Adeline és Aaron - "A szépség és a szörnyeteg" - Kezdet

Annyira... azt hittem, hogy többet nem fog velem szóba állni, és... hogy a szemét sem akarja már rám emelni... Azt hittem, azzal, amit csináltam, és amit... amit majdnem csináltam... ezekkel úgy elrontottam a dolgokat, hogy soha többé nem akar még csak tudomást sem venni rólam, és... és persze, ez neki sokkal jobb lett volna, sokkalta... sokkalta jobb, igen, de... de tényleg, ahogy e percekben éreztem magam a félelme okán, én... én attól féltem, tényleg nem vagyok rá képes, nem vagyok hozzá elég erős, hogy felülemelkedjek a vágyaimon, mármint... szóval, azokon, amik vele szeretnének kiteljesedni, amik azt sugallják, hogy... vele kellene lennem...
Féltem... annyira... féltem, ettől az egész dologtól, és nem is egészen értettem, mi ez amit érzek, csak azt tudtam, hogy vonz, és... nem tudok neki... úgy ellenállni, ahogy kellene. Féltem, hogy mi volna, ha hagynám ezt magamnak, és féltem, min mennék keresztül, mi történne velem akkor, ha nem hagynám...? Mi történne vele, ha velem lehetne, és mi történhetne vele, ha nem...? Mit tehetnek vele mások, vagy akár én...?
Nagyon szerettem volna, ha valaki segít nekem ebben a percben, ebben a... helyzetben. Sosem volt még akkora szükségem valakire, mint most... Meg akartam védeni magamtól ezt az embernőt, és úgy éreztem, ennek mennie is kéne, de nem akartam, hogy sikerüljön, és nem is biztos, hogy le tudom magamat győzni...
Iszonyatosan zavaros helyzet, amikor az ember önmaga nem is egyetlen egy másik oldalával küzd... hanem legalább öttel... de a kettő... na jó, a három az biztos... vagy nem, de...
Áhh, a francba is... azt sem tudtam már megmondani, mennyi irányba húztak... mások... ének... amikor más uralja a szívem, az eszem, az ösztöneim, annyi különböző irányba rángatva... és mind mást mondott... és ez nagyon kiakasztó és nehéz volt. Mintha egyszerre néztem volna sok tévékészüléket, és mindben más adás szólt, és nem volt épp egyszerű szétválogatni őket, meg némelyikre nem figyelni, és némelyikre meg jobban...
És akkor rám nézett végre! Én pedig megdermedtem, nem tudtam mi jön... azt vártam, hogy felpattan és segítségért sikítozva rohan majd el, még mielőtt bántanám őt...
Féltem, hogy magamra maradok ezzel a zavarral, ezzel a... kibogozhatatlan csomóval, ami az agyam és a szívem helyén is volt... ami pont annyira kilátástalannak, és dühítőnek, és félelmetesnek tűnt, mint amikor kilenc évesen rájöttem mi is vagyok valójában... és akkor is tök egyedül voltam a bajommal, senki nem volt mellettem, egyedül kellett kitalálnom, hogyan tudok tovább létezni, mindazzal, amit pofonként akkor kaptam az élettől...
- Kérlek, Adeline... én tényleg nagyon... igazán sajnálom... - tovább akartam szabadkozni, tovább akartam próbálkozni, hátha legalább rám üvöltene, hogy hagyjam békén, vagy valami... nem mintha ezt akartam volna hallani, nagyon nem akartam, mégis... annyira szerettem volna a hangját hallani, és... valamit... valami reakciót... hogy legalább azt a félelmem eloszlassa, hogy egy abszolút kikúrálhatatlan sokkba került miattam, ami miatt örökre ilyen néma és fura és félelmetes marad, amely állapotban még mocorogni is alig hajlandó, nem még hogy beszéljen velem...
Viszont, miközben én azon gondolkoztam, hogyan tudnék még bocsánatot kérni tőle a viselkedésemért és valahogy segíteni a kialakult helyzeten... akkor hirtelen megmoccant ismét, és a lehető legnagyobb meglepetésemre megölelt engem...!
Megölelt!
Engem!
Ő!
