Auriel && Heaven

Vendég

Nem is értem, hogy mit keresek itt. Utoljára ilyen helyen akkor jártam, amikor a fejem felett az esküvő részleteit akarták a szüleim megbeszélni az atyával. A családom csak a látszat kedvéért, vagy tényleg önszántukból jártak-e ilyen helyre magam sem tudom, de minket is ilyen szellemben neveltek fel. Az idő múlásával még is szép lassan elmaradoztam, egyre kevesebbszer léptem át a templomok küszöbét. A hitem valahol megszűnt létezni, de talán leginkább akkor, amikor ráébredtem arra, hogy az álmaimat még csírájában próbálják kiirtani és aszerint cselekedni, ami számukra jó. Aztán eljött a pillanat, amikor igyekeztem kiállni magamért és mi lett a vége. A családom kitagadott, mintha soha nem léteztem volna, az élet pedig egészen az elfeledett nagymamám oltalma alá sodort.
A családom régóta nem nézett felé, én néha igen, de akkor is elméletben máshol jártam. Ő volt az első, akiről elfeledkeztek, majd jöttem én, de nem is bánom. Inkább ez a szegényes élet, mintsem állandó látszatban és hazugságban kelljen élnem, ahol az ármánykodás olyan, mint a legtöbb ember életében a reggeli kávé.
Fogalmam sincs, hogy mit keresek itt, vagy mit remélek, de mire igazán magamhoz tértem már itt ültem az egyik padon. Kémleltem a festményeket, figyeltem a keresztet és vártam, de mire? Jó lenne tudni, mert megbékélést és választ se kaptam a ki nem mondott kérdéseimre. Míg a természet ébredezni kezdett a tavasz beköszöntével, addig én úgy éreztem magam a felszín alatt, mint egy vihar által sújtott terület. Káosz uralkodott bennem és félelem. Nem voltam biztos abban, hogy Isten - már ha létezik – jól döntött azzal, hogy rám bízott egy új életet. Ennél nagyobb hibát talán nem is véthetett volna. Elveszetten sütöttem le újra a pillantásomat, majd a könnyeimet próbáltam letörölni arcomra, míg végül kezem újra a hasamra siklott. Soha nem hittem volna, hogy egyszerre fogom élvezni és gyűlölni a csendet, de egy részem úgy érezte, hogy menedékre leltem itt. Gondolataim áradata újra magával rántott, így fel se tűnt, hogy időközben rossz szokásomhoz híven újra felhúztam a lábamat, ahogyan az se tűnt fel, hogy valaki elindult felém. Amikor megnyikordult a pad, akkor riadtan rezdültem össze és sietve kaptam fel a fejemet, mert addig a pillanatig szentül hittem abban, hogy rajtam kívül nincs más.
- Sajnálom…. nem akartam… - kerestem a megfelelő szavakat, hogy mit is illik ilyen helyen mondani. – illetlen lenni. – a lábamat sietve raktam le, majd a ruhám ujjával próbáltam letörölni a könnyeimet. Miért olyan nehéz ez? Miért érzem még is mindennek ellenére is úgy, hogy szerencsés vagyok amiért anya lehetek? Ha meg ezt érzem, akkor miért kell azt éreznem, hogy ez hiba volt? Ez a kettősség szép lassan az őrületbe fog kergetni, mert fogalmam sincs miként mondhatnám el Marc-nak. Egyszerűen nem tudtam.

Lesz majd még jobb is!

Tárgy: Re: Auriel && Heaven 2020-03-06, 13:28

Úgy volt, hogy csak jövök, és megyek, az otthonból néhány iratot kellett áthoznom ide, azt gondoltam, fél perc, leteszem a papírokat, és már mehetünk is. De a dolog egy picit elhúzódott, beszédbe elegyedtünk, egy-két feladattal kapcsolatban, és ezt Lucius egy idő után unalmasnak találta, nyűgösködött a kezemben, hát letettem a földre. Mostanság szeretett körülöttem kúszni-mászni, s bár én szinte meztelennek éreztem magam, úgy, hogy nem volt a kezemben, próbáltam szem előtt tartani a gyerekorvos szavait, hogy néha tegyem le, mert neki is szüksége van a szabadságra... meg hát, ha állandóan a kezemben van, se kúszni, se mászni nem tanul meg, és akkor meg ugyan hogyan fog megtanulni később járni? Úgyhogy próbálkoztam. Nagyon nem volt jó érzés kiereszteni a karjaim közül, idegen és magányos érzés volt, de tudtam, hogy muszáj. Muszáj, akkor is, ha én boldogan elhurcibálnám őt az egész életünk hosszán át... hiszen azt mégsem tehetem, és nem is volna a legjobb számára, hisz ő nem olyan, mint én... nem egészen... ő növekszik, fejlődik, változik, és ki tudja hol áll majd meg, egy nap eljön majd az a perc is, amikor már nem tűnik majd a gyermekemnek, felnő majd, és saját döntéseket hoz, éli majd az életét... talán rám sem lesz idővel szüksége többé... És jól van ez így, tudom... csak nehéz gondolni rá, még nehezebb készülni... és elfogadni... Sok-sok emberéletet leéltem már, és közben az idő, mint olyan, szinte semmi szerepet nem játszott életemben (kivéve persze, ha Luciferre gondoltam) , most mégis... ahogy saját gyermekem élete jutott eszembe... minden olyan másnak tűnt. Alig valamivel több, mint fél éve adták először karomba, és ő máris kifelé vágyakozik, hogy felfedezze a világot köröttünk, én pedig azt éreztem, ez a fél év egyszerre volt végtelen hosszú, és közben egyetlen szemvillanás is.
És ha már szemvillanás...
Ahogy elköszöntem, és úgy volt, hogy indulunk, hát lenéztem a földre, és az én drága kis kacarászó angyalkám már nem volt ott... A pillanat tört része alatt öntött is volna el rögtön a pánik, ha nem hallom meg gagyogását kicsivel odébbról...! Kiléptem az irodahelyiségből, ahol eddig voltunk, és megláttam az én drága, vörös kis hercegem, ahogy mászik, a folyosó padlóján...
- Lucius! - Ha lett volna lelkem, bizonyosan kiszaladt volna belőlem az is, és egészen a mennyekig szállt volna, de ahogy fiam után siettem, és amikor odaértem hozzá, felkapva szorosan magamhoz öleltem, már picikét megnyugodtam... Picikét... mert egy pillanatra azt hittem, elveszett... és nagyon megijedtem...
- Ne csináld ezt anyuval, megijesztettél... - nyögtem fel, ahogy öleltem őt. Na persze, neki sem kellett sok, azonnal nevetve túrta kis kezét göndör hajamba, és néhány kiválasztott tincset máris a szájába húzott, hogy szépen elnyammoghasson rajtuk. Annyira féltem tőle, hogy baja történhet, hogy valaki elveheti őt tőlem... eddig is úgy éreztem, hogy egyetlen pillanatra sem vehetem le róla a szememet, de most már... most, hogy rohamos tempóban kezd közlekedős babává válni, kezdtem azt gondolni, beleőszülök, mire iskolába megy... pedig az elméletileg lehetetlen.
Szükségem volt néhány percre, hogy megnyugtassam kalapáló szívemet, addig a folyosón ácsorogtam, Luciust a karomban tartva, ölelve őt, miközben ő lelkes nyáladzás közepette ízlelgette a hajamat... amit ugye imádott csinálni. Amikor aztán végül úgy éreztem, túl vagyok a sokkon, hogy az én kicsi hercegem már szökdös is, elindultam a folyosón, gondolván, hogy a templomot elhagyva, immáron hazafelé vehetjük az utunkat. Már kiértem a hátsó folyosóról a csarnokba, a padsorok közt indultam volna éppen a kijárat felé, de akkor hirtelen neszezést hallottam, és odanézve megláttam, hogy az egyik padon egy lány ült. Az első pillanatban azt gondoltam, csendben távozom, mint aki itt sem volt, hogy ne zavarjuk meg őt abban, ami dolga itt Istennel van... de... aztán valahogy gyanús lett a dolog. Ahogy néztem, nem is tudom... az arcát akkor még nem láttam, a haja takarta, de valahogy a tartása... nem is tudom, de úgy éreztem... szóval, arra emlékeztetett, ahogyan én kuporogtam itt az egyik padon, amikor megtudtam, hogy gyermekem méhemben pihent... És arra is emlékeztem, hogy amikor emiatt féltem, magányos voltam, és sem haza nem mertem menni, sem bátyámhoz... akkor nagyon jókor érkezett a segítség az atyának hála, aki rám talált itt magányomban, s aki tanácsokkal és menedékkel sietett segítségemre...
Részben ezek miatt... azt gondoltam, bármi is a gond, ami miatt a leány itt keresett menedéket, nem mehetek el semmiképpen mellette szó nélkül... Mert, még ha nem is kér a segítségből, de talán egy jó szónak, vagy annak is örülhet, ha nem érzi magányosnak itt magát... Ha olyan dolga van Istennel, úgyis tudtomra adja majd, hogy ne lábatlankodjak itt, és menjek a dolgomra... akkor pedig úgy is teszek majd, ahogy kéri, és magára hagyom, de... ha esetleg mégsem akar egyedül lenni, vagy ha segítségre szorul, talán én is a segítségére lehetek majd... hátha Atyám épp nem ér rá...
Ahogy leültem melléje csendben a padra, megijedt kissé, s mikor rám nézett, láttam meg, hogy sír... Hagytam kettőnk közt azért egy kis távolságot, amikor helyet foglaltam, ne érezze úgy, hogy tolakodni akarok... Luciust pedig az ölembe ültettem, na persze, ő hamar elheveredett, karomnak dőlt, fejecskéjét mellemhez hajtotta, és miközben hajamat rágicsálta, a mellettünk ücsörgő leányt nézegette. Utóbbiban én is követtem példáját.
- Nincs semmi baj. Tudod... Isten szereti, ha az emberek otthon érzik magukat az ő házában. Ha neked így kényelmes, nem fog érte megharagudni, ebben egészen biztos vagyok. Én olykor táncolni szoktam a padsorok között. Szeretek táncolni, és Isten is szereti, ha táncolok - vontam meg finoman a vállamat, és egy kedves mosollyal pillantottam az idegenre, hátha örül egy mosolynak...
- Én... igazán nem szeretnék tolakodni, vagy beleütni az orromat a dolgodba, megértem, ha csak rád és Istenre tartozik, s egy szavadba kerül csak, ha szeretnél inkább egyedül maradni vele, de... úgy látom, talán... szükséged lehet valakire, vagy valamire, úgyhogy, ha szeretnéd elmondani valakinek, hogy mi a baj, és... esetleg gyorsabb válaszra, vagy segítségre lenne szükséged, mint amit ő adhat, akkor... - És közben mutatóujjammal felfelé mutattam, ezzel is utalva atyámra, és hát arra is, hogy bár igaz, Isten mindig válaszol, de néha... nem igazán teszi ezt gyorsan, és olykor elég nehezen is lehet megérteni a válaszait... -, én szívesen meghallgatlak, és ha tudok... megpróbálok segíteni. - Majd, amikor elhallgattam, egy zsebkendőt nyújtottam feléje, hogy ne a ruhája ujját kelljen hasznosítania.

