185 cm magas, sötétbarna, egyenes, rövid haj, sötétbarna íriszek. Bariton hangszín, laza öltözet, illetve ahogy az alkalom kívánja
Ha megkérdezné valaki erényeiről, vagy hátrányairól, tudna zengeni róluk, órákat. Volt ideje megtapasztalni mindazt, amit szüleitől örökölt. Már az is éppen elég lenne, ha csak egyik felmenőjétől kapott volna a sava-borsából, ezt duplán kapta meg.
Apai ágról a törődést és az optimizmust kapta meg, s hogy jót tegyen, ahol csak tud. Olyankor a világ tökéletesen rendben van, minden a maga újtán halad. Tud szeretni, odaadón, teljes szívvel, s odafigyelni a másikra. Szeretné támogatni azokat, akik fontosak neki, s élvezni velük az életet. Türelmes és odafigyelő.
Anyai ágról kapta mindazt a birtoklási vágyat, amelyet úgy vél, a szeretetéből fakad, hiszen akiket szeret, azokat védeni és óvni kell, minden áron. S ennek érdekében mindent megtesz, hogy megtudja az összes félelmüket, gondjukat. Egyszerűen csak tudni akarja. Még akkor is ha tudja, nem mindig sikerül azt elűzni. Az élet élvezetében válogatós, de abba teljes mélységgel beleugrik, a lehető legjobban ki akarja azokat élvezni.
Ha éppen démoni énje van elöl, akkor csak még inkább ront az egészen. Szeret pusztítani, ha éppen úgy tartja kedve, mások így látják, igazság szerint akkor már képtelen megtartani, visszatartani kétségbeesését és sikertelenségéből fakadó dühét, s ez ebben mutatkozik meg.
Kárhozottnak tartja magát, mint ahogy a világ is így tekint rá, véleménye szerint. Kezdetben bűntudatott érzett, s vágyott a megbocsátásra. Mindent megtett azért, hogy kegyben részesüljön, még akkor is, ha tudta, hogy ez sosem fog megtörténni. Önmegismerése és az élet idővel megtanította arra, hogy ez nem fog megtörténni. Vívódása a két világ között viszont még mind a mai napig tart, képtelen volt legyőzni egyik oldalát, az éppen olyan erősnek bizonyul, mint a másik oldala.
A csatatérben, mi benne dúl, ennek okán már többször véget akart vetni életének kezdetén, s a próbálkozásai mind kudarcba fulladtak. Feladta küzdelmének ezen részét, s abban az időben ugrott bele mélyebben sötétebbik oldalába, remélve, hogy megkapja a válaszokat a kérdésére.
Ezek a mai napig megválaszolatlanok maradtak.
Selymes bőrén kihívóan húzom végig ujjaim, s szemeim tükrözik a mozdulataim. Hamvas bőr, gyönyörűséges arcvonások, ragyogó elme. S romlott lélek. De mi a romlott? Ó, ugyan, ne most foglalkozzak vele, beleveszve a földi gyönyörökbe...
Kevés olyan halandó képes úgy a mennyekig repíteni, mint ő, kifáradva, elégedetten fekszem hanyatt, cirógató ujjaim megtanulták már az asszonynép szereti az utójátékot. Még a romlott erkölcsűek is..
Vagy mégis foglalkozzak romlott lelkével?
Ajkaim keresi, s tudom, ez beszélgetéshez vezet majd.
- S honnan tudod mindezt?
Még hogy a nők tudnak finoman irányítani! Éppen most kapta be a horgot. Mind a kettőt...
- Az őrgróf fiacskája kifejezetten beszédes tud lenni bizonyos helyzetekben... - nem szükséges folytatnom, gúnyos nevetésembe az ő diadalittas kuncogása vegyül. Igen-igen, most két leplet rántottam le a zsenge korú őrgróf örökösről. Mondanom sem kell, nevetése a fiú vonzalmainak szólt. S nekem az utóbbi időben kifejezetten kedvem van keverni azt a bizonyos bilit, amely jócskán tele van.
