Auriel & Michael - Bővült a család...

Amikor a baba nem alszik... állítólag jó módszer, ha az ember sétálgat vele, dúdol neki, táncol, esetleg ringatja... Természetesen az én kicsi fiam ezekre mind immunis volt, miután lement a nap... Csendben volt, elvolt, de nem aludt. És így persze nekem sem volt szívem őt letenni, a bölcsőjében hagyni, és aludni menni, vagy elfoglalni magam valamiként nélküle... nem... általában inkább fogtam őt, meséltem neki, vagy... vagy akármi, csak hogy szórakoztassam mindkettőnket, ha már aludni nem alszunk úgysem...
Kivétel volt, hogy letegyem ágyacskájába, ha másutt netán szükség volt rám például. Esetleg, amikor valamelyik gyerek felébredt, kért valamit, vagy ha akár a kisebbek közül valamelyik sírt. Ha ilyesmiről volt szó, akkor Luciust a bölcsőben hagytam, és elhagytam a szobát, hogy megoldjam a problémát. Általában nem is volt ezzel baj...
De... ha sejtettem volna, ha csak... kósza megérzésem lett volna, hogy a mai este más lesz, egyetlen pillanatra sem hagytam volna magára fiamat... semmilyen körülmények között sem...
Az egyik kis legényke szomjasan ébredt, adtam hát neki inni egy kis vizet, azután visszatereltem ágyába, felszólítottam, hogy csak csendesen, fel ne verje szobatársait, azután jó éjszakát kívántam neki, és magam is visszaindultam a szobámba.
Már az ajtón fordultam be, mikor rájöttem, hogy baj van... egészen addig nem éreztem semmit, nem éreztem bajt, veszélyt... pedig azt mondják, egy anya érzi... nekem is kellett volna, s nem tudom miért nem éreztem... vajon miért nem éreztem, hogy testvérem itt van...?!
- Michael... - szaladt ki számon az elhaló felismerés... első pillanatban megremegtek lábaim, gyomrom összeszorult, kezem az ajtófélfába mart, arcomból kifutott a szín... de egy pillanat alatt hátrahagytam az ajtót, fürge léptekkel siettem oda hozzá, megkerültem, és máris a fiam vizslattam szemeimmel...! Végigfutott rajta pillantásom, azzal egyidőben pedig kezem is apró kis mellkasára simult... Nem is haboztam, felemeltem őt, és szorosan ölelve magamhoz, hagytam, hogy kicsi, nyálas ujjacskáit hajam tincseibe gubancolja. Végigsimítottak ujjaim vékony szálú kis haján, miközben meleg fejecskéjét a mellemre ejtette.  
- Michael, mit csinálsz itt...?! - kár is lett volna tagadnom, hogy megijedtem jelenlététől... ahogy az éjszaka közepén a fiam fölé magasodott... a legrosszabbtól féltem, habár megátkoztam volna magam a gondolatért is, hogy azt tudom hinni, bátyám bántaná a gyermekem, mégis... ahogy állt itt... semmi másra, csak arra tudtam gondolni, bűnöm miatt áll itt most, és fiamért jött, vagy hogy semmissé tegye vétkem... Rettegtem, és csak fiam meleg, eleven testecskéje tudott kísérletet tenni arra, hogy szívem aggodalmas, szapora ütemét csitítsa kissé... azt nem állítom, hogy sikerült is neki... egyelőre legalábbis biztosan nem...
- Kérlek, mond, hogy nem tettél vele semmit! - hangom részben követelődző, de annál is inkább riadt volt, sem levetkőzni, sem mulasztani nem sikerült félelmem, jelenléte kapcsán... habár szívem egy nagy csücske örülni akart, mert itt van, mert látom őt... hisz oly' nagyon rég volt már... annyi minden történt azóta... és most itt van... és úgy megöleltem volna, de ha csak eszembe jutott, hogy Luciust kezeim közül kieresszem, vagy az ő kezei közé eresszem... úgy éreztem, belehalnék, ha megtenném... ha csak esély volna rá hogy az én édes kicsi lelkemnek bántódása essék...

Tudom, ez részemről tiszteletlenség, tisztában voltam vele, hisz ő az idősebb, a hatalmasabb... mégsem hajtottam neki térdet, és nem is hajoltam meg előtte, szemvillanásnyi időre sem vettem le róla a tekintetem, még ha tudtam is, hogy ha akarna egyetlen pillantásával a földre kényszeríthetne harcképtelenül... nem mintha egyébként olyan harcra képes volnék... hisz sosem voltam olyan, most pedig még gyermekem is oltalmaztam ölelésemben...
- Másfél éve nem láttál, és mindössze annyi mondandód van számomra, hogy nehezményezed, amiért nem hajlongok s térdeplek előtted, ez aztán a testvéri szeretet, bátyám, én is igazán örülök, hogy épségben viszontlátlak... - magam is meglepődtem, hogy felvágták a nyelvem, és bár nem gondoltam, hogy Michael eltűri majd, mégsem szívtam vissza, vagy kértem érte bocsánatot... akárhogy is féltem tőle, jelenlététől, és erejétől... fájt, amiért a megvetésen túl semmi mást nem éreztem felőle irányunkba sugározni... Bár, azt aligha tudtam volna megtippelni, vajon kit vet meg jobban, a karomban levő ártatlan kisdedet, vagy engem, mert megteremtettem őt...?