Vendég

Az öröm után mindig jön a bánat, mert a boldogság nem tarthat örökké, hiszen ha örökké tartana, akkor miért becsülnénk meg annyira boldog pillanatokat? Boldog voltam, amikor megtudtam a hírt, majd a boldogság szép lassan minden egyes lépéssel átfordult aggodalommá és félelemmé. Boldog voltam, hogy babám lesz, de rettegtem attól, hogy miként is lesz ezek után. Féltem, hogy Teo mit fog szólni, de leginkább Marcus reakciójától tartottam, mert mi lesz akkor, ha ő nem fog örülni, ha ő többé nem akar apa lenni? Vagy ha én fogom nehezebben elfogadni azt, hogy továbbra is ki akar majd tartani a mostani élete mellett, ami tele van veszéllyel? És pontosan ezekkel a kételyekkel telve vezettek ide a lábaim, de nem értem miért. Csend volt, legalább ennyi előnye volt, de igazán semmilyen fohász nem tudott leperegni ajkaimról, csak ültem ott, mint aki megbénult és képtelen bármire.
- Tényleg szeretné? – hangom kicsit keserűen csendül, mert én nem hiszek ebben. Igazából azt se tudom, hogy pontosan mit keresek itt. Nem kellett volna idejönnöm, mert itt válaszokra hiába várok, akkor se fogok kapni. Ez csak ugyanúgy egy épület, mint bármelyik másik a városban. – Nem hiszek benne, hogy létezne. – bukik ki ajkaim között, de nem nézek a mellettem ülő lányra, nőre. Nem akarom, hogy lássa azt, hogy miként sírtam és pontosan emiatt nem értem, hogy mit is keresek itt. Erre neveltek gyerekként, mindig elmentünk a templomba, de ez felnőttként már teljesen másabb volt és nem tartottam többre, mint valami látszat dolog. És szerintem a többség hazudik, amikor azt mondják, hogy Isten válaszolt nekik, mert soha nem teszi, ha egyáltalán létezik és annyira fontosak vagyunk számára, akkor miért hagyja azt, hogy az emberek ennyit szenvedjenek, főleg a gyerekek, akik ártatlanok és semmiről se tehetnek? – Nem kellett volna idejönnöm. – teszem még hozzá szipogva, mert tényleg nem kellett volna betérnem erre a helyre és most először pillantok a lányra. Annyira fiatalnak tűnik, de még is mintha ezernyi élet ereje lappangana a pillantásában és ugyanennyi szeretet is. Kész őrültség, még talán nálam is fiatalabb és ekkor az ölében lévő kisgyerekre téved a pillantásom. Az övé lenne? A hangja dallamosan csendült és tele volt melegséggel. Kicsit megszeppenve nyúltam a zsebkendőért. – Köszönöm. – kifújtam az orromat és újra csak magam elé pillantottam. – Szerintem ő soha nem válaszol, csak van, mert néhányaknak könnyebb, ha azt hiszik létezik és segíthet, de valójában nem több egy kitalációnál. – lehet ezek után tényleg inkább távoznom kéne, mert ő a hallottak alapján biztosan hisz benne, hogy létezik az a személy, akihez annyian imádkoznak. Szerintem meg egy francokat! – Nem akarlak feltartani, meg biztosan megvan a saját problémád, nem hiányzik neked még az én bajom is, pláne azok után amiket mondtam. Sajnálom, nem akartalak megbántani. – barátságosan pillantottam rá, majd automatikusan az egyik kezem a hasamra siklott. Én már tudtam, hogy ott növekszik bennem egy élet, de hiába voltam ennyire vékony még időbe fog így is telni, mire ez másoknak is nyilvánvalóvá válik. – Egyébként Heaven vagyok. – mutatkoztam be és fel se tűnt, hogy automatikusan a második nevemet mondtam. Gyakrabban használtam, mert Agathe a szüleim kedvence volt, én soha nem rajongtam érte igazán. S milyen ironikus, hogy Heaven a második nevem és közben nem hiszek ebben az egészben.

