O'Hara otthon - Jack & Becca

Becca & Jack


+18 eröszakos tartalom

- A legjobbkor... - morgom, ahogy hallom, megcsörren a telefon a zsebemben. A srác még mindig üvölt, nem igazán okolhatom érte. Két keze megkötve, lóg a plafonról, és már nincs egy négyzetmétere sem, ami ne lenne csupa vér, én meg csak... lökdösöm, amíg meg nem hal.
Annyi vágást ejtettem rajta, hogy képtelenség, hogy túl élje. A dolog kötelező részén túl vagyok, most már csak a szórakozás marad. Groteszk módon szeretem végig nézni, ahogy a lélek elhagyja a testet, már ha lehet ennek hinni ugye. Azt a kósza pillanatot, mikor látni, ahogy a tekintetből kihuny a fény, lefesteni sem tudnám, olyan gyönyörű. Gyorsan letépek az úriember felsőjéből egy darabot, és beletömöm a szájába. Eddig szurokfekete szemeim, kezdenek halványulni, színt felvenni, most már nem az elnyelő sötétség az, amit láthat.
- Szia Apu - lökök egy újabbat az áldozatomon, amolyan mellékcselekvésként, hisz mindenki csinál valamit telefonálás közben, nem? Valaki kavicsot rugdal, valaki fel-alá járkál, valaki a haját bizergálja közben... nekem is le kell kötnöm magam valamivel.
- Hétvégén? Oké - annyira ficánkolni kezd a srác, hogy kénytelen-kelletlen, megint belevágom a kést a hasába. Most erőteljesebben, nevelő célzattal, mert illik ezt? Megzavarni egy beszélgetést?  Imádom a szemeit, hogy ennyire alkalmazkodni tudnak a hangulatomhoz, így mikor az áldozatra nézek, újra csak két fekete lyukat láthat.
- Apa... ugye nem megint felcsaptál kerítőnek? - sóhajtok fel, mikor megtudom, a jelenlétem azért fontos, mert újabb kolléga kerül az asztalunkhoz. Apám nincs kibékülve Devonnal, szerinte jobbat érdemlek. Szegény... nem tudja, hogy voltaképp Devon érdemel nálam jobbat, mint azt a mostani jelenet is mutatja.
Lehúzom a srác nadrágját, és a késemmel művészetet alkotok. Két angyalszárnyat, közöttük egy koponyával, mélyen... nagyon mélyen... mit sem törődve az üvöltéssel.
- Á, csak megint buli van a szomszédban - csacsogok közben angyalian a vonal túlvégén lévő, mit sem sejtő férfival. Néha ocsmánynak érzem magam, de... tudom, hogy a "szüleimnek" az a legjobb, ha nekik a tökéletes kis hercegnőjük vagyok. Az akit apám félt, és az, akiért a túlságosan is vallásos anyám, minden este elmorzsol egy rózsafüzért....


Mert mindent akarok. Akarom a családot, ahol elbújhatok, és meríthetek abból a szeretetből, amit csak ők tudnak adni, még úgy is, hogy mindannyian tudjuk, nem a valódi szüleim. Akarom Devon tekintetét, amellyel olyan csodálattal tud rám nézni, és akarom a barátokat is, akik körül vesznek. Ezek mind feledtetik velem azt, amikor egyedül vagyok. Olyankor nem kapok mást, csak ijedt tekintetet, hiába való könyörgést... aztán meg a rettegést. Akkor élvezem, akkor semmit nem élvezek annál jobban, de utána... utána legszívesebben berohannék egy templomba, meggyónnám minden undorító, ocsmány tettem, ha nem tartanék attól, bent égek. Isten házába dehiszen bárki betérhet, az nyitva van.... na de a magam fajta korcsok előtt is?
Ahogy gurulok a házunk elő, minden rossz érzésem eltűnik, és átjár a melegség. Még meg sem állok, de a dudaszó jelzi, megérkeztem. Kipattanok a kocsiból, kiveszem a kis utazó táskám, hisz csak a hétvégére jöttem. Szabályosan beleugrok az apám nyakába, akinek fizikuma mit sem változott, könnyedén tart meg, én meg boldogan mosolyogva sóhajtok. Hiányzott.
- Késtél - nem bírja megállni, hogy ne tegye szóvá, de én csak nagy szemekkel pislogok.
- Dugó volt a sztrádán - ami valahol még igaz is.
- Jack már itt van - megforgatom a szemem, mert az előttem lévő férfi túlságosan izgatott ahhoz, hogy tagadni bírja, ez nem egy újabb vakrandi.
- Csak adj neki egy esélyt. Rendes, tisztességes ember, és úgy ért a sebészethez, ahogy előtte senki... szavamra mondom, én ehhez hasonlóval se találkoztam még... És milyen fiatal... - azért megütközök. Apám nem szokott csak úgy pidesztálra emelni senkit. Így máris kíváncsian lépek be a házba, azért hogy a nappalit elérve, kihulljon a táska a kezemből, és kiszökjön az erő a lábamból. A puszta látványtól, hogy álmaim újdonsült főszereplője a nappalink közepén teázik az anyámmal.
- Mr. Blackwood? - a hangom halk, a döbbenetet pedig le se tudom vakarni az arcomról. Ez. Durva.
- Ó, hát ismeritek egymást? Ez még csodásabb. Mondtad is Jack, hogy órát adsz az egyetemen, de te Becca azon a haszontalan szakon vagy... - apámnál láthatóan zavar keletkezik az erőben, nem érti, akkor mégis hogyan. Én meg ugyanúgy nem tudok megszólalni, ahogy az első alkalommal sem. A látvány teljesen letaglóz.
- George kérlek engedd ezt el, úgyis felveszik a társulathoz... és te ragaszkodtál foggal-körömmel azért, hogy egyetemre járjon. Ha végig csak táncol, ahogy én gondoltam, már rég nem fájna a fejünk amiatt, hogy mi lesz vele - ó igen... ezen a ponton talán világossá is válik, hogy az életembe nem sok beleszólásom volt. Mégse bánom.
- Át...átöltözök - motyogom, ahogy sikerül bootolnom, és felkapom a táskám, már indulok is fel a lépcsőn.
- Csodás, mutasd meg Jacknek is az emeletet, és a vendégszobát. Ugye, nem tervezel korán hazamenni? Tényleg szívesen látunk - veregeti vállon apám, én pedig csak a lábam alatti lépcsőfokot vizslatom.
Kérlek nyílj meg, kérlek nyílj meg...  

