Szükségem van rád... - Lucifer és Auriel - Lucifer tetőlakása

Ólomsúlyúak voltak a lábaim, úgy éreztem... kezeimet pedig furcsán hidegnek... s mintha nyomás lett volna a mellkasomban... Mindez persze kicsit sem volt meglepő, hisz lépésről lépésre egyre távolabb kerültem Luciustól... és ez... fájt. Mintha egy zsinór a szívemre lett volna kötve, és csak húzna... húzna visszafelé...
De nem tehettem meg, hogy visszafordulok. Muszáj voltam emlékeztetni magamat, hogy a kisfiam jó kezekben van... Tom atya vigyáz rá az otthonban, s lelkére kötöttem, hogy egyetlen pillanatra se hagyja őt magára... és ő megesküdött, s ha valakinek, hát neki feltétel nélkül hittem a szavában... éreztem, hogy sosem verne át, nem csalná meg bizalmamat... ha ő azt mondta, le sem veszi a szemét fiamról, akkor az úgy is lesz...!
És nekem küldetésem volt... egy feladat... egy nehéz, és bonyolult feladat, melyben fogalmam sem volt, melyik is a jó ösvény, merre kéne indulnom és miként, és... azt hiszem, részben ezért is volt szükségem Luciferre... mert... én úgy éreztem, ő ismeri legjobban édesapánkat, és... a világot... ha valaki, ő meg tudja nekem mondani, mit tehetek Markért...
Mark... akire haragudtam, akit nem értettem, akitől féltem, mert felborította egész eddigi létezésemet, s ha meggyógyul...
De NEM! Nem "ha"... nem, nincs más választása... muszáj, hogy... igen, meg kell gyógyulnia, ő a kisfiam apja, nem létezhet, hogy nem... hogy nem mondhatom meg neki, hogy van egy kisfia! Tudnia kell! Muszáj tudnia! Akármit tett, vagy tettünk együtt, akármit is akart, vagy fog akarni, akár ha marad, akár ha elhagy, akár ha akarta bármelyiket anno, én... én... nekem akkor is... muszáj, hogy megmondhassam, hogy van egy kisfia! Muszáj! Neki ezt tudnia kell, joga van tudni! És Luciusnak is joga van ehhez! Nekem pedig nincsen jogom hozzá, hogy ezt elvegyem tőlük... sőt... apának sincs! Nincs! Nem és kész! Apa teremtette eme egész világot, minden lehetőséget, jogot, érzést, esélyt, irányt, utat... mindenkit és mindent... ő teremtette ezt az egészet, s ezzel azt is, hogy a fiamnak joga van az apjához, és az apának a fiához, és nekem... nekem jogom van ahhoz... hogy megtudjam... mi történt velünk azon az éjjelen... és miért... és... hogy... hogy mit is kell éreznem amiatt... bánatot, szégyent, bűntudatot... vagy valami mást... valami jobbat...? Mit...? Muszáj ezt tudnom... és jogom van tudni...!
És... ha bűnös vagyok, mert egy éjszaka szerelmébe estem, hát bűnös vagyok, vállalom bűnöm... ám attól az ő jogaikat nem vehetem el, nem tagadhatom meg... s nekik joguk van minden jóra és szépre, szeretetre és boldogságra... egymáshoz és a világhoz, és... ezt sem a fiamtól, sem Marktól nem veheti el senki... Senki! Apa sem...! Nem, ő sem...! Azért biztosan nem, mert ÉN bűnt követtem el! Őket nem bánthatja ezért senki, nem engedem! Nem!
És ha kell... hát lepaktálok ezért még akár az Ördöggel is...
Ez idáig... messze-messze elkerültem Lucifer világát, nem kerestem, nem hallottam meg, ha róla pletykát mondtak közelemben... a bártulajdonos, a szoknyapecér, nem hallottam meg... mert eleinte féltem, ha megtudnám hol találom, hozzá rohannék... mert félek, és mert egyedül vagyok... De már nem vagyok egyedül, sok barátom van, sokan törődnek velem, és én is sokakkal törődök, akik számítanak rám, akik hisznek bennem, bíznak bennem... és fiam is velem van... mindenki más nélkül túlélem életem, mindaddig, míg ő velem van. Ő kell legjobban, ő a minden nekem!