Tárgy: Re: Auriel && Heaven 2020-03-24, 16:53

Érdeklődve figyeltem a lányt. Kíváncsian, de azért óvatosan fürkésztem arcát. Kedves arca volt. Egészen biztos voltam abban, hogy ő egy kedves teremtés. Okos, kedves... és gondoskodó. Számomra épp olyan léleknek tűnt, akinek nem szabadna itt keseregnie egymaga... a szerettei közt volna a helye, és boldogsággal átitatva, nem pedig ilyen búsan, és aggodalommal telten, egy üres templomban...
- Hát persze - bólintottam, teljes meggyőződésemmel, de nem rámenősen, hangom nyugodt volt, és türelmes, épp úgy, mint eddig is. Tudom, manapság gyakorta kételkednek ebben az emberek, és ma is, mint régen, sokan vannak, akik Isten szeretetét és jóakaratát mindenféle szabályokban mérik, amiknek valójában a fele sem ered valójában tőle, de... Ő valójában mindenkit szeret. És mindnyájunknak jót akar. Én ebben hittem, így ismertem őt. Akkor is, ha bennem is voltak kételyek, kettőnket illetően, a kapcsolatunkról. Hisz tudom, csalódást okoztam neki... ez az én bűnöm... de... éreztem, hittem, szívemmel tudtam, reméltem, hogy ő akkor is szeret engem, ha bűnt követtem el. Ahogy én is szeretem, hiába haragítottam bizonyára magamra tetteimmel. És őszinte szeretettel bízom és hiszek abban, hogy még ha én rosszat is tettem, édesatyám tudja, mert tudnia kell, hogy a kisfiam, az ő unokája... ő bűntelen lélek... egy ártatlan lény... szerető és tiszta... aki méltó az ő figyelmére és szeretetére. Hiszek és bízok mindebben, amíg csak élek. - Az nem baj. Isten meghallgatja azokat is, akik úgy érzik, nem hisznek benne. És tőlük sem szokott elfordulni. Tudod, ő elég türelmes. És idővel amúgy is mindenki ráeszmél, hogy ő végig igazi volt. Ki előbb, ki pedig később - feleltem, s még most sem meggyőzni próbáltam. Inkább csak... talán afelől akartam biztosítani, hogy csak mert ő most úgy érzi, nem hisz ebben az egészben, ettől még nem baj, hogy itt van. Nem kell úgy éreznie, hogy távoznia kell, mert nem kell. És egyedül sem kell éreznie magát, ha nem akarja, mert... senki nincs egyedül. Isten mindig ott van, mindenki mellett, valamilyen formában. - Talán. De mégis itt vagy. Bár azt érzed, nem kellene itt lenned, dehát, mégis ide vezérelt téged valami... vagy valaki. Valaki olyan, aki talán mutatni szeretne neked valamit - mondtam, óvatosan, finoman, mert nem akartam elijeszteni, vagy megbántani... sem felzaklatni, még én is... Próbáltam azt éreztetni vele, hogy itt... valóban nem kell, sem félnie, sem úgy éreznie magát, mintha baj volna, hogy itt van. Akár hisz most, akár nem, okkal van itt. Akár tudja, érzi-e ő is az okot, akár nem, oka az mindennek van. Isten ide vezette őt. Talán erre van szüksége, csak még ő sem tudja ezt.
Rám nézett, majd Luciusra, és kisfiam persze kihasználta az alkalmat, hogy fogatlan kis vigyorgása közepette, egy pillanatra kiengedje a hajam a szájából, és elgagyogjon valamit az ifjú teremtésnek, amit egyikünk sem érthetett, de ezt ő ritkán vette figyelembe. Azt hiszem, neki meggyőződése volt, hogy mi felnőttek is értjük a babanyelvet, nem volt szívem megmondani neki, hogy ez nincs így... Valójában persze egyelőre egy árva szót sem lehetett kivenni a lelkes "csevegéseiből", de ő roppant nagy élvezettel művelte a dolgot, úgyhogy biztos voltam benne, hogy idővel "nagy dumás lesz", ahogy mondani szokták. Habár, nem gondolnám, hogy ezt tőlem örökölte, úgyhogy talán az apja a felelős a dologért... nem is tudom...
Egy bő pillanatig csendben mosolyogtam szavaira. Azzal nem tudtam vitatkozni, hogy ritkán szokott atyám úgy felelni az imákra, hogy azt könnyű legyen értelmezni... azt hiszem, kijelenthettem volna, hogy igazán rejtélyes alak volt mindig is... Nem véletlen mondják, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Mert tényleg. Sokszor sok töprengéssel járt, hogy megkíséreljük kitalálni, mire is próbál minket atyám rávezetni, merre próbál terelgetni. Még velünk sem nagyon "beszélgetett", pedig én nagyra értékeltem volna, ami azt illeti... De életem során két legtisztább mondandója hozzám az volt, mikor Lucifert száműzte otthonról, és amikor tudatta velem, hogy állapotos vagyok. Na jó, és talán még az, amikor anyát is a Pokolba küldte. Bár, az eléggé hasonlatos helyzet volt, mint Luciferé. Ezek tiszta üzenetek voltak. De valójában Isten legtöbbször eseményekkel, érzésekkel üzent, vezetgetett, vagy csak utunkba sodorta, aki segíthetett bajunkon, vagy elirányíthatott bennünket a jó irányba... de ő maga nemigen beszélt.
- Nem tartasz fel. És... a "problémám" itt van az ölemben. És nem haragszom, azért, amiket mondtál. Tényleg nem baj, ha azt érzed, hogy nem hiszel. Nem bűn, azt gondolnod, hogy Isten nincs. Sokan szeretik azt gondolni, hogy bűn, de szerintem nem az. Attól ő még nem szűnik meg szeretni téged, és segíteni téged - biztosítottam szépen, ráérősen, és egyetlen árva mozdulatot sem tettem, ami arra utalhatott volna, hogy sietnem kellene bárhová is. Valójában, eleve tovább maradtam már itt, mint hittem, hogy fogok, de mivel igazából nem időre mentem haza, és Lucius is jól elvolt az ölemben, nem volt hát okom rohanni. És egyébként sem hagytam volna itt a lányt, míg nem érzem azt, hogy rendben lesz...
Azután főleg nem, hogy megláttam, ahogy a kezét a hasára teszi...
- Örvendek Heaven. Az én nevem Auriel. Ez a kis angyal pedig Lucius - mutatkoztam be én is, és mutattam be kicsi fiamat is, közben pedig próbáltam nem nagyon somolyogni a nevén... illetlenség lett volna, pedig mulatságos helyzetnek találtam... ő nem hisz, de egy templomban találkoztunk, és közben ilyen különleges nevet visel... Egy pillanatra az ég felé emeltem pillantásom, egy apró mosollyal. Atyám és a humora. Szeretem a humorát.
- Tudod... amikor én voltam várandós... nagyon féltem. Szál egyedül álltam a világban, mindenki magamra hagyott, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Aztán véletlenségből... itt kötöttem ki, ebben a templomban. Előtte azt hittem, Isten elfordult tőlem, és magamra hagyott egészen, mégis... jókor, jó helyre keveredtem végül, és egy jó ember lelt rám, majd újabb jó emberek segítettek rajtam. Mégsem maradtunk magunkra. Hiszem, hogy ebben Isten keze is benne volt. Nélkülük... nem tudom, hol lennénk most vajon, ő és én - hajoltam le, és adtam puha csókot Lucius feje búbjára óvatosan. Tudom, semmi közöm nem volt Heaven terhességéhez... még csak meg sem erősítette, hisz rá sem kérdeztem, de azt gondoltam, hogy jól értettem a dolgot. Azt gondoltam, várandós. És ez okozza jelenlegi hangulatát, aggodalmát... és emiatt keveredett ide is. De nem akartam nekiszegezni a kérdést, igazából... azt tényleg tolakodásnak éreztem volna... így inkább csak... így kimondatlan gondolatomra... azt gondoltam, ha én megemlítem neki a magam helyzetét, talán ő is kedvet kap, hogy maradjon még kicsit... és beszélgessünk, hátha utána neki is jobb lesz, ahogy egykor nekem is segített, amikor itt egy kedves idegen rám lelt...