Outfit@Music

Becca & Jack ✠

Vacsorára vagyok hivatalos ezen a kellemes, késő nyári estén. Az egyik kollegám, Dr. George O'Hara hívott meg, aki bizonyára ugyan olyan kellemes embernek vél, mint amilyennek én találom az időjárást. Kedves fickó, főleg sebészhez képest. Inkább egy háziorvoshoz hasonló temperamentuma van, így könnyű vele jól kijönni a műtőben és a magánéletben egyaránt. Így hát, nem is volt kérdéses, hogy elfogadom a meghívást. Nyilván egy tiszteletre méltó suhancnak talál, középkorú révén, pedig ha tudná, hogy a dédapja lehetnék... de nem tudja, így én eljátszom a fiatal, tehetséges orvost. Percre pontosan érkezem hozzájuk, még a karórámra is rá pillantok, mielőtt kopogtatni kezdenék. A neje nyit ajtót, aki épp olyan bűbájos, mint a kollega. Meg is dícsérem az asszony küllemét és a házat, ahogyan azt egy viktoriánus úriemberhez illik és amitől olyannyira elszokott a mai társadalom, hogy Mrs. O'Hara nem győz pironkodni, azt mondván, túlzok, nem is tagadhatna le tíz évet és amúgy is a fia lehetnék. Ez utóbbit nem tudom nem megmosolyogni, persze, ez fel sem tűnik senkinek. Be tessékelnek és én helyet foglalok a takaros, szépen terített asztalnál. Elegáns abrosz egy egyszerű munkatárs fogadásához? Különösnek találom, de nem teszem szóvá, a jó doktor feleségét nem szeretném az ildomosnál jobban megpirongatni. Teával kínálnak és én elfogadom. Ez a szokás valóban belém ivódott az évtizedek során, pedig több időt töltöttem az USA-ban, mint a szülőföldemen. De egy angol mindenhol angol marad, le se tagadhatná a brit akcentust, és a kifinomultság mellett a tea iránti passzióját. Ezt természetesen meg is jegyzi a ház úrnője, az illendőség keretein belül, cseppet sem tolakodóan. A férje mindeközben arról áradozik szíve hölgyének - aki szemmel láthatóan valóban ezen státusz tulajdonosa, nem csak a karikagyűrűé - , fennhangon, hogy milyen páratlanul fordítok meg egy farfekvéses babát az anyja méhében, hogy biztonsággal születhessen meg, természetes úton. Ha olyan ifjú lennék, mint amennyinek kinézek, talán még zavarba tudna hozni ez az ajnározás, de mivel már cseppet sem vagyok zöldfülű, így csupán barátságosan mosolygok a házaspárra. George kifejti, mekkora dolog is ez, hogy ebbe régen illett bele halni, ráadásul, hangoztatja, én brillírozok, mintha már száz éve ezt csinálnám. Nos, a technikát, amit úgy dicsér a ház ura, valójában kb. 120 évvel ez előtt fejlesztettem ki, hosszas kísérletezés és megannyi halál árán. De azóta több száz anyát és gyermekét mentettem meg vele, így kijelenhetjük, bőven megérte. Ahogyan azt is, "barátom" nincs messze az igazságtól, a mozdulatsor már úgy a kezemben van, hogy részegen sem lehetne elvéteni. Persze, szabadkozom, mondván, túloz és éppen jó ízűt nevetek az egészen, mikor dudaszó hallatszik. Mr. O'Hara feláll az asztalfőtől, hogy ajtót nyisson. Engem, a vendéget addig a lady-vel hagy, akivel tovább folytatom az illemkönyveket megszégyenítő társalgást. A kedves asszonyság be is avat a titokba, a lányuk érkezik éppen haza, így abban a néhány percben a kislányukról mesél nekem. Figyelmem végig Mrs. O'Harára irányítom, ahogyan azt az illem megköveteli, így csak akkor fordulok a nappaliba érkező páros felé, mikor táska zuttyanását hallom. Éppen hahotázok egy történeten, amit a leányzó anyukája mesél annak gyermekkoráról. Tekintetem azonban pontosan abban a percben találkozik a főhősnőjével, mikor az leejti a sporttáskát.
- Miss Rebecca, ha emlékezetem nem csal.
Udvarias mosolyom az arcomon marad, mikor megszólít, ami merőben más kisugárzást biztosít, mint amihez a diáklány szokhatott részemről. Keresztbe tett lábbal ülök a másik asztalfőn, az anyja mellett, de nagyjából egy időben állok fel vele én magam is.
- Igen, alapvetően az Orvosi Karon vagyok, de ebben a szemeszterben hirdettem egy ismeretterjesztő kurzust a tanszékükön. Tudod, a viktoriánus kor a passzióm, akkoriban pedig nagyon ment az okkultizmus bizonyos körökben.
Adom is meg a választ az úrnak, feloldva a zavart az erőben. Mindeközben pedig továbbra is ott játszik a mosoly a szám szegletében, fenntartva a finom, társasági ember látszatát. Ennek ellenére a pár kissé civakodni kezd egy szem gyermekük jövőjét illetően, de Becca kisasszony szépen kivágja magát, egérutat biztosítva a kellemetlen és egyben lehetetlen szituációból. Ami azonban meglep, hogy az apja a lány után küld. Ha nem lenne akkora kontrollom a mimikám felett, mint amekkora van, bizonyára felszaladna a szemöldököm. Az apák többnyire pont ellenkezően viselkednek a magamfajta fiatalembereket illetően, George viszont még a vállamat is megveregeti, mikor Rebecca után küld. Jó, hogy nem azt mondja, feküdjön is mellém az ágyba, ha már megmutatta a szobát. Különös egy helyzet és különös egy család. Vagy csak én lennék maradi?
- Ó, hát bevallom, nem gondoltam volna, hogy a vacsorán túli maradásra invitáltok, de a meghívást elfogadtam, így legyen úgy, ahogyan szeretnéd. A hétvégém szabad.
Minden esetre engedelmeskedek Dr. O'Harának és megindulok a kisasszony után. Mikor mögé érek, automatikusan nyúlok a táska után, hogy kivegyem a kezéből és én vigyem tovább a lépcsőn a poggyászát, miközben beérem.
- Amint látom, téged is meglepett a ma este.
Kezdek bele, átváltva tegeződésre. Hiszen a jelen helyzetben nem a tanára vagyok. Vagy még is?
- Szóval, te vagy az a tehetséges balerina, akiről Dr. O'Hara ódákat zengett.
Meglehet, a diplomát többre tartja a művészeti képzésnél, de szépérzéke van, az biztos. Látja, hogy a lánya tehetséges, talán nem árt, ha ezt Miss O'Hara hallja harmadik féltől is. Ahogyan le pillantok rá, az a halovány kis mosoly továbbra is ott játszik az ajkaimon.

