kiborulni ezen. Aaron ilyen, és neki is kell idő... neki is új ez a helyzet, és bevan zárkózva. Nekem pedig így is mellette kell lennem, mert ezt akarom. És segíteni fogok neki, és ott leszek neki, szeretném ha tudná, hogy rám számíthat, és nem fog tudni eltántorítani egy- egy ilyen meneküléssel, akkor se ha ez később még előfog fordulni. - Rendben! Majd lassan haladunk... - Biztosítottam róla. Mert azt gondoltam, így talán kevésbé lesz esély arra, hogy legközelebb ilyen történjen. Ha lassabban haladunk, talán ő is könnyebben hozzá tud állni ezekhez a dolgokhoz. De lehet tévedek, és ha lassan haladunk akkor is kiborulás lesz a vége. De nem baj... ha ez kell ahhoz, hogy vele lehessek hát legyen, állok elébe!

Látszott a zavartság arcán, mosolyom után. Nem tudta mire vélni, mosolyosom utáni komolyságot. Nem számított válaszomra. De nem tudom, én tényleg maradni szerettem volna, és nem is volt ezzel semmi hátsó szándékom. Nem gondoltam, hogy nekünk emiatt már az ágyban kéne kikötni, és nem alvásra használni. De ő mégis megkérdezte ezt a dolgot, aminek nyomán én elmosolyodtam és már el is veszett minden komolyság arcomról. Nem bírtam tovább... a kérdése miatt se. Én nem gondoltam, hogy a mai este folyamán odáig elfogunk jutni. Mondjuk nekem nem lett volna ellenemre, de neki annál inkább szóval eszembe se jutott volna ezt erőltetni, főleg hogy az előbb ígértem meg neki, hogy akkor mostantól majd lassabban haladunk. És én komolyan is gondoltam, mert úgy voltam vele, hogy várok addig míg ő is készen áll erre az egészre. Most tudtam, hogy nem áll készen lelkileg erre, és én ezt teljesen meg is értettem.
- Igen akkor is, ha csak alszunk! - Mondtam ki szóban gondolataimat. Egy percre mondjuk elkalandoztak a gondolataim, hogy mi lenne, ha, de én jó kislány vagyok, és nem fogok semmi rosszat tenni a mai este. Ha szeretné, meg is tudnám ígérni neki, annyira biztos vagyok magamban.
Csak most esett le igazán, hogy én milyen fáradt is vagyok. Ha nem kerül szóba ez az egész alvás téma, szerintem fel se tűnt volna. Arról nem is beszélve, hogy nagyon jól esett volna egy forró zuhany... hosszú volt ez a nap. De én semmi pénzért nem említettem volna neki, hogy akkor el is kezdhetnénk a készülődést az alváshoz. Én itt vendég vagyok, és nem akartam pofátlan lenni. Fel is ásítottam hirtelen, de nem mondtam semmit. Én mondtam, hogy nem fogom neki említeni, hogy fáradt vagyok!

- Hiszek neked - bólintottam, egy reszketeg sóhaj kíséretében, de reménykedve... Ritka kincs, mert nem szoktam reménykedni... és talán korai azt gondolnom, hogy tényleg úgy lesz, főleg az alapján, ahogy eddig ma este védekezett velem szemben, én mégis... ahogy mondta... ahogy megígérte... én el akartam neki hinni, hogy ez valóban így fog történni. Hogy meg fogja tenni. Hogy meg fogja próbálni, minden lehetséges módon, ahogy csak teheti, hogy megvédje magát tőlem...
Na persze... ehhez még egy nagy csomó kérdést hozzá tudtam volna csapni, és még mellé lettek volna ötleteim is, miként gyakorolhatnánk, vagy tesztelhetném nála a dolgot, hogy egyáltalán tényleg védekezne-e ellenem, meg hogy hogyan próbálna visszafogni, ha rátámadnék... de... az igazat megvallva teljes mértékben biztos voltam benne, hogy ma este ez már túlontúl sok volna neki és igazából nekem is... Bár én inkább már mentálisan éreztem magam kimerültnek, de... ő biztos fáradt, dolgozott egy csomót... és kettőnkkel is zajlott ma már épp elég izgalom, és kitettem őt már épp elegendő megrázó élménynek, úgyhogy talán... sőt, nem, inkább biztos, hogy nem most kellene arra tanítanom, hogyan tudna valóban, igaziból akadályozni, abban, hogy esetleg kárt okozzak benne...
Ellenben, mindenképp feljegyeztem magamnak fejben, hogy ha sikerül kicsit... hát... szóval, ha sikerül rendesen kapcsolatot folytatnom vele, vagyis... elkezdenem... akkor mindenképp elővesszük még a témát, és el fogom nála érni, hogy hajlandó legyen tanulni ezt-azt... Emellett pedig... hát... feltett szándékaim közé tartozott az is, hogy ha jól alakulnak a dolgok... a közeljövőben rá kell vennem magam arra is, hogy beszéljek neki pár... olyan dologról, amit nem feltételezne rólam magától soha... például arról, hogy szárnyaim vannak, meg hasonló dolgok... Na mondjuk, ezt főleg nem ma este kell, de... hamarosan... muszáj lesz, mert bár nagyon... nagyon félek, hogy emiatt, ha addig nem is, de emiatt majd lelép, de... muszáj tudnia... tudnia kell, mi ellen is kell védekeznie, ha olyan helyzetbe kerülünk... és mit vállal, kit enged maga mellé, kit enged be a szívébe, ha tényleg marad...
- Megígérem, hogy igyekezni fogok! Megteszem, amit csak tudok, hogy... hogy menjen, hogy... működjön. Ezt meg tudom ígérni! - siettem hamar kijelentésemmel, mert ha azt nem is ígérhettem, hogy nem botlok el még párszor, és nem futamodok meg olykor, de... azt ígérhettem simán, könnyedén, minden baj nélkül, hogy megteszem, amit csak bírok, és... és bármit, amit csak képes lehetek megpróbálni, azt meg is fogom próbálni... miatta. Őmiatta megteszem. Miatta bármit... bármit megpróbálok megtenni. Mindegy, hogy mi kell ehhez, boldoggá akarom tenni... biztonságban akarom tudni... és mellettem akarom érezni a testét, őt... és a lelkét szeretném érinteni...
Na persze(!), teljes mértékben emberi, és szerető módon, nem pedig démoni értelemben... - emeltem ki magamnak gondolatban sietve, mielőtt még bármi más is eszembe jutna... Mert a leghatározottabban nem akartam bántani, sem őt, sem a lelkét! Sőt! Mindenek felett ezt a kettőt akartam megóvni, illetve, hármat, a szívével együtt! Én vigyázni akartam rá! Gondoskodni róla! Szeretni...!

