Cry for Eden ~°~ Mary & Raphael

Oly gyorsan történik minden!
Az imént még a gyémántmező kristályos, combig érő fűszálai között sétáltam, azok tenyerem cirógatták. Minden oly békés volt. A Két Hold finom, türkiz fényében fürdetett. És hirtelen...az égen nagy jel tűnt fel! Mintha valami átszakította volna! Az egyik szívem kihagyott egy ütemet, talán a másik is. Azonnal az Úrnőhöz iramodtam volna, ha a kegyetlen fényesség el nem vakít abból a pontból! A szemeim a luminai félhomályhoz szoktak, de ami áttörte az eget, az fájdalmasan világos volt, mintha onnan valami izzó jönne....nem volt körülöttem senki, a mező üres volt, tán szaladt, ki merre látott...s én csak álltam ott, míg valami el nem ragadott! Nem tudnám leírni az érzést és nem is akarom. Talán ez volt az, amit korábban megéreztem? Sikolyom bele fullad a néptelen tájba, miközben egy kietlen világba taszít át, mint valamiféle forgószél! Eltakarom tekintetem, tollpihéhez hasonló puhaság csapódik gyenge bőrömnek, a nagy sebességtől szinte meg-meg vág. Nem látok semmit, csak a saját erőtlen kiáltásom és tán még valakiét, de nem értem tisztán és nincs időm, sem lélekjelenlétem a történtek elemzéséhez.
"Ami elkapott", szívtelen okád ki egy olyan dimenzióba, amit még sosem láttam - zuhanok és neki csapódik törékeny testem valami forrónak, mocskosnak és acél keménynek. Kétségbe esetten kapom fel a fejem, ahogy a nyári melegtől felhevült aszfalton hasalok, mi ez idáig ismeretlen volt számomra. Mi ez? Hol vagyok? Mi történik velem?! Kétségbe esés lesz úrrá rajtam. Szíveim őrült tempóban vernek, egész testemben reszketek. Ahogy az orrom elemelkedik a fekete kő-talajtól, a rettegéstől eszelősen szalad tekintetem ide-oda. Először meg sem merek moccanni. Minden ismeretlen! Minden idegen! A bűz...a füst...elviselhetetlen! Miféle szörnyű hely ez?! Nincsenek....nincsenek színek...a levegőtől...szinte megfulladok! Taszít az egész! Félek, nagyon félek! Az iszonyattó felpattanok, hogy minél távolabb legyek ettől a mocsoktól. Ekkor veszem észre, hogy ez a világ olyan mérgező, hogy a tiszta Energiából és zsenge virágokból szőtt ruházatom megfeketedik és halottan porlad el testemről! Ennek a világnak a kíméletlen fuvallata viszi tova, ahogy lepereg rólam. Mélységes szomorúság és rettenet járja át lényem, ahogy mindennek a tanúja vagyok. Kristályos könnyek formálódnak átható szemeimben, de oly förtelem ez a hely, hogy még kibuggyanni sincs erejük. Remegve kényszerítem magam, hogy körbe nézzek. Alig bírom nyitva tartani pilláim, a fényesség és hőség oly erőteljes - égnek szemeim s minden porcikám. Egy terebélyes és szögletes "hegy" mellett állok, ami mintha sok barlangot foglalna magába...az egyikből tanúja vagyok, amint kimászik egy szörnyeteg! Nem hasonlít semmihez, ami Luminában él. Monumentális, fekete és amit áraszt magából, önmagában elég lett volna, hogy elpusztítsa gúnyám. Annyira megijedek, hogy meg sem tudok moccani! Nem a rettentő külseje miatt, hanem a gonosz, sötét érzelmi hullámok miatt, amit ez a különös élőlény áraszt magából! Vihar tombol benne, érzem, de bár ne érezném! A szörnyű jelenés szerencsére nem tart soká, a fenevad távozik, szénfekete füstté válik, az én lényemen pedig immáron eluralkodik a nyugtalanság és szaladni kezdek! Szaladni, míg a szemem ellát! El, erről a nyílt és hőségtől izzó területről! El, a fák és más furcsa "hegyek" rejtekébe. Futok, szökkenek, míg egy szoros-szerűségbe
- mellékutcába - be nem érek. Szűk, hűvösebb. Orcám kipirult a forróságtól és a sietségtől. Már alig visz lábam. Megbénít ez a világ. Ó, egek, miért? Fél kézzel az áthevült "sziklafalnak" támaszkodom járás közben, hogy el ne essek. Hosszú, rendkívül hosszú aranyszőke hajamat szemérmesen a testem köré tekerem valamelyest, de még így is a koszos talajon húzom, mely megfeketítheti végét. Nem bírom tovább...szabad kezem felcsúszik a mellkasomról a torkomra, oly nehezen lélegzek eme zord világban! Itt, ahol minden túlságosan fényes és még is sötétebb bárminél! Neki dőlök a falnak, homlokom hozzá érintem. A könnyeim nyeldesem és a térdeim megadják magukat. Lecsúszom, lehuppanok az épület tövébe. Olyan apróra húzva össze magam, amennyire csak tudom. Neki préselődve a szutykos, szúrós, kemény "sziklának". Fejem zsong, annyi érzés és érzelem! A növények és állatok kétségbe esetten sikoltoznak, ahogy más, fejlettebb lények érzelmi hullámvölgyei cibálnak érzelmileg. A Szenvedés világa ez, kétségtelen. Ez itt a vég? Szipogok, de talán csak ösztön ez. Talán ha nem próbálnék meg ellenállni, gyorsabb lenne...ó, Úrnő, miért nem érezlek? Ó, Lumina, merre lehetsz?
Kérem...kérem...valaki...segítsen!


