Adeline és Aaron - "A szépség és a szörnyeteg" - Kezdet

Csak értettem volna, hogy miért akart ennyire eltaszítani magától. Persze látszott rajta, hogy egy magányos farkas, de nem tudtam az oká, hogy miért. Mármint itt magyarázott nekem, hogy mennyivel jobb lenne ha félnék tőle, és minden áron ezt akarta velem elhitetni, de én meg nem láttam rajta, hogy mitől kéne félnem. Teljesen értetlenül álltam a dolog előtt, és elképzelni se tudtam, hogy mi lehet a baja. Esetleg őrült lenne? Egy gyilkos? Pszichopata? Esetleg furcsa perverziói lennének? Fogalmam sincs, de megmondom az őszintét, hogy nem is akartam rákérdezni... talán egy picit féltem a választól... hogy ezzel tényleg egy perc alatt eltudna taszítani magától. És bármennyire is haragszom most, vagy legalábbis szomorú vagyok azok miatt amiket mondott, egy részem még így is közelebb akart kerülni hozzá, és nem távolabb.
- Akkor sem gondolom, hogy félelembe kéne élni az életünket... Az nem élet, ha örökösen fél valaki Aaron... - Mondtam ki gondolataimat szinte gondolkodás nélkül, és egy picit meg is bántam, mikor elhangzottak számból ezek a szavak. Mert ő teljesen ellenezte ezt a gondolkodást... sőt az én gondolkodásomat. Mondhatni meg se akarta hallani ezeket a mondatokat, de én tényleg így gondoltam. Az nem élet, ha valaki folyamatosan csak aggódik, és fél. Az élet pont arról szól, hogy picit engedjünk, és kockáztassunk. Ha pedig mégis rosszul sül el valami, akkor a saját kárunkból tanulunk. Nem akartam mondani neki, de inkább gyűjtsek az életem során remek emlékeket, kockáztassak, ami lehet, hogy aztán jól sül el, mint hogy mindig csak féljek, és gubbasszak bent a szobában. Talán ezért is akartam megismerni... tudni akartam, hogy mi olyan veszélyes benne... megakartam ismerni.
- Csakhogy én nem ő vagyok... - Próbáltam felvilágosítani, de ahogy elfordította rólam tekintetét, és arcán a fájdalom látszott, rájöttem, hogy nem kellett volna ezt kimondanom hangosan. Megkellet volna magamnak tartani. De olyan szempontból tényleg igazam volt, hogy én nem ez a lány vagyok, aki meghalt mellette. És így is, hogy nem kérdeztem rá konkrétan mi történt, csak remélni tudtam, hogy nem ő ölte meg. Bár akkor már rég börtönbe lenne, tehát úgy gondolom, hogy az az eset, csak a véletlen művel lehet. - De sajnálom... - Böktem ki aztán mégis. És most is elfogott a vágy, hogy megérintsem, amolyan vigasztalásképpen, csak kerestem tekintetét, hogy újra szemembe nézzen. De nem tette meg, így ép kezemet, arcára csúsztattam óvatosan. - Nem te tehetsz róla... biztos vagyok benne. - Igen vigasztalni próbáltam, és csak remélni tudtam, hogy nem förmed rám megint. Legszívesebben megöleltem volna, de tudtam, hogy azzal már átlépnék egy határt nála.
- Ugye nem kell össze varrni? - Néztem fel rá, ahogy nézegette kezemet, mert én nem mertem lenézni oda. Aztán már ott se volt, elment megkeresni a dobozt, majd a gézlapot vizezte be, hogy letisztíthassa a vért kezemről. - Auu... - Szisszentem fel ahogy elkezdte letisztítani a kezemen lévő sebet, és bár nagyon óvatosan csinálta, mégis belenyilallt picit a fájdalom. De erről nem ő tehetett, csak én viseltem egy picit rosszul ezt a dolgot. - Köszönöm, hogy segítesz... - Néztem rá picit vonakodva, és letöröltem utolsó könny cseppjeimet is arcomról. Tényleg hálás voltam neki, hogy ellátja a kezem, és nem hagyott itt. Ezért is szerettem volna megköszönni neki, hogy így gondoskodik most rólam.
- Rendben csináld csak... - Bólintottam és ezzel adtam is beleegyezést, hogy kezdje csak el, inkább legyünk túl rajta.

Szerintem egész életemben... azalatt a három évtized alatt, amit ez idáig megéltem, még nem csóváltam annyit a fejem, mint ma este. Pedig sokszor csóváltam már, hiszen ha nem volt kedvem beszélni, akkor bólogattam, ráztam a fejem, vonogattam a vállam, meg effélék. Bármit, amihez nem kellett beszéd, amire kevesebbet lehetett válaszolni. Erre... most itt ez a... a... ez a nő... ez a bosszantó, zavaró, idegesítő, kifárasztó, fura, idegtépő, kínzó nő... akivel leállok basszus vitatkozni! És még képes vagyok bizonygatni az igazam...! És... és... és meg akarok neki magyarázni dolgokat...!
De mi a fenéért?!
Nem értettem egyszerűen magamat...
Miért?!
Mikor elég lett volna, ha csak legyintek rá, megiszom a söröm, és elhúzok a vérvörös francba...
Ehelyett itt ülök már vele a földön, és... és... és még mindig ugyanazokat a köröket futjuk, olyan köröket, amikhez nekem közöm sem szabadna hogy legyen...
- Tévedsz, félni rohadt hasznos dolog. Kérdezd meg bármelyik állatfajt! Ha az antilop nem félne az oroszlántól, és nem futna el előle, mindet megzabálnák egy hét alatt talán... vagy nem tudom, hamar... de lényeg, hogy nem élnének sokáig! - ellenkeztem, vitatkoztam, és én komolyan hittem benne, hogy hátha meg tudom győzni. Hogy minek? Hát hogy ne legyen baja... még több... Hogy ez miért érdekel? Mindegy, nem tudom, csak ne... főleg miattam ne...
- De ha mindenképp ellenkezni akarsz, csak mondom, félve élni is sokkal kellemesebb lehet, mint másokat félelemben tartani! Ha félsz, a lelked attól még tiszta marad, és romlatlan. De ha másokat rettegésbe taszítasz... Látod, a tiéddel ellentétben, az enyém már elrohadt, ha egyáltalán volt... - haboztam kissé, mert erre például még nem tudtam magamnak választ adni. Vajon van-e lelkem? Ha van, milyen? Ha nincs... akkor mitől vagyok én... én? Vajon az apám-féléknek van lelke? Ha az ember felcsap egy könyvet a démonokról, sok jót nem szokott találni benne... Mondjuk, engem az angyalok sztorijai se villanyoztak fel már egy ideje... Annál csak azt rühellem jobban, amikor Istent fényezik, mintha nem lenne már így is túlzottan eltelve magától...
Nem volt hozzá erőm, hogy a szemébe nézzek, helyette a padló egy pontját fixíroztam, már amit láttam belőle a könnyfátyolon át, mely a szemem elfedte, habár... pedig nem akartam kibukni előtte... amúgy se, de előtte főleg nem...
Igen, nagyon jól tudtam én azt, hogy ő nem... ő... Adeline valaki egész más, valaki, akivel nem tehetem azt, akivel nem ismételhetem meg a múltbéli hibáimat... akit nem hagyhatok odaveszni miattam... Bármennyire is jólesett együttérzése... a gondolat nem feledtethette el velem, hogy még ha én is sajnálom, akkor is, ez olyasmi, amit már a büdös életben nem moshatok le magamról. Ő énmiattam halt meg, az én bűnöm az egész, és Adeline... túl kedves, túl... jó lélek, ahhoz, hogy miattam ő is odavesszen... Arról nem is szólva, hogy Isten nem érdemel ilyen angyalt maga mellé, MÉG nem... még ő nem lehet az övé...
Először elakadt a lélegzetem érintésétől... testem megfeszült ültömben, és bár először el akartam mozdítani újra a bőrömet az övétől, aztán... ez valahogy mégsem történt meg... épp ellenkezőleg, az arcomat a kezének hajtottam kissé...
Ezt egészen addig a röpke pillanatig bírtam, míg meg nem próbált a védelmébe venni... Arra elhúzódtam, és rá néztem újra, közben a fejemet rázva.
- Én pedig biztos vagyok benne, hogy senki más nem tehet róla, csak én - mondtam, megtört hangon. - Esetleg még Isten, mert... mert ő mindenható, mégis hagyta, hogy így legyen. - Bár eredetileg nem egészen így akartam befejezni a mondatot, igazából azt akartam mondani, hogy Isten egy szemét rohadék, aki sportból kínoz mindenkit, és büntet, és ad, majd vesz el mindent... és hagy a Földön élni, de gyűlöl, amiért itt vagyunk, és ő mindenkit szeret, kivéve... és itt kb. fel lehet sorolni a teljes emberiséget, minden emberi tulajdonságukkal együtt, és akkor még rólam nem is esett szó, meg ha esetleg akadnak még hozzám hasonlók, akkor róluk is... Szóval, Isten a legnagyobb szemét, álszent disznó, egoista tetű... aki ad egy szerelmet, aztán megöleti velem a szerelmem... vagy hagyja, hogy megöljem... de úgy is igaz, hogy tudta, ez lesz a sorsunk, mégis engedett minket összekerülni, vagy engem megszületni, pedig tudta mi lesz belőlem, hagyta, hogy apám azt tegye anyámmal, amit... mindegy hogyan nézem, mindenképp benne volt a keze... szóval ez közös sarunk. Mindenképp rossz...
De, azon voltam, hogy összeszedjem magam, nem viselkedhetek így előtte, különben sem ezért vagyok itt, meg semmi köze hozzá... meg... csak nem akartam megint a gödörben ülni egészen... Inkább próbáltam a dolgomra figyelni.
- Szerintem nem. Nem olyan mély. De mivel egy sörösüveg vágta el, ami már a padlót is megjárta, keményen le kell fertőtleníteni, nehogy a végén elkapj valamit, vagy a kezed bánja. Javasolnám, hogy pár napig legyél nagyon körültekintő a sebbel, és ha bármi gyanúsat észlelsz körülötte, látványra, érzésre, akkor menj orvoshoz vele - hadartam el egy, kissé valószínűleg betanultnak tűnő szöveget, bár igazából nem az volt, csak... mindig ilyesmiket mondanak a műsorokban, ha valakit valamilyen baleset ér. Hogy figyelni kell, és ha gubanc van, tűzés az orvoshoz vele. Én meg amúgy is aggódtam az egészsége miatt, mert énmiattam vágta el a kezét... úgyhogy jó lenne, ha nem miattam vesztené el...
- Bocsáss meg - siettem elébe, mikor feljajdult, mielőtt még várhattam volna, hogy leszúrjon, amiért durván csinálom... és próbáltam még óvatosabb lenni. Futólag arcára néztem, de utána gyorsan visszakormányoztam szemem a tenyerére. - Ha már baleset ért miattam, az a legkevesebb, hogy ellátlak - mondtam, megvonva vállam, amivel úgy éreztem, biztos remekül sikerült ellepleznem a bűntudatomat... bár nyilván nem, de hadd higgyem...
Amikor megkaptam az engedélyét, sérült kezét tenyérrel felfelé a lábamra fektettem a térdem fölötti részen, hogy támasztva legyen, mikor rányomom a gézlapokat, és az így szabaddá vált kezem odanyújtottam neki, hogy ha szeretné, kéznél legyen, miközben beszéltem.
- Elsőre csípni fog, ha akarod, addig szoríthatod a kezem a másik kezeddel, de utána elmúlik, sőt, ha mázlid van, el is fog zsibbadni a seb, és akkor már nem lesz olyan rossz.
Megpróbáltam a lehető legbátorítóbbnak kinézni... fogalmam sincs mennyire sikerülhetett, mindenesetre, akár elfogadta a kezem, akár nem, én azért megpróbáltam minél gyorsabban, de a lehető legóvatosabban rányomni a fertőtlenítős cuccot a sebre a tenyerében. Kicsit otthagytam rányomva, aztán gyorsban ezt a gézkupacot is elhajítottam. Az elsősegélydobozban találtam valami barnás krémszerűséget fehér tubusban, állítólag sebkezelésre, na, azzal bekentem a vágást, utána pedig, még mindig a tőlem telhető legóvatosabban, be is kötöztem a sebet. Néhány perc volt az egész. A végén egész büszke is voltam magamra... elláttam egy sebet, és nem okoztam másikat, siker!
- Kész is vagyunk - mondtam, mintha nem volna látható a saját szemével is. Azért, gyanús, hogy rájött magától is, hogy végeztem. - Ha nincs ellenedre, a maradék szilánkokat inkább én szedem össze. Te maradj veszteg, és... - Hát, elgondolkoztam, mit tudna csinálni, amivel nem tehet kárt magában... mondjuk úgy hirtelen nem is volt ötletem... de a szilánkokhoz már nem akartam visszaengedni... szóval végül csak megvontam a vállam, hogy ezt már találja ki ő. Én meg elfordítottam a tekintetem, és azon malmoztam gondolatban, hogy lehet egy seprűvel gyorsabb volna a dolog...

Nem fogom tudni meggyőzni a saját igazamról, erre már rájöttem, de azért próbálkoztam, de már nem annyira mint az elején. Inkább az volt a taktikám, hogy csöndbe maradok, és akkor az sincsen hogy elhitetem vele, hogy igaza van. De nem lett volna baj, hogy igaza van, sőt más lányt már talán sikerült is volna meggyőznie, de én nem vagyok olyan mint a többi. Mármint nem nagyképűségből, egyszerűen csak úgy vettem észre, hogy kicsit ár gondolkodásom van mint a velem egykorúaknak.
- Csak hogy mi nem vagyunk állatok Aaron... de rendben, olyan szempontból igazad van, hogy van mitől félni az életben, de úgy érzem, hogy te nem vagy ezek között. - Húztam össze szemöldököm egy picit, és már sejtettem is, hogy mi lesz a reakciója. További ellenkezés, és meggyőzés. Nem tudom mikor fog rájönni, hogy ezzel nem fog nálam semmit elérni, mert ha félek is dolgoktól, nála nem éreztem félelmet, a sok győzködés ellenére se. Nem tudtam, és nem is akartam félni tőle... inkább tűnt ártalmatlannak, mint veszélyesnek. Aztán ki tudja, mi rejtőzik benne, nem tudhatom...
- Én pedig úgy gondolom, hogy a félelem megmérgezi a lelket, és az ember életét... - Sóhajtottam fel. Nem tudnám félelembe tölteni az életem. Nem bírnám hosszútávon, bármennyire is kemény lány vagyok. Mindent elkerülni ami picit is veszélyes lehet. Otthon ülni, bár még talán ott is érheti bármilyen veszély az embert. Ezért se érezném magam jól ha a mindennapjaim csak a félelemből állnának, és abból, hogy azon gondolkozok, hogy milyen veszélyek érhetnek bármilyen utca sarkon.
Határozottan úgy tűnt, hogy nem érzi jól magát, mikor szóba jött, hogy az a bizonyos ember akit utoljára a bizalmába engedett, már nem él. Ekkor nem is nézett szemembe, én pedig mindenképp meg akartam vigasztalni, és mivel nem voltunk olyan helyzetben, hogy megöleljem, ezért folyamodtam ahhoz, hogy hozzáérek arcához. Arca meleg volt, és puha, valószínűleg, nem olyan rég borotválkozhatott, mert egyáltalán nem szúrt az arca, és olyan jó volt hozzá érni. Főleg mikor picit oldalra hajtotta fejét kezem irányába, így arca végképp belesimult tenyerembe És bár a helyzet miatt nem kellett volna, mégis nagyon halványan elmosolyodtam, de ő ezt nem láthatta. De azzal, hogy megszólaltam, el is rontottam a pillanatot, mert rögtön elhúzódott kezemtől.
- Isten nem olyan jó arc, ahogy azt leírják... ha tényleg vigyázna az emberekre, nem történne olyan sok rossz a világban... - Mondtam a végére elhalkulva, miközben szemeit fürkésztem, és próbáltam belőle kiolvasni valamit. Érzéseket, vagy akármit... arról nem is beszélve, hogy szép szemei voltak, amiről nem igen tudtam volna akkor se levenni a szemem.
Azért reméltem, hogy nem fog begyulladni a kezem, és rendesen sikerül kifertőtleníteni. De azért kitartóan bólogattam felé nézve, ahogy elmondta mit is csináljak, ha valami furcsát érzékelek a sebemen. Nem szerettem megvágni magam, se késsel, se üveggel, egy szóval semmivel. Még mindig jobban tűrtem pár kék-lila foltot, mint vágást. Mindig is kirázott a hideg az éles tárgyaktól, főleg mikor megvágtam magamat velük.
- Semmi baj... - Mondtam kicsit meglepődötten, mivel nem gondoltam, hogy ezért bocsánatot fog kérni, mert nem ő tehetett róla, hogy nekem fáj, és kifejezetten gyengéd, és óvatos volt. Talán egy picit reflexszerűen jött az fájdalmas felszólalás. Mert belegondolva nem is fájt annyira, bár lehet inkább érintése tompította a fájdalmat.
- Rendben... - Bólogattam, és fogtam is meg kezét, még mielőtt elkezdhette volna műveletet. Kicsit féltem, hogy csípni fog, így egy kicsit meg is szorítottam kezét, mikor a fertőtlenítős gézlapot a sebemre helyezte, de annyira nem fájt... mégis kicsit összerezzentem, mikor hozzá ért. Nem akartam, hogy azt higgye fájt... de gyorsan kész lett, és már be is kötötte a kezem.
- De szívesen segítek, már jól vagyok! - Pattantam fel a földről. Nem akartam, hogy egyedül kelljen ezt megcsinálnia mind. Nem hagyhattam, bármennyire is jó volt, hogy segített nekem. Gyorsan el is rohantam egy seprűért, és már úgy tértem vissza, hogy az a kezembe volt.