Becca & Jack

Talán egyszer feladja. Talán egyszer majd megérti, nem irányíthat mindent. Addig pedig... kimulatom magam apám esetlen próbálkozásain. Szeretem a férfit, annyira lerí róla, hogy teljesen önzetlenül csak a legjobbat akarja nekem. Vajon akkor sem tenne másképp, ha meg tudná, kit hozott haza abból az otthonból, amire szinte nem is emlékszem? Akkor is ennyire dédelgetne, ha tudná, egy halandó embernek én még csak a közelében sem járok? Szeretne akkor is?
Sokszor tettem már fel ezeket a kérdéseket, mégis válasz nélkül hagytam őket, mert... önző vagyok. Nem akarok lemondani róluk, akiktől a nevem kaptam, és egy olyan - számomra kirakat - életet, aminél jobban semmit nem élvezek. Nem akarom elvenni tőlük az ajándékot, hogy van egy gyermekük még akkor sem, ha tudom, sokan mások nálam ezerszer jobban megérdemlik ezt. Már rég megemésztettem, hogy a Mennyország már a születésemkor kivetett magából, azonban még a pokolnak sem kellek. Nincs más választásom így hát, élek a jelenben és élvezem, amíg csak tudom. Nekem aztán felesleges a jövőn remegni, ahogy arra rájöttünk, a fajtám sokáig eltipeg ezen a sárgolyón.
Haszna is van annak, hogy olykor-olykor hazacsábítja egy kollégáját abban a reményben, hogy majd a veje lesz. Leszámítva a tényt, hogy eddig mindegyik számomra egy holt unalmas lélek volt, aki holt  próbált nyelven beszélve meg levenni kecses lábaimról, aztán lesett nagyokat, mikor voltam olyan arcátlan, hogy kijavítsam. A latin ugyanis az én "haszontalan" szakomban is szerepet játszik, elvégre - már ha lehet hinni a mendemondáknak - a világ romlása már ott kezdődött. És szerintem most érte el tetőfokát, de ugye ez személyes vélemény.
Az én anyám más. Neki teljesen mindegy, csak táncoljak. Ő szerettette meg velem, és az ő nyomdokaiba is lépek, hisz még ennyi idősen is látni, az alkata egy tökéletes balerináé, amilyen az enyém. Noszogatna, ha kellene... ha nem élvezném én magam a lábaim sajgását, vagy az éktelen fájdalmat, mikor egy új cipőt kell betörni. A többit meg már meccseljék le ők maguk között, hisz van amiről a gyereknek nem kell tudni.
Kiszállok a tűzpiros Mercedesből amit még a gimi után kaptam, mivel hogy valamivel járni kell, ők meg aztán nem engedik, hogy tömeg közlekedjek, mikor annyi rosszat hallani arról. Azon a ponton sikerült elszólnom magam, hogy repülni is tudok, de szerencsére a gépmadárra asszociáltak egyből, nem a szurokfekete szárnyakról, amik a hátam díszítik olykor. Mi tagadás, az én apám jól keres.
És kivételesen még jó kollégát is talál, amit meg is jegyeznék viccesen, ha nem az állam kellene felkaparnom a padlóról. Sok mindenre számítottam, arra viszont nem, hogy majd a TOP 3-as tanárt - mert megnéztem, hamar felugrott a harmadik helyre... és még csak állítani se tudom, hogy nincs hozzá közöm -, a nappalinkban találom az anyámmal.  
A tea illata az egész házat megtölti, és az én testem is reakcióba lép. Anyám le sem tagadhatná angol felmenőit ebből a szempontból, az övéhez hasonlót se ittam még, és már alig várom, hogy leülhessek én is meginni egyet. A kellemetlenséget azonban nem tudom elkerülni. Fohászkodom, hogy nyíljon meg alattam a padló, de csak szárazon röhögök fel magamban. A magamfajtát Isten még csak meg sem hallgatja, hátat fordít neki, s talán... egyszer majd ez lesz a veszte.
- Ó jaj, az sosem jelent jót, ha a tanár megjegyzi egy diákja nevét - próbálom elviccelni a kínos pillanatokat, nevetést is csalok ki a szüleimből ezzel a kósza megjegyzéssel, de nekem nem könnyebb. A szemekbe nézek még akkor is, mikor tisztában vagyok vele, az arcom kipirul, és remélem csak a fáradtságnak tudják be, hisz azért pár órát levezettem.
- Engedje el, az apám, mint az öszvér, számára nincs semmi, ami értelmesebb lenne az orvoslásnál... - forgatom meg a szemem, mire apám fel is fújja magát, és közli, mi lenne velünk nélkülük, és amúgyis az egy hivatás, egy másik létforma.
