A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Áldott nap ez a mai. A délelőtt folyamán ellátogattam az Árvaházba, Aurielhez, hogy egy különleges feladatra hívjam el. És ő elfogadta ezt a hívást. Így most együtt indulunk el szokásos körutamra a központi kórházba. De előtte még segítek neki bepakolni a szükséges dolgokat a kisfiának, hogy mindene meglegyen és a mamája is teljesíthesse a szolgálatot a betegeknél, lehetőleg a leggördülékenyebben. Némiképp felkészítettem a fiatal anyukát, mire számíthat. A kómás betegek leginkább alvó embereknek tűnnek, így lelkileg nem vesz ki sokat az emberből a látványuk. Persze, ez a helyzetükön mit sem változtat, de könnyíti a segítségnyújtást civilek részéről. Míg ő a kómában fekvőkkel lesz, én körbe megyek néhány súlyosabb osztályon. Az onkológián, az elfekvőn. Kiszolgáltatom a betegek kenetét, gyóntatok. Mindenek előtt azonban körbe vezetem kedves, mennyei asszisztensemet és bevezetem őt ebbe a szép szolgálatba. Ezért sem látogatok ma el túl sok osztályra, csak a legszükségesebbekre, hogy az első nap nagyrészt Auriellel tölthessem, hogy bele tanuljon és szokjon. A kocsimmal megyünk, alig telik bele fél órába és már oda is érünk. - Most bemegyünk, bemutatlak a portásnak és a főnővérnek, így tőlem függetlenül is bármikor bejöhetsz a betegekhez. Rendben? Vázolom fel kedvesen, lelkesen kis segédemnek a helyzetet, hogy eloszlassam az esetleges félelmeit. Kinyitom előtte és Lucius baba előtt az ajtót - eddig nem mertem rá kérdezni, hogy a Harry Potter-ből szedte-e ezt a nevet - , majd én is belépek. - Szia, Fred! Köszöntöm a portást, aki vidáman néz fel a monitor mögül és hevesen integet. "Helló, Angel! Jó téged újra látni, ki a szép hölgy melletted? Csak nem megházasodtál?" - szól az erős férfi hang, mire csak nevetek. - Na, de Fred, tudod, hogy a katolikus papok nem házasodhatnak! Vigyázz, mert fülön csíplek és elrángatlak gyónni! Fenyegetem meg ujjammal, de közbe is csak vigyorgok a régi ismerősre, aki mind a két kezét felemeli védekezően, "Jaj, csak azt ne, atyám!" , hebegi rémülten. Hogy ez mennyire megjátszott riadalom, azt nehéz lenne megállapítani. - Ő itt Auriel, és a kisfia, Lucius. Olyan áldott, jó lélek, hogy el fog járni felolvasni a kómás betegeknek. Látod, van még ilyen tiszta lény a Földön! Büszkélkedem az ifjú hölgy erényeivel és átkarolom a vállát, fölé magasodva. "És milyen szép...Örvendek, kis hölgy! Rendben atya, rendben, jöjjön csak.", mondja a vén kujon, mire csak a fejemet csóválom kedélyesen. Aztán, tovább vezetem a leányt, amerre az utunk visz. Pár perc séta után egy hosszú pult előtt találjuk magunkat, ami körül nővérkék sürgölődnek. A nővérszobából éppen ekkor lép ki egy tekintélyt parancsoló, vékony, középkorú nő, eltérő színű nővérruhában, mint a többiek. Tekintetét végig vezeti a folyosón és valami papírokat fog a kezében. Mikor meglát minket, egészen apró félmosoly jelenik meg az arcán. Oda sietek hozzá a társammal. - Szép napot, Mary nővér! Bemutatom a kómás betegek új őrangyalát, Aurielt! Lelkesedésem le se tagadhatnám, hatalmas, kék szemeim csak úgy csillognak. Az asszonyság tetőtől-talpig végig méri a jövevényt, arcáról közben már régen leolvadt a félmosoly. 'Vagy úgy. És a másik?' Kérdezi a rekedt női hang, mire csak értetlenül pislogok. 'A kisbaba, Thomas. A kisbaba. Ugye nem a magáé?' Erre a megjegyzésre egy kissé elbambulok, a sokktól, mármint, de aztán megrázom a fejem és feleszmélek. - Ja, hogy ő? Elnézést, elfelejtettem bemutatni...ő itt Lucius, Auriel elsőszülöttje. Nagyon jó baba, nem okoz majd gondot, kezeskedem érte! És nem, nem az én fiam, miért hiszi mindenki ezt? Én pap vagyok... Nehezen jövök zavarba, de ez már az a pont, amin majdnem sikerül. Az embereknek túl mocskos a fantáziája. Persze, nem tehetnek róla, az érzékiség bennünk van, mindannyiunkban, így teremtettünk, hogy "sokasodjunk és szaporodjunk", ehhez viszont mézes madzag is kell. Szóval, megértem, már el is száll a pillanatnyi rosszallásom ezeket a jó embereket illetően. 'Pap vagy nem pap, maga is férfi, ugyan az van a lába között, mint az összes többinek. Vagy tévedek? Ez a lány pedig feltűnően csinos és pont a korosztálya.' Elképedek a szavaktól. Nos, igen, Mary nővér a neve ellenére nem sok hasonlóságot mutat Szűz Máriával. De attól még egy nagyon dolgos, derék, tűzről pattant nő. - Nővér, köszönöm az észrevételeit, de mint azt sejtheti, a hivatásomra való tekintettel önmegtartóztatást gyakorlok. Nincs ebben semmi rossz. Másoknak sem ártana, olykor. Aurielre pedig úgy tekintek, mint bármelyik hívemre, mint Isten bármely gyermekére. Nincsenek vele, sem mással kapcsolatban hátsó szándékaim, remélem egyszer elhiszi ezt nekem. Az asszony nem válaszol semmit, firkál valamit a papirosokra. 