Vendég

Elhúztam a számat arra, amit mondott, mert nem hittem benne. Egyáltalán nem értettem, hogy az emberek miként tudnak valaki olyanban hinni, aki meg se mutatja magát, csak mesék maradtak fenn róla. Szerencsére nagyi se igazán erőltette ezt a templomba járást és nem is került soha szóba közöttünk. Én ezt meg csöppet se bántam. – Sajnálom, de nem hiszek ebben és később se hinném, hogy fogok. Szerintem ez inkább csak arra szolgál, hogy az embereket kevésbé nézzék hülyének, amikor magukban beszélnek, vagy fohászkodnak. – rántom meg a vállaimat és lehet ezzel megbántom őt, de én akkor is így gondolom. Ez szerintem nem sokkal másabb, mint amikor magunkban beszélgetünk. Csak így legalább a legtöbb embernek van kit hibáztatnia, ha valami nem úgy alakul az életében, vagy éppen lehet valakinek tényleg erőt ad az, hogy hisz Istenben, de én nem ilyen voltam. Szerintem önmagában is mindenki erős lenne, csak az emberek szeretik azt, ha nem maguktól kell azoknak lenniük. – Mert itt csend van és gondoltam itt kevésbé néznének furán az emberek, ha beszélgetek magammal, mint mondjuk egy parkban. – szerettem volna azt hinni, hogy tényleg emiatt keveredtem ide és nem más miatt. Régóta nem hittem Istenben, de talán a szüleim tetteinek köszönhetően még erősebbé vált bennem ez a dolog. Nem gondoltam úgy, ha tényleg létezne és fontosak lennénk neki, akkor nem akadályozná meg az ilyen szülők létezését. – Szükségem volt egy kis magányra, de nem azért jöttem ide, mert hinnék benne. – ez volt az igazság, de esélyesen picit magamat is meg akartam erről győzni, mert tényleg nem értettem, hogy miért pont itt kötöttem ki a vizsgálatok után. Muszáj volt kicsit megnyugodnom és itt is szoktak sírni néha az emberek, akkor én se lógnék ki a sorból. Nem kell elviselnem kíváncsi szempárok és társai. Igen, tudatalattimban biztosan ezek játszottak szerepet a helyválasztásban, nem lehet másról szó. – De persze mindenki abban hisz, amiben szeretne. – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, mert nem akartam megbántani. Aranyosnak tűnt és kedves is volt velem, így nem állt szándékomban bírálni őt azért, mert szerinte létezik Isten és meghallgat mindenkit. Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy ezt a maszlagot elhiszi vagy nem. Nem ettől lesz senki se rosszabb, se jobb ember, hanem attól, hogy mi lakozik a szívében és ehhez nincs valójában szükségünk az égiekre.
Elmosolyodtam, amikor a kisfia rám nézett és elkezdett beszélni a saját kis nyelvén. Inkább volt ez még gügyögésnek mondható, de úgy tűnt, hogy ő nagyon is szeretne mondani pár dolgot, így mosolyogva hallgattam meg. Igazán tündéri volt és akaratlanul is eszembe jutott, hogy idővel majd az én ölemben is fog csücsülni egy édes kisbaba, de vajon én jó anya leszek? Nem tudom, de a mellettem ülő lányt nagyon is annak láttam. Láttam a szemében lappangó szeretet, amivel a fiát ajándékozta meg, vagy azt a gyengédséget, amivel magához ölelte. De mi lesz akkor, ha belőlem valójában hiányozni fog minden ösztön ilyen téren, hiszen a szüleim se voltak igazán jó példaképek ilyen téren.
Nem szerettem volna a szavába vágni, de végül megráztam a fejemet. – Sajnálom, de nekem ez sok. Tiszteletben tartom, hogy vannak olyanok, akik hisznek benne és fontos szerepet tölt be az életükbe, de én nem hiszek ebben, ezáltal abban se, hogy bárki is szeretne ilyen téren. Sajnálom, de nem megy és nem is akarok erről beszélni. – próbáltam elnyomni a bennem lévő rossz érzést és reméltem, hogy nem bántom meg őt, de soha nem szerettem, amikor a hívők azzal jöttek, hogy ennek ellenére is szeret téged Isten és társai. Nem hiszek benne, így nem hiszek ebben a felsőbbrendű vagy milyen szeretetben se. Soha nem is szerettem a hasonló beszédeket meghallgatni, mert nem láttam értelmét. Ő elmondja, én meg bólogatok, de valójában hidegen hagy, mert nem hiszek ebben az egészben.
Miután bemutatkoztam rájöttem, hogy lehet inkább Agathe nevet kellett volna mondanom, de amióta eljöttem otthonról, azóta szinte már nem is használtam. Inkább használtam a középső nevemet és az se érdekelt, ha furán néztek rám emiatt az emberek. A családom hívott mindig az első nevemen, én viszont nem akartam rájuk emlékezni.
- Örülök a találkozásnak. – és ha nem volt ellenére, akkor óvatosan megsimogattam a kisfia aprócska kezét is. Annyira édes volt és tele volt élettel. Nem bírtam elszakítani róla a pillantásomat, miközben olyan gondolataim támadtak, hogy vajon az enyém kisfiú, vagy inkább kislány lesz? Rám, vagy az apjára fog jobban hasonlítani? Azt hiszem én egy kislányt szeretnék, mert akkor legalább nem három fiúval kellene elbírnom, de a boldogság hirtelen megint tovareppent ahogy erre gondoltam, mert mi van, ha igazából mindegy, mert Marcus annyira ki fog bukni, hogy látni se akar többé?
Csendesen hallgatom azt amit mesél, de hirtelen még se tudom, hogy mit kéne mondanom.
- Sajnálom, de örülök, hogy aztán minden jóra fordult, vagyis gondolom. – pillantok a kisfiára és rá, mert nem úgy tűnik, mintha utcán élnének, vagy aggódni kéne értük ilyen téren, hogy nincs fedél a fejük fölött. Az pedig, hogy megint belekeverte Istent az egészbe, kicsit bosszantott, de inkább nem tettem szóvá. Nem hiszem, hogy sok köze volt hozzá, egyszerűen csak végül jókor tévedt jó helyre és szerencsére egy jó embert sodort az élet az útjába, de ennyi. Nem kell mindent annak a személynek tulajdonítani, de ha őt ez megnyugtatta, akkor legyen így. Inkább hallgattam és megtartottam magamnak a véleményemet.
- Azt hittem, hogy téves a teszt, de ma az orvos megerősítette, hogy tényleg babát várok. Most meg azt hiszem, hogy próbálom elfogadni és rávenni magam, hogy elmondjam az apának, de tudod félek, hogy túlzottan ki fog akadni. Szerintem nem akart még egy gyereket, mert neki van már egy. Csak remélni tudom, hogy nem fog nagyon kibukni, de ha még is, akkor igazából nem tudom mi lesz, vagyis tudom. Én szeretném megtartani, de még azt hiszem időre van szükségem, hogy egyáltalán elfogadjam ezt a dolgot. – vallom be és közben lesütöm a szememet és mind a két kezemet a pocakomra rakom. Még mindig annyira hihetetlen, hogy hamarosan majd gömbölyödni fog, mert növekszik ott egy aprócska élet. Még annyira apró, hogy még nehezebbé teszi elhinni ezt az egészet. – Egyszer szerettem volna, de nem csak túlzottan korán érkezett, de nagyon váratlanul is. Nem biztos, hogy készen állok rá. – alig hallható kételyekkel teli sóhaj töri meg a templom csöndjét. Túlzottan sok minden az, amire még nem tudom a választ és megannyi dologtól félek. Nem is értem, hogy miért mondtam el neki. Lehet tényleg igaz, hogy néha idegeneknek elmondani bizonyos dolgokat könnyebb, mint a hozzánk közelállóknak.

