Mark-mentőakció - Lucifer és Auriel

Bizonyára... hihető volna azt állítanom, hogy bár ésszel felfoghatatlanul hosszabb időt éltem már meg e világban, mint sok egyéb lény... hisz még az angyalok közt is az élen járók közé tartoztam... a legelsők egyike voltam... ennek ellenére... mondhatni, hogy hosszú létezésem során, csekély számú "nehéz napom" volt...
Persze, az sem mindegy, mit nevezünk nehéznek... minden napom nehéz volt Lucifer nélkül, ami igen sok napot jelent, ám... a zűrösen nehéz napok már egészen mások voltak... azokból kevés volt. Igen, kevés... de általában szerepelt eme napjaimban Lucifer... Mark... és/vagy a kisfiam... illetve apa... és ma... nos, ma egy olyan különleges napot sikerült drága édesapámnak teremtenie, amelyben mind szerepeltek, ők alkották együttesen a problémákat és a megoldásokat is, mulatságos és aggasztó módon...
A Földre jöttem Lucifer miatt, mert megtudtam, hogy atyámék eltitkolták előlem, hogy már évek óta itt él... utána jöttem, meg akartam találni, de helyette egy olyan... csillogó szempár ejtett "fogságba", mely megbabonázott, és biztonságot ígért nekem a káosz közepette... Mark szemei voltak. És... az egy rossz nap volt, de Marknak hála jó lett a vége. Majd Mark otthagyott, hogy önként-e vagy csak mert atyám így intézte, még nem tudnám megmondani, ez egyelőre zavaros volt, de ennek köszönhetően, a másnap reggel és a másnap egész végig... nagyon rossz nap volt... főleg, amikor megtudtam, hogy szívem alatt egy kis élet sarjadt... persze nem a picivel volt baj... én ijedtem meg... az volt a rossz. Féltem, összezavarodtam, egyedül voltam... nagyon-nagyon egyedül... De utána megint jobb lett, Tom atya segítségével... jobb... bár az elkövetkező hónapok minden napján féltem... mindamellett, hogy szívemben végtelen szeretet született a kisfiam iránt... de minden nap féltem... féltem őérte, féltem magam miatt... féltem, hogy elveszik őt tőlem... féltem, hogy baja eshet miattam... féltem atyám haragjától, még akkor is, ha gyermekemet is ő helyezte méhembe... átvitt értelemben, hisz a világ minden élete tőle fakad. Ő dönt, mi születik meg eme világra... fiam tőle ered... ő adta nekem, ám rettegve vártam, miként büntet meg, mert olyan helyzetbe hoztam magam, melyben erre sor kerülhetett... féltem, és mai napig félek, hogy e tettemet a fiamon torolja meg. 
Azt ma már tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy Mark büntetése mi lett, amiért velem ilyen kapcsolatba került... másfél évet vesztett el az életéből miattam... és miattam nem tud a kisfiáról... Az elmúlt másfél év minden napja nehéz és csodálatos is volt egyben, de azzal a tudattal kell visszagondolnom erre az időszakra, hogy Mark számára ez az egész csakis és egyszerűen rossz volt... mert talán arról sincs tudomása, hogy eltelt ez a sok idő. Nem tudom, érzi-e az idő múlását, aki ilyen állapotban van... érez, hall-e bármit a világból, mely körülveszi, és elsétál mellette... 
Azt tudtam csak, hogy Mark azért van kómában, mert valaki ezt akarta. Hiszen a világon semmi nem történik csak úgy. Valaki akarta ezt. És nem én voltam... de teszek érte, hogy ne maradjon így...! Mert én azt akartam, azt kívántam, arra vágytam, és bármit megtettem volna érte, hogy ennek az állapotnak vége legyen. Mark... neki meg kell gyógyulnia! Eleget bűnhődött már olyasmiért, amit nem is akarattal tett... hiszen fogalma sem volt róla, ki vagyok, mi vagyok... kettőnk közül én voltam igazán, aki bűnösen cselekedett, nekem járt volna a büntetés, nem neki! Ha hatalmamban állt volna, átvállaltam volna büntetését... de mivel ezt nem tudtam megtenni... nem maradt más választásom, mint kijátszani azt, és megszüntetni.
De úgy éreztem, egyedül kevés vagyok ehhez, kevés, és gyáva... szükségem volt valakire... és őszintén, nem jutott eszembe más, mint Lucifer... aki szememben a legerősebb, legbátrabb, legtisztább volt mind közül... ő a fényem, a reményem... benne volt minden bizodalmam... És az sem volt hátrányos, hogy neki volt már tapasztalata abban, milyen az, amikor apa... rossz döntést hoz. Én egyedül erre még gondolni is féltem, hogy apa rossz dolgot tett... de... Lucifer bátrabbá tett engem... és merészebbé... És most bátorságra és merészségre volt szükségem. És valakire, aki nem fél szembemenni apa akaratával... 
Az úton a kórházig, csendben ültem Lucifer mellett. Gondolkodtam. Nagyon... örültem, és hálás voltam, és reménykedtem, hiszen Lucifer annyira... határozott volt... olyan... segítőkész... de közben rettegtem. Tudtam, hogy nem hátrálok meg, meg kell ezt tenni... nem hagyhatom, hogy Mark így élje le az életét... rendbe kell hoznunk, amit okoztam neki, amit miattam apa tett vele... de... azért még féltem. Féltem, hogy nehogy... miközben az apát mentem... esetleg a fiúnknak okozzak bajt... vagy magamnak, és azáltal neki...
