Auriel és Lucifer - "Színház az egész világ..." - Újra együtt

Tizenöt hónap. Ennyi ideje élek az emberek között. És ennyi ideje vagyok édesanya, habár az én kicsikémet még csak hat hónapja tarthatom karjaim közt, azt még én is tudom, hogy az én szerepem első perctől kezdve fix az ő életében, és megmásíthatatlan. Tudom, mert éreztem... és még ha fel is merült bennem, hogy megpróbáljam másra hárítani a feladatomat, hamar rájöttem, hogy erre képtelen volnék. Ami az édesapa szerepét illeti, nos... az már egy sokkal bonyolultabb kérdés volna a kisfiam életét tekintve. Ha valaki engem kérdez, akkor neki nincsen apja. Vagyok neki én, és... hát a többi már kérdésesebb. Szívem szerint boldogan mondanám, hogy van neki sok szerető nénikéje és bácsikája, szerető nagyapja és nagymamája, de... ebben sajnos nem egészen voltam biztos, miután családom nem mutatott jelenlétet életünkben, amióta megbotlottam.
Azóta, hogy édesatyám tudatta velem állapotomat, hallgatott, és lévén, egyetlen testvérem sem indult keresésemre, attól kell tartanom, vagy nem hiányzom nekik, s nem aggódnak értem, vagy atyánk nem kívánta, hogy bárki is utánam jöjjön. Valahol persze megértem... bizonyára nagyot csalódott bennem... habár... persze, reméltem, hogy elvárásain túlmutat irányomba szeretete, de a jelek szerint tévedhettem...
Az is igaz, hogy testvéreim közül csupán egyel próbáltam meg én magam kapcsolatba lépni, mióta idelenn vagyok, de ő sem... nos, sajnos ő sem érezte szükségét, hogy foglalkozzék velem, és mivel atyám sem felelt imáimra... ezért hát magamra maradtam, ami családomat illette.
Ennek ellenére nem voltam egészen magam. Meglepő módon, azután, hogy családom elszomorító csalódással járó meglepetést okozott nekem, velük szemben az emberi fajban kellemesen sikerült csalódnom. Emberek segítettek utamon, amióta a halandó világba érkeztem. Ami nem csak eredeti álláspontom, de fiam apja miatt is igen nagy meglepetés volt számomra.
Lucius és én immáron emberi életet éltünk. De amellett, hogy napjaimat igyekeztem fiam igényeinek kielégítése mellett más halandó gyermekek gondozásával, és ehhez hasonló társadalmi jó cselekedetekkel és segítségnyújtással tölteni, nem tudtam hűtlen lenni régi önmagamhoz sem... így keveredtem a színházba. Nem volt titok sosem, hogy szívemben a színháznak, a zenének és táncnak mindig is lesz helye. Így volt ez az emberek között élve is, akik közül néhányan hozzám hasonlóan rajongtak a művészetért. Hódolhattunk hát akár együtt is eme szenvedélynek.
Néhány hete keveredtem egy véletlennek köszönhetően a színház elé, egy kis séta idején, amit Luciusszal tettünk a városban. Aztán elég hamar úgy alakult, hogy... én is a színházban dolgozók közé keveredtem egy válogatás után... azt hiszem, azzal, hogy táncolni és énekelni is kiválóan tudok, és még a színjátszásban is jeleskedem, emellett fürge, kecses, csinos és "fiatal" vagyok... hamar magam mögé is utasítottam mindenki mást. Még azzal együtt is, hogy kisbabám van.
Így kerülhettem ma este a színpadra, mint "Az ember tragédiája" című mű zenés-táncos feldolgozásának egyik főszereplője, Éva. Igen különösnek, és érdekesnek találtam ezt a történetet, mely egyrészt igen közel is állt a szívemhez, hiszen valahol a családomról akart szólni... az már ugyebár más kérdés volt, mennyi is volt benne a valóságra hajazó részlet. A végét illetően vegyes érzések kavarogtak bennem... az ártatlannak szánt leány, ki Isten szándéka ellenére gyermekkel lett viselős... ezzel elindítva az emberiséget az útján... nos, igen... párhuzamokat véltem felfedezni magam és Éva között.