'Rendben. Menjenek. De tudja meg, a szex szükséges az ember életében. Testileg és mentálhigiénés szempontból egyaránt. Bármit is mondjon erről a maga Istene.' Sóhajtok egyet és megpróbálok eliszkolni, oldalamon Auriellel és hamar befordulunk a folyosón. - Nagyon sajnálom, Auriel, hogy a nővér kellemetlen helyzetbe hozott minket. Ő ilyen...nehéz a természete, de egy áldott, jó lélek, majd meglátod! Bizonygatom neki út közben és már el is érünk a megfelelő ajtóig. - Itt is volnánk. Jelenleg öt beteg fekszik a kórteremben. A kartonjaik ott vannak az ágyuk végében. Minden esetre, bemutatlak nekik. Gyere... Ismét előre engedem az eleve nyitott ajtón és megállok az első ágynál. - Ő itt Anna, 82 éves, már két éve fekszik itt. Vallásos családból származik. Egy agyvérzés után került ilyen állapotba. Hagyom, hogy Auriel köszöntse, ha szeretné és tovább lépek a következő ágyhoz. - Szervusz George, egy szép lányt hoztam ma melléd. Köszöntöm a beteget, aki egy kamasz-forma fiú, megpaskolom a karját óvatosan, derűsen. - George snowboardozott, de rosszul esett és beverte a fejét egy sziklába a hó alatt. Két hónapja van itt. Mesélem, de nem gépies adatokként beszélek a betegekről, hanem érzéssel. - A következő beteg Miriam, 55 éves, jogász, az orvosok nem tudják, mitől eshetett kómába, így fokozott megfigyelés alatt tartják, már egy éve. Megsimítom a nő arcát, hiszen az érintést fontosnak találom, így egyértelműen kifejezhetjük szeretetünket és továbbíthatjuk Isten szeretetét embertársaink felé. - James jó módú üzletemben, alig töltötte be a 40-et, szerencsétlenségére egy ráncfelvarró rutin műtét ritka szövődményeként került ide, mindössze egy hete. Rendben James, rendben leszel, ki vezeti a céged, ha te itt henyélsz? Ideje lenni felkelni nemsoká, eleget pihentél már és az arcod is sima! Csempészek kis vigadást az amúgy elég egyhangú, szomorkás szobába. Nincs ebben szerintem semmi tiszteletlenség, egyszerűen nem kezelem őket halottként, ennyi. Végül, elérkezünk az utolsó ágyhoz, a fal mellett, a sarokban. Egy hosszú, hollófekete hajú, jóképű férfi fekszik az ágyon. - Ő pedig itt Mark, 27 éves, hegedű művész. Egy részeg sofőr ütötte el, lassan másfél éve, meglehetősen szerencsétlenül. Rengeteg csontja törött, belső sérülései voltak, mikor ide került, csodával határos volt, hogy túlélte...de már helyre hozták. Csak néhány heg maradt és sajnos a kóma. Befejezem a kis monológomat és a lány felé fordulok.
Tárgy: Re: A nagy találkozás - Auriel és Tom 2019-06-18, 22:18
Gondolkodás nélkül meg tudtam volna számolni, hányszor volt dolgom orvosokkal, egészségügyi intézményekkel, létezésem során. Nem is csoda, hiszen arkangyal vagyok, és a Mennyben éltem egész életemben. Ott ilyesmi sosem volt szükséges. Miután idekerültem, le a hétköznapi világba, az emberek közé, és állapotos lettem, az árvaházban ragaszkodtak hozzá, hogy menjünk el orvoshoz a baba miatt. Azt mondták, muszáj. S bár én nem gondoltam, hogy kisfiamnak bármi bántódása eshetne odabent... be kell vallanom, izgatta a fantáziámat, amikor azt mondták, láthatom a picit a hasamban! Igaz, hogy az meg sem közelítette azt, amikor először láttam őt élőben, ám... még így is, amikor eleinte csak azt a picike foltot láttam, majd egyre inkább babaformája kezdett lenni... az... felejthetetlen érzés volt. Sok-sok dolog történt velem létezésem során, milliónyi napon vagyok túl a világban, s azelőtt azt gondoltam, annál jobb érzés nem létezhet, mint amikor fivéreim és atyánk a világot teremtették, vagy mikor apánk és anyánk a gyermekeiket... amit ők akkor érezhettek... hiszen az mind a teremtés csodája volt! De... amikor a kisfiamat láttam azon a kicsi monitoron, ahogy időről-időre egyre nagyobb és fejlettebb lett bennem... az az érzés... megrészegítő volt... és a születése pillanatáig egészen egyszerűen felülmúlhatatlan...! Szóval, én és a kórház... Azelőtt nem jártam ilyen, vagy ehhez hasonló intézményben, míg terhes nem lettem. Utána pedig, miután az otthonban megszületett Lucius, ismételten csak őmiatta jártunk orvoshoz. Az emberek roppant alaposan megfigyelik, miként is fejlődnek a csöppségeik, az orvosok mindent megvizsgálnak a piciken. Mi is jártunk jó néhányszor egy kedves orvosnál, de azt hiszem, Lucius nem kedveli őt... vagy... csak rémesen unalmasnak tartja, nem tudnám megmondani... de az is lehet, hogy csak nagyon viccesnek találja, hogy mindig akkor alszik, ha a doktor vizsgálgatni szeretné. Ő azt mondja rá, a fiam igazi kis egyéniség... én inkább úgy szoktam fogalmazni, ő az én kis lázadóm. Ez az első alkalom pedig, amikor nem egészen a fiam miatt érkezem egy ilyesféle épületbe, nem is igazán magam miatt, mivel... kicsit az Atya miatt, kicsit a betegek miatt, kicsit pedig azért jövök, hogy jót tehessek, mert előtte... mondjuk úgy, rosszat tettem. És szeretnék segíteni. Megérintett, amit még az otthonban mondott Tom atya a betegekről... ezek az emberek elhagyatottak itt, magukra maradtak, épp akkor, amikor betegek, bajuk van, talán félnek is, magányosak... nem hallanak mást egész nap, csak gépek pittyegését, orvosokat, nővéreket, amint talán állapotukról beszélgetnek, vagy másról... vagy talán nem is hallanak semmit, de érzik... érzik, hogy idegen helyen vannak, idegen emberek közt, egyedül... ijesztő, félelmetes dolog ez... és szomorú... és átérzem... nagyon is... Amikor