- Szerinted... mekkora bajba kerülök majd mindezek miatt...? - szólaltam meg csendesen, amikor Lucifer leparkolt a kórház parkolójában. Végülis, ha valaki ért a kiszabott büntetésekhez, a bűnök miatti leckékhez, az Lucifer... hisz apánk reá rótta a feladatot, hogy büntesse a bűnösöket. Azt hiszem, ha így haladok, egy nap bizonyosan én is az ő kezébe kerülök majd... - Nem először dacolok apával... most veled is szövetkezem az akarata ellen... és anya vagyok... és apa helyett a fiamat választottam... Apa nem vette el a szárnyaim, nem tett velem semmit... de Markot kómába juttatta, könnyen lehet, hogy amiatt, amit tettünk... Szerinted... rám mi várhat még büntetésül a tetteim miatt? Vajon a Pokol vár rám, csak még nem tudok róla...? - néztem, kicsit talán félve bátyámra, de aztán tekintetem megváltozott, megkeményedett, határozottá vált, mikor megráztam kicsit fejem, és így folytattam. - Én nem bánom, ha úgy lesz, Lucifer... bármit vállalok, ha kell, a Poklot is, nem érdekel, megérdemlem a bűneimért, tehetnek velem bármit...! Csak az az egy érdekel, hogy a fiamat ne érje bántódás... és Markot. Ők... ártatlanok ebben az egészben. Minden az én hibám volt. Nekem kell bűnhődnöm, nem nekik...! - mondtam határozottan, dacosan, eltökélten, mintha csak beleszólásom volna abba, ki bűnhődik, miért, és miként... de... még ha ebben nem is volt szavam... de a tetteim ügyében szabadon dönthettem, és egészen bizonyos voltam abban, hogy bármit is hozzon számunkra az élet, bármit ítéljen is nekünk az Úr, de... nem érdekel mit kíván, mit határoz... mert amíg én élek... többé nem bánthatja Markot... és nem árthat a fiamnak...! Mert nem hagyom! Nem és nem!

Amikor megérkeztünk a kórházhoz, Lucifer nem felelt nekem kérdéseimre... amit én leginkább kész válasznak is tekintettem... mely szerint, ne is számítsak semmi jóra, bizonyára, csak idő kérdése, és a bűnös megkapja méltó büntetését a bűneiért... én is, mint mindenki más. Talán az én büntetésem csak azért késik, mert tovább tart atyámnak kigondolnia, mivel is sújtson, végül is, nagy általánosságban, az angyalok sokkal ritkábban esnek bűnbe, mint az emberek...
Csendben követtem Lucifer példáját, és szálltam ki az autójából, majd indultam el az oldalán, be, a kórház épületébe. Ahogy számíthattunk is rá, a kómás betegek részlegén ilyen időtájt még annál is nagyobb csend volt, mint napközben. Szegényekhez nappal is kevesen tértek be, de ilyenkor este még annyian sem, hiszen az esetleges látogatók elfogytával, a kórházi személyzetnek sem sok dolga maradt, ezek a betegek, végtére is, nem okoztak nagy gondot, nem igényeltek komoly ellátást... s nem mentek ők sehova, csak aludtak békésen... 
De... persze, nem kellett volna meglepődnöm, amikor meghallottam egy számonkérő hangot, mely velünk is tudatta a nyilvánvalót, hogy ilyenkor este már nem lenne itt semmi keresnivalónk sem. Lucifer persze egy szemvillanás alatt akcióba is lendült, és megkísérelte a jól bevált módszereivel rábírni a nővért, hogy tekintsen el tőlünk, de még mielőtt teljesen a bűvöletébe vonhatta volna őt, hamar bátyám mellé libbentem, és karjára téve kezem, magamra vontam tekintetét. 
- Kérlek, ne, Lucifer, majd én... - szóltam rá óvatosan, és fejemmel intettem neki, hogy kicsit menjen odébb, majd én megoldom a dolgot.
Persze, úgy fél pillanatig még halvány lila gőzöm sem volt, hogyan fogom megoldani a dolgot, de reméltem, hogy hátha legalább Lucifer nem fog velem ellenkezni, és hallgat rám... 
Az az igazság, hogy nem akartam még azzal is tetézni a bajt, és a bűneimet, hogy még egy emberre is rászabadítom Lucifert és képességeit... amondó voltam, ha valamelyikünk bajt okoz emiatt, talán jobb, ha az én leszek, és nem ő... őt már így is épp eléggé bajba sodrom tán, azzal, hogy ebbe az egészbe belerángattam... miközben az egészről én tehettem, úgy, ahogy van...