Az előadás jól sikerült, én legalábbis így éreztem. De bármennyire is élveztem a dolgot, alig vártam már, hogy ismét eltűnhessek a függöny mögött, és az öltözőmbe siethessek. Lucius velem jött legtöbbször a színházba, így ma este is. Ha felléptem, vagy ha próba volt, ő az öltözőmben volt, és amikor csak tehettem, hátraszaladtam hozzá, és megszeretgettem vagy megetettem, amire éppen szüksége volt. A felügyelésében a jelmezesünk segített nekem, elmondása szerint ő három fiút nevelt fel, így jólesik a szívének, hogy ismét babával foglalkozhat, mivel a fiai még nem ajándékozták meg őt unokával. Én nem bántam, sőt, örültem, hogy segít nekem.
Lucius csodás apró kis lény, aki, ha nem is volt hajlandó akkor aludni, amikor az elvárható volt tőle, de legalább jó kisfiú volt a színfalak mögött. Egyszer sem kellett miatta aggódni, hogy sírásával vagy hisztijével majd "beleszól" a színházi életbe, amiért hálás is voltam neki, mert csak azzal a feltétellel engedték őt oda, hogyha jó baba lesz... különben más megoldást kellett volna találnom számára. Amit viszont nem szívesen tettem volna... szívem sokkalta nyugodtabb volt, ha elérhető közelségben volt hozzám.
Alig tudtam türelemmel végigvárni az előadásvégi meghajlásokat, amint a függöny végleg legördült, már szaladtam is, kollégáim között szlalomozva, hogy mielőbb az öltözőbe érjek, s megszeretgethessem az én kis hercegemet.
Egyedül csak arra nem számítottam, hogy meglepetés vár majd az öltözőben...

Félelem.
Szokták mondani, hogy a szülőség olyan, hogy, amint megtudod, hogy az leszel, illetve, már vagy, onnantól éjjel-nappal a gyerekedért aggódsz, félted őt, és csak azon jár az eszed, hogyan óvd meg, és tedd boldoggá, add meg neki a legjobbat és a legtöbbet. Ez kb. a "munkaköri leírásod", mint szülő.
Tudom, mert attól a perctől fogva, hogy felfogtam állapotomat, és rájöttem, hogy egy csepp életért onnantól fogva én felelek... én is rettegtem. Érte, magamért, és kettőnkért együtt, azért, hogy mi vár rá énmiattam... és mi vár rám, mert ő létezik...(?) És aztán ez a dolog nemhogy csitult volna, nem... hanem percről-percre, óráról-órára, napról-napra egyre erősödött! Mára már... olyannyira féltem és szeretem őt, hogy ha bántódása esne... bizonyosan belehalnék.
Igen, tudom, angyali mivoltom tulajdonképpen halhatatlanná tesz, mégis... hisz tudható, isteni fegyverek ugyanúgy végezhetnek énvelem is, mint bárki mással, és ő... az én édes pici fiam... az az elképzelhetetlen mértékű szeretet, amit táplálok őiránta, az felér egy isteni fegyverrel. A különbség csak annyi, hogy ez nem akkor okozná a végem, ha a közelembe kerül, hanem épp akkor, ha elveszteném!
Hogy miért eme sötét, aggodalmas gondolatmenet?
A hangja miatt.
Még vidáman, boldogan, izgatottan jöttem le a színpadról a meghajlások után, és futottam, szökelltem, szlalomozva haladtam társaim között, a színfalak mögött, sietve végig a folyosón, hogy mihamarább az életem értelméhez érhessek, és végre ismét a karomba zárhassam őt. Semmi másra, csak erre vágytam, de erre nagyon. Hiába, hogy nemrég láttam utoljára, mégis, szívem mindig fájt, ha el kellett válnom tőle, és egész végig sajgott, míg újra nem ölelhettem őt!