Az érintése nyomán annyira meglepődtem, hogy egy nyögés szakadt csak ki belőlem, ledermedtem... egy egész pillanatig csak... azt hittem álmodom, hogy ő most tényleg megölelt, és... éreztem a bőrét az enyémhez érni... Esküszöm egy percig egy az egyben lefagytam... de most jó értelemben, s nem is tudtam mit érzek... vagy nem érzek... vagy... mi ez az egész... azt mindenesetre éreztem, hogy ez rohadt jó érzés... és... és hirtelen azt sem tudtam felidézni, mikor volt részem utoljára hasonlóban... de az biztos, hogy az meg sem közelítette ezt, amilyen jó érzés volt...
Remegett a kezem, amikor egy perccel később utánoztam őt, és... és visszaöleltem. És rettentő módon kellett arra vigyáznom, hogy ne szorítsam minden erőmmel, mert féltem, akkor összetörném őt... azt hiszem, ez a hímes tojás esete volt... annyira nem akartam összetörni... vigyázni akartam rá! Túl... túl értékesnek éreztem...
- Máskor is ugyanígy meg foglak védeni, ha valaki bántani akar! - suttogtam bele a fülébe, hirtelen nem is gondolkozva válaszomon. Igen, természetesen makacskodnom kellett, mi mást, de nem tehetek róla, így éreztem. Ha újra bántani akarnák, nem bírnám hagyni... egyszerűen nem volnék rá képes, hogy hagyjam ezt. - És most is csak azért él még az a szarházi, mert te... itt voltál velem, és... mert... akármennyire is el akarlak magamtól taszítani... egy részem mégis nagyon... nagyon nem akar elválni tőled, és nem akarja, hogy félj... Az az énem nem akarja elveszíteni a hitedet... - szomorúan húzódtam el kissé tőle, de részint ölelésében maradtam, s én sem engedtem el őt, mert olyasmi érzésként éltem meg a távolodást tőle, mintha ragtapaszt tépnék le a szívemről. Tekintetét kutattam, miközben egy kósza tincset kisimítottam arcából, néhány csepp könnyet is eltávolítva onnét, és közben óvatosan cirógattam ujjam hegyével jobb orcáját. - Meg tudsz nekem bocsátani? - kérdeztem félve, s bár egy részem boldogan az orra alá dörgölte volna, hogy én jó előre szóltam, hogy nem vagyok biztonságos társaság, és nem jó ötlet velem barátkoznia sem, nem még mást tennie... de közben annyira... NEM szerettem volna csalódást okozni neki. Annyira... jó lett volna, ha igaz lehet, amire vágyott, hogy én... én vissza tudjam fogni magam, hogy olyan valaki... egy jó ember lehessek, amire vágyik, amit megérdemelne... és amiről szegény nem tudhatja, hogy nem lehet több vágyálomnál... mert nem vagyok se jó, sem pedig ember. És visszafogni magam... vagy sikerül... vagy nem... de ez biztos.
- Nem akarok neked hazudni... - közelebb hajoltam kissé, és homlokára óvatos csókot leheltem. Ennél nem mertem többet tenni, mivel, sem az ő, sem a saját további tetteinket-, reakcióinkat sem tudtam volna megjósolni... őszinte is akartam lenni, és nem is, de úgy sem volt könnyű ezt ismét kimondani, hogy eddig sem tettem mást, csak ezt bizonygattam neki szavakkal is, tettekkel is.
- Mondhatnám, hogy többé nem fordul elő, ami most történt, de simán megtörténhet. Én veszélyes vagyok... Adeline. Veszélyes vagyok. Mellettem nem vagy biztonságban, pont azért nem, mert bármikor elveszthetem a fejem. És hiába is mondanád, hogy én nem vagyok ilyen, mert ilyen vagyok. Igenis ilyen vagyok, ezt vagy... vagy megérted, és elfogadod, vagy... - Nem tudtam hogyan folytassam. Hiszen mit mondjak? Mit mondhatnék? Hogy ha elfogadja, akkor együtt lehetünk? Vagy lehetünk barátok? Összejárhatunk inni? Én sem tudtam... Tudom, hogy vágyom rá... vele lenni... de mit is jelent ez?! Bármikor elveszthetem a fejem, az uralmat magam felett, és ha feldühít, ha... ha összeveszünk... láthattuk, hogy nem bír visszafogni, nem bír... Én... én csak azért álltam le, mert... mert ő... mert megijedt tőlem. És mert én megijedtem, hogy elmegy, hogy vége... De ki mondja, hogy ez máskor is hatna rám?! Ki mondja, hogy akkor is érdekel majd, mit érez irántam, ha épp rá leszek dühös?! Ha őbenne akarnék kárt tenni?!
Csak az volt biztos, hogy ha megölöm őt... én...