Valahogy egy időben volt idegesítő és kellemes is, hogy a nevemen szólított. Az egyszerűen... nem tudom, de más volt, mint amit valaha eddig tapasztaltam. Volt már nagyon rossz (legtöbbször rossz) és nagyon jó (egyetlen személy okán), ha valaki mondta a nevem, de ilyen még sosem volt... ilyen érzést még nem keltett bennem. Ez most egyszerre volt ismerős, és mégis más...
- Mind állatok vagyunk, Adeline. Csak mert megtanultunk beszélni és felegyenesedve járni, még nem lettünk senkinél és semminél különbek. A világ csak egy nagy állatkert. Az egyetlen különbség sokunk és néhányunk közt, hogy ki melyik felén áll a rácsnak, és ki ugráltatja kénye-kedve szerint a másikat. És elhiheted, tévedsz. Félned kell tőlem. Nagyon kellene. Egy pillanat alatt el tudnám érni, hogy sikítva menekülj, és többé ne tudd úgy lehunyni a szemed, hogy ne kapj frászt az emlékemtől, de... - elhallgattam. A vége körül-belül olyasmi akart volna lenni, hogy "de nem akarom ezt tenni veled", csak sajnos ez túl... túl sok lett volna. Neki, nekem... és félek akkor megint csak nagyon barátkozni akarna, azt meg nem lehet...
- Vagy megmenti - mutattam rá a lehetőségre. Vagy... legalábbis próbáltam. - Tőlem például baromira nem félsz, pedig kéne. A lelked és az életed szempontjából is nagyon hasznodra válna! - Én tényleg próbálkoztam. Lassan már tényleg csak az maradt ki, hogy még nem közöltem vele telibe, hogy lényem egy része boldogan hallaná őt sikoltozni... mármint, a fájdalomtól. És boldogan küldené lelkét a Pokolba, mert valahol hajt a vérem, bent, jó mélyen... néha kevésbé mélyen... hogy márpedig tegyem, amire a fajomat teremtették... vagyis... amire apám faját a mendemondák, a Bibliai magyarázókönyvek, és a legtöbb vallásos okos ürge szerint teremtették... hogy büntessen, kínozzon... meg a többi finom és kedves dolog...
Megvan az a pillanat, amikor a filmekben minden olyan lassú lesz, mintha lassított felvételre lenne állítva a vetítő? Mikor nagyon lassan és hosszan történnek a dolgok, és minden olyan meghitt, és... fura, de jó...?
Körül-belül ilyen érzésnek tudtam volna lefesteni, amikor az arcom bőre és az ő tenyerének bőre összesimultak... Jó volt, és nagyon fura, és... olyan másmilyen érzés... villámcsapás, és közben meg mintha sütött volna a nap...
Ha nem lettem volna úgy elkenve, még talán szóltam is volna neki, hogy ezt nem kéne... sőt, biztos, de... így meg... most csak... ijesztően jobb volt tőle... jobb érzés.
De a varázs megtört, Isten közbejött, persze... és... én meg csak rájöttem, hogy bármennyire is jó legyen, ezt nem szabad, nem hagyhatom, hogy ő vigasztaljon engem, főleg, hogy meg sem érdemlem.
- Hát nem nyerné meg "Az év nagypapája" díjat, az biztos... ebben egyetértünk. Álszent egy szarházi... - szomorúan, és dühösen gondoltam vissza arra a sok... nem is tudom, sok száz, vagy sok ezer óra is lehetett az, mit életem során azzal töltöttem, hogy próbáltam tőle válaszokat kapni, vagy segítséget, vagy csak beszélni vele, de... persze sosem kaptam választ. Mai fejjel már azt furcsállom, hogy annyi válasz nélkül hagyott beszélgetési kísérletemben, mégis... hogy nem vesztettem el a hitem a létezését illetően. Volt mikor szerettem, volt mikor gyűlöltem, sokszor szoktam rá dühös is lenni, de... mindig hittem. Nem tudom, talán mert nagyon belém nevelték, vagy csak belém van kódolva, ha már rokon... ő az a gazdag tetű nagypapa, aki sose jön el az unokáját meglátogatni a csórónegyedben, a Földön, mert biztos derogál neki...
Ahhoz képest, hogy nemigen csinálok általában ilyeneket, egészen jól ment ez a sebkötözés dolog... szerintem. Még a fertőtlenítésnél se sikítozott, vagy ugrott el előlem... amit sikernek könyveltem volna el, ha nem pont azt akarnám elérni itt ma, hogy teljesen be legyen tőlem gyulladva... rezelve... pánikolva... vagy akármi. Bármi, csak barátkozni ne akarjon tovább. Ennek ellenére valamiért engem ijesztett meg, és aggasztott, mikor érintésem nyomán összerezzent. Bár vigasztalt legbelül, hogy nem az érintésem hatott rá így bizonyára, hanem a fertőtlenítős izé.
És még mindig bizsergető érzés volt, amikor egymáshoz ért a bőrünk. Ráadásul most én kezdeményeztem vele... önként adtam át neki a kezemet... Megtettem, és önként, és... jó érzés volt...
Az kevésbé, amikor fájdalmat okoztam neki, de... de túléltük. Szerencsére mind a ketten. És miután érintése és kínzása is egyöntetűen felkavaró érzés volt, siettem hogy hamar befejezzem mindkettőt, illetve... úgy fejezzem be, hogy több kárt nem okozok neki.
Ellenállt, persze, amikor azt mondtam, nem kéne már segédkeznie a takarításban. Olyan gyorsan kelt fel, és szelelt el seprűért, mint kiderült, hogy "öröm volt nézni".
Első blikkre még megadón vontam meg a vállamat. Gondoltam, ha ragaszkodik hozzá, én nem tiltok meg neki semmit, a maga ura... csak hát, aztán meg rájöttem, én intettem arra, hogy vigyázzon a kezére, most meg hagynám, hogy megint a szilánkok és egyebek közé menjen, aztán az eddigiek alapján vagy túléli vagy nem...
- Inkább játsszuk azt, hogy most az egyszer rám hallgatsz - finoman, de határozottan vettem ki a kezéből a seprűt. Nekitámasztottam a pultnak az eszközt, azután Adeline elé léptem, és az engedélyét nem kérve előtte, két kezemmel fogtam meg a derekát két oldalt, majd mint egy tollpihét, úgy emeltem fel egy mozdulattal, és ültettem a pult tetejére, ügyelve, hogy ne legyen ott se szilánk, se üvegdarab, se sör, se semmi egyéb, ami zavaró volna neki az ücsörgésben.
- Maradj itt szépen, és dirigálj, attól sok bajod nem történhet - intettem őt még kezeimmel is maradásra, mielőtt ismét a kezembe fogtam volna a seprűt. - Na, mit szeretnél, mit csináljak? - néztem rá fel, várva az utasításait. A kedvééért még engedelmes képet is igyekeztem vágni.

Sikerült megnyugodnom, és azt hiszem neki is sikerült, vagy inkább csak kevésbé nagy hévvel osztotta meg velem véleményét, arról, hogy mennyire nincs igazam. Nem tudott meggyőzni az igazáról, és én se őt. Igazából teljesen patt helyzet volt, amiből nem hiszem, hogy kifogunk tudni jól jönni. Én erről már letettem egy ideje, mert bárki bármit mond a másiknak, úgyis csak a saját igazunkat hajtogattuk. Egy dolog biztos volt... rég találkoztam olyan emberrel, akivel tudtam vitatkozni, anélkül, hogy eredményre jutottunk volna. Mert vele egyszerűen teljesen esélytelen volt kompromisszumot kötni. Mással eddig mindig sikerült, vagy ő győzött meg... ez volt a ritkábbik eset, vagy én a másikat. Szerettem ha igazam van, de viszont egy idő után mindig feladtam, ha nem sikerült meggyőzni a másikat. Azért annyira sose akartam másra erőltetni a véleményemet, vagy az élet szemléletem.
- Rendben... akkor ne mutasd meg milyen az az éned... és akkor tényleg nem fogok félni tőled... nem akarok félni tőled.. - Figyeltem arcát. Már nem tudtam mit mondhattam volna ami megtudta volna nyugtatni, vagy esetleg, hogy befejezzük ezt a témát. Azért mondtam ezt neki, mert ezt gondoltam a legjobbnak az én szempontból is. Mert én tényleg nem akartam félni tőle... nem tudom mit akartam tőle, de félni biztos nem akartam. Az volt az utolsó, amit vele kapcsolatban akartam. Vonzott, és lehet azért vonzott ennyire, mert annyira elérhetetlennek tűnt, és sebezhetőnek. Még egy kicsit olyankor is annak tűnt, mikor annyira erősen próbálkozott, hogy szigorú legyen velem szembe.
- Jobban örülnél, ha félnék tőled? - Kérdeztem rá, és nyeltem egy nagyot. Tudtam mit fog válaszolni, de reménykedtem, hogy mást fog mondnia. Hogy azt fogja mondani, hogy nem nem akarja, hogy féljek tőle. De ez annyira lehetetlennek tűnt, hogy ezt mondja... pedig szívesebben hallottam volna ezt a szájából. Pont úgy mint mikor a nevemet mondta, még ha szigorral is a hangjába mondta ki, mégis olyan jól hangzott ahogy kimondta... többször, és többször szerettem volna hallani.
Már szinte vágyakoztam érintése után, mert újra érezni akartam azt a bizsergető érzést, ami azután maradt bőrömön miután hozzám ért, És épp ezért kaptam rögtön az alkalmon, mikor felajánlotta, hogy megfoghatom kezét, míg lefertőtleníti sebemet. Egy percig se gondolkoztam, és ez talán látszott is, lehet inkább várnom kellett volna, esetleg átgondolnom, vagyis legalább úgy csinálni mint aki átgondolja.
Szerencsére, vagy inkább nem szerencsére, túl gyorsan végzett a seb kötözéssel, így a keze is elengedte az enyémet, és rossz érzés volt, mert én többet akartam. Ha nem is sokkal, de többre vágytam tőle.
- Rendben legyen így... kívételesen. - Forgattam meg szemeimet alig láthatóan. Most az egyszer igazat adok neki, és hagyom magam, hogy úgy legyen ahogy szeretné. Nem is nagyon ellenkeztem, mikor kivette kezemből a seprűt, viszont nem elkezdte a sepregetést, hanem helyette a falnak támasztotta és visszafordult felém. Kicsit meglepődtem mikor aztán derekam két oldalára tette kezeit, és egy egyszerű mozdulattal emelt meg, és ültetett fel a pultra. Hirtelen meg se tudtam szólalni, csak pislogtam ott, de talán picit elmosolyodtam a jóleső érzés miatt.
- Hát mondjuk kezdjük azzal, hogy felsöpörjük a szilánkokat! - Mosolyodtam el, mert azért mégiscsak megmondhattam neki, hogy mi legyen, és ez egy picit tetszett. Persze azért mélyen a lelkemnek rosszul esett, hogy neki kell megcsinálnia, de azért élveztem is a helyzetet. A padló felé mutattam, ahol a szilánkok szerteszét hevertek a földön. A hiba csak az volt, hogy a rossz kezemmel kezdtem mutogatni neki, amin a kötés valamiért megbomlott. Lehet, hogy nem tűzte el rendesen a fásli végét, vagy a gézt amit körbe tekert kezemen...
- Hoppá... - Húztam vissza sérült kezem, és megpróbáltam egyedül segíteni magamon, és megoldani a helyzetet, de félkézzel aligha ment. De azért nagyon próbálkoztam, és erőlködtem, hátha sikerül magamtól.

Figyeltem őt. Némán. Mondhatni, hogy egészen... rezzenéstelenül, pislogás nélkül, egyszerűen csak... bámultam bele azokba a mély és... és túl igéző szemekbe, és ott visszhangzott már megint bennem a hangja... a hangja, ahogy arra kért, ne keltsek benne félelmet... ahogy azt mondta nekem, hogy nem akar félni tőlem...
Én meg csak néztem őt. Én annyira akartam, hogy féljen... és... annyira akartam, hogy ne... Annyira azt akartam, hogy... Miket is beszélek, halvány lila gőzöm nem volt, hogy mi a fenét akarok, vagy mi a jó fenét művelek éppen... Meg kéne ijesztenem, de marha szarul adom elő, meg kéne mutatnom neki, mennyire nem jó ötlet velem barátkoznia, ehelyett magyarázkodom, győzködöm, ahelyett, hogy úgy istenigazából a frászt hoznám rá, és... itt hagynám a fenébe.
Helyette csak hallgattam őt... és visszhangját a fülemben, hogy nem akar félni tőlem...
Kérdőn pislogtam rá, kérdése nyomán. Először ajkamba haraptam... már csak azért is, hogy ki ne mondjam, azt, amire először gondoltam... azt a kóros... veszélyes... halálos gondolatot...
Azután bólogatni kezdtem, de először csak úgy, mintha csak azért tenném, hogy mozgásban legyek. És mintha elfelejtettem volna, miként kell abbahagyni a fejem mozgatását.
Utána mondtam ki hangosan is:
- Bármit megtennék, csak hogy félj végre tőlem, és biztonságban tudhassalak magamtól. - Ez volt az én válaszom. Átgondoltam-e? Valahol igen... részben... igen... átgondoltam, mert azt akartam hogy féljen, és biztonságban legyen, attól, amire képes lehetnék vele... Hogy bármit megtettem-e volna ezért? Nem hiszem. Ha bármit megtettem volna, akkor már réges-régen mutattam volna neki valamit, amitől halálra rémül... amitől olyan messze rohan innét, hogy többé vissza se találjon erre a helyre... Képes is lettem volna ilyesmire, tudtam volna neki ilyet mutatni, de... de én nem tettem meg. Azóta, hogy az üvegeket széttörtem, én... csak a számat jártattam, ami láthatóan sokkal kevesebb volt, mint ami kellett volna a "győzelemhez", amire vágytam, ami után ácsingóztam, mégsem tettem érte szinte... semmit. Mert féltem is tőle...
Lehetséges talán... hogy amikor felajánlottam neki, hogy fogja meg a kezem, azzal igazából nem is igazán neki akartam segíteni, inkább magamnak kerestem kifogást, hogy érintkezhessek vele. Az a rémisztő gondolat munkált bennem, hogy meg akarom simogatni az arcát. Meg akarom őt érinteni, ahogyan ő tette velem... és ha már az arcát nem lehet, legalább a kezét... csak egy kicsit...
De amikor elmém másra is tudott volna gondolni, muszáj voltam magamra parancsolni. Muszáj voltam a sebkötözésre koncentrálni, és azt minél gyorsabban elvégezni, hogy utána lassan véget érjen majd ez a zavaros és rémisztő este már. Azt gondoltam, ellátom, hamar feltakarítunk, és elválnak útjaink. Onnantól már nem lesz okunk tovább látni egymást, beszélni, érintkezni... én soha többé nem jövök ide, ő pedig nem lel rám soha... és aztán majd hamarosan elfelejti, hogy volt egyszer egy fura vendége... Én emlékezni fogok rá, az elég is...
Igazán nagyon meglepett... de tényleg nagyon, amikor olyan könnyedén belement, hogy egyedül intézzem a takarítást, és ő veszteg maradjon. Elképzelni nem tudtam, hogyan fogja kibírni veszteg... talán ezért is hagytam neki hogy dirigáljon, akkor talán eltereli a figyelmét arról, hogy félni azt nem akar tőlem, de barátkozni azt akar, és lelőhetetlen...
Azt meg ne minősítsük inkább, hogy én miért is ültettem fel igazából a pultra... mert az, hogy ne legyen útban és távol legyen mindentől ami veszélyes lehet, csak... szuper jó kifogás volt, és nagyjából 10% igazságtartalma volt az állításnak ezekkel az indokokkal.
- Először és utoljára - tettem hozzá, ha már szerinte ez "kivételes" alkalom, hiszen hadd emlékeztessem arra, hogy... bár igazán értékeltem hogy végre valamiben nem harcol, nem akartam hogy elfeledje, összefogásunk és egyetértésünk pusztán erre az egy alkalomra szól, erre az egy fura... rémes és ijesztő estére, sőt, azon belül is erre az egy dologra, mint látható. Ez az este amúgy is mindent össze-, és felkavart bennem, és ez után biztos hogy a következő két évben a küszöbön se fogok átlépni, Flipper majd kap valami illúziót, hogy azt higgye, minden nap voltunk sétálni, én meg majd elintézem a többit, de hogy a lakásból többet nem jövök ki mostanában, az is egészen biztos volt!
- Rendben - bólintottam engedelmesen, és a seprűt kezembe véve, utasításának megfelelően neki is láttam volna máris, hogy menjek és a szilánkokat összesöpörjem egy kupacba... de ahogy pillantásommal követtem, merre és mit mutat, szemem sarkából láttam is, és közben fülemmel hallottam is, hogy valami nincs rendben vele. Odafordultam újra, és láthattam, mint bajlódik a megbomlott kötéssel a sérült kezén.
Felsóhajtottam.
- Rosszabb vagy, mint Flipper, esküszöm... - csóváltam meg a fejemet, lemondón, akár a bajlódó szülő, aki egy nyughatatlan gyerekkel van megáldva, miközben újra csak letámasztottam a seprűt, és visszalépdeltem hozzá. Elég magasan volt, térde a hasamhoz ért a ruhán keresztül, ahogy megálltam közvetlenül őelőtte, hogy megszemléljem a problémát.
Kérdés nélkül húztam magamhoz a sérült végtagját, és óvatosan, ami pedig még fontosabb, úgy igazítottam meg a kötést, hogy közben nagyon igyekeztem hogy NE nézzek fel a szemeibe. Tartottam tőle, hogy mit látnék tekintetében, vagy épp minek a hiányát látnám... Valaki olyannak a szemében, aki nem fél tőlem... A félelem hiánya... ijesztő volt, még gondolatnak is.
- Ha nem maradsz veszteg, körbetekerem ragasztószalaggal a kezedet, biztosan találnék itt valahol - fenyegettem meg, és a lehető legkomolyabbnak igyekeztem tűnni... Nem mondtam komolyan, persze, de... valahogy el akartam tussolni, hogy fizikai közelségétől hevesebben vert valamiért a szívem... és a légvételeim is egy kicsit... mintha talán elmélyültek volna.