Szószám: - | Music | Idézet: Lord of the Lost - Loreley

Rendszeresen jár Haza, fel a Mennyekbe, hiszen családja nagy része ott van, s szeret a szeretetükben fürdeni, mint ahogy szeret adni is. Ez viszi előre, tölti fel. Ezüstvárosban tölti a legtöbb idejét, ha éppen nincs tennivalója a többi dimenzióban, s itt is ritkán van alkalma pihenni, mégis, ez is feltölti.
Halványan érzékel egy jelet, s tudja, az számára szól, jelenése lesz, kiválik a csoportból, s a jel irányába veszi útját. Felismerve, hogy a Föld az, ahová egy hívás szólítja, azt is felismeri, hogy ez is a feladatai közé tartozik, s elérkezett az ideje.
Ahogy a bolygó felé érkezik, már elég messziről érzi azt a szokatlan, új energiát, amit még nem érzékelt eddig. Ez nem jelenti, hogy ne lett volna máskor is jelen, de ez új volt számára. De nem idegen, ahhoz sok negatív érzés tapad az emberek világában hozzá. Inkább úgy fogalmazná meg, egy olyan energia, amely élesen eltér ettől a világtól.
Szépség, Harmónia, Egyensúly. S egyben érzékeli a szenvedését is, ami ... megáll egy pillanatra, figyel, de tudja, nem késlekedhet. Ez az erő vonzó mások számára, akik nem feltétlenül védelmükbe vennék. Ez a lélek éppúgy szenved, mint a legtöbb lélek, aki megszületik ebbe a világba. Nem a fizikai fájdalom az, ami borzalmas lehet. A születő lélek elszakadása attól a világtól, melyben addig volt. S éreznie mindazt a szenvedést, és félelmet, amit ebben a világban felépítettek az itt létezők. Mérgező. És fájdalmas.
De ez a lélek más.
Láthatatlanul érkezik a bolygó felszínére, s egy védelmi burkot épít maga köré, melyben ott őrzi, nyilvánítja meg azt az teremtői szeretetet, s gondoskodást, mely odafenn létezik, itt a lelkek mélyén őrződik, még ha halványan is pislákol. Ott van bennük.
Közeledik a forráshoz, s lassan kiterjeszti, körbeveszi a lényt, óvatos gondoskodással. Kizárva ennek a bolygónak az érzéseit, a burkon kívül rekesztve, s csak úgy érzékelheti a benne lévő, mint egy műsort a tévében. Érzékelheti, de át nem járja. Felveszi emberi formáját, szárnyak nélkül, s energiáját, erejét visszaveszi, hogy ne rémissze meg, akihez lépni kíván.
Tisztes távolban áll meg, mint ahogy emberek szokták a riadtak felé közeledni.
S azért is áll meg, mindaz, amit lát, ami sugárzik ebből a lélekből, csodálatosan gyönyörű, földöntúli, mintha a Mennyeknél létezhetne még tökéletesebb és még inkább Harmóniával, Békességgel teli.
Az emberek nem láthatják, mit tesz, csak az arra érzékenyek érzékelhetik legfeljebb, hogy Fényét úgy irányítja, veszi körbe vele a csodálatos lényt, hogy megnyugodhasson, szenvedése csillapodhasson.
Csendben várakozik egy ideig, s bár tudja, könnyen észrevehető, mégis, hagyni akar időt a számára. S hogy fájó érzéseit, melyek rajtam is áthatolnak, s érzékelem, mit érez, szintén csillapodhasson.
- Már jobb? - Hangja lágy, törődő és gondoskodó.
- Most már biztonságban vagy - félrebiccenti a fejét kicsit, vizsgálja a lehetséges sérüléseket.
- Megkérdezhetem a neved? - Terelni kívánja a figyelmét, s egyben figyelni is, mennyire hat rá az, hogy kizárta ezen bolygó érzéseit, ami addig körbevehette.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Minden oly hirtelen történik...
Elnyel egy örvény, mi a semmiből tűnt elő tökéletes világunk egét feltépve, szétzúzva hamvas sötétjét! És kivetett magából egy olyan helyre, ami az ellenkezője mindannak a csodának s ártatlan szépségnek, mit az Úrnő létrehozott. Kétségbe esetten kapkodok levegő után, de ami a bennsőmbe száll, sötét, bűzös és szennyes! A fény nem kellemes, nem fürdet melegségben, hanem éget és túlságosan... túlon túl fényes, vakító! Miféle elátkozott helyre kerültem? Végtelen "kő-mező" (betondzsungel), semmi zöld s viruló! Kapkodom gyötrelmet tükröző tekintetem, de inkább behunyom szemeimet, el is takarom őket, pityeregve, rettegve, szenvedve eme fertelmes helyen... túl az én világomon, ó, hol lehet az az "itt"?! Oly messze! Hiszen nem érzékelem sem Luminát, sem lényeit! Sem Teremtőmet! Ekkor, mikor ruházatom lehervad hamvas, pőre testemről s csupán napsárga fürtjeimbe kapaszkodhatok, hirtelen valami megváltozik. Az a sok szörnyűség és fájdalom, mi aszal s gyötör - egyszeriben elillan, egyik pillanatról a másikra! Mintha egy nyugodalmat árasztó kéz érintene... körül ölel az, mi elveszejti kínom. Nem zihálok immáron, nyugodtabban emelkedik mellkasom, ahogy hosszú, fátyol-szerű pilláim felemelkednek égkék íriszeimről. Pislantok párat, és még csak körbe sem kell pillantanom: Ő ott áll, előttem, néhány lépésnyire. A világomat perzselő lángok pedig  alább hagynak, ahogy a szépséges daliát meglátom. Flusztrált, sebzett érzéseim egy csapásra tűnnek el, helyette átveszi a helyet a béke, nyugalom, s egy úttal, amint az előttem álló lényre felnézek, zavar, izgatottság. Ahogy a mély, kellemesen dallamos hang megszólít, zavaromban  jobban össze húzom magam és megpróbálom arcomat a hajamba bújtatni. Nem szólalok meg rögtön, mocorgok kissé, majd ki-ki lesek az aranyszínű hajzuhatag tincsei közül, hogy aztán újra eltemessem arcomat. De csak nem némulhatok meg! Felettébb modortalannak tűnhetek...
- I-igen.... köszönöm!
Rebegem elfúló, vékonyka hangon, leskelődve, kipiruló orcával.
- Én... én... Mary....
Hebegem-habogom, majd erőt veszek magamon, hogy meg ne sértsem a kedves idegent.
- Te... te férfi vagy, ugye?
Érdeklődöm gyámoltalanul, bár szinte biztosra veszem, hogy az.
- Nézd el nekem... én... még sosem láttam férfit.
Vallom be pirulva, hiszen Luminában csak asszonynép él harmóniában. Az Úrnő szerint nincs szükségünk "hímekre", még is, még ha dacosan beszél is eme nemről, mi más világokban létezik, olykor mesél róluk és ahogy leírja őket... ó, de ez a fürtös fiatalember - hiszen az, nemde? - felül múlta élénk elképzeléseimet!