Ma viszont... ma nem elég az emberek törődése, ma nem segíthet fiam édes mosolya... mert az emberi elmék sora nem ébresztette fel Markot hónapok alatt, és mert fiam mosolya hiába varázsos, ha a férfi, ki magját elvetve megteremtette őt, nem láthatja, hisz szemei csukva vannak, s elméje aluszik...
Ide most más kell. Úgy éreztem... ide most Lucifer kell. Hogy ő megmondja, most mit tehetünk, s utána meg is tegyük... együtt... családként...!
Még soha nem jártam bárban... most sem időztem benne sokat, amúgy is üres volt, nem volt ott egy teremtett lélek sem... így a liftbe szállva megnyomtam a gombot, és... és rövidesen egy tetőlakásban találtam magamat.
Dehát, miért is csodálkoznék ezen, hiszen... Lucifernek az égben van a helye... számomra ez sosem volt kérdés...!
- Lucifer! - szólítottam bátyámat, először félénken, bizonytalanul, akár egy kisegér cincogása, s óvatosan léptem csak kicsit beljebb. - Lucifer, itt vagy?! Kérlek... szükségem van rád! Auriel vagyok! Itt vagy? - Még egy kicsit beljebb léptem, és miközben emelt hangon szóltam, szemem végig a helyet pásztázta, kerestem bátyámat, hátha megpillantom egyszer csak valahol... Ahogy kerestem, s csak remélhettem, hogy nem hiába... az a rémségesen ijesztő reggel idéződött fel bennem, mikor szívem alatt gyermekemmel ébredtem, a férfi nélkül, ki ezt tette velem, és a tudattal, hogy hiába keresem, hiába hívom, hiába van szükségem rá, Lucifer nem felel nekem... 
Imádkoztam, hogy most ne úgy legyen...

Tudom, bizonyosan gyáva dolognak tűnhetett tőlem, hogy az első adandó alkalommal, ahogy valami bajba keveredtem, vagy nehézség magasodott fölém, máris bátyámhoz kívántam rohanni, vagy épp, mint most... meg is tettem, és rohantam hozzá, hogy a segítségét kérjem, de... Az igazság az volt, akár gyáva tett ez tőlem, akár nem, nem törődhettem azzal, rám ez milyen "fényt vet", vagy nem vet, mit gondolna vajon Michael, vagy bármely más testvérem, amiért bűntársam életéért az Ördöggel kívánok szövetségre lépni, és talán egyenesen Atyánk döntésével, akaratával megyek szembe. Mert mi van, ha épp ez a büntetésünk? Neki az, hogy nem láthatja a fiát, hogy nem élheti életét, nekem pedig a tudat, hogy ez énmiattam van...? Akár így is rendelhette volna az Úr, és nem tudhatom így van-e, csak... azt az egyet tudom, hogy ezt így nem hagyhatom. Nem maradhat Mark kómában, nem fekhet eszméletlenül, mozdulatlanul, szinte életétől megfosztva ott... miközben a világ... és a kisfia várnak rá, és... én is... aki a válaszokat szomjazom. Az ő válaszait.
És ha Lucifer tud nekem ebben az egészben segíteni, tanácsot adni... hát én megfizetem majd az árát. Mindegy mi az, mindegy ki rója rám a számlát... én fogok érte fizetni, és nem más. És megadom, bármi legyen is az ára. A fiamért és Markért megteszem. Megteszek értük bármit...Ehhez már csak Luciferre volt szükségem... válaszára... szavára... hogy feleljen hívó szavamra, s ne vesszek el most is a néma magányban, mint akkor, másfél éve...
"Imádkoztam, hogy most ne úgy legyen..."És nem úgy lett.
Ezúttal Lucifer nem hagyott engem választalanul... Ahogy szólítgattam őt, ahogy a halk zeneszóban betöltötte hangom a teret, egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy Lucifer a szemem előtt terem... nem is láttam honnét ugrott elő hirtelen, csak azt láttam már, amint közeledett felém.
