Adeline és Aaron - "A szépség és a szörnyeteg" - Kezdet

Volt már olyan napotok, hogy legszívesebben a busz elé feküdtetek volna? Ja, nekem minden második napom ilyen. Többnyire.
Az a baj, hogy hiába is feküdnék a busz elé, és hiába is menne át a testemen, egy tetves karcolást sem ejtene rajtam! Talán ez is az én bajom... vagyis, a bajaim egyike... De hát, az eddig tapasztaltak ellenére is, amit ugye életem során megtudtam, mégse mehetek oda egy angyalhoz vagy démonhoz, hogy "Ugyan Cimbi, üss már rajtam kettőt, hogy megkéküljek és jobban érezzem magam!"... az valahogy mégsem az volna, amire ilyenkor szükségem lenne. Mert mondjon bárki bármit, de az embernek... dehogy embernek(!)... na mindegy, szóval néha olyanja van, hogy más nem segítene rajta, csak az, ha valaki olyankor istenesen pofán vágná, de úgy, hogy nem számít rá.
Habár, így hogy most belegondoltam... ver engem épp eleget az Isten, én vagyok a hülye, hogy még külön vágyom rá, hogy valaki túlórában üssön még meg néha. De mit tehetnék, az érzéseim legyűrése sosem volt erősségem, különösen nem, ha azok olyan erősek voltak, mint a mélabú, az önpusztítás vágya, és a "Pokolba az egész világgal", amit egy szóban kifejezve talán "világgyűlöletnek" tudnék nevezni.
Szóval, ha rajtam van a világgyűlölet, és a busz alá feküdni nem megoldás, van még az a viszonylagosan kielégítő megoldás, hogy amikor már Flipper megunta a csesztetésem, és leszállt az éj... és nincs kedvem mással kísérletezni, akkor fogom magam, és leülök valahol, például az út szélén, vagy egy széken bármilyen intézményben, netán buszmegállóban, virágágyásban, STOP tábla tövében, útépítésen félbehagyott gödörben, vagy mindegy hol, és addig iszogatok, amíg el nem kezd valami rémségesen nagy nehézségek árán hatni rám valamiként a dolog, vagy míg meg nem unom a próbálkozást, hogy hatást csikarjak ki ezekből a keserű, embergyűlölő italokból.
Ma este is ilyen úton járom utamat.
Felkerekedtem, elbújtam a kapucnim alatt, a számba dugtam egy szál ÉGŐ (ezt a "Csillagainkban a hiba" című sztori óta muszáj vagyok magamnak belsőleg kiemelni, ha nem akarok harakiriset játszani) cigit, zsebre vágtam a kezeimet, és fejemet lehajtva, hogy a láthatatlanság illúziójába ringathassam magam, addig caflattam a város utcáit, amíg szembe nem jött velem egy, a céljaimhoz ideálisnak csúfolt valami... ez esetben egy ajtó volt ez, amin át egy bárba érkeztem, ahol addig masíroztam, amíg széklábat nem leltem (csak az fért bele a látóterembe, miközben a padlót fixíroztam), aztán még mindig nem nézve fel, de leülve a kiválasztott székre, a pultra könyököltem, és vártam a sült galambot.
Nem, az elvárható viselkedéssel ellentétben, nem volt szokásom, hogy ilyenkor bárminemű módon is felkeltsem a közelben fellelhető pultosok, csaposok, vagy akárkik figyelmét is magamra. Leginkább úgy csináltam, mint egy bizonyos fajta "S-fej", aki olyan végtelenül lassan és szerinte észrevehetetlenül mozog, hogy olyan, mintha ott sem volna, tehát tulajdonképpen láthatatlan. Úgy voltam vele, ha mégis meglát valaki, fizetek magamnak egy piát. Vagy kettőt. Vagy harminckettőt. Ahogy jön, vagy ahogy a készlet kitart a kedvenc sörömből, amelynek a neve: akármilyen, csak rohadt hideg legyen.

Kifejezetten szép napra ébredtem, mármint ma volt az utolsó munkanapom a munkahelyemen! Még jó hogy szépen indult a napom! Széles mosollyal az arcomon keltem ki az ágyból, és készültem össze a napra. Mélybarna hajamat, hullámosra hagytam, feldobtam a szokásos sminkemet, és kicsit talán kihívónak mondható kivágott fekete felsőm, egy hosszú szaggatott farmer kíséretében. Már csak abban reménykedtem, hogy semmi bunkó nem fog betalálni ezen a napon, mivel nem volt erre szükségem. Mármint igazából csak ez az egy dolog tudott volna felidegesíteni, minden más probléma elé állok szívesen! Tömeg? Sok munka? Talán még egy-két olyan ember is jöhet aki nem feltétlen kedves... ma úgy érzem semmi sem lehet akadály, és minél pozitívabban állok a dolgokhoz, annál előbb szabadulok arról a helyről. Az idegeskedés csak rontana a helyzeten. A majdnem volt főnökön így se néz rám valami szép szemmel, hogy itt hagyom ezt a kócerájt, nem teszek rá még egy lapáttal, hogy esetleg vitatkozok a vendégekkel.
Délután kettő körülre mentem be dolgozni, és éjfélig szólt a munkaidőm. Én zárom ma a helyet, csak hogy így utoljára ne legyen olyan egyszerű dolgom! A főnököm még utoljára búcsúként megengedi, hogy felmossak, és elbúcsúzhassak a helytől. Innen is kösz főnök! Ezzel is csak megerősítetted, hogy miért NEM akarok itt dolgozni többet! Szerencsére egész gyorsan haladt a nap, nem történt semmi extra esemény. Nem tört össze csak öt pohár, csak egy majdnem verekedés volt, és senki nem verte a pultot részegen, hogy ő márpedig akar inni még egy whisky-t. Ez kifejezetten nagy örömmel töltötte meg a lelkem, mivel ilyen nem nagyon volt, a kétéves pályafutásom alatt amit itt kellett töltenem.
Már eléggé estére járt az idő, olyan 10 körül járhatott az idő. Nem sokan lézengtek a bárban, így letudtam ülni egy kicsit és elmerengtem. Kicsit szomorú volt, hogy tulajdonképpen a szüleim voltak akik erre a munkára "kényszerítettek". Azért idézőjelesen, mert végülis nem azt mondták, hogy legyek pultos, hanem mert itt hagytak egy büdös fitying nélkül, mert ők utazgatni akarnak a világban. Nekem meg nem volt más választásom, mindezek után nincs olyan normális munkahely ezen kívül, amiből megtudnék rendesen élni. Nem azt mondom, hogy most luxus körülmények között élek, de azért úgy gondolom, hogy jól megvagyok ebből a fizetésből, bár annyira félre már nem tudnék rakni, amit nagyon sajnálok, mert így sose lesz saját lakásom. Pedig nagyon vágyok egyre... de teljesen esélytelen.
Miközben merengtem a kicsit elbaszott életemen, (amit persze mindig igyekszem pozitív gondolatokkal megtölteni ) belépett egy srác. Fekete pulcsi és kapucni volt rajta, de nem nagyon nézett fel, először azt hittem, hogy elfog esni, de egész ügyesen talált magának egy széket és ült le. De nem intett, vagy bármi, fel se nézett, hogy esetleg szemével jelezzen, hogy kér valamit. Megmondom az őszintét észre se vettem volna, de már annyira izgultam, hogy lassan végzek itt, hogy árgus szemekkel figyeltem mindenre, mint például erre a srácra!
Odasétáltam, és elmosolyodva szólítottam meg. - Jó estét! Mit hozhatok neked? - Mosolyogtam hátha felnéz. - Ha ajánlhatok, van többféle, sörünk, esetleg whiskynk is! Attól függ, hogy erősebbet szeretnél-e inni, vagy nem! . Megmondom az őszintét, próbáltam kicsit felkelteni az érdeklődését, mivel még az arcát se láthattam!

Néma láthatatlanságom lénytelen lényét ott csapta el egy busz, hogy megjelent egy hang a fejemben...
Nem.
Mégsem...
Nem a fejemben volt...
Felemeltem a fejem, de legalábbis olyan sebességgel, amilyennel egy döglött teve tehetné... Na jó, annál talán mégis kicsivel jobb volt a helyzet, hisz nagy sokára végül látóterembe került egy... nő! Vagy lány... vagy mit tudom én. Nálam fiatalabbnak nézném, az biztos volt...
De itt valahogy meg is akadt a folyamat. Hozzám szólt a nő, kérdezett valamit... ja, hogy mit iszok... és... én viszont itt meg is álltam, tulajdonképpen olyan volt, mintha lemerült volna az elem, ami működtet, én csak... csak ott ültem, lestem ki a fejemből, rá a nő arcára... asszem egy véletlenszerűen kiválasztott pontot lestem az orra mellett... Lehet hogy nem is pislogtam...? Lehet... mindenesetre azt tudom, hogy az agyam megállt, valahol ott, hogy ő beszél... én meg nem értettem miért les még mindig rám...?
Mígnem hirtelen fény gyúlt odabent, de fogalmam sincs mennyi idővel később. Akkor eszméltem rá, hogy esélyesen választ várhat tőlem, mit akarok vajon inni(?).
- Mindegy. Sört. Hideget. - Három tőmondat jött ki a számon, de muszáj vagyok kiemelni, még mindig nem pislogtam. Flipperrel szoktuk gyakorolni. Én szoktam nyerni, amiért bosszúból megeszi a cipőfűzőimet, miután kirágta őket a cipőimből.
Én nem köszöntem a nőnek, nem kívántam neki jó estét, mondjuk, nem tudom, hogy bunkó vagyok-e vagy csak hülye... Azt tudom, hogy valahol az agyam egy hátsó szegletében megfogalmazódott egy gondolattöredék, azzal az (újfent) igen egyszerű tőmondattal, hogy "Szép.", és lehet, hogy az agyam a nőre értette... vagy értette volna, ha a tudatos felem eljut a gondolatig, és felismeri, bár... nem tudom annak mi értelme lett volna. Igen, szép, na és akkor mi van?
De én épp ekkor kezdtem el úgy érezni, hogy nem kellene tovább bámulnom a nőt, ha már lassan magammal szállnék szívem szerint vitába, hogy ezzel a szép nővel igazából lehetne kezdeni dolgokat... de nem akarok vele dolgokat kezdeni, és gondolni sem akarok dolgokra, rá meg aztán főleg nem akarok gondolni, és ha akarnék is rá gondolni, akkor sem akarnék arra gondolni, hogy miket lehetne vele csinálni, és főleg nem akarnék ilyenekre gondolni, ha a másik fél is közreműködik a gondolkodásban, és ha a gondolkodást nézzük az eleve rossz ötlet, mert amikor legutóbb az agyam kikapcsolt, és mire feleszméltem, már gondolataim voltak egy nőről, akkor az a nő akkor belehalt az én eszeveszett barom állat hülyeségeimbe, és abba, hogy gondolataim lettek róla, és egyáltalán hogy érdekelni kezdett, és na... szóval nem gondolkodom a nőn, nem gondolom hogy szép, és a legjobb az lesz, ha rá sem nézek!
Szóval leszegtem a fejem ismét, és a pulton nyugvó kezem széttárt ujjait bámultam, egészen pontosan a bal mutatóujjam körme alá szorult apró kis koszt... Gondoltam, ha valami, hát az a koszocska biztos nem okozhat se biológiai-, se társadalmi-, se kulturális-, se világkatasztrófát sem, szóval talán elboldogul azzal is, hogy az én életemben és a nő életében se álljon be az ő okán a klinikai vég... ami az én irányomban eleve bajos volna, de a nő érdekében mindenképpen előnyös lehet/lenne...
Különben sem értettem, miért kezdődött el eleve ez a gondolattöredék és az ebből következő "gondolat-lavina", hiszen... habár csak szökőévente egyszer állok szóba kb. bárkivel is... de azért ez még eddig nem okozott ilyesmit, akkor ez a nő most miért?! Ugyan, mégis miben más ő, mint mindenki más?!
Szép...

Először azt hittem hogy ez a srác esetleg férfi nem nagyon hallotta amit mondtam. Most vagy részeg, vagy ilyen lassú a felfogása, hirtelen nem tudtam megállapítani. Már épp nyitottam volna számat, hogy megismételjem szavaimat, de akkor megmozdult. Alig észrevehetően, és kb. csiga lassúsággal, de felnézett szemeimbe, és két kék szempárral találtam magam szembe. Jóképű volt, tipikus olyan akiért a nők dögleni tudnának... de csak tudnának, mivel ez a srác nem úgy tűnt mintha az a tipikus nagy dumás lenne, sőt kifejezetten visszahúzodónak tűnt, ez kifejezetten akadályozza a dolgot, hogy rohanjanak utána a nők.
Miközben ezen elgondolkoztam, még mindig nem válaszolt nekem semmit, csak néztünk egymásra, mint kb. két birka. Felhúztam egyik szemöldököm kérdőn, hátha ezzel észre veszi magát, ami lassan be is következett, de mindenféle köszönés nélkül nyögte ki három tőmondatba, hogy mit is akar. Mindegy. Sört. Hideget. Hangosan felsóhajtottam és forgattam meg szemeimet, mikor elfordultam tőle, hogy hozzam a rendelését. Legszívesebben a legmelegebb sört hoztam volna ki neki, had örüljön, főleg, hogy azóta se sikerült még levennie a kapucniját, ami már kezd kicsit... inkább nagyon zavarni. A hűtőhöz sétáltam és választottam ki egy teljesen random márkájú üveges sört. Végülis nem mondta meg milyet szeretne, így azt kapja ami először kezembe akad véletlenszerűen. Visszasétáltam hozzá, újra a pultot fürkészte szemeivel, kb. tudomást se vett rólam, mintha tök láthatatlan lennék, ami kicsit piszkálta az önbizalmam. Általában nem ezt a reakciót szoktam kapni a férfiaktól. Inni szokták szavaimat, és nem is nagyon szoktak másra figyelni, ha beszélek hozzájuk. Ő pedig... mintha minimum láthatatlan lennék úgy viselkedik velem szembe. Na de majd mindjárt felhívom magamra a figyelmét!
Az ujjait fürkészte, amit én hamar félbe is szándékoztam szakítani azzal, hogy kinyitottam a sörét, a farzsebemből elővett sörnyitóval, és egy egyszerű mozdulattal elé raktam... vagy inkább elé csaptam? Mivel egy nagyobbat koccant a pult, ahogy leért rá az üveg. - Szívesen... - Erőltettem egy mosolyt az arcomra, de még mielőtt elmentem volna közelebb hajoltam hozzá a pult fölött, és egy egyszerű mozdulattal lehúztam fejéről a kapucnit. - Tudod ez kifejezetten bunkó dolog. - Céloztam elég erősen a kapucnijára. Nem szerettem, ha ennyire közömbös vagyok valaki számára, főleg hogy ilyen nem szokott előfordulni. Ő más volt... soha nem láttam még férfit, aki ennyire közömbösen beszélt volna velem. Az esetek nagy részében az ilyen visszahúzódóbb pasik figyelmét is hamar feltudtam kelteni... erre ő. El se hiszem tényleg! Bár azt nem értettem, hogy miért zavarja ennyire a lelkem ez a dolog, hogy nem mutat felém érdeklődést. Bevallom jóképű, de attól még nem kéne ezen ennyire kiakadnom. Magamat se értem néha komolyan!
A blokkot hirtelen zavaromba el is felejtettem, így visszamentem a pénztárgéphez, és már blokkal a kézben tértem vissza hozná. Elé raktam, és semleges arccal szólaltam meg. - Ennyit szeretnék kérni... - Mondtam, és tartottam felé markomat, hogy oda tudja adni a pénzt a söréért.