Meglepődtem... mert eleinte nem szólalt meg, hogy válaszoljon szavaimra. Csak némán figyeltük egymás szemeit... én vártam a válaszát, és tanakodtam, vajon mire is gondolhat most. Mert biztos sok minden járhat a fejébe... és bárcsak bele látnék... hogy tudjak valami olyat mondani... amit talán ő is szeretne hallani, vagy esetleg nem tudom... egyszerűen elvesztem szemeibe, és egy kis idő után miközben vártam válaszára...
Szavai zökkentettek ki... más esetben nem ilyen válaszra számítottam volna, viszont az ő esetében más válasz nem is jöhetett szóba, tekintve miket mondott eddig. A negatív világképe fog a sírba vinni, nem az, hogy esetleg van okom félni tőle... jó, lehet gonosz, ő maga az ördög, de szerintem még így is a negativitás lenne az ami miatt meghalok, és nem az, hogy bántana bármilyen módon.
- Akkor eddig miért nem tettél semmit? Úgy értem tettlegességet... - Ha tényleg azt szeretné, hogy féljek tőle, akkor miért nem olyat tett ami tényleg megijeszt, mert a szavak nem ijesztenek meg. Bárki bármit tud mondani magáról... akár jót, akár rosszat. A végén úgyis a tettei mutatják meg, hogy milyen is ember valójában. Ezért se féltem tőle... persze ezzel nem ösztönözni akartam, hogy tegyen velem valamit, csak tényt közöltem. - Nem mintha szeretném... mert nem... - Tettem még hozzá előző szavaimhoz, hogy ne legyen belőle félreértés, hogy én azt akarom, hogy bántson... nem mintha kinézném belőle, hogy tudna bántani... de legyen, akkor megpróbálom felvetni a lehetőséget, hogy bántani fog. Ezért se volt érdemes felhozni a tettlegességet.
Hazudtam neki viszont egy dologban... féltem... de még mindig nem tőle, hanem inkább attól, hogy ennek az estének vége lesz, és ahogy ígérte itt fog hagyni, és soha többé nem látjuk egymást. Ezért is szerettem volna, hogy minél tovább tartson ez az egész, ha már ez az első és utolsó találkozásunk... ha ezt szeretné, akkor tiszteletben tartom. Én hiszek a sorsban... abban, hogy ha mi tényleg nem találkozunk többet, az megvolt írva, és ennek így kellett lennie... és aztán egy idő múlva elfelejtem, mintha nem is történt volna meg... bár ezt a találkozást nehezen fogom kiheverni, vagy elfelejteni ha egyszer vége lesz..
Nem tudtam, hogy rá is olyan hatással vannak e az érintések mint rám, már csak emiatt az egy dolog miatt is olvastam volna a gondolatiba, hogy ezt megtudjam, mert tudtam, hogy ő ezt magától talán soha nem mondaná el nekem. Én viszont olyan szívesen elmondtam volna neki, ha lett volna rá lehetőségem... hogy nem volt még olyan ember aki ilyen érzéseket váltott volna ki belőlem ilyen kevés idő alatt.
- Nem kell emlékeztetni... - Mondtam és elkezdtem a padlót fixírozni. Mert most még nem akartam erre a pillanatra gondolni, hogy mi ezek után külön válunk... próbáltam jó messzire eltemetni fejembe ezt a gondolatot, hogy addig eszembe se jusson, míg itt vagyunk. Ráérek akkor gondolkozni ezen, mikor már ott tartunk, hogy elköszönünk egymástól... de azt még nem szeretném.
Nem nagyon ellenkezett, mikor elkezdtem mutogatni, mi merre és hogy. Elkezdett sepregetni, én meg magamban szitkozódtam, hogy ilyen béna vagyok... már most elakarom hagyni a kötésemet a kezemről. Miért nem tudok picit nyugton maradni végre, egyszer az életben. El is kezdtem vissza szenvedni a kötést, de nem sokáig maradtam egyedül. Aaron jelent meg előttem, hogy segítsen. Valami Flippert emlegetett, aki gondolom valami kis állata lehetett... mást nagyon nem lehetett így elnevezni, meg általában az állatok akik állandóan mozgolódnak.
Rögtön elém állt, de olyan közel, hogy térdeim hozzáértek hasához, és már húzta is magához kezemet. Én meg ott ültem lesokkolódva... és figyeltem mit csinál... vagyis igyekeztem, de annyira közel volt hozzám, mint még soha, és ez teljesen megbénította az agyamat. Jó értelembe... már ha ezt lehet venni jónak... a gondolataim teljesen össze folytak hirtelen, és nem tudtam mit csináljak, csak ültem ott és nem is mertem megszólalni, nehogy eltávolodjon tőlem.
Fenyegetésére csak bólintottam egyet, mert nem tudtam megszólalni. Szavaim elakadtak valahol útközben... csak fürkésztem szemeit... szívem úgy éreztem ki akar ugrani a helyéről. Gondolataim se voltak a helyén, egyet tudtam... amit az ösztöneim súgtak azt kell tennem, és nem tudom hogy fog reagálni rá, de ez volt az utolsó gondolatom... érezni akartam őt. Jobban, és közelebb. Ép kezemet mellkasára csúsztattam, ezen kívül még nem mozdultam, csak figyeltem szemeit. Vártam egy pár másodpercet... menekülési útvonalként... de aztán elkezdtem közelíteni felé... míg nem olyan közel nem voltunk, hogy már majdnem éreztem ajkaimon az övét. Itt egy kicsit tétováztam, de aztán megtettem, mert nem bírtam tovább... nem akartam adni neki több menekülési lehetőséget... óvatosan megcsókoltam...

Nem hittem a fülemnek. Szerintem most tényleg úgy néztem rá, egy az egyben, mintha egy komplett őrültet néznék. Tényleg, komolyan... Most komolyan az érdekli, miért nem vertem mondjuk meg, vagy... vagy nem is tudom, mire számítana, hogy tettlegesség... mit nézne vajon ki belőlem...?! Én bezzeg tudom... tudom miket tudna vele tenni a sötét elmém, az biztos... hogy mi volna az első dolga... mi volna, amivel a legnagyobbat tudná rúgni a lelkemen... az érző felén az a másik... a legnagyobb gyalázatot... és azt is tudtam, mi volna a vége... mit tenne vele utoljára, igen... tudom, megölné... egészen biztos... és amilyen szemét rohadék, a tüzet használná... a tüzet, megint a tüzet, az átkozott tüzet...
Isten látja lelkem, nem akartam megmondani neki... tényleg nem... felelni sem igazán szerettem volna, igazából semmit sem... csak... aztán valahogy mégis kiszaladt...
- Az utolsó ember, akit bántottam, most halott. - Biztos voltam benne, hogy nem ezt szerette volna tőlem hallani, viszont ez úgy kb. igaz volt... Ő, akit tényleg bántottam, most nem él... és miattam, én okoztam... az én bűnöm, és majd a Pokolban égek el érte... és meg is érdemlem, maximálisan kiérdemeltem, jár az örök kárhozat... Tudom, apám erre sem lenne büszke még, de anyám biztos elégedett valahol, ha valamiként tudhatja ezt... biztosan, hiszen nyilván fogantatásom pillanatától fogva arra számított, hogy szörnyeteg leszek, gyilkos, olyan aki csak árt másoknak... hát igaza is lett, ő nyert, tessék, elégedett lehet...
Viszont hiába minden sötétség, én nem... nem akartam, hogy az a fél... ő Adeline-t is bántsa...
- Én sem szeretném... vagyis, én nem, de... - elhallgattam. Hogy a fenében lehet megmagyarázni valakinek, hogy van egy sötét oldala is az embernek, olyan oldala, ami a Pokolból származik, ami démoni, ami gonosz...? Hogy lehet ezt elmagyarázni? Nem mondhatom ki csak így, ezt nem lehet... Én... nem tehetem. Csakhogy, meg akartam neki azt mondani, hogy ezt én sem akarom minden ízemben, tényleg nem... én csak... tényleg meg akartam óvni, attól, hogy azzal kelljen találkoznia, aki bántaná... akiként ÉN bántanám...
Mert én minden érintésünkben éreztem, mi volna a másik lehetőség... minden simogatásban éreztem, ahogy megüthetném, minden alkalommal ha kezét érintettem, éreztem a szorítást magamban, amivel vékony kis kezét megnyomorgathatnám... minden pillantásában látni véltem, amit valódi arcom, valódi lényem láttán látnék rajta, félelem, undor, hitetlenség, megvetés, iszonyat... annyi mindent bele tudtam képzelni egy érintésbe... mindazt, amit láthatnék, amit látni akartam, mindent... minden ott volt...
De az is fel-felrémlett, mint tudnám kezemmel tovább simogatni, hogyan tudnám... átölelni... vagy akár...
Annyi mindent tudtam látni, és annyira nem szabadott volna, mert még a puszta gondolata is fájón, kínzón hatott, tudván, mennyire nincs esélyem se, hogy valaha ilyet tegyek vele... mert nem lehet... nem szabad... nem tehetem meg azokat vele. Ővele nem... még egyszer nem!
Inkább arra kellett gondolnom, hogy vége lesz. Vége lesz, és nem kínoz tovább. Elmegyek haza, és nem jövök többé ide, nem látom őt többé, nem lesz esélyem sem, hogy bántsam... élni fog, boldogan, és úgy, hogy nem árt neki senki, főleg nem én...
És hittem, hogy a takarítás már jó jel, közel a vég, közel a távozás, végzek, gyorsan, pikk-pakk, és megyek. Ennyi, és nem több.
És persze, hogy nem így történt.
Meglazulhatott a kötés a kezén, ahogy mutogatott, s egymaga nem boldogult vele. Én odamentem hozzá, hogy segítsek, és visszaigazítottam a kötését, közben nagyon ügyelve magamra...
ÉS itt volt a bibi!!
Magamra ügyeltem... a kalapáló szívemre... Rá viszont nem. Arra összpontosítottam, hogy hamar megoldjam a gondot, és hogy NE engedjem magamnak hogy túl jól érezzem magam a közelében... még ha a testem nem is nagyon fogadott szót, ami a reakciókat illette közelségére, de annyira próbálkoztam, annyira erősen akartam magam testben és lélekben is távol tartani tőle, hogy... elfelejtettem beleszámolni a dologba, hogy ő... ő sokkal veszélyesebb nálam ezen a téren... sokkal... sokkal kevésbé próbál távol maradni, és... sokkal kevésbé fogja fel, mekkora veszélyforrás vagyok számára...
Rá kellett volna ügyelnem, kellett volna, de... persze, megint hülye voltam, és aki hülye... az könnyen kerülhet olyan helyzetekbe, melyeket nem bír felmérni ésszel, és nem bír... kezelni sem...
Én sem tudtam kezelni, ami következett... ahogy magamat sem tudtam féken tartani...
Mikor megcsókolt... - merthogy megcsókolt -, a világ hirtelen kocsonyássá vált. Való igaz, jogosan merülne fel a kérdés, miért nem menekültem el, mikor még tehettem volna?! Merthogy... lett volna rá mód... Viszont én hülye vagyok. Ezt kénytelen voltam leszögezni, ez tény... egy hülye idióta vagyok, akit nem szabadna emberek közé engedni...
Mikor megéreztem a mellkasomra simuló kezét... a lélegzetem elakadt, és a szívem nagyot dobbant... olyan nagyot, hogy azt hittem, kiszakítja a mellkasomat, és Adeline kezében landol... hogy megfoghassa, összeszoríthassa, s ha akarja, akár össze is morzsolhassa, esküszöm, vártam, hogy megpillantsam a vörös, ragacsos szervet... Megnéztem az ujjait, lenéztem rájuk, de nem volt köztük sem vér, sem a szívem... majd újra őrá néztem... Ez volt a következő hiba. Ránéztem, és néztem... hitetlenkedve lestem, mint hajol egyre közelebb. És nem értettem, miért teszi ezt... miért akar ennyire közel lenni hozzám, mégis...? Aztán mikor megéreztem ajkaimon a lélegzetét... szám kicsit el is nyílt, azt hiszem kérdezni akartam valamit... talán éppen azt, hogy mi a jó fenét csinál, és miért... hogy miért teszi ezt velem, hogy miért üt akkorákat a szívem, mint egy légkalapács...?! És azt hiszem... szerettem volna megkérni, hogy ne tegye ezt...
Tudom, nekem kellett volna közbelépnem. Tudom, nekem kellett volna elfordulnom, ellépnem tőle, megállítanom őt... nekem kellett volna nemet mondanom rá, hogy ezt tegye... viszont... gyenge voltam, mert akartam hogy megtörténjen... nem akartam, és mégis akartam, érezni akartam a csókját, és vissza akartam csókolni! Akartam... nem szabadott volna, mégis akartam...
És amikor megcsókolt... amikor puha, édes ajkai az enyémekhez értek, és egy villám belém csapott, úgy éreztem... én akkor...
Nem tudom.
Történt valami, valami erős, és... és akármennyire is ordított bennem valami, hogy ne tegyem, mégis, a kezem önálló életre kelt, és egy pillanat alatt került fel valahogy két kezem őrá, ahogy két tenyerem közé fogtam arcát, és közel tartva magamhoz, elmélyítettem csókját, amint nyelvem utat tört ajkai közé, mindennemű kérdezés nélkül, hevesen és vággyal telve! Ujjaim feljebb siklottak, a hajába túrtak, és ahogy vágyam szinte felgyújtotta testem, belenyögtem csókunkba!
Ezt így körül-belül 5-7 másodpercig bírhattam... mielőtt a rendszer újraindult, és azzal a lendülettel le is fagyott.
Adeline csak annyit láthatott, hogy hirtelen hátraléptem, kezeim lesiklottak róla, és hevesen kapkodva levegő után, megütközve bámultam rá, ködös tekintettel, merev arccal.
Újabb öt másodperc kellett, hogy nagyot nyeljek, és még egyet lépjek hátrafelé, miközben a fejemet kezdtem rázni, és szinte védekezőn emeltem kezemet kettőnk közé. Vagyis, hát nem is csak szinte, tényleg védekeztem volna... féltem, hogy egy óvatlan pillanatban újra megérint, vagy csak magamtól vesztem el az uralmat, és visszamegyek, és ezúttal nem állok meg...
Még mindig a fejemet ráztam, és a levegő után kapkodtam, mikor ezúttal a saját hajamba túrtam, már ami olyan hosszú volt, hogy túrhassam, a fejem tetején. Addig lépdeltem, idegesen bolyongva kiindulási pontom körül, cirka egy méteres körzetben, míg hirtelen falba nem ütköztem. Ahogy nekitámaszkodtam kezemmel, és kis stabilitást leltem, megfordulva hátamat vetettem neki a kemény felületnek, majd a földre csúszva leültem. Szédültem, esküszöm... még eddig soha nem éreztem ilyet, de most tuti, hogy ez az volt... Önkéntelenül is felhúztam a lábaim, egyik kezem átölelte őket, a másik a tarkómat markolászta, miközben - továbbra is levegő után kapkodva - térdeimnek támasztottam homlokom, szinte elrejtőzve Adeline elől. Őrá nem is mertem nézni... egyszerűen bepánikoltam...
S mégis, annyira szerettem volna visszamenni hozzá, és újra érezni, ízlelni ajkait...

