Down The Rabbit Hole ~ Chloe, Lucifer, Behemoth

Down The Rabbit Hole ️️️

 
Megtettem minden tőlem telhetőt.
Nincs más út.
Mindez az után történt, hogy a minap, a verőfényes napsütésben egy monumentális árnyék takarta el a szemeim elől a délelőtti napsütést a Lux felső emeletén. Az erkélyen lágyan folyt be az aranyló napsugár. Az egyik percben, de nem a másikban! Éppen egy italt töltöttem magamnak, mikor hirtelen sötétség támadt. Meglepetten és rossz előérzettől vezérelve fordultam meg, ekkor láttam meg, mi is történt valójában. Nem napfogyatkozás. Valami egészen más. Egy hatalmas fenevad állt a nappaliban, kitöltve szinte az egész teret! Kis híján elejtettem a jobbomban csüngő kristálypoharat. A lény, amivel szembe találtam magam ismerős volt, még is idegen. Homlokom ráncolva meredtem rá, kissé oldalra billentett fejjel. Az erkélyen mászott fel, macska-szerű teremtmény. Fekete, akár a halál. Csak egyetlen valaki van, akire illene ez a leírás, még ha nem is pontosan ilyennek ismerem: Behemót.




Éppen a nevét rebegném meghökkenve, mikor a démon megszólal. Elég bizarr módon, hiszen az ajkai nem mozognak. A hangja is más, mint amilyennek ismerem, gurgulázó, mint mikor átvágják valaki torkát, legalább is ahhoz hasonlít legjobba. Nem éppen kellemes, cseppet sem, de nincs időm szóvá tenni ezt, hiszen beszélni kezd.
- Főnök, én...én...elbuktam. Készséggel fogadok bármilyen büntetést...
Minél több idő telik el, annál kevéssé értem, mi is folyik itt. Még sosem láttam a Behemótot ilyen irdatlan méreteket ölteni, maga a forma is egészen új, még ha az általános ismertetőjegyeket hozza is, sokkal rettenthetetlenebb, veszedelmesebb. Lenyűgözve szemlélem őt, hiszen valójában pont ilyen megfontolásból alkottam meg úgy, ahogy. Hogy a testét "kedvére" formálhassa, akár a fazekas az agyagkorongot. De...látni, a két szememmel, egészen más, mint ahogyan azt a 15.században bohókásan elképzeltem. Egy lény, melynek...igen, mondjuk ki, nincsenek fizikai korlátai. Egy pillanatra nem is tudok megszólalni. Csak bámulom őt bambán, ahogy lehorgassza méretes, vadmacska-szerű pofáját...a szemfoga, mely kilóg a felső ajka mögül, nos, akkora, mint az egész karom. Legalább. Csoda, hogy befért egyáltalán a szobába! És nem vert le semmi, legalább is egyelőre...nyelek egyet és megpróbálom értelmezni a látottakat és hallottakat. Bizonyára nem véletlenül vagy játszadozásból vette fel ezt a rémisztő formát.
- Mi történt?
Kérdezem egyik kezemet a zsebembe csúsztatva, a másikkal kortyolva az alkoholból. A démonoknak nem szokása büntetést kérni. Ráadásul a mazochista hajlamot is nyugodt szívvel zárom ki a macskám esetében. És megpróbálom leküzdeni a késztetést, hogy megfogdossam azt a hatalmas bundát, amiben elveszne a kezem. A dolgok fényében elég hülyén venné ki magát a dolog. Ahogy elnézem a szörnyeteg komoly ábrázatát, vérben forgó, vörös szemeit és a szintén rőt derengést, ami a melle környékén lüktet a szőrén keresztül is, valamint ki az orrán és a száján, ahogy levegőt vesz. Mintha maga a Pokol tüze izzana benne. Vagy éppen az az indulat, ami engem fűtött, mikor a démonokat teremtettem. Nem kell soká várnom, hogy a bestia folytassa mondandóját, bár a tekintetem - szégyenében? - továbbra is kerüli.
- Egyetlen feladatot bíztál rám, Királyom, és én azt is elbuktam...
Járkálni kezd a lakásban, olyan kecsességgel behemót méretei ellenére, hogy ismét kissé lefagyok, mielőtt reagálhatnék. Nem szokott "király(á)nak" szólítani, ezzel is sokkol. Már éppen tovább faggatnám; szavamra, harapó fogóval kell kihúznom belőle minden egyes szót?! Mikor hirtelen megértem, amit mond. A szívem egy fájdalmasan nagyot dobban és a pohár kicsúszik a kecses, zongorista ujjaim közül. Súlyosan zuhan a padlónak, hogy aztán fülsértő robajjal essen néhány nagyobb darabra.
- Mi történt Trixievel?!
Először zsigeri, rémült színt üt meg a hangom, de aztán átmegy valamiféle torz, sátáni hangba. A szemeim bíbor színben villannak fel, ahogy a kétségbe esés és a düh nyaldosni kezdi bennsőmet.
- Eltűnt. Parancsolóm...én...nem tudtam mit tenni. Büntess meg! Mert ő zuhanni kezdett, és én nem voltam elég fürge, hogy elkapjam. Uram...láttam őt kiesni az iskola ablakán...és a két szememmel láttam - márpedig a macskafélék szeme különösen éles -, hogy a gyermek eltűnik, mintha soha ott sem lett volna!
Fakad ki, felém fordítva óriási fejét, idegesen.
- Hogy micsoda?! Kiesett egy átkozott ablakon?! Ez még is hogy történhetett?! Te egy démon vagy, ráadásul bárhogy formálhatod a tested, a mágiád sem gyenge, akkor még is, hogyan?!
Vonom kérdőre, hányom a szemére sztentori hangon, mely akár a mennydörgés. Egyetlen lépést teszek felé, melytől ő azonnal hátrál három lépést, beszorulva menten a sarokba.
- Bocsáss meg, Hatalmas Király, Teremtőm, megérdemlem haragod. Csak egyre kérlek, keressük meg Trixiet, mielőtt kitöltöd dühödet rajtam és elnyerem méltó büntetésem az alkalmatlanságomért. Súlyos vétkemért.
Recsegi nyávogás-szerű, fuldokló hangon a bibliai monstrum. Zihálva meredek a szemeibe, kikényszerítve, hogy rám nézzen. Le kell nyugodnom, jut eszembe menten, ahogy Chloe aggodalmas anyai arca felvillan elmémben. Még korán van, szinte reggel...addig van időnk, míg a munkaideje le nem jár. Nem jó, de nem is tragikus. Kifújom magam. Válaszra sem méltatom a balga démont, elég most a magam baja, az ő halálfélelme cseppet sem tud jelenleg érdekelni. Elfordulok tőle és megindulok egy másik irányba. Megállok a könyvtárszobában és immáron higgadtan hunyom le a szemem, hogy kiterjesszem észlelésem az egész bolygóra. Csendben figyelek, az összes embert egyszerre hallom a Föld minden egyes szegletén. Egy halandó menten megőrülne tőle. De én, ugyebár, nem tartozom közéjük. Így ácsorgok, az idő irrelevánssá válik, keresek-kutatok. Hangok és aurák között. Nem tudom mennyi idő telik el. Kezd eluralkodni rajtam a nyugtalanság. Újra és újra ellenőrzöm a világot, pásztázom, akár egy szonda. De semmi! Újra és újra, semmi! Behemót nem tudom mit csinál, nem mer a közelembe jönni és jól is teszi, hogy nem zavar. Bár azt érzem, a közelemben van. 666 alkalommal ellenőrzöm. Többre nincs szükség. Erősebb mágia kell. Mély levegőt veszek, a lámpák keserűen ciripelni kezdenek, bár nincsenek még felkapcsolva. Most megpróbálom ellenőrizni a múltat, nagy vonalakban, átszaladva a századokon. Semmi! Hát jó...még mélyebbre ásunk. Fényesség tölti ki az egész lakást, a démon, ha időben reagál, még el tudja takarni a szemét az isteni fényesség elől, amely akár meg is vakíthatja. Most rákényszerítem az univerzumot, hogy legalább a közeljövőbe be tudjak tekinteni. Számítok rá, hogy ezt az égiek megérzik és kopókként rontanak majd rám a harcos testvéreim, ha nem maga Mihály. Nem látom a jövő eseményeit, de erőszakosan törve át a rezgéseken "bekukkantok", csakis a gyermek jelenlegi kisugárzását kutatva, mint egy anomáliát keresve a jövőben. Csupán pár évre tudok előre szaladni, aztán hirtelen, mintha egy hatalmas lökést éreznék, a még meg nem szilárdult jövő kilök magából. Megtántorodom, a fényesség eloszlik. Alig állok meg a lábamon, bele kell kapaszkodnom az egyik polcba, leverek egy inkunábulumot, de oda se neki. Behemót kissé riadtan terem mögöttem, immáron egy tíz év körül kisfiú képében.
- Jól vagyok...
Nyögöm neki, még véletlenül se vallanám be, hogy szinte az összes tartalék energiámra szükség volt ehhez a manőverhez. Nem mintha tudná, mit is csináltam az imént, bár sejtheti. Ezek után azon sem csodálkoznék ha hetekig aludnék egyfolytában. De most nincs idő erre! Hirtelen ki pillantok az ablakon és megrökönyödve látom, hogy már beköszöntött a szürkület! Oda botorkálok a csöppnyivé zsugorodott démonhoz és a vállába kapaszkodom.
- Nincs Los Angalesben. Nincs ebben a világban. Sem a múltjában, sem a közeli jövőjében. Még...még...megnézem a Pokolban.
Nem várom meg az elkerekedő szemű entitás válaszát, hiszen nem is kérdés volt, amit mondtam. Eltűnők előle, nagy szélvész támad, ahogy alá szállok a Pokolba, ahová sosem akartam vissza menni. De az óta a kijelentés óta már megtettem. Nem is egyszer. Chloéért...A földi világban alig telik el negyed óra, már vissza is érek. Lent is mindent ezerszer átellenőrzök, fittyet hányva a megrökönyödő démonokra, angyalokra, lelkekre.
- Nincs oda lent, ez jó jel...már csak egy hely maradt, ahol lehet.
Mondom elfúló, fáradt hangon, dülöngélve a jövevény előtt, aki kérdően néz rám, hiszen mindketten tudjuk, engem nem engednek be a Mennybe. Nem is erre gondolok. Hanem egy trükkre, hiszen a kiskapuk mindig is a kedvenc szórakozóeszközeim voltak, ezért is az Ördög Ügyvédje az egyik kedvenc filmem.
- Azt mondtad, nem láttad meghalni. Így viszont nem több Schrödinger macskájánál. Szóval, nincs más, ellenőrzöm, hogy él-e. Sietnem kell...
Nem foglalkozom a kétségbe eséssel az apró arcon, vagy azon, hogy alig érzem a tagjaimat. Már csak alig egy órám van a nyomozó munkaidejének végéig....így hát, ismét meg kell erőszakolnom a realitást és rá kell kényszerítenem, hogy érzékelhessem, halott-e vagy élő. Ha ugyanis meghalt, az lenyomatot hagy a valóság szövetén, akár a finom por a könyvek gerincén. Ezt normális esetben nem érzékelhetném, mivel ez olyan, mintha egy köztes világba kukkolnék át. Szokásomhoz híven nem érdekel, hogy mi lesz ennek a következő húzásnak is a következménye. Tessék számot húzni! Meg kell támaszkodnom, most már, ahogy a fekete mágia ezen eszközével babrálok bele mindenbe, ami szent és sérthetetlen ebben a világban. Most pontosan az előző esemény ellenkezője történik. Minden elsötétül, csupán belőlem árad némi pislákoló fényesség, lényemből kifolyólag. Hűvös lesz és kísérteties hangok hallatszanak. A térdemre rogyok, fogalmam sincs mennyi idő telik el, mire ezt a súlyos varázslatot ki tudom vitelezni, de kint már vaksötét van. Behemót azonnal oda térdel elém, hűséges lovagként.
- Főnök, jól vagy?!
Banális kérdés, de ki okolhatná érte ebben a szituációban?
- Még nem haltam meg. Csak...egy kissé fáradt vagyok. Ennyi az egész. Túl sok mágia, túl rövid idő alatt.
Azt a részt kifelejtem, hogy túl erős, tiltott varázslatokról beszélhetünk, amik engem is úgy szívnak le, akár a pióca. Feltápászkodom, össze kell szednem magam!
- Irány a nyomozó lakása.
Megrázom a fejem, kissé pofozgatom magam és egy rántással igazítok a zakókabátomon. Kocsival megyünk, nem pazarolhatok el egyetlen cseppel sem több életenergiát, holmi portálokra, a gyorsaság kedvéért. Sajnos, nem maradt más választásom, üres kézzel, megszégyenülve kell a detektív elé állnom. És Atyám óvjon az ő anyai haragjától! Már este hét óra körül lehet, mire oda érünk. Bent viszonylag sötét van. Idegesen kezdek kopogni az ajtaján. Nincs türelmem soká várni, nagyjából öt másodperc után benyitok. Az ajtó persze zárva, de ez hol tartóztathatná fel az ördögöt?! Egy hétköznapi zár feltörése semmiség mágikus szempontból, ez még bele fér. Az adrenalin amúgy is hajt.
- Nyomozó! Nyomozó, merre vagy?
Tudakolom ahogy becsörtetek a lakásba és egyik szobát nézem át a másik után, nagy léptekkel, nyomomban a gyermek külsejű Behemóttal.

Lucifer & Behemót

Sokat segített Lucifer múltkori látogatása mert minden, amit gondoltam róla eltűnni látszott. Még mindig nem békültem ki teljesen a gondolattal miszerint Ő az ördög. De igyekszem feldolgozni ezt az információt, mert már nem hiányozhatok a munkahelyemről. Másfél hete egy időzített bomba lettem volna bent az őrsön, mert ki tudja mikor bukott volna ki minden belőlem de a palacsinta sütögetés megnyugtatott, hogy ott van még az a férfi, akit… nos, mindig is jobban kedveltem, mint egy sima partnert. Hamarabb ébredek meg, mint ahogy az ébresztőórám hangja felverne így azt várva csak nézem a plafont és gondolkodom. Néha elveszettnek érzem magam a gondolataim tengerében, eddig a bűnügyek megoldására kellett összpontosítanom most meg arra, hogy minden ugyanolyanná váljon mint ahogyan régen volt. Trixie is észrevette a változást, és a baj az hogy nem csak Őt éri negatívan, hanem engem is, mindenkit ellöktem magamtól pedig nem kellett volna.
Ella múltkori látogatása sem sokat segített, mert újra szembenéztem az ott történtekkel. Megint láttam magam előtt Lucifer másik alakját, a vörösen izzó bőrszerű réteget arcán és a fekete szemeit, most mégsem érzem annyira rémisztőnek, mint akkor. Megcsörren. Az első alkalom, hogy nem álmomból riasztva hallom meg a csengő hangját, hanem már éberen, így a szokásos 5 perces szundi helyett már a konyhafelé tartok kávét főzni. Útközben benézek Trixie szobájába, bár tudom, hogy nem kéne itt legyen, Dan-nél aludt.
Néha rémisztő tud lenni, ha nem találom itthon a Kis Majmócát mert kimegy a fejemből a tény, hogy ketten neveljük Őt. Ami meglepő módon eddig tökéletesen működik, néha megvannak a súrlódások de alapjáraton minden rendben van. Trixie jól teljesít az iskolában és ameddig ez nem változik, addig minden meg van neki engedve. Néha kicsit túl sok dolog is, de már nagy lány, s bár nem akarom bevallani de kezd felnőni.
- Minden rendben lesz. – nyugtatom meg magamat a tükörbe nézve, majd folytatom a reggeli készülődésemet és alig 15 perc múlva már az ajtót zárom be. Kétszer is visszamegyek megbizonyosodni arról, hogy minden rendben és miután megnyugodtam beülök az autómba.
Éles hang harsan fel a kocsimban.
- Jó reggelt Ella! – köszönök bele a telefonomba, várva kolleganőm hívásának okát. Hamar ledarálja, néhány helyen kicsit gyorsabban is beszélve, mint ahogy érthető lenne de a lényeget így is megértem: gyilkosság történt Melrose Avenue közelében. – Küld el a címet és máris ott vagyok. – zárom rövidre mondandómat, majd amolyan NCIS-be illő mozdulattal tolom fel napszemüvegemet, s alig pár másodperc múlva már úton is vagyok a helyszínre.
Odaérve ismerős arcok fogadnak, és bár nem jellemző rám most mégis pillangók repkedését érzem a gyomromban, mintha ez lenne az első munkanapom és nem szeretném elcseszni. Útközben kapok pár jó kívánságot a munkatársaktól, néhányan egyenesen tapsolnak amiért kibújtam a csigaházamból bár nem tudom milyen érzést társítanak hozzá, nem biztos, hogy mindenki olyan jó szemmel nézte a pár hetes kihagyásomat. De nem érdekel. Pierce halálának köszönhetően nem kérdőjelezték meg a kérvényemet az otthon munkával kapcsolatban, legalább ennyi jó származott belőle. A tetthelyet szemlélem, közelebb lépve a felborított kaspókhoz, melyek beállítottnak tűnnek de nem foglalkozok velük, a holtest jobban érdekel.
- Halál oka? – Ella mellé érve letérdelek az áldozathoz, és szemügyre veszem: fehér nő, a 20-as évei végén járhat. Átlagos testalkat, szőke haj és szétszaggatott ruhák. Nem jelent jót, és belátom, hogy hiányzik valaki mellőlem. Lucifer nincs itt, hogy ide nem illő viccekkel dobja fel a helyzetet.
Hamar megtudom mi a halál oka, legalábbis a mellkasában lévő két golyónyom és Ella elég részletes leírásának köszönhetően már sok mindent felírok képzeletbeli papíromra, s utam egyenesen a hozzátartozókhoz vezet. Beszélek minden gyanúsítottal, a bejárónővel, aki megtalálta és az épületben tartózkodok egyrészével. Nem telik el sok idő máris belépem az őrs ajtaját és megcsap a jól megszokott illat, friss, erős kávé és lekvárral töltött fánkok. Elmosolyodom, majd tovább haladok a rendezett asztalomhoz, nem mostanában volt ilyen rend rajta, de senki nem mondta, hogy a káoszban lehetetlen dolgozni.
Mindegy.
- Dan, Trixie ma este is nálad lesz? – fordulok ex-férjem felé, választ várva a feltett kérdésemre. Amikor először találkoztam vele akkor mindent megtestesített, amit egy férfinak meg kell, de a házasságunk alatt rá kellett jönnöm, hogy túlságosan hasonlítunk, túlságosan a munkánknak élünk ahhoz, hogy ez hosszútávon működni tudjon. De most még azt sem tudnám elképzelni, hogy más… azaz Lucifer alkalmas lenne a gyereknevelésre. Elvégre ő az istenverte Ördög.
- A megbeszéltek alapján, igen. Chloe, jó újra itt látni és bár örültem annak, hogy nincs itt Lucifer a végére azért elkezdett hiányozni. Hol van amúgy?– meglepő, hogy Dan ilyet mond de bevallom nekem is furcsa itt lenni nélküle. De nem lehetetlen, felhívni meg nem fogom. Még szükségem van a szünetre, hogy dűlőre jussak a kettőnk közötti kapcsolat sorsáról.
- Biztos valami nőcskével hempereg a LUX tetején. – megrántom vállamat, majd kezembe veszem az eddigi összegyűjtött információkat tartalmazó mappát és végzem azt, amihez a legjobban értek: a munkámat.
Este van.
Fáradtan esek be a lakásom ajtaján és megszokásból köszönök, mire leesik, hogy senki sincs itthon. Elszomorodok, de mindez az én számlámra írható, mert elküldtem Maze-t innen és az egyetlen lányomat az apjánál alszik. Most jól esne összebújni vele és valamit nézni a tvben ameddig el nem alszunk a kanapén, de most egy pohár vörösborral kell beérnem. A hűtőhöz lépek és kiveszem a tegnap már megbontott üveget majd töltök belőle keveset, belekortyolok majd a fürdőszoba felé veszem az irányt megengedve a forróvizet a kádamban. Néha muszáj kényeztetnem magam. Hajamat kontyba kötöm és elkezdem levetni munkahelyi kosszal átitatott ruháimat. Már épp beszállnék a habok közé mikor ismerős hang üti meg a fülemet. Magamra kapom köntösömet és kicsörtetek bosszús ábrázattal.
- Lucifer?! Mégis mit keresel itt ilyen későn? – fáradt vagyok, aludni szeretnék miután kiáztattam magam meleg vízben, de nem, neki mindig meg kell zavarnia. Karba tett kézzel állok meg előtte, szemügyre veszem és csak azután tűnik fel még valami: egy kisfiú van vele.  – Mi a… Lucifer, kérlek mondd, hogy nem raboltad el a kisfiút. Ugye nem az akarata ellenére tartod itt? – az anyaösztönök a hatalmába kerítenek így közelebb lépek hozzájuk, jobban szemügyre veszem a kisfiút és valami ismerőst vélek felfedezni benne. – Trixie osztálytársa vagy, nem? Anyukádék tudják, hogy itt vagy? Valami baj történt a szüleiddel? - kérdezősködök tovább, majd felegyenesedve hol Luciferre, hol a kisfiúra nézek. Válaszokat szeretnék kapni minél hamarabb.