Szóval... végülis... jobb ötletem nem lévén, ha Lucifer volt olyan kedves, és kicsit odébb ballagott, hogy viszonylag kettecskén maradjunk a nővérrel, akkor úgy ahogy, de... beértem az igazsággal, na persze, csak annyira, amennyire az emberileg lehetséges volt... tehát, fojtott hangon beszámoltam róla az asszonyságnak, hogy a kómás betegeik egyike egyszer régen a párom volt... úgymond... és van tőle egy kisfiam, és mivel nagyon szeretném, ha a kisfiam megismerhetné az apját, és az apja megtudhatná, hogy van egy fia... s mivel az illető úriember hónapok óta nem ébredt fel ebből az állapotból, már nincs más reményem, hát meg kell próbálnom ezt, ezért hoztam egy különleges specialistát, aki igen spirituális, és... bár tudom, ez nem szabályos, és talán nem is fog működni, de... hátha mégis segít... És hát, technikailag ez mind igaz is volt... Mark és én együtt voltunk egy röpke éjszaka idejére, van tőle egy fiam, szeretném, ha megismernék egymást, és... Lucifer egy különleges specialista... és hát, végül is ennek köze van az orvosláshoz, úgyhogy igaz volt minden, amit mondtam... talán nem helyes, amit teszünk, de mélyen, és szívből bíztam benne, hogy Marknak ezzel csak segíteni fogunk, s ártani nem... 
És bár, nem tudom, hogy a szavaim, vagy Lucifer korábbi, csábító pillantása volt-e a meggyőző a hölgy számára, de végül, rövid habozás után azt felelte, miután elhallgattam, hogy kapunk pár percet, míg nem vesz észre bennünket, amint itt sétálgatunk, de ha utána a betegek szobájában talál minket, hívja az őröket! 
- Köszönjük... - mosolyogtam rá, némi bizonytalansággal, majd még mielőtt esetleg meggondolná magát, hamar kézen fogtam Lucifert, és elkezdtem magam után húzni a szoba felé, ahol már korábban is jártam a nap folyamán. 
- Itt van! - jelentettem ki határozottan, és benyitva behúztam magam után bátyámat is a kórterembe, majd meg sem álltam Mark ágyáig. Ott már eleresztettem testvérem kezét, és az ágy mellé lépve, óvatosan simítottam ki egy kósza tincset fiam édesapjának arcából. Nyeltem egyet, egy végtelennek tűnő pillanatig csak néztem a nyugodt, rezzenéstelen arcát... elképzeltem, vajon akkor is ilyen lesz-e majd, amikor megtudja, hogy van egy gyermeke...? Végül, lassan lehajoltam, és fülébe súgtam, remélve, hátha hallhatja szavaim:
- Hoztam segítséget, Mark... most már minden rendben lesz... rendbe hozzuk, amit elrontottam... - Majd felegyenesedtem, s reménykedve néztem bátyám felé, bízva benne, hogy nem most mondja majd azt, hogy nincs mit tenni...

Bevallom őszintén, sosem hittem volna, hogy egy nap, én és Lucifer, még közös küldetésre indulunk majd... Persze, a dologban nem is ez volt a legmeglepőbb, az bizonyára az lehetett volna, hogy küldetésünk célja, megmenteni a fiam apját az isteni beavatkozás következményeitől... Mark már így is elvesztett a fia életéből fél évet, plusz azt, amit a hasamban töltött a pici... olyan dolgokról maradt le, amiket már nem lehet bepótolni... többek között... nem látta őt megszületni... nem látta a fia első mosolyát... olyan dolgok voltak ezek, melyeknek a megéléséhez egy apának joga van...! De Mark lemaradt ezekről. És féltem, miről maradhat még le, ha úgy marad, ahogy most van. Nem hagyhattuk ezt ennyiben... Nem bírtam volna együtt élni a tudattal, hogy a fiam elvesztheti az apját, aki... aki talán... igenis az élete része szeretne lenni... Amit ugye, nem tudhatok, mert nem tudtam megkérdezni tőle... de meg szeretném! Tudnom kell... mit jelentünk mi ennek az embernek, ha... ha jelentünk egyáltalán bármit is. Nem gátolhat meg ebben senki... apa sem!
A kórházba, ahhoz képest gyerekjáték volt bejutni, hogyha azt nézzük, hogy itt öntudatlan, gyakorta tehetetlen, védtelen emberek feküdtek sorban... Más esetben aggódtam volna, amiért ily' kevés biztonság jut eme embereknek, főként a baj idején, mikor ápolásra, gondoskodásra szorultak, de most... nem tehettem mást, örülnöm kellett ennek, hiszen nekünk is be kellett ide jutnunk, és minket sem hívott senki sem... Tilosban jártunk, minden létező módon...
Erről árulkodott az ügyeletes jelenléte is, aki meg is próbált bennünket elküldeni... mert mit is keresünk mi itt(?)... de nem tudhatta szegény, hogy már talán... mi vagyunk az utolsó reményei, egyik betegüknek. Távol álljék tőlem a pesszimizmus, de... Mark hosszú ideje feküdt itt, magáról nem tudva... apám akaratából... s ez nem épp azt sugallta, hogy egyhamar öntudatára ébredhetne... ha egyáltalán még...
Ezért sem tántoríthatott el, hogy el kell mondanom, miért vagyunk itt, vagy hogy el kell távolodnom régi valómtól, a lehető legtávolabbra... Nem vagyok már a jó lány, a cserfes kislány... a színielőadás... a mulattató... és már tiszta sem vagyok... Nem vagyok már más, csak egy anya. És bármire kész vagyok a fiam boldogságáért! Mert egy anya megteszi, amit kell!
Mikor a nővérke már éppen odébbállt volna, jöttem rá, én is, és ő is, hogy Lucifer is odébb állt... na, szerencsére nem túl messze kódorgott el, csak az egyik közelebbi kórteremig, de azért persze így is majdnem gondot okozott ezzel... széltoló szokásainak megfelelően, amiért a nővérkének kellett őt kitessékelni az adott szobából, ahová beólálkodott... Sietve kaptam el a kezét, mikor mellém ért... Nos, nem is igazán tudtam elképzelni, mit szeretett volna egy idegen szobában, egy idegen, és eszméletlen nővel, de nem is óhajtottam kivárni, hogy megtudhassam.