Tárgy: Re: Auriel && Heaven 2020-04-19, 15:29

Rámosolyogtam.
- Hát, ez is egy nézőpont, igen. Bár igazából a hangos szó, és még a fohász is csak egy olyan ösztönös dolog inkább, mert úgy érezzük, annak van igazán súlya, amit kimondunk. Pedig ez igazából szükségtelen, az Úr tudja mi lakozik bennünk, ismeri minden gondolatunk, és vágyunk, és tudja, mire van szükségünk. Valójában kéréseinkkel csak megerősítjük mindezt, és inkább magunknak, mint neki, mert amit kimondunk, arról mi magunk is tudjuk, hogy igazán vágyunk rá, szeretnénk, és szükségünk van rá. Mert kimondani a dolgokat, ahhoz bátorság kell, és erő. - És közben csak mosolyogtam. Egyáltalán nem meggyőzni akartam őt róla, hogy igazat mondok, csupán csak meg akartam osztani vele egy gondolatot, és ezzel esetleg érzékeltetni azt, hogy néha jobb lesz nekünk, ha kimondjuk, ami bennünk lakozik, ami gondunk van, vagy amit szeretnénk. Attól megkönnyebbülünk, és... néha maga a megoldás is a felszínre bukkan, ha hangosan kimondjuk a dolgokat. Ez pedig talán neki is a segítségére lehet. Vallás ide, vagy oda. Ebben most nem Isten volt a fontos, vagy hogy hiszünk-e benne. Ez csak egy lehetőség, egy probléma megoldására. - Ez logikusnak hangzik. Bár, egyébként, a parkban is megoldható a dolog, némi ügyességgel. Elég hozzá egy mobiltelefon. Ha a füledhez tartod, miközben magaddal beszélsz, akkor aki hallja, azt hiszi majd, hogy a telefonban mondod valakinek, amit mondasz, és máris nem néz furcsán - vetettem fel, mint lehetőség, habár, persze, távol állt tőlem a gondolat, hogy elzavarjam őt innen. Én úgy gondoltam, okkal keveredett éppen ide, éppen most. De azt sem szerettem volna, ha azt hiszi, hogy ezt úgy beléje akarom erőltetni, úgyhogy, ha már eszembe jutott a telefonos ötlet, azt gondoltam, akkor el is mesélem neki. Végülis, egy lehetőséggel több sosem árthat, és ugyebár, nem a templom teszi a csodát sem. Isten mindenhol elér bennünket. - Meg tudlak érteni, ez egy békés hely. Szeretek itt lenni. Az otthonomra emlékeztet - jegyeztem meg, elmélázva kissé. Igaz is volt. Persze nem küllemére, hanem inkább érzetre. Itt volt az első földi menedékem. Az első olyan hely, mely befogadott, miután kitaszíttattam magam otthonról, és bűneim súlya alatt roppanva törtem darabjaimra... A kétségbeesés, az elpusztulás sötét bugyraitól mentettek meg eme falak, és az érzés, a tudat, mely itt fogadott... hogy nincsen minden veszve, és nem vagyok egyedül. - Ez így igaz. Senkit sem szabad kényszeríteni, hogy higgyen valamiben. Azt úgyis mindenki érzi legbelül, a szívében, hogy miben, vagy éppen kiben hisz. Vannak, akiknek az adja a legtöbb erőt, ha önmagukban hisznek életükben. - Még mindig mosolyogtam rá, és közben Lucius haját cirógattam. Nekem ebben sosem volt kétségem. Hogy kiben hiszek/hihetek, hiszen a Mennyben születtem, angyalok, isteni lények közt éltem évezredeimet, láttam a világot megfoganni, felnőni, élni és gyarapodni, felemelkedni, elbukni, sivárrá válni, majd újra kivirágozni, kiürülni, majd feltöltődni, újra és újra... annyi mindent láttam életem során, és annyiszor ingadozott hitem, hogy mit kell gondolnom az emberekről, ahányszor csak elfordultak Istentől, ahányszor csalódást okoztak neki, ahányszor eldobták és megtaposták ajándékaikat, miket tőle kaptak... sokszor tűnt úgy, épp az emberek azok, akikben nem kéne annyira hinnünk... De mégis kellett, mert igazak voltak a mesék... sok ember érdemes a szeretetre... talán nem mind... de sok... olyanok is, akikről elsőre nem így tűnik. Hinni kell bennük. Megtanultam a saját bőrömön. De Istenben, és magunkban sem szűnhettem meg hinni soha. Akkor sem, amikor fájt atyámra gondolni, akkor is hinnem kellett őbenne, hogy minden, amit tesz, valós, igazi, és kell... én magam is egyike voltam az Úr első teremtményeinek, még ha csupán dekorációnak is tűntem a többiek mellett... és szeretem őt, még ha össze is törtem a szívét. Hiszem, hogy megvan a helyem nekem is a történetben, melyet mesél nekünk, és... a fiamnak is. Mi hiszünk őbenne, és hiszem, hogy Ő is mibennünk.
Úgy tűnt, Lucius is kedveli új barátunkat. Persze neki sosem okozott ez gondot, nagyon szerette ha az emberek figyelték őt, ha magyarázhatott nekik. Azt, hogy ennyire beszédes, talán nem nekem köszönheti, de a figyelem iránti vágyát azt biztosan. Pont úgy igyekezett magára vonzani a körülötte levők figyelmét, ahogy én is egész életemben igyekeztem magamra vonni a testvéreim, és a szüleim figyelmét. Habár, fiam sokkal sikeresebb volt mindebben, mint én. Őrá valóban figyeltek. Engem inkább csak eltűrtek a "hóbortjaimmal", hisz mindig mindenkit épp valami nagyon fontos közben zavartam. Nem értek rá rám figyelni. Talán részben én emiatt sem tudtam levenni a szememet a fiamról... mert nem szerettem volna, ha valaha is ilyesmit érez tőlem, mint én az enyéimtől. Ő minden figyelmet megérdemelt.
- Ne haragudj... Sajnálom. Nem akartam tolakodni... - Persze nekem furcsa érzés volt azt gondolni, hogy magamban tartsam az ilyen gondolatokat... ha egyszer ezt gondoltam, hiszen ezzel éltem egész életemben, és sosem zártam el. Nem volt rá szükség. Otthon ez a mindennapok része volt, és itt a templomban is, és az otthonban a gyerekek is ritkán fakadtak ki, hogy ne emlegessem Istent, vagy az ő szeretetét, ha szóba is került, hogy némelyikük nem találta hihetőnek eme "mesét", azért az esetek többségében meghallgatták az érveket, és próbáltak hinni benne... talán azért, mert nem volt más, akiben hihettek... csak mi, akik vigyáztunk rájuk, és Isten... Vannak élethelyzetek, amikor nehéz hinni, de néha épp azért kezdenek hinni, mert túl nehéz hit nélkül... de ez az emberektől, és a nehézségtől is függött.
Mikor Heaven megérintette Lucius kis kezét, újra elmosolyodtam óvatosan, kicsit félénken, és bocsánatkérőn.
- Ne haragudj rá, ha nyálas leszel. Ő általában nyálas, mert mostanság mindent a szájába vesz. Azt mondják, ez ilyen baba-dolog. Azt hiszi, mindent meg kell kóstolni. - És valóban, Lucius már meg is próbált rászorítani Heaven kezére, és azt a szája felé húzni, még a kis nyelvét is kidugva nyújtogatta, hogy hátha sikerül minél előbb megízlelnie új ismerősünk ujját. Én nem szóltam rá, hogy nem szabad, gondoltam, ha Heaven nem akar nyálas lenni, elveheti a kezét, csupán lehajoltam kisfiamhoz, és csendesen a fülébe suttogtam:
- Nem biztos, hogy Heaven szeretné, hogy megkóstold. - Ahogy duruzsolásomat érezte és hallotta a fülében, persze félig-meddig felém mozdította fejecskéjét, de azért nem hagyott fel azzal sem, hogy a kicsi nyelvét nyújtogassa Heaven keze felé, mintha gondolatban máris azt vizsgálgatná, milyen íze lehet a bőrének. Az emberek olykor így, olykor meg úgy reagáltak az ilyesmire, volt, akinek tetszett, és aranyosnak találta, mások "undinak" nevezték a dolgot, és menekültek attól, hogy nyálasak legyenek. Én már rég nem csináltam ügyet belőle, egyébként sem zavart, de most már tulajdonképpen teljesen megszokott dolog volt, hogy egy-egy hajtincsem vége mindig nyálas legyen. Nekem általában a hajamat ízlelgette, bár elképzelni sem tudtam, mi ízlik neki ennyire rajta.
- Igen, köszönöm... végülis, jóra. Mindennek hála, megtanultam, hogy az emberek okozhatnak meglepetéseket. És sokkal több lakozik bennük, mint hittem. Épp amikor elvesztettem minden hitem bennük, belebotlottam itt Tom atyába, és... kiderült, hogy vannak, akik érdemesek a bizalomra. Az jó érzés volt... és azóta is jó érzés - bólogattam finoman. Igen, hiszen, ha az atya nincs, mi talán... jaj, hát... inkább bele sem gondoltam, hol lehetnénk azóta. Ő mentett meg minket Luciusszal. Atyám esélyt adott nekünk, és segítőt vezérelt utunkba, az ő személyében. Mindörökké hálával tartozom majd neki, mindenért, amiket értünk tett és tesz azóta is. Meglesz mindezért a jutalma a Mennyben.
Finoman, halványan mosolyogtam rá, kicsit talán szomorkásan. És bevallom, éreztem némi féltékenységet is, ahogy mesélt...
- Kicsit irigykedem - vallottam be, egészen halkan. Közben újra megcirógattam Lucius haját. Úgy szerettem őt, hogy az már mondhatni fájt... de emlékeztem az érzésre, mikor kizárólag rettegést éreztem léte miatt... Közben folytattam. - Te legalább elmondhatod neki. Lucius apjának fogalma sincs róla, hogy született egy fia. Eltűnt, mielőtt kiderült, hogy állapotos vagyok. Bizonyára akkor sem volna ez jobb érzés, ha a terhesség miatt megy el, de... akkor legalább tudnám. Nem tudom örült-e volna, vagy elmenekült volna a felelősség elől, de... legalább tudná, hogy van egy gyermeke - sóhajtottam szomorúan, miközben kicsi fiam feje búbjára meredtem. Nem tudom, mit érezne az apja, pedig úgy szerettem volna hinni, hogy a világon nem én vagyok az egyetlen, aki ajándéknak látja őt... Mert ő egy ajándék. Bármekkora bűnben is fogant... akkor is az. Ajándékom a létezéstől, és ha örökké létezem majd, akkor sem tudom őt meghálálni.
- Szerintem te jó anya leszel - mondtam, ahogy rá néztem, és figyeltem arca vonásait, testbeszédét, kezeit a hasán. - És a barátod is jó apa lehet... Lehet, hogy kiakad majd, ahogy most még te is ki vagy kicsit akadva, de... emlékszem, én mennyire ki voltam akadva, amikor kiderült... Borzasztóan féltem, és... fogalmam sem volt, mihez kezdek, mi lesz velünk... Azzal, hogy ő lett... mindent elvesztettem, amim volt, és mindenkimet. A családom... nem fogadja el, hogy... Tudod, nálunk nem szabad ilyet csinálni. Mármint... gyereket. A testvéreim elítélik őt, és engem, mert ő létezik. Édesapám is neheztel rám érte, és nem mehetek vele haza, hátra viszont nem hagynám soha. Először, amikor ő kiderült, úgy éreztem, sosem voltam még olyan egyedül, mint akkor. Aztán... később, vagyis, elég hamar, rájöttem, hogy nem... nem, nem, most vagyok csak igazán "nem egyedül". Sosem leszek többé egyedül. Mert ő itt van nekem. És én neki. A szívemben lakik örökre. Az egész életem megváltozott, mert ő lett, és először rettegtem, de... aztán kiderült, hogy egészen egyszerűen szavakba sem lehet önteni, annyira szeretem. Te is szereted azt a babát. Meg a barátod is fogja, amint majd elmondod neki. Talán még nem tudjátok ezt rögtön első pillanattól, de majd fogjátok. Vagyis, szerintem így van. - Tudom, bizonyára nem egészen érthető a vélekedésem, de... én azt gondoltam, ha Heaven ennyire aggódik, akkor már biztosan jó anya lesz. Mert csupa-csupa érzés jellemezte, erős, kitartó érzések, és mind a családja iránt. A gyermek, és a barátja iránt is, aki, ha rossz apa, vagy rossz ember lenne, akkor ő, Heaven nem vágyna úgy rá, hogy elfogadja a gyermeküket, és az új helyzetüket. Viszont pont emiatt én nem is gondoltam, hogy aggódnia kéne, talán eleinte a férfi is úgy aggódik majd, mint most Heaven, talán hasonló, de az is lehet, hogy más okokból, viszont... ezek az erős érzések... szerintem azt jelzik, hogy a végén rendben lesznek. Mert szeretik egymást. És a szeretet összetartja a családot.

