Auriel

Ifjú leány benyomását keltem, pedig sok-sok év van már a hátam mögött. A legtöbb testvérem látszatra idősebbnek tűnik nálam, pedig összességében kevesen vannak, akik idősebbek nálam... egész pontosan, csak az összes többi arkangyal. Köztük én vagyok a legfiatalabb.
A hajam göndör és vörös, viszonylag hosszú, a szemem kék, a bőröm hófehér. Alkatom karcsú, viszont nem vagyok túl magas. Szeretetteljes kisugárzással rendelkezem. Ha reám tekintesz, fel sem merülne benned, hogy egy nagy erejű arkangyallal állsz szemben. Ártatlan kis angyalnak tűnök, pedig ha akarnám, sok mindenre képes volnék. Sokkal erősebb vagyok, annál, mint amilyennek látszom, és amilyennek tartom magamat.

Szelíd. Ártatlan. Gyermeki. Talán ez a három jelző illett rám leginkább, életem során... vagyis életem hosszának 99%-ában. Hűséges voltam. Odaadó. Engedelmes. Jámbor. Igaz, szeleburdi is, és virgonc, és hangos, figyelemre vágyó... valahol még makacs is, igencsak makacs.
De most nem tudom mennyire illenének ezek rám, hisz ellenszegültem, nem is egy isteni törvénynek... Szívesen nevezném magam a legártatlanabb törvényszegőnek, de tudom, hogy ez nem volna igaz. Bűnös vagyok. Anya vagyok. És bár bánom, hogy bűnt követtem el, hogy ellenszegültem, de... mégis, ha tehetném sem csinálnám vissza. És bár drága édesapámnak bármit megtennék, amit csak kérne, de ezt még neki sem. A fiam a mindenem, ha kell, érte Pokolra is szállnék. Ha róla van szó, nem vagyok már engedelmes, nem vagyok már jámbor, sem szelíd. Ha róla van szó, tigris vagyok. Anyatigris. Sosem voltam harcos. De ha kell, érte bárkivel harcba szállnék.

Én magam is rendelkezem minden általános érvényű képességgel és adománnyal, mely megilleti az angyalokat és arkangyalokat. Elméletileg örök életű vagyok, nem öregszem, s nem épp egyszerű dolog fizikai sérülést okozni nekem, vagy épp a vesztemet. Emberi eszközökkel nem árthatnak nekem sem, ahogy testvéreimnek sem. Képes vagyok gyógyítani, értem és beszélem a világ összes nyelvét, habár néhány talán már berozsdásodott nálam is, hiszen ugyan ki akar ma még latinozni?
Bizonyára testvéreimhez hasonló mértékben képes volnék a harcra, önmagam megvédésére is, ám eme képességet eddig még soha, mióta csak létezem, még nem gyakoroltam.
Habár az angyalok természetüknél fogva kötődnek Istenhez, hűek hozzá, és engedelmesek... nálam, azt hiszem, megbillenhetett a mérőpohár, amikor atyám az iránta való szeretetet és hozzá való kötődést adagolta. Végtelen, embertelen, elképzelhetetlen módon szeretem őt. Habár, talán adódott egy kis baki, mikor ezt összehozta bennem, mert ehhez roppant hasonlatos mértékű kötődést érzek Luciferhez is, aki legkedvesebb testvérem mind közül, bár mindegyiket nagyon szeretem. Világéletemben azt gondoltam, arra teremtettem, hogy őket szeressem, hogy ők legyenek az én mindenem, hogy az az én különlegességem, hogy őket a legjobban szeretem, mindegy, hogy mit követnek el, akár egymás ellen, akár ellenem. Mondjuk, aztán megszületett a kisfiam, és az iránta való szeretet felül is írta ezt rögvest, szóval... talán nem is ők a kulcs az egészben, hanem simán csak a szeretni tudás. A végtelen szeretet.

E kései-korai órán, csend honolt az otthon falai között. A gyerekek - kicsik és nagyok egyaránt -, már rég elhevertek ágyaikban, s volt, ki csendesen szuszogott, volt, ki félhangosan hortyogott, és volt, aki pedig édesdeden motyogott álmában.