- Lucifer... kérlek, ne játssz most... ez nem alkalmas perc! - intéztem pár intő szót testvérem felé, miután a nővérke otthagyott minket, engem azzal, hogy figyeljek oda a specialistámra, Lucifert pedig egy szúrós pillantás kíséretében... Tudtam, hogy igaza van. Bár azt is tudtam, hogy Lucifer nem rossz szándékú, de azt is tudtam, hogy hajlamos túlmenni egyes határokon... olyanokon, amiken más nem tenné. Ezért feltett szándékom volt, hogy innentől fogva egy percre se eresszem el a kezét, míg célba nem érünk.
Szerencsére nem kellett sokáig mennünk, csak a folyosó végéig, hogy odaérjünk, ahol a szívemet elhagytam...
Mark ugyanúgy feküdt ott... láttam, ahogy mellé értem, s végig pillantottam testén... hogy egy moccanással sem került odébb, mintha... azóta még csak levegőt sem nagyon vett volna, mintha megrekedt volna eme dermedt pillanatban... és ez valahol igaz is volt. Megdermedt benne... s nekünk ki kellett belőle szabadítanunk... hogy folytathassa az életét.
Tekintetem reménykedőn suhant át testvérem arcára, aki az ágy végében állva nézte Markot. Arckifejezéséből arra következtettem... számára is egyértelmű lehet, hogy Mark... akár a testvérünk is lehetne... vagyis... az övé... hisz olyan nagyon hasonlítanak egymásra... Azt hiszem, részint ez is oka volt annak, hogy a szívem megdobbant eme férfi láttán... és hogy karjai között biztonságban éreztem magam... mert a világon... soha, senki nem állt hozzám olyan közel, mint Lucifer. Ő megértett engem, óvott, szeretett... és bármikor meghallgatott, ha szóltam hozzá... vagyis, csak akkor egyszer nem... amikor a fiam megfogant... Tulajdonképpen, riasztó, hogy ha Lucifer akkor éjjel felelt volna nekem, akkor... Markot sem ismerném, és a fiam sem létezne... Ehhez képest semmiségnek hatott, hogy Lucifert keresve szöktem meg a Mennyből... Bátyámnak hála, az egész életem a feje tetejére állt... mégsem bánom, hogy megtörtént. Így kaphattam meg a fiam!
Ő pedig... most visszakapja az apját... mert én hittem Luciferben!
Szememmel követtem testvérem minden mozzanatát. Közben kezeim közt fogva Mark kezét. Reménykedtem... egek, annyira reménykedtem... annyira hittem, bíztam... benne, Luciferben! Mikor varázsolni kezdett... és fénye sugárzón áradt széjjel körötte, majd az egész szobában... én reménykedtem, s nem csak Mark miatt... reménykedtem, hittem, és bíztam, abban is, hogy ahogy én gondolom, az a helyes vélemény. Lucifer... ő Lucifer... a régi... az én Luciferem...! Nem a Sátán, nem az Ördög, nem a Pokol királya...! Ő mindennél... ezeknél sokkal több... mert ő... a Fényhozó... és a bátyám!
Csak várok, és reménykedek... bízom testvérem erejében, és hittem benne minden erőmmel, hogy teljesül a vágyam, hogy megadhatom fiamnak, azt az egyetlent, mire eddig képtelen voltam... 
A fényesség kihunyt, és én várakozón meredtem Mark arcára, úgy lestem lehunyt szemeit, mintha puszta akaratommal felnyithatnám őket... egyetlen csillanásra vágyom csak eme földöntúli fényesség után, arra, mely Mark szemében tündökölhet, ha kinyitja, és újra a részévé válik a világnak, ha ránk néz, és meglát bennünket... de... csak várok, és várok... Luciferre pillantok, majd újra Mark arcát lesem.. óvatosan lépek még közelebb kicsit, szabad kezemmel megérintem kissé a férfi arcát... ám reakció nem érkezik, nem történik semmi, és szememből egy könnycsepp buggyan elő, mely arcomon gurulva végig, a semmibe zuhanva végül, leli halálát a mélyben...
- Mi baj van...? Miért nem működött...? - lestem félve bátyámra, és tőle várnék valami jó szót, valami megnyugtatót, vagy legalább valami csekély kis reménysugarat, hogy ez még nem a vége... - Lucifer...

A szeretet extrémitásba hajszol. Ezt hallottam. Mondják, hogy amikor az ember szeret valakit, vagy valamit, akkor képes őrült dolgokra is. Akár olyan dolgokra is, amiket hétköznapi valóságában sosem tenne meg. Ha a szeretteinkről van szó, akkor megtesszük. Én erre sosem gondoltam... régebben. Aztán... kiderült, hogy ebben is épp olyan emberi vagyok, mint bárki más a bolygón. Szeretem Lucifert, és miatta lejöttem a Mennyből. Megismerkedtem egy férfival, aki varázslatos érzéseket keltett bennem, és... és ő... lett a gyermekem apja. Gyermeket szültem neki. Akit embertelen erővel szerettem meg. Olyan borzasztóan nagy szeretetet éreztem a fiam iránt hirtelen, hogy világokat lehetne teremteni és elpusztítani egyaránt, ekkora erővel...! Olyan erő ez... ami bármire képessé tesz. Olyan dolgokra is, amikről sosem hittem volna, hogy megtenném...
