Eden Shayel-Young

Az átlagostól talán egy kissé magasabb termetű vagyok, de nem ezért akad meg rajtam mások szeme. Nem is feltétlen a bájos mosolyom miatt. Hanem az ébenfekete hajzuhatag és tejfehér bőr hátteréből sugárzó, vakítóan kék, babaszerű íriszek okán. Angyalian kék pillantás, szokták is mondogatni. És ha tudnák, mennyire fején találják a szöget! Hiszen a szemeimet az apámtól örököltem, Gabriel arkangyaltól. Az édesanyámnak ugyanis olajfekete íriszei vannak, akár a nagyszüleimnek. Ellenben a - lapockáig érő - hajam tőle van, a sötét, egyenes fürtök szemben apa göndör, aranyló hajkoronájával, ami eleven glóriát von a feje köré.
Öltözködésemet a laza eleganciával lehetne leírni, de ahogy az a családunkra oly jellemző, a vadulás sem áll messze tőlem, e téren sem.

Szeretném azt hinni, hogy kedves, barátságos és segítőkész egyén vagyok, aki vicces és okos is. De ez így, felsorolva túl szépen hangzik... Valójában kissé bizonytalan jellem vagyok, talán mert sokáig elzárva éltem a külvilágtól - ami valahogy már három generáció óta jellemző a család női tagjaira. Nos, féltenek minket a férfi tagok, ami bár alaptalan lenne, de cseppet sem az. És még ha meg is tudjuk magunkat védeni, hiszen mennyei és alvilági esszencia is áramlik az ereinkben, nem árt az óvatosság. E mellett, egy kissé lehet, hogy arrogáns is tudok lenni. Lehet, önvédelemből, fene tudja, nem a pszichológia a szakterületem.

Hogy micsoda is vagyok, az még saját magam számára sem nyilvánvaló. Egy olyan különös hibrid, aminek nem hiszem, hogy akadna neve, mert nem is szabadna léteznie... apai nagyapám szerint legalább is, aki maga a Teremtő. A szülőanyám egy celestim és egy nefilim szerelméből fogant, míg nemzőapám arkangyal. Így, bennem minden "jóból" van többé-kevésbé. A felmenők között van ádáz démon, nem is egy mennyei, de még boszorkány is és még ki tudja, mi minden titkot rejt a vérvonalunk... Így hát, bevallom, még közel a harminchoz sem vagyok biztos benne, hogy minden "természetfeletti" képességemmel tisztában vagyok. Ami bizonyos, hogy gyerekkorom óta értem az állatokat és a növényeket, valamint látom (a testükön keresztül), ha valami "szervi" problémájuk van. Apám, Gábor arkangyal hozta létre a bolygónkon mindezen élőlényeket, így valahogy az ő genetikájából sikerülhetett ezekre a nem hétköznapi készségekre szert tennem. Szeretem is a természetet, így nem hiszem, hogy bárkit meglep, ha elárulom, állatorvos vagyok. De van egy másik, bizarr "képességem" is... képes vagyok a látszólag semmiből manifesztálni egy fekete szikét, ami mondhatni, ragyog, mikor megjelenik. Ez hasonló ahhoz, amilyen fegyvert anya elő tud hívni, ha harcolnia kell, de nála inkább hosszú kard jelenik meg és végig vibráló, sötét fény-szerűség övezi. Nálam egy kicsit más.... ha ezzel az eszközzel bele vágok egy élőbe, az mintha kívülről nem ejtene sebet, még is képes vagyok belülről szelni a szöveteket. Az állatgyógyászatban ez hasznos, ha egyedül műtök és nem figyelnek árgus szemek.

A Kertben születtem.