Közéjük kellett volna tartoznia egy csepp kis legénykének is, kinek vörös üstökét az ablakon beáramló utcalámpától származó fény világította meg, mikor édesanyja elsétált vele, ott, az ablak előtt, miközben dúdolva igyekezett visszaaltatni az érthetetlen babanyelven "motyogó" gyermekét, aki azonban társaival ellentétben tökéletesen éber állapotban folytatott "csevegést" az anyukájával.
- Aludni kellene, kis angyalom. - De a gyermek nemigen mutatott hajlandóságot erre, csillogó szemei hatalmas érdeklődéssel, és tökéletes ártatlansággal lestek felfelé édesanyja arcára, végtelen kíváncsisággal figyelve minden egyes mozdulatát és rezdülését. De Auriel rendületlen reménnyel rótta az utat a kis szobában, mely immáron tizenöt hónapja volt otthona, s mely hat hónapja volt kisfia otthona is.
S hogy miként is került az Úr arkangyalainak legifjabbika egy los angeles-i gyermekotthonba, és ráadásul, egy vér szerint őhozzá tartozó kisdeddel?
Úgy, hogy bátyja, Lucifer, és öccse, Amenadiel után, Auriel is akként döntött - még ha részint kényszerből is -, hogy e város lakója lesz, mégpedig állandó jelleggel. E kényszert pedig úgy hívták: Lucius.
Lévén, a kis ember-angyalpalántát nem vihette magával az égbe... Auriel maradni kényszerült. Bár való igaz... arra sem tett kísérletet, hogy kiderítse, vajon Isten visszaengedné-e egyáltalán a Mennybe, miután kihordta egy - mondhatni idegen - ember gyermekét. Na persze, bűne súlyából cseppnyit sem vont volna le az sem, ha jobban megismeri az uraságot, mielőtt esetleg gyermeket szül neki... na de... azért így sem volt rózsás a kép...
Auriel szinte egyidős volt a teremtéssel. Ark lévén, mindent számba véve, elsők közt teremtette meg őt az Úr. Talán Isten az arkangyalok teremtésének végére belefáradt a komolyságba, a fegyelembe... vagy ki tudja mi vezérelte, mikor a sok erős, céltudatos, hatalmas, felelősségteljes lény után, végül, de nem utolsósorban, megteremtette ezt a furcsa párost, melynek egyik tagja Uriel volt, a másik pedig Auriel. Uriel még tökéletesen illett a sorba. Komoly volt, roppant felelősségteljes, hűséges, igen erős, s erejét szerette is használni. Ám ikertestvére, Auriel, egy... nos, olyan volt ez, mintha az úr ikerpárrá tette volna a követ és a tüzet.
Uriel kemény volt, katonás, merev, roppant komoly, sosem habozott, sosem kivételezett, és egymilliárd évente egyszer, ha mosolygott. Mármint, gúny és önelégültség nélkül.
De Auriel... ő olyan volt, mintha az Úr fogott volna egy csepp napsugarat, egy darabka tüzes lángot, és egy brutális nagy adag szeretetet, rajongást, imádatot... és ezeket mindet összegyurmázva létrehozott volna egy lánghajú szeretetbombát. Egy cseppnyi, "testet öltött életörömöt". A leány maga volt a teremtés apró csodája. Olyan volt ő, mint a tündérmesék legifjabb kis hercegnője, a kisleány, akire a király sosem bízta volna még véletlenül sem országa irányítását, de a legkedvesebbik kincsei közt is a legkedvesebb volt szívének, és ezért soha semmit nem vártak el tőle, nem kellett tennie semmit, azon kívül, hogy legyen boldog, legyen szép, mosolyogjon, örvendjen, alkosson apró kis csodákat, komolytalan, örömteli pillanatokat... Apró, rögtönzött kedvességeket.
Persze, ezt egyfelől mindenki elfogadottnak is tekintette, Auriel volt Isten egyik kis kedvence, rossz nyelvek szerint másért nem is teremtetett meg, csupán azért, hogy apjuk jól mulasson ha reá tekint. De voltak néhányan, akiket zavart, hogy Aurielnek más dolga sincs, csak... hogy szeressen, mosolyogjon, táncolgasson, hódoljon a zene művészetének, vagy akármilyen művészetnek, melynek minden létező formájának igen nagy szerelmese volt, amióta csak... nos, amióta csak léteztek olyanok hogy művészetek.