- Igen tudom, te csodálatos vagy - adok egy puszit a korosodó arcra, csak hogy megenyhüljön, mert nem szeretnék komolyabban belemenni. Túl sok kört futottunk már le, és az orvoslás tényleg nem érdekel.
Menekülnék is, mint patkány a süllyedő hajóról, de persze ez sem megy olyan könnyen. Magamban teszem fel a kérdést, miért teszi ezt velem? Miért élvezi annyira, hogy kellemetlen helyzetbe hoz?
Az első megdöbbenés akkor ér, mikor a táskám kikerül a kezemből. Nem Mr. Blackwood az első, aki feljött velem ezen a lépcsőn, de vitathatatlan, erre még nem volt precedens.
- Köszönöm - halk, tétova szinte csak suttogás jelzi, hogy fogalmam sincs, mit kellene most ezzel kezdeni. Jegyezzem meg, hogy milyen udvarias? Álljak tán be a nyálcsorgató diáklányok sorába? Egyáltalán, hogy kezeljem most őt? Mint az apám kollégája, egy kedves családi barát, vagy mint a tanárom? Kusza egy helyzet, és kezd belefájdulni a fejem.
A második megdöbbenés akkor ér, mikor se szó se beszéd letegez. A stílusa az még oké, apám különleges képessége, hogy mellette akarva- akaratlan felenged az ember, szerinte erre szükség van, hogy a páciensek meg tudjanak neki nyílni, és rövid idő alatt fel tudja állítani a kórképet. Vélhetően Jack... Mr. Blackwood is a csapdájába esett. A tegezés viszont bizalmas dolog, nem?
- Az este? Nem. Apám sportot űz abból, hogy számára kedves kollégákat hazacsábít abban a reményben, hogy majd a vejének szólíthatja - mosolygok elnézően, mert akármennyire kínos is, nem tudok haragudni rá.
- A jelenlegi párommal ugyanis nem túl elégedett - teszem hozzá, részben, hogy Mr. Blackwood is tisztában legyen vele, nem szorulok szülői segítségre egyébként, tökéletesen tudok saját magam is párt találni, részben talán azért, hogy saját magam figyelmeztessem, hogy van egy párom, mert az utóbbi időben igencsak elfelejtődik Devon... az eddigieknél is jobban.
- Akkor most ez lesz? - torpanok meg hirtelen, hogy szembe forduljak a tanerővel. És egyszerűen mellbe vág a felismerés, hirtelen mennyire közel van így. Ezt... ezt határozottan nem gondoltam át.
- Nézze Mr. Blackwood, nekem ez éles és túl gyors váltás. Hisz nem is olyan rég még majdnem leszedte a fejem a helyéről - suttogom, de a kezdeti határozottságom, amivel eldöntöttem, hogy szépen közlöm vele, tartsuk meg a köztünk lévő viszonyt úgy, ahogy az volt, - mert furcsa érzések és gondolatok ide vagy oda, ő a tanárom, én pedig a diákja vagyok -, nemes egyszerűséggel szélnek eredt. Gyűlölöm magam azért, mert a közelében nem tudok normálisan viselkedni. Hogy várhatnám el tőle, hogy komolyan vegyen? És miért ilyen vonzóak az ajkai? És hol van Lucy? Miért nincs itt, hogy felpofozzon?
Köhintek párat, ahogy próbálom visszaszerezni az ép elmém több kevesebb sikerrel, és jobb kezemmel az ajtóra mutatok.
- A vendégszoba - még a kilincset is kinyitom, aztán szabályosan kitépem a táskát a kezéből, és bekatapultálok a pontosan szemben lévő ajtón, ami az én szobámba vezet. Nyilván, ha észre venném, hogy az ajtó résnyire nyitva maradt, tennék ellene, de ahhoz most túl zaklatott vagyok.
Egyből kitárom az ablakot, mintha a friss levegő bármit is segítene, aztán zuhanyozni megyek, hogy percek múlva, egy szál törölközőben ácsorogjak tanácstalanul a szekrény előtt. Pedig nem kellene tanácstalannak lennem, nem kellene hosszasan merengenem azon, mit vegyek fel, elvégre... barátom van. Hallod Becca?
a telefonom persze folyamatosan csippan, hol Lucy ír, hol Devon, hol a lányok, de egyszerűen képtelen vagyok ezzel foglalkozni. Megtalálom a ruhát , kontyba kötöm a hajam, aztán mélyeket sóhajtok, mikor meghallom, mehetünk enni. Tudom, pontosan mit várnak el a szüleim, így némi tétovázás után, párat kopogok a szemközti ajtón.
- Remélem éhes, anyám egy igazi művész a konyhában, már csak az étele miatt megéri hazajárni  - kezdek el csevegni, persze nem érzem komfortosabban magam.  