Szószám: - | Music | Idézet: Tarja - My Little Phoenix

Az emberek azon mondásával, hogy a szenvedés és fájdalom nemesíti a lelket, részben ért egyet. Hány lelket látott már a félelemtől, fájdalomtól, kíntól összetörve engedni a sötétségnek? S látott lelkeket, kik éppen ezen események hatására vetették le sötét természetüket, s léptek ki a fénybe, indultak el a Teremtőhöz vezető úton.
Azt a jelet sem a megtapsztalás igénye küldi, sokkal inkább a feladata, így azonnal meg is teszi a szükséges lépéseket.
A lény, ki előtte van, olyan csodálatos fénnyel bír, olyan tiszta, s ártatlan lélekkel, hogy nem tudja hirtelen hova tenni. Honnan kerülhetett ide? Eltévedt? Sötét Erők játéka tette ezt a lélekkel, hogy ide került. Elmerengene szőke fürtzuhatagán, ezüsztszín íriszei kéken tükrözik vissza a kinyíló búzavirágszín íriszeket.
Ahogy vissza-visszabújik hajzuhataga mögé, s kikukucskál mögüle, mosolyogva figyeli, s minden kikukkantásnál szélesebb a mosolya, elbújásnál kíváncsian figyeli. De meg nem szólal, hagyja, hogy akkor szólaljon meg, mozduljon meg, amikor már eléggé lenyugodott, s szedett annyi bátorságot, bizalmat, hogy megtegye. Szükségtelen hozzáérnie kezével, lelke, isten fénye és szeretete öleli körbe általa, s így egy kicsit olyan, mintha ő maga érintené meg, fizikai kezével. Leguggol, hogy még kissebbé téve magát, még veszélytelenebbnek érzékelje a másik.
Mikor érzi, hogy megszólalhat, megteszi, várva, valószínűleg megijed kissé tőle, akihez jött, s ez is benne van, s úgy jó, ahogy éppen reagálni fog.
- Kérlek, nagyon szívesen, örömömre szolgál - mosolyog rá.
Mary. Furcsának találja, emberi névvel bír, mégsem embernek érzékeli. S az energiája mind az emberekétől, mind tőlük, eltér. Vajon ki lehet?
- Az én nevem Raphael.
Fenntartja mindazt az érzetet, amivel érkezése óta körbeveszi.
A kérdésből pedig megérti a pír okát, legalábbis úgy véli. Rámosolyog újfent, s a következő pillanatban, finom, éteri kelme öleli körbe finoman a lány karcsú, és gyönyörű termetét, kényelmesen, s egyúttal elfedve a szemek elől testét, mintha ruha lenne.
- Férfi vagyok. S remélem, megfelelően kényelmes a kelme számodra, Mary.
- S kiket láttál eddig? Ahonnan jöttél? Hogy kerültél ide? - Érdeklődik tovább.
S lehet talán, a természet finomsága, és szépsége sokat segítene neki.
- Ennek a világnak vannak csodás részei, ahol ezek nincsenek. Szeretnéd látni? - csak egy szavába kerül, s talán bölcsebb is lenne innen elvinni.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Minden békéssé válik. A fájdalom elmúlik. Az iszonyat elillan. Ennek a világnak a bűze eltávozik. Fellélegzek. Sóhajom felszakad, még vállaim is emelkednek és sűlyednek. Ekkor pillantom meg a szép ismeretlent. Szégyenlősen takarom orcám, ahogy a kellemes, lágy hang megszólít és csak itt-ott lesek ki óvó gubómból, mit a hajzuhatagom alkot. Ő pedig egyre szélesebben mosolyog, amitől csak még inkább zavarba jövök. Mindkét szívem zakatolni kezd, még csak nem is egy ütemben, ami kissé kellemetlen, ám a helyzet újdonsága és sokkja mellett ez bele fér, úgy vélem. Figyelmemet most a bájos fürtöket viselő dalia köti le. Valamiért... nem félek tőle. Megbízok benne. Pedig most látom először, de van valami a kisugárzásában, ami szimpátiát kelt bennem. Ami azt súgja, ő nem fog bántani. Még is, hogy kerül egy ilyen szörnyű helyre egy ilyen békés lény? Tűnődöm szótlan. Gondolataimból a fiatalember közeledése zökkent ki. Elém guggol, ugyan azzal a melegséget sugárzó mosollyal.
- Úgy érzem, mintha átölelnél, pedig nem érsz hozzám...
Állapítom meg érdeklődve és gyermeteg kíváncsisággal ülök fel.
- Oh...
Jön ki rózsa ajkaimon, ahogy szabadkozik, ettől ismét kipirul az orcám és elbújok a hajamba. Nem igazán tudom, hogyan kéne viselkednem a jelenlétében, a gondolataim csapongnak. Végül ismét kibújtatom arcom az aranyfüggönyből.
- Te nagyon kedves vagy... mintha nem is ebből a szörnyű világból származnál.
Állapítom meg, hiszen ő annyira más! Ha nem talált volna meg, megpusztultam volna, ez egészen biztos. Ez a hely mérgező... és túlságosan távol van az otthonomtól.
- Raphael...
Ízlelgetem a nevet, mi rögtön kedvessé válik számomra s úgy vélem, passzol a férfihez.
- Te vagy az én megmentőm, Raphael.
El kell ismernem, bár már köszönetet mondtam, most még is így érzem helyénvalónak. Ettől viszont újfent zavarba jövök és elbújok kicsit a hajamba, hogy aztán csak hamar kidugjam az arcomat, mikor különös módon kelme fonódik pőre testem köré. Hatalmasra táguló lélektükreimmel figyelem a folyamatot, aranyszőke fürtjeim pedig lefolynak a tagjaimról, ahogy felfedem immáron nem csupasz porhüvelyem.
- Nahát, milyen ügyes és szép! Köszönöm!
Lelkesedem fel és az idegen most először láthatja ajkamat mosolyra húzódni. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, miféle rossz világba kerültem. Percről percre gyűjtök bátorságot, igy, egy kicsit közelebb csúszok hozzá, kószán nyúlva ki az arca irányába. Szívesen megérinteném, kellemes egyénnek tartom. De végül megriadok kissé és vissza húzom a kezem, ő pedig kérdez. Én pedig, nem tehetek róla, kissé elkomorodom.
- Egy fenevadat láttam. Hatalmas volt és fekete, sok farokkal. Sötét energiákat árasztott és azon a nagy, szögletes hegyen járkált fel s alá.
Ecsetelem Raphaelnek és az "iskola" épülete felé mutatok.
- Én... Luminából jöttem és fogalmam sincs, hogyan kerültem ide. Egy nagy örvény kapott fel, a mezőről.
Felelek őszintén és félelem nélkül, hiszen Raphael már megnyert magának.
- Valóban? Hihetetlen... igen, szeretném, mutasd meg nekem, Raphael!
Fellelkesedem és két tenyerem vidáman össze csapom. Felfoghatatlan számomra, hogy ennek a sok rossznak ellenére, van szépség ebben az univerzumban is.