Down The Rabbit Hole ️️️

 
Nem tudom mire számítsak. A kis Grincsnek már régen otthon kéne lennie az iskolából s ez bizonyára feltűnt a kopó szimattal rendelkező detektívnek. Éppen ezért, össze zavar az, ami a lakásukon fogad. Vagyis a nagy semmi! Nincs pánikoló-őrjöngő Decker nyomozó. Homlokom ráncolom. Minden sötét, csupán annyi fény van, amennyit az ablakokon beszűrődő éjszakai megvilágítás ad. Tehát minimális. Kivéve egyetlen szobát, amely felé az irányt veszem rögvest. Szükségtelen hátrafelé bámészkodnom, Behemót hűségesen lohol a nyomomban, mintha csak a Mester és Margarita lapjairól szöktünk volna meg. A végkimerülés újabb és újabb hullámokban tör rám, de mindannyiszor elnyomom, mit sem törődve jelenleg efféle dolgokkal. Már éppen berontanék a fürdőbe, mikor váratlanul előttem terem a szőkeség egy semmi kis köntösben. A meghökkenés az arcomra van írva. Szinte össze ütközünk és végig is mérem, amolyan reflex-szerűen. Nem vagyok hozzá szokva, hogy lenge öltözékben csodálhassam. Sajnálatos módon, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt szerencsém részéről hasonlóhoz. Szavamra! Ennyi elég is hozzá, hogy teljesen kiverje a fejemből  ama sürgető problémát, ami miatt e kései órán is zavarom. Így nem is felelek ingerült felszólítására, csak nézek rá meredten, fekete szemeimmel, O-t formálva ajkaimmal, mintha mondani szeretnék valamit. De valójában csupán tátott szájjal bámulom, hogy őszinte legyek. Jól áll neki a szaténköntös, határozottan! Még az sem zavar, hogy kissé viharvert. Behemótot meg aztán végképp elfelejtem. Az elmémet nemes egyszerűséggel csipke bugyikba bújtatott Chloe popsik és fedetlen domborulatai töltik ki, minden más elpárolog belőle. De csak addig, amíg a nyomozónő kíséretemhez nem fordul, faképnél hagyva szerény személyem. Abszurd rágalmaira hebegek-habogok, szóhoz sem jutok! Tehát még mindig ugyan olyan O-t formál a szám, csak most éppen felháborodásomban. Behemót közben felnéz rám, nyilvánvalóan arra várva, hogy túl essünk ezen a cseppet sem kellemes beszélgetésen, kezdve a leleplezésével.
- Na de nyomozó, hová gondolsz! Még csak az kéne, hogy egy halandó ivadék legyen a nyakamon!
Háborgok mélységes sértettségemben, hiszen rühellem a kisembereket, csoda, hogy az ő kölykét el bírom viselni, őt is csak rövidebb távon, de már ez is haladás.
- Hát nem látod? Ez itt nem egy embergyerek. Nézd meg jobban!
Csípőre tett kézzel pirítok rá, ügyet sem vetve a tökéletes transzformáció tényére. Szinte érzem magamon "Nico" lesújtó pillantását, amit nem mer megengedni magának. Hiszen úgy áll ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
- Öhm...Miss Decker, talán emlékszik rám, párszor átjöttem Önökhöz...
Kezd bele nagyon szofisztikáltan a pokolmacska, de erre most igazán nincs időnk - térek magamhoz. Ingerülten fojtom hát belé a szót.
- Szavamra, hagyjuk ezt a szócséplést! Nyomozó, ő itt nem egy iskolatárs, valójában egy démon és én kértem meg, hogy Trixie mellett legyen. De erről persze mit sem sejt, ne aggódj!
Kezdek bele és magam felé fordítom a nőt, hogy igazán engem figyeljen és ne azt a taknyost. Bár azt nem tudom, erre miért is van szükség, de végső soron, hatásosnak bizonyul. Az egyik kezem a vállán felejtem, miközben artikulálva-gesztikulálva próbálok irdatlan tempójú gyorstalpalót adni neki, nem törődve a képekkel, melyeket Behemót vág közben.
- Emlékszel Malcolmra? Nyilván emlékszel...elrabolta az ivadékod. Úgy gondoltam, biztosra megyek, az lesz a legjobb. Szóval, az eset után rá állítottam egy démont. Ezt itt, mellettem. Mert azt hittem, igazán alkalmas kell legyen, ha egyszer a Pokol Lovagja! De sajnos tévedtem. Így...nos, végső soron a gyermekednek nyoma veszett.
Hadarom el egy szuszra, a vége felé már eléggé elkeseredett ábrázattal s hanggal. Újra érzem, ismét rám nehezedik saját korlátaim súlya s nem pusztán képletesen. A tekintetem egy pillanatra elhomályosul, a kezemmel akaratlanul is rá nehezedek kissé a vállára, ahogyan fogom. Pokolba is!
- Én...már mindenhol néztem, nyomozó. Minden lehetséges helyen, többször is!
Ecsetelem neki már-már kétségbe esetten, hiszen pontosan tudom, hogy a világát jelenti az a kis ördögfióka. Éppen ezért szerettem volna annyira...de annyira megvédeni! De bármit tegyek is, a nyomomban valami Sötét jár. S ennek okán a legjobb szándék sem maradhat tisztán s megtorlás nélkül.
- Megnéztem az egész Földön...Egyszerűen...elnyelte a föld...
Sóhajtom fájdalmasan, mélységesen szégyellve magam előtte. Még is, mit várhatnék tőle, ha még egy emberpalántát sem tudok megvédeni?!
- Chloe, én...mindent megtettem....
Szakad fel, mint egy szavak nélküli imaként a sóhaj mellkasomból. Hiszen ezen a ponton nem tehetek többet, hiába is szeretnék. Rajta a világ szeme. Ha van, aki képes megtalálni, bárhol legyen is, az ő.
 

Lucifer & Behemót

Egy nehéz első napot tudhatok magam mögött s a műszakom vége felé már csak a meleg habfürdő gondolata és egy pohár vörösbor tartottam bennem a lelket. Hazaérve pedig bele is vágtam az áhítatott dolgok elkészítésébe, fürdősót is engedtem az egyre töltődő kádba a borom meg csak fogyott. Tudtam Trixie jó kezekben van, az apjáéban még akkor is ha mostanában furcsábban viselkedett Charlotte halála óta.
Lényegtelen.
Nyugodt lelkiállapotomat egyszerre kavarja fel valami különös, a kihalt lakásban senkinek sem kéne lennie rajtam kívül most mégis egy erős férfihang töri meg a csendet, tudom kihez tartozik és egyből kifutok hozzá. Nem törődve szegényes öltözékemmel. Felbuzdult lelkiállapotomnak köszönhetően hevesebben lépek ki az ajtón egyenesen az említett férfi, ördög, karjaiba. Összeütközünk, de nem billenek ki egyensúlyomból viszont egyből kérdőre is vonom kései látogatása miatt. Nem telik el sok idő egyből a háta mögött lévő kisfiún is megakad a szemem, már nem bírom. Ráförmedek. Mindent eltudok intézni, de egy gyerek rablást!?
- Shhh… - csitítom le Lucifert mikor elér tudatáig amit mondtam, feltartom bal kezemen a mutatóujjamat próbálva csendre inteni Őt. Már épp tenném fel a következő kérdésemet a gyerek irányába mikor Lucifer újból megszólal, majd mondandója végére felszalad szemöldököm. – Lucifer, nem itt kéne elkezdeni ezt a furcsaságot. Inkább azt mondd el miért vagy itt és miért van nálad valaki másnak a kisfia.  – el kéne hinnem mindent, amit mond, de még nem egyszerű elfogadni a tényt, hogy tényleg létezik mindaz ami a Bibliában benne van. Mikor Nico megszólal egyből beugrik, hogy már többször járt nálunk, ami alapjáraton sosem zavart. Legyen is a lányomnak barátai akikre számíthat hisz az enyémek nélkül néha nem lennék sehol.  
- Nico, minden rendben lesz, kérsz ese… - nem tudom befejezni mondandómat, két hatalmas kéz fonódik vállaim köré és fordítanak át. Hallom az ajkait elhagyó szavakat, jelentésüket értem külön-külön most mégis nehezemre esik összerakni őket értelmes szöveggé. Csendben hallgatom mindazt, amit hirtelen zúdít rám Lucifer, és csak pislogok. Nem tudom feldolgozni a hallottakat, így kínomban elnevetem magam.
- Nagyon vicces vagy Lucifer! Trixie Dan-nél alszik ma. –  jelentem ki pár perce tartó lefagyott állapotomból visszatérve, tekintetemet a vállamon pihentetett kézre irányítom majd Nicora, aki mind végig ott állt. És hallgatott, majd mint derült égből villámcsapás világosod meg mindennel kapcsolatban: miért hozná ide, miért találna ki ilyen valószínűtlen dolgokat, ha nem lenne igaz? – Kérlek… mondd, hogy ez csak egy rossz tréfa. – reménykedő tekintettel nézek vissza rá, teljes szívemből azt kívánva, hogy legyen beszívva és amiatt talált ki ilyen badarságokat. De nem, minden egyes szavával egyre jobban bebizonyosodik, hogy komoly a dolog. Eltűnt a lányom. Alsó ajkamba harapva próbálok visszafolytani pár könnycseppet majd lerázva magamról kezét futok vissza a fürdőbe és rángatom magamra előzetesen levetett ruhámat.
Mikor visszaérek közéjük kezemben a telefonommal egyből Dant tárcsázom, reménykedve abban, hogy rosszul tudja Lucifer és az én Majmócám lassan lefekvéshez készül. Türelmetlenül dobolok ujjaimmal a konyhapulton, majd egy halk sóhajtás hagyja el ajkaimat mikor felveszi a telefont az exférjem.
- Dan! A telefonodat illene néha felhangosítani. Trixie ott van? – próbálok nyugodtnak tűnni, pedig belül majd meghalok annyira aggódok érte. Ha nincs ott vajon merre lehet? Miért nem találja meg egy angyal? – Biztos? Kérlek nézd meg még egyszer, Dan, fontos. – újból alsó ajkamba harapok majd elfordulok a másik irányba mert egyszerűen nem megy. Nem bírom elfogadni a tényt, hogy elvesztettem még egy olyan személyt aki a számomra a legfontosabb. Nemleges válasz érkezik, lehunyom szemeimet majd mikor újból kinyitom tekintetemet a plafonra szegezem. Nagy levegőt veszek. – Óh, most jött ki a szobájából. Úgy látszik mégis nálam alszik ma. Ne haragudj a zavarásért. – hazudok bele a telefonba, remélem elég meggyőzően ahhoz, hogy ne jöjjön ide. Viszont muszáj volt tudnom, de most… most, hogy tisztában vagyok a dolgokkal mégis mit fogok tenni? Leteszem a telefont és tőlem nem megszokott módon a szemben lévő falnak dobom teljes erőből.
- Mi az, hogy eltűnt és nem találod az egész Földön? – szélsebesen fordulok hátra és vonom kérdőre a férfit, majd Nico felé fordulva folytatom tovább. – Mi történt vele? Mióta hiányzik és miért csak most szerzek róla tudomást? Lucifer… Istenemre mondom, ha valami baja esik Trixienek megfogod bánni.  – nem szoktam így viselkedni, de az anyatigris előjött belőlem. Nem lehet, nem történhet ez meg velem…
Kezeimet tördelve kezdek járkálni fel-alá a konyhában várva a válaszokat. Ha nincs itt, a Földön, akkor hová máshová mehetett? Ki van vele? Es… mi történik akkor ha már…Nem, nem gondolhatok erre.
- Miért? Miért kell mellé állítani egy démont? Tud magáról gondoskodni és minél kevésbé van kitéve a természetfelettinek annál inkább biztonságban lett volna. Miért nem vettem észre?  – költői kérdésnek szánom ezeket, majd önmagam hibáztatásába kezdek bele. Valahogy, ha addig élek is de megkeresem a lányomat.
- A Poklot már nézted? És.. és esetleg a Mennyben? Nem tudom, Lucifer. Máshová csak úgy nem mehetett, Ő egy kislány, nem tud repülni…  

Down The Rabbit Hole ️️️

 

Akár az Apokalipszis Lovasai, oly hevesen vágtatok be a szerény lakásba, felégetve a környezetem, ahogy a Lovasok a világot - persze, csupán képletesen. Legalább is ebben az esetben.






A zord képsorok azonban eloszlanak, akár az szentségi tömjénfüst egy kézsuhintásra, ahogy előttem terem a nyomozó, mintha csak Perszephoné lenne, én pedig Hádész. Azzal a szerény különbséggel, hogy mi valós személyek vagyunk, míg a másik a kettő csupán mitológiai alak, az emberek képzeletének szüleménye. Habár a halandók olykor különös módon rá tudnak érezni a dolgokra vagy hogy is mondjam.
- Szereted a gránátalmát?
Így csusszan ki ez a cseppet sem ide illő kérdés ajkamon, midőn homlokom ráncolom - a kérdés hallatán pedig démoni kompániám szemöldöke is felszalad -, miután,
mondhatni, össze ütközünk, hogy aztán szétrebbenjünk, pusztán pár fájdalmas centiméterre, s én már bele is kezdek monológomba. A detektív azonban felemeli ujját, s valamilyen ismeretlen oknál fogva, azon nyomban elhallgatok. Ami igaz az igaz, ennek ellenére szokásos zavart ábrázatom öltöm magamra. Ezen nem segít a nyomozó felszínes látásmódja, így teátrális sóhajt hallatok.
- Nyomozó, olvastad a Mester és Margaritát Bulgakov-tól? Ő itt Behemót, az a bizonyos Behemót.
Mutatok a "kisfiúra", próbálva irodalmi irányból megközelíteni a dolgot, hátha így nagyobb sikerrel járok. De Chloe mimikája nem sok jót sejtet. Közben Behemoth beszívja az ajkát, mintha valami baja lenne, de nem törődök vele. "Ennél jobban már nem is égethetnél be, Főnök" nézés. Kár, hogy nem ismerem fel és nem is érzem szükségét. A nyomozó viselkedése viszont annál inkább megbotránkoztat, ahogy halandóként kezeli a jelenleg pöttöm állapotban leledző pokoli kínzómestert. Nem is tűröm eme komédiát tovább, magam felé fordítom a nőt.
- Most...most miért nevetsz?
Hüledezek zavart arccal, ahogy Chloe felnevet. Finoman megszaglászom őt, hátha érzek rajt egy kis Mariskát, de nem. Alkoholt az igen, de csupán enyhe burgundi aroma száll felém ajkaiból.
- Főnök, szerintem...ez így egy kicsit sok(k) volt...
Fordul hozzám a Lovagom szinte suttogva, mintha a detektív ott sem volna.
Én viszonzom a pillantást, felé pillantva csupán az egyik szemöldököm szalad fel radikálisabban. Majd vissza fordulok Chloéhoz, aki szép lassan realizálja a helyzetet.
- Szavamra, figyeltél egyáltalán? A gyermeknek nyoma veszett! Pedig a démonok elől nem könnyű meglógni! Én még a kardomat is Behemótra bíztam.
Azt a részt kihagyom a történetből, hogy miután részegen lovaggá ütöttem egy reneszánsz mulatságon. Éppen egy újabb szédülés kerítene hatalmába, de felráz a szeretett nő heves - s várható - reakciója, midőn elviharzik, könnybe lábadó szemekkel. Megtámaszkodom az ajtófélfában, egy pillanatot engedélyezek csupán magamnak, amíg elgyengülök, a démon hűségesen ugrik, hogy segítségemre legyen, bár sejtheti, mit sem tehet most értem.  Mire Chloe vissza ér, már erőt veszek magamon. Megpróbálom csendben tűrni, ahogy Fafej nyomozót hívja, bár nehezemre esik még ennyi idő után is. Sose verem ki a fejemből, hogy össze feküdt Anyámmal. Az agyamba égett eme blaszfémia. És természetesen Chloéval is. A számomra két legfontosabb nőt megfektette. Ettől a gondolattól még a hideg is kiráz. Már csak az kéne, hogy a "szentháromságom" harmadik szentjét, Aurielt is ágyba csalja. Azt valóban nem tűrhetném! A csalárdság azonban szíven üt és rögvest vissza hoz a jelenbe.
- Nyomozó...te hazudtál...
Egyszerre hökkenek meg s viszi el a Behemót a nyelvemet. Nem ehhez vagyok szokva ha róla van szó. Ahhoz pedig végképp nem, ami ez után történik. A falnak csapódik a mobil, kegyetlen robajjal szaladnak darabjai minden irányba. Mind a ketten össze rezzenünk és elszörnyedünk a tettén - s beigazolódik, Atyám óvjon minket egy feldühödött anyától! Decker nyomozó pedig villám gyorsan fordul hozzánk, hogy ránk okádja mindazt, ami felgyülemlett benne. Még levegőt venni sincs időnk.
- Hát, úgy, ahogy mondom! Nincs a bolygón...
Már éppen kifejteném ezt bővebben, mikor a világ elsötétedik előttem. Ne most! Ne...most! De hiába kényszeríteném magam, elvesztem az egyensúlyom s ájultan zuhanok a padlóra.
Nos, nem vagyok mindenható.
 

Chloe, Lucifer & Behemoth @

Ez egyre rosszabb.
Sőt, lehet ennél borzalmasabb?! Mintha a Főnök szánt szándékkal rontani akarna a már amúgy is katasztrofális helyzeten. Igazat kell adnom, Decker nyomozó mellett teljesen megbuggyan az agya és fecseg össze-vissza, vágja alattunk itt a fát! Ha nem ő lenne a teremtőm és egyúttal a Sátán, most azt gondolnám, hogy egy idióta, akit a fejére ejtettek születésekor. De még se törhetem efféle dolgokon a fejem, hiszen még is csak a legfényesebb angyala annak, akit nem neveznek a démonok a nevén. Vagyis a Főnök papája. Na szóval, meglágyul az elméje a nő közelében, ezt jelentheti "szerelmesnek lenni". Nem hangzik túl jól. De akkor hogy lehet, hogy az én agyam még nem záp? Lényegtelen, jelenleg sokkal fontosabb, hogy megtaláljuk Trix-et és ne feketítsük jómagam jobban a kelleténél a mamája előtt. Így hát tűrök és próbálom átvészelni ezt a szituációt. Sose gondoltam volna, hogy egy mezei halandó lehet ennyire félelmetes. Szóval csak nagyokat pislogok - vagy azt is elfelejtek? - és elvékonyodó ajkakkal bámulom a tajtékzó rendőrnőt. A Főnök meg....puff! Ennyi volt! Eddig bírta szuflával. Először nem is tudom lereagálni a dolgot, mivel túl jól sikerült Miss Decker megfélemlítős akciója. De aztán csak sikerül elszakítani az arcáról a tekintetem és oda bámulni, ahol az Ördög össze esett. Pedig már azt hittem, hogy mindent láttam, mármint a Főnökkel kapcsolatban. Hát tévedtem. Gyorsan oda térdelek mellé. Szólítgathatnám, hogy jól van-e vagy hasonló, de annak semmi értelme sem lenne. Nem is értem az emberek miért csinálják. Talán semmi jobb nem jut eszükbe, fogalmam sincs. Nekem ellenben nincsenek ilyen problémáim. Pontosan tudom mi a helyzet és hogy mi segíthetne. Legalább is azt hiszem. Már cselekszem is, elkezdem vadul taperolni a Főnök hátát, bele sem gondolva, milyen bizarrul festhet ez egy halandó szemével.
- Fene...!
Nyávogom végül, tovább tapicskolva a Sátán lapockáit, de semmi. Fújtatok egy macskásat, majd a hátára fordítom. Sajnos hiába kapta vissza a szárnyait, ha egyszer nem tudom előcsalogatni őket, hogy a szárnytollával meggyógyítsam. Valójában nem vagyok biztos benne, hogy működne, de egy próbát megérne. Hiszen ilyen angyali nyavajákra nem igazán létezik kézikönyv - vagy csak az én kezembe nem került? -, démon lévén pedig nem űzök tündi-bündi varázslatokat, így a gyógyítás sem a szakterületem. Így hát, jobb híján, megfogom őt a karjai alatt és mindennemű fáradozás nélkül oda húzom a heverőhöz és rá fektetem. A földön még se hagyhatom...Húzogatom egy kicsit a szám szélét, aztán nemes egyszerűséggel leteszem a hátsóm valami ülőalkalmatosságra, ami nem a kanapé, amit a Főnök az igencsak nyurga termetével teljesen igénybe vesz. Jól esne most valami erős ital és egy kubai szivar, de valahogy kétlem, hogy Trix anyukája értékelné, így meg se mukkanok. Legalább is egy pár másodpercig. Egy perc néma csenddel tisztelgek magam előtt, hogy ilyen jól nevelt vagyok, aztán bele kezdek és megválaszolom némiképp a nyomozónő kérdéseit. Azt a részt, hogy "hogyan", gyorsan átugrom, nem festene túl jól, ha bevallanám, hogy kipottyant az emeleti osztály ablakából...
- Tényleg mindenhol megnézte, ahol csak tudta. Ezt csinálta egész álló nap, ezért dőlt ki. Azt hiszem, felhasználta az ereje jelentős részét. Nagyon erős mágiát...
Kezdek bele a lábamat lóbálva, mint bármelyik gyerek - vagy macska -, hol a Főnökre nézve, hol pedig a padlóra, lehetőleg kerülve Decker mami tekintetét.
- Megnézte a Földön, a jelenben, a múltban és a jövőben egyaránt. Fogalmam sem volt... hogy ilyeneket is tud... hogy őszinte legyek, pedig már jó ideje mellette vagyok. Ellenőrizte azt is, hogy életben van-e bárhol a világegyetemben. Leszállni a Pokolba, hogy megnézze, ott van-e, ezek mellett játszi könnyedséggel ment.
Vetem oda mindezt, szinte csevegési hangnemben, kandúros hunyorgással. Igazi kis mákvirág lévén, nem is csoda. Csak félve, éppen, hogy nézek fel a szigorú nőre, alulról, alig emelve meg az államat. A mancsaimat az ölemben lógatva tördelem. Határozottan nem most kéne elmondani, hogy járunk a lányával és már puszilkodtunk is. Még ha nem is olyan förtelmesen gusztustalanul, ahogy példának okáért a Főnök szokott.
- Én is...mi is szeretnénk...megtalálni. De tanácstalanok lettünk. Ha nincs a Földön, de a Pokolban sem a Mennyben, még is hol lehet?
Egyedül most látszik meg rajtam, hogy az eset komolyabban is megérint, hatalmas (cica) szemekkel nézek fel, a Csizmás sem csinálhatná jobban. Mert bár emberi alakot öltöttem, a "cirmos" vonásaim azért feltűnhetnek árgus szemeknek.
- A Főnök csak jót akart, a távolból vigyázni akart rá, hogy magának ne kelljen aggódnia...
Szalad ki a számon, meglepő őszinteséggel. Pedig én nem vagyok az a fene egyenes fajta, mint a Főnök. Mi több, kényelmetlenül érint ha súlyos dolgokról kertelés nélkül kell beszélnem. De vannak helyzetek, amikor félre kell tennünk az aggályainkat.