Persze félve nyeltem egyet szavait hallgatva... de, még ha lesújtottak is azok, és félelmem torkomba nyomta szívemet... nem szemtelenkedtem tovább, csupán megmutattam egy bő pillanatra... ahogy szárnyaim kilibbentek helyükről, és széttárultak teljes szélességükben mögöttem. Épp olyan épek voltak, mint bármikor létem során. S bár nem tudom ezt minek köszönhettem, mégis így volt... de eddig még nem mertem arra gondolni, hogy édesapánk talán nem tartja akkorának vétkemet - bezzeg én magam és a jelek szerint bátyám is -, hogy emiatt elveszítsem őket. Inkább arra gondoltam, elvételük helyett valami mást tartogat számomra... bizonyára meglesz az ára fiam létezésének...
Nem tehetek róla, ahogy felvetődött csupán a lehetőség is, hogy ha akarná, már nem élne a fiam... szememet könnyek lepték el, és arcomon is rögvest végiggördült néhányuk... a puszta gondolatra is jobban szorítottam őt magamhoz, hisz olyan érzés fogott el, mintha ő volna a szívem, és éppen kitépnék a mellkasomból... én pedig semmi mást nem akartam, csak visszaszuszakolni a helyére...
- Nem bánthatod őt, nem engedem! Ha valakit bántani akarsz, bánts engem! Ne őt! - tört ki belőlem sírva a válasz, és fogalmam sincs honnét jött megint eme szemtelenség, de mégsem tudtam visszafogni sem... Talán ilyen hatással van rám az emberi világ, vagy a félelem... vagy hogy gyermekek közt élek, kiknek nincs sem apjuk sem anyjuk, aki megtanítsa nekik a helyes viselkedést... s az ember akarva-akaratlanul is eltanult tőlük dolgokat... Én pedig, bár mindig is cserfes és zabolázatlan voltam - igaz, sokszor nem is mondtam ki mindent, amit gondoltam -, de tény, hogy Michaellel sem szálltam még soha szembe... ez idáig... Mondjuk, ez idáig gyermekem sem volt még soha...
Lélegzetem visszatartottam, ereimben mintha szinte tömörré fagyott volna a vér, úgy éreztem magam közelségére... s ezen parancsa sem segített, sőt mi több, csak még rosszabb lett... émelyegni kezdtem, szédültem, tagjaim remegtek... és folyamatosan azon járt az eszem, miként futhatnék el, úgy, hogy ne kapjon el egyetlen másodpercen belül, hogy aztán erővel téphesse ki karjaimból gyermekemet, ha akarja...
Nagyot nyeltem kiegészítése hallatán... és remegőn, suttogva feleltem csak...
- Esküdj édesapánkra... hogy nem bántod őt...! - hangom megtört, elvékonyodó volt, s könyörgőn, rettegve meredtem felfelé testvérem szemeibe, de míg nem esküdött meg nekem, nem adtam a gyermekem, csak akkor tettem eleget kérésének, ha kimondta... anélkül nem... anélkül nem, akárhogy is parancsoljon rám...!
Idegesen szemléltem, ahogy tartja a babámat, próbáltam úgy a kezébe adni őt, hogy könnyebben és ügyesebben tudja tartani... Őszintén, fogalmam sincs mennyiszer tarthatott babát a kezében eddigi léte során... akár az is lehet, hogy ez az első alkalom, s nem akartam megnehezíteni a dolgát...
- A neve Lucius. Mert ő a fény, mely beragyogja életem... - mondtam, és rettegőn, szeretettel simogattam meg pici fiam apró kezét, de ő nem törődött velem e percben... ő bátyámat nézte, gyönyörű és kíváncsi kék szemeivel, és hatalmas fogatlan vigyorral az arcán. Azt hiszem, ő valamiért kedvelni kezdte Michaelt... bár bevallom, számomra rejtély volt, hogy miért... én jelenleg, akárhogy is szerettem testvéremet, jobban rettegtem tőle, mint amennyire szerettem...
- Ő a mindenem, Michael, ő... ő az életem! Nem érdekel, hogy velem mi történik, amiért bűnt követtem el... hidd el, tudom mit tettem, és nem volt szándékos, nem akartam bűnbe esni, csak... csak megtörtént... nem tudom hogyan, csak... csak így történt... de... de a fiam ártatlan, ő nem tehet semmiről! Én tettem, amit tettem, de ő nem követett el semmi rosszat! Ő csupán... ő csak... ő csak létezik...! De ő egy csoda, Michael, egy igazi csoda! Hát... hát te nem látod, ahogy a szemébe nézel...?! Ha elég mélyen nézel bele, meglátod benne az élet értelmét...! A világ leghatalmasabb csodáját! Az élet igazi erejét...! Apánk legcsodásabb alkotását...! Amikor olyasvalakit tarthatsz kezedben, aki vér a véredből...! Ő nem... nem csupán valaki fejében született meg, nem csak úgy lett egy csettintésre... ő... ő az enyém...! Ha kell... ha kell, meghalnék érte, Michael, meghalnék, csak hogy neki ne eshessék bántódása! Nincs a világon, sőt azon túl sem semmi, amit meg ne tennék érte! El tudod képzelni ezt az érzést, mond...?! - szenvedéllyel vettem védelmembe kisfiamat, félve... remélve... sírva bízva benne... hogy testvérem megtartja magában hitem, bizalmam... s nem árul el... nem veszi el tőlem... az egyetlent, ki e percben igazán fontos volt nekem, és akit úgy éreztem, már sosem fognak tudni megelőzni szívemben... sem Michael, sem Lucifer, egyetlen testvérünk sem... még szüleink sem... senki... mert ő... ő Lucius... ő az én fényességem... az egyetlen igazi fény, aki nélkül nem tudok és nem is akarok élni...!