A szemgolyómon kívül egyetlen porcikám sem moccant reagálásra, amikor megütötte fülemet a becsapódás zaja, miként a söröm az orrom elé érkezett a pultra. Szememmel ugyan felnéztem egy futó villanásnyi időre, de semmi egyéb.
Ahogy azt mondta nekem, "Szívesen", megcsillant tudatom peremén egy kósza gondolat, hogy talán köszönetet vár... hát válaszul morrantam egyet, amit valami nagyon elvont vonalon lehetett volna úgy értelmezni, hogy megköszöntem a sört... meg a fáradtságát, hogy elment érte...
És én ezzel befejezettnek is tekintettem volna a dolgot... Viszont, amiként a következő pillanatban megéreztem fizikai valóját belenyomakodni a személyes terembe, önkéntelenül is hátrébb kezdtem (volna) húzódni... az ő keze azonban még így is elért, és teljes megrökönyödésemre (amit semmi más, csak a szememből sütő "Mi a francot csinálsz?!"-kifejezése árult el) lehúzta a fejemről a kapucnimat! Fejem felemelkedett, belenéztem a szemébe, és hirtelen nem tudtam, hogy megüssem, ráordítsak... vagy csak üljek kukán és bámuljak rá, mint egy őrültre...? Jó, szegény nem tudja, hogy kb. az Ördöggel cimborál, ha az én aurámba nyúlkál... de akkor is! Hát nincs ebben a nőben semmi élni akarás! Nem szól a vészcsengő a fejében, hogy "Ne cseszegesd, menekülj?!"...
Aztán a kukán ülés lett végül... Agyamban lassan eljutott a megfelelő helyig, amit mondott, miután a kapucnimhoz nyúlt... Hogy bunkó dolog... Bunkó...? Mért...? Nem értettem a gondját a dologgal, miért fáj neki, ha nem látja a fejem...? Én se akarom látni, ő minek akarja?! Tényleg ennyire fáj neki, hogy rajtam van, hogy képes a saját életét kockára tenni miatta...?!
Nyeltem egyet, csak hogy ne mondjam ki... Aztán amint elfordult tőlem, és odébb ment, felemeltem a kezem a pultról és megfogtam a sörömet. Még nem ittam bele, csak jó volt belekapaszkodni... Vettem pár mély lélegzetet. Azt hittem... reméltem, hogy ennyi volt ma estére ez a társadalmi tortúra, és végre nem izélget a nő... Amint elég messze éreztem magamtól, a kapucnit is habozás nélkül visszahúztam a fejemre, a szabad kezemmel, és úgy terveztem, hogy újfent egy nagy, feketébe rejtőzött, láthatatlan massza leszek, ami maximum valami testetlen képződménynek tűnhetne a népek számára, ha mégis észreveszik valamiként, azt, ami emelget itt egy üveg sört.
Szerintetek bejött?
Frászt!
Néhány pillanat múlva megint arra eszméltem, hogy a nő előttem áll... Lerakott elém egy papírfecnit... odapislogtam, és a blokkot ismertem fel benne. A szavai is megerősítették, a pénzt várja tőlem. Még a kezét is nyújtotta... nekem viszont már a gondolattól is hidegrázásom volt, hogy esetleg véletlenül a kezéhez érjek... vagy ő az enyémhez... Szóval fogtam magam, kivettem egy bakjegyet a zsebemből, azt se tudom milyet, és leraktam a keze mellé a pultra.
- Szia. - Egy újabb tőmondat. És nem megkésett köszönésnek, hanem "Könyörgöm hagyjál békén!"-féle elköszönésnek szántam, fejben eldöntve, hogy csak ezt az egy sört éljem túl, aztán húzok, mint a villám... megyek és megnézem, mi újság a Holdon... vagy akárhol, csak ez a nő ne izélgessen tovább, mert nem tudom mi lesz... Nem akarom... Egyszerűen már attól is... nem tudom... rosszul éreztem magam a bőrömben, egyszerűen úgy voltam vele, ha még egyszer hozzányúl a cuccomhoz, vagy ne adja ég hozzám, vagy ha még sokáig próbál kommunikálni, lehet hogy ordítani fogok... és nem akartam... Isten látja lelkem, vagy nem lelkem, vagy tudom is én mim, de nem akartam én semmi rosszat, csak néma csendben meginni pár sört, és semmi mást...

Ahogy észrevettem kifejezetten váratlanul érte a dolog, hogy lehúztam fejéről a kapucnit. Talán részemről is eléggé váratlan cselekedet volt, nem hiszem hogy megtettem volna más esetben. Viszont ő meg túlságosan érdekelt, és emiatt muszáj voltam belőle kicsikarni valami reakciót, de egyelőre teljesen reménytelennek tűnt a helyzet, és a végeredmény csak az lett miután lehúztam a kapucniját, hogy szemembe meredt, de meg se szólalt még mindig. Nem értettem mi ez az ellenszenv amit mutatott felém. Vajon ő mindenkivel ilyen, vagy csak én vagyok neki ennyire unszimpatikus. Áhh tuti csak én váltom ezt ki belőle. Nem láttam ezt a férfit veszélyesnek, azért is mertem hozzá nyúlni. Egy biztos volt, amire akkor jöttem rá mikor most a szemembe nézett. A szemei szomorúak voltak, olyan élettelennek tűnt... pont olyan volt a tekintete, mintha ő egyedül cipelné el a vállán a világ összes fájdalmát. És lehet, hogy emiatt kezdett el érdekelni, és nem szeretném feladni... bár nekem megéri ez? Mármint sose találkoztam még ilyennel, tehát ez azt jelenti, hogy kezelni se fogom tudni valószínűleg, nem? Én egy nagyon közvetlen, és megértő embernek tartom magam, de megmondom az őszintét... most állok itt mint egy kuka, és nem tudom mivel tudnék belőle bármit is kiszedni, mert összesen eddig egyszer szólt hozzám, azt is baromi nehezen, és szenvedősen. Legalább a nevét tudnám meg....
Mikor visszafordultam hozzá a pénzel a kapucni már megint a fején volt, és én ezen felnevettem. A helyzet abszurditásán... hogy tényleg direkt csinálja e ezt velem. Mert egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ez most tényleg komoly, vagy csak viccet próbál belőlem csinálni. Tuti magában meg röhög, hogy szívathat egy pultost a bárban.
Ahogy nyújtottam kezemet a pénzért ő fogta magát és egy egyszerű mozdulattal lerakta a kezem mellé a pénzt a pultra. Itt elnevettem magam. - Ugye most csak szívatsz? - Kérdeztem meg egy jó nagy adag iróniával a hangomban, és felvettem a pénzt a pultról. Komolyan már csak nevetni volt erőm, másra nem, mert ez már tényleg egy vicc. Ott is hagytam azzal a lendülettel, és raktam be a pénzt a kasszába. Úgy éreztem, hogy hiába igyekszik annyira, még így sem fogom annyiban hagyni, szóval eszembe jutott egy újabb ötlet. Talán ez se fog beválni... és ha tényleg nem, akkor hagyni fogom, most már tényleg. A hűtőhöz léptem és kivettem még egy sört. Odasétáltam hozzá, és leraktam elé azt a sört is. Valószínűleg már számítani fog rá, de azért megpróbálkozok vele. Közelebb hajoltam hozzá, és elé könyököltem a pulton.
- Figyelj! Egyezzünk meg! Meghívlak két sörre, de cserébe, hagyd lent a kapucnidat. Így úgy nézel ki, mintha minimum kiakarnád rabolni a helyet! - Hajoltam jól közel hozzá, tehát nem is kellett annyira felemelnem a hangom, a suttogásomat is megérthette. Meg se vártam válaszát, és csúsztattam le újra kapucniját fejéről, de úgy, hogy közben egy pillanatra hozzáért kezem az arcához. És nem tudom milyen okból, de ekkor elfogott egy kisebb fajta bizsergés...amit nem tudtam megmagyarázni.

Lehunytam a szemeim. Ajkaim pengevékony vonalba szorítottam, és úgy egy pár másodpercig a lélegzetemet is visszatartottam, hogy NE érezzem az ő illatát...
Odahajolt hozzám... hangja bársonyos volt, ahogy beszélt hozzám... le akart fizetni, hogy hagyjam lenn a kapucnimat...
Nyeltem egyet. A pillanat tört része alatt, fejben visszajátszottam magamnak az elmúlt cirka 180-200 pillanatnyi időt... És komolyan nem tudtam megemészteni, mi a fenéért foglalkozik velem ez a nő...(?)
Karcsú alakja ringva jelent meg előttem, ahogy a kassza meg énköztem, aztán a hűtő és énköztem mászkált oda-vissza... hol blokkal, hol sörrel, de minden alkalommal nem kívánt társalgással törve be az én kis sötét, egyszerű, magányos, halálos világomba...
A nevetése hangja a fülemben csengett, pedig esküszöm, én meghallani sem akartam(!), azóta mégis úgy visszhangzott odabenn, mintha alagútban állnánk, és nem egy épületben ülnénk... valahol zavart, idegesített, és minden ízemben aggasztott, és félelemmel, haraggal töltött el igyekezete... és nem bírtam napirendre térni felette, hogy MIÉRT csinálja...?!
És még akkor ő gondolja azt, hogy szívatni akarom? Épp ő? Mikor, ha rajtam múlt volna, azt se tudnánk egymásról, milyen csengésű a másik hangja? Hisz én nem akartam beszélni vele, azt sem akartam, hogy ő beszéljen velem, csak egyetlen tök egyszerű dologra vágytam... magányra... biztonságos magányra egy pár üveg sörrel... és már bántam, oh, de még mennyire, hogy nem az útpadkát, vagy egy gödröt választottam iszogatásom színhelyéül... és már komolyan nem értettem magamat, mi a fenéért bajlódom a nő lerázásával, miért nem hagyom itt rohadt egyszerűen?! Csak fel kellene állnom, és menni a fenébe... menni, mielőtt még valami bajt okozok az életében... ha mást nem, akkor azt, hogy kioltom...
Újra ránéztem. Annyira közel volt, meg tudtam volna számolni a szempilláit... Még mindig a bőrömön éreztem puha, meleg érintését, ott, ahol keze az arcomhoz ért... hogy véletlen, vagy direkt... nem tudtam volna kitalálni, de belőle simán kinéztem volna, hogy tök direkt volt... Nem tudom, mindenesetre, szinte... szinte fájt... Azt hiszem, ha még néhányszor megtette volna, simán az őrületbe tudott volna kergetni vele... mármint, annál őrültebb állapotba, mint amibe eleve beleszülettem, és ami a napi normális volt nálam... annál is őrültebbé tudott volna tenni, néhány puszta érintéssel... ettől pedig a hideg fel s alá futkosott a hátamon...
- Mond meg nekem... miért csinálod ezt velem...?! - hangom elkínzott volt, ahogy kérdésem elhagyta ajkaimat. Esdeklőn néztem őt, komolyan nem tudva eldönteni, szándékosan teszi, vagy csak nem érti...?! Nem érzi a veszélyt?! Pedig azt mondják a okosok, hogy a préda érzi, ha a vadász lesi... érzi... megsúgja az ösztöne, és azért kezd el menekülni... futni... mert még nem látta, nem hallotta a veszélyt, de már érzi, ahogy a Halál les rá... és menekül... menekül, mert az élete a tét... Ez a nő ezt mi a francért nem csinálja?! Miért kóstolgat?! Miért jön folyton vissza, mikor már megkönnyebbülnék, hogy elment?! Miért?!
Kezem olyan erővel szorította az első üveg söröm, hogy félő volt, még néhány pillanat ebben az állapotban, és hamarost szét fog törni... ám én csak a nőt néztem... nem vettem le róla a szemem, nem moccantam... Tudni akartam, mi a fenéért kínoz, és magát miért sodorja veszélybe?! Élvezi? Unatkozik? Halni vágyik? Miért?!

Ahogy közel hajoltam hozzá, nem tudtam nem észrevenni kellemes illatát parfümjének. Kicsit talán el is vonta figyelmemet egy pillanatra. Valami vonzó volt ebben a férfiban, de nem tudtam megmondani mi is az. Mivel a személyisége egyelőre nem tűnik valami lehengerlőnek, sőt... egyelőre mindent lehet rá mondani, csak azt nem hogy mennyire jó. Az illata esetleg? A kék szemei? Sötét kócos haja, vagy esetleg az arca? Úgy gondolom egy férfi iránt érzett vonzalom sok mindentől függhet. Hogy hogyan is néz ki, hogy miként viselkedik, hogy bánik egy nővel. Azért mindenki egyet érthet velem, hogy ha egy pasi jól néz ki, de csapnivaló a személyisége, az nagyon sokat ront rajta. De rendben, ez elég felszínes példa volt, mivel ha egy pasi nem is egy Adonisz, attól még lehet remek személyisége, és így is lehet vonzó egy férfi. Több olyan randi partnerem volt aki hiába nézett ki jól, a világ legnagyobb bunkója volt. Na az ilyeneket rögtön le is koptattam, hiába találtam elsőre vonzónak mint férfi. Viszont nála érdekes a helyzet, mivel kifejezetten vonz hozzá valami. Más esetben, ha ennyire nem tudtam beszélgetni egy pasival, és nem is sikerült felhívnom magamra a figyelmet, már rég hagytam volna. De lehet, hogy hozzá valami más vonz...
Elvettem kezemet arcáról. Egy picit megijedtem, mivel ahogy szemembe nézett, azokon a kék szemeken a fájdalmat véltem felfedezni. Nem gondoltam volna, hogy ezzel annyira rosszat, hogy fájdalmat okozok neki. Nem is kellett pár másodpercnél több, már meg is bántam amit csináltam, még ha csak egy kisebb érintés volt az egész, alig tartott pár pillanatig az egész, mégis rossz volt szemeibe nézni utána. Ezért hamar elhajoltam tőle, és vártam tőle valamiféle reakciót ezen kívül. Mert gondolom ezek után már csak megfog szólalni, mindezek után ilyen szinten beléptem a személyes terébe. El se tudom képzelni mi lesz a reakciója, azt is kinéztem volna belőle, hogy most fogja leordítani a fejem, hogy mégis mit képzelek magamról, és elrohan. Aztán soha nem is fogja ide betenni a lábát...
Aztán reagált, és nem erre számítottam... nagyon rosszul éreztem magam, hogy egyáltalán hozzá szóltam. Már az elején békén kellett volna hagynom, úgy ahogy az össze eddigi ilyen emberrel tettem, mert azért megállapítható egy emberről, hogy ő most épp mennyire szeretné, hogy bárki is szóba elegyedjen vele. Az ilyeneket eddig mindig hagytam, de vele valahogy ezt nem akartam megtenni. Nem tudom miért gondoltam azt, hogy neki pont az én társaságom fog kelleni. Látni se akar, nemhogy hozzám szólni. Szám megremegett egy pillanatra, és hirtelen nem is tudtam mit válaszoljak. Teljesen lefagytam...
- Sajnálom... nem gondoltam, hogy ez ilyen rossz neked... - Sütöttem le szemeimet, mert nem akartam a szemeibe nézni. A kezét bámultam, ahogy szorítja a sörös üveget, már szinte remegő kézzel. - Kérlek ne törd össze, megfogod vágni magad... - Szólaltam meg halkan és a kezéhez akartam nyúlni, hogy lefejtsem az üvegről az ujjait, de még mielőtt hozzáérhettem volna kezéhez, meggondoltam magam és távolodni kezdtem tőle. - Tényleg sajnálom.. - Néztem még fel utoljára szemeibe, és elmentem a pult másik végébe kiszolgálni egy új vendéget. Így megkapja amit akar, hogy ne szóljak hozzá. Feladom... biztos megvan az oka amiért ilyen... és épp ezért kell elengednem.