- S mit tudsz még? - Köröz ártatlan kíváncsisággal mellkasomon, s én eladom magam, mint akit az előzetes fizetség és eme figyelmesség levett... a lábáról.
Kezem a fejem alát teszem, mert elégedett vagyok, kifejezhetem, nemde?
- Mmm... nem tetszik nekik a püspök és a férjed nagy barátsága – adom az elégedetlent.
Kurta, éles kacajt ad ki, ahogy a mellkasomra helyezi ajkait.
- Ugyan ki csodálkozna azon a féleszűn?
- Nade kedves – pisszentem orra hegyén kedvesen. - hát így beszél egy erényes feleség a hites uráról?
Megjátszott ártatlan hálával néz rám, miközben keze lefelé kalandozik.
- De ha egyszer lovagja olyan odaadóan teljesíti kötelezettségét – beszippantja ajkait, és én egy ideig nem jutok szóhoz. Nem a szavak hatottak meg, nekem elhiheted....
- Hű vagyok eskümhöz – hogy az ég nem szakad rám egyből, az már csak annak okán van, hogy annak már fogantatásomkor rám kellett volna, hogy szakadjon.
Kezem tarkójára csúszik, s határozottan vonom fel magamon ajkaimhoz.
- És el is árulod, mit mondott még az a kedves fiúcska....? - folytatni nem tudja, belefojtom a szavakat, hogy suttogva adjam vissza mindazon titkokat, amit a fiúcska rebegett nekem pihén lihegve az éj sötétjében. Kedvelem a fiút. Ártatlan, romlatlan lélekkel bír, még így is, a vágyaival is körbeveszi olyan glória, mely után sóvárog lelkem egy része. De kitől várok én megváltást?
Ha igaz az a nézet, hogy egy pillangó szárnyának rebbenése képes a földgömb túlfelén tornádót idézni, nos... az a bizonyos pillangó én volnék, és a szélnek nem kellett elhussannia egészen a földgömb túlfelére, hogy kirobbanjon egy olyan tornádó, amely súlyos háborúkba torkollik. Rám ugyan senki sem foghatja, hogy nem vagyok béke párti. A levegő régóta izzott, én csak a gyufát dobtam el, hogy végre lenyugodjanak a kedélyek...
A vér ízét és illatát megrészegültem nyelem, szippantom be. Egy ideje már háborog lelkem, képtelen elviselni a nyugalmat, háborút akar, zavargást, nem elég neki az a kavarás, amit addig tettem. Az iszonytatóan nyers félelmet akarom látni az emberek szemeiben, amikor felismerik: nincs visszaút és nem a Mennyek Kapuja vár rájuk. Kiváló epe és méreg vagyok, előkészíteni a terepet, hogy aztán learassam mindazt, amit előkészítettem. S most aratok. Vértől csatakosan, megrészegülten élvezem a csata utózöngéjét, s tudom, vár még rám jó pár. Meg sem hallom először azt a kedves hangot.
A megrészegült szívdobogást mégis felülírja egy idő múlva a hang. Arrafelé fordítom fejem, s tekintetem, mint aki nem akarja elhinni, elfogadni, amit hall, azt nagyon is jól hallja.
- Mondtam, hogy maradj ki belőle – szitokként jönnek ki szavaim számból, s dühödten lépkedek az egyik heverő alak felé, s hajolok fölé.
“Add Istenem, hogy nem ő!” Pedig már tudom, a kecses testének ívéből, hogy ő az. Leguggolok mellé, vállánál fogva fordítom meg, fájdalmas nyögés hagyja el ajkait a testnek.
- Mondtam, te bolond, hogy ne gyere – haragosan akarnám mondani, ám szavaim inkább könyörgésként hallatszanak.
Leveszem a sisakom, ami annyira felesleges, mint áradásra az eső. Mégis felismer, mint ahogy én is.
- Mit mondok majd atyádnak? Hm?