Láttam. Láttam testvérbátyám szemeiben a csalódás fekete fényét... Tudom... ő is csalódott bennem, ahogy én magamban, másfél évvel ez előtt... bár... én akkor mindenkiben és mindenben, hisz ők mind... mind magamra hagytak... én bűnt követtem el, ők pedig elhagytak engem... egymagam voltam a sötétben, bűnöm súlya alatt nyögve, féltem, és nem tudtam mit tegyek, mihez kezdjek... Testvéreim, családom helyett, emberek álltak csak mellém. Kósza, jólelkű halandók, kik csupán egy megesett leánynak láttak... fogalmuk sem volt, mi és ki vagyok... és milyen nagy is valójában vétkem... Nem csupán egy elszökött, megesett gyermek volnék, nem... arkangyal vagyok, ki elszökött a Mennyeknek országából, és nem csak hogy kiűzött testvére nyomába eredt, de aztán még bajba is került... A "bajt" pedig kihordtam, elneveztem, táplálom, nevelem... s, ami a bűneim közt talán a leghatalmasabb lehet... hogy még szeretem is. Szeretem őt... őt, kinek léteznie sem szabadna, kinek élnie nem lehetne, mégis... most itt fekszik karjaim között, és anyjaként gondol rám. Mert az vagyok. Az vagyok én. Az anyja.  És bűnöm nem megbocsátható, tudom jól... mégis... ha reá tekintek, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy bármi is járjék nekem ezért a tettemért, megérte... megfizetek én bármekkora számlát, csak ő élhessen boldogan, békében és biztonságban...!
Milyen kár is, hogy amióta csak testvéremet megpillantottam a szobánkban, gyermekem közelében állva, csak arra tudok gondolni, hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó nekünk...
És azt hiszem, ezért sem ereszkedtem térdre, vagy hajtottam fejet előtte... mert... ha vesznem kell, ha a Pokolba taszíttatok, legalább emelt fővel tegyem, ne úgy, hogy az látsszon rajtam, bánom fiam létezését. Mert nem bánom, hogy ő van nekem! Egy cseppet sem!
Michael csendre intett engem, s parancsa hatására szívem megremegett, gyomrom összerándult, és éreztem, ahogy egy forró könnycsepp végiggördült orcámon, s megpihent államon egy pillanatra, mielőtt lehullott gyermekem apró kezére.
Fájt, mintha nem létező lelkembe mart volna a hangja, haragja, csalódása megszilárdult valója, pedig ezek közül semmi nem volt lehetséges, csupán bennem élt az érzés... se lelkem nem volt, se bátyám nem ért hozzám egyetlen ujjal sem.
Mégis olyan érzés volt, mintha megütött volna legalábbis... Egészen addig, míg tovább nem fűzte számomra mondandóját, és azt nem kezdtem érezni, hogy én szeretném őt megütni... pedig én sosem voltam verekedős, sem harcolós, soha egy ujjal sem bántottam még senkit... soha, de soha, de soha...
- Hogy... hogyan tehettem meg ezt Atyánkkal? - ismételtem meg kérdését, és hangom remegett, az elfojtani igyekezett haragomtól, mely szívemben lángra gyúlt, és fájdalomérzetemmel lejtett ördögi táncot bensőmben. - És hogy neked... neked milyen érzés?! Komolyan kérdezted ezeket...? Akkor hát hadd kérdezzem meg bátyám, szerinted... nekem milyen érzés volt, amikor kitaszítottátok Lucifert a Mennyből, és még csak el sem köszönhettem tőle?! Mikor a Pokolba taszíttatott, ahol még csak látni sem láthattam?! Milyen érzés lehetett nekem szerinted, nélküle, ezredéveken át, köztetek, kik létezésem kezdetétől fogva kevesebbnek tartotok magatoknál?! S milyen lehetett, amikor megtudtam, vajon, hogy Lucifer már évek óta itt él a Földön, az emberek között?! Itt, ahol láthatnám őt én is, annyi sok év után! Milyen érzés lehetett nekem, hogy ezt ti nyilvánvalóan mindvégig tudtátok Atyánkkal, csak nekem felejtettétek el elmondani?! És milyen érzés lehetett vajon nekem, mikor itt álltam a Földön, emberek közt, csupa idegennel körülvéve, egy olyan helyen, ahol azelőtt sosem jártam még?! Féltem, bátyám, és egyedül voltam, így éreztem magam! Így történhetett... hogy egy ember kedves, szerető érintései közt kerestem a megnyugvást, a biztonságot, amit tőletek évezredeken át nem kaptam meg! Igen, bűnt követtem el, igen, egy ember karjai közé keveredtem, hát vess meg érte, megérdemlem! De mielőtt énrám kezedet akarnád emelni, nézz a tükörbe, bátyám, és mond, hogy a te lelkiismereted tiszta! Mond, hogy nem érzed, hogy ti kergettetek azok közé a karok közé, ahol igen, én estem aztán bűnbe, de a ti kezetek is benne volt, mindnyájatoké, kik megtagadtátok tőlem, mi a legfontosabb volt nekem létezésem kezdete óta! A szeretetet! Hát most tessék, vessetek meg érte, mert a létezés valamiért megajándékozott egy gyermekkel, kit szívemből szeretek, s ki szívéből szeret engem! Vess meg érte, üss, ha attól bűntelennek érzed magad e történésben! - mondtam, és mondtam a magamét, dühösen, fájdalommal... hitetlenkedve önnön kifakadásomon, ahogy tán legfélelmetesebb testvéremmel szájaltam éppen... de nem hátráltam, és nem sütöttem le szemem, nem térdeltem le, és nem is hajoltam meg... Ha ennyit jelentek neki, hát tessék, üssön meg! Ha ily mocskos, s megvetendő lény lettem szemében, mitől szívem, úgy érzem, darabokra szakad, hát üssön csak meg, bosszulja meg tetteim, hibáim... tegye, mit szíve súg neki!