Nem akartam ezzel a nővel szóba elegyedni... Nem akartam ettől a nőtől semmit... semmit sem...
Akkor meg vajon mi a fészkes fenevadért éreztem úgy, hogy a gyomrom ganajtúróbogár méretűre zsugorodott, ahogy láttam, hogy kérdésem hatására megremegnek ajkai...??
Annyira meg akartam védeni magamtól...
Annyira...
Eddig én akartam elkerülni pillantását, most ő nem nézett rám szívesen... Eddig én akartam elüldözni, most úgy éreztem, már tényleg nekem illene futnom, azoktól a szemektől... pillantásától... hisz szegénynek fogalma sem volt róla, mit tesz velem... szegény, azt hitte, ő bánt engem... ő... ő... ő... Ő, a törékeny, gyönyörű ember... Azt hiszi bánt... pedig nem ő... ővele nincs semmi baj... semmi... épp ez a baj... túl tökéletes... túl...
És még ő aggódik értem... annyira groteszk, annyira lehetetlen... még sosem aggódtak értem... Talán pont ez volt az oka, hogy amikor keze kezem felé közelített, szinte... rémisztő módon vágy ébredt bennem, hogy érintését megérezhessem kezemen.
Pedig a gondolat is fájt...
Bár nem tudtam, hogy az érintéséé, vagy a gondolaté, hogy annak egyszer vége is szakadna... nyilván elég hamar... általa, vagy általam, de mindenképp...
Ám nem történt érintés. Sőt, eltávolodott, egyre messzebb és messzebb került, egy utolsó pillantás múltán... Nekem meg... olyan érzésem támadt, mintha egy zsinór volna a gyomrom köré kötve, és a vége őnála volna... komolyan, éreztem, mint húzza és húzza, ahogy lépked elfele innen tőlem...
Nyeltem egyet. És egy újabbat. Meg még egyet.
Nem hallgattam rá. A kezem továbbra is erőteljesen szorongatta szerencsétlen üveget...
Lehunytam szemeimet. De az agyam megcsalt, őt vetítette a sötétségbe, ahová rejtőzködni akartam... Éreztem, mint burjánzik bennem megannyi érzelem... sötét és világos... kavarogtak, akár mint egy születő tornádó...
Visszahúztam szabad kezemmel a kapucnit a fejemre, nem érdekelt, mit mondott, mit kért... nem bunkóságból tettem, hanem félelemből, haragból... Vissza akartam hívni, de nem szabadott...
Észre sem vettem lehunyt szemhéjaimon keresztül, hogy érzelmeim vihara fizikai "testet kezdett ölteni"... Az előttem heverő második sörösüveg rezgett a fából készült pulton. Az üveg remegett, a sör lötykölődött benne... Néhány üveg hasonlóképp viselkedett előttem, a pulton túl, fenn a falon levő polcokon. Mintha a föld remegne és az mozgatná őket, csakhogy a föld meg sem moccant... csak az üvegek... abból sem mind, csak amiben sör volt...
Azt sem vettem észre, amikor több üveg megadta magát a fizikának, és az erőhatás, mely érte őket, kibillentette őket egyensúlyukból, és sorban hulltak le a polcról, estek a földre, és törtek össze... Velük szemben, az ujjaim között lévő üveg saját fizikai erőm áldozata lett, miként a nagy "Ne kiálts utána!"-koncentrálásban összeroppantottam kezemmel és miközben a sör szétfolyt a pulton, a szilánkok közül néhány a szorításomban maradt, néhány lehullt valahová. Ami azonban hiányzott... a vér volt. Amire az ember számíthatott volna, hogy ezután aláhull majd tenyeremből, ujjaimból, ám... az nem volt... hisz nem vérezhettem... Én voltam veszélyes a sörösüvegre, nem ő énrám...
Én csak ültem, és a kapucnim alá bújva, sörtől csöpögő kézzel, lehunyt szemmel... vártam valamit... nem... de... azt vártam, hogy ne vágyjak a nő társaságára... ne vágyjam meghallani a hangját, ne vágyjam érezni kedvességét, törődését... melyeket nem tudtam mire vélni, értelmezni... meghálálni... és azt sem értettem, én miért akarom... miért akarom ezeket...? Én csak... csak meg akartam szűnni létezni, a mélybe akartam zuhanni, akár az üvegek, melyek belső szavamnak engedelmeskedtek, amit szintén nem akartam kimondani... más azonban megtette helyettem... másvalami... egy sötét ösztön...

Kifejezetten rossz volt, hogy ott kellett hagynom így... de már szinte könyörögtek a szemei, hogy csak hagyjam ott, és soha többet ne szóljak hozzá. Nekem ezt pedig tiszteletben kell tartanom, bármennyire is rossz ez nekem. Nehezen álltam meg, hogy ne nézzek felé akár szél szemmel. Érdekelt mit csinál, vagy hogy mivan vele. Sikerült-e megnyugodnia, esetleg még mindig olyan ideges lenne? Inkább csináltam a dolgom, és próbáltam elterelni a figyelmemet. Törölgettem a pultot, sört csapoltam, szolgáltam ki a vendégeket. Mindezt úgy, hogy jó messze elkerültem a pultnak azon részét, ahol ő ült, de tényleg nehezemre esett!
Alig telt el pár perc, és valami furcsa történt, a polcon, a pulton lévő sörök elkezdtek remegni, mintha a föld remegne, és bár nem mozdult meg a föld, és mégis úgy gondoltam, hogy ennek más oka nem nagyon lehet. Kicsit talán elfogott a pánik, ahogy mindenkit a bárban. Üveg törését hallottam... rögtön a férfi felé néztem a pult végében. Összetört a kezében a sörös üveg, és ahogy ez megtörtént, az összes sörös üveg leesett a polcokról, egyenesen a földre, én pedig megpróbáltam összehúzni magam, hogy megússzam. Nem értettem mi történt, de ahogy leestek az üvegeket, egy pár pillanatig teljes csend volt a helyen. - Mi a franc... - Mondtam ki miközben felálltam, és érzékeltem, hogy nem esett rám egy üveg sem.
Megint a férfi jutott eszembe, hogy talán ijedtségében törte össze a sörös üvegét. - Ohh istenem... - Sóhajtottam fel aggodalmasan, és odarohantam rá. Hirtelen nem is nagyon érdekelt, hogy úszott az egész bár, csak arra tudtam gondolni, hogy mivan vele. - Jól vagy? Megvágtad magad? - Néztem rá aggodalommal teli szemekkel, és már nyúltam is kezéhez, hogy megnézhessem. Mikor megfogtam kezét, még kiesett kezéből pár üvegszilánk, de a tenyerének és ujjainak nem volt semmi baja, teljesen sértetlen volt. Nem gondoltam ezt annyira furcsának, biztos csak szerencséje volt és úgy sikerült elroppantania az üveget, hogy nem lett semmi baja.... csak szerencséje volt, ugye? Egy pillanatra kicsit értetlenül néztem fel rá, de aztán elengedtem egy megkönnyebbült sóhajt. - Hála istennek semmi bajod sincs... - Mosolyodtam el egy pillanatra, és elengedtem kezét. Reméltem, hogy nem fog kiakadni, hogy megint megfogtam a kezét... ez most muszáj volt, meg kellett róla bizonyosodnom, hogy minden rendben van a kezével.
Még egyszer a szemébe néztem, és elfordultam tőle, hogy felmérjem a helyzetet. Kész katasztrófa volt a bár, minden úszott a sörben és az üvegszilánkokban. Mivel így már nem nagyon lehet kiszolgálás, ezért el kellett döntenem, hogy mi legyen, és a leglogikusabbnak az tűnt, hogy mára bezárjon a hely. Így kijöttem a pult mögül, és hangosan felszólaltam. - Ne haragudjanak, de mára bezár a hely! Holnap mindenkit várunk a megszokott időben! - Kiabáltam jó hangosan, de úgy tűnt ezt nem mindenki értette meg, mert az embereket nagy része el is indult a kijárat felé, de két férfi odajött hozzám. - Majd mi azt elfogjuk dönteni, hogy mikor fogsz bezárni kis csillag! - Röhögött fel az egyik, és egy egyszerű mozdulattal csapott rá fenekemre. -Ezt ti sem gondoltátok komolyan... látjátok mi van itt! - Próbáltam erősködni, hátha így elmennek, de nem úgy tűnt, hogy ez meghatotta volna őket. Azon meg nem is akadtam fent hogy rácsaptak a fenekemre, mert nem jártam volna jobban ha nekiállok erőszakoskodni velük. Persze nagyon rosszul esett, és megalázó volt, de ha ezt megemlítem nekik csak rosszabb lenne.

Nem akartam meghallani a katasztrófát magam körül... Nem akartam elereszteni az eltökélt gondolatot, hogy márpedig... kizárom az életemből azt a puszta kósza gondolatot is, hogy szeretném, ha ez a vadidegen nő még legalább egyszer megérintene... vagy hozzám szólna...
És ezt egészen addig tök f*szán is csináltam, amíg egy kezet nem éreztem a kezemen, és felkapva a fejem meg nem láttam őt...
- Én... - meg akartam nyugtatni, hogy nem, nem vágtam meg magam, nincs semmi bajom, nem is lehet, én lepődnék meg a legjobban ha lehetne... ám nem jött ki több hang, ahogy bőröm bizseregni kezdett érintésére... fáziskéséssel, de mégis... tényleg éreztem... Még a hideg is kirázott. De nem azért mert rossz volt... épp ez volt a bajom...
Amiként Istennek adott hálát sértetlen kezem láttán, akaratlanul is egy keserű, hitetlenkedő kis mosoly húzódott ajkaimra.
- Istennek ehhez semmi köze - susogtam, habár nem voltam benne egészen biztos, hogy ezt olyan hangerővel tehettem-e, hogy ő érthetett-e ebből akármit is. Nem igazán akartam közölni ezt vele, igazából csak egyfajta rossz beidegződés volt. Végtére is, én azt már jól tudtam, hogy Isten a lehető legnagyobb elszántsággal, igyekezettel és lelkesedéssel szarik rám, tiszta szívéből és teljes erőbedobással... A kezem sértetlenségében aztán főleg nem volt szerepe... hacsak nem tekintjük szerepvállalásnak azt, hogy valahol, valamilyen elcseszett módon minden oldalról a "leszármazottja" vagyok mégiscsak, szóval mint felmenőmnek, szerepe van abban, hogy létezem és hogy ilyen vagyok, amilyen. Lévén, ha ő nem "szaporodik", most én sem lennék...
De ennyi. Több szerepet igazán nem tudtam volna neki kiosztani.
Közben ő elengedett.
A nő.
Én meg nem is tudtam mit tegyek, vagy ne tegyek, csak... bámultam rá, és azon filóztam, el tudnám-e vajon feledni a mosolyát...(?)
Amikor elfordult tőlem, követtem a pillantását. Tulajdonképpen ekkor jöttem rá én is, mondhatni, hogy megvilágosodtam... mit csináltam az imént. És rájöttem, hogy az én hülyeségem okán... valószínűleg ő fog szívni... ha mást nem, majd azért, mert ezt neki kell feltakarítania, és megmagyaráznia a főnökének, aki valószínűleg nem fogja ezt értékelni, mert szegény nő nyilván nem tudja majd megmagyarázni... Hogyan is tudhatná? Hiszen én tettem...
Már nyitottam a szám, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért felfordulást csináltam, de aztán rájöttem, hogy nincs jó magyarázatom a helyzetre. Egyféleképpen tudnám magamra vállalni a dolgot, ha elmondanám neki, hogy miféle... trükkökre vagyok képes... Viszont akkor biztos, hogy megkérdezné, miként lehetek ezekre képes, én meg... én meg... én nem hiszem, hogy jó ötlet volna megmondanom.
Azért önkéntelenül is utánafordultam, követve őt pillantásommal, amikor a pult mögötti terepet elhagyva előrejött, és kijelentette, hogy vége az estének... Nyilván ez rám is vonatkozott volna, viszont én meg nem moccantam. Vagyis, nem keltem fel a székemről, annyiban mozogtam csak, hogy a nadrágomba töröltem a sörtől ragacsos kezemet. Nem mintha ettől aztán olyan átkozottul tisztává vált volna, de nem is zavart olyan nagyon, csak ez olyan reflex volt.
Menni nem akartam, mert... na... mégse akartam itt hagyni a szószban, ahogy velem is tette eddig mindenki aki szart kavart nekem az életembe, kezdve a tetű családommal. Most én kavartam jó adag szutymót a lánynak, szóval... szóval akármennyire is nem szabadna vele kommunikálnom és feszítenem a húrt önmagamat illetően, de mégse... nem akaródzott így itt hagynom.
Néztem, ahogy elkezdi kitessékelni a népeket, és ahogy a többség el is indul innét kifelé. Két fickót kivéve. Már akkor kiszúrtam őket, mikor elindultak a pultos lány felé. Nem tűntek szomjasnak. És amikor megszólalt az egyik, már túl eszesnek sem látszottak. Viszont a mélypontot akkor érték el, amikor a nevezett figura a lány fenekére csapott. Ezzel nyilvánította őket elmém egy tizedmásodperc alatt életképtelennek is!
Megvan a kép, amint a filmekben a kitörő vulkán tetejéből szó szerint kirobban az anyaföld izzó haragja, izzófelhő és láva képében? Ilyesmi robbanás volt az én agyamban is...
A lány hangját úgy hallottam - amint kezdte volna győzködni a két hullajelöltet -, mintha legalábbis víz alól szólt volna. Alig ért a mondata végére, én már felálltam, és ott is termettem egy szemvillanásnyi idővel később. Egy lépéssel előtte, félig mellettük, félig közte és a két férfi között állva. Láttam, ahogy a szájhős ürge tekintete felém villan, és már szinte nyitotta a száját, hogy feltehetőleg megkérdezze, mi a jó fenét akarok én beleszólni a dolgukba... én viszont ezt nem vártam meg. Ahogy a száját nyitotta volna, a kezét is emelni kezdte volna éppen... talán odébb lökni, talán megbökni szeretett volna, nem tudom, nem is érdekelt, azt sem vártam meg, helyette inkább, ahogy a keze emelkedett, el is kaptam egyetlen gyors mozdulattal a csuklóját és a kézfejét, csavartam rajta egyet-kettőt, és már a hátához is volt szorítva a mutogatásra szánt végtagja. Egyik kezemmel megfogtam a vállát, és annál fogva közelebb rántottam magamhoz, miközben tekintetem a haverjára szegeződött. A szemem színe egyik pillanatról a másikra változott át kékről rozsdaszínűre, amivel el is értem, hogy lefagyjon, és ő ne kívánjon már segíteni a barátján. Arca kifehéredett, hitetlenkedést olvastam le arcáról, és remegő szájjal kérdezte meg tőlem:
- Te meg mi a franc vagy?
- Ne azzal foglalkozz. Az érdekeljen, hogy az eszedbe vésd, ha még egyszer tiszteletlenül bántok a kisasszonnyal, akkor kitépem a barátod karját a helyéből, és olyan mélyen lenyomom a torkodon, hogy a gyomrodat fogja szúrni a körme - válaszoltam sziszegve, miközben nyomatékosítandó, megfeszítettem még egy kicsit az elkapott barát csuklóját, hogy épp csak nem törtem el. Ő felkiáltott a fájdalomtól, de ez engem egy csöppet sem zavart. Ezután rá néztem. Aztán a nőre. A szemem ekkor már újra kék volt.
- Kérj bocsánatot tőle, amiért ekkora patkány vagy! - szóltam rá a lefogott férfira, ellentmondást nem tűrő stílusban, amire azonban elsőre nem volt még hajlandó eleget tenni utasításomnak, de ahogy a térdhajlatába rúgva a földre kényszerítettem, hogy így a nő előtt térdeljen, fájdalmas kínlódás közepette csak kinyögte...
- Áhh... jó... jó... bocsánat! Bocsánatot kérek! - Elégedetten löktem a férfit a haverja lába elé négykézlábra, aztán intettem a még álló, és határozottan megrettent légypiszoknak.
- Vidd innen a barátodat, mielőtt elvesztem a türelmem! - Nyilván minden egészséges emberben felmerülne a kérdés, hogy tényleg ilyen vagyok, amikor éppen türelmes vagyok?! És a válasz az lenne, hogy igen... hiszen mind a két fickó életben volt, és "szépen békésen" végignéztem, amint egyik feltámogatja a másikat, aztán épp csak nem a nyakukat törték, hogy a lehető legrövidebb úton és idő alatt elhagyhassák a bárt.
Én meg kicsit elszégyelltem magam a végére, de... annyira azért nem... őszintén jólesett fájdalmat okozni a pasasnak, aki zaklatta ezt a nőt, és... azért is jólesett, mert így legalább egy kis alap feszültség is távozott belőlem... és örültem, hogy nem a nő bántásával értem ezt el...
Apropó ő...
Megfordultam feléje, s tettem két lépést hátra, hogy növeljem kissé a távolságot kettőnk között... mert őszintén szólva, biztosra vettem, hogy a frászt hoztam szegényre...
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni... meg... ezt is sajnálom... - intettem kezemmel úgy a legtöbb törött üveg felé... Habár tudom, nem kéne, de... azért én mégis tudatni akartam vele, hogy igenis bánom, hogy bunkó voltam, meg undok, meg... hogy plusz munkát és kárt csináltam neki, és hogy aztán még meg is ijesztettem, meg a dolgába is beleszóltam... Nem mondtam ki ezt így mind, de azért én tényleg sajnáltam mindezt...