Szószám: - | Music | Idézet: Julia Michaels - Heaven

Elmondhatná, hogy a belőle áradó szeretet és fény az, amely miatt a bolygón élő emberek bízni kezdenek benne. Akármennyire is szokatlan, ő is tanult tőlük, megtanulta, miként zajlik bennük a bizalom. Látta őket szeretni, gyűlölni, életüket adni a másikért, s oly mély odaadással gondoskodni gyámoltalanokról, hogy tudja, ez a világ sosem képes elveszni, mert mindig vannak emberek, akik lelkük mélyén, szívükben őrzik a lángját a fénynek, s szeretetnek.
A guggolás után sem szólal meg, időt adva, hogy magához térjen, s feltöltődjön, ki előtte van. Figyelmes irányába, s nem kényszeríti rá sem szavait, sem lényét, mégis, érzékeli, hogy szükséges körbefonnia jelenlétével, mellyel nem csak a külvilágot zárja ki előle, hanem elveszett energiáit is tudja pótolni.
- Így van - bólint. - Ám, ha nem szeretnéd, akkor visszavonulok - a kedvesség és törődés ott van hangjában, s tekintetében, finoman megjelenő mosolyában is. Törődik vele, teljes jelenlétével.
- Oh? - Kérdez vissza érdeklődően, nem tudva hova tenni a két betűt. - Ó - érti meg, s biccent egyet lassan, mosollyal.
Halkan elneveti magát, miszerint nem ebből a világból való. Nevetése kedves, vidáman csengő, könnyed, s légies. Szeretettel teli.
- Ugyanezeket rólad is elmondhatom, Mary - bólint újfent, nyugodtan, lassan.
A neve ismétlésére ismét bólint, ám nem mondja ki nevét újfent.
- Ezért jöttem, s vagyok itt. Hogy megmentselek. A világ ezen része túl zord, s harsány, s fullasztóan tömény lehet számodra.
Figyeli, ahogy érzékeli a ruhát, amit rávarázsolt, ügyelve arra, hogy a lehető legkényelmesebb legyen, s ha látja, nem jó, a szerint alakítja a kelmét.
- Remélem, kényelmes is - mosolyog vissza rá, szemei felragyognak a kapott mosolytól. A mosoly szép, szívből jövő, ezt tükrözi vissza. Térdét átkarolva, kezeit a térde előtt keresztbe fonva, pihenteti térdén, teljes talpán guggolva. Meglátva, hogy közelebb húzódna hozzá, marad, ahol van, hagyva, s meghagyva, Mary döntse el, mikor akar hozzá közeledni, s megérinteni.
Eltart egy ideig, mire összerakja a válasz egy részét. A mutatás iránya adja meg számára a magyarázatot.
- Az iskola? Ott lesznek okosak a fiatal emberek - pillant a mutatott irányba szemeivel, hüvelykujjával megdörzsöli állát. - Nem engednem, hogy bántson.
- Lumina? - kérdez vissza. - Csodás hely lehet - az örvényre tudja, vissza fog térni, hogy mesélje el, ha már nyugodtabb, s pihentebb lesz Mary. Mint ahogy a helyre is. Sosem hallott róla, s ez felkeltette érdeklődését.
Elmosolyodik a lelkesedésén.
- Ehhez, a karjaimba szükséges, hogy vegyelek. Megengeded? - Tekint rá érdeklődéssel. Ha megengedi, úgy biztos karokkal tartja, s mivel nem látja őket senki, és semmi sem, széttárja szárnyait, s elrugaszkodva a talajtól, a megfelelő magasságban, élve képességeivel, a hosszú repülési időt lerövidítve, képességét használja, s másodperceken belül a betondzsungelt zöldellő, fák, hófehér, bodros felhők, s a távolból egyre közeledő, virágokkal pompás rét közeledik, finom illatukkal, döngő-zsongó nyugalmukkal, s vidám napfénnyel.
- Ez is ennek a világnak a része - a kényelmetlen, sötét érzetek eltűntek, építő jókedv, csendes-bongó szorgosság, s az idő végtelen érzete, a örökkévalóság nyugalma lengi körbe a helyet.
Óvatosan engedi le karjaiból, iderepülve már előre üdvözölte gondolatban, s szívében a helyet, s engedélyt kért tőlük, hogy leszállhassanak. Nem kívánja megzavarni nyugalmukat.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Ahogy a különös fiatalember közelebb jön s leguggol, lénye, energiája, mintha körbe fonna, ölelne... s én, ebben a fényes melegségben egészen feloldódom, megpihenek, már-már, haza térek. Töltődöm. Belőle. Különös érzés... Szemeim egy kis időre lezárom, átadva magamat a pillanatnak, hogy aztán derűs mosollyal nézek Raphael szemeibe, kibújva hajkoronám óvó takarásából.
- Nem szeretném, hogy vissza vonulj.
Válaszolom kissé megszeppenve, pilláimat rebegtetve. Habár meglehetősen könnyedén, gyorsan szokom hozzá a férfi társaságához. Kedves lény. Jó érzéssel tölt el a jelenléte, az energiái. A mosolya. Oly paradoxnak tűnik az ő jelenléte eme zord világban, mint jómagamé. Tán ő is máshonnan származik? Hangot is adok gondolataimnak, kérdően pillantva rá, ahogyan finoman megdöntöm üstököm. S ő apránként megérti szavaim.
- Oh!
Szökik ajkamon ismét némi zavarral fűszerezve, majd mosolygósan válaszolok.
- Nekem nem ez az otthonom, ebben biztos vagyok. Még messziről sem hasonlít!
