Titkos ajtó, titkos kert ~ Istennő és Mary

Tárgy: Titkos ajtó, titkos kert ~ Istennő és Mary 2019-06-23, 20:28

Istennő&Mary

With arms to the sky
and dreams in the dirt
Being stronger than death
does not heal the hurt

Különös érzés kerít hatalmába. Akár egy rossz előérzet, egy megérzés, de attól sokkal valósabb. Valami történni fog vagy máris történik...valami rendhagyó. Hogy pontosan mit is jelent ez, azt nem tudom, mivel én a rezgéseket észlelem, melyekben máris beállni látszik a változás, mint egy fodrozódva. Közeleg. Mi lehet ez? Emocionális és energia vibrálás, végig söpör Luminán, akár a szélvész. Hullámzik, háborog. Az energetikai egyensúly imbolyog! Felkapom a fejem és gyöngyház íriszemmel körbe pillantok. A táj változatlan, a vidék a régi. Még sincs minden úgy, ahogy lennie kéne. A növények és a többi szerzet talán még nem érzi, amit mi, szerenek érzünk, de a nyugtalanság már bennük van, végig söpör lényükön - érzem, ontják magukból a számukra ezen a ponton még megmagyarázhatatlan feszültséget. Nem késlekedem, félbe szakítom az igritek kristályainak feltöltését és végig simítva ékes testük, mint egy megnyugtatásukra, megindulok a Szent Fához. Immáron érzem, az Úrnő is hív, magához szólít eme disszonanciában. Jövök már! Küldöm ki a rezgéseim a központi mag felé és sietni kezdek. Mezítelen lábaim kecsesen suhannak a buja aljnövényzetben. Egy királykék, csuklyás leplet viselek, mely selyem-szerű anyagát az imént meglátogatott hátasok pulzáló kristályai választják ki s abból szőhetjük a papnők palástjait. A kapucni a fejemen, a finom anyag erélyesen libeg ahogy siettetem lépteim. Hosszú hajam egy laza, vaskos fonatban lóg alá, apró, tarka virágokkal díszítve, melyekkel a leilák leptek meg. Szökkenek, és már el is érem a Fát, közeledem erős törzséhez. Fel pillantok, az Úrnőt keresem, aki olykor az ágakon pihen a lampionok lágy fényében úszva.
- Úrnő...szólítottál!-
Kifújom a levegőt a nagy sietség után és fejemről két kézzel hátra csúsztatom a csuklyát, hogy a hátamra hulljon.
- Szokatlan rezgéseket érzek, valami...nem e világit, mi lehet ez?-
Vallok gyermekien színt az Anyának, talán Ő érti mi történik vagy tud valamit. Ki, ha nem Ő? Bár kissé felzaklatott ez az új tapasztalat, nagyrészt megőrzöm nyugalmam s lélekjelenlétem vissza tér, ahogy megpillantom a jól ismert arcot.

Szószám: - | Music | Idézet: Lord of the Lost - Loreley

Tárgy: Re: Titkos ajtó, titkos kert ~ Istennő és Mary 2019-07-08, 20:18

A lélek nem ismer időt, se elmúlást. Hála Néki, minden léleknek megadatott az örökkévalóság.

Végtelen idők folyama áramlik át rajtunk, s kik összetartoznak, azok meglelik egymást életeken túl, valóságokon túl, újra meg újra. Mert mit a Sors vörös vonala összeköt, kiket Ő egymásnak teremtett, azt semmi és senki szét nem választhatja. Se az Idő vas foga, se a kárhozat Démonai, az Angyalok elfogult ítélete vagy az emberek irigysége. Mert meglészen az Ő akarata. Mindörökkön örökké.

- Ámen~ suttogom finoman a szélnek, bár hangomban valami megfoghatatlan is felcsendül. Olyasvalami, amit talán egyedül Ő lenne képes értelmezni. Ő azonban nincs itt.
Egy ironikus mosoly jelenik meg ajkaimon. Ő, ki mindig mindenhol jelen volt, mindig és mindenkor, most nincs itt.

Keserű epét érzek a torkomban, ahogy eme felismerés végigfut rajtam, és eltölti teljes tudatomat. Nincs itt. Egyedül vagyok a világon. Magányosabb, mint a legmélyebb cellában a Pokol legsötétebb bugyrában valaha is voltam.
Elterül lábaimnál egy teljes világ, én mégis egymagam vagyok.