Ez most is így volt.
Ám... ahogy az öltözősorra értem, a sarkon egy tizedmásodpercre megtorpantam, és arcom rögtön aggodalmasra váltott a vidámságról. Mert meghallottam őt...
- Lucius... - Hangom megremegett, ahogy nevét suttogtam, és újra csak futni kezdtem, de most ijedtemben. Az már eleve bajt sejtetett, hogy ő sírt... mert hiszen, ő nem szokott sírni! Ha fiam sírt, akkor valóban gondja volt, és akkor sem az volt az igazán baj, hanem az, hogy én nem értem oda elég hamar, hogy csitítsam őt, és kijavítsam a dolgot, mellyel épp birkózott. Nem, ha fiam sírt... az nem hiszti volt, és nem tréfa, nem figyelemvágy... ahogy néhányan az orvosnál mesélték, hogy a gyermekük azért sír, mert figyelemre vágyik, mert unatkozik, mert élvezi, hogy szaladnak hozzá, ha jelez... és ilyenkor mindig azt érzékeltették az ilyen szülők, hogy mindez rossz... de Lucius ilyet nem csinált, ő nem unatkozott, nem hívott engem "feleslegesen", na persze, hozzá tartozott, hogy ő az én figyelmemet szüntelen élvezhette is, nem volt olyan perc, hogy ne vele akartam volna foglalkozni, ő volt szívem minden vágya, és ezt ő is nagyon jól tudta, mert szüntelen azon voltam, hogy éreztessem vele! De akkor is, ő... ő nagyon jó baba volt, békés, csendes, nyugodt... épp ezért is hozhattam magammal a színházba, mert jó baba volt... próbák és előadások alatt sem sírt soha, nem volt rá panasz... ha lett volna, nem jöhetett volna, de ő mindig szépen viselkedett, jól elvolt Agathával, a jelmezesünkkel, míg én a színpadon voltam... ezért tudtam... tudtam, amint meghallottam sírását, hogy valami baj van, valami nem jó... valami történt...!
És ezért futottam, ahogy csak bírtam, futottam, és meg sem álltam, míg az öltözőmhöz nem értem, minden mást kizárva fejemből. Lendületem akkora volt, hogy mikor megálltam, meg kellett kapaszkodnom az ajtókeretben, hogy el ne essek, habár... mint utóbb kiderült, ez már csak azért is jól jött, mert mikor rájöttem, hogy van bent valaki Agatha és Lucius személyén kívül, a frász jött rám, hogy úgy mondjam...!
- Mégis, mi...?! - Az ijedtségem kezdeti pillanataiban, ahogy megtorpantam a küszöbön, szemem cikázva követte végig az eseményeket. A megérkezésem pillanatában, ahogy megpillantottam a magas, sötét hajú, elegáns alakot, már képes voltam egyéb hangokat is kiszűrni, például, ahogy kolléganőm odabenn hadakozott ezzel a valakivel elszántan, közben kiabált vele... az illető ugyan nem felelt, de Agatha szavai és dühös hangja épp elég riadalmat okoztak így is, miként száját elhagyta a mondat "Ne érjen a gyerekhez, eressze el!"... szemem ezzel nagyjából azonos pillanatban villant a bölcsőre, benne síró gyermekemmel, és a férfi kezével... s én azt hittem, menten véget ér hosszú életem, és féltem, rettegtem, mit találok majd odabenn...
Nem is gondolkoztam soká, alig álltam két pillanatot az ajtóban, szaladtam is fiamhoz, és mielőtt még bárki bármi mást tehetett volna, felkaptam őt, és magamhoz szorítva hátráltam el a két vitában álló féltől, Agathától, és...