- Félek, hogy bántanálak... és azt nem bírnám elviselni, tényleg nem... - meredtem rá, szemeim könyörögtek, hogy hagyjon itt, mondja azt ő, hogy ezt nem vállalja, mondja azt ő, hogy el akar menni, hogy fél, és vége van... mondja ő és... menjen, fusson el... hagyjon itt, hadd pusztuljak bele a távolságba inkább... inkább abba... ezerszer is inkább abba, mint hogy esetleg bántanám...! Annyira kértem, de fogalmam sem volt, meg-e fogja érteni néma könyörgésem.

Ő is remegett, én is remegtem... de aztán mind a ketten "csak" addig, míg össze nem ölelkeztünk. Mintha hirtelen sokkal inkább biztonságban éreztük volna magunkat, mintha sokkal jobban éreztük volna magunkat, mint külön-külön... Vagy csak én voltam így ezzel...? Én így éreztem... amikor megölelt, ahogy átjárt... ez a kellemes... jó érzés... mintha egészen eddig egy szárnyaszegett madár lettem volna, és most... most hirtelenjében jobban éreztem magam... Jobb volt...
És pont ezért féltem. Most jó, de... mi lesz ha elrontom? És mi lesz, ha nem...? Mi lesz, ha már el is rontottam...?!
- Még megvan...? - hitetlenül, óvatosan tettem csak fel a kérdést. Vajon bízik-e még bennem? Vajon akar-e még egyáltalán... Jó, megölelt, és én úgy éreztem, jó volt neki is ez, de... nem tudom, én már nem merek magamnak hinni, nem tudom biztosan... Vajon mi volna a végső határ, amivel elveszteném, ha még megvan bennem a bizalma? Vajon, ha megöltem volna most ezt a pasast, elvesztettem volna azzal őt is? Vagy ha tovább ütöm, ha még most sem álltam volna le? Mit kellett volna tennem, hogy eltaszítsam? Mármint, hogy igazán...? Vagy ezek még mind kevesek lettek volna, s csak megingott volna, de visszatért volna mellém? Talán valami mágikus trükk, vagy a szárnyaim kellenének hozzá, hogy eltántorítsam? Vagy ezek is kevesek lennének hozzá? Mi lehet az, ami már túl sok neki? Mi lehet a határ? Hol húzódhat, milyen messze lehetek még tőle?
Megpróbáltam a tekintetében keresni válaszokat, de őszintén nem tudtam... könnyes szemeivel amúgy is nehezebb dolgom volt, nem tudtam, hogy félelme, ijedtsége oka-e, még mindig vagy már megint, vagy más? Esetleg ő maga is megzavarodott, talán vonzódik még hozzám, de fél is, velem is akar lenni, és mégsem? És ez-e könnyeinek oka, vagy már más? Nem tudtam kiolvasni belőle... Féltem is, hogy miattam van, és azért is, hogy mindent elrontottam, de kerestem is a határt, hogy vajon hol lehet...?
De akkor azt mondta, megbocsát nekem... Pedig tényleg megpróbáltam elüldözni, elijeszteni... sőt, megvédeni is, olyan módokon, amik miatt azt gondolnám, bárki más már rég elmenekült volna, bárki más már rég nem ölelne olyan készségesen, ahogyan ő teszi velem... Vajon ő miért teszi? Miért más ő, mint mindenki más? Miért számítok neki ennyire, miért... miért ő, és miért én? Mitől vagyunk ilyenek egymáshoz...?
Lehet, hogy nem értettem, mégis megkönnyebbültem. Az, hogy még bízni akar bennem, az, hogy meg tudja bocsátani, hogy ijesztgetem, még mindig jobb érzés volt, mint amikor azt éreztem, hogy elhúzódik közelemből. Pedig annak is örülnöm kellett volna. Mert minél messzebb van, annál nagyobb biztonságban is kellene lennie...
Persze, ezzel ellentétes érzést és gondolatokat keltett, a hátam mögött nyöszörgő két pasas, akik, ha nem vagyok itt, ha Adeline nem velem van ma este, talán már rég... már... nem is akartam arra gondolni, mit tehetnének épp vele, ha egyedül találják...