megérkeztünk az épülethez, és kiszálltunk a kocsiból, idegesen néztem fel az épületre. Izgultam. Újabb olyan dolgot készültem tenni, amit eddig még nem... olyan helyen, ahol nem ismertem senkit, vagyis... csak egyvalakit, de ő sem lehet mindig mellettem. - Rendben. - Azért próbáltam higgadtan, nyugodtan mosolyogni, mikor Tom felvázolta nekem, mit is fogunk most tenni, miként kezdjük a dolgot. Csak szépen, nyugodtan - gondoltam magamban. - Hiszen nem lesz itt semmi gond, nem les veszély, nem nekem kell orvosnak lennem, nekem csak ülnöm kell, és... felolvasni, mesélni... vagy épp olyanokkal beszélgetni, akik még csak nem is válaszolnak, úgyhogy nem tudnak olyat kérdezni sem, amire nem tudok, vagy nem válaszolhatok. Ez mindenképpen könnyítés. Hiszen... a többi emberrel sokszor ennél sokkal nehezebb boldogulni, ők kérdeznek, kíváncsiak... és nekem nem mindig van válaszom a kérdéseikre, illetve, ami volna, az... azt nem hinnék el nekem. Követtem az Atyát, s mikor kinyitotta az ajtót, hálásan rámosolyogtam, és fiammal a karomban beléptem az épületbe. Belépve szembekerültünk egy vidám kedélyű férfival, aki láthatóan jól ismerte már a kísérőm, és ő is a férfit. Legalábbis én a beszélgetésükből erre tudtam következtetni. Amikor a férfi... Fred, azzal viccelődött, talán csak nem Tom felesége volnék... kicsit elpirultam, bevallom, zavarba hozott. Szegény ember nem is sejti, mennyi sok okból is lehetetlen a dolog. Ezek közül pedig, még a legkisebb volt, hogy ő pap. - Örülök, hogy megismerhettem, uram - mosolyogtam a férfira végül én is, és próbáltam nem pironkodni amiatt is, hogy ők azt gondolják, én jó lélek volnék... hiszen tudjuk jól, hogy már korántsem vagyok olyan jó, mint egykor voltam, és olyan jó sem, mint szeretnék lenni... Persze azért jólesett a vélemény, ezt nem tagadom, dehát... az igazság ennél bonyolultabb volt. Kedves pillantást vetettem Fredre, miközben elhaladtunk előtte, majd már tovább is mentünk. Némi sétát követően aztán, egy újabb ismerősre leltünk... vagyis én még nem, csak kedves társaságom, aki egy középkorú, szigorú megjelenésű asszonyhoz sietett oda, Mary nővérhez, mint megtudtam. Az öltözékéből és a tekintélyt parancsoló megjelenéséből ítélve, úgy is gondoltam, ő biztosan valamiféle főnök lehet itt. Kissé ingattam ugyan a fejemet, amikor be lettem mutatva, de nem szóltam közbe, hiszen, az őrangyaltól nem csak hogy távol állok, de egészen mást is jelent, mint ami én lehetnék még... viszont nem akartam ellent sem mondani neki, és... igazából úgy éreztem, jobb nem "meghazudtolnom" az Atyát Mary nővér előtt. Próbáltam a legmegbízhatóbb, és legbarátságosabb arcomat elővenni, ahogy az asszonyság végigmért, apró, kedves mosollyal néztem őt, és közben kezem Lucius hátát simogatta, őszintén reméltem, hogy nem épp ezt a pillanatot fogja választani arra, hogy rossz babát alakítson... mert úgy éreztem, Mary nővér a legkevésbé sem értékelné a dolgot... De nem, a következő váratlan helyzetet nem Lucius teremtette... hacsak persze azzal nem, hogy már a második ember feltételezi, hogy én és az Atya... és hogy gyermekemnek esetleg ő lehet az édesapja... A sors fintorának tekinthettem volna, hogy kisfiamnak nincs édesapja, s mindenki a mellettem álló papról feltételezi, hogy az övé lehet a büszke cím... Nem tudom ez igazából minek köszönhető, vagy mit kellene hogy jelentsen... talán engem gondolnak ilyen rossznak... vagy őt... hogy azt gondolnák, én elcsábítottam az Atyát, vagy talán ő kikezdett velem?! Hallottam már ilyen dolgokról, időnként különös történeteket hall az ember, de... azt tényleg nem értettem, melyikünk tűnhet vajon ilyen... nem is tudom... bűnösnek? Mert habár, én bűnös vagyok, igen, na de hogy éppen egy pappal?! Nem... Vagyis... igazából nem tudom, jó, ezt elismerem, nem tudom kicsoda, vagy micsoda fiam apja... akár pap is lehetne... nem kérdeztem, és ő nem mondta... de az egészen bizonyos, hogy nem ez a pap itt a "bűntársam", ebben az egyben teljesen biztos lehetek. Ő sokkal tisztább lény annál, és... nos, a magam részéről abban is biztos voltam, hogy ha valamilyen módon mégis efféle bajba kerülne Tom atya, ő bizonyára nem hagyná ott a bajban, egyedül, az illető hölgyet... ő ennél ezerszer tisztességesebb ember! Először, ahogy a beszélgetés folytatódott, még a megdöbbenés és a zavar kerített hatalmába... amint érzékeltem, mennyire is nem szégyenlős a nővér. Roppant szókimondó, ezt azonnal érzékelhettem... ám, ahogy tovább mondta és mondta, nem állhattam meg, véletlenül némi kuncogás szaladt ki számon, ahogy azt mondta én és az Atya egy korosztály vagyunk. Én nagyjából egyidős voltam a világgal, így ez meglehetősen hatalmas nagy tévedés volt... persze sosem javítottam volna ki az asszonyságot, mégis... bármily' zavarba ejtő is volt kuncogásom, mégis tagadhatatlanul mulatságos gondolat volt számomra a dolog. Nem csak az, hogy én és ő, de az is, hogy én és ő egykorúak volnánk. De elég volt Mary nővér egyetlen szemvillanása, és eszembe sem jutott a dolgot esetleg szóvá is tenni, mármint, bármelyik