Mennyei megbízás - Auriel és Thomas

Idő. Emberek. Két dolog, ami addigi életemben, míg a Mennyeknek országában éltem, nem foglalkoztattak különösebben... Az idő nem számított, mert hiszen halhatatlan vagyok, s a Mennyben soha semmi nem változik... ott nem nézi az angyal, sem az órát, sem a naptárat. Mert miért is tenné? Nem kell.
Azonban, ha az angyal idelenn jár, idelenn él... és főként... ha az angyalnak gyermeke lesz... az idő hirtelen egy rendkívül jelentős dologgá válik. Mert idelenn az idő múlik... minden pillanatban érzi az "ember", ahogy telik, ahogy rohan... és az anya látja, ahogy gyermeke lassanként cseperedik, fejlődik, változik, tanul, növekszik... Az idő hirtelen fontos lesz.
Lejöttem ide, gyermekem fogant, megszületett, és az idő... az idő hirtelen nagyon fontos dolog lett. Mert minden pillanattal cseperedett gyermekem, és minden perc, melyet vele tölthettem, ajándék volt, és a legdrágább kincseim közt tartottam számon, mindet egytől-egyig.
És az emberek...
Mikor Isten megteremtette az embert... azt hiszem, kicsit féltékeny voltam... lehet, hogy ez nem is igazán az én saját érzésem volt, de azért éreztem én is... mert éltem és haltam volna akkor és azóta is, édesatyám minden egyes pillantásáért. És mindannyiszor, ha másra pillantott, vártam, éheztem a pillanatot, mikor tekint újra énrám, mikor érzem azt újra, hogy szeme engem követ... mert éreztem... azt mindig éreztem... Nem volt jelen, mégis mindig tudtam, ha figyel, éreztem magamon szemét, mintha csak mellettem állt volna... mindig éreztem őt... és mindig éreztem, ha tekintete elfordult, hisz szinte fáztam nélküle... éreztem őt, és éreztem hiányát is.
Az emberek sok figyelmét igényelték, és igen... megértettem, mennyire szereti őket, mennyire szívén viseli sorsukat, jólétüket, mégis... nehezen éreztem át rajongását irántuk. Én magam azt a részt szerettem bennük, hogy... édesatyám szerette őket. Ő szerette őket, és ezért én is. De sokáig kizárólag azért szerettem őket, mert ő szerette őket, nem azért, mert kiérdemelték, tettek érte, méltónak éreztem rá őket, vagy csak vettem volna a fáradtságot, hogy olyan részt keressek bennük, mely szeretetet éleszt bennem, mármint igazit... Nem... csak atyám miatt volt. Oly fontos volt nekem a szeretet, és különösen az övé... hogy képes lettem volna szeretni bármit és bárkit, amit vagy akit ő szeretett. Így az embereket is.
Időbe tellett, mire saját érzéseim teremtettek, bár... bevallom, az "szerelem volt első látásra/hallásra"... amikor a művészet megszületett... amikor az ének, a zene, a tánc, a rajz... közös szívügyünk lett... őszintén, már nem is tudnám megmondani, ki vette át kitől... ám ez "végre" kötelék volt köztem, s az emberek között. Becsültem, tiszteltem, szerettem alkotásaikat, képességeiket, tehetségüket... tudásukat és vágyukat, mellyel alkottak, és amit követtem, alkalmaztam...! Ahányszor csak táncra perdült egy ember a világban, táncra perdültem vele én is...
De csak ez volt köztünk kapocs, nagyon sokáig, sok-sok éven át. Főleg, mivel az embereket okoltam valahol mélyen szívemben, minden olyan dologért, mikor családomban vita ütötte fel a fejét... Atyám és édesanyám... Atyám és Lucifer... Lucifer és a fél család... és mindezt atyám és az emberek számlájára írtam, még ha nem is tudtam gyűlöletet érezni irányukba, más lett akkor is minden... szerettem őket, mégis máshogy néztem mindenkire, kinek szerepe volt mindebben, mert még ha édesanyámmal nem is volt olyan mély a kapcsolatunk... és sok testvérem is akadt aki nem állt hozzám oly nagy szeretettel, mint én hozzájuk... de bátyám... bátyám túl mélyen belenőtt szívembe, ahhoz, hogy közelemből való eltaszítását fájdalom nélkül élhessem meg, és neheztelés nélkül viselhessem következményeit távozásának és távolmaradásának...