Outfit@Music

Becca & Jack ✠

Fényes, fekete sportkocsi gurul be Dr. O'Hara házához, de nem a mai fajtából. Egy igazi veterán, 1936-os Mercedes 540K. Még újonnan vettem, azóta se volt más tulajdonosa. Alapvetően nem szeretek nagy feltűnést kelteni, de ez a modell hozzám nőt, manapság pedig igen csak feltűnő jelenség egy ilyen régi és ilyen jó állapotban levő autó. De ennyi kockázat bele fér. Eddig sem zavart sok vizet. Pontosan érkezek, a kocsit a ház előtt parkoltam le az út szélén. Kopogtatok és már magamra is öltöm a tündéri mosolyt, amit olyan jól begyakoroltam az efféle alkalmakra. Bár hazudnék, ha azt mondanám, nem érzem jól magam. Kellemes a társaság. George a színpadon szeretett bele Holly-ba, meg sem lep, egy romantikus regénybe illő történet. Igazán bájos.
A sztorizgatás közben a teámat kortyolom és fel pillantok a szépen ívelt csészéből. A porcelán halkan koccan, ahogy az apró tányérkára vissza helyezem a csészét. A család szeme fénye megérkezett. Nem tudni, a mosolyom annak szól-e, hogy a lány szája - ismét - tátva maradt, ahogyan az órámon is így járt, mikor rajta kaptam a szundikáláson. Felállok hát és én is csatlakozom O'Hara-ékhoz, úriembert mímelve - de csak egy pontig. Hiszen sose voltam az, nem születtem nemesnek és nem is neveltek úgy. Egyszerűen csak felvettem a gesztusok miriádját, hogy jobban elvegyüljek az idők során, és mert nemes egyszerűséggel megtetszett. Így hát, nem maradok annyira úriember, hogy ne szúrjak be egy megjegyzést Miss Beccának.
- Ó, jaj, nem bizony. De így jár az a diák, aki elalszik az órán. Így akarva-akaratlanul megragad az illető neve tanára fejében.
Adom a fiatal nő tudtára, jól sejti, pontosan emlékszem, kicsoda ő. Kiszélesedik a mosolyom, mert ez a helyzet egyre élvezetesebbé válik. Udvariatlan? Meglehet. Faragatlan? Bizonyára. Rosszindulatú? Még szép!
De mindez a legbűbájosabb kivitelben, kérem szépen. Immáron mind nevetgélünk, de ebben a szituációban valószínűleg csupán én szórakozok igazán.
- És milyen igaza van. Az orvostudomány a legértelmesebb, ellenben, nem csak logikával él az ember, az a szellemet nem táplálja, arra ott a művészet.
Jegyzem meg, állást foglalva, de még is enyhítve a kedélyeken. Amit mondtam, azt úgy is gondolom. Lét szempontjából valóban a természettudományok és főként az élettudományok a legfontosabbak, bár ezt manapság nehezebben veszik komolyan az emberek, mint az én időmben. Viszont, ha nem táplálják a belső világukat, a szépérzéküket, akkor elsorvadnak és kiégnek. Nekem meg már úgy is mind egy.
Megindulok a hajadon után, aki szemmel láthatóan nehezebben kezeli a helyzetet, mint én.
- Ez csak természetes.
Felelem neki szűkszavúan, az illem diktálja így, a jó modor. Belőlem nem veszett ki és nem is fog. Egy egészen más világba születtem bele, a modern világ nem sodor el oly könnyen, mint az újabb generációk szülöttjeit. Én szilárdan állok a lábamon. Nem arra dőlök, amerre éppen a szél fúj. Beszélgetést indítok, ami különös lehet, de ebben a helyzetben nem ugyan az a felállás, mint a tanteremben. Erre Miss O'Hara váratlan őszinteséggel felel.
- A vejének?
Kérdezek vissza, miközben jóízűet nevetek. Ezt talán már nem hallják a lent levők, de ebben nem vagyok biztos.
- Most már értem miért viselkedett George olyan különösen. Meglepett, hogy utánad küldött.
Köntörfalazás nélkül árulom ezt el neki, szabad kezemet a zsebembe mélyesztve. Tovább hallgatom a nő őszinteségi hullámát, mikor váratlanul elém toppan. Éppen felértünk az emeletre. Le pillantok rá, hosszú pilláim most is elfátyolozzák íriszem egy részét. Mosolyom úgy oszlik el arcomról, mintha soha ott sem lett volna, akár egy maszk, ami leesett a bálteremben.
Olyan hirtelen lépett elém, hogy amint megálltam, a mellkasunk szinte súrolja egymást. Rebecca pedig rám zúdítja, amit úgy érez. Némi teret hagyok, de csupán a szavaknak, nem lépek hátra.
- Dr. A megszólításom Dr. Blackwood.
Javítom ki, mert ez már eddig is zavart, csak nem akartam rögtön szóvá tenni, hiszen így is éppen eléggé tetéztem a zavarát oda lent. De immáron csak ketten vagyunk. Ez a kettőnk játszmája. Nincs harmadik.
- Az a múlt, ez pedig a jelen. Az előadóteremben a diákok felett állok, hierarchia van. Itt és most... azonban egyenlőek vagyunk. Ez a ti házatok, én pedig csak egy vendég vagyok, egy kollega. Nem több, de nem is kevesebb. Ugyan olyan személy, mint bárki más. Nem állok senki felett.
Hangom egyszerre rideg és könyörtelen, még is búgó. Illatos teát idéző leheletem cirógatja Becca aranyszőke tincseit a homlokán, a füle mellett.
- Idősebb lévén kezdeményezhetem, hogy tegeződjünk. Itt és nem az egyetemen, természetesen. De ezt persze megtagadhatja, kisasszony. Szíve joga, felnőtt nő.
Nem szakítom meg a szemkontaktust, méregzöld íriszeimet a tengerkék szempárba merítem.
- Mellesleg, joggal pirítottam kegyedre. Merőben udvariatlanság elaludni egy előadáson. Készültem arra az órára, figyelmet és időt szántam a társaságra, úgy vélem, nem érdemeltem volna azt, hogy átaludja bárki is.
Emlékeztetnem kell Rebeccát erre az elhanyagolt tényre, mi szerint ez a történet nem csak róla szól. Én is meg lehetnék sértve. Meg is vagyok. Csak éppen nem rendezek jelenetet, mert érettebben kezelem a dolgot. Ennek ellenére, nem nézek rá haragosan, a hangom sem változik. Mikor a vendégszobát mutatja, a karja irányába fordul a fejem, így mire vissza pillantanék rá, már ki is operálta a táskáját az ujjaim közül és el is tűnt a szemközti szoba ajtaja mögött, ami résnyire még is nyitva maradt a nagy sietségben. Én pedig csak állok ott, a folyosón, a lány szobája felé fordulva. Pontosan annál a bizonyos résnél. Egyenesen a törékenynek tűnő női alakra látok, ahogy kitárj az ablakot és a késő nyári szellő megmozgatja a fürtjeit a nyakánál, ahonnan a parfümje illatát egészen hozzám fújja. Édes, mint a nyári virágoké. A ruha, amit visel a földön végzi. Ujjai a lapockájánál matatnak, hogy kikapcsolják a melltartóját, ami talán az ágyon végzi, vagy a másik alsóneműje sorsára jut, hogy aztán Miss O'Hara eltünjön a fürdőszoba forró gőzfüggönye mögött. Én pedig még mindig ugyan ott állok. A zuhany hangja ki hallatszik. Ekkor fordulok meg és nyitok be a szobába, amit nekem szántak. Igazítok a fekete öltönyön, amit viselek, a tükör előtt álldogálva. Halk kopogtatásra leszek figyelmes, így miközben a nyakkendőmmel babrálok, feltárom a szoba ajtaját.
- Kellemes illatok, igen. Borjúsült?
Teszem fel kószán a kérdést, majd miután a hajamba túrok, át lépem a küszöböt és megindulok a hölggyel lefelé.
- Jó választás volt ez a vörös. Sokkal jobban áll, mint a sportos öltözet.
Bókolok? Meglehet. A ruhája pontosan olyan színű, mint a frissen kibuggyanó vér. Tökéletesen kiemeli az alakját, a vékony derekát, a formás vállakat, ízléses keretbe foglalva a dekoltázsát.
Mikor le érünk a lépcsőn, ismét váltok, újfent kiszélesedik a mosolyom, ami talán feltűnik Miss Rebeccának, másnak nem tűnhet.
- Mennyei illatok, Mrs. O'Hara! Csak nem csőben sült borjú tésztakéreggel, rozmaringgal? Le vagyok nyűgözve! És még azt hittem csak egy hétköznapi vacsorára vagyok hivatalos!
Csevegek bájosan, mivel magam is értek a főzés művészetéhez - habár, tudomány is egyben, komoly kémiai háttérrel, ha engem kérdeznek -, pontos megjegyzésem bizonyára meghökkenti majd a ház népét, az asszonyságot pedig elégedett zavarba hozza, a férjét pedig újfent lenyűgözöm.
Hasonló illata volt Eddowes flambírozott veséjének.