- Lucifer! Olyan jó, hogy... - De szavaim hiába, testvérem oly némán közeledett felém, de oly nagyon sebesen is, hogy már-már attól kezdenék félni, csak képzelem a jelenlétét...
De nem. Nem képzeltem. Erre bizonyítékul szolgált, hogy bár drága testvérem szó nélkül masírozott odáig, hogy elérjen engem, de azután rögtön karjaiba is zárt...! Olyan erővel, melyre igaz, nem csupán ő képes angyaltársaim közül, de minden testvérem számba véve is, sőt minden rokonom, szülőt és testvért is egybevéve, de ő volt mindig is az egyedüli, ki ilyen nagy szeretetet érzett irányomba, hogy ekkora erővel akarjon magához szorítani... vagy úgy egyáltalán... Soha senki más nem tett még velem ilyet, vagy hasonlót, és bizonyára nem is fognak sosem... hisz, ugyan... ki más tudna engem még annyira szeretni, mint ahogy teszi azt Lucifer?!
- Jaj, Lucifer... - kezeim remegőn simultak dereka köré, és átöleltem én is őt, arcomat ruhájába rejtve. Nem volt bennem szemernyi kétség sem, sem félelem, sem habozás, amint ezt megtettem. Nem féltem, sem tőle, sem tetteitől, sem hírétől, sem nevétől, lényétől pedig főként nem! Ő az én Luciferem volt mindig is, és lesz is! Drága... drága Luciferem!
De még ha olyan nagyon gondban is voltam, és én jöttem az ő segítségéért, amit nem feledhettem... de akkor is... képtelen voltam figyelmen kívül hagyni, hogy láthatóan ő sincsen a legjobban... Muszáj voltam észlelni, a szembeötlő különbséget, hiszen legutóbb, mikor látott, a színházban, az előadás után, és rájött, hogy mit is tettem... hogy édesanya vagyok... utána elfutott előlem, otthagyott, és... és most... ezzel szemben, most épp ő volt, aki felém rohant, aki átölelt, olyan erővel méghozzá, hogy talán így még ő sem tette eddig soha... esetleg csak hasonlóképpen.
Ennek oka kellett, hogy legyen, és nem az, hogy én ennyire hiányoztam neki... így néhány perc múltán kissé elhúzódtam testétől, csupán annyira, hogy feltekinthessek arcára.
- Mi a baj, Lucifer? - kérdeztem tőle, merő aggodalommal, féltem, mi érhette eme idők során, hiszen én annyira másnak ismertem őt... anno, régen... most pedig, ahányszor csak látom, egyre és egyre rosszabb... minden alkalommal jobban aggódom érte...
Közben szívemet pedig már egészen egyszerűen három felé rángatták a madzagok... fiamhoz, Luciushoz haza, Markhoz a kórházba, és ide... Luciferhez... aki legdrágább testvérem, és aki most láthatóan, érezhetően... nem volt a legboldogabb időszakában, nem úgy ragyogott lénye, ahogy kellett volna, ahogy akartam, ahogy kívántam neki... és még ha sürgető is volt dolgom, hogy segítsek Markon, és visszatérhessek fiamhoz... nem hagyhattam magára testvéremet sem...

Jaj, Lucifer, Luciferem... hogy szerethetlek, s félthetlek is ennyire...?! - sipította a félelmetes gondolat elmémben, ahogy ölelésünk, mint egy festmény, elevenedett meg eme szépséges, különleges, különös lakásban...
Lucifer volt nekem mindig is... a lélekben hozzám kapcsolt másik felem. Való igaz, Uriel volt ikrem, mégis... én magam mindig azt éreztem, Lucifer apró, silány, női tükörképének alkottattam meg édesatyánk részéről... Még ha ez beképzeltül is hangozna, hiszen számomra Lucifer mindig a tökéletességgel ért fel... attól a szent pillanattól fogva, hogy tekintetünk először egymásra talált. Ő volt az én erősebb... állhatatosabb, életrevalóbb felem, mely lény énbennem sosem fogant meg, sosem kelt életre, de... de őbenne... pulzált, vibrált, ragyogott... az élet, az erő, a bátorság, a hit, a becsület képében... Ő volt nekem a minden, mindig... Annyit, ha nem többet jelentett nekem, mint apánk, hisz... Lucifert a fizikai valómmal éreztem, láttam, míg édesapánk mindig egy... egy egészen másmilyen, megfoghatatlan, hihetetlen entitás volt, akiről, bár éreztem, hogy szeret, sosem mutatta meg... De Lucifer igen.