Talán ezek után nem is csoda, hogy a Földön való létének híre özönvízként sodort le a Földre, a halandók közé, hol azelőtt sosem jártam... nem is ment túl fényesen, hogy felvegyem a halandó világ ritmusát, "pillanatok" alatt elbuktam a próbálkozásban...
Azt hiszem, a velem történtek után kész csoda, és kizárólag az emberi faj egyes tagjait dicséri, hogy nem roppantam össze... Köztük rögtön élen jár, ki elsőként adott menedéket nekem, s nyújtott úgy segítő kezet, hogy pár röpke órával később nem kellett benne csalódnom.
Egy pap... minő meglepetés, az Úr szolgája... valahol furcsa... hiszen ő atyám szolgálatára tette életét, én meg apám "okán" kerültem bajba... na jó, nem egészen... általa csak elindultak a fogaskerekek, a többi már a mi bűnünk volt, igaz... de az tény, hogy aztán édesatyám nem törte magát, hogy segítségemre legyen, helyette egy szolgája nyújtotta felém kezét...
De neki azóta is roppant hálával tartozom, ha ő nincs, nem tudom mitévő lettem volna, és most hol lennék vajon fiammal...
Szobám ajtaján kopogtattak, és mikor kiszóltam, hogy szabad, az már nyílt is, és épp az ő arcát láttam meg feltűnni mögötte.
Rámosolyogtam.
- Atyám! - köszöntöttem örömmel őt, és intettem, hogy jöjjön beljebb nyugodtan. - Valóban, szép napunk van - értettem vele egyet, és futólag az ablak felé pillantottam, majd vissza rá. Valóban, kedvemre való volt, hogy itt mindig sütött a napocska. Meleg, vidám érzés volt, még ha azt nem is feledtette velem, hogy otthonomtól milyen nagyon távol vagyok, de annak mindig nagyon örültem, ahogy melengette arcomat. Olyasmi érzés volt, mintha apám érintené ilyenkor bőrömet. Örültem, hogy ha már mást nem, fiam legalább ezt az érzést élvezheti...
- Oh, nos, az én kis "Lázadóm", mint mindig, ma sem kívánta az éjszakát alvással tölteni, de ettől eltekintve igazán jó napunk van. Játszottunk, és az ujjacskáinkban gyönyörködtünk, ugye, angyalkám? - újságoltam büszkén, ahogy lenéztem gyermekemre, és persze Lucius most is, amint karomban fogtam, végtelen érdeklődéssel emelte kicsi kezét arca elé, és azt nézte, hogyan mozognak nyálas kis ujjacskái, ahogy persze ő mozgatta őket, de ez az apróság csupán mellékes részlet volt számára, a lényeg az volt, hogy mozognak a szeme előtt, és hogy csillognak nyálától. Egész nap el tudtam volna nézni, miként ezt csinálta.
- Bármiben szívesen segítek, csak mond, mit tehetek! - siettem vidáman a feladat elébe. Mindig örültem, ha azt mondták, valamiben segíthetek valakinek. Az otthonban a gyerekek körül, vagy a közösség bármely tagjának, vagy a templomban, vagy ha a színházban dolog volt, bárhol, bármiben. A legjobb persze az volt, ha olyasmiről volt szó, amit csinálhattam Luciusszal együtt, de ha nagyon muszáj volt, hajlandó voltam őt másra hagyni, míg én vezekeltem. Mert bár... persze jó érzés volt segíteni, szerettem hasznos lenni, és meghálálni a nekem adott sok segítséget, de valahol mélyen azért is tettem, mert szerettem volna valahogy enyhíteni a csalódáson, amit bizonyára édesapámnak okoztam... Persze nem bántam Luciust, szó sem volt róla! A bűnözésem igen, de őt nem!