Én nem sajnáltam a könnyeimet, mindegy volt, mit mondott rájuk Michael. Az, hogy őt nem hatotta meg? Mit számít, hiszen nem azért hullattam őket, hogy őt meghassam, nem érdekből, hanem érzelmeim okán hullattam őket... mert én... igenis éreztem... éreztem, és nem szégyelltem hogy érzek! Tudom, ez számukra mindig is förtelmes egy szokás volt, hogy én ily mélyen éreztem mindent, és minden elképzelhető érzelmet, mi csak megadathatott nekünk fenn a Mennyben, de... kedvükért sosem rejtettem el őket, még ha az is igaz, sosem sírtam semmiért úgy odafenn, mint ahogy teszem ezt úgy, ahogy, mióta idelenn élek... ám nem is éreztem megközelítőleg sem annyi mindent, és olyan erővel ott fenn, mint idelenn... azóta, hogy valóban élek, és.. azóta, hogy gyermekemért felelek. Nem feleltem. Igen, értettem tekintetét is, még mielőtt kimondta volna, már akkor is. Megvetett. Árulónak, hitszegőnek tekintett... igen... éreztette, el is mondta... nem is értem... miért hittem még benne... miért bíztam még szavában... hogy nem bántja gyermekemet...
Vagy mégis...
Hiszen a testvérem... akit szerettem, mióta létezem... és fogok is mindörökké, akármilyen mélyen is éljen szívében irántam a megvetés... akármilyen mocskosnak is tekintsen, akármilyen bűnös, undorító lénynek, akkor sem tudok megszűnni őt szeretni... s nem is akartam, nem is fogom ezt akarni... mert mindegy mit mond, mit érez irántam, és mily nagyon fájnak, dühítenek szavai, vagy tettei, akkor is... a bátyám, és mindig szeretni fogom őt!
Megkaptam végül, mit kértem... megesküdött, hogy nem árt gyermekemnek, így pedig én is megtettem neki, amire kért, átadtam a fiam, hadd szemlélje meg saját kezeiből őt... Őszinte szívvel reméltem, hogy valóban, csupán ennyit kíván tenni gyermekemmel... és nem árulja el bizalmamat.
De csak néztem, és néztem őt... ahogy szívem kiöntöttem eléje, minden bizodalmam testvéri viszonyunkba öntve, szívébe, lényébe... kit egész életemben tiszteltem és szerettem... mert tudnia kellett... igenis tudnia kellett, mi vagyok én, ki vagyok én, és miért lettem ezzé. Hogy ki áll előtte igazából. És hogy kicsoda, micsoda Lucius! Hogy nem egy... szörnyszülöttet szeretek, nem... nem valami szégyellnivalót! Ő a kisfiam! Az életem értelme, a mindenem! Ő az... az nekem, ami édesapánknak az egész világ! A legcsodálatosabb dolog, amiért valaha feleltem, amit valaha létrehoztam, a semmiből! Ő az! Az enyém... és... ha gyűlölni akar minket, megvetni, elítélni... csak... tudja akkor, tudja az igazat meg, és... lássa, mik vagyunk! Lucius és én! Ha valaki érdemes a rosszra, a büntetésre, az én vagyok, és nem a fiam! Lucius tiszta, tisztább, mint bármi vagy bárki a Föld talaján, az égben, vagy akárhol másutt... Ahogy minden gyermek a világon!
Néztem bátyámat... és hitetlenül láttam... ahogy szemei nedvesebbé váltak az átlagosnál... ahogy ajkai finom mosolyba húzódtak... és éreztem, mint remeg meg a szívem a látványtól, de most nem félelmemben... Csupán csak arról volt szó, hogy nem hittem volna, hogy valaha effélét láthatok majd... vagy egyáltalán megtörténhet ilyesmi... hisz... Michael egy perce még elítélt... megvetőn lesett rám... s most... olyat tett mégis, mit létezésünk során még nem látott tán tőle senki, tán nem is tett ilyet soha... ő mégis... bekönnyesedett szemekkel, kis mosollyal az arcán nézett le az én félvér fiamra...