Ez is olyan volt. Itt. Ma. És nem is arról volt szó, hogy szövetkeztem a bátyámmal, az "Ördöggel"... hanem hogy képes volnék az isteni akarattal szembemenni. Megtenni bármit, hogy felébresszek a kómából egy férfit, akit Isten juttatott ebbe az állapotba, valamilyen okból... valószínűleg büntetésből, azért, amit ő és én tettünk...
Én sodortam bajba ezt a férfit. Mark... miattam került bajba. Miattam szenvedett, én okoztam ezt... Ha én nem volnék, ő most vígan élne...
De vagyok. És ő nem él vígan. Talán nem szenved, de... megrekedt... fogságba esett, a saját testében, a saját elméjében. Ahonnét ki kellett szabadítanom... bármilyen eszközzel...!
Számomra Lucifer... mindig is megoldás volt, és nem probléma, mint sokaknak. Számomra ő volt...a mindenség. Akire felnéztem, akit csodáltam... akit a fiam létezése előtt egyedüli módon szerettem hasonlóképp, mint édesapánkat. Aztán jött a fiam, és ez a lista hirtelen megnyúlt... Lucius... ő foglalta el a szívemben az első milliónyi helyet, és... csak a milliónyi után következett Lucifer, de még így is... legyőzte atyánkat. Mert... amikor segítséget kértem... Lucifer állt mellém végül. Még ha késve is, de... végül... sikerült... hogy meghallja rimánkodásom. És talán így kellett lennie... hiszen, ha első este meghallott volna, most nem volnék anya! Bár, igaz, akkor Mark sem volna bajban, de... de... azt most helyrehozzuk! Együtt! Lucifer és én!
Tényleg elhittem, hogy így lesz. Talán még soha semmiben nem hittem ilyen erősen. Hittem, bíztam, reméltem. Addig is, végig, míg Luciferhez tartottam, addig is, míg őt győzködtem, addig is, míg ő és én ide jöttünk a kórházba, és míg a nővérkét győzködtem, hogy eresszen be minket, meg amíg a folyosón jöttem végig Luciferrel... s végül... míg néztem, mint tekint végig bátyám a fiam apján, míg varázsos ereje körüljárt mindent, és betöltötte a szobát... majd még kihunyó fénye közepette is...
De reményem... úgy tört össze, mint kristálypohár a márványpadlón... amikor Lucifer szeméből az első könnycseppet megláttam távozni. Nem is kellett mondania semmit. Már nem volt rá szükség. Tudtam, hogy vége van. Nincsen mit tenni, ha még az ő ereje sem ébresztheti fel ezt a férfit... ha ő sem képes segíteni... nem képes akkor már senki...
- Vége...? - szólt hangom, de mintha csak víz alól szólna, világokon át... messze, a távolból... vékonyan, halkan... de nem is vártam választ. Sőt, az sem biztos, hogy szavam kérdés volt. Talán csak kimondtam, amit tudtam... amit éreztem, láttam...
- Menj... most... kérlek... - suttogtam egyszer csak, sírós hangon... miközben a szememből egy újabb könnycsepp buggyant ki, majd folyt le végig az arcomon. Ahogy előrehajoltam, államról hullott le a cseppecske, rá Mark arcára. Egyedül szerettem volna lenni vele egy kicsit. Csak egy kicsit. Kicsit azt képzelni, hogy fel fog ébredni, ha túl hangosan beszélek, vagy ha zargatom, matatok mellette, meg ilyenek... Hinni akartam, hogy nem ez a vége... hogy a fiam megismerheti az apukáját, hogy... Mark láthatja járni a fiunkat... vagy, ott lehet, amikor iskolába megy majd... és hogy majd ő beszélget vele a lányokról... elmagyarázza majd neki, hogy a lányok nem is boszik... ahogy azt még a kisfiúk hiszik... Hinni akartam, hogy labdáznak majd még együtt a parkban... hogy fognak együtt a parton kavicsokat dobálni a vízbe. Hogy tesznek majd még együtt... bármit.
Nem is figyeltem a bátyám, vagy hogy megteszi-e, amit kértem, csak... fogtam Mark kezét... sírtam, és... az arcát néztem... közelről... vonásai mindegyikét magamba olvasztva, emlékezetembe vésve, hogy megőrizzem az öröklétnek... akkor is, ha ez lesz az út vége... ha itt kell élnie, s végül majd meghalnia, egy kórházban, álomba taszítva... életétől... és családjától megfosztva.

Most még az a végtelen, és feltétel nélküli szeretet, melyet Lucifer iránt éreztem, sem volt elég, hogy rá tudjam venni magam általa, a tekintetem elfordítására. Szemeim Mark arcát fürkészték. Pillantásom végigkövette szájának szép ívét, szeme formáját, álla vonalát. Szívemben egy egész szobát foglalt el csupán bőre sápadt színe is...
Óvatosan - mintha csak tényleg félnem kellett volna tőle, hogy fel tudnám őt zavarni -, leültem az ágya szélére, amint tudatom egy hátsó szegletében érzékeltem, hogy magunk maradtunk... mert szeretett bátyám távozott a szobából. Nem volt bennem harag, vagy neheztelés, hiszen ő mindent megtett... kiállt mellettem, felvállalta ügyem, vágyam, hogy megmentsük ezt a férfit itt... s nem az ő bűne volt, hogy nem sikerült... talán... sokkal inkább volt az enyém... hisz bajba is miattam került Mark.