Elmosolyodott ismét. Most úgy is maradt... Miután megemlítettem, hogy az alvás van napirenden... nem más dolog az ággyal kapcsolatban... Nem igazán tudtam, mire véljem a mosolyt... talán vicceset kérdeztem...? Vagy nevetségesnek találja, esetleg amolyan gúnyos mosoly akar ez lenni, hogy még erre sem vagyok képes hiszti nélkül...?
Igazából nem mertem volna rákérdezni, azt hiszem, nem akartam utánajárni a dolognak... bár bíztam őbenne, hogy nem nevet ki épp magában...
Válasza hallatán viszont megkönnyebbült sóhaj szaladt ki számon, már nem tudtam visszafogni... Egy másodperccel később viszont, hirtelenjében aggódni kezdtem, nem-e érti félre a reakciómat...
- Mármint én szeretném... - először feléje mutattam mutatóujjammal, aztán magamra, majd megint rá -, úgy értem... te... te gyönyörű vagy, és... és nagyon szívesen... szóval... nagyon jó lenne, csak... csak még nem... nem bízom magamban, csak... csak emiatt, és nem akarom megszegni, amit mondtam, de tartok tőle, nem tudnám végigcsinálni, és... és nem akarok elfutni, vagy kiakadni, és... és... szóval én csak jót akarok neked...! - hadartam el az egész mentegetőzésemet, még mielőtt esetleg megfordulhatna a fejében, hogy tán azért nem akarok vele lefeküdni, mert nem tetszik, vagy akármi ilyesmi dolog, amikről viszont szó sem volt! Nagyon tetszett, nagyon bejött, gyönyörűnek láttam, és nagyon is kívántam őt, csak... csak nekem ez még korai lett volna, hogy... hogy valakivel ilyen közeli kapcsolatba kerüljek, és elveszítsem vele a fejem... Egyelőre nem is tudtam elképzelni, hogyan fogom tudni úgy elveszteni vele a fejem, hogy... szóval... hogy mégsem vesztem el a fejem...
Ekkor ásított egyet, és én pedig észbe kapva felkeltem az asztaltól. Fogtam gyorsan a tányérjainkat, meg a többi dolgot is összeszedtem, és beraktam mindent a mosogatóba, utána kissé idegesen és bizonytalanul léptem vissza hozzá.
- Öhm... izé... nagyon... nem szokott vendégem lenni, szóval... nem biztos, hogy tudom hogyan illik ezt... - kicsit idegesen túrtam hajamba, és előbb a háló, majd a fürdő felé pislogtam. - Én... átengedem neked az ágyat, húzok neked tiszta ágyneműt, és... ha szeretnél, addig nyugodtan... zuhanyozz le, meg amit szeretnél... a fürdőben, a szekrényben találsz tiszta törölközőt... nyugodtan érezd magad otthon, nem kell... udvariasnak lenni, csak... nyugodtan, amit szeretnél... - mutattam körbe, bár tuti hogy meglehetősen esetlenül, és lüke, ostoba módon... de tényleg nem szokott vendégem lenni... sőt, egészen pontosan, még soha nem volt vendégem... nem tudtam hogyan kell ezt...
- Ja, és... öh... keresek neked egy tiszta pólót és szabadidőt, ha szeretnéd... tudom, hogy nem a te méreted, de... talán kényelmesebb abban aludni, mint... így... - ugyancsak esetlenül intettem feléje, és bár a ruhája vadító volt, nem hiszem, hogy kényelmes volna benne aludni is... és ha belegondoltam, hogy esetleg miként máshogy alhatna, hát... hát igen, szóval... khm... úgy voltam vele, inkább felajánlom ezt...

Kimondta, hogy hisz nekem, de talán még ő maga se volt biztos abban, hogy én mindig megfogom védeni magam vele szembe. A legjobb példája amit feltudott erre hozni, az pedig az volt, hogy hagytam neki, hogy hazafelé sétálva szorítsa a kezem. Ő ezt nagydobra verte, míg én kevésbé, mert tényleg nem fájt annyira, és nem is zavart. Akkor ideges is volt, észre se vette, én pedig inkább annyiban hagytam. Inkább annak örültem, hogy jön velem, és nem fordult vissza, hogy nekimenjen annak a két szerencsétlennek. Reméltem, hogy azóta már eszébe se jutott az a két barom. Nem értek akkor se annyit, hogy foglalkozzanak velük. Aaron mégis nekik ment, és majdnem rossz vége lett. És inkább szorítsa még meg milliószor a kezem, minthogy megint ilyen legyen, hogy majdnem megöl valakit. Akkor inkább eltűröm, és hiába ígértem meg neki hogy nem fogom hagyni magamat bántani, mégis lehet, hogy lesz még rá eset. Mert mint akkor, inkább a kevésbé rosszat fogom választani, mint hogy nagyobb baj legyen. Én már csak ilyen vagyok, de azért nagyon fogok igyekezni, ahogy megígértem neki. Úgyis lesz olyan helyzet sajnos, mikor úgy fogok dönteni, ahogy neki nem fog tetszeni, és lehet sérülni fogok... de azért nagyon igyekszem majd.
Végül egyet mégis megígért nekem, márpedig azt, hogy mennyire igyekezni fog, hogy máskor ilyen ne történjen, és ez megnyugtatott. Mert ez már a jó út volt, hogy nem zárkózott el a lehetőségtől, hogy egyáltalán megpróbálja, hogy ne forduljon elő. És ez nekem épp elég volt, sőt örültem neki, hogy értem megpróbálja, mert ez azt is jelentheti, hogy fontos vagyok neki, vagy legalábbis az szeretné, hogy fontos legyek számára, és ezért tenni is fog. - Köszönöm! Mármint, hogy próbálkozni fogsz... én ezt tényleg nagyon értékelem, és sokkal jobb mintha csak simán azt ígérted volna, hogy nem teszed meg többet. Ez sokat jelent nekem, hogy próbálkozol... - Mondtam neki a végére elmosolyodva kicsit, és bár megígértem azt is neki, hogy nem fogok annyira tolakódóan viselkedni, most mégis megakartam ölelni. Úgy gondoltam, ez még belefér, és nem teszek vele rosszat. Így fogtam magamat, és teste köré fontam karjaimat, és megöleltem, szorosan, mégis megpróbáltam óvatosan, és csak remélni tudtam, hogy viszonozni fogja ezt az ölelést.