Magyarázom kissé szomorkásan, a hajam ideges babrálása helyett - ahogyan azt egy ember tenné -, hosszú mozdulatokkal simítva végig a végtelenek ható hajzuhatagot. Mikor pedig a másik helyeselve erősíti meg szavaimat, derűsen szélesedik ki mosolyom, orcám pedig kipirul.
- Oh, Raphael. Nem tudom, ki vagy, vagy hogyan szerezhettél tudomást rólam, de örülök, hogy rám találtál... hogy megismerhetlek.
Különös új entitásokkal, személyekkel találkozni. De ez egy határozottan kellemes találkozás. A körülmények pedig csupán erősítik ezt.
- Az öltözék tökéletes, köszönöm!
Mintha csak rám öntötték volna. Nézegetem magamon, rutinosan söpörve-emelve valószínűtlenül hosszú fürtjeimet.
- Mintha semmi volna rajtam!
Felelem kacagva, hiszen ettől kényelmesebb nem is lehetne. Ekkor szívesen kinyúlnék, hogy megérintsem a fizikai lényét is, de bátortalanul vissza húzom a kezem. Azonban, mivel úgy érzékelem, nyugodtan vállalná érintésem, össze szedem magam és óvatosan megismétlem a mozdulatsort. Kinyújtom kecses karom, hosszú ujjaim finoman az arcához érnek. Eleinte csak az ujjbegyeim, nem pusztán a mutató ujjaim, ahogy azt egy emberi lény tenné, hanem mindig más ujjam nyomását érezheti picikét jobban. Nagy érdeklődéssel fürkészem az arcát, miközben enyhén közelebb húzódzkodom. A letapogatás után kósza ujjaim a a hajába szöknek, majd végig simítják arcának sima élét.
- Milyen különös, más vagy, de még is egészen hasonló! Ugyan olyan a hajad tapintása, mint az enyém, a bőrödé is. Próbáld csak ki!
Megfogom a kezét és a hajamhoz irányítom, végig húzom rajta a tenyerét két kezemmel fogva övét, végül arcomat a tenyerébe fektetve mosolygok fel rá, mintha csak egy virág-párnára hajtanám azt. Bár a szerenek haja légiesen könyű s bőrünk enyhe fényt bocsát ki, tapintásra még sem tűnik annyira másnak. A kedves pillanatot a történtek felgöngyölítése zavarja meg egy kis időre, mikor is az oktatóhely kerül középpontba.
- Ezt nem értem. A barlangból egy hatalmas szörnyeteg mászott elő. Ebben biztos vagyok.
Értetlenkedem, habár fogalmam sincs arról, errefelé miféle veszélyek lakozhatnak, s azokra hogyan okítják a lurkókat. Raphael határozott állásfoglalása azonban rendkívül megérint. Szíven érint. Apró, telt ajkaim o-t formálnak, majd meghatott mosoly terül szét arcomon.
- Ó, Raphael... köszönöm! Ez nagyon kedves tőled. Elhiszem, hogy így tennél, megvédenél, ha veszélyben lennék. Hiszen most is azt teszed.
Ó, ha ezt elmesélem az Úrnőnek és a papnőknek! Egészen derék férfiak is léteznek, úgy látszik, nem érzek felőle csalfa, rossz szándékot. Kezeimet szíveimre teszem boldogan, majd olykor-olykor hozzá érek itt-ott, miközben beszélgetünk.
- Igen, Lumina. Valóban csodálatos... bárcsak egyszer megmutathatnám! Az ég sötét, szemet kímélő, minden más pedig színes fényekben pompázik! Minden csupa élet és körforgás, szépség és tiszta, éltető energia!
Vázolom fel röviden, lelkesen, meg-meg simítva az arcát vagy a haját, a lelógó ujjait is olykor megérintsem. Mikor azt mondja, elvisz egy szépséges helyre, fellelkesülök és nyugodtan bólintok, hogy a karjába vehet. Habár nem is tudom, milyen lehet az, de kíváncsian várom! A biccentéssel megadom neki az engedélyt, hogy felvegyen. Mikor ezt megteszi, nyakába kapaszkodom, de nem görcsösen. Oly hirtelen röppen fel velem! Hajam s ruhám csak úgy libben utánuk! Szíveim hevesen zakatolnak, de nem a félelemtől. Ahogy megérkezünk, óvatosan teszi le lábam a puha, zöldellő fűre.
- Hihetetlen... hogy ez valóban ugyan azon világ része...
Álmélkodom, ahogy körbe nézek, lassan fordulva meg tengelyem körül, hogy végül vele találjam szembe magam. Égkék íriszeim most a szárnyain akadnak meg, azokat pásztázzák. Teszek pár lépést felé és végig simítom a tenyeremmel a szárnya gerincét.
- Csodálatos toll-szárnyaid vannak, Raphael! Színük akár a frissen előbújó növényé.
Fejezem ki tetszésemet és körbe sétálom őt, hogy jobban szemügyre vehessem és megérinthessem.
- Volt, hogy nekem is voltak szárnyaim. Mielőtt ezt a formát öltöttem volna.
Mesélem újdonsült ismerősömnek s lassan megkerülvén, ismét elé lépek.
- Utoljára közvetlen ennek az alaknak a létrejötte előtt volt szárnyam, mielőtt szerenné váltam. Akkor sárkány voltam, hatalmas, vörös sárkány, pikkelyes szárnyakkal. De toll-szárnyaim régen voltak már, még a sárkány formám előtt.
Bízom benne. Nem érzem úgy, hogy ne beszélhetnék neki a világomról és arról, ki vagy miféle vagyok. Így beszélni kezdek és melegen mosolygom rá.