Ahogy melléje ültem, automatikusan fogtam újra kezét a kezeim közé. Egyik kezemben fogtam az övét, a másikkal megsimítottam kézfejét. Érezni akartam a bőrét. Érezni akartam... érintését... hazudni akartam magamnak, hogy azért érzem érintését, mert ő akar megérinteni, ő akarja megfogni kezem... még ha ez ábránd is volt, kósza fantáziálás... És nem akartam abbahagyni. Csak egy kicsit... azt akartam hinni, hogy csupán alszik... hogy még helyre hozhatom. Szabadulni akartam a bűntudattól, menekülni a valóság elől...!
Egyik kezem finoman simult mellkasára, hogy érezzem, mint emelkedik, és süllyed, ahogy lélegzik... és éreztem... ez volt legelemibb bizonyítéka, hogy nem puszta bábú, nem a képzeletem szüleménye, és még igenis... életben van, még... része eme világnak, része az életünknek... még lehet több is, mint elfeledett alak egy csendes szobában...!
- Tudom, hogy... azt kellene mondanom, bárcsak sose találkoztunk volna, hiszen... akkor nem volnál most itt... akkor nem okoztam volna neked ennyi bajt... de... nem... nem bírom ezt mondani neked... sajnálom... ne haragudj rám, kérlek, de... ha ezt mondanám... az olyan volna, mintha bánnám Lucius létezését... mintha azt mondanám, visszaadnám őt, hogy te felébredj... és én bármit odaadnék érte, hogy felébredj, de... őt nem... őt nem vagyok képes... nem tudom bánni, hogy ő van... mert ő a minden... ha tudnád, hogy ő van, te is ezt éreznéd... szeretném... szeretném hinni, hogy ezt éreznéd... hogy őérte... önző is tudnál lenni, és rossz, és bármi, ami kell, hogy őt megóvd... Ez talán rossz, nem tudom... de... ha az, hát akkor vállalom ezt a bűnöm is... bármilyen bűnt magamra veszek őérte... Szeretnélek neki megadni téged is... és neked őt... de nem vagyok mindenható... nem tudok mást tenni értetek, csak azt, hogy mindkettőtöket nagyon... nagyon szeretlek...! - Kicsit szipogtam, kicsit hadartam, akadoztam, míg egy-egy legördülő könnycsepp társaságában,  monológom végére értem, s nem is gondoltam át mit teszek, nem is érdekelt, hogy helyes-e, tényleg nem... ekkor már nem számított... úgy éreztem, épp elég bűnt követtem már el eme férfi ellen, ahhoz, hogy legalább ennyivel tartozzak neki... Ő ebben a bűnben már nem lehetett társam, ez egyedül... az enyém volt. Amit én kaptam tőle, azt nem lehetett felbecsülni, szerettem volna hát adni is valamit... Lelkem nem volt, hogy neki adhassam, maradt hát a puszta... tiszta... dobogó... érző... szerető szívem... ennyit tudtam adni, és ezt... egy óvatos... gyengéd csókkal megpecsételni, miként ajkam ajkához ért, egy röpke végtelenségen át, mely a világ számára egy pillanat, de nekünk egy teljes élet volt...

Ama ritka alkalmakkor, amikor távol voltam az én pici fiamtól, mindig úgy éreztem magam, mint ahogy érezheti magát a hajó és a horgonya, melyeket vastag lánc köt össze elválaszthatatlanul. Mi is ilyenek voltunk, hajó és horgonya. És egy láthatatlan, eltéphetetlen, elvághatatlan lánc kötött össze bennünket. Ahányszor otthagytam valamiért az én drágaságomat, ha nem vihettem magammal, mindig úgy éreztem, mintha bensőmnél fogva húzna vissza a lánc, az én drága horgonyom, oda, ahol a helyem van. Most is éreztem. Attól a perctől fogva, hogy otthagytam őt, éreztem, a lánc visszahúzott, éreztette velem, hogy lényem egy darabját otthagytam, és vissza kell mennem, mielőbb, hogy újra karjaimba ölelhessem!
De ezúttal dacoltam az érzéssel. Éreztem, mennem kellene, vissza, a kisfiamhoz, átölelnem, vigaszt adnom és keresnem... de fájóan nehéz volt arra gondolnom, hogy itt hagyjam egyedül ezt az embert... mi ketten ott, ő egyedül itt... fájt a gondolat, hogy magára hagyjam... Szívem szerint magammal vittem volna, de tudtam, bármennyire is fáj, neki itt van a legjobb helye, itt, ahol vigyáznak rá, gondoskodnak róla...
Talán helytelen volt megcsókolnom, nem is tudom, hisz... oly' kiszolgáltatott, ártatlan, sebezhető, tehetetlen... talán nem is vágyott volna az én csókomra, ha beleszólása lehet eme dologba, vagy bármilyen dologba... talán haragudna is, hogy megtettem... De bárcsak haragudhatna, amiért megtettem, bárcsak el tudná nekem mondani, hogy mit érez ezzel kapcsolatban... mert akkor ezerszer is inkább haragudjon érte rám, mert akkor legalább el tudná nekem mondani, hogy úgy érez, mert ébren lenne... Örültem volna, bármit is mondott volna nekem...