Nem tudom, hogy mi váltotta ki belőle, talán mosolygásom, úgy gondolta, hogy én viccesnek találom, vagy zavar ez a dolog, így elég hamar magyarázkodni kezdett. - Megértelek, nem kell magyarázkodnod! - Mondtam teljesen komolyan, de azért utána én is elkezdtem magyarázkodni, magam se tudom miért. - Mármint azért te se értsd félre, én is szeretném majd... meg jó lenne... de nem sietek sehova, én szívesen kivárok. Tudom, hogy még nem állsz készen erre, de ez nem baj, én ezt elfogadom, és nem is fogom erőltetni! Teljesen rád bízom magam ebben a témában! - Mondtam el neki, hogy nehogy azt higgye, hogy én befogok nála próbálkozni olyan dologgal a későbbiekben, mert nem fogok. Én tényleg rábízom ezt a dolgot, hogy ő mikor szeretné ezt, vagy mikor érzi azt, hogy már készen áll rá. Azért is mondtam meg neki, hogy rábízom magamat... ezzel azt is akartam neki mondani, hogy amíg nem fog ilyen kezdeményezni, addig én se fogok olyan módon közeledni felé. És ez így van jól szerintem... nem is akartam, hogy veszélyezve érezze magát mellettem, ezért is akartam ezt letisztázni vele.
- Ohh nekem jó lesz a kanapé is... váratlan vendég vagyok, nem várhatom el, hogy add át az ágyadat. - Pislogtam rá kicsit meglepetten, mert bár elmondta, hogy nem sűrűn van vendége, és nem tudja hogy is van ez, én mégse gondoltam, hogy azzal kezdi, hogy átadja az ágyát nekem.
- Rendben akkor én elmegyek zuhanyozni, és megköszönöm ha adsz pólót, meg nadrágot éjszakára. - Mosolyodtam el, és zavaromba, el is rohantam a fürdőbe, hogy megkezdjem a zuhanyzást. Én is pont annyira voltam zavarba mint ő. Ezért is jobbnak láttam gyorsan lezuhanyozni. Talán a zuhany kitisztítja picit a fejemet. Le is vetkőztem, és összehajtottam egy kupacba ruháim és beálltam a zuhany alá. Próbáltam gyors lenni, de mégis annyira jól esett ez a zuhany. Kicsit talán tényleg segített is kitisztítani a fejemet. Találtam is törülközőt, amit magam köré tekertem, mert akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem azt a momentumot megvárni, hogy Aaron odaadja az alvós ruhámat. Tudtam, hogy már megint hülyeséget fogok csinálni de mégiscsak ruhához kellett jutnom, szóval így hogy rám volt tekerve a törölköző félig kinyitottam az ajtót. Így talán csak félig látszódtam... talán. - Aaron akkor kaphatok ruhát?! Azt véletlen kint hagytam... - Szólaltam meg kicsit hangosabban, de a hangomon is lehetett hallani hogy már megint halálosan zavarban vagyok. Főleg, hogy így egy száll törölközőben álltam a fürdőszoba ajtóban.

- Érted bármit megpróbálok - ígértem, bár kissé talán esetlen lehettem, annak is éreztem magam. Annyira más volt ez az egész este, mint az eddigiek. Hiába volt anno már valaki, akivel együtt éltem és szerettem őt, ez most teljesen másnak érződött. Sokkal nehezebbnek, és mégis... valahogy... sokkal olyanabbnak, hogy... nem tudom... csak... azt akartam, hogy Adeline ne csalódjon bennem, bármit megtettem volna, bármit próbáltam volna érte, csak... csak ne veszítsem el, ne bántsam, és... ne lássam szemében a csalódottságot, amikor rájön, hogy valami nem megy... Szerettem volna, akartam... nagyon akartam, hogy menjen... és tudom, ha nem fog menni, annak kizárólag egyetlen felelőse lesz, mégpedig én... az fel sem merült bennem, hogy őmiatta ne menne, mert ha van valaki, aki közülünk ezt elszúrhatja, az én vagyok, és ha a sors vagy Isten úgy akarja, biztos, hogy kész terv is van már rá, hogyan fogom ezt elszúrni... és mégis úgy éreztem, küzdenem kell a tervük ellen... küzdenem kell, meg kell tennem... ki kell védenem a dolgot... mert vele akarok lenni, boldognak akarom látni, és én akarom boldoggá tenni... Bár nem tudom mi vár ránk, nem tudom mi minden lehet akadály előttünk, az a pár dolog is kemény, amit magam képes vagyok már előre látni... még azokat sem tudom miként fogom legyűrni, miként tudom majd az akadályokat venni... mégis... érte... próbálkozni akartam... meg akartam találni a módját és lehetőségét, annak, hogy sikerüljön...!
És akkor megölelt... Nem tudom, hogy ezt az ígéretem váltotta-e ki, vagy... vagy esetleg a többi, amit beszéltünk, vagy csak az este, vagy... vagy a sírás mellé járt, vagy... vagy csak simán akarta, nem tudtam volna megmondani, de... de azt igen, hogy mennyire... mennyire ijesztő, és... meleg, és... jó érzés volt, és... bár először haboztam a dolgon, de utána... nem is tudom... csak jött magától, felemelkedtek kezeim, és átöleltem őt én is... éreztem, ahogy ujjaim a hátát érintik, két tenyerem meleg testét simította... jó érzés volt... otthonos... békés... valahol benn, mélyen viszont ijesztő is volt, és... féltem, hogy összeroppantom, olyan... nem tudom... emberi volt az egész, és ő... annyira bízott bennem, olyan közel volt... egyáltalán nem félt tőlem, és ez... olyan... furcsa, más érzés volt... más, de jó... ijesztő, mégis jó...