"Az utolsó ember, akit bántottam, most halott." Ez a mondata víz hangzott a fejemben egy ideig miután kimondta. Nem tudtam, hogy hogyan is kezeljem, mert hiába mondta ezt így ki.... nem tudtam elképzelni róla, hogy megölt volna valakit. Ez valami félreértés, vagy csak magát hibáztatja, mert az a valaki meghalt. Ha tényleg megölt volna valakit, akkor most nem itt állnánk egymás előtt és beszélgetnénk... akkor nem is ismerném, soha nem is találkoztam volna vele, mert börtönbe lenne... nem?!
Nem is reagáltam végül erre a mondatára szóban, csak kicsit kikerekedett szemekkel pislogtam rá egy kis ideig. Nem akartam rá semmit mondani... nem akartam, hogy megint elfajuljanak a dolgok, úgy ahogy az előbb, és megint itt vitázzunk. Mert ha most elkezdtem volna kimagyarázni, vagy védeni őt akkor biztos megint felhúzza magát, és azt pedig nem szerettem volna, mivel úgy érzem, most kicsit letudtunk mindketten nyugodni annyira, hogy ne kiabáljunk a másikkal, úgy ahogy az előbb tettük.
- Rendben akkor nem fogsz bántani... - Válaszoltam halkan, mikor kimondta, hogy nem akar bántani. Ez ár jól kezdődik, hogy ha azt mondja, hogy nem akar bántani... vagyis máris jobb a helyzet, mintha azt mondaná, hogy megfordult a fejében a gondolat, hogy bántani fog, akár most, akár később. De nagyon reménykedtem, hogy inkább soha nem fog ez bekövetkezni... megmondva az őszintét, nem akartam csalódni benne.
Nehéz volt vele nem tagadom... rég találkoztam ilyen emberrel, akit ennyire nem lehetett meggyőzni. Komplett hülyének nézett a beszélgetésünk során többször is... többször is rám förmedt, szörnyen makacs... és bezárkózott. De az első érintésünk.. mikor ott a pultnál először levettem fejéről a kapucnit, és kezem hozzáért arcához... akkor nem is tudom... az a megmagyarázhatatlan bizsergés ami végigjárt... és az utána lévő többi érintésünk is ilyen volt, sőt jobb... és én többet akartam. Minden érintéssel... először csak azt szerettem volna, hogy még egyszer hozzá érhessek kezéhez, aztán már a kezét szerettem volna megérinteni, majd megfogni... aztán mikor a derekamat fogta meg... és most azt érzem, hogy ez is kevés. Ennél többet szerettem volna, és lehet rám mondani, hogy telhetetlen vagyok, és nagyravágyó, de még sose éreztem ehhez hasonló vonzódást, hogy ennyire fájjon az, hogy nem érhetek hozzá, és nem lehetek hozzá közelebb.
Nem akartam rá erőltetni magamat... a csókomat, ezért mozogtam olyan lassan és megfontoltan, több másodperces szüneteket tartva egy egy újabb mozdulat után. Megakartam tenni, de egyszerűen úgy éreztem, hogy meg kell hagynom neki a lehetőséget arra, hogy kibújjon ez alól a dolog alól. Én kezdeményeztem, de meghagytam azt a kiskaput... muszáj volt, mert nem tudtam, hogy érez velem kapcsolatban, azon kívül hogy nem akar bántani, egy hülyének tart, hogy nem vigyázok magamra, és megakar védeni önmagától. Ezért gondoltam rá, hogy elfog távolodni... mert annyira azt akarta, hogy minél messzebb legyek tőle...
Mikor mellkasára helyeztem kezemet, lenézett rá, talán egy picit úgy mintha nem értené a helyzetet, de aztán visszanézett szemembe. Szívem eszméletlen ütemet diktált, már majdnem azt hittem, hogy kapok egy szívrohamot lassan. Nagyon féltem a visszautasítástól, vagy hogy kiborul, de úgy voltam vele, hogy egyszer élek, és épp ezért próbálom meg... muszáj volt, mert már érzéseim és testem, szinte követelte, hogy megcsókoljam.
Megtettem... és nem kellett fél pillanat, viszonozta csókomat, és két keze közé fogta arcomat ezzel is közel tartva magához. Csókja heves volt, és szenvedélyes, a végén kezei felcsúsztak hajamba, és túrt bele, én pedig készségesen viszonoztam neki mindent. A csók közben közelebb került hozzám, így már hasát súrolta a térdem, ahogy ültem ott fent a pulton. Egyik kezemet a tarkójára is csúsztattam a csók közben, de alighogy odavándorolt kezem, hirtelen eltávolodott tőlem, teljesen váratlanul.
Levegő után kapkodott, de egyelőre én is, és meglepődöttségembe számra csúsztattam kezemet, és kiszakadt belőlem egy mély sóhaj... ajkai nyoma ott volt az enyéimen, és úgy éreztem, mindjárt szétrobbanok. Szívem zakatolt, légzésem szapora volt, mert nem számítottam ilyen hevességre tőle, és erre se, hogy ilyen hirtelen eltávolodik tőlem. Vagyis sejtettem... ettől féltem, hogy kifog borulni, és most ezt tette. - Aaron... - Szólítottam meg óvatosan ahogy fel és alá járkált... teljesen szétesett, én pedig csak ültem ott, és eszméletlen rosszul kezdtem érezni magam. Bűntudatom volt, mert én tettem ezt vele... talán nem kellett volna megtennem.
Mikor talált egy falat először csak megtámaszkodott, de aztán nekitámaszkodva, leült a földre és védekezően maga elé húzta térdeit. Oda kellett mennem... nem hagyhatom így, azok után, hogy én voltam az aki okozta ezt az egészet. Óvatosan lecsúsztam a pultról, és lassan közelíteni kezdtem felé... nem akartam, hogy "megijedjen" tőlem. Ahogy elé értem, letérdeltem elé. Hozzá akartam érni, megakartam vigasztalni, de aztán nem mertem hozzá érni. - Sajnálom... - Csak ennyit tudtam mondani, azt is halkan. Ezt a csókot nem sajnáltam ha nem akad ki rajta ennyire... viszont így hogy igen, így eszméletlen bűntudatom volt, hogy megtettem... de még ennek ellenére ugyanúgy akartam a többet.

Valahol már meg sem lepett, hogy nem felelt nekem a kijelentésemre. Nem, mert... ő nem akarja meglátni bennem a gonoszt, és így nyilván azt sem akarja elhinni, hogy öltem, és nyilván magában most bőszen menteget engem, hogy biztos rosszul látom, túl negatívan értelmezem a történteket, biztos a túlélők bűntudatát érzem, vagy tudom is én, amikkel az emberek még ilyenkor takarózni szoktak, meg másokat felmenteni a szörnyű tettek elkövetését illetően. Persze, én is tudtam olykor hasonlókkal mentegetni magamat, mint például, hogy én csak azért vagyok gonosz, mert Isten gonosz, én csak azért vagyok rossz, mert apám is rossz, én csak azért vagyok elcseszett, mert az anyám elcseszett engem... és akkor még lehetett ezt fokozni. Ez nekem is ment. De az embereket nem lehet lekörözni. Ők sose akarják elfogadni, hogy valami az, ami. Én azért néha elfogadom... Adeline engem nem tud elfogadni. Nem tud, vagy nem akar... olyannak látni, amilyen igazából vagyok. Egy gyilkosnak. Egy hidegvérű... gyilkosnak. Lehet ezt szépíteni, sorolhatok kifogásokat jobb napjaimon, de ez tény... ott van egy gyilkosság, amit én követtem el, és kész, mese vége. Én cselekedtem, az elszenvedő halott, ezen nincs mit barkóbázni. Mindegy, hogy ki mit gondol erről. Én voltam ott egyedül, úgyhogy én tudom mi történt ott igazából.
Aki pedig nem hiszi, az vessen magára...
- Bízzunk benne... - sóhajtottam csak, egészen halkan. Irigyeltem az optimizmusát egyébként. Nem fogom bántani... oké... rendben van, én ezt készséggel elhinném, hogy nem fogom bántani... csak milyen kár, hogy ebben "Hulk" nem mindig ért egyet velem... vagyis, ő sosem ért egyet velem, szóval mindegy, csak az nem mindegy, melyikünk tud felülkerekedni a másikon... Na jó, nem, néha szoktunk egyetérteni, de az olyan mint a szökőév... és általában gonoszságot jelent...
Most például abban nagyon is egyetértettünk, hogy vágyaink vannak Adeline-t illetően. Persze. Vágyak munkáltak bennem. Bennünk. Az egyik oldalon volt az, hogy itt egy fiatal, szép, ártatlan nő, aki nem fél tőlem, és ki van nekem szolgáltatva, már kicsit meg is sérült, szóval tökéletes préda lenne, arra, hogy olyasmit tegyek vele, amivel igazán elérném, hogy most már nagyon is féljen... és nem is csak tőlem, de az egész világtól...
A másik oldalon meg... ott volt az, hogy itt ez a szép, fiatal, ártatlan nő... aki valami megmagyarázhatatlan okból hisz bennem, pedig semmivel nem érdemeltem ezt ki. Valamiért ártatlannak lát, és meg akar ismerni, a közelemben akar lenni. Olyan volt, mintha a sejtjeink... valamiért mágnesessé váltak volna egymás felé. Ő vonzott engem, és azt hiszem, valamiért én is vonzottam őt. És fogalmam sincs, ezt hogyan értem el, mikor én pont az ellenkezőjét szerettem volna belőle kiváltani. Meg akartam óvni magamtól, a világomtól, a fajoktól, amelyekből létrejöttem én, és... azt akartam, hogy... hogy...
Meg akartam csókolni. Be akartam szívni a bőre illatát. Ujjaim közt akartam érezni hajtincseit... Annyi mindent szerettem volna, annyi mindenre bírtam gondolni vele kapcsolatban, és a legtöbbjük rettegéssel töltött el... Mert tudtam, hogy nem szabadna testi vágyat éreznem iránta, se semmilyen másmilyen vágyat sem szabadna! Ő egy törékeny ember. Miért nem tudok közömbös maradni felé?! Miért vonz engem így magához?! És én őt?! Miért nem tudok rá is épp olyan közönyösen nézni, mint bárki másra?!
Amikor megcsókolt... Hiba volt. El sem bírnám neki mondani, nem léteznek eléggé kifejező szavak, vagy csak én nem ismerem őket, hogy mennyire nem szabadott volna, és mennyire rossz ötlet volt... Ha csak egy kicsit... ha csak egy kicsit is tovább tart... én...
Én annyira nem akartam neki rosszat...
Ültem ott a földön elzárkózva, kibukva, és megpróbáltam láthatatlanná válni, megpróbáltam valahol nagyon máshol lenni... Persze nem úgy volt, nem voltam láthatatlan és nem is voltam máshol, ott voltam a bár padlóján, és tökéletesen látható voltam...
Ahogy teltek a pillanatok, először gyorsan, majd egyre lassabban dülöngéltem előre-hátra ültömben, próbáltam kimenekülni a testemben uralkodó feszültség elől... ami persze esélytelen volt, mert hogy a fenében is lehetne elmenekülni a saját testünkben uralkodó valami elől...? Persze hogy sehogy...
És a dolog csak még kilátástalanabbnak kezdett tűnni, amikor hirtelen meghallottam hangját, nagyon közelről... A hangja halk volt, és tényleg igazán bűnbánónak tűnt, nekem viszont abban a minutumban csak egyetlen dolog jutott el az agyamig... az, hogy itt van... hogy itt van, közelebb, mint egy karnyújtásnyi távolság...
- Nem... nem a te hibád... az enyém... az egész... nem kellett volna... eljönnöm otthonról... otthon kellett volna maradnom... ott kellett volna maradnom... akkor nem lenne... nem történik... - szaggatottan tudtam csak kifejezni magam, és úgy sem hiszem hogy túlzottan érthetően, már csak azért sem, mert a fejemet azt nem emeltem fel, tehát így elrejtőzve próbáltam Adeline tudtára adni, hogy nem benne van a hiba, és nem ő cselekedett hibásan, hanem én. Már kezdem érteni. Ő egyszerűen ilyen. Ő nem csak ember, aki nem érzi a veszélyt, vagy aki ostoba, ő... ő csak ilyen... ilyen, hogy csak... átadja magát az érzéseinek, és a "sors akaratának", vagyis annak, amit annak vél, és... és a jót akarja látni másokban, és a dolgokban, a történésekben, és... és... és ő nem tehet arról, hogy vonzódik hozzám, és... és akarja ezt... Ez az egész az én hibám. Én jöttem ide. Én törtem be az életébe, és én nem voltam erős, én nem mentem el, már az elején, amikor kiderült, hogy ő ilyen... én szúrtam el, és most is... én vagyok az, akinek távoznia kéne...
Ehelyett persze csak ültem ott a fenekemen, és emberi hulladékot játszottam, akit a szeméttel együtt ki kellene seperni innét...
De...
De a baj az volt igazán... igazán nagyon... hogy én... én akartam... szerettem volna újra, hogy ajkaink összeérjenek, hogy...
- Nem szabad ezt... - Valahol magamat akartam igazából győzködni, csak hát hangosan is kimondtam. Határt akartam szabni, megálljt parancsolni gondolataimnak, vágyaimnak, melyek felül akarták írni józan eszem, pont mint régen... vagyis nem pont úgy, de hasonlóan, és... és a vége ugyanaz volna, tudom, hogy pont ugyanaz volna... egy ember meghalna, egy nagyon... nagyon jó ember meghalna, és énmiattam, és csak tetézném az amúgy sem rövid bűnlajstromom...
- Kérlek, ne tedd ezt újra, nem... nem tehetjük ezt! - felemeltem a fejem, s esdeklőn néztem Adeline szemeibe. - Nem szabad ezt tenned! Veszélyes! Nem vagyok elég... elég erős! Nem szabad! - kérlelőn lestem minden rezdülését, és rettentően próbáltam nem arra koncentrálni, hogy ajkai mennyire hívogatnak... most is, még mindig...
- El kell mennem - jelentettem ki hirtelen, el is feledkezve egészen róla, hogy eddig miért is maradtam... vagyis, hogy mi volt a kifogásom rá. A takarítás. Ugyebár. - El kell mennem, mielőtt még tényleg ártanék... neked! - igyekeztem, hamar, a lehető leggyorsabban felállni, mégpedig, lehetőleg úgy, hogy közben nem érek őhozzá... ami mondjuk nem volt épp egyszerű művelet, úgy hogy előttem térdelt... majdnem el is estem, ahogy igyekeztem felegyenesedni... ami ugye biztos nagyon szép lett volna, ha pont őrá esek...

- Én bízok benne... helyetted is. - Vontam meg vállamat, picit reménykedve, hogy bele fog egyezni ebbe a dologba, és nem fűzi tovább, hogy márpedig neki van igaza és kész. Hiába bízok nincs sok értelme, vagy talán nem is akarja, hogy bízzak benne... vagy abba, hogy nem fog velem semmi rosszat tenni, akár fizikailag, akár lelkileg. Nem gondoltam, hogy emiatt naív lennék, hogy bízok az emberekben, vagy legalábbis, mindenkinek próbálom keresni a jót, és nem elégszem meg annyival, hogy ha valaki azt mondja, hogy rossz és kész. Lehet ezt annak is nevezni, hogy veszélyesen élek... én ezt szimplán egy jó tulajdonságnak tartottam. Olyan nincs, hogy egy emberben nincs jó... mindenkiben van, csak meg kell találni. Úgy hiszem, hogy valakinek ellehet fogadni a rossz énjét, ha mellette van egy olyan akivel az ég világon nincs semmi baj. Neki is lehetnek rossz tulajdonságai, vagy egy rossz énje, de én ezzel nem foglalkoztam. Ettől nem gondoltam, hogy veszélyesen élnék, vagy veszélyeztetném magamat, csak ezt ő nem tudja elfogadni, és már nem is fogja... ebbe bele kell törődnöm, mást nem tudok csinálni. De szerinte ez az első és utolsó találkozónk... talán ezért se erőlködik már annyira, hogy elfogadtassa velem a saját igazát, és élet szemléletét.
Életem során nem nagyon kellett félnem... mármint nem kerültem sose olyan helyzetbe, mikor igazán féltenem kellett volna az életem. Talán ezért se tudtam komolyan venni szavait, mikor azt mondta mennyire veszélyes. Talán azt gondolhatta, hogy direkt csinálom ezt vele... szándékosan akarom kockáztatni az életem azzal, hogy barátkozok vele... bár barátkozni... szerintem ez már túl ment a barátság határán ami itt történt köztünk. Ez már több annál, hiába próbál ennyire ellenkezni... mondjuk ez talán olyan lesz mintha adtunk volna a szarnak egy pofont, ha soha többé nem találkozunk, és csak egy emlék marad számomra, és én is őneki... de én nem akartam, hogy csak emlék maradjon nekem...
Nem tudtam, hogy ez most rosszul essen e, hogy ennyire kiborult a csókunk után. Ledöbbentett, hogy megmondjam az igazat, és erre még álmomba se gondoltam volna, hogy ez lesz a vége... annyira intenzíven reagált... még soha nem láttam ilyet azelőtt, hogy bármilyen eset ennyire kiborítson egy embert. Rosszul is esett valamilyen szinten, hogy így reagált, de megpróbáltam félre tenni, mert ő azért sokkal rosszabbul nézett ki mint én akinek egy kevés szomorúság ha megjelent arcomon. Meg azért sokkal nagyobb részben volt bűntudatom... mert tényleg úgy éreztem, hogy ezt én tettem vele.
Nem akartam olyat mondani, amivel csak rontottam volna a helyzetet, így mikor megszólalt és végighallgattam, utána nagy nehezen erőt vettem magamon, hogy megszólaljak. - Többet nem fordul elő... nem teszem meg többet... ígérem. - Néztem rá kicsit szomorúsággal az arcomon. Úgy éreztem, hogy ezt akarja hallani, így ezt mondtam, pedig nem akartam, hogy így legyen. Még most is annyira akartam őt... bármennyire is rossznak gondolta magát... a testére, és a lelkére vágytam, de tudtam, hogy úgysem kaphatom meg.
- Rendben menj csak... - Bólintottam, és nem tartottam vissza... azzal csak rosszat tettem volna neki, és ennél több rosszat nem akartam neki. Inkább engedem. Fel is pattant, vagyis sikerült is volna neki, ha én épp nem előtte térdeltem volna. Viszont így nem sikerült neki, és én is hátra zuhantam... csak egy volt a bibi... hogy rántottam magammal őt is, így a végeredmény az lett, hogy én a földön feküdtem, ő meg fölém került. Hirtelen nem is tudtam mit tegyek, így felnéztem szemeibe, és vártam mi fog történni..