Különösen szúrós tüske volt példának okáért Uriel szemében, hogy ezekben volt húguknak egy hűséges segítőtársa is, mégpedig bátyjuk, Lucifer. Lucifer értékelte a művészeteket, és roppantul értékelte a zenét, és igazán szerette Istent és Aurielt, és... boldog volt, mikor a kisleánynak beillő, bájos teremtéssel tölthette idejét, így gyakorta élt is a lehetőséggel. Urielnek... hogy egész pontosan a szemét szúrta-e, vagy a szívét fájdította-e eme helyzet, nehéz lett volna megmondani, mindenesetre, nem szívlelte eme kettőst. És részben nem volt ezzel egyedül. Ám a két különc erre ügyet sem vetett. Sokszor úgy tetszett végtelen egyetértésük és összhangjuk, mintha csak ők maguk ketten volnának ikrei egymásnak, s nem másokhoz tartoztak volna mind a ketten. Arról nem is beszélve, hogy Lucifert sokkal komolyabb dolgoknál is elvárták, mint cselekvő, nem csak Auriel gyermeki szórakozásainál. De ő szívesebben tisztelte meg jelenlétével eme utóbbiakat.
Talán mondani sem kell, ilyen végtelen mértékű összetartás és egységesség után, Auriel életében komoly törést jelentett, amikor legkedvesebb testvérét, Lucifert, lázadása okán megbüntetve, Isten letaszította a Mennyből, le, egészen a Pokolig, melynek királyává megtéve, örök időkre száműzte őt az ártatlan leány életéből, s nem csak az övéből, de mindannyiukéból.
Azaz... nos, ilyesmi lehetett a terv, de mint azt sokszor tapasztalja az ember, hiába a terv, a végkifejlet sokszor egészen máshogy alakul...
Sok-sok év telt el. Auriel szívében pedig a neheztelés nem csitult. Persze, szeretete nem csökkent, épp ugyanúgy szerette édesatyját, mint annak előtte, de... szívének arra a felére, melyet Lucifer birtokolt, örökre árnyék vetült az angyal hiányában. Semmi nem volt ugyanolyan, mint mikor Luciferrel együtt élvezhette, különösen nem a zene, mely szívük legkedvesebbjei közé tartozott.
Ebből kifolyólag pedig, talán nem meglepő fordulat... mikor Auriel fülébe jutott hirtelen, hogy egy Lucifert illető fontos tényről bizony roppant ronda módon lemaradt... akkor igencsak felháborodott... Szívébe hasított egyfajta elárultság-érzet, amikor meghallotta, hogy legeslegkedvesebb testvére már nemhogy a Pokolban nincs, de.... ráadásul már évek óta vígan él a Földön.
És ennek a fájdalmas felismerésnek volt hozadéka e pillanat is, a jelen idejében, mikor Auriel, egy kicsiny szobában, késő éjjel, egyedül, csepp kisfiát a karjaiban dajkálva, altatni igyekezett angyali ivadékát.
Tizenöt hónapja már, hogy a Földön rejtőzködött. E tizenöt hónap során magányosabb volt, mint egész létezése során bármikor. Pedig néhány röpke órától eltekintve... egész idő alatt volt vele valaki... először méhében... majd karjai közt.
A kisded neve Lucius lett, mely a latin "lux" szóból származott, ami azt jelentette, "fény". A név tulajdonképpen annyit tett, "fényes, ragyogó, vagy hajnalban született". A gyermekre pedig igazából mindez igaz is volt. Ő volt a fény az éjszakában édesanyja számára. Ő volt, ki fényességet hozott az életébe, kilenc sötétséggel, rettegéssel, félelemmel, szégyennel telt hónap után. Ő volt, aki beragyogta anyja szívét, abban a pillanatban, amint legelőször megpillantották egymást, és az anya először vehette karjába gyermekét. Ezen kívül pedig, a hajnali órákban jött a világra.
De nem ezek miatt kapta meg ez a név a végső voksot. Ami a legtöbbet nyomta a latban, nem az volt, hogy milyen tökéletesen illett a kicsire, hanem az... hogy ez a név hasonlított leginkább Luciferére, azok közül, amik tetszettek Aurielnek, mikor születendő gyermeke nevén elmélkedett. Annak a testvérének a nevére, aki miatt a halandók közé jött, s akit szíve leghőbb vágya volt újra látni, édesatyjuk mellett, ám ahogy apjukat... úgy őt sem kereste... még csak nem is próbálta már... mivel egyikük előtt jobban szégyellte bűnét, mint másikuk előtt... Úgy érezte, nem bírná látni szemükben a csalódottságot.