És ezzel együtt, amikor elveszítettem őt sok-sok ideje már... olyan volt, mintha énbelőlem vágtak volna ki egy darabot... hogy aztán semmi mást ne tegyenek vele, csupán elhajítsák, messze-messze, egy elérhetetlen helyre...
Mi más is bírhatott volna rá, hogy elhagyjam szeretett otthonom, édes atyámat, és ismert életem, ha nem az, hogy remélhettem, újra láthatom őt, ha ide jövök, le, a Földre? Semmi más. Csak ez. Csak ő. Lucifer. És bár később, jóval később leltem meg őt... sőt... nem is én, hisz a véletlen hozott bennünket össze... a véletlen, vagy az isteni akarat... ki tudja, de... így lett.
Kár, hogy aztán oly' hamar el is tűnt szemem elől... bűnöm, lényem, vagy önmaga démonjai elől futva...? Nem is tudom... De bármi is űzte, elfutott... tőlem... és fájt, bántott eme tény... De bármilyen vágyott is volt, megtudnom, gyűlöl-e, mert az lettem, ami... áruló... bűnös... anya... most nem szabadott önzőnek lennem, magamra gondolnom, nem... most... most Mark és Lucius érdekeit kellett szemem előtt élesen tartanom.
Szívemet facsarta az orcáján legördülő cseppnyi könny, miután megkérdeztem, mi is bántja ily' nagyon... Kezét arcomon érezvén, kezem kezére helyeztem, és finoman megszorítottam azt. Homlokom ráncoltam, kérdése hallatán, melyet első pillanatban nem is igazán tudtam mire vélni...
- Én... én elhagyott gyermekek közt élek, Lucifer... elhagyatva fiammal. Mi ketten is a sötétben élünk, de mi magunk vagyunk a fény egymásnak... ő az enyém, s én az övé, és így a többi gyermekkel is, kik ott élnek velünk, és kiknek nincs anyjuk, hogy szeresse őket... A szeretet a mi fényünk, Lucifer. S azt nem veheti el senki. Sem Isten, sem ember. Neked kéne ezt legjobban tudnod, ki legjobban szeretsz engem, s kinek a fényt köszönhetem... Én csak azt látom, ahogy belőled párolog el a fény, testvérem... Oly' rég nem találkoztunk, s most... most ahányszor csak látlak, egyre búsabb, keserűbb, szomorúbb vagy, és... mélységesen aggódom érted... félek, hogy mi történik veled... hogy ki gyötör téged ily' nagyon... - Miközben beszéltem, két kezem közé fogtam borostás arcát, mely, bár nagyon új volt nekem még, különös volt érinteni, mégis... valahol, vicces módon tetszett is... Mint a rövid haja is... új volt nekem mindez, tőle mindenképp, ám... nagyon jól mutatott rajta...
Bár, valahol különös állapot, hogy Mark, kitől gyermekem megfogant, végső soron rendkívül emlékeztetett engem Lucifer régi kinézetére... Hasonlóak voltak... Igaz, talán csak nekem, nekem azonban tényleg.
A sors különös fintora, hogy Lucifert keresve jöttem a Földre, erre... helyette belebotlottam egy emberférfiba, aki kiköpött mása volt, és akitől... egyik pillanatról a másikra gyermekem is fogant... Furcsa... különös jelenség volt ez nekem is, hát még másnak milyen furcsa lehetne... hát még Lucifernek milyen furcsa lehet majd, ha egyszer megpillantja Markot a saját szemével, s talán ő is hasonlóságokat vél majd felfedezni, önmaga, és őközötte. Vajon mit gondolna majd erről a dologról? Vajon ő találna rá magyarázatot, mi is vonzott engem oly' nagy erővel ahhoz a vadidegen férfihoz...?! Vajon a magány, a hiány, vagy az emlékek... vagy valami egészen más...? Magam sem tudnám megmondani... Azt tudtam csak, hogy egyedül voltam, féltem, és honvágyam volt, és... és Mark karjai között mindez a sok rossz érzés eltűnt... békére leltem nála, otthonos, szerető érzésekre... biztonságra... majdnem ugyanúgy, mint egykor Lucifer karjaiban is mindig...