Végignézem a testét, keresve a sérülést. Még megmenthetem, de ahhoz előbb még cselekednem kell, hogy el tudjam innen vinni. Nem zavar, hogy ki lát meg, és ki nem, a csatákról keringő mende-mondáknak a negyedét sem hiszi a nép.
Érzem tenyerének simítását, ahogy hatni kezd, amibe belefogtam, s ki akarnám nyitni a szemeim, mikor hallok egy pendülést, majd még egyet. Nincs időm rávetni magam, nincs időm a nyíl útját eltéríteni. Már csak a megakadó mozdulatot érzem, s mire kinyitom szemeim, gyönyörű, harmatzöld szemeinek egyikének helyéről nyíl mered ki. Másikban fájdalmas döbbenet.
Megsimítom arcát, lecsukom szemét. Bárhova is megy lelke, oda lehet, soha többé nem követhetem. Felállok, s tekintetem pásztázni kezdi a helyet, ahol a küzdelem hangját már egy ideje halálhörgések váltották fel, mely zene a füleimnek. Volt. Zene. Most fáj, nagyon fáj, olyan lélektől búcsúztam el, aki felé úgy vonzódtam, mint moly a lámpa fényére. Ártatlan lélek, én rontottam meg, mert képtelen voltam elviselni lelke hófehérségét. S nem én égtem el fényében. Elnyelte sötétségem, belehullva a semmibe.
- Add meg magad! - Félrebiccentem a fejem. Valóban nem mi nyertünk, de nekem mindegy, ki nyert, nekem ez a csata kellett és még sok más, ami jön. Kellett. Már nem vágyom rá. Szívem fáj, elvesztettem a Fényt, akit imádtam. Megfordulok, de a felemelt fegyverem, melyet magamhoz vettem, ahogy felálltam, nem dobom el. Köpenyem hiába vértől csatakosan, súlyosan húzna lefelé, a hercegi címer ott virít rajta, azé a hercegé, akinek letettem eskümet. Az annyi sok más mellé, vagy után, amiket korábban tettem le másoknak. Semmit sem jelent számomra az embereknek tett esküm.
Pár perc múlva még mindig ott van egyre üvegesedő tekintetében a döbbenettel vegyes csodálkozás, guruló fején, hogy teste még a kezem markolásában legyen. A vérét akarom érezni számban, arcomon.
Nem akarom. Mint pestistest az ember, undorral dobom el. Lehajolok a fiú testéért. Nem fogom hagyni meggyalázni. Méltó temetése legyen, hogy az utókor hősként tekintsen rá, még ha a család magvában szakadt. Ami így is úgy is megtörtént volna, mert csak én tudom már egyedül, hogy gyermeke sosem lehetett volna talán.
A herceg elfogadta azon kívánságom (amivel akkor sem foglalkoztam volna, ha nem engedi, felettem szava és hatalma sosem volt), hogy kolostorba vonulhassak, örök tiszteletem jeléül fia irányába. Mely utóbbi nagyon is tisztán ott lobogott a lelkemben. Annyi hasonló csatát átéltem már, vesztettem el szívemnek kedves lelkeket, a fiú az első, aki megrogyasztott bennem valamit.
Gilbert atyán látom, hogy egy ideje már nagyon készül valamit mondani. Az elmúlt évtized alatt szinte alig beszéltem, s nem hiszem, hogy ez miatt nézne rám, megróni számomra. Egy másik kolostorból helyeztek át, előtte máshol szolgáltam, fedve, hogy nem öregszem.
- Thomas fiam, szeretném, ha beszélgetnénk egy kicsit – int felém azzal a kedves, öreg mosollyal, ami ritka egy frissen kinevezett kolostor vezetőtől. Hosszú utat tett meg idáig, s egy kiküldetésem alkalmával futottunk össze, amit azért vállaltam el, mert már hosszú ideje voltam ahhoz egy helyben, ne legyen feltűnő, nem öregszem. Ezek a változások mindig kizökkentettek abból, amiért letettem már jó régóta a fiúnak önnön eskümet. Áhítozom a békére és a fényre, a megnyugvásra. Békére lelt lelkem azon része, aki képtelen volt megmenteni őt, s remélve, eleget vezekeltem érte, újfent kezdett elfogni az az üresség érzése, ami ott ért utól, ki tudja, hanyadjára, a csatamező kellős közepén.