Ha megkérdeznénk tőle, melyiküket féli jobban, melyikük az, kinek szemében eme érzést látni nagyobb fájdalom volna...(?) nem tudna felelni... Felmerült a lehetőség, hogy egységes volt félelemérzete velük kapcsolatban, lévén, egészen fia születésének percéig, ők ketten voltak szívének legeslegkedvesebb férfiai.
Auriel bűnbe esett. Igen. Megbánta-e? Igen. Habár szíve minden szeretetével szerette a kisfiát, és vissza nem adta volna őt még Isten kedvéért sem... de bánta a bűnét. Nagyon. Nagyon. Nagyon. Nagyon. Haza akart menni. Vissza Isten mellé, vissza a testvérei közé, vissza a gondtalanságba, de... közben... fizikailag képtelen volt rá, hogy elszakadjon a gyermekétől, olyan mérhetetlen erővel szerette őt, hogy szinte tényleg... tényleg fizikai fájdalmat érzett, ahányszor csak elszakadt a babától, akkor is, ha akár csak percekre is, és ha csak pár centire.
Pedig, amikor még várandós volt csak vele, felmerült elméjében a gondolat, hogy esetleg örökbe adhatná, és aztán megpróbálhatna hazamenni... De nem ment neki. Nem volt rá képes. Abban a minutumban, ahogy a kicsi elhagyta a testét, ahogy ráeszmélt, hogy a világra érkezett a gyermeke, s ahogy meglátta őt, ahogy bőre a bőréhez ért, érezte súlyát a karjai közt, a mellén... ahogy sírását hallgatta, ahogy gyönyörűségesen szép szemeibe belenézett... azt érezte, Isten legnagyobb ajándéka a világ számára nem más, mint az anyaság. És tudta, onnantól fogva szüntelen érezte, hogy míg világ a világ... soha többé nem volna képes a gyermeke nélkül meglenni. Akármi mást elviselne, de azt nem.
A kis Lucius egyébként roppant jó baba volt, édesanyja igazi kicsi angyalkája, DE... volt a kicsinek egy igazi kis lázadó énje is - még egy pont Lucifer javára -, ugyanis, sosem akkor akart aludni, amikor annak itt volt az ideje. Például éjszaka. Nem sírt, nem nyűgösködött, nem éhes volt, vagy efféle, csupán... úgy viselkedett, mintha ő maga sem értené, miért várják el tőle, hogy aludjék. Mintha tökéletesen eltérne a normálistól ez az elvárás. Hogy ő éppen most és itt(?)... áhh, nem! Bezzeg amikor az anyukája az orvoshoz vitte, aki megvizsgálni szerette volna... ajj... na, olyankor természetesen úgy húzta a lóbőrt, mintha a világ minden terhe és feladata az ő vállát nyomná... vagy mint akit legalábbis leütöttek. Olyankor nem volt se kép, se hang... de éjjel, mikor aludni kellett volna... Mintha egy egészen másik időzónában élt volna lélekben, mint ahol igazából.
Ebből a szempontból szerencsének volt tekinthető, hogy az anyukája nem csak angyal, de azok közül is az elsők közé tartozó volt. Az egy dolog, hogy nem volt életfeltétele az alvás, így nem "fájt" neki, hogy ő maga is ébren töltötte az estéket a picivel, de emellett, mivel a világ legelső élőlényei közé tartozott, az idő fogalma számára egészen mást jelentett mint másoknak. Például, egy fel-alá gyaloglással töltött éjszaka nem volt több számára, mint néhány perc... Habár, eme "képesség" semmivé foszlott, ha arról volt szó, mennyi időt kellett gyermeke nélkül töltenie olykor-olykor. Az az idő neki is, mint minden édesanyának, nemhogy kevesebbnek, de sokkal többnek tűnt, mint amennyi valójában volt.
