(Damien és Arlene)
Ha valaki pár nappal korábban azt mondta volna nekem, hogy Arlene-t el fogják tőlem rabolni... azt feleltem volna, hogy az lehetetlen! Hogy nem történhet meg, és nem is tudnák megtenni! Az életemet tettem volna rá, hogy nem eshet baja, ha én óvom őt... és ha otthon marad...! Oly biztos voltam... ostobán magabiztos...
Aztán megtörtént a lehetetlen. Elvitte őt, egyetlen átkozott lény... ki ezért halálnak halálával lakol! És még örülhet, hogy nem tűzöm ki a fejét a kastély egyik tornyára, jelzésül minden idemerészkedőnek, hogy úgy vigyázzon, ha megpróbálja más is, azt, amit ez az átkozott tett, ugyanúgy is végzi majd!
Talán meg is tettem volna... sőt, valószínű... De Arlene miatt nem teszem. Őt nem kárhoztatnám eme látványra. Mivel épen, s egyáltalán, visszakaptam, hát megelégszem a minimum bosszúval.
Éreztem őt közben... Arlene-t... végig éreztem, ahogyan teste az enyémhez ért, éreztem, mint simult kicsiny tenyere a hátamhoz... és más esetben talán egy sóhaj lett volna válaszom rá, ami oly kicsiny lett volna, hogy észre sem vehette volna, nyilván, hisz nem kell tudnia róla, hogy érintése olykor-olykor bizony jólesik lényemnek... nem mondhatom, hogy lelkemnek, de... nekem magamnak, igen... Más esetben elmélázhattam volna, miként is képes erre... sosem váltott ki belőlem hasonlóan mély gondolatot egy asszony... vagy inkább leány... Hisz ő csupán egy ártatlan kis harmatcsepp, mégis hatással van rám, magamra, kit talán leginkább az óceánhoz hasonlítanék mellette... Nem mintha hatalmasabbnak tekinteném magam, ám... a harmatcsepp a remény, a hajnal hírnöke, tiszta, romlatlan, életadó... ehhez képest az óceán... háborgó, vad, veszélyes, kiismerhetetlen, pillanatok alatt adhat és vehet el életeket... táplál, és pusztít egyszerre... s ha megpróbálod betörni... megzabolázni... talán kegyes lesz hozzád, és enged neked némi sikert, ám ugyanannyi esély van rá, hogy hullámsírba fektet inkább. Nincs biztonság, és az ima sem segít... csak remélheted, hogy túléled, ha megmártózol feneketlen sötétjében.
És akkor itt van Arlene... az apró csepp, a ma született bárány... aki puszta megjelenésével a létezésben, igába is hajtotta lényem... kár is volna tagadni, hisz emberöltők óta senki nem hatott rám oly mértékben, mint ő... és nem vettem rá magam olyan dolgokra senki miatt, mint miatta... ő az, kinek érezvén érintését testemen, csak arra tudtam gondolni... "Életben van! És ennek így kell maradnia! Bármi áron!"...
Ítéletet végrehajtó mozdulataim közben is, fülem, s tudatom is, persze reagáltak Arlene hangjára. Természetesen, hisz mindig figyelek, minden kiadott hangjára, még ha ezt ő nem is mindig vehette észre, mert nem kell neki mindenről tudnia ugyebár. De jobban figyelek rá, mint hinné. Mindig! Most is figyeltem, hisz ő volt minden, mi ebben a percben számított! A lénye, élete, biztonsága, épsége... csak ő, és semmi más! Hallottam hangját, de szavaiban nemigen tudtam értelmet találni... Nyilvánvaló volt, hogy nem hozzám szólt, de elrablója kapcsán még kevésbé találtam indokoltnak, értelmezhetőnek ama kis mondatot... Ám úgy éreztem, ez ráér, addig, míg a jelenlegi problémát kiiktatom, később majd megtudakolom, miért is kívánunk mi a gyalázatos lény apjával foglalkozni??