Becca & Jack

Nem vagyok képes felocsúdni. Ez egy olyan momentum, ami számomra szürreális, de hiába pislogok én, a férfi csak nem tűnik el a nappaliból. Most nem a képzeletem játszik velem, és ezért nem is tudom, kit okoljak.
Képzelem, mennyire jól szórakozik rajtam, de... megértem. Megint átjár az a furcsa érzés, amit akkor éreztem, mikor először néztem a szemekbe, és amit azóta se tudok mire vélni. Azonban próbálom összeszedni magam, nem akarom, hogy apám, vagy bárki is téves következtetéseket vonjon le ebből, hisz... a zavarom még mindig nagyobb, mint a vonzalmam.
- Nem aludtam, csak.... bóbiskóltam - sietek gyorsan lereagálni, csak hogy a szülőket nyugtassam, akikben mintha megakadt volna a levegő. A kislányuk nem egy szabálykövető mintadiák, és ezt váltja ki belőlük, ha ezt megtudják. Kíváncsi lennék, mit szólnának, ha megtudnák, a kislányuk már pár tucat halandót a föld alá temetett, csak mert van egy része, amivel egyszerűen nem bír...
- Kicsit túlvállaltam magam az utóbbi időben, nincs semmi gond - teszem hozzá, szét is tárom a kezeim, hogy jelezzem ez előfordul, és még egy átlagos halandóval is megesik.
Persze mosolygok a férfira, épp csak a szemem árulkodik arról, hová is küldeném most legszívesebben. Jó, persze jogos és igaza van, de... nem a szüleim előtt kellene ezt ecsetelni, mert még a végén fognak, aztán bedugnak valami Isten háta mögötti kolostorba, ahogy az az első terveik között szerepelt.
- A diplomácián lenne a helye - jön ki belőlem újabb döbbenet után. Hogy csinálja? Hogyan? Mindig tudja, mire mit kell felelni, hogy mindenki elégedett legyen, mintha a tükör előtt gyakorolta volna. Most először szólal meg bennem a vészcsengő. Ez a férfi túl tökéletes, ilyen egyszerűen nincs. A várttal ellentétben viszont, most már érdekelni is kezdett, kicsoda is Dr. Jack Blackwood...
- Nem, nem az - bököm hátra a lépcsőn felfelé haladva, próbálva úgy, hogy csak mi ketten halljuk, és hogy a férfi is érezze a hangomból, ez azért többet rejt magában, mint azt, hogy felhozza a táskám helyettem. Egyszerűen így manapság nem viselkedik senki... én már csak tudom, sokat lógok emberek között. És ha már én létezek, miért ne létezhetne más hozzám hasonló is? Egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, de van ami ezzel szemben is prioritást élvez, így azt próbálom orvosolni először. Épp csak nem számítok arra, mit vált ki belőlem, hogy ennyire közel van. Máris nehezebb annyira összeszedettnek lenni, amennyire képzeltem magam. Remélem, nem látszik, hogy még a lábam is megremeg.
- Sajátos az értékrendje. Aki számára kedves, annak bármit, aki nem... nos a kezem nem foghatja meg - sziszegem, mert még élénken él bennem, milyen is volt haza hozni Devont. Vele nem így bántak, egyikük sem.
- Majdnem felnőtt... tizenkilenc vagyok - motyogom, hisz a két év még akkor is két év, és technikailag még nem vagyok az. De gondolom nem sokat számít, hisz ránézésre ő is maximum egy tizest ver rám.
- És sajnálom is, nem gondoltam volna, hogy ez sérti Önt. A többi prof még hálát is ad, ha egyesek inkább bealszanak... az óra egyébként érdekes volt, leszámítva a kellemetlen tényezőket - nem kérdezte, mégis elmondom a véleményem, meg hát... valahol tényleg sajnálom, csak hát nehéz napjaim voltak.
- Nézze... Nézd... én szeretem az apámat. Csak... próbáljunk a kedvében járni, jó? - sóhajtok fel, és beletúrok a hajamba. Egy hétvége, nem olyan sok, mégis mi történhet?
Aztán le is esik, mi hagyja el a szám, és ahelyett, hogy kijavítanám magam, inkább a szobámba katapultálok, ablakot nyitok és próbálom feldolgozni ezt a jó pár percnyi sokkot, miközben megszabadulok a ruháimtól. Tekintetem a telefonomra siklik, mégis jobbnak látom, nem közölni ezt Lucyval. Valahogy biztos vagyok benne, nem lenne boldog a tudattól, hogy egy fedél alatt vagyok Dr. Blackwooddal.
Úgy válogatok ruhát, mintha randira készülnék. Nem is értem magam különben, hisz lemehetnék abban is, amiben jöttem, csak félő, apámék felállítanának az asztaltól, mert legyenek bármennyire is jó fejek, azért vannak dolgok, amikhez ragaszkodnak. Ahogy kopogok és a férfi ajtót nyit, nem bírok a késztetéssel. Csak egy apró lépést lépek hozzá közelebb, szinte fel sem fogom, hogy a kezeim megindulnak és megigazítják rajta a nyakkendőt, az illata ellepi az orrom, és a tiszta gondolatok búcsút intenek. Felnézek rá, egyenesen bele azokba a szemekbe, amik mintha hipnotizálnának, és ezen a ponton már tudom, hogy elvesztem.
- Anyu egyik specialitása - suttogom elgyengülve egy pillanatra, aztán néma hálát rebegek a szüleimnek, amiért kiszakítanak ebből az állapotból, hisz megint a nevem kiáltják.
Úgy hátrálok tőle hirtelen, mintha megégettem volna magam, de igazság szerint, tartok is attól, hogy ez lesz a vége. Nem, tényleg nem jó ötlet egy fedél alatt lenni vele.
- Kevésbé látszik rajta a vér - ártatlan elszólás, és túlontúl őszinte, de mire felfogom, mi hagyja el a szám, meg is nyugszom, hisz a férfinak ideje sincs kérdőre vonni. Amúgyis ráfognám Deadpoolra, az ő szájából hangzott el hasonló.
- A helyedben vigyáznék az asszonyra - bököm meg játékosan apámat, de igazából Jacknek címezve a szavakat, hogy ez már felesleges, az anyám teljes mértékben el van tőle alélva, és én tudom, hányszor fogom még hallgatni, mennyire kellemes Úriember ő. Tény, Jack még egyszer sem haverozta le apámat, ellentétben a párommal.
Egyből anyu segítségére sietek, szépen megterítek, apu meg a legutóbbi esetet kezdi el boncolgatni a kollégájának, mosolygok, mert látszik, mennyire örül annak, hogy valaki tudja is, miről beszél.
A vacsora is jó hangulatban telik, jobban mint azt vártam volna, és anyu is csak egyszer szól rám, hogy ne egyek túl sokat az alakom miatt. Oké. Hajlamos vagyok megfeledkezni róla olykor.
- Menjetek csak, ezt majd intézem - szedem le az asztalt, látva, hogy a szüleimet azért megviselte a sok készülődés, és azért már ők is pihennének. A konyhába megy, mosogatni kezdek, de... valahogy érzem, hogy Jack nem követte őket.
- Anyu tényleg Istenien főz, látja? Nem hazudtam, bár biztos jobbhoz van szokva - jegyzem meg csak úgy, nem tudtam nem észre venni az autóját, vagy azt, hogy az öltönye rá van szabva.
- Bort? - pislogok rá, ha közben úgy döntött, nem hagy magamra, míg a házimunkát végzem.
- Egyébként egy jó tanács. Ha nem akarsz sűrű vendég lenni itt, ne vedd le ennyire anyut a lábáról - nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el. Persze csak húzom az agyát, szerintem sokszor az én arcomra is bőven kiül, mikor a hatása alá kerülök, szerencsére nem most. Most háttal állok neki, és végig a mosogatásra koncentrálok, így könnyebb.  