Vendég

- Sajnálom, nem akarlak megbántani, de nekem ez azt hiszem picit sok, hogy mindent végül hozzá vezetsz vissza. Én csak azért tértem be ide, mert vágytam egy kis csendre, nyugalomra és hallani akartam a saját gondolataimat, meg erőt gyűjteni. Nem azért, mert hiszek benne, vagy arra vágynék, hogy valaki rávezessen, hogy a hit milyen jó dolog és ő létezik, meg hasonlók ... – reméltem, hogy nem bántom meg, de ez volt az igazság. Úgy éreztem, ha létezne tényleg Isten, akkor sokkal jobban kellene figyelnie a gyermekeire. Sokkal jobban meg kellene óvnia az embereket önmaguktól és jobb útmutatást kellett volna adnia számunkra. Nem azért jöttem be ide, mert hiszek benne, vagy mert hinni akarok, hanem egyszerűen csak úgy ítéltem meg, hogy ez a legbékésebb hely és itt senki se nem zavarhat meg. Meg talán kicsit meg akartam érteni, hogy néhány ember miért tér be ide időről időre, de akkor se akartam a hitről beszélni, vagy az állítólagos Istenről és a hozzáfűzhető dolgokról. – Lehet, de ott nehezen talál csendet és békességet az ember. Ott az utca zaja, vagy csak az, hogy valaki hozzánk szól. – húztam el a számat alig észrevehetően, mert most nem vágytam a parkra. Nem akartam látni a vidáman játszó gyerekeket vagy az édesanyákat, esetleg boldog családokat, mert féltem a jövőtől, hogy mit tartogat nekem és nem akartam, hogy a szívem még inkább fájjon. Legalább ma ne.
Kicsit felvontam a szemöldökömet és nem kizárt, hogy furán pillantottam rá, mert soha nem voltam túlzottan jó abban, hogy elrejtsem az érzéseimet és ne üljön ki minden kapásból az arcomra. – Az otthonodra? Ez elég furi. – adtam hangot a véleményemnek, de aztán sietve haraptam a nyelvemre, mert rájöttem, hogy ez nem volt valami kedves és alapból se szoktam bunkón viselkedni senkivel se. Most talán csak túlzottan összezavarodtam és ezért nem tudom uralni se a gondolataimat, se azt, hogy mit is mondok ki hangosan. – Sajnálom. – bocsánatkérően néztem rá, mert nem akartam tényleg semmi rosszat se mondani. Viszont tényleg nem tudtam elképzelni azt, hogy miként is emlékeztetheti ez a hely az otthonára. Lehet végül inkább itt fogtam ki egy furaszerzetet és a park lett volna a biztonságosabb? Sietve el is űztem ezt a gondolatot, mert mindennek ellenére is kedvesnek tűnt a lány és nem úgy tűnt, mintha nem lenne valami rendben.
Elmosolyodtam arra amit mondott és örültem, hogy nem jött újra az Úrral, hanem egyetértettünk ebben. Hálás voltam neki, hogy ő megértő és nem akarja rám erőltetni esetleg a hitét, mint néhány ember tenné a helyében vagy mondanák azt, hogy távozzak. Kinézem, hogy akadna ilyen elvetemült is. Főleg, hogy akadnak olyanok, akik szerint bűn házasságon kívül hálni, én meg ráadásul babát is várok, nem hogy feleség nem vagyok, de még menyasszony se. Sőt, talán lehet még barátnő se. Az utóbbi gondolat elszomorított és kicsit jobban összehúztam magam.
Mi van, ha ő nem szeret? Ha én csak egy szórakozás, kellemes időtöltés voltam számára és nem több?
Szomorú és félelemmel átitatott gondolataimból a kisfiának a hangjára szakadok ki. Elmosolyodom, ahogyan lepillantok rá. Olyan boldognak tűnik és annyi szeretet sugárzik belőle, hogy kicsit irigylem. Olyan ártatlan és édes. Miért veszítjük el ezt azzal, hogy felnővünk? Ha nem is teljesen, de azért az élet romlottsága ránk is hatással van és az szép lassan elveszi tőlünk mindannak egy részét, ami még ebben az édes kisfiúban megtalálható.
- Semmi gond, hiszen én tértem be egy templomba, így számítanom kellett volna hasonlóra. – barátságos mosollyal ajándékoztam meg. Nem haragudtam rá, de hálás voltam azért, ha ejtettük azzal kapcsolatos témákat, mert nem szerettem volna tovább elmerülni ebben a témában.
- Szerintem senki se lenne képes haragudni rá, mindenkit biztosan levesz a hatalmas szemeivel és az édes mosolyával. – én legalábbis nehezen tudtam volna elképzelni, hogy valaki tényleg képes legyen haragudni rá. Nem is értettem, hogy néhány ember miként képes szörnyűséget tenni az ártatlan kisbabákkal. Miként képes valaki ellenállni annak a szeretetnek, ami árad belőlük. Alig, hogy Auriel a fülébe súgta máris összenyálazott a kisfia, majd édesen rám pillantott. Nem húztam el a kezemet, de aztán észbe kaptam, hogy a városban kártam és talán nem tesz neki jót, ha a kezemet kóstolgatja. – Nem akarom, hogy bármit is elkapjon. – mondtam sietve, mielőtt még esetleg az anyuka félreértené. Fogalmam sincs, hogy mennyire ellenálló egy baba szervezete, vagy ezzel árthatok neki. Emiatt újabb kétségek kezdték szirmaikat bontani, mert még inkább elbizonytalanodtam, hogy jó anya lehetek-e. Meg egyébként is miként lehetnék az, ha soha nem állt előttem jó példa?
- Örülök, hogy végül jól alakultak a dolgok. – őszintén így gondoltam, hiszen annyira ártatlannak és jóságosnak tűnt, de már megtanultam az életben, hogy mindig azokkal történik a legnagyobb rossz, akik nem érdemlik meg. Úgy éreztem, hogy a mellettem ülő lány is pontosan ilyen.
- Én meg talán téged irigyellek kicsit. – vallom be, mert tényleg hirtelen így érzem. Nem értem, hogy miért félek ennyire. Talán pontosan azért, mert soha nem mondtuk ki még azt se, hogy szeretjük a másikat. Soha nem nevezet a párjának, vagy a barátnőjének. Fogalmam sem volt igazán, hogy ő miként is szeret engem, csak azt tudtam, hogy én elvesztem és beleszerettem. Szeretem őt, de féltem, hogy most egy olyan vihar fog érkezni, amire nem lehet felkészülni. – Legalább részben megmenekültél egy esetleges vihartól, vagy fájdalomtól. Talán olykor néha nem tudni a választ jobb, mint szembesülni vele. – sütöttem le a pillantásomat és a kezem a hasamra siklott. Mert vajon, ha Marcus kiakad, akkor mit fogok tenni? Persze, hogy felnevelem a gyerekünket akkor is, de vajon képes lennék a közelében élni vagy esetleg rettegni attól, hogy egyszer beállít és mindent felforgat? Miként lennék képes úgy a gyerekem szemébe nézni, ha az apjáról kérdez? Féltem, miközben azért a remény is ott pislákolt, hogy minden rendben lesz. De valahogy erre láttam most kisebb esélyt és magam sem tudom miért. – Remélem, hogy egyszer azért lesz lehetőséged elmondani és a dolgok jól fognak alakulni. – tényleg ezt kívántam neki, még ha saját magamra nézve túlzottan is sötét felhőket éreztem és nem nagyon láttam a napot, de már csak ilyen az emberi természet. Szeretjük néha túlzottan borúsan látni a jövőt, az eseményeket.
Egyszerre melengeti a szívemet mindaz, amit mond és szomorodom el. El se tudom képzelni, hogy mennyire rossz lehet neki, vagyis talán pontosan tudom, mert az én családom is még inkább elítélni, mint eddig teszik. Amióta kitagadtak és kizártak a családból, azóta nem is kerestek és nem is érdekelte őket, hogy mi van velem. Ha pedig megtudnák, hogy milyen férfiba szerettem bele, akkor pedig újra kezdődne az egész balhé. – Sajnálom, de talán jobban megértelek, mint hiszed. Évek óta nem láttam a családomat, egyedül a nagymamám az, aki menedéket adott, amikor senki más nem tette volna. – vallom be, mert úgy érzem, hogy neki elmondhatom. Ő nála biztonságban van ez a fájdalmas emlékem, mert fáj, hogy a családom egykoron ezt tette és úgy viselkedett. – Remélem, hogy igazad lesz, de tudod én nem vagyok ebben biztos. Talán számára nem vagyok igazán fontos, még igazából azt se tudom, hogy miként is tekintett a mi kapcsolatunkra az elmúlt időben. – szomorúan elnevetem magam, mert pontosan emiatt él bennem egyre nagyobb félelem, mert nem tudom mit is jelentek számára. És vajon szeret és örülni fog ennek, vagy inkább úgy fogja érezni, hogy csapdába esett, mert újra apa lesz? Vajon szeretet volna újra babát, vagy neki elég csak Teo? – Egyébként már most is csodálatos apa, van egy kisfia egy korábbi kapcsolatából. Nagyon szerencsés Teo, hogy van neki az édesapja. – haloványan elmosolyodom, mert tényleg így gondolom. Nagyon szerencsés, hogy Marcus az apukája. Bármit is gondoljon magáról Marcus, attól még nagyszerű és értékes ember, akinek hatalmas szíve van és bármit megtenne a fiáért.