- Rendben, az nagyjából 1%-al még mindig jobb, mint ha bennem tennéd - válaszoltam, egészen őszintén... hiszen annál minden jobb. Legalábbis, ha az ő biztonságát nézzük, akkor mindenféleképpen. Az, hogy ebben bízott, rendben... csak bennem ne tegye.
Ezt az egész bizalmi kérdést azonban rendkívüli módon átértékelte, amikor megcsókolt engem. Akár bízunk egymásban, akár nem, az, hogy megcsókolt engem... és az, hogy én pedig visszacsókoltam, ez mind... ez... ez nagyon olyan dolog volt, amire nem voltam felkészülve. Nem, egyáltalán nem voltam rá készen... Én... én azt gondoltam, soha többé nem lesz olyan, hogy ilyen helyzetbe kerülök... Lehetőleg még azt is kerülni igyekeztem, hogy bármilyen vadidegen nők vágyat ébresszenek bennem, akár csak testi vágyat is, nem még hogy érzelmi dolgokat is keltsenek énbennem, mint a kedvelés, vagy még annál is rosszabb... Meggyőződésem volt, hogy így a lehető legbiztonságosabb. Én nem veszélyeztetem őket, ők nem kísértenek engem, teljesen rendben is lett volna...
És eddig működött is...
Működőképes tervezet volt, olyan jól ment... olajozottan működött, mint egy jól megcsinált program a számítógépen... csakhogy, most ez a program szó szerint csődöt mondott, és... és a repülő, amit működtetett, nem csak hogy tüzet fogott, de épp most készült rázuhanni egy városra...
Nem láttam más megoldást, mint a menekülést. Azt gondoltam, az lesz a biztos. Mert már eddig is, annyira... túl közel mentem a tűzhöz, hagytam, hogy megnyaldossanak a lángnyelvek... és ezt nem csinálhattam tovább... Hiába ígérte meg nekem, hogy több ilyen nem lesz... nem... egyszerűen hiába is hittem volna el, hogy betartja amit ígért, hiszen jó, ő megígéri nekem, hogy nem csókol meg többször, na de mi lesz velem?! Attól, hogy én megígérem magamnak, még rohadtul nem garantálja semmi, hogy tartom is majd magam, nem csak ehhez, de minden más intelmemhez is, önmagam felé. Hiába fogadom meg, hogy nem bántom, hogy nem okozok benne kárt, hogy nem csókolom meg, nem... nem teszek vele olyat, amit utólag én is és ő is megbánunk... mert nem tudhatom, meddig bírom tartani magamat, meddig bírom ésszel és erővel...
Én féltettem őt...
És pont ezért akartam itt hagyni. Minden mást elfeledve, csak menni akartam, csak szabadulni, csak... csak olyan távol kerülni tőle, hogy már ne érezzem a vibrálást kettőnk között... csak...
De nem sikerült.
Isten tetves humora... biztos voltam benne, hogy az a ludas a dologban, ahogy álltam volna kapkodva fel, és ő megbillent, és éreztem, ahogy elkapja a karom... aztán mint egy lassított felvételen... ő hátraesett... én meg vele... és aztán rá... és akkor hirtelen egész testünk egymáshoz simult... Arcunk alig pár centire volt egymástól, szemeink egymásba meredtek... érezni véltem az érintését magamon, de igazából elmém túl sok támadásnak volt hirtelen kitéve, ahogy tökéletes teste az enyémhez nyomódott, egészen úgy, mintha csak egymásra szabtak volna bennünket...
Igen, Isten és a tetves humora...
- Én... - Akartam mondani neki valami bocsánatkérésfélét, de... de nem állíthattam volna még jóakarattal sem, hogy egészen észnél lettem volna... eleve nem voltam, és most... ahogy a testét magam alatt éreztem... ahogy szemei csillogón meredtek rám... már főleg nem voltam. Szóval, a bocsánatkérésem valahol elveszett menet közben. Pedig illett volna, mert... mert fellöktem, mert ráestem, mert még mindig nem keltem fel, és szálltam le róla...
Dehát... a pillanat tört része alatt elvesztettem belső vívódásom csatáját, melyben rá akartam venni izmaimat, hogy mozduljanak meg és keljek fel a lányról, aki alattam feküdt... Pedig tényleg tudtam, hogy... fel akarok kelni, és fel kellene kelnem, de... de annyira... közel volt, és... olyan szép volt, és... és olyan erősen vágytam rá, hogy... hogy nem is tudom hogyan történt a dolog, mégis... mégis azt vettem észre egyszerre csak, hogy lassan, nagyon lassan... egyre lejjebb hajolok, egyre közelebb őhozzá, és... pillantásom cikázott, szemei és ajkai közt... Az egyik kezemre támaszkodtam részben, hogy ne nehezedjek rá teljes súlyommal, de a másikkal megcirógattam az arcát, miközben ajkaim már az övéit súrolták... A homlokomat az övének támasztottam egy pillanatra, próbáltam magamnak kitalálni valami nagyon gyorsan megfogalmazható ellenérvet, de... nem sikerült.
- Bocsáss meg... - suttogtam, szinte bele a szájába, olyan közel voltunk, és tudtam, nem fogom tudni megállítani magamat... nem megy, túl erős... túl erősen vágyom rá... akarom őt... őt... és pont emiatt kértem a bocsánatát... azért, amiről tudtam már, hogy most meg fogom tenni.
És akkor megcsókoltam. Finoman, nem durván, de szenvedéllyel... olyannal, mintha legalábbis a régi idők katonája lennék, aki a frontvonalra készül, és talán épp végső búcsút vesz kedvesétől... és egy utolsó, mindent elsöprő emléket szeretne hagyni a szeretett nő emlékei közt, magának pedig egy olyat szeretne, ami talán vészterhes időkben a különbséget jelentheti kitartás és feladás, élet és halál között...

Kicsit összehúzott szemekkel, és egy rosszalló tekintettel reagáltam már csak szavaira, mondani viszont már nem mondtam semmit, mert nem akartam vitába szállni vele, hogy én most akkor mennyire bízok benne... vagy mennyire nem. De hogy megmondjam az igazat, nem voltam benne biztos hogy mit érzek ezzel a témával kapcsolatban. Nagyon bízni akartam benne, viszont annyira megpróbálta tele tömni a fejem a sok "hülyeséggel" ami persze számára nem volt az, hogy a végére talán kicsit el is gondolkoztam rajta, hogy tényleg megbízzak e benne. De ezt a gondolatot hamar eltereltem, mert annyira, de annyira bízni akartam benne, és abban hogy ő jó ember annak ellenére, hogy miket mondott nekem. Nem akartam szavainak hinni... én a tettekben hiszek... és eddig nem tett semmi olyat ami miatt félnem kéne.
Amennyire féltem a visszautasítástól, annyira alaptalanok voltak a felvetéseim... vagyis más kérdés, hogy kiborult rajta, de ez bizonyította, hogy egyáltalán nem vagyok neki semleges, sőt annál sokkal több... szenvedélyes csókja sok mindent elárult számomra. Legfőképpen azt, hogy valószínűleg ő is mennyire vágyhatott már ezekre az érintésekre. Csak ebben nem lehettem biztos, hogy ez a vágy, szenvedély nekem szól, vagy inkább annak hogy már rég nem érintkezhetett így senkivel. Mert az kiderült, hogy mennyire egy bezárkózott ember, és mennyire féltett magától az elején, és még talán most is a csókunk ellenére. Ezért gondolnám, hogy nem igen tart senkivel közelebbi kapcsolatot, így talán minden ilyen gyengéd érintésre ilyen hevesen reagál... hiányozhat neki, vagy rég érzett ilyet. De hamar megpróbáltam ezeket a gondolatokat elterelni, és erősíteni magamban a gondolatot, hogy ez nekem szól, és nem annak, hogy már szinte éhezik a gyengéd érintésekre. Ugye jól gondolom? Mert ahogy így elgondolkoztam, kicsit elbizonytalanodtam, viszont ezt így nem kérdezhetem meg tőle... főleg, hogy épp a fal mellett ül, és előre hátra hintázik... megakarta nyugtatni magát... és nagyon rossz volt így látni... ezért is ígértem meg neki, hogy nem teszek ilyet többet, mert nem akartam, hogy így lássam még egyszer... inkább nem csókolom meg többet, csak ne legyen ilyen... ne szenvedjen ennyire. Mert bár próbálta magára hárítani a dolgot, hogy ő tehet róla, én mégis pontosan tudtam jól, hogy erről csak és kizárólag én tehetek. Én kezdeményeztem ezt a csókot, ő pedig csak sodródott az árral, ami én okoztam. Lefagyott, és inkább csak az ösztönei hajtották mikor viszonozta a csókunkat... észhez tért és vége is lett. Szinte fájt, hogy elvált ajkaimtól, de ez sokkal jobban fáj, hogy most is milyen állapotban van.
Semmiféle rossz szándék nem volt bennem mikor hirtelen elkaptam kezét, és magammal rántottam a földre. Pusztán ijedtemben fogtam meg, és azt hittem megtart, de ő is elvesztette egyensúlyát és borult velem együtt. Teste hozzásimult az enyémhez, éreztem egész testének melegét, és hiába volt hideg a bár padlója, mégis úgy éreztem mint aki mindjárt meggyullad a melegtől. De nem mozdultam, csak figyeltem szemeit, és tényleg csak vártam, de látszott rajta eleinte, hogy ő se tudja mi legyen. "Én"... csak ennyit tudott kimondani, én már annyit se, csak egy mélyet felsóhajtottam, mert szívem elkezdte ugyanazt az ütemet verni, mint az imént történt csókunknál. Ekkor elkezdett közeledni felém, és én el se hittem először, hogy ő közelít felém, de nem ellenkeztem, csak vártam... vártam, mert megvolt az esélye, hogy meggondolja magát, és egyszerű mozdulattal kel fel, és rohan ki az ajtón. Ezért se tettem semmi hirtelen mozdulatot...
Szemei hol az ajkaimat nézték, hol pedig arcomat, én pedig próbáltam minél halkabban és óvatosabban kapkodni a levegőt, és ekkor megcirógatta arcomat, ajkaink már épphogy összeértek, de ekkor nekitámasztotta homlokát az enyémnek, én pedig úgy éreztem itt a vég... most fog eltávolodni és itt hagyni... már szinte biztos voltam benne, és egy két pillanatra be is csuktam szememet, mert számítottam rá, hogy elhúzódik. De újra felnéztem szemeibe, és ekkor mondta ki hogy bocsássak meg neki, de még mielőtt bármit tudtam volna reagálni ajkait az enyémnek tapasztotta, és óvatosan, de szenvedéllyel csókolt meg. Én pedig kérdés nélkül viszonoztam ezt, míg kezem felcsúszott tarkójára, és folytattam csókunkat... akartam őt ez nem volt kérdés. De mégis úgy éreztem, hogy ez egy búcsú csók, mint hogy olyan csók legyen, ami valaminek a kezdete lenne... ez inkább a vége volt. De nem akartam erre gondolni, így tarkóját egy pillanatra megszorítottam, és úgy tartottam magamhoz közel, és csókoltam ajkait... nem akartam, hogy vége legyen... nem lehet csak így vége...

Nem szabadott volna... - Ez a mondat járt folyamatosan a fejemben, mintha bekapcsolva felejtett volna valaki egy rohadtul idegesítő magnót a hátsó szobában, egy bezárt, sőt, lelakatolt ajtó mögött, hogy még véletlenül se mehessek oda, és kapcsolhassam ki, vagy verhessem szét a francba azt a vackot...
Pedig amikor ezúttal én voltam, aki megcsókolta őt... most... most én... nagyon szerettem volna legalább csak egy percre... egyetlen percre csak egy senki lenni, egy... egy ember, aki megismert egy nőt egy bárban, vonzódni kezdett hozzá, mindketten vonzódni kezdtek a másikhoz, aztán előbb a nő csókolta meg őt, majd ő a nőt, és ebből kisült valami... valami ami mindkettejüknek jó volt.
Szerettem volna ezt az illúziót, csak egyetlen percre átélni, zavaró tényezők nélkül...
De hiába szerettem volna, mert amikor megcsókoltam is, ahogy a vágy fortyogó tűztengert csinált ereimből, akkor is hallottam ott hátul... azt a tetves magnót... azt a tetves hangot, azt a kis rohadékot... aki azt mondogatta, hogy nem szabad... nem lehet, nem tehetem... nekünk ezt nem szabadna...
De nem is tudom meddig, talán pillanatokig, vagy talán egész percekig... úgy tettem, mint aki nem hallja... saját benső hangját... aki talán a józan ész, talán a lelkiismeret volt, nem tudom, de... csak egy kicsit... hiába hallottam, úgy csináltam, mintha nem hallanám, és csak... csak Adeline-t csókoltam, csak őt éreztem, őt hallottam, őt... semmi mást, csak őt akartam... csak egy kicsit... egy nagyon kicsit még...
És bármennyire is fájt, a lelkem örvendett tőle, annyira... annyira... igazinak tűnt... mintha lehetne ilyen is... mintha megadathatna újra... mintha nem kéne attól félnem, mi jön holnap, vagy ne adja ég, mit tehetek akár még ma is... akár vele is... Csak egy percre most... a lelkem örült... mert úgy érezte, hogy ez a lány... ez a... kivételes valaki... ő engem olyannak lát, olyannak tart, amilyen sosem leszek... elég jónak magához. És én akartam... elég jó akartam lenni egy ilyen csodához! Őhozzá! Csak hozzá...!
De az a tetű feltekerte a hangerőt...
- Nem szabad... - Ezzel az elsuttogott félmondattal szakítottam meg csókunkat, és néztem újra őrá, szemeimet kinyitva. Persze szavaimmal ellentétes sugallatú volt, hogy én továbbra sem mozdultam akként, ami azt engedte volna sejtetni, hogy tervezem azt, hogy feltápászkodjak, vagy csak egyáltalán, leszálljak őróla... Pedig a dolog egyébként kimondottan kínosnak hatott, mert ebben a testhelyzetben eléggé nehéz... francokat, kereken és egyszerűen, lehetetlen volt eltitkolni jelen helyzetünkben, hogy rohadtul be vagyok rá indulva... de tényleg rohadtul...!
Azt hiszem ez is volt a tényleges lökés, ami rávette tagjaimat a mozgásra, és hatásukra óvatosan felemelkedtem róla, hogy ne passzírozzam most már egyáltalán a földhöz, és szépen leszállva róla, visszacsúsztam a fal mellé, leülve a földre, az iménti helyemre. Most is felhúztam a lábaim, és karjaimmal rájuk támaszkodtam, de arcomat nem rejtettem el előle. Ellenkezőleg. Közben végig őt néztem.
Próbáltam rájönni... miért nem tudok neki... igazán... úgy rendesen ellenállni, miért nem tudok közömbös lenni az irányába? Miért akarom ŐT ennyire...?! Vagy egyáltalán...?!
- Ne haragudj rám, amiért... - Elgondolkoztam, próbáltam úgy megfogalmazni a dolgot, hogy valamicskét megőrizzek méltóságomból... mondjuk, nem tudom, az most úgy hirtelen miért lett érdekes... -, amiért letámadtalak. Sajnálom. És... és sajnálom, hogy... hogy kiakadtam... - Igen, nos, ezzel a két csók közti hisztériára gondoltam, ami ugyan még mindig nem múlt el egészen, de neki... már próbáltam nem mutatni, hogy ki vagyok bukva, amiért ez történt közöttünk... és amiért még mindig nem tudtam kiűzni a gondolatot fejemből, és a vágyat testemből, hogy megcsókolhassam és... szóval hogy vele lehessek...

Nem tudtam, hogy meddig fog tartani ez a második csók, csak abban reménykedhettem, hogy nem lesz olyan rövid mint az előző. Ott olyan gyorsan tért észhez, hogy alig tartott pár másodpercig az egész. Az nem volt elég... és ezt akkor is tudtam mielőtt még megcsókolt volna. Tényleg telhetetlen voltam, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy én a mai este folyamán kapni fogok még bármilyen nemű csókot tőle. Azt hittem, hogy csak az az egy lesz, így kicsit meglepődtem mikor megtette... nem néztem volna ki belőle... mármint ahogy alakult az esténk, nem sejtettem, hogy ebből lesz bármi még. És most itt voltunk, a földön feküdtem, ő meg hozzám simulva csókolja ajkaimat, míg nekem kezem átkalandozott tarkójáról a hajába, ahol kissé beletúrtam. És eszméletlenül jól esett... talán már túlságosan is jól esett, és nem, nem azért mert régen voltam férfivel, hanem azért mert ő valamilyen oknál fogva más volt... nem tudtam megmondani miért, mert még soha nem vonzódtam ennyire senkihez így mondhatni ismeretlenül... mert bár sokat beszélgettünk most, és sok minden történt, mégse ismertem. Még most is kicsit olyan volt számomra mint egy idegen... hisz alig ismertem...
Annyi mindent akartam vele tenni... tovább is mehettem volna, de nem tettem... több okból is kifolyólag. Egyrészt bármennyire is érzem az összesimulás következtében, hogy nagyon kíván engem, nem akartam, hogy kiboruljon ha bármi olyan történne... másrészt félbe szakította a csókunkat, így meg már esélyem se volt. De igazából nem is biztos, hogy hagytam volna magamat itt a bár padlóján, bármennyire is kívántam az olyan tevékenységet vele.
- Hát persze... - Sóhajtottam fel mélyen mikor elvált ajkaimtól. De most nem menekült el rögtön, csak fürkészte szemeimet, és én pedig az övéit. Nem kellett aztán sokat várni és lemászott rólam, én pedig gondoltam még nagyon jó helyen vagyok ott, és homlokomra tapasztottam tenyeremet. Lehunytam szemeimet, és úgy próbáltam megnyugtatni magamat, hátha visszaáll szívverésem, de esélyem se volt. Talán két percig feküdhettem ott, de nem használt semmit, így felültem hogy rá nézhessek. Megint csak a falnál ült, de most nem hajtotta le fejét, hogy ne lássam. Engem nézett...
- Előzőleg meg én támadtalak le... szóval egálban vagyunk nem? - Mondtam miközben beletúrtam hajamba, és a földet kezdtem fürkészni. Nem tudtam ilyenkor mit lehet mondani... kicsit mintha kínos is lett volna a helyzet, ami miatt végképp nem tudtam mi legyen most. Ha rajtam múlt volna, még mindig itt lenne, és nem a falnál ülne... vele akartam lenni, és meg akartam ölelni. Ez nem csak arról szólt hogy én megakarom csókolni, vagy annál sokkal többet tennék vele. Csak szimplán fogtam volna a kezét, vagy öleltem volna körbe karjaimmal.
- Be kéne fejeznünk a takarítást nem? Vagy itt is hagyhatsz és én befejezem... - Ajánlottam fel neki megint a menekülést. Végülis már csak fel kellett mosnom... de attól még örültem volna ha marad, még akkor is ha ez azt jelentené, hogy még elfajulhatnak a dolgok ennél jobban köztünk. Bár ki tudja... lehet mindkettőnk tudja már tartani magát... én magamban nem voltam olyan biztos...