Hol van az idő, amikor még belenevettem a Sötétségbe? Amikor még nem ismertem a magányt? Amikor még eljött a hajnal, mi megváltást hozott?

Nincs már se éj, se nappal. Mindig csak ez a félhomály. Itt ragadtam, emlékeim börtönébe zárva, és minél több boldogság és ragyogás vesz körül, bennem úgy nő egy örvény, mely egy nap talán teljesen felemészt. Talán még ezt a világot is magával rántja, szétszaggatja. Talán ez az én Sorsom. Pusztítani és elpusztulni.

***

Nincs szükségem alvásra. Azelőtt sosem volt. Mióta azonban magamra öltöttem ezt a testet, megkönnyebbülésnek érzem, ha magával ragad az álom. Az üres és megváltást hozó semmi. Csak lélegzem, létezem, vagyok.
Ilyenkor egy csepp megnyugvás simít végig a lelkemen. Mint amikor lágyan fodrozódik a tó ezüstös tükre. Bárcsak elmoshatná a fájdalmam örökre. Bár ne ébrednék fel soha sem.

Aztán kipattannak a szemeim.

Egy szobát látok.

- Hogy lehet---? A hangom távolinak tűnik. Szinte még suttogásnak sem. A szoba sarkai elmosódnak, a falak hullámozni kezdenek. Sötét van, mégis tisztán kiveszek egy alakot, aki egy bölcső fölé hajol, majd karjaiba vesz egy piciny szerzetet.

- Mihály… Hagyja el ajkaimat első szülöttem neve, mint egy ima, mely akarva-akaratlanul is könnyet fakaszt a szemeimbe. - Édesem. Kisfiam. Hogyan--?

És kié az a gyermek? Amit látok, az valóság? Vagy ábránd? A jövő? Mégis miféle sötét mágia ez? Miféle kegyetlen tréfa?

Összeszorult torokkal teszek egy lépést a bölcső mellett álló alak felé, aki felemeli a tekintetét, de átnéz rajtam. Megfordulok, hogy lássam, kire szegezte szemeit valójában. Viszont ahogy megfordulok, szertefoszlik a szoba, az egész kép, és én zihálva ülök fel a Szent Fa tövében.

Levegő után kapkodva pásztázom végig a messzeséget, de furcsa álmomnak már nyoma sincs. Se nyoma, se hírmondója. De én nem szoktam álmodni. Tán nem is álom volt. Nem lehetett.

A furcsa rezgés, mely végig söpört Luminán az én lelkemben visszhangzott tovább. Fogalmam sincs, mi idézhette elő, még csak ötletem sincs, ami legalább annyira felráz, mint a gondolat, hogy ismét olyasvalamivel szembesültem, ami túlnőtt rajtam.

Mary hangja ránt vissza a valóságba, ahogy hozzám sietve aggodalmait ecseteli. Szemeim csak egy pillanatra mérik végig, aztán felegyenesedem. Jobb kezem végigsimít földig érő halványkék selyemruhámon, mely finoman öleli körbe alakom.
- Valóban hívtalak. Bár szavak nélkül. Mégis meghallotta szíved. Jegyzem meg halovány mosollyal, és az égre emelem tekintetem.
- Semmi ok az aggodalomra.
Egy szívdobbanás erejéig megakad a szemem egy ponton, majd az ég felé nyúlok és összeszorítom ujjaim. Mikor ismét kinyitom markom, egy apró fehér pihét találok benne.

S akkor kénköves tűzben égő és gyászban fuldokló lelkem elementáris erővel remeg meg.

- Tudod, mi ez, Mary? kérdeztem szinte elhaló hanggal, a szerenre pillantva, ki halandó szemmel maga volt a tökély. Finom, törékeny, tiszta. Felfoghatatlan számomra, hogy csupán általam, hogy keletkezhettek ily szeplőtelen és ártatlan teremtmények. Kettőnk közül mindig is Ő volt, ki képes volt ily fenségeset teremteni. Bennem túl sok volt a tűz, túl sok volt az érzelem. Túlcsordult bennem minden, így képtelen voltam ennyire letisztult és csodás lényeket létre hozni. Nélküle soha sem.
Csalásnak érzem. A Sors fintorának. Kegyetlen viccnek, hogy Lumina minden lénye és atomja az Ő mennyei tökéletességét idézi. Talán ezért sem vagyok képes úgy kötődni hozzájuk, ahogyan egy anyának kéne. Minden itt élő lény, minden egyes porszem általam létezik. Mégsem tudok rájuk úgy tekinteni, ahogy kéne. Oly messze vagyok tőlük, mint egymástól a csillagok. Mint amennyire Ő van tőlem.