- Oh, Michael... én tudtam... tudtam, hogy a te szíved nem lehet a gyűlöletesség otthona, te ahhoz túl jó, túl nemes vagy... - fakadtam ki, s azzal nem is haboztam, félelmeim, haragom hátrahagyva, szökkentem egészen közel hozzá, és kezeimmel átkaroltam erős testét, s általa fogott gyermekemet is. Megérkezése óta... most szégyelltem csak magam igazán, és most is azért, mert az előbb még oly tiszteletlen voltam irányába...

Bátyám úgy állt ott előttem, akár egy kőszikla. Egy olyan félelmetes szikla, mely egyik pillanatról a másikra, könnyedén agyon nyomhatna. Olyan gyorsan okozhatná végem, hogy valójában észre sem venném, máris vége volna. És pontosan ez... ez az a kisugárzása, amit mindig próbáltam megszínezni... mint festék az üres vásznat... De sosem hagyta nekem. Nem tudnám megmondani, vajon kizárja magából, vagy elzárja magában az érzéseket, hogy ilyen... üresnek hasson ezáltal? És vajon... valóban hisz abban, hogy így jó élnie, vagy csak édesapánk parancsai tették ilyen sziklaszerűvé?
Én hittem abban, hogy Michael jó... és hogy jót akar a világnak... csak abban nem voltam biztos, vajon ha választania kellene a világunk "megszokott rendje" és köztünk, a testvérei közt... melyik mellett döntene? A megszokott világ, vagy Lucifer? Azt már tudtam... a világot választotta... réges-régen. És... a világ vagy én? Azt gondoltam, inkább őrizné meg a világot olyannak, amilyen, és hagyna elveszni engem is, mint hogy a világ megváltozzon, s én megmaradjak neki...
Csak azzal nem számolt, hogy néha a változás jobb, mint megőrizni valamit, olyannak, amilyen. Én már csak tudom... én is sokat változtam, ezredéveken át ugyanolyan voltam, de Lucifer miatt változni kezdtem, mikor eljöttem otthonról, mostanra pedig... Anya vagyok, hát kell ennél nagyobb változás? Mindegy, hogy mi van a mérleg másik oldalán... sosem választanék mást, csak a fiamat. Nincs a világon semmi, s nem is lesz soha, ami fontosabb lenne nála!
- Büszkeségének? - ismételtem meg a szót, de legalábbis úgy, mintha csípné a nyelvem a puszta kiejtése is. - Bátyám, mond... a sok-sok év alatt... amit megéltünk, azóta, hogy kivetettétek Lucifert a Mennyből... volt csak egyetlen pillanat is, mikor elgondolkodtál... úgy igazán... hogy miért tette? Próbáltad valaha... az ő szemszögéből nézni az eseményeket? Vagy... mondok egy még merészebbet, felmerült benned valaha, hogy igazán... úgy, mint testvére, aki szereti... megkérdezd tőle... hogy miért csinálta? Próbáltad valaha megérteni őt...? Érezni... amit ő igazából érzett? Mert nem a büszkesége volt az ok, ezt elhiheted nekem! Lucifer annál... sokkal érzőbb lény, mint hogy büszkeségből a családja ellen menjen! - állítottam makacsul, és tekintetem kemény volt, elszánt. Sokunkat számba véve... Luciferrel hasonlítottunk egymásra a leginkább. Lucifer talán nem szereti beismerni ma már, de számára is épp annyira fontos a család, mint nekem, és... tudom, sosem szerette, ha kihasználták, ha akképp kellett élnie, miként a szíve ellenezte... Az érzelmei épp olyan erősek tudtak lenni, mint az enyéim. És ha úgy érezte, hogy bántották, gúzsba kötötték... hát ő lázadozott... harcba szállt... nem tűrt némán...
- És az talán nem az ősi egyensúlyt megbolygató esemény, hogy a fény gyermekét a sötétségbe zártátok? Hogy az egyiket közülünk, ki segített a ma ismert világot létrehozni, börtönbe zártátok? Mert... te nem láttad, mit tett Luciferrel a Pokol, bátyám! A tetteitek... jóvátehetetlen sebeket ejtettek a szívén... A Pokol minden borzalma... Lucifer dühének és fájdalmának... a magányának eredménye! Tökéletesen megértem, hogy az a tiszta... szeretetreméltó... jóságos lény, akit én a bátyámként ismertem benne, nem bírta tovább, és ide menekült a Pokolból. Számomra, első pillanataiban ez a hely is pokolinak hatott... de ma már értem, miért maradt itt Lucifer. Ahogy azt is, miért szereti Atyánk olyan nagyon az embereket. Mert talán hihetetlen ez számodra, Michael, de a Menny is lehet pokoli... ha csupa olyan lény vesz körül ott, akik többre tartják magukat nálad, akik épp csak nem talán meg is vetnek, és elvárnák, hogy úgy élj, és cselekedj, ahogy szíved szava ellen való. Minket Isten tőletek különbözőnek teremtett, nem tudom miért, ha aztán e tény miatt is lettünk elítélve általatok, s lázadónak bélyegezve... de idelenn... rájöttem, bátyám, hogy a sokszínűség gyönyörű... és a megértés, az elfogadás, erények, melyeket néhány testvérem is igazán magáévá tehetne... így nem szégyellem már magam, mert más vagyok, mint például te. És remélem, Lucifer sem szégyelli valódi énjét, amely különbözik tőletek, többiektől. Mi érzünk, Michael, és akarunk is érezni! És ha emiatt bűnösök vagyunk, anomáliák a világ rendjében, akkor talán a világgal van a baj, és nem velünk! - Szenvedélyem nem ismert határokat. Nem akartam leállni. Nem akartam hazudni, vagy titkolózni. Nem akartam tisztelettudó lenni, csak azért, mert a bátyám, ha egyszer nem érdemeli meg a tiszteletem, mikor ilyeneket mond nekem! Színeket akartam festeni Michael szürke kifestőkönyvébe, ami őkörülötte volt a világ. Habár, szinte egészen bizonyos lehettem benne, nem fogja látni a színeket, amiket eléje festeni próbáltam, de akkor is... megpróbáltam. Talán megvet majd értük, sőt, biztosan... talán rendre is utasít, de atyám szerintem nem arra teremtett, hogy feladjam, hogy megadjam magam! Talán nem is arra, hogy olyasféle nézetek és vélemények ellen küzdjek, miket ő ültetett bátyám elméjébe, de... dehát, mit tehetnék, ha egyszer bátyám szavai szívem szavai ellen valók?!