- Anya lettem - bólintottam lassan, Lucifer szavait ismételve. Nehezen tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, gyűlöl-e engem ezért... megvet-e... de muszáj volt emlékeztetnem magam... hogy nem magam miatt vagyok itt...! - És a fiam miatt vagyok most itt, Lucifer. Szükségem van rád! Nem tudom, hogy mit tegyek... Kérlek, szedd össze magad, és segíts nekem! Nem számíthatok senki másra ebben, csak rád! Félek, talán Isten akarata ellen teszek, ha most cselekszem, ám mégis muszáj tennem valamit... muszáj, mert... mert azt akarom, hogy a fiamnak legyen apja...! - fakadtam ki esdeklőn, s könyörgő tekintetem drága bátyám szemeibe mélyesztettem. Fogalmam sem volt, mit tehetünk, hogyan tehetjük... s hagyja-e apánk... de... nem volt más reményem, csak ő... nem számíthattam más senki segítségére, tanácsára, csak az övére... csak Luciferére... Hisz, ki más is merne dacolni apánk akaratával velem? Rajta kívül ki más? Senki sem segítene nekem ebben, én pedig egyedül... képtelenül elveszettnek éreztem magam e helyzetemben... Bármennyire is erős akartam lenni, mégis rettegtem...

Nehéz volt a szívem, és mégis repesett... furcsa helyzet, furcsa érzés, pont, mint mikor először láttam a minap a testvérem, hosszú-hosszú idő múltán. Hiszen, féltem a jelenlététől, és közben mégis örvendett lényem, hogy újra láthatom... A puszta ténybe is belehalhattam volna, ha azt mondta volna, azért jött, hogy megbűnhődjek tetteimért, vagy hogy elvegye életem legdrágább kincsét, a gyermekemet... és bár ezekre nem került aztán sor, mégis, az a félelem nem űzetett ki lényemből, hogy bátyám talán... sőt, valószínűleg elítél, megvet... gyűlöl, és megtagad, mert ártatlanságomat egy embernek adtam, s eme ember utódát méhembe fogadtam, majd kihordtam, megszültem eme világra, és még csak nem is szégyenlem őt, sőt, szeretem...
Mindig is tudtam, hogy senki vagyok, testvéreimhez képest... ma már azt is érezni véltem, hogy angyal, de... talán pusztán dekoráció... egy kellemes színfolt vagyok csak, a szürke öltözetek közt... a tiszta, erős, engedelmes, parancsok követői közt, némi engedetlenség, némi káosz, némi szabadosság, némi vágyálom, némi szikra... De nyilván senki sem ERRE gondolt, mikor engem kitalált atyám, vagy először láttak testvéreim. A gyermek voltam, aki a sarokban a babáival játszott, míg a nagyobbak csodát tettek, én voltam a szivárvány, ami az eső mellé vigaszt nyújtott, a táncoló esőcsepp, mely végigfolyt a tiszta üvegen, és belezavart a képbe...
Gyermek voltam, egy zavaró szempilla... aki most belepottyant a levesbe, és tönkretette az ebédet... megmérgezte a tökéleteset. Mert anya lettem. Előbb szökött gyermek lettem, majd egy anya... és most még áruló is leszek, mert tudom, és nem akarom elfeledni, hogy a világon minden, mi történik, az atyám tudtával és akaratával megy végbe... mert nem születhet és nem halhat meg eme világon semmi, az ő áldása nélkül... Anyává tett engem, és Marktól elvette az apaságot... ahogy egykor megteremtett engem, hogy szeressem őt és Lucifert, és anyánkat, és minden családtagom, s mindent és mindenkit... aztán elvette tőlem mindezt... mikor az én tökéletes ebédemből kivette a színt, az ízt, és mindkettőt lehajította a Pokolba...