- Igen, például... elmenekülhetnél - bólintottam lassan, de én magam is megborzongtam, még a puszta gondolatától is, hogy ez megtörténhetne. Márpedig megvolt az esélye. Akartam is hogy megtörténjen, csak közben mégis azért fohászkodtam magamban, hogy ne így legyen... - Még ha fájna is, hogy megteszed, és akkor is aggódnék érted - mondtam, de körül-belül úgy, mintha épp abba egyeznék bele, hogy innentől fogva akkor tüdő nélkül éljek... - De akkor is elmenekülhetsz, ha elfogadod, hogy veszélyes vagyok, és inkább azt mondod, mented magadat - tettem még hozzá, még vontatottabban. Mégis muszáj volt... Gondolva az ilyen alakokra, mint akikkel ma is találkoztunk, ki tudja, vajon sorsa mely úton les rá veszedelmesebb figurákkal. Velem vagy nélkülem? Vajon, ha nem én ártok neki, akkor más fog, s ha más, akkor ki és miért? Kivédheti bárki hogy baja essék? Én vajon kivédhetném? Vagy ha megpróbálnám, én magam okoznám a vesztét?
Nekem nem sikerült jól döntésre jutnom, azt sem tudom, miként tudtam volna, az lett volna a legjobb, ha ő mondja azt, hogy megteszi, elmegy, inkább... hagyjuk ezt, ne barátkozzunk, menjen mindenki a maga útján hazafelé...
Tényleg ez lett volna a legjobb!
Viszont ő nagyon mást mondott... nagyon... pont az ellenkezőjét, amitől pedig mégis... mintha ismét... (és igen, éjszaka) kisütött volna a nap a szívemben...
- Nem hagysz el? - Olyan lehettem ezzel a kérdéssel, mint egy kisgyerek... kicsit úgy is éreztem magam, mint egy rettegő gyerek, aki fél, hogy elhagyják... megint... Lássuk be, eddigi életem során még soha senki nem tartott ki mellettem, még az a tetves Isten sem... Tényleg, már csak a kutyám nem döglött meg, ennyi, minden más megvolt, amit kaptam, el is vették... csak Flipper maradt. Ő és... most Adeline...
Muszáj voltam újra megölelni, újra rendesen megölelni, magamhoz húzni, és nyakába hajtani arcomat, beszívni bőre édes illatát. Most én voltam, aki talán meglepte ezzel, de kellett... muszáj volt, akartam...! Éreznem kellett, hogy nem délibáb, nem álom, nem képzelet, valóban, tényleg, igazából itt van, itt volt, van és marad... hogy velem akar maradni... nem akar itt hagyni...
Akkor pedig jött az a kérdés. Meg is lepődtem rajta. Ahogy megkérdezte, nem-e mehetnénk...? Visszahúzódtam kissé, arcára meredtem egy fél pillanatra, utána a vállam felett hátranéztem. A fickó, akit fojtogattam, még mindig ugyanott feküdt, még mindig kapkodta a levegőt, néha nyöszörgött, és az egyik kezével a valószínűleg eléggé eltörött orrát taperolta... annyira hülye és/vagy részeg volt, hogy nem jött rá, ezzel csak még nagyobb fájdalmat okoz magának.
Nem sajnáltam...
Nyeltem egyet. Ökölbe szorult a kezem, ahogy ráeszméltem, jó érzés volna befejezni, amit elkezdtem, mert idegesítő volt, hogy még mindig lélegzik... Mondjuk, az viszont jó érzés volt, hogy fáj neki... reméltem, hogy a nyaka is fáj, nem csak az orra.
A másik pacák közben sikeresen átfordult a hátáról, és úgy tűnt, azon sakkozik magában, hogy képes volna-e két lábra állni. Nem tudom, vajon magán akart-e volna segíteni ezzel, vagy a haverján? Felrémlett bennem a lehetőség, hogy ezt ne hagyjam, hisz őt még meg sem ütöttem... eddig...
Megint nyeltem egyet, és pillantásom Adeline felé ugrott, kicsit idegesen, megremegve igyekeztem összefűzni tekintetünk... nem igazán volt egyszerű, mert hajtott a késztetés, hogy az "ellenfelet" tartsam szemeim előtt, és...
- Adeline, én... - Először azt akartam neki mondani, hogy nem biztos, hogy itt tudom őket így hagyni, és ezt nem arra értettem volna, hogy a lelkiismeretem orvost hívatott volna hozzájuk, vagy valami ilyesmi, hanem arra, hogy nem akartam életben hagyni őket... Úgy éreztem, megérettek a pusztulásra, és az örök szenvedésre a Pokol tüzében!