Szószám: - | Music | Idézet: Josef Salvat - Diamonds

Érdeklődő türelemmel várakozik, amint végül kibontakozik a takarásból, mosolya szélesebbé válik, tekintetében ott van a kedvesség, gyengédség.
- Maradok - bólint, s hagyja, hogy annyi energiát vegyen el tőle, amennyit szükségesnek érez, hogy ismét önmaga lehessen.
Figyeli hajának simítását, szomorkás arcát. Érzékeli az érzelmet is. Megérti, hogy eme világ velejárója, ám mivel Mary Jane nem ezen világ lakója, nem érdemli meg, hogy ezen érzetet átélje. Talán még szokatlan is lehet neki.
Bólint, s mosolyát visszatükrözi a széles, derűsebb mosolyt. Még nem kérdezi meg, honnan való. Mindent apró lépésekkel, megértéssel, s mert maga is szeretné tudni, honnan érkezett, ámde elrettenteni nem kívánja kérdéseinek rohamával.
- Megéreztem szenvedésed, fájdalmaid, s jöttem - tekint rá. - A megismerés részemről öröm - biccent lassan, köszönettel, udvariasan.
Jobban ragyog, ahogy látja, s érzékeli, egyre jobban van Mary Jane.
- Viseld kényelemmel - a kacagás csillingelő, földöntúli dallam számára. Emberek énekeltek régebben így, csodás Hangok törtek elő torkukból, melyeket mára már elfeledtek, s az idő sötétjébe veszett oda. Csak pár kósza hang van, kik erősen kitartanak, csodát adva az embereknek.
Nyugalommal marad, mikor visszahúzza kezét, csendben marad, s bátorító mosollyal tekint rá, várakozón. Ha mégis úgy dönt, nem érint meg, úgy halad tovább a beszélgetésben, mintha mi sem történt volna. Ám keze végül újfent kinyúl felé, miután az elszántságot megpillantotta tekintetében. Mozdulatlan marad, mikor közelebb jön hozzá, hagyva, saját érzeteit követve, úgy közelítse meg, és akkor, amikor megfelelőnek találja. Nem kívánja mozdulataival elriasztani. Szemei követik mozdulatait, ha látja kezét, máskülönben Mary Jane tekintetébe függeszti sajátját, s figyeli, ahogy végigsimít arcán, megismerkedik fürtjeivel, melyek olyan puhák, mint egy újszülött haja, s bőre is talán éppen olyan.
Szavai helyett hagyja, hogy megfogja kezét, s magához vonja. Tenyerének puhasága, ujjai érintése a gyönyörű hajzuhatagon a finom szárnyakéra emlékezteti, melyek a fedőszárnyak alatt bújnak meg, finom piheként.
Gyönyörűségesnek tartja, ahogy tenyerébe hajtja végül orcáját, s úgy tekint fel rá. Ilyen volt az eredet, az ártatlanság, amit az emberek... nem, nem vesztették el, véli. Mégis, a kezdetekre repül vissza.
- Ez a világ nem olyan tiszta, mint ahonnan te jöttél - tekint rá vissza.
Gyengéden tekint rá, s hagyja, hogy megnézze újra és újra, úgy véli, számára ez az ismerkedés, vagyis a másik megismerése. Energiáival kedvesen és figyelmesen lengi körbe, továbbra is hagyva, ha szüksége van még rá, vegyen belőle.
- Ezért vagyok. Igen - bár az, hogy hisznek-e neki, vagy benne... ez a feladata, ezért alkotta meg Atyja. S elfogadja, hogy másoknak fontos, kimondják ezt. Ezt látta ebben a világban is. Megbízni valakiben, fontos.
- Ó, akkor ezen világ fénye bánthatja szemeid - állapítja meg, s ahogy tudja, az energiaburok, mely körbeveszi őket, tompábbá váljon. - Így jobb? Gyönyörűséges hely lehet, ahol élsz! A fák, növények, állatok pompáznak színes fények... - éppen ajkai előtt halad el keze, s egy pillanatra megáll, majd nyugalommal folytatja, mint ahogy, ha valamit tüzetesebben meg szeretne érinteni, nézni belőle, hagyja, engedi elvonni is eredeti helyéről. - ...ben? Körforgás? Úgy érted, minden értékes, fontos, s újraalkotódik?
Energia. Mint ez a világ, régen. Nagyon régen. S nem tudja beazonosítani energiáját, mely világba is való. Még nem érzett ilyet... vagyis, valami hasonlót, de az már olyan régen volt...
Óvatosan karjaiba veszi, gyengéden tartja, majd felreppennek. Olyan sebességet választ, mely még karjaiban lévőnek is kényelmes, s ha akarja, szét tud nézni közben.
Engedi, hogy érzékelje a tájat, energiáját, szépségét.
- Igen - bólint. - Ez az eredeti világ, ahogy a kezdetekkor volt.
Mégis ott volt az emberek mellett, mikor nagy találmányokkal rukkoltak elő, s a teremtett világ kárára tették mindezt. Nem az a feladata, hogy ítélkezzen, hanem, hogy az emberek mellett legyen, s segítse őket, támogassa őket, csodatétellel mentse, amennyiben szükséges, s harcoljon értük, védje azt a Sötétségtől.
Ámélkodása mosolyt varázsol ajkaira. Ez a világ gyönyörű, s az emberek is azok.
Éppen visszavonná szárnyait, még ha természetes állapotuk, ha éppen szabadon vannak szétterjesztve, megpillantja, ahogy Mary Jane figyelmébe kerülnek, s hagyja szabadon.
Érintése szárnyain pihekönnyű. Mélyeket lélegez, s ahogy keze simít végig szárnyain, úgy mozdulnak szárnyai.
- Képességeimet mutatják - gyógyítás, a szív világa, a csodáké.
Elhallgat, ahogy újra megérinti a szárnyait, figyeli ujjainak játékát, ismerkedését a tollaival. Atyja ajándéka, tisztelettel viseli.
- Igen? - szemei kutatón keresik szárnyait, ösztönösen, s még egyelőre nem érti a folytatást. Érdeklődéssel tekint szemei, ahogy közben elé ért.
Szeren. Sárkány. Körforgás.
- Ezt érted körforgás alatt? Mi voltál, mielőtt sárkány voltál, és szárnyaid voltak?
Ilyen világról nincs tudomása, ez nem Atyja teremtése. Ha nem az övé... akkor kié?
- Nekem csak ez a formám van, mióta létezem - melyet a hely szerint alakít át, hogy az emberek magukhoz hasonlónak véljék. Hol fizikailag, hol csak elméjükkel trükközik, hol csak illúziót von maga köré, mikor mi adódik.
- Milyen formáid voltak még? - egy teljesen más, ismeretlen világ jelenik meg előtte. És ez meglepi.