Hát nem sokkal tökéletesebbek a mi gyermekeink? Minden keserűségükkel, fájdalmukkal, bizonytalanságukkal és hibájukkal együtt?

Az ujjaim szinte kétségbeesetten szorítják öklömbe a szikrázóan fehér tollpihét, miközben Luciferre gondolok. Az én elbukott fiamra. Csodálatos kisfiamra. Ki elveszett és megkerült.

Hát nem gyönyörűséges tökéletlenségük?

Enyhén homályos tekintetem ismét a papnőre szegezem, s mivel mondanivalóm az előbb félbe hagytam, most még egy apró szót suttogok bele a messzeségbe.
- Remény~ Ahogy sóhajom messze hordja a szél, úgy ama fehér tollpihét is, miután hagyom, hogy kicsusszanjon az ujjaim közül.

Remény.

***

„Tanuld meg a múltat végképp elengedni,
letenni a terhét és szabaddá lenni!
Szárnyalni, mint sólyom, kecsesen az égen,
ki a múlt ágait elengedte régen.”

Tárgy: Re: Titkos ajtó, titkos kert ~ Istennő és Mary 2019-09-04, 20:22

Istennő&Mary

️️️

With arms to the sky
and dreams in the dirt
Being stronger than death
does not heal the hurt

Könnyedén szökkenek a színpompás tájban, ahogy fürge lépteimmel az Úrnő felé közeledek. Hosszú, fénylően kék köntösöm libben és kígyózik mögöttem, mintha súlytalan volna. Luminában nincs ok a sietségre, most még is, szednem kell a lábaim, úgy érzem! Valami hajt, s ezt az érzetet nem tudom hová társítani! Tanácsra van szükségem, s az Anya szólít. Mint egyfajta kollektív tudat, érzem őt s mindenki mást. Nem állok meg, lábujjhegyen táncolok hozzá a szellő szárnyán, ujjaim alig érik a földet. Akkor pihenek csak meg, mikor megpillantom a Fát, amin a Mindenek Királynője szunnyad - s valami megrengeti álmát. Mellkasomhoz emelem az egyik törékenynek tűnő kezem és némiképp megszeppenve sétálok oda hozzá, hangtalanul. A szívünk. Igen, érzem őt s azt, amit mond. Mintha a szavai és érzelmei színes ködfelhőként hullámoznának a luminai holdfényben. Mintha láthatatlan, szivárványszín kötelék kötne össze minket és Lumina minden entitását. Hallgatom az Úrnő bölcs s oly megnyugtató hangon éneklő szavait. És meglep, amit hallok. Némiképp zavart ébreszt bennem, így kelletlenül körbe pillantok magam körül. Nincs baj, nem kell aggódni? De akkor még is mi végre eme szorító, hűvös érzés, mi jégkéken vibrál a levegőben? Gondolataimba merülök, de végül meghozom a döntésem. Ha az Anya azt mondja, minden rendben van, akkor az bizonyára úgy is van. Nyilván az oka csupán ez a különös, baljós érzés, amit egy eddig ismeretlen jelenség feltűnése okoz. Én pedig, bár tapasztalt papnő vagyok, még nem találkoztam hasonlóval. Beszívom a kristálytiszta, csillámporral átitatott levegőt és apró mosoly tűnik fel arcomon. Minden a legnagyobb rendben kell, hogy legyen... hiszent a Szent Anya így nyilatkozott. Érzem, ahogy a nyugalom és béke ismét rám telepszik, akár a könnyed harmat-fátyol. A rend vissza fog állni. Ekkor az Úrnő kecsesen felül és hosszú karját kitárja az egek felé. Bágyatagon nézem el eme jelenést, finoman döntve meg a fejemet. A varkocsom, engedve a kényszernek, akár a folyékony arany, kígyózik lefelé a vállamon. Ahogy a Királynő kérdez, én közelebb lépek. Egészen közel, hogy oda hajolhassak, megszemlélve, mit tart a kezében. Ahogy pedig szétnyílnak ujjai, akár a virágszirmok, elkerekednek kagylószín íriszeim. Rózsás ajkam apró, kerek formát ölt.
- Nem...még sosem láttam hasonló tollpihét.-
Vallok színt az Anyának és megindul balom, hogy hosszúkás ujjammal megérintsem a finomka tollat. Oly káprázatos, ragyogó! Energiahullámot bocsát ki és teljesen ámulatba ejt. Még is miféle teremtmény tollazatából származhat? Ujjbegyem már majdnem megízleli a fényt, amit a pihe áraszt, mikor a játékos szél felkapja azt és messzire sodorja. Hirtelen abba az irányba kapom a fejem, amerre a tollacska elrepül, de tudom, felesleges lenne a nyomába eredni, túl messzire sodródott. Nézem még egy ideig a messzeséget, majd újfent az Anyához fordulok, aki megválaszolja saját kérdését. Választ ad hát, s én még sem értem. Bármennyire is szeretném, nem tudom megérteni, sem átérezni, mi az, amiről beszél. Kívülálló lettem s ez elszomorít. Az emóció, a sajnálkozás kiül a baba arcomra. Kudarcot vallottam volna?
- Ne haragudj rám Úrnő, de nem értem.-
Le horgasztom fejem bánatosan, szégyenemben s várom, hogy a Legbölcsebb szóljon és bevezessen engem eme új rejtelmek tengerébe.