részét. Hiszen a koromról egyébként sem mondtam volna semmit, de... a többi dologról sem szóltam egy szót sem. Különben is, úgy érzékeltem, Tom csodásan tudja kezelni Mary nővér véleményét, semmi szükség nem volt rá, hogy magam is belekeveredjek a párbeszédbe. Különben is, az Atya szavai után úgyis ismét csak elszégyelltem magam, ha arra gondoltam, milyen igaza van, az önmegtartóztatással kapcsolatban. Természetesen magam sem szándékoztam többé semmi hasonlót tenni, mint akkor, amikor kisfiam megfogant. Az, hogy ő létezik, egy meghálálhatatlan ajándék nekem, ő... a mindenem, az életem értelme, ám sosem tennék újra olyat, nem akarok újra bűnbe esni, és olyasmit tenni, amivel magamra haragíthatom édesapámat, vagy akár a testvéreimet... Rövidesen hátra is hagytuk Mary nővért, és újra kísérőm oldalán haladtam, ahogy folytattuk utunkat. - Nincs semmi baj. Inkább én sajnálom, Atyám, hogy miattam azt gondolják az ismerőseid, hogy esetleg megszegted a fogadalmad, és hozzám hasonlóan bűnbe estél... - válaszoltam, amikor Tom elnézést kért tőlem a nővér miatt. Pedig én nem haragudtam a nővérre. Valóban elég szókimondó és szabad gondolkodású nőnek tűnt, szigorúnak, és öntörvényűnek is kissé, de... rosszindulatúnak semmiképp. Határozottnak annál inkább. De azt tényleg sajnáltam, hogy miattunk az Atyáról gondolnak rosszat... én rossz hírbe hozom itt őt, pedig ő ez idáig csak segített rajtam mindig, amióta csak megismert... Elértünk egy nyitott ajtót. Bólintottam szavaira, aztán vettem egy mély levegőt, még mielőtt beléptem, de aztán bementem, vele a nyomomban. Érdeklődőn siklott körbe pillantásom a szobán, melybe érkeztünk. Az ágyakban az emberek valóban úgy tűntek, mint akik csupán csak alszanak... magamtól bizonyára nem jöttem volna rá, hogy ez nem így van. Csendben követtem az eseményeket, az Atya nyomában én is megálltam az ágyak mellett, még ha elsőre furcsa érzés is volt alvó emberekhez szólni, próbáltam a lehető legkedvesebb hangomat megtalálni, és... nem is tudom... éreztetni velük, hogy... átérzem a helyzetüket, aggódom, és... örülnék, ha segíthetnék nekik, ha... jobban lennének, és... ha felébredni is láthatnám őket... illetve, innen távozni... épségben...! Persze, tudtam én, hogy ez meglehetősen magas elvárás egy köszöntéstől, egy kis üdvözléstől, de... azért én igyekeztem bizakodni. Bizakodtam, hogy ezek az emberek hallanak, érzékelnek bennünket, és... és majd idővel talán meg is kedvelnek, ha több időt töltöttünk majd már együtt... Követtem Tomot az utolsó ágyhoz, és érdeklődőn haladt végig a szemem az alakon, a lábától, egészen felfelé az arcáig... közben hallgattam a róla szóló leírást, Mark, 27 éves művész... baleset érte őt másfél éve. Az Atya még a végére sem ért, mikor elakadt a lélegzetem... Fekete haj keretezte az arcot... azt a... a meglehetősen sápadt arcot, mely... mely sokkalta ismerősebb volt nekem, mint vártam volna... Éreztem magamon Tom pillantását, de én nem tudtam levenni a szemem az ágyban fekvőről. Nagyot nyeltem, kezem idegesen fogta körül kisfiamat, szinte... félve öleltem őt magamhoz... amint a szemem a kómában fekvő édesapjára szegeződött... mintha csak kísértetet láttam volna... egy nagyon ijesztő kísértetet... - Atyám... - rebegtem csak, egészen halkan, és éreztem, hogy lábaim megremegnek alattam, kezdtem pánikba esni, ahogy elmém tudatosította, mi is történik éppen... kit is látok éppen viszont... - Kérlek... le... le kell ülnöm... - kértem segítségét, és egyre inkább remegett a hangom, mint ha éppen macskaköves úton autókáznánk, pedig határozottan egy helyben, szoborrá merevedve álltam, egy kórház kórtermének közepén... Ő volt az... ő... ő... ő, aki akkor éjjel... minden előjel nélkül, teljesen váratlanul belépett az életembe, hogy néhány röpke "pillanat" múltán ki is lépjen belőle, és soha többé ne lássam... Akkor éjjel... ő minden nyom nélkül eltűnt... s mikor reggel felébredtem... ráébredvén találkozásunk következményére... egyedül... magányosan... szinte elátkoztam lényét... és eszembe sem jutott... én... nem... nem is gondoltam arra... hogy talán nem önként hagyott magamra... Nem tudtam mit higgyek, mit gondoljak, hát a legrosszabb mellett kötöttem ki... eszembe sem jutott, hogy másról is lehet szó... nem tudtam... én csak... csak... egyedül voltam... megijedtem... féltem... Most pedig itt van! Itt van, és... és... és Tom atya azt mondja... ő... Mark... itt van már... másfél éve! Azóta! Akkor estem teherbe... és ő... azóta itt van... tehát... tehát nem is... nem is annyira biztos, hogy... készakarva hagyott ott egyedül, talán... ha... ő... akkor szenvedte a balesetet, akkor éjjel, akkor talán... talán nem is direkt... nem azért tűnt el, mert akarta... Istenem... édesapám... mit tettél...?! - Úgy szaladt át elmémen a gondolat, szinte csak bámulni tudtam utána. Ez az ember valamiként az utamba tévedt, és valamiért megesett, ami megesett, és gyermekünk fogant, és... és ő most... itt van, és... azóta itt van... és én nem... nem értettem, mi történt... hogyan történt... miért történt...?!