Lucifer & Behemót

Könnyebb volt minden mikor még nem tudtam az igazságot. Kevesebb dolgot kellett értelmeznem, néha jókat szórakoztam Lucifer hasonlatain és sportot űztem abból, hogy esténként lefekvés előtt megfejtést találjak rájuk. De most minden más, minden igaz, nem egy hasonlat egy adott helyzetre amiben többnyire az apját hibáztatja. Ez a való világ.
- Szeretem, de ez nem tartozik most ide Lucifer. – egy perce megzavarodok kérdésén, meglepetten, kikerekedett szemekkel nézek rá. Hamar túllendülök a szituációba nem épp ideillő kérdésén és máris máson járnak az agytekervényeim. Kattogok, mint az időzített bomba ami csak a robbanás időpontját számolja vissza.
Nem tart sokáig gondoltalan állapotom, Lucifer szavai mélységesen felráznak, nem értem miért történik mindez velem. Nem tudom hová rakni, így először nem is hiszek neki. Csak egy átlagos kisfiút látok magam előtt, akinek lassan a lefekvéshez kéne készülnie, viszont minél jobban bizonygatja Lucifer az ellenkezőjét nekem is be kell látnom. Ő nem Nico. Nem is létezik. A kétségbeesés, félelem és fájdalom érzései egyszerre kerítenek hatalmába, átfutnak egész testemen a fejem búbjától egészen a lábujjhegyemig. Felrobbant a bomba, pusztítása pedig szörnyűséges károkat okozott. Nem is válaszolok Lucifer kérdésére, a megoldáson töröm a fejemet.
- Lucifer, most ne. Kérlek. – nehezemre esik kimondani ezeket a szavakat, jelenleg nem érdekel se Behemót se a nem tudom én milyen kardja amit odaadott neki megőrzésre. A lányomat akarom, így már el is rohanok, muszáj felhívnom az ex férjemet, mert mindez nem lehet igaz. Nem fogadom el bizonyíték nélkül.
Kétségbeesésem egyre inkább fokozódik, ahogy telnek a percek és Dan nehezen veszi fel a készülékét, majd kihagy egy ütemet a szívem mikor meghallom hangját. Utána újból visszatér az a szörnyű, belülről felemésztő érzés és gombócot érzek a gyomromba. Miután hangos puffanással csapódik be a telefonom a falba másodpercekig csak nézem a széttört darabokat. Mindig az őszinteséget tartottam a legfontosabbnak a gyereknevelésben, mégis vannak dolgok amiket Trixie elől is eltitkoltam. Most pedig Dan-nek is hazudtam, pedig megállapodtunk, hogy a közös felügyelet csak akkor fog működni ha mindent megosztunk a másikkal bármennyire is rossz az. De ezt, hogy lehet elmondani egy másik embernek aki semmiről nem tud? Lassan két hónap is eltelt azóta, hogy megtudtam az igazságot Luciferről, Maze-ről és még mindig nem tettem túl magam rajta.
- Igen Lucifer, hazudtam. Szerinted Dan feltudná dolgozni Charlotte elvesztése után azt, hogy a lánya is eltűnt? – hevesebben kérdezek vissza, mint az jellemző lenne rám. De jelenleg Lucifer lelkivilága érdekel a legkevésbé, válaszokat akarok minél hamarabb.  Ha megakarom oldani ezt az „ügyet” akkor információkra lesz szükségem. Karba tett kézzel várom Lucifer válaszait amikor hirtelen összeesik.
- Lucifer! – rezzenek össze, majd kiáltok fel és másodpercek töredéke alatt termek én is a földön, mellette térdelve. Az elmúlt percek történései miatt teljesen kimegy a fejemből az, hogy más is van rajtunk kívül a lakásomba. Az idegességet az aggodalom váltja fel, majd hátrébb húzódva nézem amint az apró testű kisfiú próbál életet lehelni az összeesett, szeretett férfiba. Elkerekedett szemekkel nézem, amint dagasztó kézműveletekkel próbálja masszírozni(?) Lucifer hátát, majd eszembe jut az az alkalom mikor meztelenül pillantottam meg és láttam a két sebhelyet rajta.
- Tudok valahogy segíteni? – ennyit tudok kinyögni a nem hétköznapi jelenetet tanulmányozva. Percekig várok Nico…Behemót, akciójának eredményére majd mikor nem történik semmi változás lépek közelebb azzal a szándékkal, hogy odahúzom a kanapéhoz. Meglepettségemre, nem csak én gondoltam erre így mire felajánlanám segítségemet hiszen mégiscsak egy gyerekről vagy démonról vagy tudom is én miről van szó, Ő már felnyalta Lucifert. Az állam valahol a padlót söpri meglepettségemben, de sokáig nem marad ott lent, felveszem a fonalat, amint megszólal Behemót.
- Azt mondod, hogy Lucifer, az ember aki itt fekszik lement megkeresni az én „ivadékomat”? – utolsó szavamat kézmozdulattal is kiemelem, hangomban hitetlenkedés érződik. – Nem gondoltam volna, hogy megtenné… Tényleg sehol nem volt Trix? – enyhülök meg, majd a hűtőhöz megyek és almalevet töltök ki két pohárba. Lassan térek vissza Nicohoz és az ájult Luciferhez, majd előbbinek átnyújtom az egyik poharat. Nehezemre esik úgy beszélgetni Trixie osztálytársával mintha nem egy gyerek lenne, de el kell fogadnom kilétét. Furcsa érzés így beszélgetni vele, de jelenleg csak tőle kaphatok válaszokat.
- Minden rendben lesz vele? – az emberi testet öltött démonra szegezem tekintetem, furcsa módon nem akadva ki azon, hogy mi is Ő valójában; majd Lucifer mellé megyek. Megsimogatom fáradtnak tűnő arcát. – Esetleg bevihetnénk a hálószobába, ott kényelmesebben tudna pihenni addig mi meg folytathatnánk a keresést. – próbálom lenyugtatni magamat a még évtizedekkel ezelőtt tanult módszerrel, levegőt hasba orron keresztül, minél mélyebbre minél több ideig. Nem várom meg Nico helyeslését, egymagam próbálom felsegíteni az ájult Lucifert majd karját átvetve vállam fölött húzom be nagy nehezen az ágyamig. Lehúzom lábáról a cipőt, zakóját majd miután betakarom hagyom magára.
- Vicces, hogy ezt pont tőlem kérdezed. Az én tudomásom szerint csak ezek a helyek léteznek, jobban mondva sose hittem bennük, de mint kiderült mégiscsak léteznek. Mindig jót akar a maga módján… - a bezárt ajtó felé nézek, elmosolyodom. Most mégis komolyabb dolgot kell megoldanom. – Mióta vagy Lucifer mellett? – próbálok valami témát feldobni miközben fel alá járkálok a kanapé mögött. – Szükséged van valamire? Étel, ital? Alvóalkalmatosság? Későre jár, talán meg kéne várnunk ameddig Lucifer fel nem ébred. Megöl az aggodalom, de nélküle nem tudunk sok mindent tenni. – ha kér valamit előásom a hűtőből, kamrából, ha nem akkor leülök az egyik székre az étkezőasztal alól kihúzva, keresztbe teszem lábaimat, ujjaimmal dobolni kezdek. – Hülyeségnek tűnhet, de ha itt nincs, sem a Pokolban vagy Mennyben, akkor lehet, hogy nem is a mi idősíkunkban van? Létezhet egyszerre több is? Több univerzum? – lehet a pár korty bor, vagy a fáradtság beszél belőlem, de valami magyarázat biztosan van arra merre is van a lányom. És ha az említett helyeken nincs, és Lucifer tényleg megnézte már őket akkor csak erre tudok gondolni. De ez képtelenség, akkor azt kéne feltételezni, hogy van egy másik Isten aki szintén teremtett egy világot a saját szájíze alapján. Megrázom a fejemet.
– Megnézem Őt. – nem bírok tehetetlenül ülni, de minél hamarabb tér magához Lucifer annál hamarabb találunk válaszokat a kérdéseinkre. Halk léptekkel nyitok be a szobába, elkerülve a padló nyikorgó részeit, majd leülök az ágy másik oldalára. Az ablakon beszűrődő fényt kémlelem egy ideig, közben hallgatom Lucifer egyenletes szuszogását.  Az ördög az ágyamban fekszik. Félmosolyra húzódnak ajkaim melyet egy ásítás vált fel végül pár perces pihenésre adom be derekam. Lerúgom lábamról a cipőt, fejemet a puha tollpárnára helyezem és lehunyom szemeimet. Csak 5 percet kérek…  

Down The Rabbit Hole ️️️

 

Hátra hőkölök a nyomozó szavai hallatán. Őrület! Miféle varázslat ez?! Boszorkányság! Majd megkérdezem Lilithet. Hiszen ez több, mint gyanús! Még a gránátalmát is szereti! Úgy nézek hát rá, min aki kísértetet lát. De ezzel most nincs időm foglalkozni, az ivadéka a tét. Kénytelen vagyok hát gyorstalpalót adni neki, és bemutatom démoni segédem, a Behemótot. Bele sem gondolva, milyen nevetségesen festhet a jelenet. Ahogy azonban a történtek rideg valóságával kell szembesítenem, kezd kissé besokallni...felhívja Fafejt, amin sóhajtozok egy sort, s végül ő folytja belém a szót. Félre pillantok. Igazat kell adnom neki, Dan így is össze omlott Anyá-, akarom mondani Charlotte Richards halálán. Amiről viszont nem tud, az nem is fáj neki! Az eszembe sem jut, hogy az ő csökevényes agya felfogta-e, hogy én vagyok az Ördög, vagy csak elengedte mindazt, ami Pierce kapcsán fogadhatta. Behemót mindeközben úgy néz fel ránk, mint emberpalánta a marakodó szülőkre. Ismét Chloera emelem ébenfekete tekintetem - az én hibám. Nem tudom miért, de így érzem. Ami pedig a legrosszabb, hogy hiába szeretnék, képtelen vagyok érdemben segíteni! Mivégre az erő, mely isteni fény formájában csörgedezik az ereimben, ha még egy kislányt sem tudok megtalálni?! A világ pedig sötétedni kezd, szürke fátyol ereszkedik szemeimre és a dőlést nem tudom megállítani. Rongybabaként csuklok össze a hideg kövön.

---

Behemoth egy macska gyorsaságával pattan hozzám, de én már nem hallok vagy látok semmit. Chloe hangja...távolodik, imákként csap fel, a Mennyországig. A feketeség korlátlan uralmat gyakorol most érzékeimen. A démon serénykedik, tekintetét felkapja a nőre, mikor az felajánlaná segítségét. Elhúzza a száját, félelmetesen gyerekhez hasonló módon, majd megrázza a fejét.
- Nem hiszem, Miss Decker. Hacsak nem tudja, hogyan pattinthatók ki a Főnök szárnyai?
Pislog hatalmas, kandúros szemeivel a detektívre.
- Az angyaltollnak gyógyító ereje van. Talán segítene rajta, de fogalmam sincs. Ilyen még sose történt vele korábban.
Némi magyarázattal szolgál, miután az arkangyal lapockáit végig nyomogatta, majd suhancosan vállat von. Felnyalábolja teremtőjét s mint aki jól végezte dolgát, felrakja a kanapéra, jobb híján. Megfordul a fejében, hogy Trixie virágos kispárnáját a feje alá tegye a padlón, de az csak nem lenne méltó a Pokol Királyához. Jó, jó, leköszönt, de akkor is...Ezen morfondírozik, mikor Trix mamája hitetlenkedve ostobaságokat kezd beszélni. A "kisfiú" ráncolni kezdi a homlokát és látszik az arcán, hogy a szavakat keresi.
- Sajnálom, ha nekem kell közölnöm, de a Főnök nem ember. És soha nem is volt az. Ő tollas nép. Angyal.
Lehet, a férfi ennek a jelzőnek nem örülne, de olyan természetesen buggyan fel a démonból, hiszen....a Pokolban egymás között így szólítják az angyalokat. Jobb esetben. Összeszűkül a szeme, nem egészen érti a dolgot, Lucifer nem azt mesélte, hogy látta az ördögi arcát és ezen balhéztak össze? Akkor most mi van?! Nehéz tartani a fonalat az emberek világában. Minden esetre, bólint a nő furi szavaira.
- Igen. Lemenni volt a legkevesebb, bármikor le tud repülni az Alvilágba. A többi helyen megnézni melósabb volt, bár közben egy helyben állt.
Próbálja magyarázni a halandók számára felfoghatatlant.
- Már hogy ne tette volna meg? Hiszen Trixie a maga lánya...és maga mindennél fontosabb neki. Tudja maga hányszor volt lent a Pokolban maga miatt?! Pedig azt mondta, sose megy vissza!
Behemót felhördül Chloe szavain, hiszen még is csak a Főnökéről van szó. Hűségesnek teremtetett. Így felháborítja az embernő balgasága. Aztán, csak hamar lehiggad és kissé mintha el is szégyellné magát, rángatja a szája sarkát jobbra-balra. Most jönne az a rész, hogy illene bocsánatot kérni, de erre se a tanár néni, se a sátán nem tudta még megtanítani.
- És szerintem Trixet is szereti, csak magának se vallja be. Valamiért ódzkodik a gyerekektől. Rám is furán néz, ha ezt a formát öltöm.
Fűzi hozzá, gyorsan váltva félig-meddig témát, végig mutatva aprócska, gyermeki porhüvelyén. Erre inni kell - tartja a mondás, mire Decker mama egy pohár dzsúszt nyom a kezébe.
- Ehhez valami erősebb se ártana...köszönöm.
Az orra alatt nem bír jól nevelt lenni, de azért mellékesen kinyög egy köszönömöt is és bele iszik a cuccba. A nyomozónak nagyokat bólogat meg sóhajtozik, mint mikor a kicsik mímelik a felnőtt létet.
- Hát...elméletileg halhatatlan. De elég sokat felhasznált az életenergiájából. Szóval, asszem' pihennie kell és ennyi. Feltölti magát, mint az akkumulátor.
Elvégre ő a "fényhozó", de ilyen precedens még nem igazán volt, így a démon is tanácstalan. Chloe megpróbálja egymaga elcipelni a férfit, mire Behemót oda lép a másik oldalára és támogatja a procedúrában. Mintha egy fordított Csipkerózsikát játszanának. A pokolfajzat marad "Nico" formájában, inkább nem hozná még jobban a frászt a rendőrnőre azzal, hogy hirtelen nagyobb formát ölt, amivel kényelmesebb lenni ura testét jobbra-balra rakosgatni. Megegyeznek a nővel, hagyják pihenni Lucifert, így ismét a kanapén ücsörögve köt ki démonunk, ahonnan még a lába sem ér le rendesen.
- Mindenhol nézte. Többször is.
Hogy mondd el életed szerelmének anyjának, hogy az egy szem csoda-lánya eltűnt a Föld színéről és ő semmit az ég világon nem tud tenni ez ellen? Sehogy. Azért valamit motyog, hiszen ha a Sátán megnézte mindenhol, akkor ők, egy egyszerű - na jó, nem is olyan egyszerű - halandó és egy démonmacska igazán nem tehet semmit.
- Ehm...csak pár száz éve. A reneszánsz idején alkotott.
Talán azért vagyok furább - gondolja a szerzet, hiszen ki hallott már olyat, hogy egy démonnak érzelmei legyenek? Még a lilimek is ritkán mutatnak hasonlót. Elnézi a járkáló asszonyt, a kérdéseire pedig csak a fejét rázza. Amiben azonban egyet ért, Lucifer nélkül nem túl derűsek a kilátások. De hogy a Főnök meddig lesz kidőlve, az is egy jó kérdés. Behi nem egy angyal-szakértő, de nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy a démon sejtse, ha megmozgatod az univerzum energiáit, abból nem épülsz fel pikk-pakk. Még a Főnök papája is "megpihent" a nagy meló után, bár, hogy ebben mennyi az igazság, azon korábban nem töprengett. Az ideges nő, miután kijárkálta magát, ismét le zuhan vele szemben egy székre. A cseppet sem logikátlan, de annál extrémebb agyalgatására Behemoth szemöldöke a homlokáig szalad.
- Öhm..hát...ez egy nagyon jó kérdés. Én nem vagyok transzdimenzionális démon.
Magyarán a szőrgolyónak fogalma sincsen, de lehet abban valami, amit a nyomozónő mond. Aki pedig nem bír sokáig egy helyben maradni, így ott hagyja a démont, egyedül a borospohárral -amit ügyesen le is hajt -, mikor Chloe eltűnik a háló ajtaja mögött.

---

Kísértetiesen emberi módon fekszem a nyomozó pihe-puha ágyában. Mióta itt hagyott, kissé elmozdultam, az egyik keze a hasamra helyeztem, a fejem oldalra billent és az egyik lábamat is felhúztam kissé. Az alvás az egyik kedvenc foglalatosságom, még ha nincs is rá szükségem a hétköznapi értelemben. Most viszont annál inkább. Még is...kellemes illat cirógatja orromat álmomban. Önkívületi állapotomban átfordulok a másik felemre, ahol Chloe fekszik és átkarolom, közelebb húzva magamhoz. Egészen közel. Nem tudom meddig fekszünk így, ahogy hajába fúrom arcomat, annak bukéja csalogat öntudatra. Kinyitom a szemem, s hitetlenkedve tapasztalom, kit is tartok a karjaim között. Mint akkor. Egy emlékre asszociálok, ami vegyes érzéseket ébreszt bennem. Ekkor azonban hirtelen eszembe jut valami. Viharosan ülök fel az ágyban.
- Van egy hely, ahol nem néztem...
Rebegik borostával keretezett ajkaim a szavakat, már-már szkeptikusan. Össze vonom sötét szemöldököm. A detektívre pillantok és ha még nincs fent, akkor a kelleténél kicsit hevesebben kezdem rázogatni a karját.
- Nyomozó, azt hiszem, tudom hol lehet az ivadékod...
Jelentem ki sejtelmesen, de hozzám méltóan meg sem várom a reakcióját. Ki kecmergek az ágyból és nagy vehemenciával rontok ki az ajtón, kis híján fellökve az ajtóban leskelődő Behemótot.
- Kávé, kávéra van szükségem! Nem fecsérelhetem az időt alvásra!
Jelentem ki elviharozva a démon mellett, egyenesen a konyhába sietve s feltúrva azt némi koffein után.
- Nem biztos, hogy ez jó ötlet, Főnök...
Próbálkozik be a kölyök képű kandúr, vagy inkább a macska képű gyerek? Részlet kérdés. Legyintek rá, már főzöm is le a kávét, jó erősre.
- Kimaradt valami, amikor Trixiet kerestem. Valójában, eszembe sem jutott, hogy akár ott is lehet...
Kezdek bele, ha már mind a ketten oda jöttek hozzám és felvették a fonalat.
A kávéfőző kikotyog, már öntöm is magamnak, egy csomó cukrot szórva a csészébe, majd a társaságom felé fordulok.
- Anyám birodalmában van. Máshol nem lehet.
Közlöm velük nemes egyszerűséggel és meghúzom a csészémet. Ami persze nem volt jó ötlet, hála a nyomozó jelenlétének, jól megégetem a szám, így a drámai folytatás elmarad, mivel nyafogni kezdek, hogy "Auch!" meg "Ez forró!" és "Szavamra!".
 