És éreztem őt végig... Tudatom egy része folyamatosan rezdüléseire ügyelt. Lélegzetvételei legapróbb változásait is figyelemmel kísértem, hiába, hogy éppen valami egészen más, talán egyesek szerint gonosz dologgal voltam elfoglalva... hiszen, ugyebár... egyesek nem hiszik, hogy létezhet indok az ölésre, és sokan a bosszúban magában is találnak nem kevés kivetnivalót... ám én nem ilyen voltam. Én mindkettőt szívesen megtettem, amennyiben kellő indokot találtam rá... és ha valaki elrabolja Arlene-t, és bántja, és végez az embereimmel, felzavarja otthonom nyugalmát, nos... mindebből egy is elég lett volna a bosszúmhoz, de így az összes után már nem is lehetett kérdés, hogy halálnál kevesebbel nem érhetem be!
Megtettem. És már érzékeltem is közben, mint változott meg fokozatosan, de rohamtempóban Arlene állapota mögöttem. Éreztem, ahogy elönti őt valami, ami a pánik és a sokk keveréke lehetett... és talán ebbe az én tettem is besegített, de nem ez tűnt az egyedüli, vagy a fő oknak. Hisz magam is tudtam, mi vesz bennünket körül... s bár az én orrom hozzászokott az efféléhez az éveim alatt, sőt, éreztem én ennél sokkal rosszabbat is már... de tudtam, Arlene számára ez más... főleg most, mikor közém és a holtak közé került...
Amint megfordultam, karjaim ösztönösen ölelték körül karcsú testét, mielőtt még összecsuklott volna alatta a lába, s ő a véres fűben kötött volna ki...
- Semmi baj, kedves... semmi baj... - susogtam fülébe lágyan, miközben térdhajlatába nyúlva, és hátát körbeölelve, felemeltem őt a karomba. Feje öntudatlanul hajlott vállamra, nyakamban éreztem lélegzetét... tudtam, már szinte bizonyos, hogy nem hallhat engem...
Mindent és mindenkit otthagytam, ahol és ahogyan volt, csak Arlene foglalkoztatott ebben a pillanatban, egyedül ő töltötte ki figyelmemet. Elindultam vele a kastély felé, csak mentem, mentem, töretlenül haladtam, végig a parkon, majd az épületbe lépve egyenesen az ő szobája felé, a legrövidebb útvonalon. Bár a fűben haladva még véres nyomokat hagytam magam után én magam is, de az ajtón belépve önkéntelenül is gondoskodtam róla, hogy lépteim ne hagyjanak nyomot maguk után... Bizonyára ostoba gondolatnak hatna, de nem akartam, hogy vérösvény vezessen Arlene hálójáig... majd az ő ajtaján belépve, egész az ágyáig... Még ha ennek nincs is tudatában, valamiért engem érdekelt, hogy megóvjam őt eme átkos nyomtól...
Mire odaértem vele, kívánságomra a takarója lehajtotta magát az ágy végébe, így nekem már csak gyöngéden a párnák közé kellett fektetnem őt. Ahogy az ágy szélére ülve lenéztem nyugodt, de sápatag arcára, finoman eligazítottam haját a feje körül... mely újra szokásos színében pompázott. Bár most a szemét nem láthattam, nyilván az is... Gondolataimat bizgatta a látvány, mely korábban fogadott... Tekintetem levándorolt a mellkasán nyugvó ékköves ékszerre, s bár nem tudtam pontosan mi az oka, de úgy éreztem, nem átlagos holmi az... nehéz volt meghatározni, hogy valódi belőle származó kisugárzásról van-e szó, vagy csak amolyan hetedik érzék súgta, de mindegy is volt, azt biztosan tudtam, hogy neki magának nem volt ilyen holmija... ez tehát új... tehát az a félvér féreg adhatta rá...