Valahogy megkönnyebbültem, amikor azt mondta, nem erőlteti a szexet, nem sietteti, és nem sürgeti a dolgot... megérti, hogy nekem még korai volna. Valahogy viccesnek tűnt, hogy én vonakodom... úgy tudtam, a nők szoktak vonakodni, most meg én teszem... Mondjuk, nem állítom, hogy nagy szakértője volnék az emberi kapcsolatoknak bármilyen területen is, és nem is biztos, hogy ebben számít, hogy mások hogy szokták, de én... én rengeteg akadállyal küzdöttem, és úgy éreztem... amellett, hogy én magam miatt is féltem, hogy miként birkóznék meg azzal a felszabadult állapottal, amikor nem vagyok ura önmagamnak egészen... sőt... szóval amellett engem feszélyezett az is, hogy ha most lefeküdnénk egymással, és aztán mondjuk egyszer csak elmesélném neki hogy mi is vagyok igazából... mármint, nem csak hogy angyalszerzet, de emellett démonszerzet is... szóval szerintem kiborulna miatta... és biztos, hogy nehezményezné, amiért nem szóltam a szex előtt, hogy lélekrabló izéktől származom, meg a Pokol kínzómestereitől, meg tudom is én még mik szerepelnek a démonokról a világ irodalmi műveiben... nem olvastam mindet róluk... mondjuk a lényeg így is lejött, gonosz, sötét lények... s még ha az angyali rész nem is volna akkora baj Adeline számára talán... bár ki tudja, de... én úgy éreztem, a démoni részt lesz nehezebb megemésztetni vele... már, ha egyáltalán sikerül bármelyiket is megemésztetni vele...
Szóval, lényeg a lényeg, az volt a lényeg, hogy még korai... nem tudom mikor leszek rá kész, de... most még nagyon korai volna! És nagyon örültem, amiért nem firtatja, és amiért megérti... hálás voltam, és örültem, és ezt igyekeztem szavak nélkül, úgy a tekintetemből, meg az arckifejezésemből tudatni vele, hogy kevésbé legyen kínos a dolog... mert azért mégis kissé kínosan éreztem magam...
- A-a, nem adom a kanapémat, tiéd az ágy, nem vitatkozom, és nem fogadok el ellenvetést - ráztam a fejem nagy komolyan, habár közben nem tudtam legyűrni egy kis vigyort... Nem, nem, sose hagytam volna, hogy ő aludjon a kanapén. Ő a hölgy, és... a vendég, igen, és lehet hogy nem nagy szám az ágyam, de tán csak jobb benyomást kelt, mint ha a fárasztó munkanap után a kanapén altatnám őt... nem, nem, azt semmiképp, inkább úgy állítottam be a dolgot, mintha nekem hívogatóbb volna a kanapé. Amúgy nekem kb. mindegy volt, az is könnyen lehet, hogy nem is fogok semmit sem aludni az éjjel, túl sok volt a mai esti esemény, és ő is itt van... nem... Feküdni pedig mindegy hogy hol fekszem. Lehet feküdni sem nagyon fogok, még azt sem tudom... szóval kár is volna az ágyban terpeszkednem...!
A zuhany említése után meglehetősen gyorsan el is szaladt... gyorsabb volt, mint én, ami azt illeti... Csak pislogtam kettőt, már ott sem volt. Nem is gondoltam bele a dologba, megvontam a vállam, és elballagtam a szekrényig a szobában, kerestem neki tiszta ruhát az alváshoz, meg vettem elő ágyneműt, meg ilyenek... Körbepislogtam a szobában, hogy na... szóval ne legyen tényleg annyira rossz a helyzet... nem vagyok olyan nagy szakértő, nekem így is jó szokott lenni... biztos, ami biztos berugdostam pár koszos zoknit meg pólót az ágy alá, hogy ne legyenek szem előtt... Kivettem a laptopot az ágyból, amin néha ott dolgozok, átraktam az éjjeliszekrényre, ott nem lesz útban... utána áthúztam az ágyat, és kb. késznek nyilvánítottam a dolgot...
Felkaptam a szettet, amit összeszedtem Adeline számára, és elindultam a fürdőszoba felé, hogy odaadjam neki... de az ajtó előtt pár lépéssel már lelassultak lépteim, hallva, hogy már zuhanyozik... ekkor jutott eszembe, hogy a ruhákat talán előtte kellett volna odaadni... mielőtt bement... és levetkőzött... és beállt a zuhany alá... és vizes lett... mármint a teste... mármint mindenhol... teljesen... egészen... nagyon... vizes...
Körül-belül itt ennél a résznél támasztottam fejem a falnak, az ajtó mellett... összeszorítottam szemeim, kezem szorította a ruhákat... és mély lélegzetvételekkel próbáltam kituszkolni fejemből az ábrándképet, mint állhat meztelenül a zuhanyzómban... egyedül... vizesen... meztelenül... vizesen...
Nyílt az ajtó, és felkaptam a fejem, összerezzentem Adeline hangjára, és reflexből léptem eléje, hogy jelezzem, itt vagyok... és a ruha is, csak... ahogy nyitottam a számat, úgy is maradt... mert ő ott állt előttem... vizesen... vagyis, már nem annyira vizesen, csak... meztelenül... jó, nem meztelenül, mert volt rajta törölköző... de az alatt... meztelenül... nagyon meztelenül... és bár részben takarta az ajtó, de... de az csak egy ajtó volt... és mögötte...
Sietve ráztam meg fejem, hogy némileg megpróbáljak észhez térni... Annyira nem sikerült, a számat is elfelejtettem becsukni... csak hang nélkül és nagyon-nagyon-nagyon-nagyon igyekezve a szemeibe bámulni... és nem lejjebb nézni... átnyújtottam neki a ruhákat... Aztán megpróbáltam kezemmel jelezni mutogatva, hogy én most akkor megyek és megvárom valahol odébb... és úgy kb. pislogás nélkül, tátott szájjal fordultam is rögtön el tőle, és reméltem, hogy legalább egyenesen tudok majd menni... bár az sem volt biztos, hogy egyáltalán engedelmeskedni fognak nekem a lábaim...
Már teljesen biztosra vettem, hogy ma este nem fogok én már aludni egy szemhunyásnyit sem... teljesen biztos hogy nem...

- Köszönöm... már ezzel is boldoggá teszel jelen pillanatban. - Mondtam teljesen őszintén, bár furcsának tűnhetett, hogy megköszönöm neki. Pedig számomra nem volt ebben semmi furcsa. Én tényleg hálás voltam neki azért, hogy próbálkozik értem, sőt azt mondta, hogy bármit megpróbálna értem. És emiatt, hogy ezt kimondta, melegség járta át a szívemet. Tudtam, hogy mennyire nehéz lehet neki, és épp ezért nem is ígérget nekem olyanokat, amiket lehet nem tudna betartani. Ez engem nem bántott, ismertem olyat aki fűt-fát ígért, végül mégse lett belőle semmi, és az sokkal jobban fájt nekem. Sokkal jobb lett volna, ha nem ígér össze vissza az a valaki. Épp ezért se vártam el tőle, viszont jól esett, és örültem neki, hogy próbálkozni fog. És ha nem is ismerem még teljesen, azt tudom, hogy ez már nála nagy szó ha azt az egyet tudja csak megígérni, hogy próbálkozni fog. Nekem ez is elég, én nem várok tőle túl nagy szavakat, és nincsenek is nagy elvárásaim. Én megelégszek annyival amennyit most jelenleg tud nekem nyújtani, és ha lassan is fogunk haladni, és sok nehézség fog előttünk állni, engem ez se zavar.
Megöleltem, mert erre volt most szükségem. Mert sok minden történt a mai estén... olyan volt mint minimum egy érzelmi hullámvasút, ezért ez az ölelés olyan volt mint egy megnyugvás. Egy csendes perc, mikor nem történik semmi... csak mi ketten vagyunk, és ez az ölelés. Nem is gondoltam, hogy emiatt megkéne szólalnom, sőt nem is akartam. Azt szerettem volna, ha úgymond úgy telik el egy perc ezen az estén, ami "csak" ennyi. Egy csendes, megnyugtató, meleg ölelés, ami csak tőle esett jól, mert ő volt az aki megmelengette szívem ezután a kissé nehéz nap után. És akkor viszonozta ölelésem, éreztem két tenyerét hátamon ahogy végigsimítanak azon, és óvatosan magához szorított. Felsóhajtottam, és végigsimítottam hátán kezemet, arcomat pedig nyakába fúrtam, és így maradtam még egy kicsit. Beszívtam bőrének illatát... nem tudtam mikor fog megint ilyen közel engedni magához... és épp ezért azt kívántam, bárcsak soha ne lenne vége ennek az ölelésnek.