Lucifer & Behemót

Az évek során sikerült valamennyire megszoknom a Lucifer körüli különös történéseket, de akadnak olyan dolgok melyeket egy halandó, jelen esetben én, nem képes ép eszű gondolkodással felfogni. Sosem hittem a Bibliában, Istenben és az ezekhez kapcsolódó történetekben, így még a hit magja sem volt elvetve bennem mikor Lucifer belépett az életembe. Most mégis itt áll a házamban, emberi felfogásban hülyeségeket beszélve s bár eleinte nem igazán veszem komolyan mondandóját egy idő után mégiscsak hinni kezdek neki. Főleg miután Dan-nél sem lelhető a Majmócám.
Egy kívülálló számára nagyon hihetetlennek tűnhet ez a jelenet, egy elájult férfi aki Lucifernek az Arkangyalnak vallja magát, egy kisfiú testbe bújt démon – Behemót – és én; a nyomozó aki teljesen ki van akadva. Még Lucifer a Pokol Ura dolgot sem sikerült teljesen elfogadnom, bár most már eljutottam arra szintre, hogy nem félek hozzáérni, nem fog el remegés ha meglátom és a rémálmaim is eltűntek. Végső soron Ő mindig is rendes volt velem, a maga módján vigyázott rám, ránk.
Összeesésekor végigfut agyamon a gondolat, hogy mi van ha Őt is elveszítem? Mi történik akkor, ha az egyetlen ember aki megtalálhatja a lányomat az… ilyenkor mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy Ő nem egy átlagos ember, sőt nem is ember. Ő Isten egyik gyermeke. Tehetetlenül állok az ájult férfi és a démon-ember gyerek mellett, idegesít az, hogy semmilyen módon nem tudok hozzájárulni a felébresztéséhez. Megadóan felemelem kezeimet, majd hátrébb lépek párat és engem érvényesülni Behemoth-ot. Minél több idő telik el annál inkább érzem kényelmetlennek, kínosnak a kialakult szituációt; a rendőri karrierem előtt utáltam ha zöldfülüként kezeltek a kollégák így mindent megtettem azért, hogy minél hamarabb partnerükké váljak. Nem szeretem, ha ostobának, tudatlannak néznek jelen esetben pedig annak számítok. Ilyenekről Lucifer nem tartott még kis előadást, néha egy-egy ügy megoldása közben mondott dolgokat de akkor csak legyintettem, nem foglalkoztam vele.
- Persze, persze, tudom én de elég nehéz megszokni az igazságot. Eddig mindig azt hittem, hogyha Istenről vagy a sátáni dolgairól beszélt akkor azok valamiféle metaforák. – vállamat vonom, az idő kerekét nem forgathatjuk már vissza bármennyire is szeretném, nem tudok minden percet újból átélni és felírni az apró megjegyzéseket, információ morzsákat, amiket az évek alatt elhintett. Rengeteg dologra lennék kíváncsi ami hozzájuk, a világukhoz kapcsolódik de jelenleg fontosabb dolgunk akadt. A kifáradt és elájult Lucifernek pihenésre van szüksége, Trixie-t meg kell találnunk, nekem meg ezek után el kell mennem Lindához. Szükségem lenne egy alapos elbeszélgetésre.
- Fogalmam sem volt ezekről Ni… Behemoth. Ezeket sose kötötte az orromra, vagy ha igen nem vettem komolyan. Ő is fontos nekem. – utolsó mondatomat az orrom alatt mormolom, reménykedve abban, hogy nem hallja meg a nem túl messze álló egyed. Hallgatom társaságom szavait, néha a békésen szuszogó férfira téved tekintetem, majd vissza a padlóra – amit lassan cserélhetek az eszeveszett járkálás miatt -. – Nem értemi miért nem szereti a gyereket. Csodálatosak, ők a kétlábon járó boldogság. Nagyon megható látni a szíved, lényed, egy darabját járkálni és élni. A legszebb dolog szülőnek lenni. Trixie pedig a legjobb, nem kívánhatnék jobbat nála.
Lehet elfogult vagyok a saját gyerekemmel kapcsolatban, nem látom az igazságot vagy a teljes személyiségét, de szerintem ezzel minden szülő így van. Nem? Feltétel nélkül szeretjük őket, ha rossz fát tesznek a tűzre és akkor is, ha kisangyalok. Emlékszem mikor először pillantottam meg Trixie-t, már akkor bearanyozta a szobát pusztán a jelenlétével, sírása szétszakította a szívemet de még az is csodálatos volt a maga módján. Mosolya pedig… és az első kacagás még mindig itt visszhangzik fülemben, mintha csak pár órája történt volna az egész. Most pedig eltűnt. Egy anya legrosszabb rémálma.
- Lehet, ha hoznánk neki a kedvenc italából máris talpra állna. – viccelődök, bár tisztában vagyok a ténnyel, hogy annyitól nem töltődik fel az „akkumulátora”. De a rajtunk uralkodó feszültség, fáradtság oldására ez a szegényes poén is lehet kezdő lökés. Elraktározom magamban az információt miszerint mindenhol megnézte, többször is, és valamiért melegséggel tölt el, hogy ennyire aggódik a lányom miatt. Mégsem olyan szörnyű lény, mint ahogy a hívők gondolják.
- Ne haragudj… de gondolom Lucifer nem egy kisfiúnak teremtett meg, akkor te valójában, hogy festesz? – megint egy halandó ostoba kérdése bújik ki belőlem, de érdeklődésemet nem tudom elnyomni. Ha valamire kíváncsi vagyok akkor utána megyek, a munkám során hasznosnak szokott bizonyulni de lehet ezt nem kéne tovább forszírozni. Kiakadnék. Vagy nem, ki tudja?
- Vannak olyanok is? – kérdőn húzom fel a szemöldökömet. Fogaskerekeim kezdenek füstölni a késői megeröltetéstől, így hamar hatalmába kerít az álmosság is és percek múlva már a hálószobámban találom magam. Fejem a párnán, agyam kiürítve, próbálva minden gondot elhessegetni magam mellől. Nem szeretnék sokáig pihenni, csak pár percre hunyom le szemeimet mégsem sikerül az elképzelés szerint lábra állni. Mély álomba zuhanok, eleinte jobb oldalamon feküdve fél magzatpózban ringatózok az álomvilágban, majd hozzásimulok az engem átölelő karok tulajdonosához. Épp az olasz tengerparton nyaralok, koktéllal a kezemben, Trixie a habokban játszadozik egy férfival. Lucifer az. Felém integetnek miközben valamin nagyon nevetnek, én pedig hatalmas mosollyal arcomon intek vissza. Kifelé jönnek a vízből, Trix kagylót tart kezében mikor közelebb érnek Lucifer közelebb lép, lehajol és…
Felriadok.
Lassan nyitom ki szemeimet, zavar a körülöttem lévő fényesség, és hirtelen azt sem tudom hol vagyok azt meg pláne nem miért van az ágyamban. Már épp szólásra nyitnám ajkaimat, formálni kezdem az első szavamat mikor elakad még a lélegzetem is. Lehet megtudja találni Trixiet. Minden beugrik, és amint kiviharzott mellőlem futok én is utána.
- Nincs idők kávézni! Mondd, mondd el mire jutottál. Kérlek. – gyermeki türelmetlenséggel követem, és bár kitépném kezéből a kávéfőzőt, hogy majd én megcsinálom mégsem teszem. Kezeim remegnek, a boldogságtól vagy az aggodalomtól még nem tudom, de nagyon bízom abban, hogy megleli.
- Hol? – örökkévalóságig tart ameddig kimondja ezeket a szavakat, közben a sütőben lévő beépített órára pillantok ami fél hetet mutat. Türelmetlenül dobolok ujjaimmal, kis koromban a körömrágás is a szokásom volt de mára már kinőttem, szerencsére. Az Anyja birodalmában van. Ki gondolt volna ilyesmire? Egyáltalán mióta van neki saját világa? Mikor megégeti magát a frissen elkészült kávéval egyből felpattanok és a hűtőből előveszem a hideg tejet, kiöntöm pohárban és átnyújtom. Közben magamnak is kitöltök az isteni nedűből és a mellettünk lévő -eddig észre sem vett- Behemoth felé fordulok.
- Te is szoktál reggelente kávézni? – válaszát várom, s amennyiben igennel felel neki is öntök majd a cukrot nyújtom felé a forró ébresztőitallal együtt. Kezeim közé veszem bögrémet, Legjobb anyuka felirattal, és nézem Lucifert. – Nincs időnk a szeszélyeskedésedre Lucifer, mit tudunk csinálni? Hogy lépünk kapcsolatba az édesanyáddal… hogy hozzuk vissza Trixiet? – kérdésekkel vagyok tele, és addig nem lépek tovább míg válaszokat nem kapok.
- Egyáltalán, hogy lehetséges az, hogy Trixie, az én lányom aki nem mellesleg egy halandó is, átkerül egy másik univerzumba? Természetesen, ha tényleg ott van. Vagy a semmiből megjelennek ilyen portálok amik átrepítenek valahová? Az életünk nem egy Marvel film, biztos van valami magyarázat. Kell lennie. Ugye? – eddig a kávém tetején forgó habszerűt figyeltem, most viszont felnézek Luciferre. Ha Ő Isten egyik gyermeke, akkor tudja vagy valahonnan megtudja ezekre a választ. Remélem.

Down The Rabbit Hole ️️️

 

Sötétség telepszik a lényemre, ahogy a szervezetem megadja magát az energiahiány vészes állapotának, kínkeserves próbálkozásokkal téve kísérletet a feltöltődésre. Mindeközben, míg öntudatlan állapotban fekszem, akár egy darab fa, a nyomozó és a démon csevegni kezdenek, bár hangjuk hozzám már nem jut el.
- Metafora...ezt a butaságot csak a 20.század óta találták ki az emberek. Azt hiszem a kommunisták kezdték, vagy hogy is nevezték magukat...minden esetre még annak előtte jött az ipari forradalom, minden gépiesedni kezdett és az emberek valahogy elvesztették a hitüket a Főnök papájában, meg úgy minden másban. Nem maradtak más istenek, csak a gépezetek, a robot és a nyereség.
A Lovag elmereng ahogy mesél, bizonyára emlékek bukkantak fel különös agytekervényeiben. Hiszen ő maga is a gépek megszállottja, valahol, valamilyen szinten. Nem is akármilyeneké...a pokol legszörnyűbb gépezeteinek szülőatyja eme apró termetű, gyermeki szörnyeteg. De ő - és a többi démon - nem is hitt soha, semmiféle istenben. Ők tudják, hiszen azok, amik. A két dolog egészen eltérő természetű. Tudni és hinni nem egy és ugyan az. Aztán hirtelen valami vicces jut a Behemót eszébe, mert vigyora kiszélesedik, pontosan úgy, ahogy Lewis Carroll közismert szatírájának különös karakteréé, a Fakutyáé *. '  Ekkor azonban (Alice) újra megriadt, mert megpillantotta a Fakutyát. Nem messze tőle egy fa alatt ült, és tüstént vigyorogni kezdett, mihelyt meglátta Alice-t. "Szelíd egy állat ez - gondolta Alice -, csak egy kissé hosszú a körme, meg egy kissé sok foga van." ' Hogy némiképp magyarázattal szolgáljon, beszélni kezd.
- Ó, a Főnök hogy megörült, mikor megtudta, hogy az adott korban elvetik az apja tanait és cáfolják a létezését! Emlékszem, az 1930-as években történt, Moszkvában. Az ateizmus nagy, kommunista térhódításának idején. Csak éppen az volt a bökkenő, hogy azok a szerencsétlenek nem csak 'benne' nem hittek, de a Főnökben sem. Most mondja meg, beült a két félnótás közé a padra, azok meg azt bizonygatták neki, hogy ő nem is létezik! Micsoda badarság! Szegény Főnök teljesen kiborult tőle! Hát nem is hagyta annyiban, de nem ám, én ott voltam! **
Bizonygatja a pokolfajzat, nagyokat bólogatva, az összes, apró, tejfog-szerű fogát kivillantva. De ezt követően némiképp felháborodik a detektív tudatlanságán.
- Bármennyire is  tűnik hihetetlennek, a Főnök nem szokott a tetteivel kérkedni. Pedig lenne mivel! Azt a förtelmes tűzgolyót is ő rakta az égre.
Különös paradoxona ez Lucifer természetének, egyszerre a leghivalkodóbb, leg tenyérbemászóbb, még is legszerényebb. Teljesen érthetetlen ez a démon számára, de nem is szereti a nagyok dolgán törni a fejét. Jobb neki és egyszerűbb, amíg nem teszi. Akkor kezd csak lehiggadni, mikor Chloe mama is eldünnyögi neki, hogy az ördög sem közömbös az ő számára. Bár ezek nyílt igazságok, azért valamiképpen lecsendesítik. A valódi külsejét illetően azonban mintha szúróssá válna az entitás tekintete. Még a karjait is össze fonja. Szemmel láthatóan azt mérlegeli, hogyan válaszoljon a nő kérdésére. Valamiért ódzkodna az egyenes felelettől, még is, most már úgy is mind egy. Trixie megtudhatja, hogy ő, Nico, Behemót, a cica és Pruflas, a macskadémon, valójában ez a három identitás és külső egy azon lény - csak jöjjön haza, csak találják meg. Még a haragja is jobb annál, ami most van.
- Csak azért változtam kisfiúvá, hogy észrevétlenül vigyázhassak Trixiere. A Főnök ugyanis, miután az a korrupt zsaru elrabolta Trixiet, rá állított. Én meg úgy gondoltam így lesz a legegyszerűbb. Előtte sose öltöttem emberi alakot, nem éreztem szükségét. Mivel elég mutatós vagyok, főleg ha a legtöbb démont elnézzük, így érthető is. De az eredeti formámban nehezebb lett volna a feladat kivitelezése, mivel egy két lábon járó macskára hasonlítok. Nem vagyok macska, csak hasonlítok rájuk. Nem szeretem ha lemacskáznak. Ugyan akkora vagyok nem mellesleg, mint most. Csak szőrös és sokkal kellemesebb látvány.
Behemót kissé feszeng, miközben mesél, a lába szüntelenül jár. Nehezére esik mindezt kinyögni, de jól tudja, a nyomozónő elől fölösleges rejtegetni dolgokat. Legalább is ha sakkba kerül a démon vagy ember fia. Így csak a legszükségesebb információkat közli magáról, valahol várva valamiféle csodálatot, hiszen egy gyönyörű macskacicó vagy mifene is volna. Miss Decker viszont kezd begőzölni, szóval inkább hagyják az okkult témát, ő ki is dől, a sátán mellett szenderedve, míg a démon neki esik a borospohár tartalmának.

---

Úgy ébredek, mint akit áramütés ért. Felülök, viharosan, Chloe hangjára pedig némiképp képeket vágok, ahogy szoktam, majd megszólalok.
- Sajnálom nyomozó, de ha nem kapok kávét, úgy érzem, menten meghalok.
Jelentem ki nagy teátrálisan, majd elgondolkodok egy pillanatra és homlokom ráncolva folytatom a gondolatmenetet.
- Bár, akkor nyilván csak felkelnék a Pokolban, mint ahogy ez lenni szokott és vissza repülnék ide.
Természetesen bele sem gondolok miféle magas röptű, elvont, abszurd mód filozofikusnak tűnhet a karattyolásom a detektív szemében. Nem habozok, ki rohanok a konyhába és már önteném is magamba a koffein adagot, szinte össze veszve a bögrén Chloeval. Nem is értem, miért nem akarja, hogy igyak! Ja, hogy ezért?! Villan elmémben a gondolat, ahogy a tűz forró italba bele iszom, fájdalmasan jajdulva fel. Ő viszont sebesen reagál és már nyomja is a kezembe a kellemesen hűvös tejet, amit úgy hajtok le, mint aki sose ivott. A borostám és a felső ajkam most olyan tejes, akár egy rajzfilmből szökött macskáé, amiről persze fogalmam sincsen, így beszélni kezdek nagy komolyan s egy óriásit sóhajtva. Hiszen Chloe mit sem tud Anyámról és most erről is gyorstalpalót kell nyújtanom. Közben a nyomozónő Behemóthoz fordul a kérdésével, mire az szokásához híven hülyeségeket kezd beszélni és persze féligazságokat. Mintha véletlenül udvari bolondnak teremtettem volna.
- Én úri italokkal szoktam kezdeni a napot.
Legyintek a "gyerek" zagyvaságaira, még mielőtt folytatná - sajnos szokta -, most nincs időnk a fecsegésére. Ezt Chloe is így látja, hiszen türelmetlenül topog mellettem. Válaszokat akar, csakhogy ez az egész nem olyan egyszerű, mint elsőre hangzik.
- Chloe...
Sóhajtom a nevét. Keresem a szavakat, kutatom, hirtelen annyi mindent kellene elmesélnem neki, hogy értse, hogy tegyem meg mindezt így hirtelen?! Fél percig nem is jutok szóhoz, majd végül sikerül össze szednem magam annyira, hogy érdemben tudjak felelni a dilemmáira.
- Az Anyám...te már találkoztál vele, csak nem tudtad, hogy az ő. Én próbáltam...de olyan bonyolult volt, engem is váratlanul ért a felbukkanása, itt, a Földön. Tudod, Apám őt is bezárta a Pokolba, mert nem úgy táncolt, ahogy Ő fütyült. Ekkor én már egy ideje a Pokolban voltam, neki pedig egy külön elkerített cellája volt, amire Apám parancsa szerint különösen figyelnem kellett.
Kezdek bele keserűen, de folytatom, folytatnom kell, látom a nyomozón, hogy nagyon izgatott és zaklatott, felelnem kell a kérdéseire.
- Viszont én feljöttem, feladtam ezt a borzalmas munkát, amit az Apám a nyakamba varrt. Ezzel viszont csökkent a Pokol védelme, ami engem egy percig sem érdekelt. Amenadiel próbálta elmondani...hogy a szabadságom...annak ára van. Amíg a Pokol Királya voltam, nem csak büntettem a kárhozatra ítélt lelkeket, de fegyelmet kellett tartanom a démonok, a többi bukott testvérem és a rabok között. És ők engedelmeskedtek, mivel...én vagyok az Ördög. A Pokolban pedig minden térd meghajlik a Sátán előtt.
Elcsendesedik hangom, látszik vonásaimon, mennyire fájó és szégyenletes pont ez számomra. El is kapom a tekintetem, az átvándorol Behemótra, de nem sokra rá kényszerítem magam, hogy vissza vezessem íriszeim Chloe arcához.
- De én eljöttem, azt hittem, elég a mágikus védelem, amit évmilliókkal ez előtt kiépítettem oda lent. Soha senkinek nem sikerült megszöknie, amíg én lent voltam. Manapság viszont...szivárog. Az Anyám...nos, ő istennő, egy hatalmas erejű entitás, Apám első teremtménye, önmagából önmagának. Gyűlölt bezárva lenni, elzárva a családjától, a gyerekeitől. Hát kitört. Mikor pedig felért, megszállta az első frissen életét vesztett testet, amit talált. Tudni illik, Anyám, nos, ő "fény természetű". Hasonlóan Apámhoz, egyikőjüket sem láttam hús-vér alakban. Bár Anyám izzó körvonalai...és gyengéd érintése az arcomon...lényeg a lényeg, gazdatestre volt szüksége és megszállta...Charlotte Richards holttestét.
Már majdnem elkalandoztam, de igyekszek vissza terelni a fáradt figyelmemet a jelenvalóra a nosztalgiázás helyett. Charlott nevét alig bírom kipréselni magamból. Feszülten várom, hogyan reagál rá Chloe.
- Ezért háborított fel annyira, mikor feltételezted, hogy köztem és közte van valami. És ezért is borított ki, hogy Dan össze feküdt vele...a tulajdon anyámmal.
Érzelmeim vihara kiül az arcomra, ahogy az tőlem oly megszokott.
- Anyám, mint már említettem, olyan, mint egy isteni Csernobil. Vagy villanykörte. Bezsúfolta magát kétségbe esésében Charlotte testébe, de egy emberi test nem képest az istenit tárolni, hiszen nem is arra való. De így...Anyám léte veszélybe került, az ideje fogyni kezdett és tennünk kellett valamit. Apa nem fogadta volna vissza a Mennybe, a Pokolba pedig nem akartam küldeni...így hát, úgy gondoltam, alkothatna magának egy saját világot, ahol nem függ az exétől. Fogtam hát a Lángoló Kardot és rést ütöttem vele a realitás szövetén. Lyukat a Semmibe. A Feketeségbe. És azt mondtam Anyámnak, hogy menjen arra a sötét és zord helyre, hogy megmeneküljön Apám haragja elől és hogy egy úttal kiteljesedhessen.
Nagyokat kell nyelnem, érzem, hogy a szemeim égnek, de folytatnom kell, az utolsó csepp gondolatig.
- Nem volt jobb választása. Charlotte testéből ott, a parton átszivárgott azon a résen és én utána dobtam a Kardot. A portál pedig bezárult, Charlotte lelke pedig vissza tért a Pokolból a testébe, amíg...nos, tudjuk mi lett vele. Anyáról azóta sem hallottam, mivel egy másik, számomra elérhetetlen dimenzióban van, legalább is úgy sejtem, dimenziót, világot alkotott ott a nem-létből. Egy negyediket, a Menny, Föld és Pokol mellett.
Ismét elhallgatok egy kis időre, nem is tudom, hogy erre az intermezzora neki vagy nekem van nagyobb szükségem.
- Normális esetben minden lény egyetlen dimenzióban él. De vannak, akik képesek átlépni a világok határait. Így az angyalok a Mennyből leszállhatnak a Földre, ha erre parancsot kapnak. Ti, emberek a fizikai testetekkel nem tudtok tovább lépni, de a lelketek már képes erre. Hogy Anyám világa valóban létezik-e és milyen szabályok vonatkozhatnak rá, arról fogalmam sincs...csak azt tudom, hogy léteznie kell, mivel egy lélek sem tűnhet el a szemem elől, márpedig Trixie eltűnt. Erre más magyarázat nem lehet, csak az, hogy egy "vakfoltomban" van, az egyetlen ilyen pont pedig csakis Anya szép, új világa lehet...de, hogy ő, egy egyszerű embergyerek hogy volt képes átjutni oda, az számomra is rejtély. Hiszen még csak szárnyai sincsenek, amelyekkel mi, angyalok transzdimenzionálisan közlekedünk.
Ekkor torokköszörülés üti meg a fülünket. A fájdalmasan meghitt pillanatot a démonfajzat zavarja meg hangadással. Mintha valamiféle viszketegsége lenne, már éppen szóvá tenném homlok ráncolva, hogy netán bolhás lett vagy mi lelte, de megelőz a válasszal.
- Öhm...valamit még nem mondtam el...Főnök...
Kezd bele nagy nehezen Behemót, én pedig csak azért nem teremtem le, mert egyelőre földbe gyökerezik a lábam. Szánt szándékkal elhallgatott valamiféle részletet az ügy kapcsán?!
- Izé...ami azt illeti....khm....van neki. Mármint...Szárnya.
Nico ide-oda járatja a szemét, csak éppen a mi tekintetünket kerüli, mint a tüzet - tipikus sunnyogás, ismerem, mint a rossz pénzt!
- Hogy? Szavamra, beszélj már!
Pirítok rá Behemótra, mire felfogom mit is beszél. A démon össze rezzen egy pillanatra, de aztán némi harapófogó segítségével tovább nyögdécsel.
- Mikor Trixie kiesett az ablakon, utána akartam ugrani. Áthajoltam az abalkpárkányon és azt láttam, hogy hirtelen szárnyai lesznek, olyanok, mint a tiéd, Főnök. Úgy zuhant tovább és eltűnt a semmiben, átpottyant...valahová. Biztosan nem esett le, azt láttam volna. Onnantól vesztettem el az érzékelését.
Hüledezve nézek az apró porhüvelyre, eláll a lélegzetem a hallottakon.
- Szárnyak...mint az enyémek?! Mármint...angyalszárnyak? Tollszárnyak?
A Lovag szemmel láthatóan mérlegeli, mit feleljen, az alsó ajkát beszívja, majd pár fájdalmasan hosszúnak tűnő másodperc után feleletet ad.
- Igen, vagyis nem...úgy értem, ugyan olyan szárnyai voltak, mint neked, Főnök. Hófehérek.
Ahogy az utolsó szót kiejti a száján, arcom úgy sápad el. Halotthalvány ábrázatommal úgy festek, mint félig egy isten, félig pedig egy tetem. Az ujjaim zsibbadni kezdenek, s ismét az ájulás kerülget, midőn azt rebegem:
- Lehetetlen...
 