- Tudod, bátyám, amikor ilyeneket mondasz nekem... eltöprengek, vajon érzel-e a szívedben... igazi... mélyről fakadó... valós szeretetet is irántunk, akik a családod vagyunk, vagy csak azért szeretsz bennünket, mert Atyánk így akarta? Én, Lucifer, minden angyal, aki másra vágyik, mint te... a fiam, és az összes hozzá hasonló gyermek... vajon milyen mélyre hatoló tüskék lehetünk mi a szemedben? Mennyire fájhat, hogy szeretned, megtűrnöd kell minket, s nem pusztíthatsz el bennünket csak úgy, hogy a világot ezáltal tedd tökéletessé... Olyanná, amilyennek Atyánkkal vágyjátok, hogy legyen... - néztem testvérem szemeibe mélyen, és igen, vádlón...! Mert sosem esett jól ridegsége, de most egyenesen fájdalmas volt. Olyan volt, mint a jég, mely felsérti a bőrt... Mindig, ha Michaellel beszéltem, hiányzott Lucifer védelmező szeretete... most pedig fájt, hogy nem lehetett velem, hogy megóvjon testvérbátyánk merev, karcos, hideg életszemléletétől... Fájt, mert úgy éreztem, én és Lucius állunk az egyik oldalon, és Michael a másikon, és bár ő volt egyedül, mégis én éreztem úgy magam, mert senki sem állt mellettünk, hogy vigyázzon ránk, segítsen... most nekem kellett megvédenem magam, és a fiamat is... nekem kellett erősnek lennem, ami Michaellel szemben még félelmetesebb volt, mint bármely másik testvéremmel szemben lett volna... hiszen jól tudtam, a kisujja is elegendő volna, hogy legyőzzön bennünket... 
- Talán. Vagy csak arról van szó, hogy most bátrabb vagyok, mint amilyen régen voltam. Tudod, Michael, szülőnek lenni azt jelenti, hogy folyamatosan rettegsz, azért a pici lényért, akit te hoztál létre magadból... de közben bátorságot is ad a létezése, mert tudod, érzed, és sosem feledheted, hogy a születése percétől fogva, soha többé nem lehetsz gyáva. Régen, nem mertem volna kimondani, hogy apa talán bűnösebb a vétkeinkben, mint én és Lucifer együttvéve. Mert élhetetlen törvények és elvárások között... egyetlen út marad az érző szívnek, ez pedig a lázadás. Nem hagytatok neki más utat, mint lázadni, nem hagytatok nekem más utat, mint eljönni otthonról... és minden, ami ezek után történt velünk... az már a közös munkánk gyümölcse. A sors fintora, ha belegondolsz... hogy ha akkor réges-régen más döntéseket hoztok, a fiam talán sosem született volna meg. - Tudtam, és értettem, hogy bátyám el akar határolódni a mi bűneinktől, mintha ő ártatlan volna bennük, csak mert a vétkeket ugyebár mi cselekedtük meg. Pedig... az ok az volt, amilyenek ők voltak, és a mi tetteink Luciferrel már eme hatások érett gyümölcsei voltak. És a vicces az volt az egészben, hogy mi mindketten azért voltunk olyanok, amilyenek, mert apánk ilyennek teremtett bennünket. Ilyenné teremtett, ilyenné formált, majd megharagudott, mert olyanok lettünk, amilyennek ő szánt bennünket. És még Michaelnek is azt sugalmazta, sőt, azt hirdeti minden testvérünk számára az idők kezdete óta, hogy mi tesszük rosszul, és úgy van jól, ahogy ők mondják, mintha... mintha csak direkt elrettentő példának, a szükséges rossznak teremtett volna meg minket Luciferrel. Mi vagyunk az érem másik oldala.
Szívem minden szeretetével abban bíztam, hogy Michael minden egymás iránt táplált ellenérzésünk, minden eltérő nézetünk ellenére is igaz szóval állt előttem, mikor azt állította, nem árt a gyermekemnek. Sok mindent el tudtam volna mondani bátyámról, sok dolgot fel tudtam róni neki, de hazug sosem volt. Őszintén vágytam rá, bárcsak feléledne a szívében a szeretet a fiam iránt... az a szeretet, amit irányomba sosem volt képes megadni. Bárcsak megadná azt a gyermekemnek, az unokaöccsének... 