- Én... haza kéne mennem... - kicsit remegni kezdtem, próbáltam kitalálni, mivel vegyem rá magam, hogy ne tegyek semmi olyasmit... amivel az előbb is megrémisztettem Adeline-t... DE igazából a fő baj az volt, hogy ez volt az egyetlen érvem. Ennyi, és nem volt több. Csak ő. Dehát, a kiváltó ok is ő volt, mert ezek ketten őt akarták bántani, szóval ezt muszáj lettem volna megtorolni...
- Adeline... - megfogtam és kicsit talán erősebben a kelleténél, rászorítottam a kezére. Remélem nem nagyon, mert tényleg nem azért volt, hogy bántsam, és nagyon nem is akartam, hogy fájjon neki... - Adeline, én... nem biztos, hogy el tudok menni... - vallottam be nagy nehezen végül, és próbáltam a lehető legőszintébb arcot vágni, mert ez sajnos igaz is volt. - Mennyire tudsz erősen fogni...? - bizonytalanul méregettem karcsú alakját, mondjuk, ez azért is volt jó ötlet, mert őt a szemeim előtt tartani azért egész motiváló volt, hogy őérte kéne visszafognom magamat... de aggódtam is, hogy ha elindulunk innét valamerre, és elvesztem az irányítást, talán visszafordulok, ő meg nem tud majd mit tenni... és akkor már viszont tutira itt hagyna... hisz kérte, hogy fogjam vissza magam, vagy legalább hallgassak rá... én azonban nem tudtam, menne-e...(?) És ha megy is, és hazajutok, mi garantálja, hogy utána nem térek vissza? Különben is, ha én haza is jutok, mi lesz vele?! Éjszaka van, baja eshet... haza kellene kísérnem, úgy volna jó... vagy ha nálam maradna... Mondjuk, lehet azzal csak rontanék a helyzeten, mi ketten, zárt térben... az előbb is majdnem mi volt...?! De egyedül maradni sem akartam, és őt sem akartam egyedül hagyni. Eleve nem akartam magam lenni, nélküle, de... azért se akartam, mert úgy éreztem, ha magamra maradnék, visszajönnék, és befejezném, amit elkezdtem. Nem mintha biztos lenne, hogy ha velem van, nem jövök vissza...
Azon el sem kezdtem kattogni, hogy ő vajon hol lakik, és vajon melyikünk lakik ide közelebb, végülis, ő dolgozik itt, szóval lehet nem is lakik olyan messze, csak ez így hirtelen eszembe sem jutott... azon kattogtam, el tudok-e menni innét, úgy, hogy ezek még lélegeznek... és mi lesz velem, velünk, és velük utána?

Azért... az a "talán" szúrt... egy kicsit... eléggé... de el kellett ismernem, kijárt nekem... ennél több is járt volna, vagyis... épp hogy kevesebb... azon se kéne meglepődnöm, ha azt mondta volna, hogy már kicsit sem képes bennem bízni... Most ehhez képest... ő csak... hát, csak hozzátette, hogy "talán". Szóval akkor gondolom ő is azért bizonytalan lett a dologban, hogy akkor most bízik-e vagy sem, és tud-e, meg akar-e, vagy sem, de... de a "talán" legalább nem egy "nem"... akkor az gondolom még mindig jobb... mert "nem"-et kapni sokkal rosszabb lett volna...
Belegondolva, eddig végülis pont hogy nem is próbáltam a bizalmába férkőzni, épp ellenkezőleg, tehát akkor ez gondolom azért mégis csak valami... Talán ha próbálkozom is, hogy megnyerjem a bizalmát, akkor majd... szóval, hogy akkor majd jobb lesz a helyzet, és esetleg ismét tud majd bennem... bízni...
Legalább itt van. Ez is jó. Ez is jelzi, hogy a "talán" jó... is... nem olyan rossz mint a "nem", de még nem is "igen"... úgyhogy ezen akkor most kellene valahogy segítenem, habár arról fogalmam sincs, hogy azt hogyan kell...
Mondjuk, ehhez képest meglehetősen határozottan kijelentette, hogy nem akar... izé... nem is fog elmenekülni. Eléggé meglepetten pisloghattam rá...