Eddig se nagyon volt valami bőszavú, de mikor újra megfogtam a kezét, akkor is csak egy "én"-t tudott kinyögni. Talán magyarázkodni akart, esetleg elmondani, hogy nincs neki aztán semmi baja, de itt megállt a mondat, és hiába vártam volna választ, nem kaptam. Úgy éreztem, hogy ezt a srácot, soha nem fogom tudni szóra bírni, főleg ha itt fog hagyni mikor bezárom a helyet. Bár ő lenne az egyetlen akinek örülnék, ha maradna velem. Ha nem is segíteni, de legalább már az is jó lenne ha nem lennék egyedül, még így se hogy nem nagyon beszélgetett velem semmi érdemlegeset.
Mikor azt mondta istennek ehhez semmi köze, halkan felsóhajtottam. Hittem isten létezésében, de nem fordítottam neki különleges figyelmet... mármint nem jártam templomba és társai, és ez a mondat is inkább automatikusan jött ki számon, mintsem hogy tényleg Istennek volt köszönhető, hogy nem lett semmi baja. Ez inkább a szerencse volt, semmi más. Hiszek benne, de nem gondolom, hogy ő vigyáz ránk onnan fentről. Mert ha vigyázna az emberekre, akkor nem történne olyan sok rossz a világban. Ez az egyetlen ami számomra megkérdőjelezi ezt az egész isten kultuszt, amit sok vallás képvisel. De nincs igazam? Ez pedig, hogy így reagáltam, tényleg megszokásból jött. Mivel az emberek úgy gondolom sokszor emlegetik istent csak úgy. Az "isten áldja meg", "hála istennek" és társai, még ha nem is vallásos az ember, még akkor is sokat emlegeti ezeket a szókapcsolatokat.
Nem nagyon hisztiztek az emberek azért mert bezárt mára a hely. Amúgy is kb fél óra múlva mondtam volna, hogy vége az estének mára. Az emberek nagy része már amúgy is nagyon részeg volt, tehát amúgy se nagyon maradtak volna már. Ezért se értettem, hogy ez a két illuminált állapotban lévő férfi miért áll nekem, hogy márpedig még nincs vége az estének. Legszívesebben ajánlottam volna nekik egy másik kocsmát a túloldalon, de az tuti vissza jutott volna a főnököm fülébe, és akkor még útoljára kaptam volna a fejemre. Bár így is kapni fogok, hogy az utolsó estémen, amit itt dolgozok, a sör mennyiségünk nagy része megsemmisült valami oknál fogva... egy földrengés miatt. Nagyon örülök neki, hogy azért is én fogom kapni a savat. Sőt ha nagyon rosszul járok akkor nekem kell kifizetni ezt a sok sört. És akkor nem kapom meg az utolsó fizetésem. Talán még tartozni is fogok a volt főnökömnek. Remek mondhatom!
Ahogy balhéztam a két férfivel, megjelent ez a férfi. Mármint akivel eddig beszélgettem, és közém és a két férfi közé állt. Azt hittem már rég lelépett, főleg hogy mennyire nem akarta, hogy beszélgessek vele, és most mégis itt van... hogy megvédjen. Ami elég fura volt az előzményeket tekintve. Az események elég gyorsan történtek ezek után. Volt ott kéz kicsavarás és társai, nem is gondoltam volna hogy ez a hallgatag pasi erre képes. Kicsit talán meg is döbbentem rajta, hogy ennyire erőszakos volt ezekkel a férfiakkal. A végén oda jutottunk, hogy bocsánatot kértek, és el is húztak. Túl gyorsan pörögtek az események és ezért nem is nagyon reagáltam. Nem féltem, egyszerűen csak nem tudtam hirtelen mit kezdeni a helyzettel, izgalmamban csak kapkodtam.
- Én nem haragszom... mármint miért kért bocsánatot az üvegek miatt... - Pislogtam kicsit értetlenül és az se értettem miért áll tőlem ilyen távol. Egy lépést közelítettem felé mikor újra megszólaltam. - Inkább köszönöm, hogy elzavartad őket, és segítettél nekem! - Mosolyodtam el egy pillanatra, és próbáltam kicsit észhez térni, mert talán még most se sikerült teljesen magamhoz térni. De végtelenül örültem, hogy itt van és segített nekem. Pont erre nem számítottam volna.
- Adeline-nak hívnak. De Rose a második nevem, úgy is hívhatsz! - Mosolyodtam el egy kicsit. Mindenképp beakartam mutatkozni, főleg így hogy segített nekem, és megmentett attól a két baromtól. Annyira meg akartam ismerni, hogy azt el nem tudtam mondani!

A dolog sokkal jobban sikerült, mint vártam... Amint a lány zaklatói elkotródtak a bárból, kettesben maradtunk. És én egy újabb mély lélegzetet vettem, hiszen ez egyszerre volt jó, mert már más nem volt aki bánthatta volna, és rossz is, mert... én még mindig bánthatnám...
Az viszont meglehetősen meglepő fordulat volt a számomra, hogy amint ketten maradtunk, feléje fordultam, és bocsánatot kértem tőle, ő... ő nem látszott úgy hogy félne tőlem... ráadásul azt mondta nem haragszik rám, sőt, köszönetet mondott nekem, amiért segítettem neki, és közelebb is lépett hozzám... Fogalmam sem volt mit is felelhetnék erre... Először csak értetlenül pislogtam rá... aztán megvontam a vállam, végül halkan annyit mondtam:
- Nem akartam, hogy bárki bántson téged. - Ez minden valószínűség szerint állati hülyén hangzott, és úgy is éreztem magam tőle. Csak hát... én tényleg nem akartam, hogy esetleg baja essen, főleg nem úgy, hogy megakadályozhattam volna... Túlságosan is tisztában vagyok vele, mennyire sötét lehet valaki... mennyire gonosz dolgok eshetnek meg... és nem akartam, hogy ő rossz dolgokat éljen át, vagy hogy azok miatt hunyjon ki szemében végleg a fény...
Még röpke kósza mosolya is annyira... jó érzés volt. Furcsa... rég nem érzett melegséget okozott bennem... mégis görcsbe rándult tőle a gyomrom... Meg tudtam érteni, miért zavarodott meg, annyi furcsa és felzaklató dolgot látott az elmúlt pár percben, amit talán eddigi élete során összesen sem... és a nagy részük miattam volt. Pedig nem szabadott volna sem itt lennem, sem ezeket okoznom... uralkodnom kellett volna magamon... Ahogy most sem lenne szabad haboznom, beszélnem vele... mennem kellene a dolgomra. Akármennyire is a jó szándék marasztalna részben, mégis... a kisebb rosszat kellene választanom, tudom, azt kellene... Itt hagyni, és vissza sem nézni...
De én mégsem indultam el...
És nem értettem igazán, hogy miért...?
Most már pedig a nevét is megtudtam. Adeline... Rose... Úgy egy percig üres járatban forogtak agyam fogaskerekei, neveit ízlelgetve magamban, mire eljutott tudatomig, hogy most kellene nekem is bemutatkozni... ha már tökre nem helyes módon itt barkóbázok vele...
- Az én nevem Aaron... aaa... a második James. Amúgy Aaron James Thompson, de úgy hívsz ahogy akarsz, ha azt mondod, "Hé te!", arra is figyelek. Nem vagyok válogatós, bár úgysem hiszem, hogy még valaha látjuk egymást... - vakartam meg a fülem tövét a kapucnim alatt, csak hogy valamiként elfordíthassam figyelmemet az arcáról...
Kicsit idegesen tébláboltam, miközben zsebre dugtam a kezemet. Ott a cigis dobozomba ütközött kézfejem... szívem szerint jó lett volna rágyújtanom egy szálra, de nem feltételeztem, hogy a piában fürdő bárban jó ötlet volna... Nekem mondjuk ugye mindegy, csak... Adeline nem tűzálló... gondolom...
- Ééén... én segítek feltakarítani, ha akarod... - böktem fejemmel a rumli felé. - Meg kifizetem - eszméltem rá, hogy még korábban szerepelt gondolataim között a pénz is, amit nyilván vele fizettetne ki a főnöke a kárért, amit viszont ma én okoztam itt.
Másik zsebemből előkotortam a tárcámat, és abból pénzt.
- Nem tudom mennyi üveg tört össze, de ha nem elég, van kártyám is, arra ráterhelheted - ajánlottam, és közben feléje nyújtottam a pénzt, ami perpill nálam volt. Meg sem számoltam, megsaccolni se próbáltam volna mennyi, sose számolgattam. Mivel nem voltam egy nagy költekező a piálást és egyéb néha fel-feltörő szenvedélyeket kivéve, így általában maradt pénzem... Az egyetlen fix. és viszonylag nagy kiadásom a cigire ment el. Amit meg én a rezsire, illetve úgy amúgy magamra költöttem az valahol a nulla és a hulla között mozgott... Na jó, nem, annál kicsit feljebb volt, néha vettem kaját, meg ha szétcsesztem a régit, akkor egy új fekete pulcsit... de amúgy így is az volt a lényeg, hogy volt pénzem... és őt pedig nem akartam lehúzni az én hülyeségem miatt. Úgyhogy úgysem engedtem volna, hogy esetleg bármilyen okból kifolyólag is visszautasítsa a pénzt.

Nem tudom miért, de valahogy örültem neki, hogy már csak kettesben vagyunk a bárban. Csak ő volt és én, a háttérben valami zene szólt halkan, amit alapból senki nem hall ha tele a hely, mert annyira elnyomja az emberek beszélgetése. Jól esett ez a kis csönd, bár az még jobban esne ha kicsit többet tudnánk beszélgetni, és az ő hangját hallhatnám, ha már ez eddig annyira nem jött össze. Mikor bocsánatot kért, hangja picit meglágyult, hirtelen nem volt olyan kemény, vagy kínzott a hangja, mint az előbbiekben mikor megpróbáltam vele beszélgetni.
- Elég sok rossz dolog történt már velem, ez semmi volt ahhoz képest... - Legyintettem egy kisebb mosollyal az arcomon. Nem tudtak volna semmi rosszat tenni velem valószínűleg. Csatak részeg volt mind a kettő, talán meg se tudtak állni a lábukon rendesen. Főleg mint, hogy aztán tényleg kiderült, csak a pofájuk volt nagy és semmi több. Mondjuk ehhez kellett Ő. Akire nem is számítottam, és "komoly" beszélgetésünk után gondoltam volna, hogy már el is slisszolt a helyről mikor kimondtam, hogy záróra van. És most mégis itt van még mindig... de vajon miért nem ment el az első adandó alkalommal?
Kicsit várnom kellett rá, de elmondta a nevét. Aaron James Thompson... egy pillanatra el is mosolyodtam ahogy aztán folytatta monológját arról hogy igazából teljesen mindegy, hogy hogy fogom hívni, főleg hogy már többet úgyse fogunk találkozni. - Aaron... soha ne mond, hogy soha. Nem tudhatod mit hoz az élet! - Mosolyogtam rá egy széles mosollyal, mert tényleg így gondoltam. Én is nagyon sok mindenre mondtam még, hogy áhh én soha. Aztán mégis megtettem! Ilyen ember is volt az életembe akire azt mondtam, hogy én már pedig nem fogok összefutni többet, és láss csodát, nem is egyszer volt "szerencsém" vele találkozni a későbbiekben. Bár ez nem jelentett semmit, mivel aztán lazán elsétáltam mellette.
- De tetszik a neved... szép! - Tettem még hozzá két elmélkedés között
Kicsit meglepődve pislogtam rá, mikor azt mondta segítene feltakarítani, és nem tudtam, hogy ezt most tényleg komolyan gondolja, vagy csak puszta udvariasságból kérdezte meg, és amúgy a háta közepére nem kívánja, hogy velem takarítson. - Megköszönöm, ha segítesz takarítani, viszont a pénzt nem fogadom el! - Ráztam meg fejemet, és toltam el finoman kezét, amiben a pénzt tartotta. Simán kimagyarázom magam, hogy mi történt, igazából nem félek attól, hogy mit fog szólni a főnököm. Úgyis az utolsó estém, feltakarítok, bezárok, bedobom a kulcsot a postaládába neki, és soha többet nem fogok erre járni. Nem fogom kifizettetni vele, főleg, hogy szerintem nem ő tehet róla.
- De azért kedves vagy, de tényleg nem szeretném! - Tettem hozzá, és közelebb léptem hozzá még egyet, hogy elé kerüljek, és ne legyen köztünk annyira nagyon sok távolság. Reméltem, így hogy kettesben vagyunk talán kicsit megengedőbb.
- Ketten vagyunk, szóval megtennéd, hogy ezt nem teszed fel többet addig? - Elég halkra vettem a hangomat, magamat se értem miért. Elég lágyan szóltam hozzá, hátha ezzel bármit elérek, de kötve hiszem. Óvatosan nyúltam felé, és lassan húztam le kapucniját. Igenis zavart, mert ez olyan volt mintha még ezzel is elszeretett volna zárkózni tőlem. Azért persze igyekeztem nem hozzáérni arcához, hogy ne ijesszem el ezzel megint, mert előzőleg elég rosszul reagálta le mikor hozzáértem épp csak egy pillanatra.