Tom Serafin
Hozzászólások száma :
30
Becenév :
Padre, Atya, Angel
Join date :
2018. Oct. 10.
Foglalkozás :
Pap
Tárgy: Re: A nagy találkozás - Auriel és Tom 2019-07-23, 16:38
A mai nappal megkezdjük közös szolgálatunkat Auriellel a kórházban. Még egy lépéssel közelebb hozva a Mennyországot az emberek világához, amit a rossz és bűn sebe gyötör. Semmiség, gondolnák sokan, de valójában tudom, sokkal több annál. Minden egyes lépés és helyes gesztus számít. Isten mindent lát. A világ pedig túlságosan üszkös. Nem egy hirtelen, nagy csoda kell, hanem hogy kicsiben induljon el az emberiség a növekedés és fény útján. Ahogyan azt mi is tesszük. A rossz sem egy szempillantás alatt telepedett a Földre. Sok-sok ember és démon kitartó romboló megmozdulásai miatt tartunk ott, ahol. Én viszont látom a jót is a világban, erősödik, és ez rajtunk, minden egyes személyen is múlik. Nem várni kell valakire, aki a hősünk lehet, hanem mindennapi hősökké lenni, akár egy, a kómás betegekre áldozott néhány órával, ahogy felolvasunk nekik vagy éppen meghallgatjuk az elfekvőben egy öregasszony utolsó szavait. Ez az igazi, mindennapi harc a gonosz ellen. Persze, továbbra is szívesen lennék ördögűző, hogy közvetlenül is szembe szálljak a rossz erőivel, még is, az a munka, amit most végzek sem kevéssé fontos. Sőt. Nagy eszmékkel lépek be a kórház épületébe, oldalamon a rózsaarany fürtökkel megáldott kismamával, amiből az emberi gyarlóság révén rögtön kisebb "balhé" keveredik. Nem lep meg és nem is ítélem el az ilyen gondolatokért az embereket, hiszen nem vagyunk tökéletesek, mindenki a vágyak és ösztönök kirakója, így merőben álszent dolog lenne. Mellesleg, amúgy sincs jogom vagy okom ítélkezni. Hiszem, hogy mindenki jó a maga módján, csak éppen nehéz az élet, sokszor nem éppen a legjobbat hozza ki belőlünk. Szóval, kivágjuk magunkat a leányzóval a portás és a főnővér karmai közül és már haladunk is gyors léptekkel a megfelelő osztály felé. - Örülök, hogy nem zaklattak fel, az emberek már csak ilyenek. Mondom a vöröskének, elnézően a többieket illetően. Auriel jót kuncogott a kellemetlen szituáción, így tulajdonképpen gond egy szál se. Én pedig már megszoktam ezt. - Ó, ne aggódj, az emberek szeretnek kombinálni, ezért néznek sokan szappanoperákat. Nevetem el magam, hiszen a "fiatal pap bűnbe esik egy ifjú szépséggel" csomószor alap konfliktus az ilyen storykban. Alighogy ezt megbeszéltük, megérkeztünk a kórterem elé. - Csak természetesen. Tanácsolom kis segítőmnek, bár eleinte nem csoda, ha még feszeng. De a kómában fekvők is csak emberek, mint ő vagy én, ha közvetlenül, ismerősként fordulunk hozzájuk, az gondolom biztosan jobb hatással van rájuk és könnyebb is. A szeretet, az üzenet is jobban utat talál. Sorra vesszük az itt lakókat, mindenkit bemutatok és fűzök néhány szót hozzájuk kezdetnek. Az utolsó ágyhoz lépek és a korombeli művész úrról kezdek beszélni. Néha a fiatalembert néztem, olykor a lányra pillantottam a történetet ecsetelve. Mivel a munkámból kifolyólag fokozottan figyelem az embereket, csak hamar feltűnik, hogy Auriel mereven bámulja a férfit. Talán csinosnak találja vagy emlékezteti valakire. Korábban említett egy szeretett fiútestvért hosszú, fekete hajfürtökkel, netán őt idézi fel lelki szemei előtt. Tovább folytatom, de csak míg a lány meg nem szólít elfúló hangon. Abban a pillanatban láttam rajta, hogy gond van. Rögtön oda lépek hozzá - a hosszú lábak előnye - és óvón átkarolom egyik kezemmel, a másikkal pedig a babát, nehogy elgyengültében kicsússzon a kicsi a kezéből. Nem mintha ezt valószínűnek találnám, de biztos, ami biztos, tartom mindkettőjüket. - Semmi baj Auriel, ülj csak le, rendben? Nem kezdem bután traktálni vagy rázogatni, annál jobban tudom hogyan kell viszonyulni az emberekhez ilyen-olyan szituációban. Rögtön kerítek egy széket, amihez oda kísérem lassan és leültetem. Elé guggolok, egyenesen felnézve a leányanya gondterhelt szemeibe. Arcom nyugodtságot, stabilitást sugároz, remélhetőleg ez segít a támogatásában. - Lélegezz mélyeket, minden rendben. Itt vagyok. Kérsz egy pohár vizet? Érdeklődöm, ügyelve, hogy hangom nyugodtan csengjen. Finoman megszorítom a jobb felkarját, hogy érezze, nincs egyedül, a másik kezemmel pedig a kisfia fejét simogatom, nehogy kérdőre vonja anyja figyelmének pillanatnyi hiányát.