Nem akartam azt gondolni, hogy mindezt direkt csinálta, nála jobban ezt senki nem tudhatta rólam, nem akartam ezt... nem akarnám azt mondani, mindent megadott nekem, hogy aztán bűnös legyek, mert elfogadtam, és bűnös legyek, mert haragszom, amiért elveszi őket tőlem... de ez történik, és én bűnös vagyok, mert látom, és érzem, és fáj... és nem akarom engedni, hogy ezt tegye velem...
Anya vagyok. Bűnös vagyok. Angyal vagyok. És vállalom a bűneimet... de nem engedem, hogy apa azokkal büntessen, akiket szeretek... akkor sem engedem, ha ezért a nem létező lelkem az Isten által teremtett Ördögnek kell adnom. Mert számára talán igen, sőt, biztosan, az Ördöggel cimborálok... ami valahol így is van, ám... valójában... ha engem kérdezne meg... - amit ugye, mint tudjuk, sosem tenne meg... -, nos, akkor azt mondanám, nem az Ördöggel lépek épp szövetségre... hanem a testvéremmel. Mert arra teremtettem, hogy szeressek, és legyek érte bármily bűnös is, én ezt is fogom tenni! Lucifert. És a fiamat. És Markot... És édesatyámat is. Szeretni...
És ebben az sem gátolhatott meg, hogy Lucifer, az én drága Luciferem, néha nehezebb eset volt, mint bármely másik férfi az életem szereplői közül. Szavai legalábbis ilyen érzést keltettek bennem...
- Jaj, Lucifer... - Meg voltam róla győződve, hogy épp ebben a pillanatban pirultam el egészen a fülem hegyéig. - Azt én is tudom... tudom, hogy az az ember, akivel együtt voltam akkor egyszer, ő... ő a fiam apja... tőle van a gyermekem, én is tudom ezt, de... nem is így értettem, hanem úgy, hogy... - Mély lélegzetet vettem. Megpróbáltam a tőlem telhető leghalkabb módon mondani, legalábbis, mintha ezzel bármit is elérhetnék, hisz magam is tudtam jól, hogy ha valaki hallani akar bennünket, akkor... hall is. De azért én mégis próbálkoztam. - Lucifer, nem csak... nem csak én tudom, hogy attól az embertől lett a fiam, hanem apánk is tudja... és... - megakadtam, mert tudtam jól, hogy amit mondok, amire gondolok, felér egy árulással. - A fiam apja kómában van. Akkor este, miután mi... tudod... szóval utána... elaludtam, és mire felébredtem, ő már nem volt mellettem. Azt hittem, elment... azt hittem, otthagyott egyedül, és... és eddig nagyon... dühös voltam ezért, és csalódott, de... de most úgy tűnik, nem önként hagyott magamra a fiúnkkal. Ő még csak nem is tudja, hogy gyermekünk fogant, mert aznap éjjel balesetet szenvedett, kórházba került, és azóta kómában fekszik... Ma láttam őt, ott, a kórházban, ott voltam egy barátommal, és... és láttam azt a férfit, akitől a gyermekem született, és... nem is tudja, hogy van egy fia... és én... - idegesen szorítottam meg Lucifer kezét -, én nem akarom azt mondani, hogy apa direkt... választotta el tőlünk, de... de tény, hogy akkor este baleset érte őt, és azóta nem tud magáról, és... és én nem hagyhatom, hogy ez így maradjon, Lucifer, én... Nem tudom, hogy ki akarta, hogy ez történjen vele, de nem maradhat így, kérlek, hogy... hogy segíts nekem, segíts rendbe hozni őt, hogy megtudhassa, hogy van egy fia... - lestem fel könyörgőn bátyám szemeibe. Tudom, hogy feltehetőleg, ehhez atyánkon kívül másnak nem volna elegendő hatalma, ahhoz végképp nem lenne, hogy eltitkolja ezt bárki is előle, úgyhogy minimum tud róla, hogy ez történt, mégsem segített, és... és én nem akartam azt gondolni, hogy direkt akart bántani minket, de... de Mark akkor is kómában van, és akkor is van egy fia, és ezt akkor is tudnia kell, mert joga van hozzá, és mert ez az igazság, ha az ég leszakad is tőle...