Jasmin Shayel-Young

Fekete. Fekete. Fekete. Ez a kedvenc szinem és pont. Nem, nem gyászolok, nem vagyok depressziós, elegáns és kész, szeretem. Mellesleg nem hiszem, hogy bárkinek lehetne ebbe bele szólása és nem is értem, miért érdekelne ez bárkit is, hogy miért éppen ez a szin van túlreprezentálva a ruhatáramban. Tetszik, neked más jön be, megbeszéltük, nem vagyunk egyformák. Nekem a bársony és a csipke a gyengém, ez van. Akinek nem tetszik, el lehet fordulni. Azzal meg még sem akartam kezdeni a külsőm definiálását, hogy akkora vagyok, mint a kutya ülve. 160 cm, nem apámra ütöttem e téren, az egyszer biztos. Valószinűleg az ázsiai felmenők génjeinek tréfája. Törékeny, vékonyka alkat vagyok, elmehettem volna balerinának is, de az opera mindig is jobban vonzott. A hajam, ha nem lett volna egyértelmű az első sorból, elárulom, hogy fekete. És a szemeim is. Nem igazán meglepő azok után, hogy a szüleimnek is sötét a hajuk és a szemük. Hasonló igaz a szárnyaimra is. Apámnak, mivel celestim, keskeny, olajfekete szárnyai vannak. Anyának pedig olyan kékek és terebélyesek, mint nagyapámnak, hiszen ő nefilim. Én pedig, a kettő egyfajta különös keveréke, fekete-kék tollazattal rendelkezem. Méretét tekintve a szüleimé között lehet, nagyrészt hollófekete, de az alsó pár sor toll világoskék.

A többség szerint magamnak való vagyok és mosolyoghatnék többet. Csak azért, mert nem heherészek állandóan, mint a legtöbb kortársam. Anyám szerint nincs velem semmi baj, csupán érettebb vagyok a koromnál. Lehet. Nagyi szerint meg egyszerűen apámra ütöttem a természetem terén, igy inkább hallgatag és komoly vagyok, nem olyan kis napsugár, mint anya. Kösz, nagyi... nem szívleli apámat, ha nem volna evidens valakinek. Én csak... hogy is lehetnék olyan, mint bárki más, ha egyszer az apám félig angyal s félig démon, az anyám is félvér, csak ő félig angyal és félig ember, az ő anyja pedig ráadásul boszorkány. Na ugye? Szerintem is.

Sokat töprengtem, mit is írhatnék ide... hogy egyáltalán miféle szerzet vagyok valójában, mert még azt is nehéz megfogalmazni s ebből adódóan a "képességeimet" is. Arra, ami én vagyok, nincsen kifejezés, legalább is én még nem találkoztam vele. Talán csak Isten a megmondhatója, szó szerint... aki tudom, hogy a dédnagyapám és anya ráadásul ilyen templomba járós, de nekem ugyan olyan távoli, mint a legtöbb halandónak, ebben hasonlítunk... talán a kis részem miatt, ami emberi. Amit elmondhatok a tehetségemről az az, hogy ügyesen bánok a karddal és egész jó az énekhangom. Nem tudom, ez mennyire "adottság", minden esetre sokat gyakorlok, igy senki sem mondhatja, hogy a sült galamb csak úgy repült a számba. De nem panaszkodom, mind a két foglalkozás a hobbim, szeretem őket csinálni.
De Téged nem ez érdekel, igaz? Legyél bárki is, aki e sorokat olvasod... hát rendben. Győztél, elárulom. Az anyám apámat titulálta a "Fekete Fénynek/Napnak", ami egyfajta tükörképe önnön magának, aki a Nap erejével bír és bizonyára ezért is olyan ragyogó személyiség. Apa, mint azt korábban említettem, félig angyal s félig démon, aki képes volt az egyensúly kényes és ingatag állapotát elérni, igy valóban találó lehetett ez a megfogalmazás, főleg a gyengéd szálak ismeretében. Ellenben, szerintem rá inkább a Mennyei vagy Égi Démon titulus illene. Hiszen, amikor megszülettem, anya is szembesült vele, hogy az, aki a Fekete Nap, nem apa... bár belőle származik, részben.  Mikor világra jöttem, azt mesélik, feketén izzó glória derengett a véres kis buksim körül. Fekete fény. Senki sem látott hasonlót előtte, hiszen ez ellentmondás, pontosabban paradoxon, azaz - csupán - látszólagos ellentmondás. Anyának a boszorkány vére miatt médium-szerű képességei is vannak, igy feltételezem már valahogy engem látott/érzett meg apám kapcsán, közelében. Igen... fekete fény. Ez az én erőm. Jelentsen is ez bármit is.