Egy csodálatos helyen, amely vetekedhet az egykori Paradicsom szépségével és harmóniájával. Egy hatalmas, gyönyörű zöld övezet, amit buján nő be dús és egzotikus növényzet, amerre csak a szem ellát, a Mennyig magasodva! A legkülönlegesebb flóra és fauna jellemzi, olyan állatok és növények is találhatóak itt egy helyen, amelyek sehol máshol a világon együtt, ilyen éghajlaton nem fordulnánk elő. És még is, az élet burjánzik, amerre a szem ellát, egy lélegzetelállító, gondosan megtervezett kastélyparkot idéző, eleven rendszerben. Virágok már-már émelyítően édes illata jár be mindent és a különféle vadak úgy sétálnak, mintha, valóban a bibliai Édenkertben volnánk. Talán ezért is kaptam ezt a keresztnevet jómagam is... Az égen megannyi színpompás papagáj és más madárfajok, a tisztáson pedig úgy járnak körbe az oroszlánok és tigrisek, mintha ez volna a legtermészetesebb számukra. Számomra ők „cicák” voltak mindig is, szerettem simogatni a dús bundájukat és rájuk hajtani a fejemet gyerekként, mikor feküdtek. Nekem ez volt az „átlagos”, a „normális” nagyon sokáig, míg jobban meg nem ismertem a külvilágot., felnőtt fejjel. A Vadaskertet, ahogyan nevezni szoktuk, apa akkor alkotta meg, mikor szembesült a ténnyel, hogy úton vagyok. Habár már korábban elkezdett anyának különféle állatokat és növényeket ajándékozni hódolata jeléül, vagy egyszerűen, hogy vigyázzanak rá, ha ő éppen nincs a közelben. Viszont, szeretett volna egy helyet, ahol békében élhetünk, ha én is megérkezem, ahol nincsenek vizslató szempárok. Ahol biztonságban vagyunk. Ahol nem gyűlölnek vagy vadásznak ránk anyámmal, csak azért, mert azok vagyunk, amik: blaszfémikus keverék lények. Bizarr hibridek. Naiv volnék, ha nem sejteném, hogy az utolsó gomba és rovar is apám szeme, füle és kardja. Nem hiszem, hogy van még egy ilyen jól őrzött és eldugott hely a Földön. Ami ennyire gyönyörű és másokra pedig épp annyira veszélyes, mint amennyire biztonságos a családunk számára. Ami vetekedik vele az az anyai nagyszüleim lakhelye, a Shayel Birtok. Paranoiásan hangzik, tudom. De sajnos már nem egyszer törtek a családunk életére. Gyermekként azonban mindebből mit sem sejtve cseperedtem egy varázslaton kertben, ahonnan meg sem fordult a fejemben, hogy ki kéne tenni a lábamat vagy a szárnyamat. Mindenem megvolt és minden annyira tökéletes és érdekfeszítő a Kertben, be sem lehet telni vele és fel sem lehet teljesen térképezni, legalábbis hosszú évek során nekem nem sikerült. Bár ami igaz az igaz, megfordult a fejemben, hogy apa szórakozik velem és változtat rajta menet közben ezt-azt, hogy mindkettőnket elszórakoztasson. És én mindig is úgy éreztem, tökéletesen bele illünk ebbe a környezetbe, bele olvadva az élővilágába. Már az anyaméhben is különös kis szerzet voltam, egy tollas gombóc, ami semmit se mutatott meg magából a születése pillanatáig. Persze, anyu orvosa sem egyszerű ember volt, de még így sem tudta senki, pontosan mire is számítson. Sejtették, hogy rendben vagyok, szívhang rendben, de az ultrahang csak egy növekedő gömböt mutatott, ezért az orvos inkább a császármetszést javasolta, nem is beszélve mama apró, törékeny alkatáról. Amikor pedig a doki kiemelt a magzatburokból, minden értelmet nyert: a szárnyaim teljesen befedtek, egyfajta második burkot képezve a testem köré, együtt fejlődve és növekedve a többi részemmel. Nem sírtam fel, mivel végig aludtam az egész procedúrát, nekem ezt mesélték. A doki óvatosan bele túrt a sűrű tollazatomba és akkor pillantotta meg, hogy szuszogok eme kényelemben. Mikor sikerült felébreszteni, lazítottam a szárnyaimon és már nem kellett kifejteniük a tollaim közül. A szárnyaim ugyanis jóval dúsabbak, mint egy angyalnak vagy más, szárnyas entitásnak. És terebélyesebbek is, ez magyarázza, hogy teljesen be tudtak fedni már magzatként. Királykék burok fedett, ha bárki kételkedett volna az apám kilétét illetően, ez a nem elhanyagolható részlet minden kételyt eloszlatott, hiszen csak egyetlen arkangyalnak vannak ilyen árnyalatú szárnyai. Igen, Gabriel nemzett. A felső tollrétegek alatt azonban van még egy belső réteg is, ami olyan ég-kék, mint anyai nagyanyám tollai… a genetika