Odanyúltam, és levettem nyakából az ékszert. Megszemléltem futólag, de mikor zajt hallottam az ajtó felől, egyszerűen csak a zsebembe süllyesztettem, azzal a szándékkal, hogy később alaposan megvizsgálom, mi is ez, és mit csinál.
- Áhh... te vagy - állapítottam meg, amint oda nézve az éppen belépő Irinát pillantottam meg, az egyiket Arlene szobalányai/testőrei közül. Volt az a csekély életjel, mit még a birtokon érzékeltem a magunkén kívül... az egyik az övé volt, a maradék a konyhából eredt, jól éreztem, de nem is lepődtem meg annyira, hisz szakácsom nem harcosnak van itt, hanem főzni. Irina meglepőbb, nem gondoltam, hogy megmarad... de úgy tűnik, több kitartás szorult beléje, mint amit kinéztem belőle.
- Tudom, elbuktam... nem tettem, ami a kötelességem... - kezdte óvatosan, ám én nemigen figyeltem szavaira. Végigmértem alakját, ruhája fűtől, földtől, és vértől volt mocskos, egyik kezét oldalához szorította, ujjait is megfestette vére... arcán vágott sebből szivárgott a vörös folyadék, s tartása is elárulta fájdalmait.
- Gyere ide - vágtam közbe, mondandóját megszakítva, és magamhoz intettem. Nem részleteztem indokom, és láttam rajta, hogy beletörődött sorsába, miközben felénk indult. Mikor megállt előttem, pillantásom egy percig még elidőzött rajta, magamban mérlegeltem a történteket, azután felemeltem kezem, és elhúztam az övét a sebéről. Odaérintettem tenyeremet... Láttam, amint lehunyja szemeit, nyilván arra számított, ez lesz a vég... felkészült útjára a Pokolba... Ám ehelyett... azt érezhette, amint a seb a tenyerem alatt lassan beheged... és ugyanaz történt az arcán lévő vágással, meg minden egyéb zúzódással... Mikor minden seb nyomtalanul tűnt el, csak a koszt hagyva maga után, elhúztam kezem róla, és újra Arlene-ra fordítottam a tekintetemet.
- Menj és szedd rendbe magad, utána gyere vissza, és öltöztesd át őt is. Ne hagyj magad után mocskot. - Ennyit mondtam, és nem törődtem vele tovább. Őszintén szólva, nem döntöttem el egyelőre, hogy haragszom-e rá... Kötelességmulasztást követett el, igen, de nem velem szemben. Arlene-t hagyta cserben, így úgy éreztem, Arlene joga lenne eldönteni, hogyan reagáljunk eme tényre, haraggal, vagy megbocsátással... Angyali felem nem panaszkodhatott, felebaráti kötelességemnek eleget téve, begyógyítottam a szenvedő lény sebeit... és meghagytam az életét... a többiről pedig majd Arlene dönt... így ő sem mondhatja, hogy nem veszem figyelembe a véleményét, tessék, ebben figyelembe fogom venni.
De addig is... előbb még magához kell térnie, amit én türelemmel készültem kivárni... itt, mellette. Illetve, mikor Irina visszatért, természetesen odébb vonultam, sőt, hátat is fordítottam az ágynak, elvégre, valahol mélyen azért csak úr vagyok... nem, nem úriember... nyilván, még csak az kéne, de... azért csak úr, tehát nem fogom eszméletlenségében meglesni ezt az ifjú teremtést, tisztességgel elfordultam, és nem láttam olyasmit, amit nem illene látnom! Aztán... mikor Arlene már üdén, tisztán, hálóruhájában feküdt a tiszta ágyneműben, gyengéden betakarva, újfent melléje ültem az ágy szélére, és onnét figyeltem, hogy álma békés legyen, nyugodt... s legfőképp, hogy közben a legnagyobb biztonságban legyen!
Kezdőlap