Tárgy: Re: A nagy találkozás - Auriel és Tom 2019-08-17, 19:43
Mikor ma reggel elkezdtük a napot... mikor megjelent Tom atya az otthonban... mikor beléptünk a kórház ajtaján... mikor átléptük a kórterem küszöbét... Oly sok kezdet volt a mai napon, és egyik eljöttekor sem gondoltam volna, hogy a végük az lesz, hogy itt ülök majd, és próbálom felfogni, hogy a férfi, aki miatt szinte elátkoztam az emberiséget... ő bizony itt fekszik kómában, s ma alkalmam nyílott rá, hogy ismét találkozzak vele... csak... igazából, kicsit sem úgy, mint legutóbb, és kicsit sem úgy, mint gondoltam, hogy valaha is fogok még... Na persze, ehhez nagyban hozzájárulhatott az is, hogy én eddig azt gondoltam, nem is fogom már sehogyan sem látni többé, mert elment, és nem jön vissza többé... De így lett. Itt van. Vagyis, el sem ment, mert... itt fekszik... végig itt volt... kómában van... öntudatlan... talán sosem épül fel... talán sosem nyitja ki a szemét... itt van... itt... egyedül... és nem a világban éli az életét felhőtlen boldogságban, kötelezettségek és felelősség nélkül... Itt van, és... és itt vagyok én, és itt van Lucius... és... ő nem tudja... Illetve... nem is tudtam, mely gondolat riasztóbb... Ha arra gondoltam, hogy talán hallja, hogy itt vagyunk, vagy ha nem hall semmit?! Vajon, ha hall minket... ha hall engem... vajon felismert?! Vajon emlékszik rá ki vagyok?! Vajon emlékszik rá, mi történt közöttünk...?! Vajon jelentett is neki valamit, vagy csak...? És ha nem hall?! Itt vagyunk, itt van a fia... egy karnyújtásnyira... az ő gyermeke... és nem tud róla... nem tudja... nem látta, nem érintette még soha... és lehetséges, hogy soha nem is fogja...? Megrémített a gondolat... félve tettem fel magamban a kérdést, vajon... mit akarhat mindezzel édesapám?! Mi Isten szándéka, ezzel a sok bonyodalommal és akadállyal, mely az elmúlt idők óta körülvesz engem... minket? Miért teszi ezt velem, Markkal, és... az unokájával, a mi gyermekünkkel?! Mit akar ezzel elérni, mit akar... mutatni, megértetni velünk... mire akar tanítani, vagy miféle teszt ez... vagy büntetés?! Tom vízzel kínált, de én csak megráztam a fejem, hogy nem kérek. - Nincs rendben... - nyögtem ki, s elsőre ezt mind voltam képes összehozni válaszul az atya szavaira. Görcsös idegességgel szorítottam magamhoz kisfiamat, hiába éreztem magam mellett, akár őt, vagy az Atyát, és hiába, hogy Tom szavai oly nagyon igyekeztek nyugtatólag hatni... én csak remegtem, és úgy éreztem, bármelyik pillanatban darabjaimra hullhatok... apró kis kockaforma elemekre, mint az árvaházban az építőkockák, amikkel a kicsik játszani szoktak... - Én... én ismerem ezt a férfit, Atyám, ismerem őt... - rebegtem, lélegzetvételnél alig hangosabban, s szemem le sem vettem Markról... aki eszméletlenül hevert ágyában oly sok ideje... s fogalma sem volt, mi minden történt azóta, hogy ő és én... hogy mi... mi ketten együtt... voltunk... - Ő a... ő... ő Lucius apja... - suttogtam csak, és könnybe lábadt szemekkel fordultam az Atya felé, reá nézve, hogy tekintetemből olvashassa ki, nem képzelgek, s nem vagyok bizonytalan, nem csak... nem csak sejtem, hogy ő lehetett, nem csak hasonlít arra, aki teherbe ejtett... Láthatta, nincs kétség bennem... biztosan tudom, kit látok abban az ágyban... hogy azt az embert láthatjuk ott, aki megváltoztatta az egész létezésemet... aki mindent adott és elvett... mi valaha voltam, mert mennyei világom miatta elveszett, de azzal együtt megszületett bennem az anya... Ami sosem vágytam lenni, s most mégsem adnám vissza semmi pénzért. És eme címet tőle kaptam, ő ruházta reám, ha nem is tudhatta, hogy így volt, s azóta sem tán... mert sosem mondhattam el neki... sosem kérdezhette... ha akarta volna sem... S hogy vajon akarta-e volna egyáltalán? Nem tudom... Vajon... maradt-e volna velem, velünk... ha nem történik vele ez a dolog? Ha nem kerül ide? Érdekeltük-e volna vajon? Akarta-e volna a fiát...? Engem...? Számított-e volna bármit, hogy létezünk...? És én egyáltalán akarnám-e hogy érdekeljük őt...? Hogy köze legyen a fiamhoz...? Nem tudom, és... azt sem tudhatom, módomban fog-e állni valaha, hogy ezt megtudjam... Vajon felébred-e valaha? Vajon tudja-e majd ki vagyok, ha úgy lesz? Emlékszik-e egyáltalán majd, hogy találkoztunk, hogy mi... mit tettünk? Elhiszi-e majd vajon, hogy Lucius az ő kisfia?! Elhisz-e majd bármit abból, amit mondhatok neki? S én hihetem-e, hogyha azt mondaná netán, hogy nem akart magamra hagyni...? Elhihetek-e bármit, mit tapasztalok...? Segélykérőn lestem Tom atyára, nagyon jól jött volna, ha megmondja nekem valaki, hogy most mit is tegyek...