Engem speciel félelemmel töltött el, hogy kettesben vagyok ezzel a nővel. Már nagyon régen nem voltam kettesben senkivel Flipperen kívül, főleg nem egy nővel... Ha egyedül voltam, könnyebb volt, mert nem volt kit bántani, ha tömegben voltam, az is jobb volt ebből a szempontból, mert tömegek ellen is ritkán vonultam csatába... ez most viszont így nagyon rossz volt, mert kettesben voltam egy szép, kedves, és... túl közvetlen nővel, aki valamiért baromira nem vette a lapot, hogy rossz ember felé közeledik... én pedig féltem, mert ha bántanám, még csak egy szál szemtanú sem volna, akinek az esetleges közbelépése, még ha nem is volna fizikailag segítség neki, de ha közbelépne valaki, legalább remélhetném, hogy az ő hatására észre térek, és abbahagyom magamtól, bármit is tennék épp a nővel...
Csakhogy itt senki sem volt, csak ő és én. Se tanú, se segítség... csak mi. Ezért is kellene mennem...
Mégis maradtam...
- Ez is túl sok volt... - feleltem neki mormogva az orrom alatt, és még a puszta gondolat is felnyomta a pumpát az agyamban, hogy bárki bármi módon bánthatta őt... Ha azok a fickók ennél messzebb mentek volna, nem hagytam volna rajtuk végtagokat... ebben egészen biztos voltam, magamat ismerve, és... a másik felet ismerve... élveztem is volna... és nem azért, mert megérdemelték volna, hanem mert a jobbik énem is jóváhagyta volna a dolgot, hogy megtörténjen velük, mert ő jót akart ennek a lánynak, csak jót, és semmi rosszat...
- Pedig nem nehéz kitalálni. Általában rosszat, rosszal nyakon öntve - mondtam, mély meggyőződéssel, lévén, volt benne gyakorlatom bőséggel. Ahogy abban is, hogy aki egyszer az életembe keveredik, az rövid úton ki is keveredik, például a szüleim, mind a kettő, minden nevelőm, meg az az egy nő, aki volt... már igazából csak azt várom, szegény Flippert mikor csapja el egy kamion... szegény már így is túl sokat bírt ki mellettem, pedig nem régóta van velem. Ez a lány sem jön többet... ha meg mégis jönne, rövid úton biztosan meghalna, és mivel ezt nem akarom, nem is akarom, hogy még máskor is megjelenjen az életemben... inkább éljen, jó távol tőlem...
Kicsit elnevettem magam, ahogy megdicsérte a nevem... amúgy is olyan furcsa volt a szájából hallani... már úgy megszoktam, hogy nem hallom... előtte meg főleg parával mondták ki, vagy undorral, vagy tök óvatosan, mintha égetné a nyelvüket... fura volt olyantól hallani, aki valami érthetetlen okból baromira nem hajlandó félni tőlem...
- Nem illik hozzám... - ráztam meg kissé a fejemet, és közben rá pislogtam. Nem hát, miért is illene? Nem olyanok adták, akik már valamennyire ismertek, vagy próbáltak megismerni... hanem olyanok, akik hittek rólam valamit, ami nem vagyok, és sosem voltam, nem is leszek. Bár valahol van benne némi vicc, elismerem, hisz két bibliai alakról, meg egy gépfegyverről elnevezni egy angyal-démont... jó vicc, Isten biztos szakadt a nevetéstől, amikor először meghallotta. Lehet, hogy azóta se csinál semmi mást, csak rajtam röhög... Mondjuk, akkor legalább egyikünk élvezi a dolgot.
- De a te neved tényleg szép. Az Adeline azt jelenti, "nemes, nemesség", a Rose meg "rózsa, virág", szóval a szüleid jól választottak, tulajdonképpen "nemes virágnak" neveztek el... illik hozzád - magyaráztam óvatosan, habár távol állt tőlem a gondolat, hogy bókoljak neki... csak úgy eszembe jutott... az ember néha olvas érdekes dolgokat a naptárban a névnapos nevek mellett ugye... szóval tudtam néhány névről, mit akarnak jelenteni elméletben... és ezért is tudtam, hogy az enyémek baromira nem passzolnak hozzám.
Azt nem értettem, miért nem akarja elfogadni a pénzt... meggyőződésem volt, hogy ezzel csak magának csinálna gondot, és ezt pedig én nem akartam engedni. Az egész az én saram volt, nem bűnhődhet miattam valaki más...
- Segítek - bólintottam, de ahogy a kezemhez ért, torkomra forrt a szó egy bő pillanatra. A kezemre néztem, aztán az övére. Mire felpillantottam, megint közelebb jött... és én nyeltem egy újabb nagyot. Mire a tekintetem az övébe ért, szemeim újra esdeklőn meredtek rá. Annyira szerettem volna, ha érzi a veszélyt, ami rá les...
Közbe akartam avatkozni, esküszöm az égre, nagyon szerettem volna hátralépni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Álltam ott, mint egy kínlódó hülye...
- Nem szabadna ezt csinálnod... ha engem kérdezel, rém gyengén működnek az önfenntartó ösztöneid... - Mondjuk, én dumálok, akinek az önuralma annyi, mint egy alkoholistának, ha beszabadul zárás után egy kocsmába. Teljes mértékben nem azt tettem, amit kéne, győzködöm magam, de amit igazán meg kellene tennem, nem teszem... pedig annyira el kéne húznom innen a francba, én mégis itt állok, centikre tőle, és... a világon semmit sem teszek, hogy megóvjam magamtól...
Ahogy akkor sem állítottam meg, amikor megszólalt, s a kezét sem tartottam vissza, mikor láttam felém közeledni. Nem mondtam, hogy ne tegye, s még mindig nem léptem odébb sem...
Észrevettem, mennyire próbál nem hozzámérni, de nekem már attól is görcsben volt a gyomrom, hogy a keze a bőrömhöz olyan közel volt... egy felem pedig akarta, vágyta az érintését... amit nem szabadott volna... mert a másik fél... nem az, nem a sötét, hanem egy másik, másik fél az szerette volna ha a bőrünk összeér... Zavaros volt ez az egész, érthetetlen, és teljességgel lehetetlen!
- Szerintem sokkal jobban járnál, ha nem csak ez... de egy kontinens is lenne közöttünk. Vagy egy bolygó. Vagy kettő - jegyeztem meg mélázva, hangosan, és habár nem szívleltem ezt az állapotot, a kedvéért... amit szintén nem szabadott volna figyelembe vennem igazából... de a kedvéért úgy hagytam, lenn a kapucnimat. Végülis, ha jól megnéz és megjegyez, legalább emlékezni fog rá biztosan, hogy kit kell jól elkerülnie.
- De akkor állapodjunk meg - gondoltam ekkor ki valamit, és habár meg kellett feszítenem magam miatta, de rávettem magam, és míg szabad kezemmel a kezéért nyúltam, a másikkal szépen a tenyerébe raktam a nálam levő pénzt, aztán rákulcsoltam az ujjait a bankjegyekre. Aztán persze gyorsan el is engedtem a kezét. - Én nem húzom vissza a kapucnim, amíg itt vagyok, és te berakod ezt a pénzt a pénztárgépbe, cserébe a kárért, amit okoztam. - És én igazán megpróbáltam rá szépen nézni... hogy ne utasítsa ezt vissza... Bár úgyse hagytam volna, ha mást nem, beraktam volna a pénztárba én magam a pénzt, mikor ő nem figyel, de... azért én inkább jobban szerettem volna nem a háta mögött intézni a dolgot.

- Nem kell engem annyira félteni! - Legyintettem. Ennél már csak rosszabb történhetett. Mondhatni volt időm megszokni a sok bunkót, mióta ilyen helyen dolgozok. Balhék, cinikus megjegyzések, olyan részeg emberek, akik flörtölni próbálnak velem... már mondhatni együtt jár ezzel a melóval. Gondoltam rá, hogy mást csináljak, de egyszerűen nem találtam olyat ami tetszene is, plusz annyit fizetne mint ez a hely. Mindezek után csak egy középiskolai végzettségem van, és nem tudtam egyetemre menni, így a lehetőségeim korlátozottak voltak. Ilyen szempontból átkozom a szüleimet, hogy amint elvégeztem a középiskolát, már vágtak is ki engem otthonról, én pedig kénytelen voltam ilyen munkát vállalni anno 18-19 évesen. És bármennyire szeretnék tanulni, egyszerűen nem lenne időm a munka mellett, de igazából pénzem se, maximum ha azzal kapcsolatban is hitelbe vágnám magam...
- Sok rossz van az életben, akár többszörösen... de én próbálom azért a jó oldalát nézni a dolgoknak. - Húztam picit össze szemöldökeim. Én mindig is olyan voltam, hogy hiába történik sok szar, akár egymás után, próbáltam a pozitív oldalát nézni. Ha meg nem találtam pozitív oldalt, akkor pedig próbáltam jobbá tenni a helyzetet. Sose hagytam, hogy a szar ellepjen, ha ezt lehet így mondani.
- Te lehet úgy gondolod nem illik hozzád, de szerintem pedig jó. Úgy hiszem, hogy az embert meghatározza az, hogy milyen nevet kap. - Mosolyodtam el. Ahogy néztem őt, rájöttem, hogy mennyire nincs rendbe önmagával, és az életével. Mármint nagy részben csak a negativitást lehetett tőle hallani, és ez teljesen ellentétes volt azzal mint ahogy én gondolkodok. Ezért volt furcsa és érdekes számomra Aaron... sose szerettem ha valaki ennyire negatív. Talán ha kicsit hagyná magát, akkor tudnék neki segíteni. Egyáltalán érnék vele valamit? Vagy szeretné ezt egyáltalán tőlem? Egy ismeretlentől?
- Nem hiszem, hogy a szüleim ebbe belegondoltak... a "nemes virágjukat" itt hagyták egy büdös bárban dolgozni... - Nevettem fel egy pillanatra és csak ezek után esett le, hogy nem ez volt a megfelelő reakció. - Még senki se mondta, hogy illene hozzám ez a név! - Köszöntem meg kb. burkoltan amit mondott, mert igazából jól esett, hogy ezt mondta. És nem is tudtam a neveim mögöttes tartalmát. Ezek szerint okos... vagy csak túl sokat olvassa a naptárakat, esetleg az újságban az épp aktuális névnapokat. De mindegy is, nem az a lényeg hogy ezt miért tudta, vagy honnan.
Egyáltalán nem ellenkezett mikor közelebb léptem hozzá, és felé nyúltam kezeimmel, pedig mindezt olyan lassan tettem... direkt ezért, hogy ha menekülni akar, akkor mehessen. Kitudjon bújni érintésem alól, de nem tette. Csak állt ott előttem, és ahogy néztem rá, egy halvány mosoly jelent meg arcomon. Egyáltalán nem az a magabiztos mosoly ahogy eddig, inkább tűntem egy zavarban lévő kislánynak, mint egy felnőtt nőnek, mert még én magam is meghökkentem a dolgon, hogy ennyire hagyta magát. Talán megenyhül nekem? Vagy csak már megint túl sokat képzelek bele a dolgokba. Inkább hagyja magát, és előbb szabadul logikával él lehet.
- Nem csináltam semmi rosszat... az ösztöneim pedig teljesen a helyén vannak, sosem csalódtam még bennük... - Magyaráztam meg igazamat, mert el se tudtam képzelni, hogy mi veszélyes lehetne benne.
Többször is felötlött bennem a gondolat, hogy még egyszer hozzáérjek arcához, de nem akartam, hogy kiakadjon. Pedig annyira szívesen hozzáértem volna arcához, vagy érinthettem volna meg akárhogy... az arcát, a kezét. Valami oknál fogva, annyira vágytam rá, és nagyon megerőltettem magam, hogy ne tegyem meg.
- Szerintem nem ilyen rossz a helyzet, hogy ennyi mindennek kéne köztünk lennie. - Húztam fel kicsit szemöldököm és értetlenül néztem rá, miközben még mindig elég közel voltam hozzá, de már a kapucni nem volt a fején, és nem is vette vissza. Talán egy kicsit ujjongtam is magamba emiatt.
- Legyen... megegyeztünk. - Most valahogy nem akartam ellent mondani neki, főleg hogy ő adta a kezembe a pénzt. Ez valahogy annyira kizökkentett, hogy rögtön elfogadtam amit mondott.
- Akkor ezt berakom, és utána kezdjünk takarítani... - Mosolyogtam és el is távolodtam tőle, hogy a pénztárgéphez lépve, berakjam a pénzt. Egyáltalán nem volt kedvem takarítani, de legalább örülhetek, hogy nem kell egyedül csinálnom. Viszont még mielőtt megkezdhettük volna, a pultból kivettem egy üveg tequilat, és két feles pohárral a kezembe mentem vissza hozzá. Kitöltöttem mindkét pohárba és az egyiket felé nyújtottam. - Előtte innod kell velem egyet! - Mosolyogtam igen csak meggyőzően.