- Lucifer... - Igen, ekkor következett be nálam is a felismerés... Ahogy megfogtam a babát, és felemeltem, szemem követte kis kezét, mely az ekkor még idegennek hitt férfi egyik ujját szorongatta. Ahogy megérintettem Luciust, ő rögtön elengedte az illetőt, és helyette, amint elérte, az én hajamba kapaszkodott bele. Nem bántam, nyugodt szívvel engedtem neki, hadd gubancolja apró, nyálas ujjacskái közé a tincseimet, mindegy, csak ő jól legyen...! De közben a szemem felfelé indult a férfi testén, a kezétől kiindulva, végig a karján, fel... míg arcáig nem értem, s mire hátráltam két lépést, szembenéztem vele... vele, a bátyámmal!
És, habár illett volna úgy lennem, hogy első pillanattól fogva megörüljek neki, hiszen eredetileg épp őmiatta szöktem a Földre, legkedvesebb testvérem volt, akit mindenkinél jobban ismertem, s aki engem mindenkinél jobban ismert, akit mindig és mindenkor mindennél és mindenkinél jobban szerettem, persze atyánkkal együtt, egészen addig, míg fiam meg nem lett... de... e percben... a szeretetet kiütéssel legyőzte a félelem...
- Ne bántsd őt! - A várakozással ellentétben, felkiáltásom NEM Agathának szólt Lucifer iránt, hanem éppen hogy Lucifer felé és Luciust illetően... Igen, tudom, magam is szégyelltem magamat érte, igen, szívem mélyén, ám... közben úgy éreztem... muszáj vagyok gyermekemet tartani szemem előtt elsődlegesen, és mindenek előtt azt feltételezni minden váratlan rokonról, hogy akár azért is érkezhetett, hogy őt elvegye tőlem, vagy rosszabb...!
- Tégy velem bármit, de ő ártatlan! - mondtam. Mindenek felett legjobban Lucifertől fájt volna, igen, és édesapánktól, ha ezt kapom tőlük, még úgy is, hogy apánk az elmúlt időkben semmilyen módon nem látszott törődni velem/velünk, mióta tudatta állapotomat... és Lucifer elől épp hogy én magam rejtőztem, nem próbálván többször keresni őt, miután kudarcot vallottam, de... ez épp hogy azért volt, mert féltem... nem akartam szemében a csalódottságot, az undort látni, miként rájön, tisztátalan lettem, és gyermeket szültem, és... és féltem, mit cselekedne, hisz mégis csak a büntetések ura lett, a Pokol királya... nem tudhatom, mit követel meg tőle eme cím egy olyan bűnössel szemben, mint én... Nem mertem még belegondolni, mi járhatna nekem, és akár mit okozna bűnöm fiamnak, mert egyáltalán megfogant, mert megszültem, s mert bűnben nevelem azóta is... hisz nem csak hogy angyal, de arkangyal vagyok, és leány, ki asszonyi lét nélkül gyermeket szült, és... és atyám akarata nélkül jöttem a Földre, és... mindezért azóta sem bűnhődtem. Nem hittem, csak reméltem, hogy mindezek után bármit is számíthat vezeklésem, de atyám szava nélkül mindez csak remény volt... Féltem, hogy egyszer csak majd elveszik őt tőlem, vagy bántják énmiattam, mert tettem amit tettem. A félelemmel teli várakozás napról-napra velem volt, és nőttön-nőtt. És ha nem éppen tőlük féltem, hát féltem minden más veszedelemtől, melyet a világ magában foglalt, és a fiamat fenyegette. Magamat féltettem a legkevésbé, de ő... hisz ő félig ember volt, nem tudtam mit gondoljak, mi jellemzi, mitől eshet baja, miféle veszélyek leshetnek rá...?! A Mennyben, otthon, sosem törődtem efféle gondolatokkal, de most szüntelen ezektől féltem... Mi vár fiamra? Mi vár rám? Mi vár kettőnkre, rám, ki bűnös vagyok, és rá, ki bűnben fogant...?! Csak reménykedni tudtam, és imádkozni érte, hogy a családom gyermekemként tekintsen őrá, vérükként, és rám családjuk tagjaként, húg- és gyermekként, ne bűn és bűnösként...