Outfit@Music

Becca & Jack ✠

Zsebembe mélyesztett kezekkel állok a családi körben, miközben olyan szürreálisan vigadunk, akár Franz Kafka Egy falusi orvos című novellájában a lovász és a szobalány. Némán hallgatom, ahogyan Miss O'Hara próbálja menteni a menthetőt és kibeszélni magát ilyen-olyan formán, szépítve, ami megesett, és be kell valljam, szórakoztat ez a kínos kis jelenet. Félmosoly játszik az orrom alatt s mindeközben állom Rebecca bájos, de gyilkos mosolyát, pillantását. Egyetlen arcizmom sem rezzen közben, ahogyan szemem sem rebben.
- A diplomácia egyhangú, sose érdekeltek a hivatali állások. Nem is csoda, hogy még Franz Kafka is kis híján bele bolondult a bürokráciába.
Ez az igazság, embereket felvagdosni, össze varrni, megismerni a testük működését és hol összerakni, hol pedig szétszedni őket igen csak érdekes elfoglaltság és még hasznos is. Szívességet teszek a világnak, az embereknek és egyben a kíváncsiságomat is kielégítem. Persze, értem én, hogy a kisasszony mire célzott, de az egyszerűen csak a véleményem volt.
S mindeközben olyan finoman mosolygok O'Hara-ékra, mintha csak a tükör előtt gyakoroltam volna. Ami nem is áll messze a valóságtól, hiszen bőven volt időm elsajátítani a jómodort és kigyakorolni a kellemes társalgópartner szerepét. A viktoriánus korban e nélkül létezni sem lehetett, főleg, ha doktor az illető, ami magasabb státuszt feltételezett többnyire. Én pedig a jól álcázott kakukktojás voltam s vagyok mindmáig. Úgy csevegek és bájolgok velük, mintha csak magam is ember volnék. De nem vagyok. Mikor George lánya megindul a lépcsőn felfelé, kollegám megkér, hogy kövessem a fiatal nőt, ami bár elsőre váratlanul ér, eleget teszek a kívánságának és felkísérem őt. Amint átveszem a csomagját, Becca nem rest kifejezni az ezzel kapcsolatos, mondhatni, "aggályát".
- Számomra az. Nem minden rossz, ami "régi". Nem kéne elhagyni a jómodort.
Ennyit fűzök hozzá a különös, őszinte megjegyzéséhez. A mai társadalom giccses hanyatlásban vergődik, de én itt leszek akkor is, amikor ez is elmúlik. Amikor mind elmúlnak. Kortalanságba burkolódzva. Mikor azonban felérünk a lépcső tetejére, a kishölgy nem tágít, élesen vág elém, belemászva az aurámba és úgy emelkedik és süllyed hullámzó mellkasa, hogy szinte szó szerint súrolja az ingemet.
- Az emberi természet... ilyen.
Fogalmazom meg nemes egyszerűséggel, korábbi tapasztalataim alapján. Nem szentek, nem Isten tökéletes teremtményei, nagyon is személyválogatóak. Aki szimpatikus nekik, azt körbe tömjénezik, aki viszont kicsit is unszimpatikus, még ha messziről is, azt bármikor nyársra húznák.
- Nem bújhat örökké az apja árnyékába.
Ezt felelem, mikor a kora miatt szabadkozik. Baljós? Bizonyosan. És ó, milyen igaz! Európában már nagykorú lenne, itt is többé-kevésbé az, hiszen az amerikaiak, példának okáért, korábban vezethetnek, mint az európaiak. Nyilván ennek megvan a maga oka, a nagy távolságok, a sivatagos-hegyes, kietlen vidékek, melyeken órákon át vezetnek hosszú országutak.
- Elfogadom a bocsánatkérését, amennyiben ezt annak szánta. A többi oktató nevében nem beszélhetek, de én szeretem, ha figyelnek az óráimon. Feleslegesen beszélnék, ha senki se figyelne. Annak nem volna értelme. Akkor elég volna kiadni az irodalomjegyzéket, esetleg jegyzetet és készülhetnének abból a vizsgára. De többnyire, ha jó az előadó, az segíti a tananyag megértését, elsajátítását és a mélyebb összefüggések meglelését. Az orvosi karon, mondhatni, szárazabb a tananyag, még is, én igyekszem a szakmai tárgyaimat is érdekessé tenni a leendő kollegáknak. A gólyáknál pedig már megszoktam, hogy nehezebben bírnak a vérükkel.
Fejtegetem az álláspontomat, végül pedig egyet értek a zavargások terén, de megtanultam kezelni őket. A szexuális forradalom óta nem csak a nőket kóstolgatják az utcán vagy előadótermekben.
- A kedvében járni?
Kérdezek vissza, enyhén megemelkedő szemöldökkel, csengő hanggal. A kérdés élében pedig ott rejlik az egyértelmű utalás, a mélyebben fekvő kérdés: Valóban ezt akarja? Bevállalná? És tudja-e, mivel járna? Mondjuk, hogy lenyomjam a nyelvemet a hattyútorkán? Fiatal, valóban nagyon fiatal ez a lány, nem hiszem, hogy végig gondolta ő ezt, mire is kér s mire is vállalkozna, amennyiben bele mennék. Talán éppen ebben a pillanatban fogalmazódik meg mindez benne, hiszen kitépi a kezemből a táskáját és elviharzik a szobájába. Éppen csak az ajtót felejti el becsukni maga mögött. Én pedig... nem vagyok úriember, csupán eljátszom annak szerepét. Így mozdulatlanul állok az ajtaja előtt, a folyosó közepén, míg ő vetkőzik és az összes ruhadarabjától meg nem szabadul, bele értve a csipke fehérneműt. Egy igazi gentleman nem engedné ezt meg magának. Még jó, hogy jómagam valójában nem vagyok az, bár egy részem szeretne az lenni, de önnön magamat és lényemet nem tudom megtagadni. És nem is akarom. Egyszer, nagyon régen egy barátom azt mondta, "Meg tudunk téged javítani!" - ökölbe szorul szabad kezem -, csakhogy, engem nem kell "megjavítani". Ahogyan ezt vele is közöltem, mielőtt elvágtam a torkát. Ellenkezőleg, én vagyok a megoldás bizonyos problémákra. És ehhez nem engedhetem meg magamnak, hogy finomkodó uracska legyek. Nem. Mikor a lány eltűnik a fürdőszoba hívogatóan gőzölgő ajtaja mögött, magam is megindulok a szemközti vendégszobába. Nem is telik el sok idő, mire kopogtatást hallok és a ház ifjú úrnője áll ismét előttem - immáron vérvörösben. Méregzöld, világos íriszeimet úgy vonzza ez az élénk szín és a kecses formák, akár molyt az éjszakai lámpafény. Rebecca pedig közelebb lép és a kezébe veszi a nyakkendőmet. Meglep a gesztusa. Vegyes érzéseket kelt bennem. Mindig is úgy képzeltem, ez egy tipikus interakció lehet férj és feleség között. A korban, amibe bele születtem, a 19. század derekán mindennapos volt a nyakkendő viselete a férfiak