Ahogy Auriel sokadszorra fordult sarkon, hogy az ajtó és ablak közti hosszban átsétáljon a szobán, megpillantotta a reggel első jeleit, miként a korai derengés lassan láthatóvá formálta ismét a Földnek eme féltekét. Halványan elmosolyodott. Észre sem vette, miként siettek el így az éjszaka percei. Ahogy megállt az ablak előtt, és feltekintett a lassan színbe öltöző égre, nem is az eget látta. Egyszerre érzett hálát, félelmet, szeretetet, magányt... de közben azt is, hogy nem... ő már többé nincsen egyedül soha. Mert itt van neki Lucius. Lehet, hogy Isten odafenn a magasban, és idelenn a Földön... körülvéve az ő sok-sok angyalával, emberével, teremtményével... sokkal jobban el van látva társasággal, ám... az más. Az nagyon, de nagyon más. Hogy teremtettjei közt... és tőlük mégis távol van... ő ezt választotta, igen... de ha tudná, ha... ha csak megpróbálná elképzelni az érzést, igazából milyen az, amikor valaki a saját... maga alkotta... nem megteremtett, hanem megalkotott gyermekét tartja a karjai közt, aki vér a véréből... akkor rájönne, rájöhetne... hogy hiába teremtett magának egy egész világot, benne sok millió-, sőt, milliárdnyi, talán trilliárdnyi élőlénnyel... mert mégis, ennek ellenére, ő az egyik legmagányosabb lény a világon. Isten milliárdok, trilliárdok közt élve is egyedül van... Ő, Auriel, megpróbálta elképzelni ezt a magányt... de nem ment neki. Próbálta, de nem tudta olyan egyedül érezni magát újra, ahogyan egykoron volt ő is, mint angyaltársai, testvérei, az Istennő... és legfőként Isten. Mert tegyenek bármit is, teremtsenek akármilyen, s akármennyi élőlényeket is... de szülőnek lenni akkor is ezektől egészen eltérő dolog. S igen, vágyott közéjük, hozzájuk, vissza az otthonába... a békességbe, a nyugalomba... de... közben abban is egészen bizonyosnak érezte magát, hogy minden szeretete és vágya ellenére... mégis képtelen volna arra, hogy hátrahagyja a gyermekét, az anyaságot, ezt a... drága, pici, de hatalmas, édes terhet. Hazavágyott... Istent akarta, a családját akarta... de amikor választania kellett, köztük és a fia között... Luciust választotta... mert egyszerűen... NEM volt választása. Érezte, tudta, ha fiáról lemondana, nem volna szükség sem isteni-, sem démoni erőre, sem fegyverre, sem veszedelemre... önnön belső fájdalmában veszne oda élete, léte... s válna semmivé.
Anno sosem értette... mi olyan csodálatos az emberlétben. Miért ők Isten kedvenc teremtményei? Persze, meghajolt szeretete előtt, követte édesatyját, de... igazából sohasem az embereket magukat szerette, csak Isten emberek iránti szeretetét, azt szerette bennük, hogy Isten szereti őket, és... és azt, hogy szeretik a művészeteket, hogy csodákat alkotnak a maguk emberi módján... Aztán, amikor lejött közéjük, és hirtelen emberekkel körülvéve találta magát, az egészen... egészen... ijesztő volt, rémisztő... Roppant félelmetesnek és soknak találta maga körül az egész világot, benne minden lakójával. Félt tőlük. Egészen addig félt, mígnem... egy kedves kéz érte nem nyúlt, és képletesen szólva ugyan, de "kimentette az iszonyatból". Akkor hálás is volt annak az embernek, hálás volt, és azt hitte, azt gondolta, biztonságra lelt. Oly nagyon jó érzés volt... a biztonság ismerős, de mégis egészen más, egészen új érzete...
De aztán ismét a félelemé lett a hatalom... s a haragé, a csalódottságé. De hiába remélte, hogy az Úr szava majd megmenti, nem így történt... hiába bízott legkedvesebb testvérében, hogy a hívó szóra a herceg eljön megmenteni őt fehér paripán, mert nem így történt... nem jött senki. Akkor sem, azóta sem. Vagyis... ez így nem egészen pontos. A családja volt, kik rá sem hederítettek, magára hagyták. S hogy kik voltak, akik legnehezebb hónapjaiban is mellette voltak, segítették, gondoskodtak róla, menedéket adtak neki, fedelet a feje fölé? Hát... az emberek. Bizony... akiktől félt, akikre haragudott, akikben csalódott... mindezek ellenére, mégis ők... az emberek siettek segítségére, amikor tőlük még csak kérni, remélni sem merte...
Vajon mi lehetett az Úr szándéka mindezzel...?