* Cheshire Cat (Alice in Wonderland), Kosztolányi Dezső fordítása
** az eseményeket Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita c.regénye írja le

Lucifer & Behemót

Nem vágytam sok mindenre ezen az estén csak egy kicsi magányra, nyugodt légkörre és egy nagy pohár borra. A kádamat meleg vízzel töltöttem meg, amibe egy fürdőbombát is szándékomba állt beledobni de most minden megváltozott. Nem olvashatom az egyik kedvenc Dan Brown könyvemet, nem hallgathatom a kedvenc zenéimet miközben hagyom, hogy kiürüljenek a gondolataim. Nehéz a munkám és rengeteg odafigyelést kíván ezért jól esik néha lazítani…de nem, mindig akad valami megoldandó körülöttem.
Az iménti könnyed lelkiállapotomat Lucifer érkezése bolygatja fel, majd a tény, hogy a lányomat elnyelte a föld mert semerre nem találja. Csak pörögnek körülöttem a történések, egyik információ után kapom a másikat és kezdek besokalni. A kétségbeesés, bizonytalanság és reményvesztettség triumvirátusa váltakozik bennem miközben próbálok normális ember módjára gondolkodni, de minden pozitív gondolatom elrepül, amint Lucifer összeesik. Megijedek, s habár tudom nem igazán eshet baja mégis aggódok érte, ezt az érzést gyorsan elnyomom magamban és racionális gondolatokat ébresztek fel, az ágyamhoz viszem hadd pihenjen. Most viszont ketten maradunk az ismeretlen ismerőssel, Behemót, Nico… már nem is tudom kiként hivatkozzak rá.
A légkör kissé feszültséggel teli, mert bár tudom egy ideje miféle lény is Lucifer, de a többiekről az Ő világához tartozókról még nem volt időm agyalni. Forróvízként ér, hogy a lányom osztálytársa aki már párszor volt itt valójában egy gyerek porhüvelybe bújt gonosz lélek. De mégsem lehet annyira gonosz, mert segít… nem tudok megbirkózni mindennel egyszerre de próbálkozok. Csak nehéz, irtózatosan. Hallgatom miket mesél és magamban azért jól szórakozok ezen. Kíváncsi lettem volna arra miként reagál Lucifer a két orosz hitetlenkedésére, bár lelki szemeim előtt látom leperegni az eseményeket. Szívesen hallgatnám a macska-fiú-démon keverék lény történeteit, de muszáj megtudnom miért állította rá Őt a lányomra. Közben elmémben lévő noteszemre felírom, hogy Lucifert ki kell kérdeznem a tetteiről. Biztosan van, mit mesélnie számomra.
- És te azóta a lányom mellett vagy, voltál minden áldott nap és vigyáztál rá? Csak azért, mert Lucifer rá állított az ügyre? Miért? Ennyire nagy hatalma van fölötted neki vagy talán más áll a háttérben? Mit ígért neked? – kíváncsiskodok és most az egyszer nem érzek semmi hátsó szándékot, de mégis érdekel. Muszáj megtudnom kivel és mivel állok szemben főleg akkor, ha a lányomról is szó van. – Szóval, gyakorlatilag egy macska vagy de mégsem mert sokkal nagyobb és veszélyesebb? Párduc szerű inkább? – nem szeretném félreérteni azt amit mond, nem akarok bajba kerülni ezért sem firtatom tovább a témát. Elég volt nekem ennyi mára, ezért döntök úgy, hogy megnézem a szépen szundikáló Csipkejózsikát. Azzal viszont nem számolok, hogy az álom engem is elnyom. Mélyen.
Álmosan dörzsölöm szemem és hirtelen nem is tudom hová tenni Lucifer jelenlétét az ágyamban, majd minden eszembe jut és türelmetlenül pillantok irányába. Mondandóján pár másodpercig elgondolkodok majd mire leesik a tantusz eltűnt a szobából, ezért szélsebesen robog utána, mint egy versenyparipa a győzelem irányába. Türelmetlenség kezd körül venni ami nem hagy alább még akkor sem mikor leforázza a nyelvét, ezért nem is mondva semmit öntöm ki a tejet majd nyomom kezébe és veszem az irányítást a sajátomba. Életmentő folyadékot töltök a saját bögrémbe, majd a macska fiú irányába teszem fel a kérdésemet majd válasza után csak lehunyom a szemem és leülök. Az idegeim már így is sokat tűrtek, de most már kezdenek elpattanni. Válaszokat, nem, megoldást akarok.
Aprót kortyolok a nedűből és érzem, ahogyan egész testemet elönti a forróság és csak akkor pillantok vissza a szeretett férfire, mikor a nevemen szólít. De még mielőtt bele kezdene bármibe is elnevetem magam és felállva közeledek hozzá. Háta mögül előhúzok egy zsebkendőt és a tejmaradványt próbálom eltűntetni.
- Viccesen festesz fehér bajusszal magadon. – gyengéden törlöm re lóra a tejet, majd miután befejeztem visszaülök a helyemre és várok. Nem telik el sok idő és Lucifer bele is kezd, miközben szélsebesen pusztítom el bögrém tartalmát. A reggeli kész, akkor most mentsük meg a lányomat gondolatmenettel figyelem azt, amit mond. Próbálok minden részletre odafigyelni, feleleveníteni azokat az eseteket mikor említett már meg bármit is az anyjáról és összerezzenek mikor eszembe jut. Nem láthatóan megrázom a fejem, mintha csak kirázott volna a hideg ami nem áll messze az igazságtól, és türelmesen várok arra, hogy eljusson a mondandója lényegéig. Mikor leáll pár percig az arcát tanulmányozom és szégyent vélek felfedezni rajta, így ha elég közel van hozzám akkor a kezének irányába nyúlok, hogy megérintsem. Nincs olyan dolog ami miatt így kéne éreznie, Ő a maga módján csodálatos teremtés. Puhán megsimogatom hüvelykujjammal kézfejét, ezzel bátorítva, hogy meséljen tovább. Félelem fog el mikor édesanyjának a szökéséről beszél majd rossz érzések kerítenek hatalmukba mikor Charlotte neve is képbe kerül. Állam kicsit leesik, ajkaim elvállnak egymástól.
- Charlotte? De Ő nem rég halt csak meg Lucifer… - kezdenék bele de utána minden világossá válik. A lövés nyomok anno az irodájában, mindenre emlékszem. Amikor Lucifer kiakadt Dan-re Charlotte miatt akkor azt hittem, hogy tetszik neki és féltékeny. Lesütöm tekintetemet ami eddig végig Luciferen volt, csodálva hallgattam Őt, most pedig szörnyen érzem magam.
Miért nem voltam képes elhinni ezeket már akkor mikor elmondta nekem? Talán ha akkor hiszek neki akkor most másképp lenne minden, talán Trixie sem lenne ki tudja merre. Kikerekedett szemekkel nézek vissza rá miután valami kardról, levegőbe vágott fekete lyukakról és Charlotte visszatéréséről beszél. Hát ezért viselkedett olyan furán Charlotte, jobb emberré tette a pokol. Hihetetlen. Meg sem tudok szólalni, nagyon nehezemre esik bármit is kiszűrni magamból pedig tudom, hogy kéne. Legalább annyit mondhatnék, hogy felfogtam de ez hazugság lenne. Annyira új még minden nekem, hogy szükségem van időre míg megtudom emészteni ezeket. Egyszerű halandó vagyok és ez számomra felfoghatatlan.
- Lucifer… ugye nem azt akarod mondani, hogy Trixie… már csak egy lélek? – könnyek gyűlnek össze a szemembe és elkapom a tekintetemet a férfiről, aki szélsebesen magyaráz mindenről. Az üres bögrémbe meredek. Nem akarom elhinni, hogy a lányom, az egyetlen fontos ember számomra akár már nem is élhet. Ezt nem vagyok képes elfogadni. A törökköszörülésre felkapom a fejemet és az arcomon végig gördülő könnycseppet egyszerű mozdulattal tüntetem el.
Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy Behemót próbál kinyögni valamit, majd miután nagy nehezen meg is teszi azt egyszerre érzem összegyűlni az összes haragot magamban. Szorosan zárom összeállkapcsomat, hogy ne kezdjek bele olyanba, amit megbánhatok de nehezen tudom türtőztetni magam. Mély, ideges lélegzetvétellel próbálom nyugtatni magam de nem megy.
- És… ezt eddig miért nem tudtad elmondani, Behemót? – hangom halkan cseng, mégis olyan frusztráció érezhető benne, hogy a helyében félnék attól, hogy mi fog következni. Mint egy megvadult anyatigris úgy érzem ebben a pillanatban magamat. – Miért gondoltad, hogy ennek az apró információnak nincs helye az ügyben? Talán nem tartottad elég fontosnak? Lényegtelennek talán? – egyre ingerültebbé válok és közelebb lépdelek hozzá. – Szerinted milyen érzés az, ha elveszíted a lányodat és azt sem tudod, hogy él e még? Viccesnek találtad ezt az egészet? Mert én rohadtul nem. A lányomról van szó, te pedig elfelejted megemlíteni, hogy angyalszárnyakkal repdes. – várjunk csak. Mikor kimondom csak akkor tudatosul bennem, hogy mit is mondott előtte. Lucifer irányába nézek, hátat fordítok a bestiának és várok bármi racionális magyarázatra tőle. De nem, csak a lehetetlen szót ismételgeti.
- Igen, lehetetlen. Dan és én sem vagyunk angyalok, márpedig arról biztosan tudnék, ha az én vagy az ő hátából szárnyak állnának ki. És Trixienek sem volt eddig. Lucifer, kérlek, mondd, hogy ez valami rossz démoni tréfa amit a macskád művelt. Vagy tudjátok mit, ez egy borzasztó rossz álom. Biztosan elaludtam a kádban és Trixie az igazak álmát alussza az apjánál. Az is lehet, hogy belefulladtam a vízbe és ez a pokol maga. Lehetetlen. Nem… - kétségbeesésem egyre inkább elönti a testemet. Az eddig visszatartott és elmorzsolt szomorúság árvízként önt el, a könnyeim elkezdenek potyogni, mint egy öt évesnek, aki most esett le a biciklijéről. – Nem lehet, Lucifer, én vagyok Trixie anyukája egy egyszerű ember. Ennek nincs semmi értelme. Más valaki nem lehet az apja, mert emlékszem mikor fogant… nem Te vagy bármelyik angyal testvéred volt ott, hanem Dan. Egy ember.

Down The Rabbit Hole ️️️

 

A csöpp termetű lény meredten bámul a nyomozónőre. Hatalmas, kerek szemei és gömbölyű, gyermeki arca, apró orra s szája macskássá varázsolja ábrázatát. Egy ólomsúlyú percig csak nézi a nőt, hogy mire gondol a szóáradat s hüledező kérdés hallatán, azt még a profi detektívnek is nehéz lenne megsaccolnia. Végül, mintha nem is csupán pár másodperc telt volna el, hanem évszázadok, a démon szólásra nyitja ajkát.
- Ő teremtett. A hatalma sokkal nagyobb, mint azt az emberek el tudnák képzelni. Odalent...hallani ezt-azt, ha a megfelelő személyeket kérdezzük. Az egyik testvére mesélte, hogyan dacolt az apja akaratával, még a száműzetést követő pillanatokban is. Hogy állt fel törött szárnyakkal és indult meg, mikor még egyikőjük sem tért magához a fájdalomtól és sokktól. De ő megindult. A fejét fel szegte. A papája térdre akarta kényszeríteni, erővel kényszerítette. Az egész teste megfeszült, hogy a nyomásnak ellenálljon, csak a fél térde csuklott meg, de az sem sokáig. De a Koronát így sem kerülhette el.
Kezd bele a pokolfajzat nagy teátrálisan, mert a meséléshez, anekdotázáshoz nagyon ért. S közben egyetlen egyszer sem pislant. Persze, csak, hogy fokozza a drámát, hatásvadász módon. Aztán hirtelen hátra dől a kanapén, mintha kicserélnék.
- Megnéztem volna...de nem ezért vagyok mellette. Azt hiszem, csak gondolnia kéne rá és semmivé lennék. Ez olykor ijesztő. Megmondani neki, hogy elvesztettem Trixiet...
Elharapja a mondat végét és elkapja a tekintetét, de nem folytatja a gondolatmenetet. Miféle démoni lovag vagy mifene lenne akkor?
- Ezért olyan magányos. Aki rá néz, a hatalmát látja. A bestiát, William Blake festményét, a Vörös Sárkányt. Senki sem becéz vagy cirógat olyasvalakit, aki egy trónon ül. Végső soron, bizonyára ezért alkotott meg...a többiekkel ellentétben, én sosem láttam mindazt, amiért megbélyegezték. De hallottam dolgokat. Ezért, mikor elmentem hozzá, Trixie eltűnését követően, nem tudtam, mire számítsak...a Főnök pedig látta ezt rajtam. Sose felejtem el a tekintetét.
Egy pillanatra ismét elhallgat, ahogy mély levegőt vesz, ami inkább egy macska fújtatására hasonlít. Látszik rajta, nincs hozzá szokva a "lelkizéshez", ezért feszeng.
- Egyszerűen csak kedvelem a társaságát. Nem tudom, ezt belém kódolta-e vagy sem...De megteszem, amire kér. Általában ezek vicces dolgok.
Megrántja a vállát, egészen emberi módon.
- Nem ígért semmit. Kellett volna?
Gyanakodva és értetlenül néz a Behemót, homlokát ráncolva az utolsó kérdésen, majd szemét forgatva sóhajt.
- Nem, inkább, mint egy perzsa macska két lábon.
Már éppen ott tart, hogy elkezdje részletezni a dolgot a nagy fejjel és tömzsi végtagokkal, mikor inkább a szeszélyesebb utat választja. Trix mamája már úgy is tudja, mi a dörgés. Szóval ráz magán egyet, amitől szemmel láthatóan elkezd beszőrösödni és tömöttebbé válni. Az emberi fülei pedig vissza húzódnak, hogy aztán két macskafül meredezzen a feje tetején. Kisé unottan néz a rendőrre és megpödöri a hosszú bajszát. S valóban, leginkább egy túlméretezett, hosszú, fekete szőrű macskára emlékeztet azzal az "apró" különbséggel, hogy a tekintete, a mozdulatai, teljesen emberiek. Hosszú, lompos farka kígyózik a teste mellett. Aztán, miután megunta a tátott száj látványát, ráz magán még egyet, a bunda pedig, amilyen gyorsan kinőtt a testéből, most olyan viharosan húzódik vissza a bőre alá. Végig nézve eme átalakulást valóban megállapítható, hogy a vonások igen csak hasonlatosak. A szerzet némi túlzással pontosan olyan, mint az eredeti formája, aminek neki estek egy villanyborotvával. A démont nem is lepi meg különösebben, hogy Chloe inkább diszkréten be vonul a szendergő Sátánhoz, addig is vedelheti az ott felejtett bort, nem csinál ügyet belőle.

---

Minden megváltozott közöttünk. Vagy talán sosem volt másként. Nincs időm filozofálni, súlyos dolgokat kell mondanom a nyomozónak, melyek az én vállaimat is nyomják s nem csak azért, "mit is fog gondolni". Sokkal inkább azért, mert rettegéssel tölt el, ha bele gondolok, mit tehetnek ezek az ősrégi igazságok egy halandó, törékeny lélekkel. Elmével. Minden egyes szavam szorítás a porcelánon. A hajszál repedések mélyülnek - ettől félek valójában s nem tudom, hogyan kezelhetném ezt. Minden, amit a védelmében tettem, csak egyre nagyobb sebet ütött. S minden, amivel őszinte lehetek, jobban összetörheti. Az elkerülhetetlent azonban nem kerülhetjük el. Nem halogathatjuk a végtelenségig. Mert a kettőnk ideje véges. Önző módon erre gondolok, ahogy fájdalmas ábrázattal zuttyan le a székre. Az Apám el fogja ragadni...egy távoli helyre, ahonnan sehogy sem hozható majd elő. Egy helyre, ahová többé nem tehetem be a lábam. A gondolatmenetből harsány nevetése zökkent ki, mikor is az arcomat kezdi...mit is csinálni? Fogalmam sincs, a zavarommal vagyok elfoglalva, össze vont szemöldökkel nézek rá kortalan arcommal. A macskám nyilván meg sem lepődik, unatkozik vagy bármi hasonló, nem foglalkozom vele. Ahogy Chloe be úszik a látóterembe, a világ megszűnik létezni.
- Szavamra, sose viseltem bajuszt!
Pampogok, de már kezdem érteni, mire célozgat, ahogy az ajkaim felett megtörölgeti a bőrömet, majd vissza ül. Az apró pillanatok szerte foszlanak, a jelen problémája töretlenül uralkodik hangulatunkon. De nincs jelen s jövő a múlt árnyai nélkül, így több ízben is mesélnem kell neki. Még ha ezek a titkok nem is a legmélyebbek. Érzem kézfejemen Chloe puha, gyengéd érintését. A szégyen közhelyes árnyéka suhan végig arcomon, még is, egy félmosollyal válaszolok gesztusára, még ha valójában az egész testem belé is remeg apró, ártatlan érintésébe.
Türelmesen várok, amíg feldolgozza a tényt, hogy Charlotte Richards tombolása valójában az Anyám számlájára írható. Deus ex machina. Közben a szemem sarkából látom, ahogy Behemót valahonnan elő vadászott magának némi nassolni valót s azt falja az egyik közeli konyhaszéken. Nincs min meglepődnöm, így figyelmem vissza száll a detektívre. A sokk egyértelműen tükröződik az arcán. Szinte hallom a porcelán csikorgását. Segíteni szeretnék neki, de nem tudom, hogyan...aztán jön egy mennyei ötletem és egy tökéletes sarkon fordulással kinyitom a hűtőt s elő kapom a vörösboros palackot. Ki kapom a tejes bögrét a kezéből, lehajtom a tartalmát, ha még akad, és csurig töltöm borral, vissza helyezve az ujjai közé. Behemót diszkréten elveszi tőlem az üveget - az imént még amott ült, nem? -, hogy pohárnokhoz méltón öntögetni kezdjen. Nekem s jó magának.
Már éppen unszolnám az alkoholizálásra, mikor kétségbe esett, remegő hangú kérdése kiszökik torkán. Nem habozok a válasszal, hiszen a porcelán repedésének hangja fülsértő mértéket ölt.
- Szavamra, nyomozó, dehogy! Nem figyeltél? Megnéztem, életben van!
Remélem hangomon nem érződik túlságosan a féltés, ahogy hirtelen elé guggolok, bár még így is szinte fölé magasodom. Egyik kezem a felkarját öleli, a másikban pedig nyughatatlan tengerként imbolyog a vörös nedű. Könnyek. Látom, ahogy gyöngyözni kezdenek az ég kék szemeket keretezve. Elszorul a torkom. Eszembe juttat egy emléket. Egy sötét emléket, amit inkább elfelejtenénk, még is úgy ragaszkodunk hozzá. Egy emlékfoszlányt, melyet kósza, váratlan pillanatok újra s újra felidéznek, felkorbácsolva lényünk belsejét. Hozzá érek az arcához. A balom szinte betemeti orcáját, ahogy hüvelykemmel száműzöm a könnyeket. Érzem, ahogy remegnek az ujjaim, a szívem pedig a torkomban dobog. Több ez, mint deja vu. Még sem tudnám megmondani a pontos napját. Mintha kiszakadt volna a tér-idő kontinuumból. A gyermekre kell összpontosítanom, nem pedig dohos emlékképekre. Chloe elfordítja az arcát tőlem s én ennek fényében újfent bele nyugodva állok fel s folytatom a kellemetlen, vészjósló históriát. Mikor pedig már semmi váratlanra nem számítanék, a Behemót valami olyat mond, amitől még a szívem is kihagy egy pillanatra. Meg kell kapaszkodnom, az egész világ forogni kezd velem s gyomrom émelyegni. Nem hihetek a fülemnek! Fehér, fehér, fehér szárnyak. Visszhangzik a fejemben, szinte görcsbe rándulok a hallottaktól. A nyomozó neki esik a démonnak, míg én bambán, álmélkodva próbálok életet lehelni megkövült tagjaimba. Kísérőm közben fülét-farkát behúzza, a nyaka szinte eltűnik, ahogy a nyomozó közelít felé. Rám-rám pillant a vádló kérdések hallatán. Össze nézünk, tekintetünk találkozik. Ugyan...arra...gondolunk. S mind a kettőnkben cseng az apró harang, ami ennek nevetséges abszurditását jelzi. Nem, az ki van zárva! Vagy...? Nem! Elnyílnak ajkaim, ahogy fájdalmasan próbálom észhez téríteni magam. Behemót közben hátrál, két keze maga előtt, akár egy cicáé. Nem beszél, egy hang se hagyja el a torkát, csak mered fel a nőre, hatalmas szemeivel. Ekkor azonban a nyomozó hirtelen rám néz, s én még mindig émelygek és kapaszkodom. Ahogy pedig szúrós tekintetét az enyémbe fúrja, nem javít a helyzeten. Beszélni kezd, én azonban nem találom a szavakat. Még sem mondhatom neki, hogy persze, igaza van, ők nem angyalok s hogy csak egy angyalnak lehet szárnyas ivadéka. Mi több, a gyermek megörökli nemzője tollazatát, bizonyára Atyám rosszmájú büntetése ez, hogy az egész közösség előtt közszemlére tegye a bűnt s a bűnös kilétét, megszégyenítve ezzel a vétkes angyalt testvérei előtt. Ami pedig a szikrázóan fehér tollakat illeti...nagyot nyelek. Ádámcsutkám szinte torkomon akad. A fogaskerekek fájdalmas csikorgással gőzölnek agyamban, kiutat vagy választ találva eme szorult helyzetből. S ekkor említi meg a detektív a tréfát. Hát persze! Csillan fel a szemem, ahogy a racionalitást félre téve kapaszkodik elmém bármibe, amit lel.
- Behemót egy kópé, de ha valaki efféle tréfát űz velünk, az csak az Apám lehet!
Jelentem ki szent meggyőződéssel, az lehet, más semmi sem! A démon is rám pillant, kérdőn pislogva, várva a folytatást, mi kreatív kobakomból kipattan.
- Bizonyára megelégelte, hogy folyton levágtam a szárnyamat, hiába növesztette galád módon újra s újra vissza a hátamra! Mivel nem tudott megtörni, most Trixiere aggatta őket!
Magyarázom nagy bele éléssel, hol a macskámnak, hol pedig szívem hölgyének. De amikor eltörik a mécses, hirtelen elhallgattok s közelebb húzódom Chloéhoz. Gyengéden megfogom a karját, hiába önt el a hányinger újabb s újabb hulláma. A tenyerem jéghideg és reszket.
- Te különleges ember vagy, Chloe...
Mondom rekedten, hiszen így igaz. Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy ő is "csak" Apám egy csínytevésének végterméke.
- E-emlékszel...
Hebegem-habogom, vagyis folytatnám, de nem vagyok képes egy árva hangot vagy értelmes szót sem kipréselni a torkomból. Emlékszik. Ez az egyetlen szó olyan gyengévé tesz, hogy úgy érzem, még a szél is képes lenne elfújni, akár egy őszi falevelet. Emlékszik. Dan ott volt, hát persze...a bökkenő csak az, hogy a hangsúly az utóbbi szócskán van - a volton. Nem, ez őrültség! Emlékeztetem magam, miközben belém mar Behemoth macskaravasz tekintete, ahogy meredten néz rám, mint aki pontosan tudja, hogy mit is tettem. Tudja, pedig sosem beszéltem róla sem neki, sem másnak. Tudja...látom a tekintetében. Billogként ég belém. Chloet pedig hevesen magamhoz rántom, arcát mellkasomba temetem. Képtelen vagyok a szemébe nézni. Így a két rossz közül a jobbikat választom, a pokolfajzat vádló íriszét. Mert beszélek ugyan, de szavaimat még én magam sem vagyok képes elhinni.  