Szószám: - | Music | Idézet: Lord of the Lost - Loreley

Tárgy: Re: Titkos ajtó, titkos kert ~ Istennő és Mary 2019-10-13, 21:49

„ Bármely ösvényét is járod Végzet kertjének, nem egyszer, de sokszor kell választanod.
Az ösvények elágaznak.
Minden lépés, melyet Végzet kertjében teszel, választás; és minden választás meghatározza a jövő ösvényeit.
Ám megeshet, hogy mikor végigsétálsz az életen s visszatekintesz, csak egyetlen ösvényt látsz magad mögött; és nem lesz más előtted, csak a sötétség."

- Neil Gailman

Régen láttam a jövőt, a múltat. Szinte egybefolyt szemeim előtt az idő, s megszűnt lineárisnak lenni. Nem volt más, csak fény és melegség, mely mindunt körbevett.
Szívesen mondanám, hogy „Ó, mintha csak tegnap lett volna!”, de ez se nem tegnap, se nem több ezer éve volt, hanem olyan réges-régen, hogy visszaemlékezni is alig tudok rá. Pedig egy isten nem felejt. Egy isten soha.
Keserű ismét a szám íze, mint oly sűrűn mostanság. A világok sokaságában megannyi ajtó létezik, mégis ide, ebbe a realitásba egy se vezet. Nincs kulcs, se kapu. Saját börtönöm foglya lettem.

Halk sóhajt hallattok, majd egy látomás, egy illúzió ránt ki az önsajnálat mélységesen mély bugyrából, mely már majdnem teljesen beszippantott. Látom őt, az Elsőszülöttem.
Aki azt mondta, a szerelem fáj a legjobban, tévedett! Azelőtt soha sem hittem volna, hogy az anyai szív képes oly nagyon vérezni, mintha a világ minden fájdalmát érezné, most viszont tudom.
Lehunyom szemeim, miután szertefoszlik Mihály arca és a szoba, ahol az imént álltam. Nem tudom miféle mágia volt ez vagy, hogy hogyan szivárgott át a világok közti réseken, de az biztos, ha rájövök, kegyetlen bosszút állok azon, bárki is játszik az elmémmel.