De még csak kívánni sem mertem, hogy bárcsak, valaki, valahol, meghallaná könyörgésem... így, amikor ajkaim elváltak az övéitől, és lassan kezdtem tőle elhúzódni, először csak képzeletem szüleményének véltem, mintha azt látnám, hogy ráncolja a homlokát... Azt gondoltam, csupán annyira szeretném, annyira vágyom bármilyen reakciójára, hogy már-már odaképzelem annak jelenlétét...
De abban a pillanatban, szinte idő sem volt a kettő között... szemhéja moccant, és szemét kinyitva rám nézett...!
Megdermedtem.
Ott ültem az ágya szélén, az egyik kezem a kezén, másik a mellkasán nyugodott. S bámultam őt, könnyes szemeimmel, és könnycsíkozta arcomon afféle kifejezéssel, mint egy kisgyerek, akit épp rajtakaptak, hogy valami rosszaságot tett...
- Oh, Lucifer, sikerült... - rebegtem suttogva, csak alig-alig hallhatóan, elvégre, ez nem az itt fekvőnek szólt... ez... meglepetésem, és hálám kifejezése volt... mert bárhogyan is történt... sikerült... Mark felébredt!
- Nem, én... én valós vagyok, itt... itt vagyok veled, és... már nem lesz bajod! - megkönnyebbülésemben sírva mosolyogtam rá... Bármily furcsa is legyen, utoljára akkor éreztem hasonlót, amikor a fiam megszületett. Mintha... először látnék valakit, akit nagyon-nagyon vártam már, és nagyon... nagyon szerettem volna már, hogy igazán itt legyen velem... halljam, lássam, érezzem... Most itt volt ő újra, és láthattam szeme csillanását, hallhattam hangját, érezhettem, amint teste mellettem meg-megmoccant... és a szívem csordultig telt hálával, és szeretettel...!
- Azt hittem... azt hittem, nem tudtunk segíteni rajtad... hogy nem tudlak megmenteni a bajtól, mit neked okoztam... - szipogva simogattam meg kezét, mely arcomhoz ért. Beteljesült vágyam érzete bearanyozta eme mozdulatot, ahogy kezét felemelte, ahogy bőre az enyémhez ért...! Óvatosan simultak ujjaim az övéire, s számhoz húzva óvatosan csókoltam tenyerébe hálám bizonyítékául, hogy eme gesztust megélhettem általa. Megérintett. - De itt vagy... nem tudom... talán időre volt szükséged, de... de sikerült... és itt vagy... - hebegtem-habogtam, nem tudtam hogyan, és miért épp ebben a percben, miért most, miért nem akkor... de felébredt...! Kinyitotta a szemét, életben van, és... még egyelőre nem is haragudott meg rám! Igaz, még nem is tudja, miért kellene igazán, talán még a csókomnak sincs igazán tudatában, de... de akkor is, most még... még a hála dominált bennem, a szeretet, mert él... A félelem csak ezután következhetett. - Szólnom... szólnom kell valakinek, hogy felébredtél, tudniuk kell, biztosan... biztosan meg akarnak majd vizsgálni... - bizonytalanul pillantottam vállam felett a csukott ajtó felé. Tudtam, hogy most kellene szólnom az ügyeletesnek, mi is történt, de... de... csak egy pillanatig... szerettem volna még, ha így néz rám ez a férfi, mielőtt rájön majd, hogy mennyi időt vesztett el miattam az életéből, és mennyi mindenen ment keresztül miattam... és azután még következik majd, amiről az orvosok nem is tudnak, s amit csak én magam vallhatok majd be neki, szemtől-szemben... hogy van egy közös gyermekünk...!
Mind ez idáig, annyira vágytam, hogy a szemébe mondhassam az igazat, s hogy elmondhassam, milyen csodálatos kisfiú Lucius, de... de most megijedtem... hogy mi lesz, ha nem fogadja őt el, ha nem akarja őt...?!

Feszültség, félelem, zavar, ijedtség, boldogság, szeretet... annyi sok minden kavargott bennem hirtelen. Sosem voltam még csak hasonló helyzetben sem... Azt sem tudtam hirtelen, mit szabad éreznem, és mit nem... De magamban szinte kiabáltam, "Lucifer, sikerült! Lucifer, sikerült!", ismételgettem, mint egy hálaimát... Nem tudtam, hogyan, de tudtam, meg kell hálálnom bátyámnak, mert ha valamiben, hát abban egészen bizonyos voltam, nem én, hanem az ő közreműködése hozta vissza közénk Markot! Én nem lehettem, hisz mit is tettem én, semmit... az nem lehetett, amit én tettem...!
Szívem nagyot dobbant, ahogy a férfi másik keze kezemhez ért. Sosem éreztem még hasonlót, mint akkor, amikor ő megérintett... s mintha... úgy teremtették volna meg őt, hogy tökéletesen... egymáshoz illő legyen, az ő keze, és az enyém...