Örömmel tölt el az ifjú, mosolygós arc látványa. Mindig öröm látnom, hisz annyi sok mindent köszönhettem neki, de... emellett talán amiatt is örültem neki mindig, mert sokakkal ellentétben sosem láttam borúsnak őt, nem volt kesergő, szomorú, bánatos, mérges, lehangolt... semmi efféle... mindig bizakodó és vidám ember benyomását keltette számomra, s nem csak amolyan megjátszott módon, hanem szívből sugárzón. Sokszor kicsit olyan érzésem volt róla az emberek közt, mint ahogy én éreztem magam a testvéreim között. Odafenn mindig mindenki olyan kötelességtudóan komoly volt, és szabályos. De én kilógtam a sorból. Mindig. Valahogy sosem volt olyan sor, melybe beleillettem volna. És az Atya is épp ilyennek tűnt a földi helytartók közt. Magamtól sosem jutott volna eszembe papnak gondolni, és ha tippeltem volna, a korát sem találtam volna ki. Mint nálam, nála sem látszott az évek valódi száma. Habár, ő, a legjobb tudomásom szerint halandó ember. Nincs ebben semmi "varázslat", csupán... csak ilyen alkat. De az is előfordulhat, hogy a jó szándéka és az optimizmusa tartja ilyen ifjan.
Mosolyogtam megszólításán. Nem voltam gúnyos, de mégis, mindig mulattatott, amikor így szólított, hiszen... a legerősebb jóindulattal is ezredévekkel voltam nála idősebb... sok ezerrel... amiről ő persze nem tudott, nem is tudhatott, mégis... számomra kellemesen derűs gondolat volt ez, így mosolyra fakasztott.
Lucius is szerette az Atyát, mindig mosolygott rá, ha találkoztak. Újabban pedig már gagyogott is neki, mintha csak volna esélye szegénynek, hogy megértse, mit kíván kisfiam a tudtára adni, hisz még én sem értettem őt, nemhogy bárki más. Na de, eljön majd az az idő is, angyali mértékkel nézve egy szemvillanás van már csak addig, persze... anyai szemmel nézve egy kisebb örökkévalóság, hiszen addig még annyi mindent megtanul majd az én angyalkám.
- Ugyan, ez nem nagy ügy. Teljesen természetes. Ő a legdrágább nekem az egész világon - feleltem őszintén, és egyszerűen. Nem is gondoltam másként. Lucius a legértékesebb, amit valaha az Úrtól kaptam, és bár nem tudom szándéka mi volt vele, én ajándékként tekintek rá, mert számomra az is, egy becses kincs, aminek felbecsülhetetlen az értéke, és nincs a világon vagy azon túl sem semmi, amire valaha is elcserélném őt.
Megmosolyogtat kedves ajánlata, de elnevettem végül magam, és megráztam a fejemet finoman.
- Kedves tőled, Atyám, de mond, gondoztál már valaha csecsemőt, éjjel, amikor már órák óta aludnia kellene, mégsem teszi, és ő egyáltalán nem fárad, te viszont igen? - kérdeztem, kedves érdeklődéssel. Aggódtam, ami azt illeti, szegény nem tudja mire vállalkozna. Akkor ő sem aludna egész éjszaka. Még a végén miattunk aludna el napközben a teendői közepette. Nagyon kedves volt az ajánlata, és persze értettem is, hiszen nem mondhattam meg neki, hogy nekem nincs szükségem az alvásra. De emellett még... hogy nem szívesen terheltem volna őt, amúgy is nyugodtabb voltam, ha gyermekem legalábbis kartávolságon belül volt hozzám. Bár a bizalom nagyon fontos volt nekem a családom tagjai iránt, és ez idáig elkerültek bennünket, azt is tudtam, ha édesapám büntetést akar majd kiróni fejemre vétkeimért, nem sok lehetősége maradt. Ha a szárnyaimtól akart volna megfosztani, azt már megtette volna... mi maradt hát...? Az egyetlen, ami lényemnél és családom többi tagjánál is fontosabb volt nekem... a fiam. Pedig minden erőmmel azon voltam, hogy higgyek benne, Isten nem tenne velem olyat, hogy kárt okoz fiamban... Atyám igazságos és jó, nem bántaná gyermekemet, aki az ártatlanok közt is a legártatlanabb!