Megálltam. Habár nagyon is... szóval, én szerettem volna, és nem éreztem olyan jelzést sem, hogy ő nem akarná, csak... hát... de nem is az volt az igazán lényeges a dologban, hogy mi akarjuk-e, egyszerűen csak ez olyasmi volt, amit nem szabadott. Egyszer megadtam magam az emberi életnek, a normális... kapcsolatnak, és mi lett a vége? Valaki hamuvá lett. Valaki, aki a mai napig is élhetne boldogan, ha nem találkozik velem. Vagy ha találkozik ugyan, de nem megyek el vele kávézni... ha nem hagyom magam beléje szeretni, ha nem költözöm össze vele, ha nem... ha nem haragszom meg rá, ha nem veszünk össze, ha nem hagyom elhatalmasodni rajtam apám örökségét, ha... ha elég erős lettem volna, vagy elég emberi...
Annyi sok módon megakadályozhattam volna azt az esetet, én mégsem voltam elég erős. Nem cselekedtem helyesen.
Adeline-t meg akartam óvni. Nem követhettem el ismét azokat a hibákat. Adeline jobbat érdemel... nem engem, nem azt, ami velem járna. Nem eshet baja énmiattam... már ez a két csók is... már az is, hogy tudja a nevem, hiba volt... nagy hiba, óriási hiba... meggondolatlanság, felelőtlenség, színtiszta hülyeség... ostoba voltam, és gyönge, és ezt nem engedhetem meg magamnak...
Figyeltem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, mikor én már a falnál ültem ismét, de ő még egy-két percig ott maradt fekve a padlón. Mondjuk, nem is volt baj, ez a pár perc nekem is kellett... nem mintha a bensőmben forrongó vágy ez idő alatt különösebben csökkent volna, de... legalább elmémet megpróbálhattam átverni... hogy leállítson bizonyos folyamatokat...
- Nem tudom... én mindkettőben hibásnak érzem magam. Nekem kellett volna az okosabbnak lennem. Mindkét esettel téged veszélyeztettelek, amiért hagytam megtörténni, és ez nem helyes. Több eszem kellene hogy legyen... - csóváltam fejemet. Az önmarcangolás remekül ment. Ha volt valami, amiben igazán jó voltam, az az, hogy felismerjem önnön hibáimat, és aztán alaposan megostorozzam magam értük... Milyen kár, hogy úgy látszik, az ostorozásból nem tanulok... így más módszert kell kitalálnom. Talán valami fizikai módszer kellene, valami, ami még nekem is fáj... hogy eszembe véssem, mit nem tehetek meg... főként nem vele...
A baj csak az volt, hogy ami nekem büntetés lehet, nem biztos, hogy a sötétebbik felemnek is az volna, illetve, ami talán őrá is hatna, azt nem biztos hogy én viszont el tudnám viselni... Fene abba a sötét örökségembe...
Mégis, amikor őt néztem... én... ahogy a hajába túrt, csak arra tudtam gondolni, én is ezt szeretném tenni... ujjaim közt akartam érezni tincseit, újra érinteni akartam őt...
Mire észbe kaptam, ellenállásom fala ismét remegni kezdett, lassan közelebb csúsztam hozzá a földön, és óvatosan megérintettem kézfejét. Csak ujjam hegye simította meg bőrét, mégis... olyan érzést keltett bennem, ahogy a fuldokló érezheti magát, amikor a legutolsó pillanatban, az eszméletvesztés határán, végül mégis egy csekély kis mennyiségnyi oxigénhez jut... Úgy éreztem ő az én oxigénem, és ez rettenetesen megijesztett...
- Nem akarlak itt hagyni, megígértem hogy segítek, az előbb csak... kicsit elvesztettem a fejem... - egy pillanatra lehunytam a szemem, nem akartam újra elsüllyedni a pánik érzésében -, de nem lenne helyes, hogy egyedül csináld, főleg, hogy az én saram a rumli. És... neked még mindig sérült a kezed - feleltem, majd körbepislogtam. - Még kidobom a szilánkokat, aztán... - kérdőn pislogtam vissza rá. Nem tudom, én annyira nem vagyok takarítós. Ami otthon olyan, azt eltüntetem máshogy, szóval én meg a takarítás az nem feltétlenül olyan átlagos művelet. Talán felmosunk, vagy nem is tudom... törölgetünk...? Úgy gondoltam, még mindig az a legjobb, ha azt teszem, amit mond.

Jól esett a gondolat, hogy ő is akar engem, viszonozza ezt az érzést... és ez azért volt jó, mert nem hittem volna, hogy kellenék neki. Annyira semlegesen viselkedett velem eleinte, sőt szinte már ellenségesen, hogy álmomba se gondoltam volna, hogy itt kötünk ki ebben a helyzetben, és már másodszorra csókolózunk, most már sokkal közelebb a másikhoz, nem úgy mint az előbb. És mikor eltávolodott tőlem másodszorra már a mai estén... mintha kitéptek volna belőlem egy kisebb darabot... vagyis ő tette ezt meg velem, és vitte is magával azt a kis darabot. Csak feküdtem ott a földön, és próbáltam gondolataimat újra össze rakni... érintéseinek nyoma még mindig ott volt bőrömön, és melegséget hagyott maga után... más esetben már rég kimentem volna a levegőre egy kis friss levegőt szívni, vagy bár leszoktam, és nem is élek vele, de talán egy cigire is rágyújtottam volna... de most ezt nem tettem meg. Csak feküdtem ott, és vártam... vártam arra, hogy kicsit jobban érezzem magam. Fel se néztem rá egy pár percig... nem csak magamnak hagytam meg ezt a pár percet, hanem neki is, mert úgy éreztem, hogy ez a kis idő neki is kelleni fog nem csak nekem, annak érdekében, hogy újra beszélgetni tudjunk egymással, anélkül, hogy letámadnánk a másikat. Mert ez a feszültség, még mindig ott lappangott a levegőben... és talán egyikünk se akarta most jelenlegi állás szerint, hogy ez a felszínre törjön.
- Maximum a vágyaimat veszélyezteted, és nem engem... - Húztam össze szemöldököm, és sóhajtottam fel. Emiatt se akartam vitába szállni vele, így a lehető leghalkabban mondtam ki ezeket a szavakat, hátha nem hallja meg őket. Nem gondoltam, hogy ezzel veszélyeztetett volna engem bármilyen módon. Nem gondolom, hogy annyira szörnyű lett volna, ha tovább megyünk ennél... nem hiszem, hogy ezért a pokolra kerültünk volna... bár ki tudja, lehet még azt is bevállaltam volna miatta.
Odacsúszott hozzám, és ujjbegyével hozzáért kézfejemhez, aminek nyomán kiszakadt belőlem egy kisebb sóhaj. És még én nem féltem eléggé az életemet, és kísértem a halált... meg ki tudja miket mondott még, hogy féljek. Erre most ő jött ide, és ért hozzám azok után amit tettünk. Persze én nem bántam, hogy ott volt előttem... sőt ezzel csak azt érte el, hogy megint hozzá akartam érni.
- Én is elvesztettem a fejem nem csak te... - Néztem fel szemeibe kezemről, és most én értem hozzá ujjbegyeimmel, és simítottam végig óvatosan alkarját. Nem gondoltam, hogy ezzel rosszat teszek már... csak szimplán azért tettem, mert jól esett bőrének érintése.
- Ha kidobtuk a szilánkokat, utána már csak fel kell mosni, hogy ne ragadjon a padló és kész is vagyunk. - Vontam meg vállamat, és körbenéztem a bár padlóján. Nem akartam én itt ennél nagyobb takarítást. Már szabadulni akartam erről a helyről. Így fogtam magam, és felálltam, a raktárból hoztam egy vödröt amibe vizet raktam. Hiába mondta, hogy ő megcsinálja, azért elkezdtem a műveletet. Úgyis kifogja venni a kezemből... ha nem csalnak a megérzéseim.

- Akarsz fogadni? - Csak ennyit kérdeztem vissza. Nem akartam már vitatkozni, e percben erőltetni sem rá a véleményem, ami szerintem az egyetlen igazi igazság, és helyénvaló tény volt a kapcsolatunkat - bármiféle is legyen az - illetően. Én tudtam, hogy tudnék neki ártani, nem is keveset, talán ő maga is tudja ezt, ha mást nem, azért, mert elmondtam... de... mivel elfogadni nem hajlandó, lévén, ő ilyen... nagyon... túl... szóval túlzottan is a jót akarja látni másokban, és nagyon hisz az emberekben... így egyszerűen olyan volt, mintha egy átkozott szélmalomharcot vívnék vele. Bármit mondtam, lepergett róla... mintha a falat győzködtem volna, hogy higgye már el, most márpedig nekiesek kalapáccsal és szét fogom zúzni... az meg az istennek se hitte el, pedig itt álltam előtte, kalapáccsal a kezemben...
De nekem nem szabadott volna. - Kimondhattam volna, de nem tettem. Mikor azt mondta, ő is elvesztette a fejét. Szívem szerint ezt feleltem volna neki, ám már nem tettem meg. És nem csak azért, mert az érintése a karomon egészen másfelé terelte gondolataim útját... hanem azért is, mert nem akartam már tovább vitatkozni, ellenkezni, én csak... csak őt szerettem volna, amit meg ugye nem lehetett, ezért... inkább csendben maradtam. Különben is, én is csak rontottam a helyzeten minden múló pillanattal, hisz én voltam az is, aki másodszorra megcsókolta, én voltam, aki mindig visszakozott, és ellenállt, de azért megsimogattam őt... folyamatosan csak... csak elszúrtam a nagy tervet, hogy befejezem ezt végre... mert persze nem akartam befejezni...
Felkelt, és ahogy láttam, mint hagyja el a helyiséget, én is felkeltem a földről. Befejeztem a szilánkok eltakarítását, szépen felsöpörtem őket a szemeteslapátra, és beleszórtam őket a kukába. Igaz, sokkal jobb lett volna, ha megiszom, és nem összetöröm őket, de... már mindegy, ezeknek már annyi.
Éppen meglettem a dologgal, amikor megfordulva láttam, hogy Adeline persze nem hallgat a szép szóra... tényleg olyan, mint egy gyerek...
- Vérbeli mazochista lehetsz... - sóhajtottam rosszallón, ahogy elindultam feléje. Nem kértem szépen, egyszerűen kivettem a kezéből a felmosót. - Sicc, ülj le valahová, amíg én megcsinálom - szigorúan néztem rá, de valójában csak próbáltam nem mutatni és nem is gondolni rá, hogy mit szeretnék ahelyett, hogy eltávolodjon tőlem... És annak rendje meg módja szerint elkezdtem felmosni. Dunsztom nincs, el lehet-e rontani a dolgot, jól csináltam-e, azon igyekeztem, hogy ne ússzon az egész padló... remélem ez elegendő lesz ahhoz, hogy megfeleljen elvárásainak, mert ennél jobbat ebben a kérdésben igazából nem is tudtam volna ekképpen produkálni... ezzel volt kénytelen beérni.
Néhány perccel később aztán én úgy speciel késznek nyilváníthatónak is találtam a felmosást...
- Kész - kerestem meg őt a szememmel, szóban is kifejezve a dolgot, és mint aki jól végezte dolgát, vártam az áldását. Ha azt mondja, hogy megvagyunk, akkor azt hiszem itt is van az ideje, most már tényleg, hogy... elváljanak útjaink. Azzal vége is lesz. Többet nem csókolom meg... és ő sem engem. Nem érünk egymáshoz. Nem érzem majd vére lüktetését, nem csendül fülemben igéző hangja... nem bűvöl el pillantása... megszabadulok a kísértéstől, mely minden elmúló pillanatával csak az ő életét sodorja veszélybe... s lelkét... annak tiszta ártatlanságát...
De akkor miért érzem úgy, mintha épp felnyitnám önnön mellkasomat, és a saját szívemet operálnám ki a helyéről, azzal, hogy el akarok válni tőle...?

- Nem fogadok veled... - Makacsoltam meg magamat hogy kimondta, hogy fogadjunk. Tényleg nem akartam vele fogadni, és nem azért mert megnyerné ezt a fogadást, inkább azért mert nem akartam, hogy ha esetleg mégis történik valami, feltudja róni ezt nekem, hogy megnyerte... nem mintha ez annyira örömteli pillanat lenne neked, vagy akár neki. Azt várhatja, hogy én valaha is igazat fogok neki adni... és tudtam, hogy emiatt, ha nem is mutatja ki, de szétveti az ideg... és haragszik is rám. De én nem tehettem róla... én csak ilyen voltam, ilyen volt az alap természetem, és csak remélni tudtam, hogy ő ezt eltudja fogadni... legalább egy kicsit. Legalább annyira, hogy ne vitatkozzon velem fél óránként ezen a témán.
Nem válaszolt arra, hogy én is elvesztettem a fejemet. Valószínűleg nem így gondolta, és csak magát hibáztatta... és én annyira szívesen meggyőztem volna őt, hogy márpedig ebben én is épp annyira benne voltam mint ő. Ehhez mind a ketten kellettünk, olyan nincs, hogy csak én tehetek az egészről, vagy ő. Én kezdeményeztem az elsőt, a másodikat meg ő. Szóval ez mit is jelent? Hogy mindketten benne vagyunk. Még ha ő azt is hiszi, hogy mi rosszat tettünk ezzel, szerintem nem. Őt is hajtotta a vágy, és én engem is. Ez nem egy elítélendő helyzet, ilyen előfordul két ember között élete során többször is. Csak ő gondolja, hogy ez rossz, és kiborulásra ad okot. Ezért is álltam kicsit értetlenül a dolgok előtt, mikor először annyira kiborult. Most viszont nem ezt tette... itt ült velem szembe, és kezemet simogatta, én pedig az övét, és már nem láttam fájdalmat szemeiben, mint az első alkalommal.
Míg én hoztam a felmosó vödröt, ő addig össze szedte a maradék szilánkokat. Ezért is tudtam elkezdeni a felmosást... elvolt foglalva a saját dolgával, és csak pár perc után vette észre mit is csinálok, de azzal a lendülettel már el is indult felém. - Nem is vagyok az! - Csattantam fel egy pillanat alatt, de nem ellenkezhettem mert már kivette kezemből a felmosót, és elkezdte csinálni. Én ezért lemondóan ott hagytam, és leültem egy asztal tetejére, hogy onnan figyeljem.
Pár perc múlva kész is lett, és kérdően nézett rám, hogy mi a véleményem. - Tökéletes lesz! Akkor mehetünk is. - Mosolyodtam el egy kicsit, és lemásztam az asztalról, elvettem tőle a felmosót, és a helyére raktam, kihoztam táskámat, és a bár kulcsait is kezembe kaptam. Indulásra készen álltam megint elé, de ekkor picit megtorpantam. Ez azt jelenti, hogy itt vége... nem találkozok vele többet. Két külön irányba indulunk el... egyszerűen csak vége van. Felsóhajtottam és egy mosolyt erőltettem arcomra. - Indulhatunk! - Mondtam is elindultam a kijárat felé. Megvártam míg kilép az ajtón, és bezártam.
- Szóval ennyi volt... - Mosolyodtam el egy picit ahogy felnéztem szemébe. Nem akartam, hogy menjen... vele akartam lenni... látni akartam még. De nem mutattam ki, vagyis igyekeztem...
De ekkor valaki megzavarta beszélgetésünket. Pontosan az a két pasi, akivel konfliktusba keveredtünk, mikor bezártam a bárt. Csak azóta sokkal részegebbek lettek. Elindultak felénk - Jééé itt van megint ez a ringyó... mégse zárt be a bár? Kikellet szolgálni az úriembert... khmm tudjuk, hogy! - Vihogtak, és ezt pár mondatot is alig bírták kimondani, de még mindig közelítettek felém. Hirtelen megijedtem, most tényleg, mert elég fenyegetően közelítettek felém, még így is, hogy Aaron mellettem állt.