- Talán egy kicsit... de megérte! - feleltem óvatosan. Mégse akartam azzal indítani, hogy egy pillanattal az ébredését követően máris az én bonyolult családom történetével fárasszam... és azt elmagyarázni, hogy a bátyám, Lucifer, ő a köznyelvből ismert "Ördög", hát ez nem egyszerű, főleg nem az egy olyan embernek, akiről azt sem tudom még, hogy hisz-e egyáltalán bennünk... Bár nem is tudtam, melyik a jobbik eset, ha hisz, vagy ha nem... Melyik esetben hinné el könnyebben, hogy angyal vagyok, és a gyermekünk egy félvér? Rendes esetben el sem gondolkodnék, hogy elmondjam-e neki, és miként, de Lucius miatt... muszáj leszek, valahogyan a tudtára adni, hogy a gyermekünk nem egy hétköznapi emberi lény, mert ki tudja, talán egy nap neki is szárnyacskái nőnek, és nem tehettem meg a gyermekem apjával, hogy ezt a lehetőséget eltitkoljam előle...
Persze... mindenek előtt azt kell bevallanom majd neki, hogy egyáltalán... Lucius létezik... és a miénk...
Szavai nyomán felrémlett bennem az az éj... mikor magányos voltam, és féltem, és egyetlen vigaszom a tánc volt... mígnem hirtelenjében ő... ő ott termett számomra, akár mint a megmentő lovag... hercegem... akinek karjai közt olyan biztonságérzet lett rajtam úrrá, béke, szeretet... amilyet soha azelőtt, és azóta nem tapasztaltam... hasonlót is, előtte csak a bátyámmal, utóbb pedig a kisfiammal... Ők voltak az én szentháromságom.
- Nem álmodtál. Én... elvesztettelek egy időre, de... aztán megtaláltalak. Most már nem lesz baj, és... majd... újra láthatsz táncolni... - Zavarban voltam. Nem mertem azt mondani, hogy újra megcsókolom majd. Akkor megcsókoltam, aztán majdnem meghalt. Most megcsókoltam, és felébredt a kómából. Szinte féltem tőle, mi történne vele, ha újra megcsókolnám... már annyi bűnt követtem el ellene, nem keverhetem újra bajba...!
- Én... azt hiszem, azért lehet, mert sokat... feküdtél, de... de idővel jobb lesz, elmúlik, és én... én itt leszek, segítek neked, ahogy... ahogy csak tudok - hadartam, kicsit idegesen, kicsit bizonytalanul, mert féltem, bármennyire is jólesik, és melengeti szívem, hogy ilyeneket mond nekem, mint hogy engem szeretne nézni, úgy éreztem, nem szabad túlságosan örülnöm ennek, hisz nem szabadna irántam ilyeneket éreznie, csak bajba sodrom megint, ha ilyeneket érez...
Egy óvatos, bizonytalan mosollyal reagáltam először a szavaira, csak utána szólaltam meg. De hangom akkor is bizonytalan volt.
- Valójában... épp akkor sodortalak bajba. De... jóváteszem! - suttogtam, és bár nem akartam őt letörni, nem akartam keserűséget okozni neki, de hazudni sem akartam. Tudnia kellett, hogy ő talán áldásnak érzi most, hogy találkoztunk, de valójában azóta minden bajáról én tehetek... Valamiként kárpótolnom kell majd mindezekért, és meg kell őt óvnom a további bajoktól, csak még azt nem tudtam, ezt pontosan hogyan tudom majd megtenni...
- Nem, nem vagy a zártosztályon, és én... én itt vagyok, nem képzelődsz. Itt azokat... azokat ápolják, akik sokáig... nem tértek magukhoz - próbáltam finoman, és óvatosan elmagyarázni, hogy ez az a hely, ahol a kómás betegek fekszenek. Nem akartam olyan direkt módon hozzávágni az információt, ezért próbáltam kicsit finomabban... körülírni.
- Nem vagy beteg, és a szíved... - Épp azon gondolkodtam, hogyan mondjam finoman, hogy a szíve bizonyára csupán arra reagál, hogy egy angyallal találkozott... de nem tudtam, hogyan mondjam ezt neki úgy, hogy érthető, és hihető is legyen, mert én magam sem igazán tudtam abban hinni, hogy a szívünk azért viselkedik furcsán, mert az vagyok, ami. Az enyém legalábbis biztos, hogy más okból ver hevesebben, ha megérint...
De akkor nyílt az ajtó, és az ügyeletes nővérke "lebuktatott" bennünket. Megjelenése hatására már-már felugrottam Mark ágyának széléről, újfent úgy éreztem magam, mint a gyermek, akit rosszalkodáson kaptak. Úgy éreztem, az ijesztő helyzet megoldása az, ha menekülőre fogom...! Mert ha elmegyek, nem kell olyanokat mondanom Marknak, amikkel megharagíthatom, elszomoríthatom, vagy bajba sodorhatom...
- Értem, én... értem, csak egy pillanatot kérek - néztem kérlelőn a nővérre, ahogy finoman, de határozottan próbált az ajtó felé tolni, el Mark ágyától, aki a nevem kérdezte közben, mire az asszonyság rám nézett, majd rá, végül megint rám, és bólintott, hozzátéve, hogy tíz másodpercet kapok.
Óvatosan léptem vissza az ágyhoz, és lehajolva egy apró puszit adtam Mark arcára.
- A nevem Auriel... és hamarosan visszajövök - ígértem, s tudattam vele a nevem is. Egy név ma, s egy holnap... amikor elmondom majd neki, a legfontosabb nevet, amit ismernie kell... A gyermekünk nevét.
Majd felegyenesedtem, és ahogy jöttem, úgy távoztam is... szívemből egy darabkát hátrahagyva...



(Folyt. köv. másnap, ugyanitt  )