Én nem gondoltam azt, hogy ez a helyzet kínos lenne. Csak ő volt az aki így gondolta... én teljesen megértő voltam, és nem is nevettem ki ezért. Vagyis igaz, az elején elmosolyodtam mikor felvetette, hogy tudom e, hogy csak aludni fogunk. De azt se azért csináltam, mert viccesnek tartottam volna őt ezért, vagy kevésbé tartom őt férfinek. Én attól még ugyanúgy kívánni fogom őt míg várunk vele... és igen kifejezetten nehéz lesz számomra ez az időszak, de ez van. Megígértem neki valamit, amit be is fogok tartani, és nem is akarok neki ezzel plusz idegeskedést okozni, azzal, hogy megpróbálom betámadni kb. minden alkalommal ahogy találkozunk. Van tartásom nekem is azért... meg van annyi akaraterőm is úgy hiszem. Vagyis nagyon reménykedek benne, hogy még sokáig tudom tartani magam...
- Jó rendben, akkor az ágy jó lesz nekem... - Sóhajtottam fel megadóan. Úgyse tudok vele ellenkezni, ez már kiderült mióta megismertem. Nem érek el vele semmit... ha tüntetőleg a kanapéra ülnék is, akkor is valószínűleg átvinne az ágyba... szóval nem tűrné meg, hogy én a kanapén aludjak. Pedig az is biztos kényelmes, és ott is szívesen aludnék... lehet mégis megpróbálkozok vele, ha lezuhanyoztam.
Bele se gondoltam ebbe a ruhakérdésbe mikor beálltam a zuhany alá. Csak az járt a fejembe, hogy végre lezuhanyozhatok egy hosszú nap után. Az valahogy kimaradt, hogy a nagy rohanásba, ruhát is kellett volna vinnem magammal, vagy legalábbis megvárni Aaront vele, hogy benyújtsa a fürdőbe nekem. Én hülye... hát engem se az eszemért szeretnek. Jól esett a zuhany, szerintem még nem esett ennyire jól egy ilyen esti fürdés, de aztán ez az érzés hamar elmúlt ahogy leesett, hogy egy szál törülközőbe kell megkérnem, hogy adja ide a ruhákat. Ahogy kis is nyitottam félig az ajtót, meglepődve tapasztaltam, hogy Aaron már ott is termett az ajtó előtt. Én meg álltam ott egy szál törülközőbe, és éreztem, hogy megfagy a levegő. Csak álltunk ott egymással szembe, ő se szólalt meg, és én se. De én azért a törülközőt kitartóan tartottam, hogy még véletlenül se essen le rólam, mert akkor ott aztán tényleg lett volna baj. Én se tudtam, hogy mit mondjak, Aaron pedig szólásra nyitotta száját, de megszólalni már nem tudott. Szemeimbe nézett, nem tudom, hogy tudta megállni, hogy ne nézzen rajtam végig, de végül tényleg nem tette meg. Zavarban voltam, nagyon, és csak akkor esett le igazán mivan, mikor felém nyújtotta a ruhákat. Elvettem tőle, és ő már el is kezdett mutogatni, hogy ő akkor elmegy. - Köszönöm... - Mondtam azért kis bátortalanul, és bezártam az ajtót.Nekem picit rossz gondolatok kezdtek járni a fejembe, de gyorsan próbáltam kiverni a fejemből, mert épp az imént beszéltük meg, hogy nem fog köztünk olyan történni a közeljövőben. Leraktam a ruhákat, és na most akartam a fejemet beleverni a falba, hogy milyen hülye vagyok. Így biztos halál kínos lesz, mikor kimegyek hozzá. Megtöröltem magamat, és aztán felöltöztem.
Bátortalanul nyitottam ki az ajtót. Egyedül az jelentett nekem egy kis megnyugvást, hogy így aztán tuti nem fog megkívánni amilyen ruhákba voltam most. Mármint a pólója és a nadrágja is bő volt rám, így még véletlenül se engedett betekintést oda ahova nem kellett volna. De ezen kívül még mindig zavarba voltam, és hirtelen nem is tudtam mit mondjak. - Köszönöm még egyszer a ruhákat... - Szólaltam meg kicsit esetlenül. Nem akartam felhozni ezt az előbbit, mert azzal csak tovább húztam volna a húrt, amit nem nagyon akartam. Próbáltam úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna, de ez nagyon nehezen ment, és valószínűleg le is rítt rólam.

Azt mondta, boldoggá teszi amit mondtam. Fura, azt hittem, ennél nehezebb lesz... nem gondoltam, hogy már attól is boldog lesz, hogy megpróbálok dolgokat... persze, lehet, hogy ezt csak úgy mondja, mármint... azért nem biztos, hogy ez már olyan nagyon-nagyon igazi boldogság, inkább csak olyan kezdetféle dolog... és igazából sokkal jobban örülne neki, ha már sikerült volna, például... annak biztos jobban örült, amikor sikerült úgy megcsókolnunk egymást, hogy nem volt belőle gubanc... én is jobban örültem, mint annak, amikor csak próbáltam a dolgot... A siker jobb volt... Talán ő is csak biztatni szeretne ezzel, hogy ne érezzek késztetést a megfutamodásra, vagy arra, hogy még csak ne is próbálkozzak, vagy stresszeljek azon, hogy próbálkozom és nem fog menni...
Hasonló volt, amikor megölelt... örültem, mert jó érzés volt, de... de még jobban örültem, hogy nem pánikolok, és tolom el magamtól, mert nem megy, mert nem tudom magam türtőztetni például... hanem képes voltam felemelni a kezeim, és viszonozni, s hagyni, élvezni, amint bőre bőrömhöz ért, amint lélegzetét éreztem nyakamon, ahogy karcsú teste testemhez nyomódott... Ha ő meg is elégedne azzal, és boldog is volna attól, hogy próbálkozom... hogy igyekszem... én annál sokkal többet akartam, és sokkal többet vártam el magamtól... Persze, bennem volt, hogy... hogy az járt a fejemben, egyrészt, hogy hogyan fogok ebbe belebukni... másfelől... hogyan kellene mégis elkerülni, hogy belebukjak... valahogy ez a két dolog kergette egymást a fejemben, és én meg csak néztem őket, és nem tudtam, melyiket fogom mindjárt kigáncsolni... azt éreztem, csak idő kérdése, és az egyiket ki fogom, de hogy melyiket... na, azt nem tudtam... nem igazán úgy éreztem, hogy ez rajtam múlna... mármint ezen a felemen...