Lucifer & Behemoth

Még mindig a sokk hatása alatt állok, hogy a kincsem, aki a világot jelenti a számomra.... elnyelte a föld. Habár még mindig nem tudtam teljes joggal megemészteni azt, hogy odáig vagyok a Pokol Uráért... arról már nem is beszélve, hogy képes volt eltitkolni előlem azt, hogy már kiskorom óta ismerem őt. Hogy ő volt a gyerekkori barátom, igazából az egyetlen olyan ember aki komolyan vett. Ráadásul az emlékeimet is zárolta ezekről a pillanatokról... vagy mit is csinált. De képes volt Trixie mellé állítani aki figyelte őt. Nos... nem tudom, hogy erre mit reagáljak... végül is csak aggódott a lányomért. Ezt pedig igazán nem róhatom neki fel. Ráadásul minden energiáját felemésztette, hogy megtalálja  alányom mágiájának segítségével. Igazából nem tudom, hogy hogyan is kellene ezt értenem. És most nem is foglalkozom vele. Egyszerűen csak jól esik ez a gondoskodása... még ha még mindig haragszom is rá. Ez nem fog változni, egy könnyen biztosan nem tudom megemészteni a hallottakat. De ugyanakkor ott van az a minden elsöprő érzés, amivel nehezen tudok hadakozni. Mindig is azt hittem, hogy Dan, Trix apja az a bizonyos, nagybetűs Ő... De lassan rá kell ébrednem, hogy ez nem igaz, hogy az  a valaki nem más, mint Lucifer. Még a titkolózása ellenére is. Sőt, még annak tudatában is, hogy ő bizony a történelmi és vallási könyvek szerint is a világ leggonoszabb lénye. Majd megrázom  a fejem... ezzel ráérek később is gondolkodni, amikor már a lányom itt lesz mellettem. Kérdéseimmel inkább a démonmacskát... vagy macskadémont bombázom, hogy valahogy sikerüljön megértenem... miért teszi szó nélkül azt, amit Lucifer mond neki, vagyis inkább parancsol neki. Mikor már azt hiszem, hogy nem is akar válaszolni... hirtelen megteszi. Olyan hirtelen zúdítja rám a szavakat, hogy felfogjam, megértsem amit mondani szeretne. Észreveszem a hangsúlyt, ahogy beszél róla... ő nem csak Főnök a számára, hanem valami sokkal több. Elhűlve hallgatom őt, minden egyes szót.  
-Nem sok mindent értek még, ezt be kell vallanom. De abban biztos vagyok, hogy sokat szenvedett, azt hiszi, hogy gonosz, pedig ez nem így van. Én látom benne azt, amit sajnos ő nem... talán ezért lett ilyen fontos a számomra.- lehelem halkan ahogy egy érzelmes pillantást vetek felé, de újfent megrázom a fejem, főleg mert a macskaféle egyszer sem pislogott míg beszél.  
-Huhh... az tényleg nagyon ijesztő lehet. Ha így van,- nyelek egy nagyot, majd vizslatva nézek rá. Ennek a démonnak úgy... látom, hogy fontos a lányom, valamiért. De nem... biztos, hogy valamit bele magyarázok  a sok aggodalomtól. Biztosan nem így van... nem lehet így. Mégis... ahogy ki mondja a lányom nevét, valamilyen érzés kerít hatalmába. Csak éppen valahogy nem tudom megmagyarázni ezt a dolgot. Így hát azt teszem most ezzel is, mint a Luciferes érzéseimmel, és elzárom egy hátsó fiókba, amit csak akkor nyitom ki, ha már minden a legnagyobb rendben lesz majd.  
-Hmm, értem, igen... elég félelmetes az Ördögi arca. Amikor először láttam, szinte megfagyott a vér az ereimben. Igazából még most is... és még mindig nehezen tudom elfogadni. Összeegyeztetni a két arcát, az angyali Lucifert.... az ördögi Sátánnal. Mindkettő ugyanaz... ez megrendít, megfélemlít... Arról nem is beszélve, hogy talán kezdem elfogadni ezt, nehezen megy, de úgy érzem inkább elfogadom őt, mint nélküle éljem az életem...- válaszolom neki halkan. Nem tudom miért mondom el, hiszen ezt még csak magamnak sem mertem bevallani. Talán azért mert tudom... vagyis remélem, hogy nem jut vissza Lucifer fülébe, mg nem állok készen egy ilyen beszélgetésre ezzel kapcsolatban vele.  
-Hát...- zavartan vállat rántok,- szokott, de te akkor csak... hűséges vagy hozzá... mert megteremtett.- próbálom valahogy megérteni, vagy felfogni, hogy miképpen is értsem meg Behemoth kapcsolatát Luciferrel. Vagy egyáltalán bármit hogyan értsek meg vele kapcsolatban. Éppen szóra nyitnám az ajkaimat, hogy elég nehéz egy perzsa macskát két lábon elképzelni... amikor egyszerűen a macska megrázza magát. Majdnem felkiált meglepetésében ahogy elkezd egyre inkább szőrössé válni, elkerekedett íriszekkel bámulom őt, tátott szájjal. Jó tudom ilyet nem illik, de képtelen vagyok nem így tenni. Nem bírok elvonatkoztatni attól, hogy olyan mint egy emberi méreteket öltött macska... de a pillantása, a mozdulatai teljesen emberiek... Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy megkérdezem.... nem lehetne megsimogatnom, de legyőzöm gyermek vágyamat. Illetlen dolog lenne, így inkább elhűlve csak ennyit nyögök ki:
-Lenyűgöző!- lehelem ámuldozva még mindig, inkább elköszönök tőle, hogy megemésszem a látottakat, na meg aludjak pár órát. Holnap nehéz nap vár vár ránk, és minden akaraterőmre és energiámra szükségem lesz.  


Egyre inkább nem értek semmit, Isten a tanúm, hogy én próbálok ebben az angyal vs. Démon témakörben minél inkább otthon lenni. Vagyis, eddig nem sokat kérdezősködtem, de ha ennek vége mindent megfogok tudni. És nem csak a Bibliából, a könyvtári könyvekből, meg a netről... hanem valaki olyantól aki esetleg otthonosabban mozog a témában. De most nincs időm ezen morfondírozni, igazából azt sem értem jóformán, hogy Lucifer mit hord itt össze nekem. Ma reggel valahogy nehezen veszem fel a fonalat... és egyre kétségbeesettebb vagyok, ahogy telnek a percek. Rendőr vagyok, tudom, hogy egy eltűnést hogyan kell kezelni, és minél tovább van távol az illető... annál kisebb az esély, hogy elő kerül. Amire szinte érzem a kegyetlen fájdalmat a mellkasomban. De elvonja a figyelmem a kis bajusz ami megmarad Lucifer telt ajkai fölött, akaratlan is hangos nevetés tör elő ajkaim közül. Ami egyáltalán nem való a helyzet komolyságához, de őszintén szólva... azért jól esik. Elkapok egy szalvétát és finoman leitatom selymes bőréről a tejet. Egy pillanatra behunyom a szemeimet, hagyom, hogy körbe öleljen Lucifer fanyar, férfias illata... egy aprót sóhajtok is talán. Majd akaratlan finoman végig siklik ujjbegyem a kézfején, ez a mozdulat jól esik nekem, vigasztaló a számára, talán hála is, hogy minden tőle telhetőt megtesz a lányomért. Ez nagyon sokat jelent a számomra. Majd próbálok megbirkózni az új információ morzsákkal... miszerint Charlotte Richard valójában az anyja volt, legalábbis amikor úgy tombolt. Nem mondom, hogy könnyen megy, sőt valószínűleg az arcomra van írva minden gondolatom. Majd csak arra tudok gondolni ahogy azt mondja, hogy egy lélek a lányom... vagyis a földi létben nincs, de akkor csak meghalt.... nem? Egyre zavarosabb a helyzet, egyre inkább nem értek semmit sem. Valahogy össze kell kaparnom magam, mert most olyan vagyok, mint egy zsák krumpli.... konkrétan semmire sem vagyok használható. De így, hogy mentsem meg a Majmocámat? Közben a kezemben lévő bögrét szorongatom, észre sem véve eddig. Ha lehet még értetlenebb képpel bámulok életem szerelmére ahogy kikapja a kezemből, majd felhajtja a tejet és helyére bíbor vörös bort tölt. Már azon vagyok, hogy bele kortyoljak, de nem hagy nyugodni a gondolat. Egyre erősebben szorítom a bögrém, elkap a vágy, hogy földhöz vágjam, de csak leteszem a konyhapultra azt.  
-Jajj, Lucifer nem értem... ha nincs a földön, akkor meghalt,- lehelem halkan, ahogy egyszerűen elkezdenek patakokban folyni a könnyeim. Vigaszt keresve bújok izmos karjai közé, arcom bele fúrom a mellkasába, nem gondolva arra, hogy össze könnyezem hófehér ingét. Csak ráz a zokogás, miközben csak ara tudok, gondolni, hogy a kicsim meghalt.... és én nem voltam ott. Nem voltam mellette, amikor szükségem volt rám. Mégis milyen pocsék anya vagyok?! Majd ahogy megnyugszom kibontakozom védelmet nyújtó öleléséből. Hallgatom  a történetét tovább.... vagyis hallgatnám, mert a macskaszerű démon valami képtelenséget állít. Még pedig, hogy az én lányomnak... szárnyai nőttek!
Hirtelen pattanok fel és termek Behemoth előtt, hogy rázúdítsam minden dühömet, kétségbeesésemet, értetlenségemet... egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Csak arra tudok gondolni, hogy ez a testőr elég béna. Az hagyján, hogy démonként elvesztette a lányom... de még... be is szívott.... csak ez a logikus magyarázat rá. Majd hirtelen Luciferhez fordulok zavartan, választ követelve.  
-Igaz, hogy most már végképp nem értek semmit, de Trixie csak akkor repülhet szárnyakkal... ha egy angyal lenne az apja. De a legjobb tudomásom szerint... Dan nem angyal, csak halandó, úgy mint én. Akkor megmagyaráznád ezt?!- hangom egyre idegesebb, a jobb lábammal még toppantok is egyet, a hatás kedvéért. Majd megkönnyebbül az arcom, ahogy tréfát említi. Csak... ez lehet a racionális magyarázat, mégis mi más lenne?  
-Ez.... lehetséges? De miért pont a lányomra... és mégis hogyan...?-próbálom össze kaparni az értelmes morzsákat abból amit itt össze hord nekem, de olyan meggyőződéssel állítja, hogy akármilyen képtelenségnek is tűnik... de kénytelen vagyok hinni neki.  
-Jól vagy...?- kérdezem amikor hűvös tenyere a karomhoz ér, tőle szokatlanul hideg, majd szavaira csak a szemeim vagyok képes forgatni.
-Jajj ezt csak azért mondod.. Ahogy érzel irántam,- mondom neki mosolyogva, nem is tudom mit ért ez alatt. Majd csak azt hangsúlyozom, hogy emlékszem a lányom fogantatására, hiszen a volt férjem volt ott, Dan, nem pedig valami más.  
Majd felkapom a fejem, ahogy remegő hangon szólal meg.  
-Mégis mire kéne...?- teszem fel a kérdést, de nem bírom befejezni, mert hirtelen ránt magához. Élvezem pár pillanat erejéig az ölelő karjait, a kellemes illatát ami körbe leng, izmait ahogy arcomra simulnak. Majd erőt veszek magamon és kirántom magam biztonságos karjai közül.  
-Komolyan Lucifer... erre most nem érünk rá. Magyarázatot várok, azonnal menjünk és keressük meg a bátyád.... ő biztos tud valamit ezzel kapcsolatban,- majd ellentmondást nem tűrő hangon indulok el a cipőm után, hogy pár perc múlva indulásra kész legyek.  
-Minden elvesztegetett perccel csak lassítjuk a lányom megtalálását,- mondom keményen, ahogy rájuk pillantok.  

Down The Rabbit Hole ️️️

 

A bozontos hajú fiúcska démon és a Sátán szerelmese szemtől szemben ülnek. A csendet harapni lehetne egy-egy mondat között. És most még is, a lényt valamiféle nosztalgia keríti hatalmába. Emlékek, letűnt szórakozgatás az Ördög jobbján-balján, csupa csíny, amit annyira élvezett. De még is, mindig volt valami keserédes ezekben. Némiképp ficánkolni kezd, mintha kellemetlenül érezné magát a bőrében. Eszébe jut a közel egy évszázados kaland, Európában.
- A Főnök mindig is magányosan járt. Körülötte az emberek tobzódtak, járták a keringőt, a zenére, amit az angyalok fújtak, és a papájuk dirigált. És aztán persze volt bál, amit ő rendezett, mint egy görbe tükörképét ugyan annak. De a táncot sosem ő járta. És mindig másnak jutott a bálkirálynő keze. Végső soron, azt hiszem, ezt jelenti a Pokol.
Konstatálja a macskaszemű gyermek, felidézve a pillanatot, ahogyan megfosztották ruháitól Margaritát, hogy megszégyenítsék. Mindezt kiállni valakiért, bármit megtenni...újabb és újabb szörnyűséget sorolt a Sátán és a nő még is tántoríthatatlan volt, Luciferben pedig nőtt az űr, a Sötétség. A pokolfajzat a gondolataiba merül, egy kósza pillanat erejéig. Ő is szeretne mindent és bármit megtenni - Trixiért -, még sem járt sikerrel, pedig ő egy hatalmas, egy behemót, - A Behemót - démon, legalább is terebélyességét tekintve mindenképp, még is hasztalannak és gyengének érzi magát. Nem igazán vigasztalja a tény, hogy úgy látszik, az Ördög bicskája is bele törik az esetbe, egy kósza ember, mint az az orosz nő, még is képes volt a végletekig elmenni. Különös humorérzéke van az Égi Szakállasnak.
- Rá se hederítsen, az emberek korlátoltak.
Legyint Behemoth, mint egy automatikusan, cseppet sem sértésnek szánva az amúgy nem túl kedves szavakat.
- Az emberek manapság csak az egyszerű dolgokban hisznek. Szegényesek. De így talán könnyebb nekik, nem tudom. De általában bekattannak, ha közbe avatkozunk.
Von vállat mind a két kezét megemelve.
- Ezt én nem tudhatom.
Vallja meg őszintén, az emberi - és nem emberi - érzések még neki is elég újak és furcsák. Főleg a mikéntek. Régebben egyszerűbb volt az élet, barkácsolás itt, barkácsolás ott, mármint a Pokolban. Aztán meg party a Főnökkel a felszínen, bajkeverés. A pánikoló nép mindig vicces látvány. De már egy ideje minden megváltozott. A Főnök nem akar vissza térni az Alvilágba, Behemót pedig démon létére megkedvelt egy elméletileg halandót. De már ebben sem biztos. Mármint, nem az érzéseiben, azok elég nyilvánvalóak, de abban, hogy Trixie valóban ember-e...hiszen valószínűleg nem az. Látott, amit látott. A szemfényvesztés pedig inkább a démonok stílusa.
- Hát, ez a jó-rossz duma engem annyira nem köt le. Túl sokat papolnak róla a filozófusok, be szoktam tömni a szájukat, ha már túl unalmas.
Röffenti, csak úgy, mellékesen. Szőrlabda, fapecek vagy ék a szájukba és nem tudják úgy járatni.
Ahogy pedig Lucifer lesújtó pillantása szóba kerül, elbizonytalanodik. Nem tudja, mit feleljen vagy éppen mit mondjon el és mit nem. Van ugyanis egy teóriája, miért olyan rettenetes a Sátán, ha éppen az akar lenni, de lehet, indiszkrét lenne effélékről fecsegni Trixie mamájának. A sok főtörésbe pedig csak a feje fájdulna bele.
- Az emberek is ilyenek. Általában tudnak "szörnyetegek" lenni, de ha éppen nem olyan kedvük van, akkor meg rendesek.
Újfent vállat von, ebbe még bele sem gondolt maga sem, korábban. Talán nem is térnek el annyira - angyalok, démonok és emberek.
Kissé különös így, a fejlemények fényében beszélgetni Trix mamájával. Tartja magát, de még is, ahogy feláll és a hálóba viharzik, Behemót azon gondolkodik, vajon az ő agya is megzápul-e, mint a többségé, ha földöntúli igazságok zúdulnak rá. Fogja hát az ott felejtett borospoharat és jól meghúzza.
Az éjszaka elszalad, mintha soha el sem jött volna, másnap reggel pedig már tejecskét lefetyelnek a konyhapultnál, a lehető leggroteszkebb módon.
Ahogy a mágikus kimerülést kifeküdtem, újabb energiával állnék neki az ivadék keresésének, hiszen tudom, milyen fontos ez a nyomozónak. És valahol, mélyen...be kéne látnom, hogy nekem is az. Ahogyan pedig Chloe puha ujjbegyei végig táncolnak a kézfejemen, egy pillanatra elcsendesülök, ahogyan pillantásunk találkozik, egyszerre édes és fájdalmas módon. Igyekszek mindent elmondani neki, amit most tudnia érdemes, rá zúdítva, szinte megfojtva az ólomsúlyú, misztikus információkkal, csupán reménykedve, hogy az ő éles detektív esze nem adja meg magát a hallottaknak és képes lesz mindezt ép elmével feldolgozni.
- Ez nem ilyen egyszerű, nyomozó. Ha meghalt volna, akkor ott lenne a Mennyben, a Pokolban vagy a Purgatóriumban, de nincs ott. Tehát máshol van. A kérdés csak az, hol lehet, ahol nem érhetjük el?!
Ecsetelem színpadiasan és igen csak türelmetlenül gesztikulálva, ami jelzi a helyzet súlyosságát. Ekkor azonban égkék szemei megtelnek könnyekkel, ő pedig hozzám bújik. Egy pillanatra még a lélegzetem is eláll és vissza ölelni is elfelejtem, de csak hamar rá eszmélek, így kell most tennem. Sóhajtok egy nagyot és karjaimba zárom. Erre a néhány, kósza percre megszűnik körülöttünk a világ és minden földi-égi gond. Békénkből a jeges sokk tép ki, erőszakkal, ahogy Behemót az orra alatt elnyávogja a kis titkát. Vagy inkább... az én titkomat. Még a lélegzetem is eláll, szerencsére, effélékbe nem szokásom bele halni. Megjegyzése váratlanabbul ért talán még annál is, mint ahogyan bátyám letaszított Ezüst Városból. Elkerekednek végtelenül fekete szemeim és telt ajkaim is. Csak állok ott, mint egy élettelen báb, megpróbálva feldolgozni a hallottakat. Ez lehetetlen! Képtelenség! De bármennyire is hangzatosak ezek a szavak és bármennyire próbálom magamat velük nyugtatni, tudom, önámítás. A bűntudat nehéz fátyolként ereszkedik a mellkasomra, hogy szétroppantson. Szerencsémre a nyomozó dühében Behemóthoz szalad, míg én dermedten ácsorgok egy helyben. A démon a váratlan mozdulattól menten ugrik egyet, hátra, s így fel, a pult közepére, valami guggolás-szerű pózban. Persze, mindehhez nem kell hátra néznie, akár a bolha, úgy szökken, cseppet sem természetes módon. Valamiért Henry Fuseli 1781-es festményére, A rémálomra emlékeztet. Meg is ráncolom homlokom. Bár tény, még bizarabb lenne, ha a termetes macskadémon Chloe mellkasán csinálná ugyan ezt s nem a pulton. Kis delíriumomból az ráz vissza, hogy a nyomozó most meg felém fordul, ugyan olyan vehemenciával, mint az imént a csibész társamhoz. De hiába keresném a Behemót tekintetét, Chloe az arcomba mászik - joggal. Még is, ismét az a különös érzés kerít hatalmába, ahogyan Behemót hatalmas szemei égetik a hátam közepét. Mintha bármelyik pillanatban megszólalna, hogy felkiáltson, "Kérem szépen, egy nefilim megörökli angyali nemzője tollazatát!".  Magamhoz rántom őt, a nőt, akit szeretek, aljas módon hallgattatva el, hogy odázzam, amit már nem soká lehet. Igaz-e vagy csupán Apa egy újabb tréfája? Chloe azonban kirántja magát a karjaimból, hogy ismerős, szigorú tekintetét rám emelje. Ellentmondást nem tűrően.
- Hát...
Hebegem-habogom Fuseli rémálmában érezve magam. Ha tudnék izzadni, most nyilvánvalóan leizzasztana a helyzet súlya.
- Én...én....figyeltelek...
Próbálom mondani, bár szavaim elég förtelmesen csengnek. És az időzítést sem találom jónak, bár, mikor is lenne az? Nyilvánvaló volt számomra, hogy nem emlékszik az eseményre. Az a nagy mennyiségű bor, amit megivott, megtette a hatását.
- Miután elzártam az emlékeid. Figyeltelek. Hogy mi történik veled...
Minden egyes szó, akár a tüzes vas, égeti lényemet. A sietség rátelepszik a pillanatra, mindenre. De hiába húzna-vonna, mozdulatunk állok, keze a kezemben, a szavak pedig a torkomban. Nincs most, aki segíthetne. Nincs kulcs semmiféle titkos ajtóhoz. Nincs kapu, amin beléphetnénk. És nincs senki, aki helyettem beszélhetne.
 