Közben, ahogy én riadtan meredtem fel testvéremre, és Luciusszal a karomban elhátráltam tőlük, Agatha is észrevett végül, s felhagyott Lucifer ütlegelésével - amit mély csodálattal vettem valahol tudomásul, hisz gyönge ember létére, oly' vehemensen óvta kisfiamat... végtelen hálát éreztem ezért iránta -, majd mellém sietett, és átkarolt rögvest, közben biztosítva, hogy nincs okom félni, máris hívja a biztonságiakat, és kidobatja innen ezt a rémes szörnyeteget...
De én nem néztem rá, s még nem is feleltem neki semmit erre... Vártam. Anyai ösztöneim persze sikoltottak bennem, hogy ne tegyem, tűnjek el a babával, ne várjak bizonyosságra, előbb fussak, aztán kérdezzek... Én azonban... nem tudtam megtenni. Várnom kellett, tudnom kellett... tudnom kellett, Lucifer... az a Lucifer-e még, akit én egykor annyira jól ismertem? Aki nem volna képes, nem hogy az én gyermekemet, de gyermeket sem bántani soha... és ugyanúgy, arra sem lett volna soha képes, hogy kiszakítsa a szívem a mellkasomból, miként elvenné gyermekemet... Tudom, több, mint egy évet töltöttem a félelemben, hogy Lucifer majd elítél tetteimért, és megvet fiammal együtt... most mégis... ahogy állt itt előttem hús-vér valójában... nem voltam rá képes, hogy egyből elítéljem őt... Tőle kellett hallanom, miért van itt, s mik a szándékai, énvelem és fiammal...?!

Ismét csak megriadok hirtelen. Gondolataim szinte hullámvasúton száguldanak, azt hinném, hisz oly sebesek, épp csak nem beleszédülök...
Félek...
Nem... nem Lucifertől, nem... nem ő... nem a testvéremtől, nem attól, aminek mondják, és ami volt vagy ami lett... én csak... én... félek, mert bűnös vagyok, félek, mert ő a bűnösöket kell hogy büntesse, és félek, mert kisfiam ártatlan, törékeny, pótolhatatlan kincs, és rettegés fog el, ha csak arra gondolok, hogy bármi bántódás érheti az én bűneim miatt, vagy hogy elválaszthatnak tőle, bárki és bármiként...
Félek...
Mert Lucifer itt van, és nem tudom miért jött... hogy hogyan talált rám... és nem-e megint atyánk utasította olyasvalamire, amit nem akarna megtenni, de... muszáj... még ha fáj is belegondolnom, minden alkalommal, amikor megteszem, hogy az jár eszemben, büntetést kell várnom édesatyámtól... hiszen vétkeztem... s a feloldozás... oly nagyon kétséges...
- Lucifer, várj! - Ahogy bátyám szavai szívemet marják, rájövök... mily' fájón rosszat is gondoltam róla... hiszen... hiszen látom... látom szemében a fájdalmat, a bánatot, mit én okoztam neki... megbántottam, a lelkébe gázoltam, pedig ő semmivel sem érdemelte ezt ki...! Hirtelen csap belém a felismerés, és szinte arcon üt a megbánás, szemeimben könnyek csillognak... Luciust ölelve sietek utána, kibontakozva kolléganőm karjai közül, és szabad kezemet bátyám vállára rakom, hogy megfékezzem, ha hagyja magát... Féltem, hogy mindjárt lerázza magáról kezem... s eltaszít magától...