Egy hatalmas birtokon születtem, amin egy fenséges és monumentális kúria magasodik, törve a mennyekig. Lélegzetelállító, mondják, számomra viszont ez a hétköznapi. A birtok apámé, Damien Shayel-é, a celestimé, aki ismeretlenségbe burkolódzik, de aki még is tisztában van kilétével, féli még a nevét is. Nem alaptalanul. Ahogy az anyám, Arlene Young erejét is félik, még is sóvárognak utána. Igy a családunknak nem is olyan könnyű az élete, mint elsőre tűnik. Állandó éberségre van szükség. Nem véletlen hát, hogy messze élünk, elzárva a külvilágtól, a Föld egyik legjobban őrzött területén. Egy gyönyörű madárkalitkában.
Ritkán hagyhatom el a családi fészket, de valójában nincs is túl nagy igényem a "csavargásra". Apám területe nagy, van hová elvonulnom, ha úgy tartja kedvem. Mikor pedig emberek s más lények közé vágynék, lakott területre, nem szokta megtagadni tőlem, többnyire. Megszoktam ezt az életet, nem is ismerek mást. Itt születtem, ezen a rezidencián, bábák között, nem pedig egy kórház szülészetén, ahogyan az megszokott lenne. Ezen falak között cseperedtem és nevelkedem. Magántanuló vagyok, minő meglepő, igaz? A szüleim a legjobb tanítókat hívják, a legszigorúbb átvilágítás mellett, persze. Az oktatás színvonala magas és én szívesen tágítom a tudásom, de leginkább azt szeretem, ha apa mesél nekem. Régen letűnt korokról, amikben élt. Különös történelmi személyekről, akiket ismert. És káprázatos építészeti remekművekről. Fogalmam sincs, valójában hány éves lehet, még sosem mertem megkérdezni... több száz, vagy több ezer? Számít egyáltalán? Magam is "halhatatlan" vagyok, mint ő? Sokat töprengek, amiért hallgatagnak bélyegeznek. Az elmém azonban hangos. A tudatom pedig kíváncsi. És kreatív. Családi örökség, nem vitás. Édesanyám festő és műkereskedő, az apám is művészlélek, volt ő már minden is hosszú élete során, igy festő, szobrász és építész is. A házunkat is ő maga tervezte és építette. Fekete bárány lennék, ha az esztétika és efféle dolgok leperegnének rólam. Bár engem a művészet egy másik oldala fogott meg igazán: a zene. Történetesen, az opera. Mondhatni, magán konzervatóriumba járok, vagyis a zenetanárok járnak hozzám. Le merném fogadni, hogy édesapám zeneszerző is volt egykoron, egyszer majd rá kérdezek... Vele valahogy jobban hasonlítunk, mint anyával. Ő olyan... élénk, harsány, akkor is ha éppen bőrszoknyát vagy szegecselt nyakpántot visel, vagyis nem a külsője okán, hanem a fényesség, ami benne tombol, atomreaktorként világítja be a házat. Ami csodás és szeretem őt, de valahogy egyértelműen más a temperamentuma, mint nekem vagy apának. Mi befelé égünk olthatatlan tűzzel, ő pedig kifelé. De igy van ez jól. Tökéletesen kiegészítik egymást. Néha, ahogyan őket nézem, megirigylem azt, ami közöttük van. Azt, ahogy apám szavak nélkül rá pillant, a délceg kis mosolyt a szája szegletében. Anya csillogó szemeit és széles mosolyát, akár egy szerelmes kis csitri, olyan szenvedélyes rajongással simul hozzá minden egyes alkalommal. Hosszú út vezetett idáig, de végig járták a tövissel teli utat és most itt vagyunk. A történetük anyám szájából romantikus mese, de a nagyi már kevéssé regéli ilyen szépen. A lényegen azonban ez mit sem változtat. Én többnyire csendes megfigyelőnek érzem magam az életükben, a kastélyukban, bár értelmemmel tudom, én is a részese vagyok mindennek, még sem érződik folyamatosan igy. Talán a korom miatt vagy mert nélkülem is olyan jól megvannak? Nem tudom. Minden esetre, ha a saját gondolataim is felzaklatnak, csak kimegyek a lovardához és lovaglok egy kicsit. Szeretem a lovainkat, békés jószágok, kivéve talán apa csődörét. Ha pedig csend és nyugalom helyett a bennem szunnyadó démonvér kezd énekelni, kardot ragadok és addig vívok, míg ki nem fulladok. Vagy csak rá zendítek Mozart Varázsfuvolájából az Éj királynőjének bosszúáriájára, amin még amúgy is bőven van mit gyakorolnom.
Ki vagyok én? Pontosabban, micsoda...? Mi az, ami angyali bennem? S mi az, ami démoni vagy éppen emberi? Mi rossz csupán és mi igazán démoni lényemben? Lehetek-e eredendően gonosz vagy jó? Korom előrehaladtával egyre többet foglalkoztatnak az efféle kérdések... míg megszokott világomból ki nem szakit egy tőlem nagyobb erő, hogy a feje tetejére állítsa addigi életemet.