Elfogadott és ismert gyógyító párost alkottunk, s előszeretettel vitt magával, ha utaznia kellett.
Bólintok a kérésére és a ruhám ujjába teszem kezeim, s besétálunk a kis kápolnába.
- Újfent útra kelek, Thomas fiam. De mielőtt megkérdezném, van-e kedved velem jönni... - habozik, de én már tudom, mit fog kérdezni. - Mi bánt fiam? Mostanában sokat mondják, rémálmaid vannak, s a karikák is szaporán gyűlnek szemeid alá.
- A múlt... - minek ne lennék őszinte? A Fény kezd kihúnyni bennem, ami ott gyúlt a csatatéren. Túl régóta vagyok kedves, angyalian édes. És már nem kívánok belőle többet.
Csak nem kell mindent kimondani.
- Szeretnék veled menni – bólintok határozottan, mire a kezemre teszi az övét.
- Legyen, fiam – nem faggat. Sosem faggatott, ha fel is tette a kérdését, s nem kapott teljes választ, sosem nyaggatott. Hogy lehet valaki ennyire... angyalian jó és kedves? Felismertem benne ezt már korán, és ösztönöztem, fejlessze ki. A világnak szüksége van olyan lélekre, mint ő. Az olyanra, mint én... sosem volt.
Az út pár nap volna a hátán talált, ahogy gyalogszerrel vágtunk újabb utunknak. Már akkor tudtam, hogy ez lesz az utolsó közös utunk. S ez az érzésem pár hónap után be is bizonyosodott.
Cerreto Sannitában azon évben szokatlan volt az időjárás, Gilbert atya panaszkodott is az ízületeire, amire csak somolyogtam.
- Fiam, tudod, hogy nem szokásom kérdezősködni... - hirtelen hallgat el, s tudom, miért. - hallod ezt a csendet? - Bólintok. A feszültséggel együtt érzékelem, még akkor is, ha az egyik templom belsejében vagyunk.
Mire az első mennyezeti rom ránk eshetett volna, már karoltam, óvtam mindennel, fölé borulva, teljesen lefedve őt szárnyaimmal. A földrengés erős volt, áthatotta az egész várost és teljesen egyenlővé is tette a földdel. A csend még sokáig honolt, mint csatatéren, a nagy ütközetek után. Lerázom magunkról a törmeléket, s aggodalommal tekintek Gilbert atyára. Megkönnyebbülten nézek rá egy pillantra, semmi baja. A szemeiben azonban földöntúli félelem ragyog. Az, amit valami bennem oly nagyon imád.
Sokáig nézünk egymásra, s meglátom benne a lemondást. Rólam.
- Hát igaz.... és éppen te....? - Ha tudná, milyen mélyen nyomta most bele tőrét szívembe!
Az emberek sosem fognak befogadni. Sosem tartoztam közéjük. S már nem is vágyom rá.
Felállok, lerázva magunkról a maradék törmeléket a kibontakozó káoszban. Sötét lelkem vágyakozva nyúlik az érzés után, széttárom a szárnyaim. Itt már nincs keresnivalóm.
- Az igazság sosem az, atyám, ami a szemünk előtt van – széjjelebb csapom szárnyaim, mire ő megrettenve kúszik arrébb, keresztet vetve magára.
Mondjam el neki, hogy megszerettem? Ugyan ki örülne egy félig démon szeretetének?
Elrugaszkodom a földről, a káosz mindenki szemét a földre szegezi, így minden jel nélkül eltűnök pár perc múlva az égbolton.
//S te, kedves olvasó, vajh feltűnt-e néked, hogy míg én a herceg nejével huncutkodtam, a felszarvazott férj az ellenség nejével hancúrkodott, így az őrgróf fia nem éppen magjának gyümölcse, akivel oly szerelmesen háltam?//
Kezdőlap