Bogarak zümmögése, a szél fuvallata, a levelek és a fű finom suhogása, virágillat, csorgó napfény öleli körbe őket.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Egy különös, mocskos világba kerültem. Érzem a csontjaimban, ahogy belém ég az eleven szenny, mi hangos-zajos gépezetekből és lényekből árad, túlcsordulva, mint egy eleven életre kelve s belepve nem csak engem, a jövevényt, de őket, magukat is. Be kúszva a réseken és pórusokon, minden egyes lélegzetvétellel, mesterséges, élettelen, gonosz dolgokkal mérgezve önmagukat - és az egész világot, melyben léteznek. Melyben most már én magam is leledzem. Sivár és még is harsány világ ez, ahol a zűrzavar és a kábulat az úr. Kemikáliák és intenzív érzéketlenség feszül éteri lényemnek, próbálva lenyomni valami láthatatlan enyvbe, ami elszívná minden erőmet, fényemet és ártatlan szívemet. Elmém határtalan határain belül szinte ordítok, hiszen erre kényszerít eme torz birodalom, mely létezése is blaszfémia kell legyen, Lumina mellett. S ekkor... mikor érzékeim tébolya tetőzni látszik, s elporladni, feloldódni látszok ebben a rémálomban, megérzek valami mást. Valamit, vagyis inkább, valakit, aki - szintén - nem ebből a realitásból kell származzon. Hiszen túlságosan fényes a jóság és empátia, mi belőle árad... egészen kivirágzom mellette! Az imént még szorosan lezárt szemhéjaim felemelkednek, akár súlyos bársonyfüggönyök, hogy aztán folyókék íriszeim pásztázzák a szépséges alak arcának vonásait. Mélyen, a finom bőr és játékos csiga-fürtök mögött - azt az izzó arcot, amit ennek a dimenziónak az élőlényei talán nem is láthatnak, de ennek én nem vagyok tudatában s nem is érdekes. Egy csapásra illan el minden bűz és fertelem, válik könnyebbé a légvétel - nem füstös-maró többé -, ahogy Raphael átölel. S még ennél is többet tesz... Szavai hallatán meghatódom és melegséggel fűszerezett derű ül ki arcomra. Szíveimre teszem a két kezem, ezt követően pedig a férfi mellkasát is hasonló képpen érintem.
- Oly különös vagy, idegen s még is ismerős... mintha távoli "rokona" lennél világom szülötteinek!
Úgy érzem, jelleme s gesztusai alapján, hogy nem áll tőlünk oly távol, mint azt elsőre hihetnénk. Így hát, bátorságot merítve, - ki tudja, honnan - érintem arcát, fürtjeit s kezének ujjait.
- Ez így igaz. Ez a világ... mintha... kórságban szevedne.
Állapítom meg tűnődve, mert valahol, mélyen, midőn körbe pásztázom eme szikár és kopár világot, még is érzem az leven rozsda alatt a fémes csillogást.
- Védelmező vagy?
Vélem megérteni szavát, bár Luminában ismeretlen a háború és erőszak, valahogy még is eljut tudatomig szavainak értelme, ennek az apokaliptikus világnak a kontextusában.
- Igen... az a hatalmas tűzgolyó az égen, olyan durva és erős! Égeti a szemeim és a bőrömet...
Vallom be, amit szóba hozza s megnyugvással érzékelem, hogy tompítja a nap fényét irányomba.
- Köszönöm!
Mondok neki ismét hálát, kiszélesedő mosollyal. Nagyhatalmú védelmező, ezt már most realizálom.
- Igen! Minden olyan gyönyörű!
Lelkesedem fel, ahogy Raphael szavaiból ítélve pontosan megértette, milyen is a hazám és képes azt lelki szemei elé képzelni. Tenyereim nem csapom össze, akár egy embergyermek, inkább kifelé írok le körhöz hasonló formát lenge karjaimmal, melyekbe hébe-hóba bele akad a plazma-szerű, könnyed hajzuhatag.
- A fák, növények és gombák, mind-mind a teremtés fényében izzanak és pulzálnak, nem vakítva, inkább simogatva az érzékeket! Türkiz indák, gyöngyház bogyók, rózsaszín gombák! Élet, minden irányba! Minden lélegzik, köszöntve a létezésben társait, akik mind ismerősei egymásnak előző életeikből!
Magyarázom, tovább szőve a szövevényes, káprázatos mesét neki, ami az én valóságom és otthonom ódája.
- Pontosan!
Helyeslek és boldogan terül el mosolyom arcomon, hiszen valóban érteni látszik, amiről beszélek.
- Az Istennő megteremtett minke, hogy többszörözött életre keljünk, véget nem érő körforgásokban, minden egyes élettel bölcsebbé s jobbá válva, mígnem az utolsó fázisban, amelyet mi "szerennek" hívunk, elérjük a tökéletességet. Szerenként olyan formában születünk újá, ami az Anyára hasonlít küllemében. S hozzá hasonlóan kiteljesedünk a gondozásban, a többi luminai lényre felvigyázva, az Úrnő mellett, a papnőiként. Segítünk társainknak az elmúlás fázisán átlendülni, s ott vagyunk velünk, mikor új életre kelnek. Mind, együtt, békességben, színpompás, tompa fényárban, kristályként csobogó patak partján vagy éppen egy vén fűz odvában, árnyékában vagy éppen egy hűvös barlang mélyén.
Ecsetelem kimért lelkesedéssel, örömmel átitatott szavakkal s mozdulatokkal. Ez a szörnyű, poros világ szinte megszűnik a pillanat hevében, ahogy Lumina fénye láthatatlanul is átsugározni látszik a dimenziók apró résein, a szavaim, lényem s érzéseim révén.
Ezt követően elrepít minket valahová, ami nem is álmodhattam volna, hogy ebben az elsőre kirekesztő, szürke világban létezhet. Amilyen könnyedén kapaszkodtam a nyakába, most ugyan azon légiességgel csúszok ki a fűre.
- A kezdetekben...
Ismétlen megmentőm szavait és hagyom, hogy érzékeim minden szintjén magamba szívjam ezt a különös csodát.
- Az élet (védelme)?
Kérdezem kissé bizonytalanul, midőn a természet színeit idéző tollait érintem, melyek meg-megremegnek érintésem nyomán.
- Igen. De ebben a formában nincs szükségem rájuk.
Erősítem meg egykori szárnyaim kapcsán, mire ismét szemei előtt állok, a kis kör megtétele után, alakja körül.
- Sok minden voltam, minden is voltam!
Csengő a kacaj, amit hallatok, noha természetesen nem gúnyolódok a fiatalemberen, de derűre fakaszt a beszélgetés maga.
- Voltam aprócska, pasztellszín vibráló rovar, sok apró lábbal, a hatalmas Lélekerdőben. Voltam már inda a Lélekerdő fáinak sóhajtozó ágain, ahogy vénségesen vén lomblevelű is! De voltam már pöttöm gomba is, gyöngyhöz hasonló fénnyel, kéken izzó lemezekkel kalapom alatt. Ahogy a tengerekben lebegő Lampion is voltam, lámpás, világító halféle, majd hatalmas vízi kígyó, melynek bajuszán és pikkelyei között megannyi pinduri kis létforma lelt odút és utazási lehetőséget. Voltam én már éneklő virág is a végtelen réten. Éltem óceánokban, édesvízben, a föld alatt és felett, barlangok mélyén és siklottam a szelek szárnyán... sok-sok élet van már mögöttem és mindre emlékszem. Mind különleges és szépséges volt a maga nemében. S mindegyikkel egyre érettebbé váltam, letisztultabb, ahogy a követ és a partot formálja a vízmosás.
Kezdek bele egy végtelen történnetbe, el-el táncolva légies léptekkel a másiktól, megérintve ennek a világnak még tisztán maradt peremét, talpammal, tenyeremmel s mindennel, amim van. Most pedig újra vissza fordulok felé.
- De te... mondd csak, mi vagy te, Raphael? Bár én szeren vagyok, te még is jobban emlékeztetsz az Úrnőre, mint én magam, egy bizonyos értelemen legalább is. Neki is... hozzád hasonló szárnyai vannak. De az ő szárnyai a világ minden színében egyszerre pompáznak!
Bevallom neki eme megfigyelésemet, nem érzem, hogy félnem kéne vagy szégyenkezni. Ahogy viszont szárnyakat bontott... nem tudott nem az Anya káprázatos és semmihez sem fogható szárnyzuhataga eszembe jutni. Mintha Lumina és az összes világok minden színpompája s fényessége benne lenne azokba a szárnyakban...