körében, így ez a mozzanat valóban természetes és kellemes lehetett két fél között. Még is, erről az asszociációról eszembe jut korábbi menyasszonyom, az egyetlen nő, aki előtt teljes mértékben felvállaltam, hogy ki is vagyok valójában... és aki ezt nem bírta elviselni, mi több, el is árult. Megrándul egy apró izom az államon eme maró gondolatra, de mindez csupán a pillanat tört része és ismét uralkodok vonásaimon. Édes és keserű. Még is megadón tűröm, tegyen velem, ami kedvére való. Igazgasson csak, ahogyan neki tetszik. Bár magam sem tudom pontosan, miért teszek így, miért hagyom ezt, szótlan. Talán valahol egy momentumnyi otthonos békét ébreszt bennem, egy gyermekien naiv vágyálom árnyékát, ami sosem lehet az enyém. Számomra csak a színjáték adatott. És a bosszú. A kisasszony pedig fel pillant rám, ismét az íriszeimbe fúrja a tekintetét, de ez úttal egészen más ez a tekintet. De nincs időm soká morfondírozni ezen, mivel a Hitchcock-i dámanév felzendül az alsó szintről és mindkettőnk figyelmét eltereli a pillanat pikantériájáról. Konstatálom, amit mond, az anyja specialitásáról, majd megütközöm a ruháját illető megjegyzésén. Ismét rá kell, hogy emeljem szemeimet ekkor, talán túlságosan is gyorsan reagálva megszólalására.
- Valóban.
Csupán gondolatban folytatom a válaszom, mi szerint a holdfényben viszont egészen feketének hatna rajta a vér. Ahogyan a bőrén is. Bár a leányzó bizonyára csak arra gondolhatott, hogy mondjuk a konyhában, ha hússal dolgozik, nem látszana meg rajta a vér. Mire azonban jobban belemerülnénk a témába, le is érünk, hogy elköltsük az ínycsiklandozó vacsorát a diákom famíliájával és én ismét adom a legbájosabb vej-jelöltet, ha mondhatjuk így.
- Ugyan, esélyem sincs George mellett, ő már elrabolta édesanyád szívét.
Kontrázok ártatlan bájt mímelve, mintha nem is venném a lapot. Közben, természetesen a szülők csak úgy pironganak és nevetgélnek, minden annyira tökéletes, hogy az már szinte fájdalmas. Helyet foglalok, miközben anya és lánya kiszolgál minket a családfővel, mint egy igazi, régi vágású család esetében. Bevallom, kényelmes és kellemes. A helyzet és a látvány is, mind a két nő gyönyörű, vitathatatlan, így Mr. O'Hara-val karöltve gyönyörködöm bennük, talán csak egy egészen kicsit szemtelenül. Közben kollegám egy érdekfeszítő esetét kezdi ecsetelni nekem, amellyel az elmúlt héten találkozott. Én figyelmesen hallgatom és elmondom a szakmai véleményem a dologról, amiből a hölgyek csak csupa érthetetlen, latin "káromkodást" érzékelhetnek, de nincs is ezzel baj. A szakma az szakma. És amilyen nagy átéléssel gesztikulál a ház ura, arra következtetek, nincs túl sok ismerőse, aki egy meghitt, családi vacsoránál is szívesen társalog hasonló dolgokról. Nem sokkal később elő is áll az asszony mesteri főztje, ami felett jóízűen vigadunk és csevegünk. Kuncognom kell, mikor az anyuka a lányát dorgálná annak étvágya miatt. Nem is hagyom szótlan, bár ez nem éppen ildomos, de kibeszélhetem magam arra, hogy orvos vagyok.
- Szerény véleményem szerint jó ha egy fiatal nő jóízűen eszik a ma sajnos oly divatos étkezési rendellenességek és táplálkozási zavarok tükrében. Rebeccának pedig ránézésre is tökéletes a testtömeg indexe, gépre se kell hozzá állítani, hogy megállapítsuk.
Persze, ezt is már-már gyámoltalanul jegyzem meg két falat mennyei sülthús között. A vacsora végeztével a házaspár a nappaliba vonul, én azonban valamiért még is maradok. Az asztalnál ülve nézem, miközben tesz-vesz, leszedi az asztalt, igazi "jó kislány" módjára. Azon kapom magam, hogy ez imponál. Nosztalgikus? Nem ez a helyes szó, de jelenleg nem ötlik a fejembe találóbb. Vajon érzi magán a tekintetemet? Ahogyan követem minden egyes mozdulatát? Akár vad a prédáét. Eszembe jut a nem sokkal korábbi alkalom az emeleten, csak ott éppen annak voltam tanúja, ahogyan mezítelenre vetkőzik. Egészen hétköznapi, természetes cselekvések, még is, számomra valahogy még is idegennek hatnak. Egy úttal, még sem tudom levenni a szemem az alakjáról. Mikor aztán a konyhába megy, hogy mosogatni kezdjen, felkelek a helyemről és követem. Eleinte csak az ajtóban állok meg, akár egy sötét, hosszú árnyék, némán. De ő megszólít. Én pedig megindulok felé. Pontosan mögötte állok meg, a gyér, esti konyhafényben egészen rá vetül az árnyékom. Az illendőnél közelebb álltam meg hozzá? Meglehet. Mikor aztán a vacsoráról kezd csevegni, teszek még két lépést és neki dőlök a pultnak, háttal, s így féloldalasan, de szembe kerülünk egymással.
- Valóban fenséges volt. Valójában pont megfelelt az ízlésemnek. Magam is hasonlóan készítem, csak egy kis idővel tovább sütöm, hogy intenzívebb legyen a kéreg aranybarna színe és a rozmaring aromája leheletnyivel jobban domináljon így.
Felelem a különös, netán rosszmájú megjegyzésére. Többnyire magamra főzök. Ínyenc vagyok.
- Kérek, köszönöm. Száraz vöröset, ha van, a fajtát kegyedre bízom.
Alapvetően a klasszikus száraz-párti vagyok, de olykor az édesebb ízvilággal is kacérkodom, ha éppen olyan a hangulatom.
- Szóval már tegeződünk?
Nem állom meg, hogy ne incselkedjek vele, így lazán megtámaszkodom kezeimmel is a pultnak háttal, egy apró félmosollyal pillantva rá. Hiszen nem éppen ő volt az, aki nekem esett a felső szinten, hogy neki ez "sok", én vagyok sok(k) és a közvetlenségem. Ehhez képest eljátszatná velem a pasiját és borozgatásra invitál. És még le is tegez! Hogy is van ez? Persze, nincs ellenvetésem, hiszen magam kezdeményeztem volna a tegeződést, de a korábbi harcias ellenállása margójára, most nem hagyom annyiban a dolgot.
- Miből gondolod, hogy ne akarnék sűrűn vendégeskedi nálatok?
Tovább játszom vele és még csak el sem bújhat, hiszen a mosatlan edények a mosogatóhoz kötik, én pedig a konyhapultnak háttal állva éppen a szendén mosolygó arcára látok, ahogyan ő is az én félmosolyomra.