Persze a varázs hamar elillant, bátyám, tán ahogy ráeszmélt, hogy jégpáncélja feltöredezett egy pillanatra, és fiam szeretete beszivárgott a repedésekbe... ezután rögtön eltávolodott tőlünk, gyermekemet is visszaadva az én kezeim közé. Bár ezt nem is bántam, szívem szüntelen sajgott, ha fiamat nem érezhettem a karjaim között. 
De szavait tanácstalanul, zavarral a szívemben hallgattam.
- Mi... miről beszélsz, Michael? Nem értelek...! - fakadtam ki zavarodottan, s közben ösztönösen öleltem szorosabban magamhoz a kisfiamat, mintha pusztán ölelésemmel megóvhatnám minden eljövendő bajtól. - Mi van Gabriellel? Hogy érted, hogy... háború? Ki ellen akarnátok...? És miért...?! Csak nem egymás ellen...?! Apánk azt soha... nem hagyná...! Miért... mond miért kell a háború?! Nem értelek! - zavartan, a rémülettől könnyes szemekkel, és a félelemtől remegve követték lépéseim bátyámat, s ahogy megálltam közvetlen előtte, kezem mellkasára simult, ujjaim remegve martak ruhája anyagába. Féltem, hogy válaszok nélkül hagy itt, nem akartam, hogy megtegye, még ha a tudás fáj is, tudni akartam, mi történik, miért csapnak össze a hullámok a fejünk felett...?! Tudni akartam, mitől kell megvédenem a gyermekemet! 
És ahogy kezem Michael mellkasát érintette, Lucius felnézett rám, majd Michael felé nyújtózva ő is, kis kezét az enyémre tette.

Lemondón sóhajtottam fel. Bár bátyám oly eltökélten szilárdnak hatott, valamilyen megmagyarázhatatlan okból bennem még mindig pislákolt a fény... a remény. Hát nem hagytam némán elúszni a kérdést, muszáj voltam tovább feszegetni a határokat... mert nem is én lettem volna, ha csak úgy feladom.
- Láthatóan szükséges lett volna, hiszen fogalmad sincsen az indokairól, Michael! Nem volt gőgös, sosem volt gőgös! Ha egy gőgös angyalt szeretnél látni, megmondhatom, szerintem hol kellene keresned, testvérem - jegyeztem meg pimaszul, a végén már kissé elhalkuló hangon, mert még ha nem is neveztem meg, azt hiszem, sejthető volt eléggé, hogy bizony őrá célozgattam, mert jelen pillanatban egy kissé valóban gőgösnek találtam őt... minden feléje irányuló szeretetemmel együtt. - Egyedül azért bukott el benne, mert a legerősebbek ellene voltak, s nem mellette. A gyengébbek közül pedig sokan féltek kiállni mellette, mert féltek tőletek, így Luciferék kevesek voltak veletek szemben! De attól, hogy ti voltatok az erősebbek, még nem lett automatikusan igazatok is - vetettem ellen, s még ha reménykedtem is, hogy meghall valamit, úgy igazán, a szavaimból, hiú ábránd volt csak a reményem, hogy javulást, belátást érhetek el nála. Ezredévek is kevesek voltak, elvesztett testvéreink is kevesek voltak, hogy hajlandó legyen megnézni, és meglátni az érem másik oldalát... miért is épp az én véleményem volna meggyőző érv a számára... Tudtam én, hogy kevés vagyok ehhez. Főleg vele szemben, ki oly eltökélt volt mindig is... 
- Igazán? Na és... a szeretet és a szabad akarat létezése mibennünk, miért zavarja ily mélyen a szívedet, bátyám? Mert Lucifert minden tettében ez motiválta, még ha te ezt nem is akarod meglátni! És az én összes bűnöm is ezekből fakad, miket így nem is csinálnék vissza soha! Ha mi vagyunk a tűz, te pedig a víz... kioltasz bennünket, csak mert különböző célok éltetnek bennünket? - kérdeztem vágyódva, még ha bizonyos is volt, hogy testvérem ellene van a szavaimnak, és ellene van annak, hogy meglássa bennük az igazságot. Én hittem az igazamban, s hittem vágyaimban, hittem a szeretetemben, és a szívem szavában, ahogy hittem mindig is Luciferben is, és abban, hogy előbb ejtene sebet magán, mint bármely testvérén, inkább... kivéve, ha előtte testvérünk és szüleink ejtettek sebet őrajta...  A fájdalomtól való menekülés, a bántalom ellen való küzdelem, ősi ösztönök voltak, miket akarva-akaratlanul mibelénk is elültettek réges-régen... Küzdhetünk ellenük, de aligha győzhetünk. 
Michael hangja zendült, és én megremegtem tőle... Igen, féltem tőle, igen, hatalmasabb nálam, mindig is az volt, mindig is az lesz. De félelmem ellenére is dacosan néztem fel szemeibe. Nem akartam meghunyászkodni.
- Azt mondják, az igazság fáj leginkább, mikor halljuk... - mondtam csendesen, de a néma helyiségben minden szavam tisztán hallhatta. Zengő hangja hatására még kisfiam is elnémult, s gyanakvón, várakozón lesett fel az "idegenre"... Nem sírt, de éreztem rajta, nem is tetszik neki, hogy az "idegen" kiabál az anyukájával...