Igen, jegesen hűs körülöttem a levegő, mikor Mary megérkezik hozzám. Régen már erdő- és bozóttüzek tomboltak volna mindenütt, ha ilyen hangulatban talál meg bárki, járványok és viharok – de megtanultam magamba fojtani, mintha csak képzeletben valóban köré fonnám kecses ujjaim és kiszorítanám dühömből a szuszt. Tehát nem őrjöngök, nem pusztítok magam körül és égetek fel semmit. Megfagyasztom a lelkem, hogy megdermedjen bennem minden érzelem, mely képes lenne sikolyt kicsikarni belőlem. Itt úgyse hallaná meg senki. Senki, akinek válasza érdekelne.
Linda biztosan papolna nekem az elfojtás káros hatásairól, no de, egy egész világot menedzselek, csak nem lehet annyira nagy baj, ha cipzárként fojtom magamba a szót, a sírást, a szitkokat és átkokat, a könyörgést.

Túl vagyunk már ezen. Lelkem lángjai felperzselték a sötétséget és földet teremtettek, könnyeimből pedig tengerek és tavak lettek. Talán ideje egy jégkorszaknak. Talán ideje egy mély álomnak.

Míg a naiv és mit sem sejtő Mary átszellemülten figyeli minden mozdulatom s csüng az ajkaimon, addig én mélyen legbelül szánom őt. Mi létezésének célja? Részese lenni egy örök körforgásnak, anélkül, hogy tudná, mi minden van eme világon túl?
Nem is sejti, hogy mindez csak füst és tükrök, csak ámítás, színjáték.
Elszórakoztatom magam, ahogy elborult, magányos elmém csillámport és tökéletesen mosolygó, mindig boldog lényeket szült.
Az ő teljességük az én karikatúrám. Bármennyire is szerettem volna szépet, jót teremteni, a legcsodálatosabb műveim egyben a legtökéletlenebbek is.

Hiányoznak a gyermekeim. Látni akarom botladozásaikat. Nem felsegíteni őket, ha elesnek, hanem elmondani nekik, hogy rendben van, ha elbuknak, és én ott leszek, hogy lássam, ahogy képesek lesznek önerőből felállni és ismét szárnyalni.

De hazugság lenne. Messzebb vannak tőlem, mint egymástól a csillagok. Talán már közelebb sem lesznek.

Hallom, ahogy csendben megszakad a szívem, és éppen ismét lehunynám szemeim, mikor egy szikrázóan fehér tollpihe gyógyírt hoz tátongó sebemre.

Lucifer, kisfiam. Hát eljöttél értem! – suttogom magamban, karom egy légies mozdulattal a magasba emelem, hogy ujjaimmal elkaphassam az angyaltollat, melyet ezer közül is felismernék, hiszen csak egy van belőle az égegyadta világon. Mary halt szavai rántanak vissza a jelenbe, mikor is suttogva elmondom neki, a reményt tartom a kezemben.
- Nem is tarthattál. Nem e világból való. Egy másikból, mely megannyi csodát rejt. Többek között angyalokat. – sóhajtom szinte dallamosan, majd odatartom a tollpihét a papnőnek, hadd érinthesse meg, tapasztalhassa meg a csodát, melyet fény és szeretet alkotott meg.
Már éppen indulnék, hogy felkutassam Samaelt, mert mástól nem származhat a toll, mikor Mary ismét magára vonja figyelmem, és elnézést kér tőlem, amiért nem érti az iménti finom célzásomat.
- Nem is értheted. Létezésed határain túl hogyan is láthatnál? – kérdezem halkan, majd ismét a pihére pillantok és elmosolyodom. – De van élet a halálon túl, és élet az élten túl. Világok világokon túl.
Megteszem az első lépést Lumina első jövevényének, betolakodójának irányába, de még megállok és visszafordulok Mary felé.
- Hát láss! Már lehetséges. Ha igazam van, nyílt egy ajtó, egy kapu, valahol itt az Lélekerdő közelében, mely lehetővé teszi, hogy megismerd mindazt, ami túlnő ezen a világon. – egy pillanatra még elgondolkodom, majd megindulok, eltökélten. – Keresd meg tehát azt a kaput. Ha meglelted, tudasd velem tüstént, és ne engedd, hogy bárki átlépje. Még ne!
Már háttal vagyok a papnőnek, mégis érezheti hangomon, hogy mosolygok – talán évek óta most először igazán. – Új korszak kezdődik számunkra. Végre eljött a megváltás.
Ezzel új suhanok be a fák közé, mintha csak szellő volnék. Végre könnyű a szívem.

» Cry for Eden ~°~ Mary & Raphael
» Mary Jane - Egy Más Világból