Lucifer & Behemoth

Egy külső szemlélő szerint elég komikus lehetne a jelenet. Igazából, ha nem így állna a helyzet, ha Trixie-t nem nyelte volna el a föld valószínűleg én is nevetnék. De valahogy még az eddig hallottakat is nehezen tudom megemészteni. És akkor kiderül, hogy Lucifer figyeltette a lányomat egy démonnal... vagy valami olyasmivel. Tudom... vagyis nem! Nem tudom, hogy ezt hogyan kellene megélnem, egyáltalán haragudnom kéne rá? Vagy hálásnak lenni, hiszen ez azt mutatja, hogy csak jelent valamit neki a lányom. Még ha nem is vallja be, még ha tagadja is. Meg már egyébként sincs semmi erőm ehhez, hát még számon tartani. Igazából hálás is lehetek neki, amiért így vigyázz rá. Még ha annak nem is örülök, hogy egy démont eresztett a közelébe. Akkor is.... ha ez a démon egész jó fejnek tűnök így első látszatra, és még beszélgetni is lehet vele. Vagyis próbálunk.
Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy egy-egy kérdésemre nagyon lassan válaszol. Elmélázik, ködösek a pillantásai. Arcára különös kifejezés ül. Gondolom, hogy csak testben van itt, lélekben valahol nagyon messze jár. Emlékek között amit a főnökével élt meg. Ki tudja hány száz évet tudhat ő is maga mögött. Milyen dolgokat láthatott eddigi élete során, milyen élményben lehetett része. Hirtelen érdekelni kezd Lucifer eddigi élete. Mármint nem a tivornyázó, bulizós részére vagyok kíváncsi. Sokkal inkább azok a dolgok érdekelnek, hogy mit láthatott, tapasztalhatott. Sok olyat amiről én még csak elképzelni sem tudom, ebben teljesen, száz százalékig biztos vagyok, ami azt illeti. Újból várom a válaszát.... és már a számat szóra nyitnám, hogy nem akar válaszolni vagy mi a fene van. Amikor megszólal, de ajkaimra fagynak a szavak.... elképedve hallgatom őt. Szemöldököm hirtelen a homlokom közepére szalad. A düh átszalad az arcomon. Mi az, hogy “az emberek korlátoltak”?! De veszek egy mély levegőt mielőtt... olyat mondok amit biztos, hogy megbánok. Nem szabad megfeledkeznem a tényről, hogy ő itt előttem hiába egy kisfiú bőrébe van bújva. Attól még démon... és mint ilyen veszélyes.
-Ezen te csodálkozol? Tudod, ami azt illeti a te/ti világotok is korlátoltak. Az embereket nem veszitek emberszámba... csupán játékszernek tekintetek rájuk.- válaszolok neki. És komolyan is gondolom, eddig minden amit gondoltam a pokolról, a mennyről, meg úgy általában ezekről a dolgokról kezdem azt hinni, nem azok, mint aminek látszanak. Ott van mindjárt példának okáért Lucifer. Miután megláttam az igazi arcát, igazi őrült módjára zárkóztam be a lakásomba. Majd nem csináltam mást egész nap, mint könyveket bújtam és az internetet. Mindenhol be volt állítva Gonosznak. A világ mindenség leggonoszabb lényének, aki rá vesz a lázadásra. De Ő nem olyan, teljesen más, mint amilyennek a világ próbálja beállítani. És mégis minden katasztrófát az Ő nyakába akarnak varrni.
Igazából, tényleg nagyon érdekes a szituáció, azokat a gondolatokat, érzéseket amiket magának az Ördögnek kellene megvallanom, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Igazából egy teljesen idegennek, vallom meg. Aki nem tud mit tenni azon túl, hogy meghallgatja a szavaimat. Igazából nem is várhatom el, hogy megértse, nem neki címzem. De arra még nem állok készen, hogy magának Lucifernek elmeséljem ezeket a gondolatokat. Viszont valakinek ki kell öntsem a szívem, vagy mindjárt felrobbanok... a méregtől vagy mitől azt nem tudom. De ez nagyon sok és hirtelen így egyszerre rám zúdítva. Majd újra elképedek a szavain, még mielőtt megszólalna újból, határozottan emelem fel az egyik tenyerem.
-Inkább ne is meséld el, hogy ez hogyan szokott történni. Tisztában vagyok azzal, hogy nem minden csak fehér vagy csak fekete. De kellenek a határvonalak, amik között járhatunk. Különben honnan tudnánk hol a határ. Azok kellenek, főleg az emberek számára. Számunkra máshogy telik az idő, számunkra más dolgok fontosak. Ezért is furcsa számomra ez az egész helyzet. Egyrészt.... olyat érzek amit nem lenne szabadna, de mégis érzem. Miközben félek. De ez a félelem teljesen más, mint amit eddig gondoltam. Azt hittem Lucifer valódi, igazi lényétől félek. De nem így van. Attól félek, hogy elveszítem, hogy nem lehetek mellette. Attól félek, hogy bármelyik percben megtudhatok valamit amivel megint nem tudok mit kezdeni. Mert általában nem egyszerre mondja el amit tud rólam... csak morzsákat hint....- tör elő belőlem minden félelmem és dühöm, majd hirtelen hallgatok el. Talán túl hirtelen is.
-Izé.. Sajnálom, ezt nem kellett volna Neked mondanom. Igen, az emberek is tudnak azok lenni, sőt a legtöbb olyan. Azt hiszem inkább megyek,- azzal el is búcsúzom, hogy életemben először aludjak egy ágyban az Ördöggel.


Valahogy köszönetet kell mondjak Lucifernek, így a legegyszerűbb módját választom a dolognak, szavak nélkül. Leheletfinoman érintem a kézfejét, biztosítva róla, hogy tudom meg fog tenni mindent, hogy elő kerüljön a lányom. Tisztában vagyok vele, hogy a számára is ugyan olyan fontos, mint nekem. Csak nem vallja be magának. De ha nem így lenne nem viselkedne így, ezzel is tisztában vagyok.
Majd elmélyedünk egymás pillantásában. Veszek egy mély levegőt, fehér gyöngyfogaim alsó ajkam húsába mélyednek. Még a lélegzetem is elakad, olyan szívesen kóstolnék bele az ő telt ajkaiba. De finoman megrázom a fejem. Sem a hely, de legfőképp az idő nem alkalmas erre. Arról nem is beszélve, hogy egy csomó mindent tisztáznunk kell még.
-Értem én Lucifer. De te vagy a leghatalmasabb... valami akivel valaha találkoztam... és ha te sem tudod, akkor ki?- keserű, kétségbeesett sóhaj szalad ki a számon. -Lehet valamelyik ellenséged elrejtette előled? Mármint ez lehetséges....?- eléggé bizonytalan a hangom, nem tudom melyik az a kérdés ami hülyeségnek tűnhet és melyik az? Teljesen úgy érzem magam, mintha álomvilágba csöppentem volna. Vagy elkezdtem volna olvasni egy könyvet ami az életemről szól, minden lapja üres... csak az olvasás pillanatában elevenedik meg előttem a szavak, amik értelmet képeznek. Idegőrlő. Kétségbeejtő. Hamar a diliházba fogok kerülni, nem tudom melyik az a pont amit még ép ésszel képes vagyok felfogni, és melyik lesz a kiborulásom pontja.
Majd hozzá bújok, vigaszra várva, egy pillanatra aggódni kezdek mikor nem viszonozza azonnal. De akkor csak érzem ölelő karjait, megnyugszom. Belélegzem fűszeres aromáját, lehunyt szemekkel élvezem a pillanatot. De aztán olyan hirtelen bontakozom ki amikor a macskadémon hangját meghallom, mintha ott sem lettem volna. Hirtelen termek előtte és dühösen támadok rá, mert hát képtelenség amit mond. Na úgy érzem ez az a pillanat amikor be kéne vonulnom abba a bizonyos diliházba. Mert, hogy az egyetlen utódomnak száz százalék, hogy nincsenek szárnyai. Pláne nem olyanok, amikkel repülni tudna. Mert hát ez teljesen képtelenség, ez őrület, és legszívesebben a falba verném a fejem. Nem lenne sok értelme. Vagy … Behemoth fejét... Annak se lenne több. Próbálok lenyugodni, de egyszerűen nem megy, úgy felspannolom magam, mint egy maratonfutó a verseny előtt. Majd Lucifert veszem célba, hiszen ha valakinek neki tudnia kell. De ő csak hebeg-habog. Nincs nagyon magánál, ami egyáltalán nem tetszik nekem. Ismerem ezt az arcát, ezt a tekintetet... pont így nézett amikor ki nyögte, hogy milyen régről ismerem. Amikor elmondta, hogy jogtalan módon elvette az emlékeim. De ezzel most képtelen vagyok foglalkozni. Egyszerűen nem megy. Már így is minden perc amit nem Trix keresésével töltünk elvesztegetett.... perc. Így kezembe veszem az irányítást. Ha már Ő képtelen rá. Felvonom a szemöldököm amikor nagy nehezen megtalálja a hangját. Egyre türelmetlenebb vagyok. Lehet, hogy nincs az arcomra írva, de ha perceken belül nem teszünk valamit... felrobbanok.
-Lucifer!- forgatom a szemeim, és próbálok szabadulni keze érintéséből,- ezt eddig is tudtam. És szerinted ez nem ér rá később...? - kiáltom el magam mérgesen. Komolyan nincs idő a gyermeki játszadozására, hát nem érti milyen fontos a lányom megtalálása...? Majd össze vont szemöldökkel figyelem, valami nem stimmel... lehet egy újabb titkot akar elárulni rólam, pont most?
-Igen! Tudom, emlékszem mikor elmondtad, hogy jogtalanul elzártad az emlékeim! És hogy figyeltél! Van valami mondandód ezzel kapcsolatban? Csak mert még nem állok készen arra a beszélgetésre, és komolyan pont most kell ezt?- próbálom mérgesen kirántani ujjaim keze erős fogságából.
-Ha valamit el akarsz mondani, ami segít a lányom megtalálásában mondd, vagy hagyj elmenni... ha már segíteni nem akarsz!-sziszegem dühösen, nefelejcskék íriszeim acélos keménységgel fúródnak ónix színű lélektükreibe. Most telt be a pohár. Nyilván neki még sem annyira fontos a lányom, mint én azt gondoltam, ha még mindig itt akar “beszélgetni”. Türelmetlenül nézek rá, még dobbantok is egyet a lábammal, hogy csináljon valamit végre.  

Down The Rabbit Hole ️️️

 
A nyomozónő dühödten förmed a démonra, a saját igazságának hangot adva. Az entitás pedig...némán ül előtte. Tekintete, azok a szemek....nem egy gyermek szemei. Nem egy általános iskolás korú kisfiú íriszei. Mert ez a tekintet rezzenéstelen. És van még valami. Valami, amit nehezen lehetne szavakba önteni. A Pokol. Ahogy azt babonák és legendák mondják: a macskák szemeiben az Alvilág lángja izzik. Talán nincs ez így minddel vagy bármelyikkel, de ez a macska, ez a démon, a pillantása, szembogarának végtelenje - abban mintha a Pokol tüze égne. Nincs szó haragról, ez a legfélelmetesebb az egészben. Nincs szó megfélemlítésről. Csupán egy pillantásról...egy meredt pillantásról - a Kapuba, mely magára a Pokolra nyílik. S végül, egy végtelennek tűnő idő után, a Behemót is megszólal, mint egy reagálva a hallottakra.
- Ez így igaz. Mind játékszerek vagyunk. A Főnök papájának kezében.
Gyermeki hang, mi a lény száját elhagyja, a gyermek-felnőtt paradoxonként, hiszen ezek a szavak egy több száz évet megélt szörnyeteg gondolatai és megállapítása. Évek, évtizedek, századfordulók pereghettek le, mióta a Sátán és a kísérője a port tapossák. És még is, ahogy a nő kifakad, érzései gejzírként törnek elő, a démonra ömölve. Behemoth szemei pedig elkerekednek. Különös érzés keríti hatalmába, az érzelmek vihara, mitől teremtője nem kímélte. A lányra gondol, kinek ujjai kicsúsztak a kezei közül, tollpelyhek viharában. Frusztráció lesz úrrá rajta, de ebből a környezet nem sokat érzékelhet. Korlátok: mit szabad és mit nem. Mit tehetsz, vagy....mit érezhetsz. És az igazság, melynek túl nagy súlya van. Mire a másik tán reagálhatna, a detektív szabadkozva elviharzik, ahogy azonban elsuhan a kis jövevény mellett, a fiú még szólásra nyitja ajkát:
- Azt hiszem, ő is ugyan ettől fél...
Az emberek - túlságosan törékenyek. A testük és a szellemük egyaránt. Még is, hogyan mondhatná már csak ezt is el egy nem e világi lény egy halandónak?
Peregnek az órák, az álmok, a nappal éjszakává lesz, majd újra fényben fürdik a világ.
Az Ördög és a Kedvese felébrednek, idilli is lehetne ez a pillanat, ha Trixie hiánya nem nehezedne súlyosan a momentumra, az életükre. Idilli lehetne, ha nem egy démon állna mereven a konyhapult mellett. És idilli lehetne, ha Lucifer nem a Sátán lenne.
Chloe kétségbe esett pillantással néz fel rám. Azt hiszem, sosem tudnám megérteni az ivadékát féltő anyákat, hiába láttam már számtalanszor, újra és újra. Még is, ahogyan rám tekint, zafírkék szemeivel, még is, hogy a fájdalom és tehetetlenség gyötri, szebb bárminél, amit láttam vagy alkothattam. Finoman megsimítom az arcát, a puha, langymeleg bőrét. És újra rájövök, sosem lehetek elég jó neki. Én, a tökéletes Bűn, a Vétek, két lábon járó ragály, mi az embereket a szenvedélyekbe taszítja, még is, hogyan? Az égiek szitkai most mind börtönként záródnak körém, bilincsbe verve, ahogy lehullnak ujjaim a nyomozó orcájáról. Csüggedten csuklik le fejem, ahogy rázok rajta egyet. Minden bizalmát belém vetette, még sem nyújthatom neki azt, amit szeretne, amit megérdemelne.
- Nem..nem hiszem....
Hebegem-habbogom kerülve a tekintetét. Oly vereséget szenvedve, mint még sosem.
- A testvéreim csak a Mennybe vihették volna, a démonok pedig a Pokolba...
Az emberi ellenlábasaimat inkább szóra sem méltatom, hiszen, lássuk be, még Káin volt a legveszélyesebb közöttük, de már az ő lelkét is az Alvilágba taszítottam, annak rendje s módja szerint. A démonok közül pedig tisztában vagyok vele, hogy nem mind ölelne a keblére, de nem lehet hatalmuk felettem, ahogy fivéreim többségének sem.
- Tán Atyám keze van a dologban, vagy...
Ki másra vagy mi másra gondolhatnék, mint a Mindenhatóra?! Sajnos, rá szolgált eme nemes címre, mit ki tudja ő maga vagy buzgó rajongói koholtak számára. Vagy...és ott az a kérdőjel, A Másik. Mindennek, a világmindenségnek, vagy talán ő magának a Sötét Oldala - a Sötétség. Borzongás fut végig tagjaimon. Chloe lágy, selymes ölelése azonban vigasztaló balzsamként hat lényemre, olyanként, amit a vén Edgar várhatott, mikor a szeretett neje a tüdőgümőkórban haldoklott és megszülte a Holló című, túlvilági mesterművét. A pillanat azonban elszáll, mikor kitépi magát a karjaim közül. Ahogy pedig a tekintetét az enyémbe fúrja, oly zord, oly megsemmisítő, hogy legszívesebben megsemmisülnék, hagyva, had nyeljen el a föld vagy a Pokol lángnyelvei. De ó, nincs olyan szerencsém, hogy a pusztulás elérjen s elrejtsen eme szempár elől. Behemót megnémul. A levegő izzik és megfagy körülöttünk. Két szempár perzsel elevenen. És én nem menekülhet, nem bújhatok szárnyaim közé, sem máshová, ahová ösztönöm űzne. Chloe haragja, akár az orkán, csap le rám és a feszültség a tetőpontjára hág. Arcomat félig-meddig a tenyereimbe temetem, de ó, muszáj rá néznem! Ujjaimon át is égetnek az égkék és salétrom íriszek, s még én volnék a Vádló! El kiálltom magam:
- Ha szárnyai vannak, ha angyal szárnyai vannak...azzal utazni tud a világok között!
Ezt nyögöm ki, a lényeget s még sem a lényeget. Pontosabban, nem az igazság velejét, de az most valóban rá kell, hogy érjen később. Fájdalmasan meredek a szeretett nő szemeibe. Bármit megtennék érte, már nagyon régóta, még is olyat tettem, amit nem szabadott volna. Nem így. Oh, Atyám! El sem hiszem, hogy egy röpke ima száll fel elmémből, bárhová, ahol Apám éppen idejét tengeti, bár, úgy sem hiszem, hogy érdekelné. Nem hagyatkozhatom másra, reszketegen eresztem le kezeimet.
- Azokkal a fehér szárnyakkal...olyan dimenzióba is el röppenhetett, ahová még én sem tudok. Amely létezéséről tán fogalmam sincs!
A "fehér" jelzőnél elcsuklik a hangom egy pillanatra. Hát nem érti? Valóban nem érti. Hogy is érthetné?! Ha Trixie egy nefilim, még pedig, ha olyan szárnyai vannak, pontosan ugyan olyan szikrázóan fehérek, mint nekem - Behemót lesújtó pillantása pedig e téren elég meggyőző - amilyenek nekem is, akkor ez kétségtelen...nos, akkor olyan erő birtokosa lehet, melyről álmodni sem mernénk. Sóhajtok egyet.
- Lehet, hogy valóban jobb, ha elmegyünk...
Szólalok meg némi szünet után ismét, de képtele vagyok lelkének tiszta tükreibe nézni. Bár ne kéne ennek súlyával léteznem, de a világ nem ily kegyes. És még is, képtelen lennék azt mondani, bár meg sem történt volna. Mert olykor, ha a sötétség már minden elnyel, az az emlék ad vigaszt. Bőrének lágy tapintása, ahogy a sajátoméhoz ér, kebleinek puhasága és édes csókjai, melyek a világegyetem legmélyebb sebeire enyhülést hozhatnak és a téboly mezsgyéjéről újra és újra vissza rántanak. Vétettem ellene, de ég is ez az aljas bűn volt az, mi engem azóta is éltetett. Egy létezésben, ami nélküle pusztán végtelen üresség. És Sötétség.