Nekem is jóleső az Atya kedves érintése, és Luciust is vigyorgásra késztette, ezzel megmutatva kicsiny, fogatlan ínyét, s közben nyelvét kidugva próbálta lehetetlen módon átívelni a távolságot önnön nyelvecskéje, és az Atya keze közt. Persze nem sikerülhetett a dolog, de ő azért bőszen igyekezett, amin csak mosolyogni lehetett.
- Nos, csak remélni merem, hogy az Úr kegyelmes lesz irányomba, és hogy számít majd ítéletében, mindaz, amit most teszek. De ha esetleg mégsem, hát... akkor legalább az az érzés vigasztalhat majd, hogy másoknak azért segíthettem. Nem mellesleg pedig, én magam is sokakat a szívembe zártam, miközben segíthettem nekik. Például, a gyerekeket nagyon szeretem itt az otthonban. Mindegyikük egy-egy drága kincs - feleltem, csendes egyszerűséggel. Való igaz, nem tudom, apám vajon figyel-e... habár, ha érzésem nem csal, mostanság nem igazán teszi, de... ha esetleg mégis, talán örömére szolgál, hogy megbékéltem, és megbarátkoztam teremtményeivel, hogy most már szívembe zártam az embereket... ha nem is az összeset, de többeket. Remélem, hogy ezzel őt is boldoggá tehetem, vétkem is csillapíthatom, és hálám is leróhatom, amiért az emberek segítségemre voltak a nehéz időkben, és vannak jelenleg is, mikor már könnyebb ugyan, de nehézségek ugyanúgy állnak előttem most is, nem is kevés.
- Ez valóban csodásan hangzik! Akár tekintheted is úgy, hogy már igent is mondtam! - vágtam rá, s nem is haboztam, ha segíthetek, és még Lucius is jöhet, akkor semmi akadálya nincs a dolognak, sőt! Az már szinte csak mellékes részlet, miben is kéri az Atya a segítségemet, akármi is legyen az, szükségleteimnek már meg is felelt, így még gondolkodnom sem kell a dolgon. (Persze a gondolkodás sem arról szólna, vállalom-e a dolgot, inkább csak arról, hová teszem Luciust, míg odavagyok.)
Felkuncogok, ahogy kicsikém haja borzasan szétáll az Atyának hála, az a pár vörös szál, ami van neki, édes kis oroszlánomnak.
De ahogy pártfogóm magyarázni kezdi a hozott megbízás részleteit, elkomolyodik arcom, s lázas figyelemmel, valamint szomorú aggódással hallgatom minden egyes szavát.
Elszomorító.
Elszomorítónak találtam, hogy még eme szegény, magukra hagyott emberekkel is valahol sorstársnak éreztem magamat. Bajba jutott személyek, szülők, gyermekek, testvérek, barátok... akiket magukra hagytak a bajban... épp, amikor a legnagyobb szükségük volt/lett volna a segítségre... különösképpen szeretteiktől... családjuktól.
Néma csendben hallgattam az Atyát, és megvallom, mire a mondandója végére ért, kissé el is érzékenyültem... sűrű pislogással próbáltam elleplezni könnyessé váló tekintetem, és leszegve fejem, Luciusra szegezve szemeimet, próbáltam kissé úgy mutatni a helyzetet, mintha nem is volna szó másról, csupán anyai érzésekről... pedig ez igazából inkább most... a magány, a magárahagyatottság érzése volt...
- Természetesen, Atyám. Elkísérlek, segítek, amiben tudok! Ha vársz egy keveset, csak pár percet, összekészítek pár dolgot Luciusnak, és ráadom a sapkáját, utána akár mehetünk is. Ha tényleg nem baj, hogy ő is jön...(?) - érintettem meg lelkes igyekezettel, bár közben kissé szipogva a karját, s szememmel közben már kerestem hová tettem le a hordozótáskám, amiben el szokott férni néhány pelenka, egy cumisüveg, törlőkendő, egy-két apró játék, és hasonló szükséges holmik, ha egy kicsit nagyobb kirándulásra megyünk a kisfiammal. Hiszen neki vannak szükségletei, melyeket akár út közben is ki kell tudni elégíteni, ha bármi adódik, ha éhes, szomjas, unatkozik, vagy pelenka-, illetve ruhacserére szorul esetleg, vagy efféle hasonló dolgok, szóval... igazából bármi.