- Agatha, kérlek... kicsit... magunkra hagynál? - még idejében kapok észbe, mielőtt olyat mondanék Lucifernek... ami elárulna bennünket... Így visszafordulok az illető hölgy felé. - Semmi baj, nem... nem, ő nem az... - sietek elébe, ahogy Agatha már nyitná száját, azt hiszem, rájöttem mit gondolhat, kicsoda Lucifer, de természetesen arról szó sem volt! - Semmi baj, ő a testvérem... később elmagyarázom! - magyarázkodom kapkodva, mert félek, ha nem maradunk hamar hármasban, hogy megmagyarázhassam a helyzetet Lucifernek, a végén itt hagy... és amennyire eddig rettegtem a vele való találkozástól, most ahhoz képest azt éreztem, ha elmegy, és nem ölelhetem meg, belehalok...!
Agatha, bár vonakodva, de lassan bólintott, és beleegyezően hümmögött, miközben megkerült bennünket. Persze, miközben elment mögöttem, azért halkan hozzátette, hogy nem megy messze, szóval ha bármi történne, csak kiáltsak, és máris jön. Gyorsan megráztam a fejem, hogy erre semmi szükség, de nem igazán úgy nézett ki, mint aki elhitte ezt nekem... ezt láttam arcán, amint kiment, és maga után becsukta az ajtót.
Az én kezem még mindig Lucifer vállán nyugodott, így igazából könnyű dolgom volt, hogy - ha hagyja magát - magamhoz húzzam, és átöleljem őt, lábujjhegyre állva, hogy kissé kiegyenlíthessem a magasságunkat... persze nekem esélyem sem volt mellette, de... így legalább nyakára csúsztathattam kezem, és sietve megcsókolhattam borostás orcáját... ami roppant különös érzés volt, mégis... mintha hirtelen kolibrik reppentek volna fel a gyomromban, és ölelték volna körbe szívemet...!
Lucius persze ki is használta a lehetőséget, és ragacsos kis kezével már össze is tapogatta testvérbátyám szmokingját, ezzel láthatatlan, de érezhető, nyálas, tenyérnyomokat hagyva a ruha anyagán.
Bocsánatkérőn pillantottam fel sötét szemeibe.
- Ne haragudj rám, Lucifer, én nem... nem akartalak megbántani, én csak... csak... csak meglepődtem... azután, hogy nem feleltél a hívásomra, azt hittem, már nem... illetve, hogy most talán... én csak... azt gondoltam, talán apánk küldött, mert... - idegesen rántottam meg vállamat, s ráztam meg fejemet -, szóval azért, amit tettem, és... én nem akartam... nem akartalak bántani, én csak... én csak megijedtem... én... féltem Luciust, mert atyánk még nem büntetett meg, és azt hittem azért jöttél, hogy... megbüntess, és... nem tudom atyánk hogyan érez a félvér angyalok iránt, vagy az én fiam iránt, vagy hogy te... de én csak... csak félek, hogy büntetésemül egyszer csak majd elveszi tőlem Luciust, és magához szólítja, vagy nem is tudom... én... ne haragudj, csak megijedtem... nem akartam... - hebegve-habogva, eleinte hadarva próbáltam bocsánatát kérve magyarázkodni, de a végére egészen elvékonyodott és elhalkult hangom, a sírás kerülgetett... Megijedtem, először attól, hogy itt van, de most már attól, hogy elmegy... és újra magamra maradok, és... újabb millió és millió évig nem látom majd...
- Kérlek szépen, ne menj el... - kérleltem, és sírós hangon mart kezem ruhájába, idegesen kezdve ringatni kisfiamat is közben, aki megérezvén hangulatváltozásom, nyöszörögni kezdett, jelezve, hogy nincs ínyére, amiért én kétségbeestem és félek, és a kiborulás szélén állok... mert mindezektől ő is ugyanígy érez...

Lucifer... - Fájdalmasan élt bennem az emlék, amikor a bátyám... az én drága, kedvenc testvérem kizuhant az életemből, és többé nem láthattam őt... nem hallhattam... nem ölelhettem... nem érezhettem bőre illatát... Minden nap bennem élt az emlék, amikor utoljára láttam őt, minden nap emlékeztem... milyen volt rájönni, hogy többé nem fogom...