Tárgy: Re: Auriel && Heaven 2021-06-20, 19:43

Bocsánatkérőn pillantottam rá.
- Ne haragudj... ez nálam csak... olyan ösztönös dolog. A megszokás, tudod. Nálunk otthon ez... szóval, ez a megszokott. Nálunk nem kérdés, mármint, a hit. Az pedig, hogy lépten-nyomon ki is mondom, a testvéreim szerint ez is a figyelem-vágyam hozadéka... mindent kimondok, amit gondolok, csak hogy odafigyeljenek rám... Azt nem tudom ez mennyire igaz, bár tény, hogy szeretem kimondani a gondolataim, és... ennek általában a legtöbben nem örülnek. Egy idő után sok leszek másoknak - sütöttem le a tekintetem bűnbánóan. Túl sokat beszélek, túl sokat játszom, túl sokat produkálom magam, egyik sem angyali jellemvonás... persze... a testvéreim szerint. Olyan vagyok mások számára, mint egy zenedoboz, ami beragadt, és a kis táncoló baba a belsejében csak táncol, és táncol, és szól a zene szüntelen. Ami az első pár száz vagy ezer évben még talán szemkápráztató és aranyos volt, de egy idő után már csak simán bosszantó, és persze kikapcsolhatatlan. Csupán csak ennyi voltam... és minél többször hallottam, annál inkább kénytelen voltam elhinni, hogy ez így van, és elfogadni, hogy én ilyen vagyok, és ez másoknak túl sok. Nem tudom, mi lehetett édesapám szándéka, amikor engem megálmodott, de... talán kissé túlzásba esett. A többiek szerint biztosan. - Igen, az is lehetséges. Megesik az ilyesmi - helyeseltem, bár én a magam részéről megnyugtatónak találtam azt a kevés zajt, mely a parkokban úgy általában tapasztalható volt. A madárcsicsergés, az utca távoli és tompa zaja, melyet túlharsogott a boldog gyermeki kacaj... Úgy általában, kellemes helynek találtam, ha tehettem, sokszor kimentünk Luciusszal, és akár néhány másik gyerekkel is az otthonból. A gyerekek boldogok voltak ott, én pedig mindig boldog voltam attól, hogy ők boldogok.
Kicsit elnevettem magam, amikor Heaven arckifejezését megpillantottam.
- Tudom. Furán hangzik... - értettem egyet, s ezúttal tényleg egyet is értettem vele. Így volt. Egy átlagos emberi lény számára ez bizonyára furcsán csengett, az otthonom egy templomhoz hasonlítani... - Nincs semmi baj, igazad van, megértem, hogy furcsának találtad... - mondtam sietve, mikor bocsánatot kért tőlem az iménti kijelentéséért. - Hogyan is magyarázzam el, hogy... ne legyen túl fura... öhm... tudod... ez a hely... biztonságos. Miután eljöttem otthonról, ez volt az első hely... vagyis... a második, ahol biztonságban éreztem magam - javítottam aztán ki magam gyorsan, rájőve, hogy mielőtt ide betértem, és miután, meg mielőtt minden a feje tetejére állt körülöttem, még ott volt nekem Mark. Mark karjai között is biztonságban éreztem magam, jobban, mint valaha, bárhol, bármikor... Ám aztán ő elment, és cserben hagyott, de a templom, ez a hely... ez nem hagyott cserben, és azok sem, akiket itt ismertem meg. Velem maradtak, és segítettek, otthont adtak, nekem, és a kisfiamnak. - Én is azután tévedtem ide, hogy megtudtam, terhes vagyok a fiammal. Egyedül voltam, haza nem mehettem... Itt megismertem Tom atyát, és ő adott nekem menedéket, gondoskodott rólam... rólunk... - cirógattam közben meg kicsi fiam orcáját, aki boldog kis visítással kapta is el a kezem, és szorított rá. Elkeserítő, és félelmetes gondolat volt, vajon milyen sorsra jutott volna a gyermekem, ha nem lelünk rá erre a helyre. A világ ijesztő hely, ha az ember egyedül járja. Főleg, ha előtte még sosem járta, sem egyedül, se sehogy máshogy. Tudom, talán szánalmasnak tűnhetett, mégis... féltem, vajon hogyan tudtam volna megvédeni az én kis drágaságomat... mindentől, és mindenkitől... A "mindenkit" illetően még ma is voltak kétségeim, s erős félelmeim...
Szavaira csak bólintottam végül. Megértettem, és nem akartam erőltetni, érthetően kifejezte, hogy nem kér a túláradó hitemből, s mivel nem is akartam ráerőltetni, nem is tettem. Csendben, s neheztelés nélkül engedtem el a témát.
- Hát, az biztos, hogy mindenkinél törekszik rá - helyeseltem rögtön, s most szándékosan nem tértem ki rá, hogy az átlagemberek persze sokkal nagyobb arányban olvadtak el a kicsi fiamtól, mint a családom tette volna... Ismertem már őket egy ideje, többségük megvetéssel szemlélte az angyali utódokat, beszélni sem akartak róluk... Sokszor, szinte láttam magam előtt elképzelt arcukat, amint a távolból figyelhetnek, engem, a gyermekemmel. Szerettem volna abban hinni, hogy az ő legnagyobb problémájuk is az volna csak vele, hogy nyálasak lesznek tőle, nem pedig az, hogy... egyáltalán létezik...
Felpillantottam újra, ahogy Heaven mégis visszahúzta kezét, és magyarázatára mosolyogva csóváltam meg a fejemet.
- Ne izgulj, állítólag jót tesz nekik egy kevés találkozás a bacikkal. A gyerekorvos mindig mondja nekem is, hogy nem kell a széltől is óvnom, sokkal ellenállóbb lesz a szervezete, erősebb az immunrendszere, ha néha ki van téve ennek-annak. Persze, ő azért is mindig leszid, mert sosem akarom letenni Luciust a földre, hogy kúszhasson és mászhasson. Jobban szeretem, ha a karomban van, megnyugtat, de mindig megkapom, hogy ha sosem eresztem el, járni sem fog megtanulni soha... - sóhajtottam színpadiasan, de mosolyogva. Így volt, az orvosnál mindig egy csokorra való tanácsot kaptam, mit hogyan kellene, és amikor ott nem, akkor az otthonban kaptam. Ez nem is volt baj, mert Lucius előtt... még csak babát sem nagyon láttam közelről... vagyis, csak azokat, akik az otthonban éltek, miközben a sajátomat vártam. Rajtuk gyakorolhattam pár dolgot, az éjszakai nyugtatásokat, az etetést, pelenkázást, és tulajdonképpen az aggódást is értük... Bár, sokak szerint az teljesen más, ha a sajátunkért aggódunk, mint ha "idegen" gyerekekért, de én ezt hamar megcáfoltnak is tekintettem. Együtt élek az otthonban a gyerekekkel, gondoskodok róluk, vigyázok rájuk, segítek, hogy tanulhassanak, bekötöm a lábukat, ha elesnek az udvaron, és sebes lesz a térdük... A többi gondozóval együtt, úgy gondoskodok róluk, vigyázok rájuk, aggódok értük, mintha az enyémek lennének, hiszen kicsit azok. Ők a mieink, mert a saját szüleik vagy nem lehetnek velük, vagy nem akarnak velük lenni... Annyi volt a különbség egy-egy árvaházi gyermek, és Lucius között, hogy Lucius esetében rettegtem tőle, hogy elvehetik tőlem, a többi gyerek esetében pedig reménykedtünk, hogy hátha jön egy szerető család, és magukkal visznek egy-kettőt közülük. Általuk... nekem is fel kellett kicsit nőnöm. Muszáj volt, mert egy gyerek nem nevelhet gyereket. Fel kell nőni az anyaság megtisztelő feladatához.