Rosszallón lestem rá a szemem sarkából.
- Magadat is sokkal jobban kellene féltened. Fogalmad sincs, mennyi rossz dolog történhetett volna ma este, vagy mennyi történhetne még veled, míg velem vagy... - kioktatón csengett a hangom, ahogy beszéltem. De meg is érdemelte. Az ember azt gondolná, egy olyan fiatal nő, aki Los Angelesben egy bárban dolgozik, tisztában van vele, milyen veszélyek lesnek rá, főleg akkor, ha ilyen... szép, és ha ilyen ruhákban mászkál, mint amikben ő is teszi. Még csak nem is én vagyok az egyetlen veszély, amivel nem törődik, de az egyszerű emberi veszélyekkel sem érzem, hogy kellően tisztában lenne, és komolyan venné őket... ez pedig aggasztó és dühítő volt... bár arról fogalmam sincs, miért engem aggasztott és dühített... miért nem őt, vagy akárki mást!
- Akkor szerencsés vagy, hogy te már láttad a jó oldalt. Vagy hogy egyáltalán, neked van jó oldal is. Nekem két rossz jutott. Egyik rosszabb, mint a másik. Nekem olyan nem létezik hogy jó - ingattam a fejem, és az ő szemszögéből ez biztos negatív életfelfogásnak tűnik, amit már sok "nem tudótól" megkaptam, de én mindig úgy voltam vele, hogy addig, míg valaki nem ismeri a családtörténetem, és nem úgy mondja, hogy létezik nekem jó is, addig csak üres beszédnek érzem, amit mondanak, mert fingjuk nincs róla, milyen egy igazán szar élet... és milyen az, amikor nemhogy rossz lapokat oszt az élet, de lapokat se kapsz, eleve kudarcra vagy ítélve...
- Ja... és a nevelés is, meg a külső hatások, tudom... az meg főleg meghatároz, ha megszületsz, és kidobnak az utcán, mert a francnak se kellesz, és onnantól minden amit kapsz, csak könyöradomány - forgattam meg a szemeimet. Ha engem meghatároz a nevem, akkor... ööö... pff... passz... lehet hogy sortüzet kéne nyitnom pár másik bibliai alakra, csak az a gond, hogy a telefonkönyvben ritkán szerepelnek... Nem tudom... Nekem azt akarták hinni, áldás vagyok, szerintem átok... és egyelőre nagyon én állok nyerésre... 1721-0 a javamra...
- A tieid akkor legalább felneveltek, mielőtt kidobtak. Máris jár nekik ezért egy kövér pluszpont, ha engem kérdezel - vélekedésem bizonyára lényegtelen, hiszen a világon semmi, de semmi közöm sincsen Adeline életéhez, a szüleihez, a kapcsolatukhoz, és úgy kb. semmihez sem, amit tesz, mond vagy gondol... akármiről és akárkiről, nem még a szüleiről. De ha én nézem, akkor ez alapján legalább volt neki a szüleivel 18-20 boldog éve gondolom... körül-belül... nekem jutott talán másfél perc, vagy annyi sem az anyámmal, ami pedig az apámat illeti, hát... hagyjuk is. Neki nem állt módjában elhajítani engem csecsemőkoromban, hát megtette pár évvel később. Egykutya. Adeline viszont legalább esélyt kapott az övéinél... az is jobb, mint a semmi.
- Szerintem illik... szép vagy mint a virág, és biztos nemes lelkű, hiszen leállsz egy ilyen bunkóval beszélgetni, mint én, aki ráadásul majdnem rád robbantotta a bárt... - A végét elharaptam. Azt mondjuk én sem tudtam, a bárral elboldogulnék-e... pár üveget szétpukkasztani vagy lelökni indulatokkal, az egy dolog, de egy épület egész más. Ráadásul akkor pipa voltam, meg... zaklatott... fene tudja... jó, az mondjuk most is megvan... A lényeg mégiscsak az, hogy eshetett volna baja is miattam, ő mégis itt van...
- Minden, amit teszel... attól a pillanattól fogva, hogy először megszólítottál, rossz. Veszélyes rád nézve. Egyáltalán nem érzed a veszélyt, ami les rád. Az ösztöneid vagy nagyon rosszul működnek, vagy szabadságra mentek... - válaszoltam neki. Az, hogy beszél velem, hogy minden ridegségem ellenére újra és újra közeledni próbál, hogy újra és újra megérint, barátkozna, vagy tudom is én mit szeretne... mindez azt engedi sejteni, hogy az őrangyala részeg, alszik, vagy halott... az ő ösztöneivel együtt, amiknek meg kéne súgniuk, hogy egy fenevaddal pacsizik... Éreznie kellene, és mégsem érzi! És ez baj!
- Igaz... ennél rosszabb. A legjobb az volna, ha te itt lennél, én meg mondjuk egy másik univerzumban... mert az univerzumok közt nemigen van átjárkálás, és akkor biztonságban lennél tőlem... az volna a legjobb szerintem. - Esküszöm, meztelennek éreztem magamat a kapucnim nélkül. Nem akartam, nemhogy az ő szeme előtt lenni ennyire, de senki más szeme előtt sem akartam látszani ennyire... Sokkal jobb volt nekem a kapucnim rejtekében, elrejtőzve... Szívem szerint még a szárnyam is magam köré tekertem volna, biztos, ami biztos, nemhogy a kapucnim... és akkor csak egy nagy fekete gumó lennék...
Amikor beleegyezett, hogy elfogadja a pénzem, az, őszintén megvallva, annyira meglepett, hogy ahogy hamarosan piával tért vissza hozzám, és azzal jött nekem, hogy inni akar velem, jelen idegállapotomban és zavart kettyósságomban ellent sem mondtam neki, sőt...
Nem mintha nekem számított volna, viszont azért észnél kellett volna lennem, hogy neki viszont árt a dolog, és ha ő gátlásait vagy beszámíthatóságát veszti, az... az komoly bajokkal járhat...
Mégis elvettem tőle a poharat... viszont azért szó nélkül mégsem hagyhattam, egyszerűen nem tehettem...!
- Muszáj vagyok figyelmeztetni téged, hogy egyetlen pohár ital rám nincs semmilyen hatással, mindegy mit töltenél a pohárba. Viszont, rád bizonyosan hatással lesz, és ha megváltozik az ítélőképességed, ami eddig sem volt számomra kielégítő, akkor pedig veszélybe kerülhet az életed... mármint, annál is jobban, mint amennyire már most is veszélyben van, csak mert itt vagy velem - figyelmeztettem, határozott éllel a hangomban, és bár az ő pillantása, és mosolya igazán nagyon meggyőzőek voltak, tényleg szívesen ittam volna vele, de számolnom kellett vele, hogy amit én megiszok, és amit ő megiszik, az nem azonosan hat majd mindkettőnkre. Ha ennyire nem félti tőlem az életét józanul, nem mertem belegondolni, vajon mit kezdene velem ittasan... így sem tapasztaltam még nála semennyi önvédelmi reflexet sem... és mivel nem tudom hogy mennyire bírja az italt... nem tudtam azt sem, mennyire képes olyankor védekezni, ha iszik...

Nem értettem miért félt engem magától. Nem úgy vettem észre, hogy egy erőszakos állat lenne, inkább tűnt az ártatlan fajtának, szóval hiába hangoztatta, teljesen lepattant rólam mondatai azon része, ahol azt mondta veszélybe vagyok, vagy félnem kéne tőle. - Szerintem pedig kicsit túlaggódod a dolgot. Eddig is remekül tudtam vigyázni magamra.. - Mondtam teljesen komolyan, mert tényleg így gondoltam. Nem éreztem azt, hogy nekem lenne mitől félnem, főleg vele kapcsolatban, és nekem eddig tényleg nem csaltak a megérzéseim.
- Hozzáállás kérdése... és az se hátrány ha van melletted valaki. Akkor rögtön pozitívabb lehet a helyzet. Mindenkinek szüksége van valakire! - Vázoltam meglátásaimat. Ha rossz is a helyzet, és van az ember mellett valaki, az rögtön javít a dolgokon. Egy szerető társ, de akár egy barát is segíteni tud egy ilyet helyre hozni. Akár gondolkodásban, akár közérzetben... egy ölelés is sokat tud már segíteni, vagy akár hogy legyen valaki akinek kitudod önteni a szíved.
Kicsit hevesen reagált arra a dologra, hogy az embert meghatározza, hogy milyen nevet kap. Ezek szerint, ahogy leszűrtem szavaiból, elhagyták a szülei, én meg itt nekiálltam panaszkodni, hogy engem is elhagytak mikor 18 lettem. Ezért elkezdtem rosszul érezni magam, mert ebbe viszont nem gondoltam bele, hogy vele milyen ilyen dolog történhetett. - Bocsánat, nem gondoltam volna, hogy veled ez történt. - Sütöttem le szememet, és annyira szégyelltem magam, hogy nem is néztem a szemébe. Nekem legalább örülnöm kellett volna, hogy az én szüleim felneveltek és velem voltak amíg úgy érezték, hogy kellenek nekem. Mert végülis olyan szempontból igazuk lett, hogy egyedül is remekül boldogulok. Az más kérdés, hogy legalább két három hónapja fel se hívtak... de ez sokkal több ahhoz képest, hogy ő talán soha nem is találkozott a szüleivel.
- Nem is vagy bunkó, örülnék, ha ezt befejeznéd. Észrevettem, hogy nem szereted annyira, ha hozzád érek, szóval ha ezt nem fejezed be, akkor megint megfogom tenni. És ezt vedd fenyegetésnek! - Mondtam halál komolyan, és kicsit talán össze is szűkültek szemeim, és próbáltam nagyon csúnyán ránézni, hátha ezzel elérek valami hatást. Muszáj voltam valamit mondani erre, mert folyamatosan csak magát ócsárolja, amit nem annyira jó hallgatni hosszú távon. Szóval megfenyegetem ha kell... akkor talán abbahagyja, ha állítólag annyira veszélyes ember, és ennyire nem akarja, hogy a közelébe legyek.
- És mi van akkor, ha én nem akarom, hogy ez univerzum legyen köztünk? - Sóhajtottam fel jó mélyen, miközben szemeit kémleltem, és arcához közel lévő kezeim elkezdtek közeledni bőréhez, és tudom az előbbiekben megfenyegettem, hogy hozzáérek ha hülyeségeket beszél magáról, de nem bírtam magammal, és ujjbegyeimmel végigsimítottam arcélén. Szívem kicsit hevesebben kezdett verni ennek hatására, és ajkamba harapva fogtam vissza egy kisebb sóhajt. De akkor visszahúztam kezemet, és léptem tőle hátra egy lépést... nem tudom miért, de ahogy reagált érintésemre, egy picit mindig félve, és gyorsan hagytam abba ezt a tevékenységet, mert kitudja most hogy fog reagálni.
Túlságosan is egyszerűen egyezett bele, és vette el tőlem a poharat, de azért előtte figyelmeztetett. - Remekül bírom az alkoholt. Máskülönben már nem dolgoznék bárban! Nem kell ennyire féltened! - Mosolyogtam rá, és összekoccintottam poharainkat, amit ezek után le is húztam, és egy kicsit fintorogva, köhintettem fel. - Húú ez erős. Kérdés te mennyire bírod az alkoholt! - Nevettem fel, és vártam, hogy ő is mikor fogja meginni a pohár tartalmát.

Úgy nézhettem rá, mint egy megveszekedett őrültre szokás... Még hogy túlaggódom a dolgot... ez volt eddig az elmúlt három évtized legjobb vicce, amit hallottam, milyen kár, hogy nem tudtam rajta nevetni...
- Fogalmad sincs a világról - lesajnálón néztem végig rajta, bár azzal igazából csak az iránta érzett aggódást próbáltam meg elleplezni. - Eddig sem vigyáztál jól magadra, csak valószínűleg mázlid volt. Ha nem lettem volna itt, az a két marha bármit tehetett volna veled! Elég sokféle szörnyű dolgot! De most hogy itt vagyunk ketten, én is tehetnék veled akármit, halvány reményed sem lehetne a megmenekülésre... főleg, hogy még csak azt sem vagy hajlandó megérezni, hogy menekülnöd illene. Egyáltalán nem érzed a veszélyt, ami őszintén kétségbeejtő! - A végére már a hangomat is felemeltem, ami engem riasztott meg a legjobban... Hogy már épp csak nem kiabálok ezzel a vadidegen nővel, hogy legyen már hajlandó félni tőlem végre... Többek közt, azért is, mert az istennek se volt hajlandó megérteni, hogy félnie kéne... kellene... muszáj!
Meg azért is, mert rettenetesen hosszú idő óta nem beszéltem már senkivel ilyen hosszan, és nem is akartam... vagyis de... és mégsem tettem, és most vele mégis megteszem, pedig nem is akartam... nem is akarnám... vagyis akarnám, de nem szabadna... de csinálom...
- Nem értünk egyet - ráztam meg a fejem. Nem, én úgy gondoltam, ha valaki mellettem van, az a valaki meghal, vagy baja esik, vagy elmenekül. Ahogy volt ez mindig is... és pont. Ennyi. Ez így van, így volt, így is marad, és nem tudna olyat mondani, vagy tenni, ami miatt ezt másként látnám...
- Nem kell bocsánatot kérned, nem te csináltad - mondtam, és megpróbáltam úgy tűnni, mint akit nem bánt a dolog. Holott, persze, bántott. Dühített, elszomorított, hogy senki ember fiát, vagy Istenéit... nem érdekeltem soha. Se a fiait, se a lányait, se őt, se senkit... Aki csak tehette, rúgott belém egyet, aztán elhajított. De már mindegy. Ha ők jönnének bocsánatot kérni, az se érdekelne, nincs rájuk szükségem...
Kicsit elnevettem magam azon amiket mondott, ahogy próbált fenyegetően viselkedni... összeszűkült szemekkel nézni rám... nem tudom mi volt a célja, de rossz vágányon állt a vonata, ha engem kérdez...
- Ha a "bunkó" nem tetszik, vajon mit szólnál az igazsághoz, hm? Adeline... - nehezen, de próbáltam átgondolni, mielőtt megszólalok -, te egy nagyon nagy hibát követsz épp el! Velem akarsz barátkozni, vagy... nem is tudom mi a célod... és nem vagy hajlandó meghallani, amit mondok... pedig meg akarlak védeni magamtól, mielőtt belehalsz az ismeretségbe... - néztem őt, szinte már esdeklőn.
Akárhogy is néztem, kétségbeejtőnek, dühítőnek, aggasztónak, és bosszantónak találtam, hogy ez a lány nem és nem hallja meg az intő szót... talán megint össze kellene törnöm valamit, hogy meghalljon?!
Arra direkt nem tértem ki, hogy nem is konkrétan az érintésekkel van a baj, hanem azzal, hogy Ő érint meg... és az ő érintésétől bizsereg a bőröm, és hevesebben kezd el verni a szívem, amit nem tudok mire vélni, és nem is akarom érezni... bármennyire is jól akarna esni...
Nem tudtam hogyan mondhatnám el kíméletesen az igazat, arra vonatkozóan, hogy micsoda ő, ha a közelemben akar lenni... viszont mielőtt kifundálhattam volna a választ, megint csak a kínzásomba kezdett... s érintése nyomán pedig mintha csak szikrák ugrottak volna ki bőrömből, úgy éreztem magamat. Becsuktam szemeim, arcom elfordítottam tőle, hogy ne lássam, és hogy keze közeléből mentsem bőrömet...
- Légy szíves... ne csináld ezt...! - hangom fojtott, de követelőző volt. - Nem tudod mit kísértesz! Nem tudod... mennyire nehézzé teszed... - Egy normális világban, azt hiszem... már régen hagytam volna magam, hogy elszakítsam köteleim, és... és... nem tudom... azt hiszem megcsókoltam volna... mert ahányszor ránéztem, megdobbant a szívem, erősen, és összeszorult a gyomrom, fájdalmasan... Bizsergett a bőröm, ha hozzámért, és fájt, mikor elhúzódott, és féltem, hogy ha átszakad önuralmam gátja, és teszek vele valamit, akkor kiszabadul a másik én is, és... akkor nem lesz ami megvédje őt a sötétségtől... attól, ami ártana neki...
Egy normális világban örülnék, annak, amiket mond, annak, hogy ilyen kedves, meg törődő... de ebben a világban csak félelem áramlott ereimben mindettől... mert ő nem védi meg magát, szóval nekem kell...
És nem értem, eleve, hogyan képes erre velem... hogyan tud ilyesmit kiváltani... és miért váltja ki?!
Néztem, hogyan húzza le a pohár tartalmát, és hallgattam. Erősen kételkedtem benne, hogy mennyire is tudhatja vajon ő remekül viselni az alkohol hatásait... hiszen ember. Higgyen ő bármit is, ezerszer jobban hat ez rá, mint rám, így hát, úgy tettem ahogy akarta, felhajtottam az italt, egyszerűen, gyorsan, és visszanyújtottam neki a poharat.
- Szerintem nincs már annyi alkohol a bárban, hogy az rám hatással legyen - világosítottam fel, és bár ez idáig nem számszerűsítettem, mi kell ahhoz, vagy mennyi, hogy legalább csak megérezzem, de az biztos, hogy nem egy pohár, vagy akár egy üveg volt... Ő maga milliószor erősebben hatott rám, mint ez az ital. Tőle percek alatt túladagolva éreztem magam, pedig alig ért hozzám...