Szószám: - | Music | Idézet: Imagine Dragons - Radioactive

Világja szülötteinek? Nem emlékszik, Atyjuk teremtett olyan élőlényt, mint ki előtte van, ámde tudja, Atyja tervei sokkal hatalmasabbak, mintsem ő azt bármikor átlátná. Ő csupán egy segítő, megtartó, Atyjuk keze és akaratának, Fényének közvetítője.
Figyeli, ahogy jobban lesz, s azt is, ahogy végül hozzáér. Mosolyog, halvány a mosoly ugyan orcáján, ám tekintete örömöt sugall, békét, s nyugalmat.

Mélyen érint a szó: kórság. Hiszen Atyja Gyógyító ujjaként neki lenne kötelessége épséget és egész-séget adnia. Ámde Atyja parancsait követi mindig, még akkor is, ha éppen már egy ideje nem érzékeli őt, ahogy utasítja.
- Védelmező, Megtartó... igen - bólint. Atyja Fényének és Akaratának Megtartója.
A Nap Fénye. Szükséges ehhez a világhoz, segítve azokat, akik őrzik a Fényt. Ámde fizikailag már sérthet egy olyan lényt, aki maga is ... Fény?
- Kérlek - bólint, félig komolyan, félig érdeklődő komolysággal, nyugodtan.
Előző életeikből...
A leírás egyik világra sem emlékezteti, éppúgy, mint olyannal sem találkozott eddig még, ki előtte áll. Holott szinte a kezdetektől fogva létezik.
Képzelné még a világot, ám a folytatásra megakad még lélegzete is.
Isten-nő?
Ámde nincs ideje ezen csodálkozni. A szavak, és energiák hatására megérzi. Érzékeli azt az energiát, azt az erőt, ami.... végtelenül ismerős, s olyan régóta hiányzik az is lényének.
Megbotránkozás helyett megfürdik annak energiájában, ami át-át szüremlik, boldog örömmel fogadja, s ad maga lényéből is. Mélyet lélegez, többször is, lehunyt szemekkel, átsejlik rajta saját energiájának és Fényének lenyomata, melyet az emberek világában nem mutathat meg önmaga teljességében.
Az. Nem lehet.
Az érzet, a szó, mi benne fogan meg, képtelenségnek tartja.
Mélyeket lélegzik, noha már ez a rét sem olyan tiszta, mint kezdetekkor volt, ám a legközelebb áll a teremtéshez.
- Gyógyításé. Legyen az testé, léleké.
Kérdésekkel igyekszik megismerni az a világot. Ujjainak érintése még ott borzong, jólesően, mikor ujjait már elveszi onnan.
Nevetésére szélesen elmosolyodik, érdeklődő tisztelettel figyeli. Sok minden volt. Tehát nem olyan, mint ők, mégsem, ahogy mondta. És mégis... ez az energia.
Újfent behúnyt szemmel hallgatja, elképzelve, átélve, milyen formában létezett még, s milyen történetei vannak. Ez a kép szertefoszlik, mikor elmondja, hogy emlékszik minden életére.
Az emberi élet egyik velejárója, hogy az emberek elfeledik születésükkör, kik is valójában, a Felejtés ajándékát kapják meg.
Elmerül abban, ahogy megérinti ezt a világot, egész lénye egyszerre ideillő, s mégsem. Sok mindent átélt, s csodák tevőjeként nem ismer "lehetetlent". Mégis, ilyennel még nem találkozott, és ez gondolkodóba ejti.
- Hány életed volt összesen? Volt, amelyikbe szívesen visszamentél volna?
Szeren...
A név, kifejezés ismeretlen számára, a folytatásra érdeklődéssel tekint rá, hogy végül a valóság elérje. Nem, az lehetetlen! Az hogy lehet?
Ha volna lelke, most nyúlna azért a lényért, kiről az előtte álló szól. Most nem foglalkoztatja az, Atyja miként döntött. Az a valaki, akiről beszél, éppen olyan fontos számára, mint bukott testvérei. Elfogadta Atyja döntését, hiszen ki ő, hogy ellentmondjon neki? Ám elvesztésük hiányzik számára, s hiszi, egyszer majd újra mindenki együtt lehet.
Ám azt is tudja, válasza nem fogja megörvendeztetni a kérdezőt.
- Angyal vagyok. A Gyógyítás és Csodatétel Arkangyala. A feladatom az emberek védelmezése, gyógyítása, lelkük megszabadítása a Gonosztól, s ha Atyám úgy kívánja, csodatétel módján mentsem meg az embert, vagy a helyzetet. Sosem születtem újjá, más formában, a kezdetektől fogva ezt az alakot kaptam. Az emberek elől rejtve mégis teljes formámat, hogy így végezhessem a feladataimat.
Az emberek félik, és imádják az angyalokat, s az ő neve felettébb sokszor elhangzik, s ő készséggel érkezik a hívásokra, hiszen ez a feladata.
De vajon ő hallott róluk?

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ :sunny: ~

Mary & Raphael°

Egy szennyezett, fényesen izzó, még is vaksötét világ foglyaként... valami még is megérint. S ez a "valami", ez az energia... megtestesül, szemeim előtt elevenedve meg. Hosszú, leheletkönnyű pilláim feltárják íriszeim kapuját és ő óvón von körbe lényével, védelmezőn. Egy ismerős, már-már nosztalgikus érzet, mi társaságában magával ragadva, egyfajta különös, kósza paradoxonként... hiszen eme dimenzió s a férfi nem, számomra ez idáig pusztán elméleti síkon létezett. Anyánk szépséges és ámulatba ejtő történeteiből, korábbi létezésének hajnalából, siratva a letűnt életet, melyből kiragadtatott.
És én mesélni kezdek neki, a csigafürtökkel rendelkező daliának, aki oly hasonló hozzám s még is annyira más. Decens mosollyal hallgatja szavaim, melyeket ugyan mélyen átélve, még is visszafogottan mesélek neki. Nincs bennem félelem, teljes biztonságot érzek mellette... Raphael valaki olyan, akitől tudom, nem kell tartanom. Így megoszthatom vele rejtelmes titkainkat. Létünk magvát. Midőn a tollszárnyak egy sokkal békésebb és fenségesebb helyre repítenek... ennek a világnak a kevéssé kietlen felére.
- Szép, dicső feladat...
Szólalok meg hivatása és hitvallása hallatán, leginkább a felém áramló energiái révén, mit is rejt mindaz, amit mond. Hogy aztán saját életeimről s létformáimról daloljak neki, mi számunkra oly természetes, mit sem tudva arról, hogy a földi lényeknek éppen ennyire elvont és "természetellenes", bizarr.
- Rengetegszer rengeteget s még annál is többet. Ahány fűszál a réten...
Mosolygom rá, hogy aztán a végig simítsak a zöldellő gyepen, amelyre hozott. Egy úttal le is huppanok a fűbe a kis ruhácskában, melyet nekem alkotott.
- Mindegyik életem a maga nemében fennkölt és eszményi volt. De tudom, hogy mind ide vezetett. Ehhez a magasabb szintű létformához, amely most lehetek. Ehhez a szolgálathoz. És ehhez a pillanathoz. Így nincs bennem megbánás vagy sóvárgás.
Bölcsen, még is szerényen szólalok meg. A szerenné válás egy hosszú folyamat, mely során nem csak a test változik, de az elme is. El kell érni a pontot, hogy képes legyen az entitás arra, amire papnői hivatása szólítja. A többiek és az Úrnő szolgálatára, óvására, gondozva Luminát és a benne élőket.
Ekkor pedig felteszem kérdésem, még is miféle entitás ő, a szépséges hímnemű lény, madarak szárnyával? Meg sem fordul a fejemben, hogy ne válaszolna. És válaszol is. Én pedig derűsen hallgatom, épp oly meglepett csodálattal, ahogyan az imént Raphael hallgatta az én történetemet.
- Sosem hallottam még "angyalokról". Luminában nincs angyal. Ahogyan az "ember" sem tudom micsoda... ők is hozzád hasonlóak? Ők tették ilyen romlottá ennek a világnak azt a részét, ahonnan kimenekítettél?
A gondolat spontán szüli önmagát elmém bugyraiban, várva az arkangyal válaszát, magyarázatát. Ha ő a "gonosztól" tisztítja meg őket, akkor nem tudok hirtelen más következtetésre jutni, csupán arra, hogy ők a romlás virágai, akik azonban gondozható lények.
- Ki a te atyád, Raphael? Ő a teremtőd, igaz?
Hatalmas, égkék szemeimmel pislogok rá, szavait magamba szívva.
- Milyen különös... akkor te már minden bölcsességgel együtt születtél, tökéletesen? Na és miért nem mutatkozhatsz az embernek?
Ahogy kérdezgetem őt, megragadom a kezét a földről, hogy magam mellé invitáljam a földre, a fűbe.