- Köszönöm. De a te dolgaid is biztosan rendeződnek majd. Nem lesz semmi baj! - mondtam neki biztatóan, amiben szentül hittem is. És kívántam neki. Nem mondtam ugyan ki hangosan, mert tudtam, hogy feltehetőleg nem örülne neki annyira, ha hallaná, de eltökélt szándékom volt, hogy imádkozzak majd érte. Kérni fogom majd atyámat, hogy segítse meg Heavent, óvja meg a gyermekét, és vezérelje a kis lélek édesapját a jó irányba, arra, amerre a boldogság, és a családja várja.
- Hát, ez lehet a sors humora... - mosolyogtam. Itt vagyunk, két édesanya, és egymást irigyeljük. Kicsit arra vágyunk, amije a másiknak van. Habár, én azért kételkedtem, hogy ő igazán arra vágyna, hogy egyedül maradjon. Akkor nem félne így a várható reakciótól a férfi részéről. Talán könnyebb volna, abból a szempontból, hogy megúszhatná akkor a vitát, a feszültséget, a negatív fogadtatást, de... saját bőrömön tapasztaltam, így sem jobb érzés... főleg... amikor olyan férfi hagy magadra, aki iránt érzelmeid vannak. Neki nyilván vannak a gyermeke apja iránt, úgyhogy ha nem akarná a férfi a gyermeket, akkor az fájna neki, de ha meg sem kérdezhetné, hogy akarja-e, akkor a lehetséges jó elmaradása fájna igazán. - Nem tudom. Tényleg nem... Én azt sem tudom, Mark miért tűnt el, szóval... valójában még azt sem tudom, haragudhatok-e, amiért nincs velünk, vagy mit is érezzek. Talán a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalanság... a "mi lenne, ha..." egy olyan gondolat, amitől nehéz megszabadulni... Bárcsak láthatta volna a fiát megszületni, bárcsak látta volna az első mosolyát, vagy amikor mászni kezdett... bárcsak látná, amikor megteszi az első lépéseit, vagy hallhatná, amint kimondja az első igazi szavait... Bárcsak ne kellene egy nap elmagyaráznom neki, hogy miért nincs édesapja... - sóhajtottam szomorkásan. Vágytam rá, bárcsak tudnám, miért ment el Mark, miért hagyott minket... engem egyedül... és bárcsak tudnám, hogyan érez a fiával kapcsolatban, hogy tudjam, mit mondjak majd egy nap a gyermekünknek, ha az apjáról kérdez. Hiszen, bárhogy is próbáltam nézni, ennyi volt minden, amit tudtam... Mark egy kétségbeejtően magányos percben lelt rám, és egy végtelenségnek ható "perc" múltán ott is hagyott. Új nyomorúságba taszítva a régi helyett. Nyomtalanul tűnt el, köszönés nélkül... Ezen, és a keresztnevén túl semmit nem tudtam meg róla. Szerettem volna hinni, hogy érzéseim nem csalnak meg, és tiszta lelkű ember, de... akkor meg vajon miért kellett eltűnnie mellőlünk...?! És hogy én ennyit tudok róla, az még hagyján, de ennél többet Luciusnak sem fogok tudni mondani... még az apja kedvenc színét sem tudnám megmondani, ha megkérdezné egy nap... - Köszönöm. Én is remélem, hogy minden rendben lesz veletek, és... a gyermeked édesapja nem okoz majd csalódást neked, és a babátoknak sem - feleltem kedvesen, szeretettel, reménnyel átitatottan. Tényleg szerettem volna, ha jól alakulnak az ő dolgaik is. Örültem volna, hogyha kiderül, hogy Heaven feleslegesen félt, és a dolgaik a párjával jól alakulnak majd. Ő jó ember, megérdemli a boldogságot.
- Mh, ez jó, jó, hogy a nagymamád melletted van. Nekem nagyszüleim nincsenek is... nem is voltak... - töprengtem el némileg. Mert hát, tulajdonképpen, nem tudom. Nincsenek, az szinte biztos. Az pedig, hogy soha nem is voltak-e... hát... azt nem is tudom. Sose tudtam megkérdezni a szüleimtől, bár gondolnám, hogy ők is csak lettek valahogy, ugye, úgyhogy talán lehet hogy előttük is volt valaki... vagy valakik, akiket nagyszüleimnek tekinthetnék, de nem biztos. A szüleim sosem mondták, és erről nem szóltak legendák sem... hogy vajon van-e Istennek édesapja, vagy Istennőnek édesanyja... vagy fordítva... vagy bárhogy... Amennyire én tudtam, nekem nem jutott nagymama... bár, már az édesanyámmal is megelégedtem volna, ha mellettem van... néha... - Édesanyám is évekkel ezelőtt elment... apa és ő nem jöttek ki, nem értettek egyet dolgokban, és apa elküldte hazulról. Nem is tudom azóta hol lehet pontosan... csak sejtéseim vannak. De innen... nagyon messze van. - Ennél finomabban meg sem tudtam volna fogalmazni. De az igazságot mégsem mondhattam ki. - Ő sem tudja, hogy Lucius létezik. Bár... azt hiszem, ő sem örülne neki. - És ez is olyasmi volt, amit teljes valóságában nem nagyon tudtam volna kimagyarázni. Mégis, hogyan mondhattam volna el érthetően és hihetően, hogy anya nem igazán szerette soha az embereket, szóval, ha megtudná, hogy egy embertől van gyermekem, akkor valószínűleg jobban megvetne érte, mint a testvéreim...(?) Sehogy... - Remélem egy nap rendeződik a viszonyod a családoddal. Te nagyon jó ember vagy, Heaven. Nem is tudják, mit vesztenek, azzal, hogy nem állnak melletted - néztem rá egy kedves, reménykedő kifejezéssel az arcomon. Heaven jó és tiszta léleknek tűnt, és a családja... ostoba, buta, hibás döntést hozott, amikor magára hagyták őt. Habár... talán így is járt jobban, mert ha nem tesznek így, talán most nem volna az életében az a fontos férfi, és nem hordaná a szíve alatt a férfi gyermekét. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Heaven talán elvesztett egy családot, de nyert egy másikat. Egy sajátot. Ahol szeretik. - Hát... azt én sem tudhatom, de abban biztos vagyok, hogy ha nincs tisztában vele, hogy micsoda kincs vagy neki, akkor bolond. De remélem nem olyan bolond, hogy veszni hagyjon téged, és... a családot, amit együtt alkothattok meg - feleltem neki, és egy biztató pillantás kíséretében odanyúltam, s kicsit megszorítottam a kezét. Csak finoman. Reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak, és... érzi, hogy ez egy biztatás akar lenni. Bíztam benne, hogy az a pasas nem töri össze a szívét. És nem hagyja cserben, sem őt, sem pedig a gyermeküket. Mert ha úgy tesz... hát... akkor meg sem érdemelné őket.
- Ezt hallva csak még jobban reménykedem, hogy ez a te Marcusod tudja, vagy ha nem tudja, akkor idejében rájön, mekkora mázlija van, hogy ő neked ilyen fontos, és hogy te megajándékozod őt egy újabb gyermekkel. Nagyon szerencsés ember. Ha már egy aranyos kisfiúnak ilyen jó édesapja lett, akkor... biztos nem bánja majd, hogy kap egy újabb kis angyalt, akinek jó édesapja lehet - mondtam, őszintén reménykedve. Mert hittem, hogy ha ez a Marcus tényleg olyan jó apja a kisfiának, akkor nem lehet kérdés, hogy ugyanolyan jó apja lesz ennek az új kis jövevénynek is. És ha az elsőt szereti, s elfogadta, úgy akkor szeretni fogja, és elfogadja a másodikat is. Ahol egynek jut hely, kettőnek is jut, főleg, ha az a hely az ember szívében van. Mert ott sosincs teltház. Mindig jut hely egy újabbnak!

» Hell or Heaven
» Agathe Heaven Moore
» Marc és Heaven - "Az új kis jövevény"
» Auriel
» A nagy találkozás - Auriel és Tom