Elégedetten bólintottam, miután látszólag beletörődött, hogy az ágyat fogja kapni alvóhelyéül, s nem pedig a kanapét. Igazából, még ha ellenkezett is volna, vagy makacskodik, akkor sem hagytam volna neki. Ha kell, magam vinném el az ágyig, legfeljebb, ha ébren nem hagyná magát, simán megvárnám, amíg elalszik. Szerintem már tutira van olyan fáradt, hogy ha elalszik egyszer, akkor nem ébredne fel rá, hogy én átviszem az ágyba, csak egyszerűen arra ébredne fel később, reggel vagy délelőtt, hogy már ott van, akkor meg már hiába pörölne velem, már túl lenne az alváson.
A szobában való téblábolásomat követően, a fürdő ajtajában való lefagyásra igazándiból nem számítottam volna... és most nagyon örültem neki, hogy legalább röntgenlátásom nincs, szóval nem látok át sem az ajtón, sem a törölközőjén.. "sajnos" fantáziám már így is abszolúte túlműködött, és lázasan dolgozva modellezte le, mit rejthet a vékony... egyszerű anyag... ott, az ajtó mögött...
Ő köszönetet mondott, én meg bólogattam nehézkesen, hogy nincs mit, de azért szívesen... aztán csodák-csodájára, lábaimat sikerült mozgásra bírnom, és így ott tudtam őt hagyni. Még hallottam, hogyan csukódik az ajtó újra be, aztán leültem a kanapéra... és az egyik párnát magamhoz véve, belenyomtam arcomat a puha anyagba, csak hogy valamit... kezdjek magammal, és ne halljam önnön zihálásomat... ami megmagyarázhatatlan módon rám jött, és próbáltam nem ordibálni magammal, hogy mekkora egy hülye, barom, állat vagyok, amiért nem gondoltam arra, hogy ez megtörténhet, és jobb lett volna, ha igyekszem azokkal a ruhákkal, vagy nem tudom... becsukom a szemem, vagy bármi... Mondjuk, a fantáziám nyilván akkor is nagyon jól működött volna, dehát.. akkor is, na... lehetett volna több eszem és kész...!
Az ajtó nyílását hallva lendületből elhajítottam a párnát, mikor felkaptam a fejem és ültömben kihúztam magam... a párna puffanva ütközött az ablaküvegnek, majd esett a földre az íróasztal mellett, mire Flipper felkapta a fejét, és rosszallón lesett fel rám, majd felkelt és elfutott a háló felé. Nyilván megy az ágyba, a kis mázlista dög...
- Öhh... khm... nincs mit, öhh... ne lepődj meg, ha Flippert az ágyban találod, és... ha zavar, nyugodtan rúgd le onnét, vagy zavard ki a szobából... - Mivel ő nem hozta szóba az iménti dolgot, én a világért sem említettem volna meg, közben pedig nagyon igyekeztem, hogy most is CSAK a szemeibe nézzek, miközben felkeltem a kanapéról, és tettem feléje pár tétova lépést... Nem akartam engedni a gondolatnak, hogy... hogy milyen csinos még az én túl nagy ruháimban is, és... és annak sem, hogy a ruha, ami korábban rajtam volt, most őrajta van, és... bár más időpontban, mégis egy helyen volt a testünk... egyazon "szűknek tekinthető térben"...
- Esetleg... ha szeretnél még valamit, vagy szükséged volna esetleg valamire, ne habozz... kérni, vagy... elvenni, ha bármi kell... - rendkívül lassú léptekkel araszoltam feléje... persze minden hátsószándék nélkül, de... azért mégis... vonzott.

Nem húzódott el, úgy éreztem nyugodt maradt ebben az ölelésben. Mármint nem hallottam légzésén, hogy felgyorsult volna, de más sem volt, ami a pánik tünete lett volna. És épp ezért volt olyan jó ez az ölelés... hiába voltunk annyira nagyon közel egymáshoz, mégse lett belőle pánik hangulat. Mondjuk ez idő kérdése volt mikor fog átfordulni, és mikor fogja ezt az ölelést kényelmetlennek érezni. De ezt nem akartam megvárni... hiába maradtam volna ebben az ölelésben még percekig, végül óvatosan elengedtem őt. Talán kicsit vonakodva is, de úgy éreztem ezt kell tennem... mert nem akartam megint csak, hogy rosszul érezze magát miattam. Hogy nehogy félreértse túlzott közelségemet... nem akartam számára túl sok lenni. Megmondom az őszintét féltem tőle, hogy ha túlságosan erőlködök, és túlságosan erőltetem a testi közelséget köztünk, az elfogja ijeszteni, és már csak azért is menekülni fog. Nem tudtam mi jár a fejében, vagy mit szeretne. Annyira szívesen beleláttam volna a fejébe, mert így viszont csak a saját megérzéseimre tudok hallgatni, ami nem biztos, hogy annyira jó.