És emlékeztem, milyen volt rájönni, hogy mégis. Hogy mégis láthatom őt. Hogy elhagyta a Poklot, ahová száműzték, ahová igazságtalanul taszították le őt... bűntelenül... Mert számomra mindig olyan maradt. Bűntelen. Mert ami történt, azt nem ő akarta, nem ő kezdte... az egész... nem úgy indult, hogy Lucifer bárkit is bántani akart, hogy csalódást akart volna okozni édesapánknak, vagy hogy lázadást akart volna szítani, hogy... bármi rosszat is akart volna tenni.
Nem. Lucifer semmi rosszat nem akart tenni. És számomra ez így is maradt. Ő nem tett rosszat. Azt tette, amit muszáj volt, majd... azt, amit a legjobbnak gondolt, amit megoldásnak hitt... Ő sosem akart rosszat. Ő sosem volt rossz!
Számomra örökké elfogadhatatlan maradt, hogy ő... ő már nincs velünk. Számomra egészen elviselhetetlen volt, és szívemet kettéhasító esemény, hogy ő elment... eltaszíttatott közülünk... le a mélybe... a sötétbe... egy olyan térbe, ahová nem követhettem... hiába, hogy a szívem vele együtt zuhant le... és költözött a forró sötétségbe...
Nem bocsátottam meg, hogy elvették őt tőlem... amikor pedig úgy alakult, hogy rájöttem, visszakaphatnám... nem gondolkodtam a dolgon, eljöttem otthonról. A Föld és én sosem választottuk volna egymást, de Luciferért... érte... megtettem. Eljöttem. És ennek a tettemnek köszönhetem a kisfiamat...
- Pedig hívtalak. Miután lejöttem, hogy megtaláljalak... Úgy másfél éve történt. Én hívtalak téged, de nem kaptam választ... nem tudtam mit gondoljak, de... de attól féltem már nem... nem érdekellek téged... elfeledtél, vagy elítélsz... Egy kora hajnalon... miután fiam apja magamra hagyott, és atyánk tudatta velem, hogy gyermekem fogant. Csak téged hívtalak... de nem feleltél nekem. Teljesen magamra maradtam egy idegen világban... az emberek között... vele a szívem alatt... - pillantottam le Luciusra, és egy apró csókot nyomtam a hajára. Félreértés ne essék, mindennél jobban szerettem, és fogom is mindig szeretni a fiam, ő az én mindenem, akiért meghalnék, ha kell, s a Pokolba is alászállnék... és igen, ezt egy testvérem sem értheti... nem értheti senki, kinek nincs gyermeke, hisz ezt az érzést csak azok érthetik meg, akik maguk is érzik... akik maguk is mindent megtennének a gyerekükért... mindent és bármit...! Én ilyen vagyok. Lucius... ő nekem a "MINDEN", csupa nagy-nagy betűvel, és soha ki nem hunyó bizonyossággal. Ő a lelkem, helyett a lelkem, és a szívem, ami örökké dobogni fog, az elmém, mi magában foglalja a mindenséget. Ő a lényem egy darabkája. Belőlem van. Ő egy velem. Egy hibámból fogant, és bűnömből ered élete... de ő az én egész életem. Nélküle nem is éltem... semmi voltam... és csak vele együtt születhettem meg. Most már ez vagyok én. És ő nekem... a mindenség.