Kifejezetten furcsán reagált szavaimra. Minimum így nézett rám mintha őrült lennék, vagy szimplán hülye. Még mindig azt próbálta bemagyarázni nekem, hogy ő márpedig milyen veszélyes, most már egyre indulatosabban, és nagyobb hangerővel. Talán ezzel akart hatni rám, mert ahogy észrevettem, az emberek az hiszik, ha felemelik a hangjukat, akkor majd komolyabban veszik őket. Én pedig utáltam, ha kiabálnak velem, vagy felemelik velem szembe a hangjukat. Ezzel nálam semmit nem lehetett elérni, max annyit, hogy az egyént aki ezt teszi velem, ott hagyjam a fenébe, és most ebben az esetben is elég erősen elgondolkoztam rajta. - Tudod Aaron inkább te vagy kétségbeejtő... az egész gondolkodásod. Szerinted ez volt az első eset, hogy ilyen részeg fazonokkal kerültem össze? Persze jó volt, hogy itt voltál, de hidd el megtudtam volna magamat védeni ellenük... még ha ezt nem is hiszed el. Nem vagyok olyan gyenge nő, mint elsőre tűnök. - Magyaráztam neki kicsit indulatosan. Úgy bánik velem mintha egy gyerek lennék, akit mindig meg kéne védeni a világ bajaitól.
Ahogy sejtettem nem értem sokat a fenyegetéssel, és már megint elkezdtem kapni a kioktatást. És bármennyire jól hangzott nevem szájából, valahogy most ez érdekelt a legkevésbé. Nem értettem miért akart ennyire megvédeni magától, és épp ezért is lettem egyre idegesebb. - Rendben legyen! Akkor belehalok, gondolod hogy féltem az életem?! A legkevésbé se féltem, és épp ezért nem mondhatod meg nekem, hogy barátkozzak veled vagy sem... Vagyis te kihátrálhatsz ebből, de felhívom a figyelmed, hogy nem érdekelnek a következmények! - Mondtam már a végére úgy, hogy megemeltem már én is hangom mert egyszerűen máshogy nem is tudtam volna levezetni a bennem felgyülemlő feszültséget, amit ő okozott. Gyűlöltem ha megakarták mondani nekem, hogy mit tehetek, vagy hogy érezzek, és ő pedig most nagyon hatni akart rám, és elijeszteni akart. De azt nagyon próbálta... és eszméletlenül érdekelt, hogy miért, de egy ideig nem is akartam még rákérdezni miért is lenne okom igazából félni tőle. De talán nem akartam tudni... vagyis egyelőre nem, azért is húzom ezt a kérdést.
Érintésem nyomán becsukta szemét, és elfordította fejét, ezzel megszakítva a köztünk lévő "kapcsolatot", én pedig magam mellé ejtettem kezemet. Nem is értettem mit képzeltem magamról, mikor úgy gondoltam érdemes vele foglalkoznom. Teljesen reménytelennek kezdtem látni a helyzetet, ahogy reagált szavaimra, és tetteimre. Nem érdekeltem, és még pluszba minél messzebb akart tolni magától, ami kifejezetten rossz érzés volt, és ha gyengébb lennék, már rég a könnyeimmel küszködnék kínomban. De egyelőre csak azt éreztem, hogy a torkomba dobog a szívem. - Rendben akkor nem nyúlok hozzád többet... - Mondtam miután nyeltem egy nagyot.
- Akkor hagyjuk... - Mondtam, és kitöltöttem magamnak még egy pohárral amit rögtön fel is hajtottam. Nekem szükségem volt még egy pohárra, őt most ebben az esetben nem kínáltam meg. Ahhoz túlságosan ideges voltam, és sértett, amit ő okozott. Ezek után nem is szóltam hozzá, hanem kerítettem egy rongyot, meg egy szemetes zacskót amivel a pult mögé sétáltam és leguggolva a földre először az üveg szilánkokat kezdtem el összeszedni a földről, nem is törődve vele ha esetleg elvágom a kezem. Ezzel Aaron-nak meg is adtam a lehetőséget, hogy elmenjen és ahogy ő akarta, soha többé ne is találkozzunk. Nem tudtam már, hogy mit csináljak vele. Úgy tűnt teljesen megtörhetetlen, és akár szaltózhatnák is neki az se nagyon érdekelné.
Miközben elmerültem gondolataimba és próbáltam lenyugtatni magam, végül csak sikerült megvágnom a kezem, mire felszisszentem, és fenekemmel lehuppantam a padlóra a hirtelen jött fájdalom miatt. - A francba... - Szitkozódtam halkan, szinte alig hallhatóan.

Hát persze... hát persze, hogy az én gondolkodásommal van a baj, nem is mással, persze, hogy én hibázok, én tudom rosszul, én gondolkodom rosszul, és ő pedig nagylány, és képes megvédeni magát... hát hogyne, persze... miért is reméltem, hogy megérti, hogy fel bírja fogni, valójában mekkora veszélyben is van! De persze nem... nem is az, hogy legalább tőlem kezdene végre félni, nem, csupán csak a szavaimban való hibát, a rossz felfogásom véli felfedezni... nem az igazságot a szavaimban, nem az igazságot a valós világról, mely valójában sokkal sötétebb, mint hiszi, és sokkal több veszély les rá benne, mint szájaló részegek...
- És mond csak, általában hogyan intézed el a részeg alakokat? Erélyesen rájuk szólsz? És mi történik, ha nem fogadnak szót? Sörösüveget vágsz hozzájuk? Segítségért kiáltasz? Ha én most rád támadnék, mit tennél ellenem? Sikítanál? Nem hall senki! Ütnél, rúgnál? Meg sem érezném! Harapnál, karmolnál? Semmit sem érnél el vele! Ha olyan kemény csajnak hiszed magad, mond el, mégis hogyan védenéd meg magad tőlem?! - szinte követeltem a felvilágosítást, hiszen én nagyon jól tudtam, tudni véltem, ellenem nem érne semmivel semmit... ha ÉN nem állok le valamiként, akkor... akkor ő nem bírna el velem... Ő azt hisz, elbír a rossz emberekkel, pedig... csak arról van szó, hogy még eddig nem találkozott IGAZI rosszal, igazán gonosz lénnyel...
Kétségbeejtően nemtörődöm volt, és annyira... annyira tudatlan, buta... bátor akart-e lenni, vagy csak azt akarta mutatni hogy az, nem tudom... de számomra egy buta ember volt, aki nem érti, elképzelni sem tudja, nem is akarja, hogy léteznek olyan szörnyű gonoszok a világban, amikkel nem bírhat el, csak mert hisz benne hogy mégis...
- Nem érdekelnek a következmények... - csóváltam a fejem lemondóan, megismételve, amit ő mondott. - Fogalmad sincs, milyen világban élsz valójában... Nem tudsz te semmit! Engem igenis érdekelnek a következmények, miattam a Pokolba juthatsz, és eléggé gyorsan, ha így folytatod! És ha téged ennyire nem érdekel az életed, akkor jó, kénytelen leszek úgy megvédeni az életed, hogy te nem segítesz! - Az már más téma volt, hogy ehhez ugyebár fognom kellene a sátorfámat, és elhúzni a vérvörös frászba... én meg még mindig itt téblábolok, veszekszek egy nővel, akivel nem kellene, és bizonygatom neki az igazam, arra várva, hogy ő hagyjon itt, miközben én vagyok az, akinek fognia kellene magát, és el kellene húznia nagyon messzire innen...
Mégis...
Rosszul esett hogy veszekedett velem, hogy nem érti, milyen nagy veszélyben van... Elszomorított, és dühített, és... bosszantott, hogy ennyire nem érti a dolgot... Nagyon mérges voltam érte, és úgy elkaptam volna és megráztam volna, hogy értse már meg...
De helyette álltam ott, mint egy hülye, és győzködni próbáltam...
Nem tudom, miért...
Azt legalább értettem, miért menekülnék az érintésétől, amire közben meg vágytam is... Jólesett, mikor megérintett, és többet akartam... meg kevesebbet is, mert olyasmit juttatott eszembe, amit nem akartam felidézni, érzéseket... gondolatokat... vágyakat... olyasmiket, amiket nem szabadott hagynom felszínre kerülni, mert gyengévé tettek, figyelmetlenné, óvatlanná, felelőtlen hülyévé... Nem engedhettem ezt, hiszen azt mondtam, megóvom az életét, akkor is, ha ő nem segít... de ehhez az kellett, hogy ő... vagy hogy én... hogy valamelyikünk nemet mondjon. Ő nem akarta. Nekem kellett...
De most mégis visszakozott. Azt mondta, nem érint meg többé, és ezen egy pillanatra el is mosolyodtam, mert örültem, hogy végre kezdi érteni...
Örülnöm kellett volna.
Nagyon kellett volna.
Mégis, amikor megivott még egy pohár italt, és azután szó nélkül, csalódottnak tűnve... otthagyott lógva... és pár pillanat múltán már a pult mögött szó szerint eltűnt a szemem elől... már nyoma sem volt arcomon mosolynak. Keserűségem elnyomta pillanatnyi sikerélményemet, a győzelmem kellemes íze egy pillanat alatt émelyítővé vált...
Újra csak nagyot nyeltem. Savanyú képemet jó volt hogy Adeline nem láthatta... és valahol örültem, hogy én sem látom őt. Azt gondoltam, most kellene meggondolni magam, és míg nem lát, lelépni, itt hagyni, és soha többé a környékre sem jönni...
Csak... az volt a baj, hogy rosszul éreztem magam. Mert láttam rajta... hogy megbántottam... és ez az érzés olyan volt, mintha a szívem lecsúszott volna a gyomromba, és ami a gyomromban volt, azt felpumpálta volna vissza a torkomba... én meg álltam ott, olyan képpel gondolom, mint akit pofon vágtak, mert igazából úgy éreztem magam...
Furán. Ami azt illeti... voltam egyszerre elég sok minden... csalódott... és dühös, és szomorú, és elégedett, és... nem is tudom, volt, amit fel sem ismertem... Azt tudtam, örülnöm kéne, örültem is, hogy megértette, hogy nem lehetünk barátok, de... azért szomorú is voltam, és... így most megint... rossz volt...
Már éppen megfordultam, el akartam tűnni a sötét éjszakában, amikor szisszenést hallottam, meg egy apró puffanást a hátam mögül, és visszafordultam. Már őt kerestem szememmel, amikor meghallottam szitkozódását.
A gondolkodást, mint lépést, kihagytam, helyette, pár sietős lépéssel megkerültem a pultot, és mire felmértem ésszel, hogy pont az ellenkezőjét teszem annak, mint amit kéne, már le is térdeltem hozzá az üvegszilánkok közé, amik nekem ugye nem tudtak ártani, maximum a nadrágom vághatták szét a térdemen, ami meg nem érdekelt... és aggódva nyújtottam feléje a kezem, hogy hadd nézzem meg a sérülését.
- Ha így vigyázol magadra, tényleg nem értem, hogyan lehetsz még életben... Engedd meg, hogy segítsek - kértem. Először csak kioktatni akartam, meg letorkolni, csak hogy véletlenül se látszódjon át a páncélomon, hogy valami... aggodalomra hajazó dolgot érzek miatta még mindig/már megint... amit persze érzek, csak azt nem értettem, miért(?), hisz láttam én már elvágott kezű embert, az nem érdekelt...
Ő meg érdekel... érdekelhetne... érdekelne... nem kéne hogy érdekeljen, de nem is érdekel, csak... csak kicsit... kicsit az érdekel, hogy ne haljon meg miattam, meg ne essen miattam baja, és ezt a sok üveget meg én törtem el, azt is, ami megvágta, szóval ennyi az egész... miattam ne essen baja...

Úgy éreztem, hogy szinte már lekezelően beszél velem, és egyáltalán nem vette komolyan azt amit mondott, én pedig kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Már nem éreztem magam olyan magabiztosnak mint eddig. Egyre inkább kezdtem úgy érezni magam mint egy kisgyerek, akit leteremtenek a szülei mert rossz gyerek volt, vagy mert nem vigyáz magára eléggé. Én eddig tényleg úgy gondoltam, hogy megtudom magam védeni, és igenis kemény csajnak tartottam magam, de ahogy beszélt velem, egy kevésbé éreztem magamat biztosnak, és ilyen még sose fordult velem elő. Egy ember se volt az életembe, aki eltudott volna bizonytalanítani, akár egy kicsit is... erre most idejött ő, és elérte azt amit még egy embernek se sikerült még... nagyon elbizonytalanított.
- Egy 150 kilós embert is eléggé hamar letud teríteni egy jófajta paprika spray. - Akartam elkezdeni magyarázkodni, de hangom egyáltalán nem volt már biztos. Pedig ez eddig mindig bevált ha valakitől megkellet védenem magam, mivel egy fújás és kb. fél óráig az se tudta az ember, hogy merre van. De most nem magyarázkodtam tovább, pedig várta volna további válaszomat. Indulatos lett és követelőző... és fájtak szavai, meg ahogy beszélt velem. Most nem azt mondom, hogy nem lett volna már rá példa, hogy valaki így beszélt velem, de tőle mégis teljesen máshogy hangzott minden mondta. Általában pedig leperegtek rólam más emberek véleménye, vagy szavai, de tőle ezek teljesen máshogy hatottak.
- Jólvan tudod mit?! Rendben akkor nem tudok semmit a világról, egy naiv hülye lány vagyok... most jobban örülsz, ha ezt mondom? - Mondtam már szinte kiabálva, és hiába folytattam volna még, már nem volt erőm megszólalni. Nem akartam vitatkozni, és nem is akartam már többet azt hallani tőle, hogy mennyire nincs fogalmam a világról, és hülye vagyok, ha vele barátkozok. Most remélem akkor neki sokkal jobb lesz attól a lelke, hogy bevallottam neki, hogy tényleg hülye vagyok a világhoz, és naiv... pusztán ezért csak olyan pozitív a gondolkodásom mert annyira naiv vagyok... és szerinte nem ismerem a világot eléggé. Pedig úgy gondoltam ismerem a világot, és a benne rejlő rosszat, de ezt is elintézte, hogy ne érezzem jól magam ezzel kapcsolatban se.
Nagyon szíven ütött ahogy elmosolyodott mikor mondtam neki, hogy többet nem érek hozzá. Nem hittem volna, de örült neki, hogy ezt mondtam, és tényleg nem fogok már hozzáérni többet. Nem gondoltam, hogy a mostaninál rosszabbul fogom érezni magam, és mégis ez történt. Meglátva a mosolyt az arcán szavaim hallatára, eltört bennem az a bizonyos valami... én hülye, hogy próbálkozott nála, és tényleg nem vagyok az a sírós fajta, de az a mosoly... eleinte azért még nagyon koncentráltam, de aztán nem bírtam tovább, és szemeim megteltek könnyekkel. Ezért is fújtam visszavonulót, és "bújtam" be a pult mögé takarítani. Legalább addig se látom az arcát, meg az örömöt, hogy feladtam azt, hogy megpróbáljam megtörni.
Egy kicsit reméltem, hogy elmegy és soha többé nem látom, viszont a másik felem, szinte könyörgött volna neki, hogy ne menjen el és maradjon. De jelenleg erősebb volt az a felem, aki azt mondta, hogy menjen csak. Próbáltam visszafogni könnyeimet, és minél némábban sírni, ami össze is jött, így csak könnyeimet igyekeztem letörölni arcomról, miközben szedtem fel az üveg szilánkokat.
Ahogy elvágtam kezemet, már el is kezdett a vágásnál kiserkenni a vér. Eszméletlenül fájt, és már hallottam is a felém közeledő lépteket. Aaron volt az akire azt gondoltam, hogy már rég elhúzta a csíkot a helyről. Most mégis itt volt és letérdelt elém, és már nyúlt is kezem felé, de én vissza is húzódtam tőle, nem engedtem, hogy hozzányúljon kezemhez. - Miért érdekel az téged? - Mondtam kicsit csúnyán nézve rá, és ép kezemmel, letöröltem újra könnyeimet arcomról.