Csak egy halvány félmosollyal reagáltam rá, hogy ő nem szeretne velem erre a dologra fogadást kötni. Persze, hogy nem, meg is lepődtem volna, ha akart volna. Azzal elismerte volna, hogy akár igazam is lehet, és van "valami" amiben egyáltalán megköthetjük a fogadást, egy téma, tényállás, lehetőség... nevezzük bárhogy... de nem, hiszen ő kapaszkodott a hitébe, hogy nekem nem lehet igazam, nem fordulhat elő, hogy én bántani akarnám őt, hogy én direkt ártanék neki, és miattam baja eshet.
Ő ezt nem akarja nekem elhinni. Istenem, mennyire meg tudnám lepni... mennyire más lenne mindjárt a felállás, ha tudná, mi is vagyok én valójában. A legtöbb ember a létezésükben sem hisz, én meg tőlük származom... Pedig ez még úgy is para egy helyzet, ha előtte hittél bennük, hittél a létezésükben, de... akkor még rosszabb rájönni mi az ábra, valószínűleg, ha előtte a létezésükben sem hitt az ember, nemhogy ezek még szaporodhatnak is, és az utódaik köztük járhatnak...
Na de... ez már nem fontos. Az este lassan a végére ért. Sikerült nem felvennünk újra a "ki is kezdte és ki támadott le kit"-fonalat, így a takarítást viszonylagos csendben és szóváltás nélkül tudtuk befejezni. Persze, akkor még akart egy kicsit ellenkezni velem, amikor én rászóltam, de nem vettem fel a kesztyűt, és a felmosót sem adtam vissza neki, szóval nem volt sok választása, hagynia kellett, hogy én fejezzem be a dolgot.
Mondjuk, azt nem tudom, hogy direkt volt-e, hogy épp egy asztalra kellett felülnie, ahol remek rálátásom nyílt a formás lábaira... de igazából ebben is csak magamra vethettem, én kezdtem el ezt a dolgot is, még mikor a pultra ültettem, aztán tessék, abból is mi lett... Úgyhogy, nagyon erősen szegeztem a szemem a padlóhoz, hogy NE a lábait lessem folyamatosan, hanem a dolgomat csináljam...
És úgy is lett, valamint, megelégedésemre, sikerült is jól csinálnom a dolgot, nem mondott olyat a végén, hogy elszúrtam volna, vagy több kárt csináltam, mint hasznot, avagy egyéb, ezekhez hasonlót. Azt mondta, jó lesz. Én meg úgy voltam vele, hogy hiszek neki. Hagytam még, hogy elpakoljon - én úgysem tudtam, hogy minek hol van a helye -, és addig türelmesen várakoztam visszatértére.
Nem tudom, ő hogy volt vele... mosolyából nem tudtam kitalálni, de nekem görcsben volt a gyomrom, amiért vége van... és annyira jó lett volna most megkérdezni Istentől, mi a jó büdös frászért kell szívatnia...?! Én olyan tökre jól elbüntetgettem magam, amiért patkány vagyok, olyan... olyan valaki, aki nem való emberek közé, olyan személy, aki árt másoknak, aki... aki a szeretteit sem kíméli, meg azokat sem, akik kedvesek vele... olyan jól csináltam, olyan jól megvoltam egyedül... erre küld egy ilyen nőt, egy... egy tündért az utamba, és... és persze egy olyat, akit véletlenül sem lehet kikerülni, mert neki rá kell cuppannia az emberre, és... és úgy érzem, nem ereszt, mintha... két kézzel kapaszkodna a gyomromba... Fájt, hogy el kell köszönnöm tőle, pedig tudtam, hogy muszáj... és Isten is tuti nagyon jól tudja, hogy ez mennyire nem volna jó ötlet, Adeline miatt nem... mert ő nem ezt érdemli, nem köthet ki mellettem, hiszen azzal... azzal gyakorlatilag kiállítanánk a halotti bizonyítványát... ezt Isten is nagyon jól kéne hogy tudja, mégis hagyta, hogy az utamba keveredjen, és... és... most nekem kell őt elküldenem magamtól, és eleresztenem is... Naná, hogy nekem jut a piszkos munka...
Úgyhogy, amikor Adeline jelezte, hogy mehetünk, úgy is tettem. Követtem őt az ajtóhoz, majd kiléptem előtte az utcára, a hűs éjszakai levegőre, s megálltam kb. két lépésnyire a bejárattól, míg ő bezárt.
- Igen, de... örülök neki, hogy megismertelek... - próbáltam rá visszamosolyogni, de annyira nem éreztem igazinak... Persze, örültem, hogy megismertem, de még jobb lett volna, ha nem, és akkor most nem fájna, hogy mennem kell, és hogy nélküle... A legjobb az lett volna, ha a mai este meg sem történt volna... így, hogy nem lehet esélyünk a folytatásra, ez így nagyon... rossz volt... nagyon...
Gondolkoztam azon, hogy megcsókoljam-e még egyszer... utoljára...
de akkor bejelzett a "hetedik érzékem", szemem sarkából láttam az úttesten épp áthaladó, dülöngélő alakokat, akik, úgy tűnt, valamin nagyon fel voltak háborodva, legalábbis nekem így hatott, pedig még szavaikat sem értettem akkor. Ahogy odanéztem, fel is ismertem őket. A két pasas volt, akik korábban nemtetszésüket fejezték ki, amiért vége lett a mulatságnak, és menniük kellett. Akik tiszteletlenül viselkedtek, és akiknek már akkor is boldogan tekertem volna kettőt a nyakukon... és csak Adeline miatt nem tettem...
Láthatóan felénk közeledtek, és határozottan rosszabb állapotban voltak, mint korábban. Azóta nyilván még többet ittak valahol másutt. Ezzel még nekem nem is lett volna bajom. Reméltem, hátha mihamarább elviszi majd őket ennek hála, valami súlyos betegség... Nem, a bajom azzal volt, hogy minket vettek célba. Sőt, alapjáraton úgy tűnt, nem is velem kívánnak újra ismeretséget kötni, tehát, kicsit mintha elfelejtették volna, hogy mit mondtam nekik előzőleg. Adeline felé intézték a szavaikat, valamint, úgy tűnt, megközelíteni is igazából őt szeretnék. Én pedig határozottan nem terveztem, hogy hagyjam, hogy elérjék őt, ezért tettem feléjük pár lépést, ezzel távolságot nyerve közéjük és Adeline közé...!
Már a ringyó-szónál elkezdett dagadni az ér a homlokomon, amikor az egyikük az illető nő felé akart lendülni, én ugyanazzal a lendülettel mozdultam, kaptam el az ingét a mellkasán, s így fékeztem le.
- Elsőre nem volt világos, amit mondtam? - kérdeztem tőle, és elég közel hajoltam hozzá. Mellékesen, pokoli büdös volt, de... ez valahogy picit segített is, hogy NE akarjam azonnal eltörni egy végtagját... próbáltam emlékezetemben tartani, hogy részeg... csak egy részeg... aki nem ura cselekedeteinek...
Nem volt egyszerű... Főleg, mert egy pillanatig nem figyeltem a másikra, és ő ezt kihasználta. Úgy tűnt, legutóbbi "beszélgetésünk" óta nem kicsit felbátorodott, vagy csak már olyan ittas volt, hogy nem féltette a barátja bőrét, és... szóval, a másik fickó hátulról a hátamra ugrott, minek következtében mi így hárman szépen a földön kötöttünk ki. Viszont az, aki az én hátamon volt, "szerencsére"... legalábbis neki, mert nekem szerencsétlenségemre, eléggé észnél maradt a puhára érkezésnek hála, annak ellenére is, hogy amúgy kicsit se volt eszénél... és így elkezdte onnan hátulról a könyökével verni a hátamat.
Na most... ez, nekem ugye, nem mondom, hogy fájt... viszont, elterelte a figyelmem egy kissé, és így a pasas, aki alattam volt, rántott egyet a karomon, és elkezdett ütni szemből. És még ezzel se az volt a baj, hogy nekem fájt, vagy sérülést okozott volna, nem... nem, ezzel a baj az volt, hogy még a sérthetetlenségem ellenére is munkált bennem is egy alapvető védekezőösztön... vagyis, nem érzem jól magam, ha rám támadnak... főleg nem olyanok, akik előtte az általam igencsak nagyra becsült nőt ócsárolták, és tulajdonképpen egy az egyben lekurvázták...
Szóval, röviden és tömören összefoglalva, körül-belül ez volt az a pont, amikor ezek engem két oldalról ütöttek, hogy elvesztettem a cérnát... mármint, nem úgy, hanem hogy a türelmem cérnájának amúgy is hamar fellelhető végére értem. Kész. Ennyi volt. Befejeztem.
Azzal az egyszerű, eltökélt szándékkal kaptam el a hátamon bohóckodó férfi vállát, hogy egy erőteljes rántással szó szerint letépjem magamról, és előttünk hagyjam félig a járdára, de sokkal inkább az úttestre érkezni. Amíg pedig ő azon gondolkodott jajongva, hogy mégis hogyan is kerülhetett hanyatt fekve a talajra, én ülőhelyzetbe egyenesedtem az alattam heverő, meglepetten a társára pillantgató pojácán, aki biztos azon malmozott, mi a fene történik, és én amúgy miért nem jelzem, hogy fájna, amit kapok tőle... de én nem álltam neki elmagyarázni, mert éppen kikerültem ütései szórásirányából, és azzal a lendülettel bele is vágtam kettőt-hármat a képe kellős közepébe. Addig ütöttem, míg az orra vére nem színezte az öklömet.
- Jól jegyezd meg, amit mondok! A hölgy... - elkaptam az alattam lévő alak nyakát, és annál fogva húztam magamhoz közelebb, hogy bele tudjam "mondani" az arcába -, NEM ringyó! NEM az! NEM! VILÁGOS VOLTAM?! - üvöltöttem rá a férfira, és kezem olyan erővel szorította torkát, hogy egyfelől, akkor sem tudott volna felelni, ha szeretett volna, másfelől pedig, lassan lilulni kezdett az ábrázata, és ha rajtam múlik, tudtam, nem fogom tudni megállni, hogy...

Nagyon igyekeztem mosolyogni, és azt mutatni, hogy minden rendben van, miközben semmi nem volt rendben. Nem tudom, hogy ő miként vélekedett erről a dologról, de én nem akartam, hogy vége legyen és elmenjen... látni akartam még, vele akartam lenni, és találkozni még vele... nem akartam, hogy csak simán egy emlék maradjon számomra holnapra, és életem fennmaradó részében... Valamiért úgy éreztem, hogy azt akarom, hogy az életem része legyen... mert ha ezzel vége van, akkor nem volt értelme az egésznek. Akkor miért tettük meg? Miért csókoltuk meg egymást, és hagytuk hogy akár csak pár pillanatra, de vágyaink elszabaduljanak? Ha tényleg csak ennyi volt, és sehova tovább akkor inkább ne tettük volna meg... mert így most mikor külön válunk elvisz belőlem egy darabot, ami talán örökre nála marad... mert elfelejteni nem fogom tudni emiatt, hogy ekkora hatással volt rám ő, és ez az egész helyzet.
Mikor kiértünk a hely elé, pár másodpercig csak álltunk ott, mire bármit is kinyögtünk volna, ami hasonlított egy mondatra. És ahogy kimondta, hogy azért örül, hogy megismert, összeszorult a szívem, és tudtam miért... mert tényleg komolyan gondolja, hogy ez csak ennyi volt, és ezek után már én se erőltettem mosolyt az arcomra, hagytam, hogy arcomon is látszódjon a szomorúság. Nem akartam tovább tettetni azt, hogy minden rendben van, és örömmel válok el tőle. Megakartam ölelni, még egyszer érezni ajkait az enyéimen, de csak álltam ott... talán arra vártam, hogy ő tegye meg, de tudtam, hogy nem fogja, én pedig csak nem akartam ráerőltetni... meg talán mindkettőnknek csak rosszabb lett volna utána. Ha most optimistább lennék, én mennék oda hozzá, és tenném meg... de most nem voltam optimista, szimplán csak szomorú voltam, és tiszteletben tartottam ezzel az ő döntését is, hogy ennél többet nem akarhat.
A két férfi zavart meg minket... a legrosszabbkor... ezzel elrontották azt, hogy legalább normálisan eltudjak tőle köszönni, búcsúzni. A két férfi sokkal részegebb volt az előző találkozásunkhoz képest, tehát mégis sikerült egy helyet találniuk ahol még ihattak. De ez most már volt, mint az előző báros jelenet... most veszélyesebbnek tűntek. Lehet már azért, mert Aaron annyira próbálta belém ültetni a félelem gondolatát... vagy inkább azért, mert most tényleg fenyegetőbben indultak meg felém, és kezdtek ócsárolni hangosan.
Aaron elém lépett, mikor észrevette, hogy inkább felém közelítenek mint felé. Nem mertem közbe szólni, de mikor ez a két férfi kimondta, hogy ringyó vagyok, láttam Aaron testén, hogy megfeszül kissé. Nem akartam, hogy balhé legyen, de nem álltam közéjük, mert azzal csak magamnak tettem volna rosszat. A nők jobb ha kimaradnak egy ilyenből, mert akár véletlenül is lehet kapni egy állast.
Az események túl gyorsan történtek, hol Aaront ütötték, hol ő ütötte a két férfit, én meg csak álltam ott tehetetlenül, és körbefontam karjaimat magam előbb, kb. úgy mintha magamat akarnám megölelni. Rossz volt nézni ami történt, de nem volt olyan pillanat, mikor közbe tudtam volna lépni. Az egyik férfi sikerült ledobnia magáról, aki aztán a földön fetrengett... viszont ott volt a másik aki a földön feküdt, Aaron meg rajta ült, és csak ütötte, a férfi arca már vérben úszott, és üvöltözött vele. Nagyon felhúzta magát, hogy ringyónak neveztek, és megakart védeni, de ahogy rászorított a férfi nyakára az már túlzás volt. Ekkor éreztem úgy, hogy nem hagyhatom annyiban, még mielőtt itt megölné. Odarohantam melléjük, és térdre esve szólítottam meg őt. - Aaron... elég lesz! - Szóltam rá túlságosan is nyugodtan, ekkor láttam, hogy nem érek vele sokat. A férfi liluló arcát figyelte, eszméletlen haraggal szemeibe.
Tudtam mit kell tennem... vagyis reméltem, hogy ez segít lenyugtatni. - Aaron... - Mondtam ki nevét újra, és arca két oldalára csúsztattam kezeimet, és megpróbáltam erővel magam felé fordítani tekintetét, hogy szemembe nézzen. - Nem ér annyit a dolog! - Mondtam már megemelve a hangomat, mert valószínűleg annyira elvakította a harag, hogy nem is hallhatta szavaimat először. A férfi közben egyre rosszabbul nézett ki, és meg egyre jobban pánikoltam, már majdnem sírtam.. - Kérlek engedd el... - Mondtam már elég sírós hangon, és szemeimbe meg is jelent pár könnycsepp. Nem akartam, hogy emiatt a két hülye miatt bajba kerüljön... tényleg nem ért annyit ez az egész..

Annyira... szerettem volna látni... a férfi utolsó leheletét... szerettem volna érezni... amikor utoljára dobban a szíve... szerettem volna látni, érezni, amint a teste elernyed alattam, és nem mozdul többé, amint az élet elhagyja ezt az átkozott porhüvelyt...
Képes lettem volna rá. Tényleg. Komolyan. Képes lettem volna rá, hogy megöljem. Képes lettem volna kioltani az életét, és most talán... egy kicsivel hosszabb ideig is élveztem volna ki a dolgot, nem jött volna olyan hamar a bűntudat sem, mert Adeline-t védtem... Elég jól fel tudtam volna magamat menteni eme tettem alól, azzal, hogy ez a két alak... nem csak ócsárolta őt, de talán fizikailag is bántani akarták... amit pedig én nem, és nem hagyhattam nekik! Nem engedhettem, hogy úgy beszéljenek róla, és vele, és főleg nem engedhettem, hogy a mocskos kezüket ráemeljék, hogy bármilyen módon kárt okozzanak benne! Egyszerűen nem...
Igen, ha megöltem volna ezt a férfit itt alattam... egészen biztos, hogy hosszú perceken át nagyon jól éreztem volna magam a ténytől, hogy már nem él... és minden ízemben örültem volna... mert Adeline védelmére szolgált volna eme cselekedetem. És még ki tudja kiknek lett volna jobb azáltal az élete, hogy ez az ember már NEM garázdálkodna tovább az utcákon, vagy a bárokban, vagy akárhol máshol...
És hogy mi volt az oka, annak, hogy ez a férfi mégis... még lélegezhet?
Nagyon egyszerű... NEM, nem az önuralmam, és nem, nem is az, hogy megesett rajta a szívem, nem... nem az, hogy a józan eszem emlékeztetett saját, kicsivel ez előtti gondolatomra, mely szerint, ez csak két részeg barom, és nem urai egészen cselekedeteiknek... nem... minderről szó sem volt, ez mostanra sehol sem volt, nem... nem...
Nem, én azért... azért nem fojtottam meg a puszta két kezemmel ezt a bizonyos kezem ügyében levő férfit, mert... mert két kéz érintése jutott el tudatomig. Ahogy az én két kezem annak az átkozottnak a nyakát szorongatta, két kis... puha, kedves, féltő kéz... az arcomra simult. Az érzés bizsergető volt, és... szinte szikrázott a levegő, ahogy megérintett... ezt még... a tomboló haragom sem tudta felülírni...
Bár nem tűnt el nyomtalan, az is igaz... de ekkor, ahogy megértettem, hogy Adeline ott térdel mellettünk a földön, hogy az ő kezei közt van az arcom, hogy engem néz, kérlelőn, könnyektől csillogó szemekkel... akkor jöttem rá, hogy a duruzsolás a fülemben az ő hangja volt. Hirtelen, nem is tudtam, mióta lehet ott mellettünk, miket mondhatott, mire én végül rá tudtam emelni a tekintetem is unszolására, és a vörös ködön át meg is láttam, meg is hallottam őt...
- Bántani... akart téged...! - sziszegtem fogaim közt, és minden egyes szóért meg kellett küzdenem, miközben a szemem visszavándorolt a férfi egyre lilább ábrázatára, mert bár Adeline hangját már meghallottam, és érintése tényleg kissé magára is vonta a figyelmemet, ám a szorításom alig valamicskét enyhült még csak áldozatom torkán, amivel nem volt még kinn a vízből, csupán csak csekély kis levegőt kaphatott ezáltal ideiglenesen... Azért ideiglenesen, mert a szándékom még nem múlt el... nem igazán... továbbra is ott lüktetett elmémben a kép és hang, ahogy Adeline felé lendültek, ahogy beszéltek vele... és amiket el tudtam képzelni, hogy tenni akartak volna vele...
Nem akartam, hogy ismét esélyük legyen ilyesmire, főleg nem vele... mással sem, de... főleg nem vele! Nem engedhettem...
De tudtam, hogy Adeline itt van mellettem, itt térdel, és a kezeit éreztem... Valahol, elmém szegletében, nagyon-nagyon hátul, volt egy kósza érzésem... hogy bárcsak ne volnék rá képes, ha ő így néz rám... Nem akartam sírni látni... Istenemre, nem akartam...
- Miért... ne... tegyem meg...?! - kérdeztem szaggatottan, de a szemem a férfi véres arcára meredt. Az nekem valahogy nem tűnt elégnek, hogy "nem éri meg"... mert nekem igenis úgy tűnt, hogy megérné, akartam is, hogy megtörténjen... őérte... és magamért, mert jó lett volna, ha nincs többé ez az ember... ez az átkozott, alávaló ember... aki képes volna kárt tenni egy ártatlan... és fantasztikus nőben...
És én akartam megölni...! Én akartam végezni vele... de azt... akartam... közben én... szerettem volna hinni, hogy van valami igazán jó ok, hogy miért nem kéne megölnöm ezt az illetőt itt és most...