Tom Serafin
Hozzászólások száma :
30
Becenév :
Padre, Atya, Angel
Join date :
2018. Oct. 10.
Foglalkozás :
Pap
Tárgy: Re: A nagy találkozás - Auriel és Tom 2019-08-25, 22:14
Valami nem stimmel. Az egyik percben még boldogan és céltudatosan végeztük a szolgálatot, a másikban, ahogy Aurielre néztem, szinte láttam össze törni a szemeim előtt. Sikerült gyorsan reagálnom és az utolsó ágytól a lány mellé teremnem. Amúgy is hófehérkés bőre teljesen elsápadt, még az ajkai is vértelenné váltak. A kezei pedig jéghideggé. Igyekszem minél inkább a segítségére lenni, hiszen látom rajta, hogy valami rendkívül felzaklatta. Talán sok volt ez az egész neki egyszerre vagy másról van szó? Türelmesen várok, fogom a reszkető leányzó kezét, ahogy kell. Az arcát fürkészem, ahogy elmereng. Rájövök, hogy egyetlen pontba néz. El, a vállam felett. Át lesek a vállam felett, de csak egy pillanatig. Ahogy sejtettem, a zenész az, akit ilyen kétségbe esetten bámul. Nem kell sokáig találgatnom, vörös társnőm megnyílik nekem. Én pedig némán hallgatom a nehezen megszült mondandóját, bármennyire is aggódom érte. Az ilyesmit nem lehet siettetni. És ahogy időt hagyok és melegen mosolygom rá, a szavak szép lassan elő bújnak a szívéből. Szóval ismeri a férfit mögöttem. Türelmesen kivárom, míg felszínre tör mindaz, amit mondania kell. Hazudnék, ha azt mondanám nem ötlik fel bennem ezernyi kérdés, de mind egy szálig el hessegetem őket. Hiszen nem többek, mint ösztönös emberi kíváncsiskodás. Ennek pedig nincs most helye itt. A fiatal anyukának szüksége van rám, támogatnom kell és ezt is szeretném tenni. Az életemet az emberek szolgálatának szenteltem. Ő az első és a kisbabája. A kérdéseim várhatnak, akár örökre eltemetve. Mert valójában nem fontosak. Az emberi kapcsolatok és a lélek az, ami számít. Egyszeriben krokodil könnyek buggyannak a bájos baba arcon és ekkor fordul csak felém. Én eddig is rá néztem, ég kék íriszeink találkoznak. Rossz így látom, hogy szenved. Még ha tudom is, a szenvedést nem lehet kiiktatni az életünkből. Éppen elő halászok egy csomag papír zsebkendőt a zsebemből, mikor kimondja, ki is az a jóképű fickó ott, az ágyon. Nem más, mint a kis Lucius apukája. Úgy gondolom, ő volt az első férfi az életében. Hiszen olyan fiatalka lehet még, csoda ha nem csak Európában számít nagykorúnak, hanem itt is. Bár, sose kérdeztem és jómagam is elég kölyök képű vagyok, Aurielt még is fiatalnak érzem. Játékos, mint egy nagyra nőtt kislány, persze, ha a fiáról van szó, olyan komoly, mint a legtökéletesebb, rutinos anya. Mark, a hegedűművész nagyon sokat jelenthet neki. Mély nyomot hagyott benne. Hogy ez már a terhesség előtt is így volt-e, azt nyilván nem tudhatom. Sosem faggattam őt a múltjáról vagy a teherbe esésének körülményeiről. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Nem ítéltem el őt egy percig sem. Megértem. Amit tett, szerelemből tette. Látom az arcán, ahogy a kicsi apját nézi. Az ilyen gyermek nem lehet bűn gyümölcse, bármit mondanak is az ilyen esetekről a dohos szabályok. Ha egy fiatal lány annyira szeret egy férfit, hogy neki adja az ártatlanságát, vállalva annak minden kockázatát, az csak valami tiszta és szép lehet. Az odaadás, önfeláldozás, a szeretet igaz megkoronázása. Hiszen Jézus mondta, a szeretet a legfőbb parancs. Hogy is titulálhatná bárki "paráznaságnak" ezt az őszinte és érzelem dús tettet? És ki mondja, hogy nem Isten akaratából fogant ez az élet Auriel szíve alatt? Ő nem mondott le a házasságon kívül fogant kis életről. Vállalta a szerelmét és az elsőszülöttje szeretetét. A többség talán egy vétkes asszonyt lát benne, de én inkább egy hétköznapi szentet, rőt hajfürtökkel szőtt glóriával. - Nagyon elfáradhattál. Mára ennyi izgalom éppen elég. Haza viszlek. Az otthonban kipihenheted magad és átgondolhatod, hogyan tovább. Mark nem megy sehová, bármikor bejöhetsz hozzá, ha szeretnél. Ha szeretnéd, ott alszom ma veletek. Végül megszólalok, ahogy az angyali arc tanácstalanul néz felém. Kellemes, mély hangommal összegzem mindazt, ami felmerült bennem és valóban az ő érdekeit szolgálja. Lassan felállok és finoman őt is erre buzdítom. Talán még maradna, de az most nem hiszen, hogy túl jót tenne a babának vagy neki. A jövőben szívesen elhozom még, ha szeretné vagy akár egyedül is bejöhet. Most azt lenne a legjobb, ha aludni tudna, bár az túl szép lenne. Én minden esetre megteszek minden tőlem telhetőt. Vigyázok a fiára vagy meghallgatom, ha éppen arra van szüksége. Útközben vagy haza érve megbeszéljük. Ez a nap meglehetősen fárasztó lehetett neki.