- Azt... azt tudom... mármint, azt, hogy otthagytad, hogy eljöttél a Pokolból... Azért is jöttem ide... le... Mikor véletlen a fülembe jutott, hogy évek óta itt élsz, én... haragudtam, hogy nem szóltak, hogy... apánk nem szólt, hogy már nem a Pokolban vagy, és láthatnálak... és... ide jöttem, hogy láthassalak végre... de... aztán máshogy alakultak a dolgok... És miután úgy alakultak, egyedül kellett boldogulnom. Így keveredtem ide is - néztem körbe kicsiny öltözőmben. Majd vissza Luciferre. Nem ítéltem el őt, amiért magamra hagyott ő is, hisz nem tudta, milyen nagyon szükségem lett volna rá... Ő nem tudta. Ha van valaki, aki akképp hagyott magamra, hogy tudta, mennyire szükségem lenne rá, az... az édesapánk volt... Ő nagyon jól tudta, mi történik velem... mégsem... nem érezte szükségesnek, hogy segítségemre legyen, pedig... kértem őt... Helyette az emberek segítettek. Nem atyám. Nem Lucifer. Emberek. Hétköznapi... egyszerű lények... és mind idegen volt, egyik sem a családom, mégis velem voltak, segítettek... Nekik köszönhetem, hogy még talpon voltam. Nem tudom, nélkülük vajon hová jutottam volna, vagy mi történt volna velem és a picivel...
De Lucifer szavai a földre rántották szívemet... lesodortak lélekben a lábamról... hogy bátyám... az erős, büszke... s egyáltalán, a legfényesebb csillag... ő... gondolja magát... szörnyetegnek...
S a következő pillanatban még az esélyem is megtagadta, hogy ezt megcáfoljam, egyszerűen sarkon fordult, eltolt magától, és eltűnt szemem elől... egy hang nem sok, ennyit sem adott meg nekem, hogy ellene szólhassak... ami talán jobban fájt, mint maga a hite... a hite, hogy ő egy szörnyeteg volna, pedig... ezt sokakról még el is hittem volna, ám róla... őróla... sohasem... még úgy sem, hogy milliók ideje óta nem láttam, nem felelt hívásomra, mikor bajban voltam, és... hogy tudom, mit tart a világ az Ördögről, de... én tudtam, hogy a világ téved. Én tudtam, hogy ki ő valójában! ÉN tudtam... a világ téved! És Lucifer is téved!
Könnyem kicsordult, miközben elfordultam az ajtótól... de nem futottam utána, tudtam, felesleges, már rég eltűnt...
- Tévedsz, Lucifer! - Első ötletem és utolsó reményem volt... hát lehunytam szemeim, és imámba foglaltam gondolataimat... neki... őneki... és csak neki... - Nagyon tévedsz. Te sosem voltál szörnyeteg, és sohasem leszel! Te a fény vagy az éjszakában, az igazság a hazugságban... te vagy a minden, és te vagy az igazság maga! Te vagy, a Fényhozó! Te vagy a bátyám! És én nagyon... nagyon szeretlek! És nekem... soha nem volt jobb nélküled... és soha nem is lesz jobb nélküled! És a fiamnak sem! És senkinek sem! Szeretlek, Lucifer! És nem akarok újabb emberöltőket eltölteni nélküled... - gondoltam magamban, és gondolataim... eltörték azt a bizonyos mécsest... sírtam... sírtam én, és sírt Lucius is... és Agatha így talált ránk egy pár perccel később. Szegény azt hitte, Lucifer bántott bennünket, s csak nehezen tudtam neki megmagyarázni, hogy semmi ilyesmi nem történt... Nehezen tudta elhinni, hogy azért sírtam, mert Lucifer elment, és nem azért, mert itt volt... nem azért, mert rosszat tett, hanem mert azt kívántam, bár ne ment volna el...
Szívem szerint Lucifer keresésére indultam volna, miután elhagytam az épületet, szerettem volna... Egyáltalán nem lehettem benne biztos, hogy hallotta szavaim, melyeket hozzá intéztem, és hogy el-e hitte őket, de... nagyon... fájt... fájt, hogy szenved... hogy rosszat gondol magáról, és hogy... hogy nem akart velem maradni... pedig pont annyi ideje nem látott, mint én őt... és újra... csak felmerült bennem a rémisztő, fájdalmas gondolat, hogy talán... már nem igazán szeret... és korántsem akar annyira velem lenni, mint én ővele... Hisz annyi sok idő eltelt, és... lássuk be, kettőnk közül én vagyok a bűnösebb lény jelenleg...