szépsége, Mendel törvényeinek értelmében, a nagyszülői tulajdonságok megmutatkoznak a harmadik utódnemzedékben. Még is, az arkangyal gének szemmel láthatóan dominálnak minden más felett. A különleges képességeim is erre utalnak. Hiszen egészen pici koromtól hallgatom az élővilág mások számára érthetetlen nyelvét, amivel apámmal osztozunk, hiszen ő a teremtőjük és parancsolójuk. Én csak figyelem és hallgatom őket, engem úgy hiszem, nem értenek meg, de ez sose gátolt meg abban, hogy egy-egy virághoz vagy rovarhoz beszéljek. Vagy hogy babaként kacarászva kiröppenjek az ablakon, amikor a szüleim nem voltak elég szemfülesek. Egészen jól emlékszem ezekre a momentumokra, ami a halandókra nem volna jellemző, de bennem immáron pusztán egészen pici az emberi rész, felolvadt az angyali esszenciában. Rácsodálkozva mindenre, elkábulva attól, milyen lenyűgöző a világom – a Vadaskert –, hogy milyen fennségesek a szüleim… ahogy kislány koromtól figyeltem őket és az ő biztonságot nyújtó környezetükben cseperedtem, olyan… eszményinek láttam őket mindig is. Ilyenek a gyerekek, nem igaz? A szüleiket tökéletesnek látják. Az enyémek viszont valóban annak tűnnek. Én pedig titkon mindig is egy olyan kapcsolatra vágytam, mint az övék. Szeretném, ha egyszer rám is úgy nézne valaki, mint apa anyára. Mit sem sejtve arról, miféle hánytatott út vezetett el a kapcsolatukban idáig. A Kertig, a születésemig. Ha tudnám, talán azt mondanám, bizonyára pont ezért olyan erős a kötelék kettőjük között. De nem tudom és nem is kell tudnom. Én hozzájuk képest egy másik szubjektív világban létezem, ahol csak a szépségüket és a mosolyukat látom. Ahogy anya és apa a hófehér, kovácsolt vas asztalkánál ül a Kert közepén, valamiről társalogva. Anya valóban olyan gyönyörű, mint a jázmin, amiről elnevezték, kecses alakját a fűben kígyózó fekete, csipkézett ruha koronázza, míg a csupasz vállaival apám felé néz, az asztalkán könyökölve. Obszidiánfekete haja a hátára omlik, az ajkát pedig rózsavörösre festette. Ezzel szemben apu angyalian göndörödő, szőke fürtjei és enyhén borostás, derűs arca, midőn issza anyám látványát, laza elegáns öltözetben, ami annyira jól áll neki. Én pedig csak nézem őket, oda viszek egy teknőcöt, amint az imént találtam, hogy megmutassam nekik, majd elengedjem. És ők egyszerre fordulnak felém, azt mondják, ügyes vagyok… kristály tiszta az emlék a lelki szemeim előtt. Ahogy gyermeki bájjal és zavarral kérem meg a mamát, hogy puszilja meg a papát és ezen apa jóízűet kuncog. Anya mosolya kiszélesedik, még is eleget tesz a kérésemnek, apa arcán pedig nem hagynak nyomot a bíbor ajkai. De én tovább kérlelem őket, hiszen az anyukák az apukák szájára szokták adni azt a puszit. Apám csak még jobban hahotázott a megszólalásomon, míg anya azt felelte, ő mindenhová szeret puszit adni neki. Aztán az ölébe vett és a kedvemért még is engedte, hogy lássam, amint megcsókolja apát.
Páratlan gyermekkor és élet adatott nekem, szerettem az egyetemet és szeretem a munkámat, segíteni az állatokon. Mindezt pedig nem szeretném elveszíteni, nem vagyok hajlandó erről lemondani… Ezért határoztam el, hogy megteszem, amit meg lehet ezért tenni. Hogy nem hagyom a semmibe veszni, hagyni, hogy meg se történjen… Napok óta riadok ugyan abból a szörnyű álomból, ami sajnos nem egy egyszerű rémálom csupán, hanem egy vízió, amit Lucius, az unokatestvérem mutatott nekem. Ő pedig sosem téved. Így hát, ha nem teszek semmit, be fog következni a látomás, a múlt valamiért megváltozik és az életem elillan még mielőtt megfoganhatna. Történik ugyanis valami, ami miatt a múltban a Sötétség kiszabadul és még az előtt kioltja az életet anyából, hogy én megszülethetnék. Sőt, ki tudja, nem pusztítja-e el az egész világot… Most végre döntenem kell, bizonytalanságnak nincs helye. Ki tudja, miféle katasztrófát okozna, ha a szüleim utaznának vissza a saját múltjukba, hogy mindezt megakadályozzák?! Ellenben én, aki még ott nem is létezem, csak nem okozhatok akkora felfordulást, nem igaz? Ettől az elgondolástól vezérelve kerestem fel másik unokafivéremet, Alexet, az egyetlen személyt, aki segíthet a tervemben. Ő pedig megtette, amire kértem.