- Oké... - haboztam -, bár ahhoz előbb... még meg kellene szoknom valahogy, hogy öngyilkos hajlamaid vannak... - Amit pedig esélytelennek láttam, hogy sikerülni fog... Nem egészen hittem benne... vagyis... nem, kicsit sem hittem benne, hogy el tudnám felejteni a dolgot, ahogy ő mondta. Mert... mert én tudom, mennyire rossz ötlet, bármennyire is szeretném, de akkor is... rossz ötlet... jó, de... rossz ötlet. Elég rossz. Nagyon rossz. Baromi rossz... Rossz, mert... mert veszélyes vagyok rá, még ha a világ maga is veszélyes, én veszélyesebb vagyok szerintem, mint a világ, mert... a... a világ nem... nem olyan mint én, azért, a világ sokkal jobb nálam. Veszélyes, de jobb.
Jó, mondjuk, elismerem, ehhez képest azért nagyon is jólesett, hogy ő ilyen... kitartó, még akkor is, ha már nem igazán bízik bennem, és... mondjuk így főleg nem értem miért akarna velem maradni, mégis... mégis ez... olyasmi volt, amit még sosem mondtak nekem. Azt hiszem, ő elképzelni sem tudhatta, hogy mit jelent nekem... mennyire sokat... hogy valamiért ilyen... kitartó. Igaz, ez még veszélyesebbé tette számára a dolgokat velem, mert ha meggondolja magát, akkor az biztosan fáj majd, és... az biztosan nem lesz számára egészséges, és félek attól a helyzettől, és neki is kellene, méghozzá nagyon, de... de... de... de így is... akkor is, jó érzés volt, most, nekem, ebben a percben, hogy most ő azt gondolja, és azt is állítja, hogy velem marad, és nem akar elmenni. A keze érintése a fejemen, a bőre illata, a teste rezdülései, vére lüktetése... furcsa, és nagyon idegen érzés volt, mégis olyan ez, amit... amihez foghatót sosem tapasztaltam még, és olyan érzés volt, mintha repülnék, pedig esküdni mertem volna rá, hogy továbbra is a földön ülök... vele együtt...
Na jó, ez mondjuk már nem sokáig volt így, mert amikor kiakadtam, hogy... szóval szóba kerültek a barmok mögöttünk, és hogy elmenjünk innét, én... nekem kicsit... kicsit megint magasabb fordulatszámon pörgött az agyam, mint kellett volna, és... és kezdtem kicsit kisiklani a saját kezemből... így én nagyon... igazán nagyon örültem neki, hogy Adeline itt van velem, és... és kettőnk közül legalább ő képes rá, hogy észszerűen gondolkodjon, és... és hát azért is, mert próbált az észszerű gondolkodásával engem is az egyenes pályán tartani, ami... ami mondjuk szerintem csak azért sikerült, mert próbáltam érintése nyomán a lebegős érzésbe kapaszkodni... és az ő légzésére, az ő hangjára koncentrálni, nem pedig arra, hogy az a két takony az aszfalton még mindig lélegzik...
- Minden... rendben lesz... - ismételtem el a szavait, habár közelről sem hatott olyan hihetően, mint amikor ő mondta ezt nekem. És távolról sem volt olyan jóleső érzés hallani, mint a kezét a karomon érezni... Az pedig, hogy hazajön velem... az az agyam egy egészen másik szegletében okozott görcsöt, viszont, ahhoz most nem fértem hozzá, még ha akartam volna sem fértem volna, mert éppen azon gondolkoztam, mint lehetne úgy megfojtani azt a kettőt ott, hogy Adeline ne vegye észre... talán valami trükkel... kiolthatnám az életüket... csendben, nyom nélkül, úgy, hogy hozzájuk sem érek, csak... csak... mondjuk...
De NEM(!)... nem... nem, nem, nem... nem... nem szabad, nem... - magamban mantrázva ismételgettem, és menet közben még a fejem is inkább Adeline felé fordítottam, bízva benne, hogy biztos nem vezet neki egy villanyoszlopnak, vagy egy hirdetőoszlopnak, vagy egy akármilyen oszlopnak... Mondjuk, mindegy, az oszlopnak jobban fájt volna, mint nekem, és valószínűleg az eszem sem billent volna helyre tőle olyan nagyon, szóval... hogy... na... nem... mindegy is.
Egy jó pár percig nem is néztem merre megyünk, vagy becsuktam a szemem, és egészen Adeline kezébe adtam magam, vagy őt néztem, és inkább azon gondolkoztattam magam, hogy hány lépésre is volt a bár a lakásomtól... nem mintha megszámoltam volna, csak jobb volt ezen kattogni... vagyis próbálni kattogni, mint a hátrahagyott patkányok vérének tapintásán...




(folyt. köv. a lakásban. )