Hallgattam őt... és éreztem a megvetést, az ítéletet a szavaiban, hogy bukottként tekint rám, hiába vannak meg a szárnyaim, erőm, mindenem... hiába nem azért küldték ide le, hogy ítéletet hajtson végre rajtam, ő azért csak megítél, és megvet... még ha nem is tesz kárt fizikailag bennünk. De talán jobb is volna, ha tenne. Mert a test sebei begyógyulhatnak... a léleké már kevésbé... S még ha a szó szoros értelmében nincs is lelkem... tekintsünk úgy, mintha volna, és hadd érezzem, miként mártanak tőrt beléje a testvérem szavai. Az örök élet áldás... de átok is, ha emiatt, vannak dolgok, amik egy örökkévalóságon át fájnak majd. Talán ilyen nagyon még soha azelőtt nem éreztem át a kínt, amit Lucifer érezhet azóta, hogy a családunk a Pokolba taszította... A megvetés, a lemondás fáj, főleg, ha olyantól kapod, kinek óvnia és szeretnie kéne... Mert hiszen, a családnak azt kellene... attól család... hogy szeret, és kiáll melletted, ha rossz voltál, és ha más vagy, mint ők, akkor is...
- Magányos leszel egyedül a Mennyben, testvérem... te... az egyetlen, ki tökéletes... - mondtam, neki a hátának, ha már a szemembe nézni méltóságán aluli volt neki. Szolgálat, és isteni akarat, igen, és még akkor azt mondja, hogy Lucifer az, aki gőgös, miközben ő csak a kötelességét teljesíti... 
- Ahogy te látod a világot, a dolgokat, és bennünket, bátyám, az valóban idegen nekem. Én nem tudok, soha nem is tudtam olyan érzéketlen lenni, mint te. Alkalomadtán, kérdezd meg atyánkat, miért lettünk ilyen nagyon különbözőek, ha aztán meg arra vágyik, hogy egyformák legyünk... - vetettem ellen, mert reméltem, ha ellenkezem, képes leszek kikívánkozó könnyeimet visszapislogni a helyükre. Jól tudtam, hogy a könnyeimet ő a gyengeség jelének venné, pedig számomra épp hogy fájdalmam és bánatom erejének jelei voltak azok. És fájdalmam, meg bánatom, épp akkora, és oly erős volt, mint szeretetem a világ és családom iránt. 
Szomorúan lestem fel magas alakjára. Szenvedésem a szívem legmélyébe zártam... nem hagyhattam, hogy fiam megérezze a kaszát, mely fejünk felett lebegett. Anya vagyok. Ez a kötelességem. Értettem én, mit akart mondani Michael... most talán nem okoz bennünk kárt, de ha erre utasítják őt, visszatér, és bevégzi, mire szíve mélye valójában vágyik... bevégzi elpusztításunkat... megvetése szentesített eredményét.
- Ha bántani vágysz bennünket, testvérem, ne fogd a parancsra... csak tedd meg. Azt az egyet kérem csupán, mint vér a véredből... hogy most, vagy az eljövendőben teszed-e meg, nem számít, de úgy tedd, hogy egyikünknek se kelljen egy pillanatig sem élnie a másik nélkül... - pillantottam fel rá, majd le az én édes kicsi fiamra. Én nem élhettem őnélküle már, és ő nem élhetett nélkülem... azt akartam, ha mennünk kell, együtt menjünk, és nem akartam tudni, melyik lesz az utolsó perc, most, vagy valamikor majd, amikor az iránta érzett szeretetem még kitöltheti lényemet. Egyszerűen csak szeretni akartam, most és mindörökre. 
Félelemmel vegyes gyötrelemmel hallgattam őt, ahogy testvérünkről beszélt, és arról, miért is végződhet háborúval a helyzet. Éreztem... érezni akartam legbelül, hogy a bátyám nem vágyik erre, hogy tényleg nem akarja testvéreinket bántani, de... nem tudtam eltekinteni, attól, mit én láttam ebben a helyzetben is benne, mint már annyi sok másikban korábban...
- Még mindig nem értem, Michael... mi folyik odafent, hogy ezt kell tennetek egymással? Mindig csak az ellenkezés, mindig csak a harag, mindig csak erőszakkal erőltetnétek egymásra az igazatokat... Miért nem tudjátok meghallgatni egymást? Miért nem tudtok békét szítani a harag helyett...?! Kívánjátok a háborút, mindig csak azt kívánjátok, meg azt, hogy a többiek felett állhassatok... Ha énrajtam múlt volna, egyikünk sem volna nagyobb a másiknál, és egyikünk sem kéne hogy többre tartsa magát, mint a többiek...! - szomorú, dacos a hangom, ahogy néztem az éj fényeiben Michael arcát. Talán nem volt a legokosabb kioktatón szólnom hozzá, de ha már egymásnak akarnak feszülni, annál rosszabb már nehezen lehetne... mindig a harc, mindig az erő, mindig a hatalom, a megbecsülés... jaj, bárcsak egyszer végre szeretetből tennének valamit, és nem hatalomvágyból... és ez mindkettejükre vonatkozott, nem is csak egyik vagy másik bátyámra... Nem különböztek ők egymástól annyira, mint akartak... 
- Kérlek, Michael, ne csináljátok ezt... ennél jobbak vagytok! - kérleltem őt végül.