Határozottan felmerült bennem a gondolat, hogy most hiába mondtam azt, hogy rendben, alszok az ágyban, mégis kiakarom játszani. Végül is ő van otthon, és nem én! Neki kéne a saját helyén aludnia, és nekem a kanapén. Én csak egy vendég vagyok itt, semmi több. Már csak azért is ellenkeztem volna, hogy mi lesz utána a reakciója... nem tudom biztosra, hogy belenyugodna, vagy fogná magát és már csak azért is átcipelne az ágyba. Megfontolom én ezt még, de neki erről nem kell tudnia. Most úgyis megnyugodott azon, hogy ilyen gyorsan beleegyeztem az ágyon alváson.
Miután becsuktam az ajtót megálltam egy pillanatra. Kíváncsi lettem volna, hogy mit csinál most. Egy biztos volt! Nem ordított, és nem hallottam olyan hangokat se ami arra utalna, hogy a fejét beleveri a falba.Vagyis mivel ezt a két fajta hangot nem hallottam, így gondolhattam azt, hogy nincs annyira nagyon nagy baj. Nem látott annyira, vagy tudom is én! Vagy lehet éppen a fantáziájába van belemerülve... ami nálam is előfordult volna, de hamar eltereltem a gondolataim, mert aztán jobban érdekelt, hogy vele mi van, és remélhetőleg nincs annyira kiakadva.
Ahogy kiléptem az ajtón még elkaptam tekintetemmel, hogy egy párna az ablaknak csapódik, és utána a földre esik. Pislogtam is hirtelen, hogy itt mi történhetett, de aztán Aaronra néztem aki kihúzva magát, kicsit talán megfeszülve ül a kanapén. Elképzelni se tudtam mi történhetett... esetleg a fal helyett, a párnába verte a fejét. Fel is sóhajtottam, de aztán tényleg össze próbáltam szedni magam, és nem akartam kínosabbá tenni a helyzetet. Szerintem, így is eléggé kínosan éreztük magunkat mindketten.
- Nem fogom lerúgni szegényt. Nem akarom az ő helyét is elvenni... - Legyintettem, és figyeltem ahogy feláll, és elkezd közeledni felém. Flipper nem fog engem zavarni, az az ő kis helye, és lehet inkább én fogom őt zavarni, mint fordítva. Ki tudja... majd éjszaka kitúr az ágyról, vagy valami. Nem tudom mennyire bír még... lehet nem is enged be maga mellé, csak egy kis pocak simogatás után. Azt viszont nem bánom... én megteszem neki, ha ezen múlik.
- Rendben... így lesz... de szerintem már minden rendben van... te is gondolom még zuhanyzol... én addig lefekszem. - Mondtam, és tettem én is felé egy lépést. Jobb az ha lefekszem míg lezuhanyzik... tuti biztos, hogy az én gondolataim is valahol elfognak terelődni, főleg ezután az eset után, szóval inkább aludjak el addig míg zuhanyzik, vagy valami legyen.
- Szóval jó éjt! - Léptem végül elé. Nem volt bennem semmiféle rossz szándék, egyszerűen csak megakartam tenni valamit. Ami lehet nem is annyira jó ötlet a jelenlegi helyzet után. De vettem egy mély levegőt, ezzel is bátorságot merítve, mert nem akartam kiakasztani megint. Mellkasára csúsztattam két kezem óvatosan, és közelebb hajoltam hozzá, de egyelőre még vártam. Tekintetem az ajkai, és szemei közt ingáztak, de végül nem akartam tovább várni, és ezzel lehetőséget adva neki a kihátrálásra. Óvatosan megcsókoltam... röviden, és finoman, emiatt alig tartott pár pillanatig, de nem is akartam ennél tovább húzni, mert annak rossz vége lett volna. Közel maradtam hozzá, és úgy néztem fel szemeibe megint. - Aludj jól... - Mondtam ki egészen halkan, de még mindig nagyon közel voltunk egymáshoz. Nehezemre esett tőle eltávolodni...

Csak remélni mertem, hogy NEM látta a párnás akciómat... de ha netán mégis látta volna, bíztam benne, hogy nem fog rákérdezni, mit csináltam a párnával... úgysem mondtam volna meg neki... maximum mondtam volna valami kitérőt, hogy... útban volt, vagy utálom azt a párnát, tudom is én, akármit, de nem az igazat...
Úgy voltam vele, ha ő nem hozza szóba a történteket, én egész biztos nem említem, nem szúrtam volna ki ennyire magammal, hogy felidézzem direkt, amikor kicsi híján meztelenül állt előttem, s nem volt köztünk egyéb, csak egy ajtó és egy szál törölköző, néhány lépés, és egy kis levegő... ennyi... semmi más... Az egyébként is biztos volt, hogy emlékezetembe véstem a látottakat, akár akartam, akár nem... habár, persze akartam, nem is az volt a baj, hogy nem... akartam, ahogy őt is akartam, csak közben mégsem lehetett... nem lenne szabad, nem volna helyes, és az sem helyes, hogy fantáziálok róla, mikor egyelőre szinte semmi, de semmi közöm sincsen hozzá... ő pedig bízik bennem, és jó ember, egy gyönyörű nő... és többet érdemel, annál, mint hogy a teste után sóvárogjak, meg azon mélázzak, mit is tennék vele, ha nem lenne annyi gát bennem... Nem, ennél ő sokkal többet érdemel! Főleg tiszteletet, és megbecsülést, és... és... és... és nem azt, hogy a törölközővel tulajdonképpen alig fedett alakját lessem agyamban...
- Nem az ágyban van a helye, csak ő képzeli, hogy így van... - feleltem sietve, és nem tettem hozzá, hogy csak a jó szívem miatt alhat ott... Azért nem mondtam ki, mert Adeline egészen biztosan kapva-kapna az alkalmon, hogy megragadja a kifejezést, miszerint azt mondtam jó szívem van... mert ugye amúgy nincs, és ezt én tudom, de ő még nem... Ez sem jószívű cselekedetből alakult így, hogy Flipper alhatott az ágyon, csak... na... nem is tudom... így alakult... társaság volt... ő is szerette így, én is... megszokás is volt... szóval ott aludt... bár sosem mondtam neki, hogy ott volna a helye. Most meg még külön irigykedhettem is rá, a kis szőrös szörnyre, amiért azzal a nővel alhat, akivel én is akartam... vagyis... én nem egészen aludni... de különben aludni is nagyon szerettem volna vele... jó is lett volna, de biztosan nem örült volna nekem, és... én sem hiszem, hogy bírtam volna magammal, ha ott érzem őt magam mellett... Még így is nagyon nehéz volt, hogy lépésről-lépésre közeledtem feléje...
- Igen... én... majd ezúttal nem ruhában... - jegyeztem meg, és csak... kb. öt másodperccel a mondat után esett le, hogy nem egészen biztos, hogy ezt tisztáznom kellett volna vele... mármint, az előbbiek után főleg nem, de... amúgy se... habár 1000% volt, hogy én fele annyira sem volnék kellemes látvány neki, mint ő volt nekem, azt ne is vegyük hozzá, hogy ráadásul köztünk volt egy ajtó és egy törölköző is, de... akkor is, amit én láttam belőle, az valami gyönyörű volt... ruhában és ruha nélkül is... ajtóval és törölközővel is... tudom, egy Istennő járt a fürdőmben...
Nagyot nyeltem, ahogy lépett felém egyet ő is, és én is lépdeltem még párat... míg végül megálltunk egymás előtt... részemről ügyelve rá, hogy ne érjek hozzá. Iménti ostoba megszólalásom inkább meg sem próbáltam kijavítani, vagy kimagyarázni... úgy éreztem, jobb úgy tenni, mintha meg sem szólaltam volna... csak rontanék a helyzet amúgy is kínos voltán...
De ő ekkor felemelte kezeit, és a mellkasomra rakta őket, ráadásul közelebb is hajolt... nálam pedig bennakadt a levegő... nem tudtam mire készülhet, mit gondolhat... pedig annyira akartam tudni mi járhat a fejében... talán... gondoltam, lehet, hogy az iménti dolgok okán azt gondolja, mégis történhet valami...?!
Már majdnem megkérdeztem, épp arra gondoltam, hogy kinyitom a számat, de... akkor ő megcsókolt. Önkéntelenül is reagáltak ajkaim, habár a dolog oly' gyorsan történt, szinte álomnak illett be utólag... Ha nem lett volna ilyen közel hozzám még utána is, azt mondtam volna, csak képzeltem, így viszont... tudtam, hogy ez a valóság volt...
- Álmodj szépeket... - hangom feszülten csengett... elcsigázottan... Észre sem vettem, mint emelkedtek fel a kezeim, az egyik a derekára simult, a másik orcáját cirógatta meg... én meg csak azt éreztem, hogy jó közel lenni hozzá... túl jó...
- Én... jobb lenne, ha... mennék - fejem aprót intett a fürdő irányába, de messzebbről szerintem észre sem lehetett volna venni, hogy megmozdultam. - Olyan gyönyörű vagy... - szaladt ki számon, és nem érdekelt, hogy az én ruháimba bújva bizonyára nem hiszi majd el amit mondtam, de... nem is a ruháját dicsértem meg... nekem ő volt gyönyörű, aki a ruhákban volt... még ha ezzel épp magam ellen is tettem, hisz annyira próbáltam nem csak a testére koncentrálni, és... és a lelke szépségére összpontosítani, hogy viselkedni tudjak... Az volt a baj, hogy ettől is féltem... hogy másik felemnek megtetszik Adeline lelke... Ez félelemmel és idegességgel töltötte meg bensőm egyik felét, míg a másik a vágyat táplálta szüntelen, hogy vele lehessek, mármint... nem csak testi, de lelki értelemben is... és nem tudtam, hogyan óvjam meg lelkét egyik felemtől, míg másiknak hogyan engedjem, hogy kötődjék hozzá...?