Tárgy: Re: A nagy találkozás - Auriel és Tom 2019-09-26, 23:29
Istenem... Azt kívántam, bárcsak valaki megmondaná nekem, hogy mit tegyek most... Az Úr az utamba sodorta ezt az embert... és ő elvitt engem egy utazásra, egy olyan utazásra, melynek végén édes kisfiam várt... aki valami csoda folytán erre a világra teremtetett, pedig biztosan nem ez volt a terv... Édesapám mindent olyan szépen eltervezett, de néha nem értem, mi miért történik, mit miért tesz, vagy akar... A gyermekem is ilyen volt. Ő úgy döntött, foganjon gyermekem, és hála neki, épen és egészségesen a világra is jött... de akárhogy is szeressem őt, félek... félek, hogy ennek még meglesz az ára... és félek, hogy fiam fizet majd az én bűneimért... Hiszen angyal vagyok... megvannak a szárnyaim, apa nem vette el... pedig biztosan megbüntet majd amiért tettem, amit tettem, amiért hagytam, hogy egy ember elragadja a szívem, és az ártatlanságom is, egyetlen éjjelen... egy varázslatos éjjelen... Kell, hogy legyen oka... Bárcsak csupán rossz előérzet volna. Bár rosszul érezném, hogy ennek lesz még valami rossz vége... valami lecke... valami büntetés... valami, amit én érdemelnék... Sokszor gondolkodtam már ezen... de végül mindig annál a gondolatnál lyukadtam ki, hogy apa... ő... ő a "Mindenség"... mindenek atyja, és mindennek a teremtője... a legdrágább lény, a legszeretőbb teremtmény széles e világon... aki nem tenné meg, hogy bántja a fiam, mikor ő semmi rosszat nem tett... őt, aki ártatlan, tiszta, és jó... és... a legdrágább nekem az egész áldott világon...! Ma pedig... ahogy megpillantottam Markot a kórteremben, az ágyon, eszméletlenül... megijedtem... több okból is... Többek között azért is, mert ez azt jelentette, hogy talán... mégsem hagyott el bennünket... engem. De... közben az is eszembe jutott, hogy én oly' buzgón imádkoztam, mindeddig azt hittem, elment, magamra hagyott, és kértem Istent, hogy egy nap... kapja meg méltó büntetését, amiért elhagyta gyermekét, amit pedig egy apának sosem szabadna megtennie, csak... csak ha kényszerítik... talán még akkor sem... De most... kiderült, hogy ő sem biztos, hogy el akarta hagyni... talán... talán mégsem akarta... nem tudhatom... én nem... csak Isten... Isten, aki mindent tud, s aki mindennek ura, és eldöntője... és én arra gondoltam, mi van, ha Isten akarta, hogy Marknak baja essék... mert én kértem, hogy büntesse meg... pedig meg sem érdemelte... És bár édesapám ezt tudta, mi van, ha mégis megtette, hogy ezzel tanítson meg rá, nem kérhetek ilyet, nem kérhetek rosszat másra...?! Hisz most is... talán... az is lehet, hogy egy ártatlanra kértem... De... arra is gondoltam, mi van, ha Mark állapota... épp... a mi büntetésünk... nem csak az enyém, mindkettőnké...? Mert ő elragadta szívem... és én neki adtam... és tettünkből egy új élet sarjadt... Lucius... aki bűnben fogant, s bűnömből született... és akiért bűnhődnöm kellene... Mi van, ha Mark azért beteg, azért érte baj, amit mi tettünk?! E gondolat pedig úgy, de úgy fájt... hiszen én... én vagyok, ki igazán bűnös... Mark... Mark is, de... én... én vagyok, aki angyalként hagyta magát elragadni, én vagyok, kinek igazán bűnhődnie kellene... én... és... Marknak... neki meg kellene látnia a fiát... látnia... kellene őt... a mi pici angyalunkat... joga van, hisz az édesapja... kellene, hogy megérinthesse, hogy tudhassa, egyáltalán, hogy létezik... Nehezen bár, de engedelmeskedtem az Atya segítő mozdulatának, felálltam a székről, melyre ugyancsak ő segített leülnöm. Reá pillantottam hálásan, és bólintottam egy aprót, hogy menjünk... el is indultam vele kifelé, ám az ajtóban megtorpantam... Intettem egyet, hogy kérek még egy pillanatot, s bár nem éreztem a legbiztosabbnak lábaimat, de mégis odasétáltam Mark ágyához, és lenéztem reá. Arca olyan sápadt fehér volt, mint a fal... Mély lélegzetet vettem. Azután lehajoltam óvatosan hozzá, közben Luciust szorosan magamhoz ölelve. - Kitalálok valamit... meg fogsz gyógyulni... - suttogtam bele a fülébe, és egy pillanatra elbódított bőre édes, varázsos illata... ettől hamar fel is egyenesedtem, mert megijesztett... Ahogy felegyenesedtem, Lucius ragacsos kis ujjacskái közül kisiklottak Mark hajszálai, melyeket ő elkapott, míg odahajoltam az apjához... Persze, hisz mostanság mindig mások hajába kell markolnia, nyálas kis ujjaival, ha nem épp a ruhájukat tapicskolja össze... Az én édes kis rosszaságom, azt hiszi, vicces... habár kicsit tényleg vicces... Megcsókoltam pici fiam homlokát, és megsimogattam orcáját, majd még mindig szorítva őt magamhoz, visszamentem Tom atyához, hogy hagyjam magunkat hazakísérni... és azt reméltem, közben... közben kitalálok valamit... akármit, bármit... Csak az volt a baj, nem tudtam mi segíthet, ha apa hozta ide Markot, ha ő juttatta ebbe az állapotba, akkor ki és mi is segíthetne, ugyan, hogy meggyógyuljon, s megtudhassa, hogy van egy fia, én pedig megtudhassam, vajon a kóma előtt is el akart-e hagyni engem...? De... ahogy a kórház épületéből kiértünk, igazándiból már volt egy ötletem... kósza ötlet volt, de... ötlet. Egy ötlet, mely talán abban is segíthet, miként láttathatnám meg "valakivel" azt is, hogy márpedig szükségem van rá, és azt is, hogy márpedig ő még mindig az a jóságos, tiszta, ragyogó lény, aki egykor volt, s aki a világom nagy részét kitöltötte szeretetével, egész, Lucius előtti életemben... Ezért azt terveztem, hogy otthon hagyom az Atyára kisfiamat, és én... én ma délután meglátogatom azt, akit már hónapokkal ez előtt is kellett volna talán... a bátyámat, az én drága Luciferemet...
Kezdőlap