Én igazán, tényleg nem akartam semmi rosszat neki... pont hogy ez volt a baj. Vagyis... nem is a baj, de... az volt a baj, hogy én... én úgy éreztem, ő lehetne az én barátom... barát... csakhogy ő egy ember, egy törékeny ember, aki azt hiszi nagylegény, aki azt gondolja... a legrosszabb, ami megeshet vele, hogy két részeg beleköt, ő leteremti őket, és hazakullognak legyőzötten... pedig ez még a legkisebb gondnak se felelt meg az én világomban... és egy olyan valaki, aki nem tud mit kezdeni az igazi nagy bajokkal... annak nagyon rövid a túlélési ideje egy olyan világban, mint az enyém, vagy egy olyan baráttal, mint én... főleg, ha pont az ilyen barát, mint én, vagyok az egyik dolog, amitől védekeznie kéne a világomban... ő meg még csak azt sem érti meg, hogy veszélyforrás vagyok, és nem barátnak való alak...
- Spray? - vontam össze két szemöldököm, aztán egy nagy adag kifújt levegő jelezte nemtetszésemet. - És ha nem hat? Hozzávágod az illetőhöz a spray-t? Komolyan, egy tenyérnyi flakonra, és a benne lévő csípős lére alapozod az életben maradásod? Még ha azt mondtad volna, hogy van némi jártasságod az önvédelemben, és felismered egy emberi test legsebezhetőbb pontjait, még látnék rá halvány reményt, hogy tudod mit csinálsz, de így... És mi van akkor, ha több támadód van? Lefújod aki előtted áll, jó, de mi lesz a két másikkal mögötted? - És direkt úgy villantottam szemem a háta mögé, mintha legalábbis állna ott valaki, de persze nem volt ott egy teremtett lélek sem... Habár mondhatnám, hogy nem voltam vele tisztában, hogy túl durva vagyok vele, de... de valahol durva akartam lenni vele... Egyfelől, hogy elijesszem... másfelől, hogy rájöjjön végre, a tudása a valóvilágban... egyenlő a semmivel. Még emberek ellen is nagyon kevés. Ha legalább ember a támadója, és képes volna ténylegesen megvédeni magát, akkor azt mondanám, igen, kicsit felkészült, legalábbis, amennyire egy embertől az emberi világban ez elvárható, de így... Nem tudom, tényleg nem, hogyan tudná ténylegesen megvédeni magát egy, vagy több, emberi, vagy rosszabb esetben, nem emberi támadótól... még rosszabb esetben tőlem...
- Igen - feleltem, bár teljesen biztos voltam benne, hogy nem ezt a választ várta. - Így talán végre elkezdesz felkészülni. Rendesen. Ha mást nem, akkor minimum olyan cipőt húzol, amiben lehet futni. Jó, például ellenem az is kevés lenne, de mondjuk mások ellen... jelen helyzetben még azt sem mondhatnám, hogy lerúgod magadról, és úgy futsz el mezítláb, hiszen ha például szétvágod a lábad, még nagyobb bajban leszel. - Azt hittem, jobban fogom érezni magam, ha minél jobban kioktatom. Azt akartam hinni, az a felelős lépés, ha jó alaposan letuszkolom a torkán az életben maradás gondolatát, hogy hátha életképesebbé válik, miután elmegyek majd... Csakhogy minél többet mondtam, annál rosszabb lett. És nem tudtam eldönteni, azért-e, mert én érzem simán szarul magam tőle, hogy mekkora s*ggfej vagyok, vagy az volt a baj, hogy láttam a könnyeket a szemeiben...?
Mert láttam a könnyeket... és még csak azzal sem vigasztalhattam magam, hogy biztos most jött rá igazán, mekkora veszélyben élte eddig az életét, mert ez olyan idiótán hangzott, még magammal sem tudtam volna megetetni... pedig jó lett volna... szívesen elhitettem volna ezt magammal... csak hát, éreztem, hogy a baj most az volt, hogy megbántottam... és... talán meg is ijesztettem, és... és bár pont ezt akartam elérni, nyertem, de... akkor meg miért érzem magam ennyire rohadéknak miatta?!
Mikor a pult mögé érve megláttam, hogy ül a földön az üvegszilánkok közt, könnyes arccal, sírva, vérző kézzel... bennem is vérezni kezdett valami... mert itt volt egy az egyben... mindaz, amit én ma letettem az asztalra... az egész... ennyi volt. Valaki, aki kedves volt velem, most ült itt a romok közt, sírt és vérzett, miattam... Igen, pontosan az lett a nap vége, amire számítottam, amire... számítanom kellett volna, amiért emberek közé jöttem, és amiért még az elején nem léptem le, amikor túl kedvesen szólt hozzám...
Mégis bűntudatom volt, mert ő szenvedett miattam...
Szerettem volna neki segíteni, nem hagyhattam így itt, nem tudtam volna csak úgy nézni, hogy itt sír, és meg van sérülve...
De az is egy ütés volt, amikor nem engedte, hogy megnézzem a kezét. Most annyira más volt az is, ahogy hozzám szólt... és bántott a dolog...
- Nem tudom - válaszoltam a kérdésére, mert úgy is volt. Nem tudom, miért... talán a bűntudat miatt, mert a helyzete az én hibám volt... mert nem akartam, hogy baja legyen, főleg ne énmiattam. De lett.
Ezt ki is mondtam végül, bár nehezemre esett.
- De nem akartam, hogy bajod essen miattam... és most bajod esett... és segíteni szeretnék... Nem akartam kárt tenni benned... - hangomból csöpögött a bűntudat, és kérlelőn pislogtam rá, ott térdelve előtte még mindig, és a kezem feléje nyújtva.
Igen, tisztában voltam vele, hogy semmi jogom nincs azt remélni, hogy majd megbízik bennem, és engedi hogy segítsek, de... most ebben a percben valahogy egészen csönd lett a fejemben, mármint... ami a sötétebbik gondolatokat illette, és csak... csak azt szerettem volna, ha elláthatom a sérülését, és... ha nem sírt volna tovább.
- Utána elmegyek, és soha többé nem ártok neked, megígérem - mondtam, komolyan, bele a szemeibe, és megpróbáltam... tényleg... úgy is kinézni, még ha eddig azon is voltam végig, hogy féljen tőlem, és megértse, hogy veszélyes vagyok, most... akármennyire is hülyének látszódhattam miatta, pont az ellenkezőjét akartam elérni... vagyis hát... nem is, mert... most is csak egy dolgot akartam: hogy elhiggye, amit mondok.

Nem hittem, hogy valaha újra fogom így érezni magam, ahogy most, azok után, hogy így beszélt/beszél vele mondhatni, egy teljesen ideges férfi. Utoljára talán akkor éreztem magam így mikor tizenéves voltam, és csúfoltak az iskolába, a hibáimat sorolva nekem, mintha nem tudnék róluk alapból. Akkor határoztam el magam, hogy soha senkinek nem fogom hagyni, hogy elbizonytalanítson, és kizökkentsen magabiztosságomból. Mert egyszerűen soha többé nem akartam magam így érezni. Gyengének, és hülyének... nem akartam, hogy lebecsüljék a képességeimet, úgy hogy nem is ismernek. Igenis megtudtam magam védeni régen is, és most is megtudtam volna magam, ha nincs itt. Ő mégis annyira lenézett, és ásta alá az önbizalmamat egy perc alatt, hogy más örömmel tudta volna végignézni... én viszont meg itt álltam teljesen megsemmisülve, és megmondva az őszintét, már nem is akartam válaszolni kérdéseire, mert csak a kontrákat kaptam rá, hogy az miért nem jó, és ha nem is így mondta, de kb. mekkora hülye vagyok.
Ezért csak hallgattam kioktatását, és eldöntöttem magamban, hogy már csak tőmondatokban fogok neki válaszolni, hátha akkor abbahagyja alázásomat... már ha ezt így lehet nevezni, én már inkább annak éreztem, mint hogy életvezetési tanácsokat adott, hogyan éljek túl a büdös nagy világon. Amikor a paprika sprayre is reagált, ott is inkább már csöndbe maradtam, és nem szólaltam meg... elfáradtam, hogy magyarázkodjak, így ott is csak bólintottam egyet, igazat adva neki, hátha ezzel letudjuk zárni ezzel a témának ezt a részét.
- Jólvan na, elég lesz már... Megértettem... - Reagáltam le elcsukló hangon, utolsó oktató monológját, ami már a cipőmre összpontosult. Csak látná egyszer, hogy ebben nem csak futni tudok, de levenni és jól fejbe vágni is tudnám vele. De nem, én sosem voltam az az erőszakos fajta, így ennek, most se volt itt az ideje, hogy elkezdjem. Most már tényleg mindenben csak az igazat adom neki, hátha attól jobb a lelke...
Nem gondoltam, hogy utánam jön azok után, hogy félelmet próbált belém erőltetni vele kapcsolatban. De nem mondanám, hogy féltem tőle, mert nem, de szavaival mégis annyira megtört, hogy nem akartam már annyira közeledni felé, ahogy eddig tettem... mert olyan érzéseket ébresztett fel bennem, amit sosem akartam érezni többet...
- Most meg már segíteni akarsz? Az előbb még az volt, hogy féljek tőled... - Mondtam, és pillantottam le kezére, amit még mindig felém nyújtott, hogy megnézhesse sérült kezem, de nekem eszembe se volt odaadni kezemet, hogy megnézhesse. Ezek után ő se gondolhatja komolyan, hogy csak így odaadom neki kezemet. Döntse el mit akar... most féljek tőle, vagy hagyjam, hogy segítsen... mert ez két véglet, és én meg nem hagyom hogy ezt játssza velem!
Sérült kezemet, még mindig magamhoz szorítottam. - Úgy gondolod, hogy neked attól jobb lesz ha ráerőlteted másokra a saját félelmeidet, és akaratod? Méghozzá erőszakosan nyomod le a saját meglátásaidat egy ember torkán... akár egy olyanén, aki nem rosszindulatúan fordult hozzád. - Mondtam, miközben potyogtak könnyeim. Tudtam, hogy nem fogom tudni meggyőzni, de már nem is akartam, csak szimplán elmondtam a véleményemet, és arra is felkészültem, hogy megint csak a kioktatást fogom kapni.
Lenéztem kezemre, amiből csöpögött a vér. Pontosabban a tenyeremből, mert onnan jött a fájdalom, de nem mertem megnézni, mert nem bírom a vért, és most is nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy ne legyek rosszul a látványtól. Csak emiatt az egy miatt döntöttem úgy, hogy talán mégis érdemes lenne megmutatnom neki kezemet. - De csak mert nem bírom a vért... - Mondtam kicsit szipogva, és kezébe adtam kezemet.
- Itt van a pultba elsősegély doboz... - Néztem fel szemeibe, még mielőtt megkérdezhette volna.

Eleinte még örültem is a beleegyező, helyeslő bólogatásnak... meg hogy nem ellenkezik velem tovább... azt gondoltam, kezdi megérteni... Tulajdonképpen csak akkor kezdett leesni a tantusz, mikor otthagyott, megsérült, és én utánamentem... és láttam, hogy nem egy pillanatnyi kis sírva fakadás volt a dolog, amit láttam, hogy... hát lehet nem is annyira a megértés volt a dologban, hanem tényleg csak az, hogy úgy megbántottam... hogy már csak menekült előlem...
Én meg úgy éreztem, mintha gyomorszájon rúgott volna... mármint, hogy úgy, hogy azt én is megérezzem, és fájdalmasnak találjam...
Meglehetősen ellenemre volt az érzés, kellemetlennek találtam a dolgot...
- Ha ebben a világban akarsz élni, tanuld meg, hogy a félelem hasznos dolog. Életben tart. Az, hogy félsz-e tőlem például... az különbség lehet aközött, hogy élsz-e, vagy meghalsz - válaszoltam, és nem tágítottam. Nem moccantam. Nem húztam vissza a kezemet. És a szemem sem fordítottam el róla. Végig a pillantását kerestem. Én azt tudtam, hogy nekem árt, ha a bizalmát érzem, ha esetleg... hagyja még, hogy érezzem majd... de neki... neki talán jót tehet, ha azt éreztetem vele, hogy én próbálok legalábbis, megbízni őbenne, hogy rá nézek, hogy meg szeretném érinteni... Magamnak ártottam ezekkel a dolgokkal, de neki talán segíthetnék velük... talán... Ha még engedné... esetleg...
Amiket mondott, rosszul estek, és rossz érzés volt, szúrós... keserű... kivételesen nem azért éreztem sötétséget magamban, mert az belém született, hanem azért, mert azt éreztem... hogy megbántottam a lányt, és... szenvedést okoztam neki a sötét kis genyó fél nélkül is... Most nem sötéten voltam tetű, most csak úgy magamtól, és ez nagyon rossz volt... vagyis most így éreztem, hogy ez úgy esett meg...
Először nem is tudtam mit mondjak neki. Az igazságot kellett volna, de... ült ott előttem sírva, az ég szerelmére... nem mondhattam meg neki, hogy egy szörnyeteggel pajtizik... hogy az Isten és az Ördög egy fura... "utóda" szórakozik vele itt éppen, és még csak nem is rossz szándékból, hanem... pont mert meg akarja magától őt óvni...
- Te túl kedves vagy velem. Túl kedves vagy ehhez a világhoz. Én talán... nem tudom... félek, hogy megkedvelnélek... és ha megkedvelnélek, belehalnál. Akinek... utoljára megengedtem, hogy barátilag, vagy bármi módon közeledjen felém, az első és utolsó ilyen ember volt ő, és neki már nem ver a szíve - vallottam be, s most rajtam volt a sor, hogy könnyek szökjenek a szemembe, és elfordítottam arcomat, hogy ne lássa ezt. - És ez az én hibám. Ő is épp olyan mosolygós és jó szándékú volt, mint te. Most pedig halott, és ez nem történhet meg újra. Már így is veszélynek tettelek ki! - böktem állammal sebes keze felé, és most megint én voltam, aki nem bírt ránézni.
Két könnyező bolond a pult mögött...
A kezem még mindig feléje nyújtottam, amit tán el is felejtettem volna bánkódásom közepette, ha nem érzem meg a kicsi, puha kezét a kezemben. Kicsit össze is rezzentem, ahogy feléje kaptam megint a szemem, és pillantásunk összetalálkozott, de nem azért volt ez, mert rosszul esett... csak meglepődtem.
Megszeppenve bólintottam magyarázatára, és szavainak megfelelően a pult alatt kezdtem keresni az említett dobozt. Nagyjából két másodperc alatt meg is lett, még a kezét sem kellett elengednem, hogy megtaláljam... ami, muszáj vagyok hozzátenni, váratlan és zavaró módon, kellemesnek találtatott a számomra... mármint... az érintése...
Az elsősegélykészletet letettem a földre, aztán szabaddá vált kezemmel elsöpörtem az útból egy "talpalatnyi" üvegszilánkot, és leültem a hölgyeménnyel szemközt. Nem is azért, mert hogy túl sok kárt okozhattak volna a szilánkok, de teljesen hülye azért én sem vagyok, hogy üvegre üljek, aztán szétcsesszek teljesen egy jó gatyát... akkor miben mennék haza(?)...
Óvatosan szétnyitottam Adeline ujjait, hogy megszemlélhessem a sebét. Ahhoz képest eléggé vérzett, pedig nem tűnt egy túl nagy vágásnak.
- Egy pillanat - intettem neki, és a dobozból kivettem egy nagyobbacska adag gézlapot, felálltam, majd körbenéztem ott körülöttünk. Kerestem egy vízcsapot, és amikor megleltem, alá tartva a lapocskákat, hideg vízzel átáztattam őket. Utána visszaültem a helyemre, és ismét a kezembe vettem Adeline kezét. Nem akartam az egész kezét fertőtlenítővel törölgetni, de a vért jobbnak találtam rendesen letörölni, hogy lássam is mit csinálok, meg hogy nincs-e több vágás. Elkezdtem, finoman, a vizes anyaggal letörölni a bőrét, a sebnél a lehető legóvatosabban.
Amikor ezzel kész voltam, félredobtam a hátam mögé a véres anyagot, hogy ne is lássa, meg útban se legyen, s egy másik adag gézlapra ezúttal már a fertőtlenítős bigyóból öntöttem, ami a készletben volt, és azt vettem a kezembe.
- Asszem ez csípni fog... - mondtam neki figyelmeztetőleg, na, nem mintha azt gondoltam volna, hogy ő nem tudja, csak a filmekben erről mindig szólnak a "pácienseknek" előre... nekem meg még sose volt fertőtlenítve szerintem semmim, szóval... gondoltam a "papírforma" szerint megyek neki a dolognak. Kicsit várakozón pillantottam fel rá, várva a szóbeli beleegyezését a kínzás eme formájába...

» Aaron & Adeline - Adeline lakása - "Kellemes meglepetés"
» Aaron & Adeline - Park
» Aaron & Adeline - "Rainy Night" - 18+
» Adeline és Aaron - "Otthon, édes otthon" - Első éjszaka
» Adeline R. Foster