Tényleg nem tudom mit művelhetett azzal a párnával, tényleg már csak a végére érkeztem meg, hogy repült egy nagyot, és földet ért aztán. Nem akartam rákérdezni, pedig kíváncsi lettem volna. Így is eléggé kínos volt a helyzet, és úgy gondoltam, hogy ha megkérdezem, azzal nem igen segítek a helyzeten... sőt lehet inkább csak rontottam volna rajta, így inkább annyiban hagytam. Ha nem is annyira, de talán egy picit szüksége volt egy kis lenyugtatásra, a kis akcióm után. Én tényleg nem akartam feszíteni a húrt, most mégis megtettem. Jobban oda kell figyelnem magamra, és rá is, mert ez is miattam történt. Ha nem vagyok ennyire figyelmetlen, hogy csak úgy ruha nélkül berohanok a fürdőbe, akkor most ez nem történt volna meg. Szerencsére nem tűnt annyira nagyon zaklatottnak, inkább már csak a kínos csend maradt közöttünk, amivel mindketten próbáltunk valamit kezdeni, több kevesebb sikerrel. Már ez is jelezte, hogy tényleg ideje lefeküdni, hogy holnap úgymond egy kicsit tiszta lapot tudjunk kezdeni. Vagyis valami olyasmit...
- Nem baj... szeret veled aludni, és te pedig jófej vagy, hogy hagyod neki... gondolom ellenedre sincsen, hogy ott szuszog melletted. - Mosolyodtam el finoman. Ha nem szeretné, hogy mellette aludjon, már valószínűleg elküldte volna onnan, és nem hagyná, hogy ott aludjon mellette. És tényleg aranyos volt Aarontól, hogy hagyta, hogy Flipper ott aludjon vele. Flipper nem is hiszem, hogy más helyen tudna aludni, annyira megszokta, hogy az ágy az ő kis helye. Amivel talán nincs is baj... talán ha egyszer Aaronal együtt aludnánk... na ha eddig kedvelt, onnantól kezdve nem fog, hogy kitúrom a helyéről. bár szerintem még akkor is elférne a lábunknál, nekem akkor se okozna gondot, ha alszunk, és ott van. Örülök, hogy Aaronnak van egy társa úgymond, és így azért nem volt egyedül eddig. És látszik is, hogy milyen jól megvannak egymással... aranyosak együtt.
- Sokkal jobb az a hideg zuhany, ha nincs rajtad ruha... - Reagáltam rá szinte rögtön miután kimondta, de aztán elgondolkoztam rajta, hogy mégse kellett volna. Mert elgondolkodtam, hogy most tényleg ruha nélkül fog zuhanyozni. Mármint igyekszem nem elgondolkozni ezen... és azon se, hogy esetleg együtt zuhanyozzunk... meg azon se, hogy ő ruha nélkül van... és vizes... és húú. Ahogy ezen elgondolkoztam, rájöttem, hogy rossz utakra tévedtem, így megráztam fejemet. És ez hülyén is nézhetett ki kívülről, ami talán Aaronnak is feltűnhetett, de reméltem, hogy nem fogja megemlíteni. Már csak azért is mert sejtheti, hogy kicsit elkalandoztak a gondolataim mondata után.
Teljesen ártatlan csóknak szántam... vagyis csók, hát mondhatni már inkább csak egy szájra puszi volt rövidsége miatt. Nem gondoltam azt, hogy az iménti eset azt jelenti, hogy bármi olyan történhet köztünk akkor még ma este. Én még mindig tartottam magam az ígéretemhez, és nem is akartam ezt megszegni. Egyszerűen muszáj voltam betartani ezért, hogy ne legyen aztán baj..
Egyik keze derekamra tévedt, míg másik arcomat cirógatta, én pedig ennek hatására megdöntöttem fejemet, hogy jobban tenyerébe simuljon arcom. - Igen... menj csak... - Sóhajtottam fel, mert amúgy nem akartam, hogy menjen. És nem is indult meg a fürdő irányába pedig ezt vártam, ehelyett, még mindig ott állt velem szembe, és közel maradt hozzám.
Azt mondta, hogy gyönyörű vagyok, én pedig önkéntelenül is de elmosolyodtam. - Azért mert a te ruháidba vagyok?! - Néztem szemeibe mosolyogva. Nem akartam elhinni... a bő ruhák nem engedtek semmit láttatni alakomból, ami nem hiszem, hogy hátrány lett volna jelen helyzetben. Rosszabb lenne, ha egy feszes ruha lenne rajtam... bár ki tudja, az ő ruháiban voltam, ami miatt gondolhatta azt, hogy még így is gyönyörű vagyok. Talán mégis el kéne hinnem neki... Nem távolodtam el tőle még mindig, ami veszélyes volt, de még mindig nem akartam megmozdulni. Túl jó volt, hogy ilyen közel voltam hozzá, és bőre az enyémhez ért.

» Aaron & Adeline - Adeline lakása - "Kellemes meglepetés"
» O'Hara otthon - Jack & Becca
» Aaron & Adeline - Park
» Aaron & Adeline - "Rainy Night" - 18+
» Adeline és Aaron - "A szépség és a szörnyeteg" - Kezdet