Szavaimra először szinte nem is reagált, sőt talán még jobban rá is szorított a férfi nyakára. Azt hittem segíteni fog, ha odamegyek, és próbálom szavakkal meggyőzni, hogy hagyja békén azt a férfit, de ő nem mozdult, én pedig nagyon megijedtem... azért is kezdtem sírni, mert nem bírtam egyszerűen a feszültséget, és az még rosszabb volt, hogy egyáltalán meg se hallgatott, csak nagyon nehezen... akkor mikor már majdnem ott hagytam, hogy én márpedig úgyse tudom meggyőzni. Szemembe nézett, de tekintete ködös volt a haragtól. Azt mondta azért csinálja, mert bántott engem ez a férfi. - Nem baj... nem történt semmi baj. - Mondtam, és kicsordultak könnyeim, levettem kezeimet arcáról, és a keze felé nyúltam... nem mintha letudtam volna feszíteni ujjait a férfi nyakáról, de azért rászorítottam egyik csuklójára, és megpróbáltam magam felé húzni. Nem mozdult ahogy sejtettem előre, de gondoltam ez arra is jó, hogy érintésemre esetleg reagál, és enged picit a szorításon.
A férfi arcára néztem... levegő után próbált kapni, és arcán a szenvedés jelei látszódtak, feje már szinte lila volt, már nem kellett neki sok, épp ezért is kellett minél gyorsabban cselekednem... de nem tudom mit tehetnék, és annyira jó lett volna, ha valaki megmondja nekem mi legyen. Mert hiába beszélt velem olyan csúnyán az a férfi, és indult meg felém fenyegetően... most mégis megakartam menteni a haláltól.
- Mert ezzel engem bántasz... - És ekkor már patakokba folytak könnyeim, de ezt nem láthatta, mivel újra a szenvedő férfi arcát figyelte merev arccal. Egyáltalán nem erőlködött ahogy szorította a nyakát. Annyira elvakította a harag, hogy én nem értem semmit, csak azért voltam itt, hogy végignézzem egy férfi halál tusáját. És talán ekkor értettem meg Aaron miért mondja azt, hogy félnem kéne tőle... szemében ott volt most is az elszántság, és mondhattam én akármit, akkor se mozdult volna. Nem tudta kontrollálni dühét, most már biztos hogy megakarta ölni, nem akart leállni, sőt talán még élvezte is a helyzetet. És ahogy ez végig futott gondolataimon elengedtem izmaimat karjaimba, így mindkét kezem lehullott róla ami eddig őt fogta. Feladtam, és tudtam, hogy én ezt nem akarom végig nézni. - Félek... megijesztesz. - Suttogtam inkább magamnak, és elkezdtem hátrébb húzódni tőle, ahogy éppen remegő végtagjaim épp hagyták magukat. Csak pár métert csúsztam arrébb, ekkor felhúztam térdeimet mellkasomhoz, és homlokomat a két térdemnek támasztottam. Legszívesebben elfutottam volna, de úgy éreztem a lábaim megadták magukat, és ha akarok se tudok innen megmozdulni. Ezért inkább csak arra törekedtem, hogy ne nézzem végig a jelenet maradék részét, hangokat pedig nem hallottam, csak a saját sírásomét... így vártam, hogy vége legyen, mert tudtam, hogy ő ezt nem fogja annyiban hagyni... befejezi amit elkezdett, bármennyire is kértem, hogy ne tegye. Csalódtam magamban, hogy nem sikerült leállítanom... és most itt ülök mint egy roncs.

- Nem... baj?! - Úgy nézhettem szegény lányra, mint egy megveszekedett őrültre... vagy, mint egy megveszekedett őrült... nézőpont kérdése.
Még hogy nem baj?! És akkor még én vagyok rossz életfelfogással megáldva, meg rossz képpel magamról... én?! Mikor ő... ő... ő erre azt mondja, hogy nem baj?! Hogy nem történt baj?! Ezek az emberek... ezek... ezek bántani akarják, bántották is volna, ha egyedül van... ha előbb elmentem volna, ha itt hagytam volna egyedül, most... ki tudja mit tennének éppen vele... és... ő erre komolyan azt tudja mondani, hogy nem baj?! Nem baj... nem történt baj...? De... történt baj! Igenis baj, hogy ez történik! Hogy ezek az emberek képesek volnának erre! Tudnák ŐT bántani, mikor ő... ő még a legutolsó kupac ürülékben is, mint amilyen én is vagyok, képes... képes a jót keresni... Ők képesek volnának ezt a nőt... bántani... és akarták, meg is tették volna... ez igenis baj!
Dehát, én vagyok az ostoba, hiszen épp ez az... ő... még bennem is a jót keresi, persze, hogy nem látja, mennyire rossz ez... mennyire nagyon rossz...
Arcára néztem, mikor eleresztette arcomat. Láttam a könnyeit, és nagyon... én... nagyon szerettem volna letörölni az arcáról a sós cseppeket. Tényleg... dühített, hogy miattam, hogy... miattunk sír... mi... miattunk... Nem akartam hogy sírjon, én... pont ezt nem akartam...
Megérintette a kezem. Vékony ujjai a csuklóm köré fonódtak. Szegénynek esélye sem lehetett, hogy kimozdítson puszta erejével a férfi fojtogatásából, de... mégis megpróbálta, és... és a puszta tény, hogy le akart állítani, nekem annyira... érthetetlen volt. Miatta teszem, őt akarom megvédeni, ő pedig... leállítana...
Viszont, szinte égetett az érintése. Kezei a kezemen voltak, éreztem húzását... de sokkal inkább magára vonta a figyelmem egy részét, hogy a bőre... a bőrömmel érintkezett... és éreztem, hogy nem szabadna... nem szabadna ezt tennie, nem szabadna gátolnia, megérintenie, mert ez... veszélyes. Baja eshet, annyi sok módon, és ő itt... itt van, és engem... engem akar leállítani, most akar leállítani, mikor egész eddig nem is próbált, sőt, ő bátorított?! De most, amikor egy ilyen helyzetben vagyunk... mikor igenis el kéne ismernie, hogy veszélyben van, most bezzeg fékezne... most... most erővel akar visszatartani...?!
Egyszerűen nem tudtam őt megérteni...
Ránéztem, és annyira szerettem volna belelátni a fejébe, és megtudni... hogy miért teszi ezt... Magát nem akarta megvédeni tőlem, de ezt az embert igen?! Miért?!
És ő felelt nekem, de...
Nem értettem a feleletét. Nem... nem azért, mert nem hallottam, hallottam én, és... és megértettem a szavak jelentését is, én... ahogy gyűlölettel átitatott vággyal meredtem az alattam heverőre, várva a véget... áhítva a pusztulását... én még így is tudtam értelmezni... a szavait, de nem értettem... miért mondja ezt nekem. Miért bántom én őt azzal, hogy meg akarom őt védeni?! Miért... miért bántom őt azzal, amit teszek, amit érte... most teszek...?!
Én... én éreztem, amikor eleresztett, amikor a kezei lesiklottak az enyémről, amikor... amikor pedig a teste messzebb húzódott az enyémtől, szinte úgy éreztem, fázok... mintha... ő vált volna hirtelen az én személyes Napommá, és most, hogy messzebb húzódik tőlem, hirtelen sokkal hidegebbé vált volna az én bolygóm... én magam...
Néhány pillanatba beletelt, mire megértettem, nem is távolodása volt, ami a hidegségérzetet okozta. Azt a szavai okozták. Nem más. A szavai. A szavai, melyek csak késleltetve jutottak el tudatomig, melyek, mintha fennakadtak volna egy pillanatra egy képzeletbeli hálóban... mintha valami kívül akarta volna tartani tudatomon... ami nem akarta, hogy felfogjam, amit mondott. ÉN nem akartam meghallani... azt hiszem... hogy azt mondta, fél... hogy amit teszek, megijeszti, és ő... félelmet érez... emiatt.
Megfagytam belülről.
Olyan érzés volt, mintha hirtelenjében tömör jéggé fagyott volna belül minden... a húsom, a vérem, az erek, a szervek, a... az összes... minden... úgy éreztem, a bőrömet is letörhették volna a testemről, ha kicsit megütögetik mondjuk kalapáccsal... Ha lelöktek volna egy magas helyről, millió és millió apró szilánkra tudtam volna törni, pontosan úgy éreztem magam abban a pillanatban.
Pedig én ezt akartam... egészen... egészen eddig, onnantól fogva, hogy az első szót megejtette felém, ezt akartam elérni. EZT akartam elérni, hogy menjen, elhúzódjon, hogy féljen, rettegjen, hogy ne akarjon a közelemben lenni, én... én ezt akartam... én tényleg... ezt akartam...
Csak az a baj, hogy nem. Nem, ez így nem igaz. Akartam. Akarom... De nem akarom. Akarom, de... mégsem. Akarom, így kellene lennie, de... nem bírom... nem bírom elviselni, úgy érzem, ha nem... ha nem jön vissza, akkor én... én darabjaimra hullok szét...
Nem is tudom, melyik volt az a pillanat, mindenesetre, egyszerre csak azt vettem észre, hogy mozdulnak a tagjaim. A kezeim leválnak a részeg idióta nyakáról, én felemelkedem kissé, és esve-kelve, szinte épp csak nem igazából... igen, négykézláb kúsztam, csúsztam, másztam utána... Adeline után... Addig kúsztam, míg eléje nem értem, de ott meg is torpantam. Egyfelől, amúgy is fizikai nehézséget okozott, elvonszolni tagjaimat amonnan... onnan, ahol megkaphattam volna a vágyott bosszút, a halált... másfelől, ahogy a szemem végigpásztázta Adeline alakját, elmém akaratlanul is párhuzamot vont a képpel, ahogyan én festhettem nemrégiben, mikor a bár padlóján kuporogtam kiborulva...
Ezúttal ő kuporgott ott a járdán, összehúzva magát, amilyen kicsire csak emberileg képes lehetett rá, és elrejtette előlem arcát, de láttam, hogy nem oké a dolog... biztos voltam benne hogy sír, és... énmiattam... én okoztam ezt... én... ijesztettem meg, miattam fél, én... énmiattam sír, és... és ez fájt...
Felemelkedett a kezem, azt hiszem, meg akartam őt érinteni, de a kezem megállt a levegőben, a feje búbja felett. Legalább egy percig biztosan ültem ott, meredten bámulva a síró alakját, rázkódó vállát, kezem a feje felett...
Nem az volt a baj, hogy nem akartam, minden vágyam az volt, hogy megérinthessem, megölelhessem, de... de láttam a kezemen a fickó vérét, és láttam Adeline reszkető tagjait, és... én... bennem az a gondolat járt, hogy a kezem, ami az imént még egy embert fojtogatott, ami most is meg akar fojtani egy embert... az most meg akarja... meg akarná simogatni ennek a nőnek, ennek a kivételes nőnek a haját, és vigaszt szeretne nyújtani neki, vigaszt szeretne keresni nála... és... hogy ezt mennyire nem szabadna, mennyire nem helyes, nem biztonságos, és... és nincs jogom hozzá, mert... mert megijesztettem, meg... én... megijesztettem, azzal, hogy megmutattam neki, igenis tudok bántani másokat, őt is tudnám. Ez a kéz... ezzel a kézzel, amivel majdnem megfojtottam valakit az előbb, meg tudnám őt is... ha... akarnám... és ezt most láthatta ő is, és már elhiszi nekem, és... én... nekem hirtelen nagyon fájt, hogy elűztem magam mellől a lányt, aki nem félt tőlem... aki nem volt hajlandó... arra, hogy féljen tőlem. Elmúlt... már... elmúlt, és most már fél tőlem...
Vége van... - Ez járt a fejemben, ez... kattogott az agyamban, mintha oda-vissza cikázott volna a két fülem közt, ez a pici, de kegyetlenül fájdalmas ítélet.
- Sajnálom... - suttogtam, bár aligha gondolhattam komolyan, hogy esetleg figyel rám, vagy hajlandó volna meghallani még engem. - Én... nagyon sajnálom, nem... nem akartalak megijeszteni. Vagyis akartalak, én... én azt akartam, most is akarom, én... én meg... - hadarni kezdtem előbb, majd nyeltem egy nagyot, egy pillanatra elhallgattam, s idegesen remegni kezdett kezem a feje felett, így hamar visszahúztam azt, és a rajta lévő vért a pulóverembe töröltem -, meg akartalak védeni ettől... magamtól. Sajnálom... - bűnbánón szegeztem szemem a járdára, és el akartam húzódni, el a közeléből, hogy... hogy elmenjek, és többé ne árthassak neki, ne... ne ijeszthessem meg többet, de nem... nem ment. Akartam, és... nem ment. Menni akartam, tudtam, hogy mennem kéne, mégsem mentem. Kezem észrevétlenül, s akaratlanul is az ő keze felé kezdett el araszolni...

Nem gondoltam, hogy hiba volt kimondanom, hogy nincs semmi baj nincs. Persze nem kellett volna így nekem jönniük, meg így beszélniük velem, és talán nagyobb baj is történhetett volna, ha nincs itt Aaron. De itt volt, és ezért se történt baj... talán nem értette, hogy miért akarom leállítani, de én pontosan tudtam miért szeretném ha abba hagyná... nem a férfit akartam védeni aki épp Aaron szorításában küszködött az életéért, hanem őt akartam védeni. Nem akartam, hogy bajba kerüljön, és nem is akartam a szemtanúja lenni ahogy megöl egy embert. Talán saját magamat is védeni akartam ezzel, és tudom önző vagyok, de még mindig úgy voltam vele, hogy nem akarok félni tőle. Megakartam magamat és őt is kímélni ettől az egésztől. Csak azt akartam, hogy hagyja abba... elakartam innen rángatni, de érintéseim, és hogy húztam magam felé nem történt semmi. Nem sikerült észhez térítenem, és ez nagyon fájt... azt hittem sikerülni fog, most mégis kudarcot vallottam. Alig sikerült pár pillanatra magamra vonni figyelmét, de akkor is csak haragtól telt szemekkel találkoztam... már nem volt olyan lágy a tekintete, inkább ijesztő volt ahogy rám nézett, ezzel pedig már nem tudtam mit kezdeni. Ezért is húzódtam el tőle, és mentem arrébb... legszívesebben még próbálkoztam volna, de mikor a szemembe nézett... rájöttem nincs remény... teljesen elvakította a harag, és én ehhez kevés vagyok. És nagyon fájt erre rájönni.
Nem sokat ülhettem ott egymagamban, mert köhögés hangja szakadt fel a néha éjszakában. Ebből tudtam, hogy elengedte a férfi, és bár megkönnyebbültem, hogy nem ölte meg... sírásom nem hagyott alább... annyira megijedtem, és féltem. Ez az egész helyzet, hogy milyen kegyetlen módon állt nekik Aaron, és ahogy nem akarta engedni azt a férfit... az arcát soha nem fogom elfelejteni, amilyen akkor volt. Úgy éreztem az a pillanat beleégett az emlékeim közé, és nem is nagyon fogom tudni onnan kitörölni. Nem akartam félni tőle, de most... most se féltem tőle, csak annyitól féltem, hogy mennyire nincs benne meg a kontroll.... attól féltem, hogy máskor se tudnám meggyőzni, hogy hagyja abba. Gyengének éreztem magam, azt hittem megfogom tudni győzni, elég erős vagyok hozzá, vagy legalábbis a meggyőző erőm elég erős... de nagyot tévedtem.
Éreztem ahogy közeledik felém, és leül elém... nem néztem fel, de hallottam. Nem én akartam először megszólalni, rá vártam, hogy mit fog mondani. Itt most nem én voltam, akinek először megkellet szólalnia. Plusz még azért se akartam megszólítani, mert neki, és nekem is kellett pár perc, mire mindketten megnyugszunk, de leginkább ő, mert én jelenleg vigasztalhatatlannak éreztem magam. Sírásom nem is nagyon akart alább hagyni, pedig nagyon igyekeztem magamat is lenyugtatni, de nem ment, így fel is adtam az erőlködést. Aztán végül megszólalt... az első szavait nem hallottam, de aztán mikor folytatta tudtam mit szeretne. Sajnálkozott nagyon kitartóan... eleinte úgy csináltam mint aki nem hallotta. Nem álltam készen válaszolni neki... vagy nem is tudtam inkább mit mondjak, vagy hogy fejezzem ki magam... túlságosan kavarogtak bennem az érzések. Egyrészt örültem, hogy eleresztette, másrészt ijesztő volt az egész helyzet...
Lassan felnéztem rá... látni akartam szemeit, kerestem benne a haragot, ami eddig benne volt, de ennek most nyoma sem volt... már csak bűnbánás volt benne. És ez volt az, ami miatt sikerült megkönnyebbülnöm, hogy az az ijesztő harag eltűnt szemeiből. Nem mondtam semmit, remegő kezeim viszont elindultak felé, és addig meg se álltam, míg aztán körbe nem tudtam ölelni őt. Magamhoz öleltem, és nyakamat befúrtam nyakához, így érezhettem parfümje illatát. Úgy éreztem, ott biztonságban lehetek... - Ne csinálj ilyet legközelebb... vagy legalább hallgass rám. - Mondtam kicsit szaggatva, mert könnyeim még mindig potyogtak. Remegő kezeim szorították testét, attól félve, hogy elfog engedni, vagy eltol magától amiatt amit mondtam neki, mert megvolt az esélye hogy azt mondja, hogy ezt felejtsem el, mert akkor is fog még ilyen történni... nem ezt akartam most hallani, szóval reménykedtem, hogy most az egyszer bele fog egyezni abba amit mondtam...

» Aaron & Adeline - Adeline lakása - "Kellemes meglepetés"
» Aaron & Adeline - Park
» Aaron & Adeline - "Rainy Night" - 18+
» Adeline és Aaron - "Otthon, édes otthon" - Első éjszaka
» Adeline R. Foster