Lucifer & Behemoth

Próbálom magam türtőztetni és leginkább emlékeztetni arra, hogy ez a kisfiú bőrébe bújt démon igazán nem tehet semmiről. Arról meg aztán főleg nem tehet, hogy éppen haragszom Luciferre. Szóval nem Behemoth-ra kellene rá zúdítanom az összes sérelmemet, főleg annak fényében, hogy akár démon, akár nem, de csak törődött a lányommal. Foglalkozott vele, védte és óvta. Még ha nem is végzett túl jó munkát, de azért mégis csak elismerést érdemelne szerintem. Tudom, hogy Trixie mire képes, még egy démont is képes átejteni, ha arról van szó. Mondjuk az egy kicsit zavar, ahogyan beszélt a lányomról ez a nagy melák macska. Olyan, mintha többet jelentene neki a lányom, mint mondjuk egy munkát, amivel a főnöke bízta meg. Majd reggel négyszemközt kell erről beszélnem Luciferrel. Illetve, végre, ha a lányom elő kerül akkor jó pár dolgot meg kell majd magyaráznia. Valószínűleg nekem meg majd az apjának. Mert reggelig még tudok várni, de ennél hosszabb ideig már nem. Így is gyanús lehet, hogy még nem beszélt az apjával. Ha reggel se jutunk előre, lesz, ami lesz felhívom Dan-t és közlöm vele a tényeket. Az apja, tudnia kell róla, hogy mi történt az egy szem gyermekünkkel és talán eszébe jut valami olyasmi, ami nekünk eddig nem jutott. Biztos vagyok benne, hogy ki fog akadni, mert ellenkező esetben én is tuti a minimum az lenne, hogy meg akarnám ölni, amiért ilyen fontos információt elhallgatott előlem. Szóval, ha ő így fog érezni a dologgal kapcsolatban, teljesen jogos lesz. Teljesen bele merülök a gondolataimba, így egy pillanatra meglepődöm amikor meghallom Behemoth hangját. Egyetért velem, ami nem kicsit lep meg, hanem nagyon is. Nem olyannak tűnik, mint aki bármire is venné az embereket, nem hogy emberszámba, de még inkább, hogy egyet is értsen velük.
-Öhm... te tudod milyen? Lucifer apja? Mert elmondása szerint nem olyan kedves és jóságos öreg úr, mint ahogyan az sok könyvben ábrázolva van. Mondjuk szerintem egy kicsit túlzás Lucifer véleménye,- majd vállat vonok,- mondjuk ő mindig i túloz mindenben,- halovány mosoly kúszik a szám sarkára ahogyan eszembe jut az első találkozásom vele. Majd mérges arckifejezés költözik a helyére, mert rá kell ébrednem, hogy nem az volt az első találkozásunk, hiszen gyerekorom óta ismerem. Anyám miatta akart pszichológushoz hurcolni, mert azt hitte, hogy nem vagyok normális. Felvonom a szemöldököm Behemoth következő szavaira, nem hinném, hogy Lucifer bármitől is félne. De ezt inkább nem kommentálom, inkább csak intek, hogy megpróbáljak valamennyit aludni. Holnap nehéz napunk lesz...
Akár még boldog is lehetne a pillanat, ha a lányom nem lenne még mindig eltűnve, én pedig nem próbálnék meg valami ésszerű magyarázatot találni a dologra. De az az igazság, hogy minden elvesztegetett perccel egyre csak nő annak a kockázata, hogy nem találjuk meg. Arról nem is beszélve, hogy itt áll a konyhámban maga az Ördög és az egyik démona, de mi meg csak itt találgatunk. Úgy érzem itt nem jutunk előre. Be kell mennem a kapitányságra és végre rendőrként viselkedni, mert anyaként kezdek csődöt mondani. A nyomozó majd megoldja!
-Lucifer!- akadok ki újfent,- nem azért, de nem vagy nagy segítség! Még Dannel is többre jutnék, pedig neked van hatalmad meg mit tudom én mid!- szisszenek fel mérgesen ahogyan ökölbe szorított kezeim még a konyhapultra is le csapom. Le hunyom a szemeim egy pillanatra, mélyeket lélegzem, hogy megnyugodjak, majd bocsánatkérőn pillantok fel az angyalomra.- Sajnálom, de már kezdek ki lenni ettől a tehetetlenségtől. Kell valamit tennünk, mert ha nem találom meg a lányom abba bele pusztulok,- egy pillanatra könnybe lábadnak a szemeim. Majd vigaszként hozzá bújok, kellemes, ismerős illata megnyugtat, mintha ő mindentől megtudna védeni. De egy gonosz hang megszólal bennem, hogy : bezzeg a lányodat nem tudta megvédeni. Nem foglalkozom vele, csak elnyomom magamban ezt a hangot, és Lucifer duruzsoló hangjára koncentrálok, majd felkapom a fejem, amint észreveszem, hogy nem fejezi be a mondatot.
-Vagy...? Lucifer, kire gondolsz? Tudnom kell!- egy pillanatra megragadom a méreg drága ingét, de aztán uralkodom magamon, egyre többször borulok ki, ennek így nem lesz jó vége. Majd olyat mond, hogy hisztérikus nevetésben török ki. Percekig csak a csilingelő nevetésem zavarja meg a síri csöndet ami uralkodik a konyhán, látom megütköző pillantásaikat.
-Egy biztos: a lányomnak nincsenek semmilyen, DE legfőképp angyalszárnyai amivel nem tudom hol röpködhetne. Lennél szíves végre komolyan venni? Gúnyt űzöl ebből az egészből? Vagy neked ez is csak játék? Lucifer, hogyan akarod, hogy komolyan vegyelek, ha most sem segítesz? Csak ilyen képtelenségeket hordasz össze, a macskáddal együtt! Elegem van ebből, megyek felnőtt emberek közé, a kapitányságon talán többre megyek, vagy valamelyik bátyáddal!- sziszegem mérgesen, majd felkapom a kocsikulcsot, ha jönnek utánam, jönnek, ha nem itt maradnak, de én egy percet sem maradok tovább. Közben küldök egy üzenetet a volt férjemnek, hogy jöjjön a kapitányságra minél előbb...    

Down The Rabbit Hole ️️️

 

A gyerek-démon meredt, macskásan tág szemekkel bámul a detektívre. Az ember azt várná, mikor vékonyodik el a pupillája vagy fal fel. Bizarr, tortúra az érzékeknek, ha a racionalitás a természetfelettivel találkozik. Egy kölyök-bőrbe bújt pokolfajzat.
- Örülök, hogy sosem találkoztam vele. Ahogy Mihállyal sem és a Főnök testvéreinek többségével. Meg is beszéltük ezt Lutherrel, folyton azért imádkozott, hogy csak angyallal ne verje a sors. Meg tudom érteni. Nem olyan barátságosak, mint a mesekönyvekben.
Válaszol meglepően őszintén a Behemót, majd folytatja.
- Olyanok, mint a terminátor. Gyilkolászó robotok. Lehet, hogy régen nem így volt, amikor csak ők voltak, de azóta sok minden változott.
Elég csak a Bibliára gondolni, az egyiptomi babák lemészárlása és még sorolhatnánk. És persze az is árulkodó a démon szemében, hogy nem siettek keresni a kapcsolatot Luciferrel.
- Mellesleg miért lenne öreges bácsika? A Főnöknek sincs földig érő, ősz szakálla, pedig sokkal vénebb, mint Szent Miklós.
Sok információ mindez egyetlen napra, egyetlen halandó elmének. Az éjszaka jótékonyan öleli körbe Chloet és Lucifert az ágy melegében s tán sikerül igazak álmát aludniuk, de a Nap nem aluszik örökké nyugodalmasan. Újfent felkúszik az égboltra és ugyan abban a rémálomban találják magukat, a tehetetlenség sivár kétségei között. Ez az a pont, mikor halandó és halhatatlan ugyan úgy feszültségtől duzzad.
Nem csoda hát, hogy a nyomozó kikel magából és rám förmed. Lesütöm ébenfekete íriszeimet, de Dan említésén felkúszik bennem a pumpa, ami engem is meglep.
- Fafej nyomozó?! Szavamra! Ő egy két lábon járó csődtömeg, nem is tudom hogyan mehettél hozzá!
Vetem oda dölyfösen. Hiszen Fafej rút, egy törpe, tömzsi és még ügyefogyott és korrupt is. Chloe sokkal jobbat érdemelne! Gondolataim épp úgy meglepnek, mint szavaim - csak nem féltékenység izzik lényemben?! Ismét össze zavarodom az érzéseimtől, de ez nem újdonság. Behemót pléhpofával tűri a civakodásunkat, talán még tölt is magának valamit, míg várakozik. De a nyomozónő hamar lecsillapodik, emlékezteti magát arra, ki is ő valójában... ez az a képesség, amit úgy hiszem, sosem fogok tudni elsajátítani, hiába az évezredek s évmilliók. Komorrá válok szavai hallatán, össze szorítom fogaimat s minden izmom megfeszül, melyeket mennyei fény és isteni energia font a csontjaim köré, égi násszal. Még is, ugyan úgy rándulnak meg, mint bármely halandó hús-vér tagjai.
- Ez... nem fordulhat elő!
Jelentem ki elcsukló hangon és hiszem, hogy így is van. Lehetetlenség, hogy ne találjuk meg! Hiszen csak egy gyermek! Itt pedig egy szobában a világ legügyesebb detektíve, legokosabb anyukája, az ördög és egy szinte végtelen potenciállal rendelkező démon! Jobbak vagyunk, mint a három muskétás! Fel pillant rám, könnytől fátyolos, álomszép szemekkel és ugyan abban a pillanatban vonom magamhoz, ahogyan ő megindul, hogy zárjam a karjaimba. Sóhajtok egyet. Fájdalmas és dühítő a tehetetlenség. De ez a röpke pillanat, ahogy össze fonódunk, fejemet az övére hajtom, békét és reményt sugall. Nem létezik, hogy ne tudnánk megoldani! Ekkor felvillan elmém egy zord, mély zugából a rideg, baljós felismerés: Ébred a Sötétség! Senki sem tudja, senkinek sem mertem még erről megnyilvánulni, ahogyan saját magam előtt is titkoltam-tagadtam, még is... de az nem lehet, nem nyelhette el!! A gondolat a téboly mezsgyéjére taszítja elmémet, így olyan gyorsan igyekszek megszabadulni tőle, amennyire csak lehet! Olyan mélyre ásva vissza, ahol találtam! Amíg még lehet...
Chloe viszont nem engedi el a füle mellett, amit hallott. Minden egyes szófoszlányt és a remény legapróbb morzsáját is megragadja s ki hibáztathatná ezért? Ahogy pedig vissza kérdez s felteszi azt a bizonyos kérdést, a Sötétség árnya elszunnyad bennem s helyet ad valami másnak - egy másik eshetőségnek. Szemeim elkerekednek, még ajkaim is enyhén elnyílnak, majd össze vonom a szemöldökömet, miközben ő az ingemet rángatja türelmetlenül.
- Anya.
Pereg le eme árva kifejezés ajkamról, kissé bizonytalanul, bizalmatlankodva, hitetlenkedő hüledezéssel.
- Nem... nem lehet máshol... ahová még én sem látok el... hát sikerült neki... Chloe, úgy vélem, Trixie anyámnál van.
Közlöm vele a gyanúmat, mi engem is épp úgy meglep és sokkol, mint őt magát. S közben fel sem tűnik, hogy a gyermeket nevén szólítottam. Ha ez nem lenne elég, annak a faragatlan démonnak éppen most jut eszébe felböfögni, hogy az ivadék nem mellesleg nem csak szárnyat bontott, de pont olyat, mint az enyém. Látom a macskás képén és a szúrós tekintetén. Ha ember volnék, már régen szívrohamot kaptam volna, de szerencsére efféle "természetes" vég nem érhet, többé Chloe közelében sem. Deckerből harsány, eszelős nevetés tör fel, amit rezzenéstelen ábrázattal fogadunk, de amilyen gyorsan jött, úgy illan el. Szárnyak - ez mindent megmagyaráz. Egy angyali félvér. Bele remegek még a gondolatba is. Hatalmas, kiszámíthatatlan erejű entitások, akiket Apa anno egy kis özönvízzel paterolt el a Föld színéről. Hason csúsztak hozzám, a Pokolba, bukott nemzőikkel karöltve. De egy sem volt ark... egy sem! Össze préselem ajkaimat. Az egyik felem erőszakosan tagadja ennek igazságát, a másik felem viszont egyértelmű tényként kezeli. Ez az ellentmondás rángat jobbra-balra. Hiszen... csupán egyetlen éjszaka volt...! Egyetlen alkalom, amikor megfeledkeztem arról a szigorú szabályról, amit önmagamnak hoztam, mi szerint még véletlenül sem akarok sarjat s erre kényesen ügyeltem mindig is - kivéve azon az estén. Chloenál ekkor telik be a pohár, őrjöngeni kezd és elviharzik. Én pedig csak állok, lábaim gyökeret eresztenek. De ez nem maradhat így. Pont, mikor kilépne az ajtón, midőn a kulcsot felkapja, megragadom a csuklóját. Nem erősen, nem erőszakosan, de határozottan. Behemót továbbra is távoli megfigyelőként mered ránk és úgy követi az eseményeket, többnyire szótlan. Ha a nyomozó rám néz, feldúltan, láthatja arcomon a komolyságot. Néhány pillanatnak el kell telnie így, ez törvény-szerű. Nekem viszont tudom, érzem, meg kell szólalnom. Nem tehetem meg vele, hogy nem teszek így.
- Chloe... a lányod... egy nefilim.
Elcsuklik a hangom, tekintetem leheletnyire fátyolossá válik, ahogy a hangom is. Vajon érzi, hogy reszketek, midőn ujjaim a csuklójára fonódnak? Nagyot nyelek s egyenesen égkék szemeibe nézek.

Lucifer & Behemoth

Érdeklődéssel hallgatom a nagyra nőtt macskaszerű lény magyarázatát az angyalokról. Eddig azt is nagyon nehéz volt felfognom, sok időbe telt, hogy bizony vannak természetfeletti lények. Sőt, az egyik akibe úgy tűnik menthetetlenül szerelmes lettem maga az Ördög. Ezt megemészteni is, sok időbe telt nekem, és akkor a többi dologról még csak nem is esett szó. Persze, amikor kiderült átnyálaztam minden ezzel kapcsolatos könyvet, interneten fellelhető információt. Ott nem minden adat volt kedvező, az angyalok inkább tűntek Isten kemény katonáinak, mintsem valami kedves lényeknek akik az embereket védelmezik és pátyolgatják.
-Igen ezzel Lucifer is így van azt, hiszem, a legtöbbet utálja is. Talán nem ok nélkül...- szólalok meg egy kissé bizonytalanul, mert nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy igaza lehet neki. Meg amúgy is, tényleg minden egyes dolgot annyira képes felnagyítani, hogy sosem tudom mikor lódít egy nagyot és mikor mond igazat.
-Talán meg van az oka, hogy ilyenekké váltak. Semmi sem csak fekete és fehér. Mindennek vannak okai.- jegyzem meg halkan, és csodálkozom a szavaimon, hiszen ha valaki hát én aztán nem vagyok az a fajta ember aki így vélekedne. Arról nem is beszélve, hogy nyomozóként nekem nincsenek átmenetek. Bizonyítékok vannak, amik alapján elkapjuk, majd letartoztatjuk a gyilkosokat. Ez ilyen egyszerű, de mióta Lucifer belépett az életembe valahogy ezek a dolgok kezdenek szürkébe is átmenni. Nem tudom, hogy az mennyire pozitív vagy negatív hatással van az életemre, és a lányom életére. De az biztos, hogy Lucifer foglalkozik a lányommal, jelent neki valamit. Különben nem állít mellé egy testőrt, különben most sem aggódna egész este itt mellettem.
-Nem tudom, -vonok vállat,- igazság szerint mindig is úgy képzeltem el, sőt minden képen úgy van ábrázolva, de bizonyára igazad van. Sőt.... sokkal inkább lehet igazad neked, mint nekem....- mosolygok rá, hogy aztán elmenjek aludni, vagy legalábbis próbáljak úgy tenni, mint aki pihen. Talán reggel ráébredek, hogy ez csak egy szörnyű rémálom, a kislányom pedig reggel beszáguldozik az ajtómon...
Felvonom az egyik szemöldököm amikor meghallom az angyalom szavait, mintha kissé féltékeny lenne.... Dan-re! Akaratlan is mosolyra húzódik a szám sarka, mindig képes megmosolyogtatni még egy ilyen képtelen helyzetben is.
-Ezt ugye, nem kell magyaráznom? Csak nem féltékeny vagy?- felemelem az egyik kezem,- inkább erre ne is válaszolj, ez a helyzet nem alkalmas erre. Ráadásul most az, hogy Mi van Trix-el sokkal fontosabb. Szeretnélek emlékeztetni arra a nem elhanyagolható tényre, hogy ő a lányom apja, szóval neki legalább annyira joga van tudni a dologról.- mondom csöndesen, de még mindig mosolygok az orrom alatt a ténytől, hogy maga a Sátán féltékeny egy halandó csődtömegre,- ahogyan ő fogalmaz. Ez igazán aranyos, és cuki....
De aztán hamar kontrollálom magam, még mindig ott tartunk, ahol tegnap este, legalább egy aprócska információ morzsához juthattam volna. Legalább valami halovány sejtésem lenne arról, hogy hol kellene őt keresnem. Vagy legalább valami anyai ösztön megszólalna a bensőmben, hogy merre kellene elkezdenem. Az anyák szoktak ilyet megérezni nem? Vagy csak beképzelem ezt a dolgot....? Túl sok anyai ösztönt képzelek a dologba? Vagy egyszerűen kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy anyaként elég határozottan csődöt kezdtem el mondani.
-Miért vagy ebben olyan biztos?- nézek rá egy pillanatra szipogva,- tudod Lucifer a statisztika szerint nagyon sok eltűnt gyerek vagy nem kerül elő, vagy ami még rosszabb megkínozva, megölve kerülnek elő, és akkor amikor már tényleg késő!- egy pillanatra felrémlik bennem, hogy Trix testét valamikor évekkel később így találunk rá. A kétségbeesés riadtan, keményen vasmarokkal szorítja a szívem, egy pillanatra megáll bennem a vér. Majd keményen megrázom a fejem. Nem! Erre nem gondolhatok és nem is gondolok, nem szabad. Megfogjuk találni, legyen akár hol, vagy a földön vagy ne a földön, mit tudom melyik bolygón.... akkor is elő kerítem, és ha baja esik a lányomnak valaki miatt, még ha maga Isten is, valahogy végzek vele!
Jól esik Lucifer karjaiban lenni, egy pillanatra sikerül lenyugodnom, elfelejtenem, hogy mi történik éppen, és hogy mennyire tehetetlen vagyok a helyzettel kapcsolatban. Amitől még inkább kétségbe esem. De hagyom, hogy ismerős illata körbe lengjen, hogy megnyugtasson, beáradjon a pórusaimba.
Majd megütközve bontakozom ki karjai alól amikor megszólal az egyetlen szerelmem, Kissé úgy pillantok rá, mintha azt feltételezném, hogy kezd elmenni az esze.
-Lucifer, ha jól emlékszem azt mondtad, hogy valami.... térbe vagy hova száműzted az anyádat. Trixie, egy halandó gyermek, sima ember, tőlem és Dantől. Ezáltal nem, hogy szárnyakkal repkedni nem tud, de dimenziókon keresztül sem utazgatni, ez olyan biztos, minthogy engem Chloe Decker-nek hívnak,- jegyzem meg kissé csöndesen. De lassan a hisztérikus roham közepében fogom magam találni. Egyre nagyobb képtelenségeket állít, és ha azt hiszem, hogy ez a legnagyobb hülyeség amit mondani tud, akkor úgy néz ki nem ismerem őt eléggé. Ugyan is, percekkel később teljesen letaglóz, lesokkol, és most érzem annak szükségét, hogy felhívjam Lindát. Hogy miért azt magam sem tudom, de valakivel kell beszélnem, aki értelmes....
Megelégelve ezt útnak is indulnék, de akkor megérzem Lucifer ujjai csuklóm köré fonódni, határozottan, hangja csöndes, vészjósló, komoly. Ilyen nem szokott lenni, talán emiatt veszem őt komolyan. Tágra nyílt szemekkel hallgatom szavait, majd lepillantok a kezeinkre, érzem finoman a remegését ujjainak, ami azt jelenti, hogy aggódik, izgatott, és hogy …. fél! Lassan pillantok fel rá csokoládé színű íriszeibe, égszínkék tekintetem az övébe fúrom.
-Te... ez,….. Nem....- nyögöm,- nem! Mégis....- kirántom a csuklóm az övéből, majd keményen pillantok Behemoth-ra,- légy szíves hagyj magunkra,- szólalok meg keményen, majd Luciferre pillantok,- mégis miből gondolod ilyen határozottan, hogy a lányom egy …. szóval, hogy nem ember?- nézek rá szigorúan, és az ismerős érzés kerít hatalmába, az amikor egy újabb eltitkolt igazsága jut a fülembe. Nem tudom mire kéne gondolnom, de túl biztosan állítja a szavait, ahhoz, hogy ne legyen igazság bennük, teljesen össze vagyok zavarodva. Na, most érzem, hogy szükségem lenne alkoholra!    

Down The Rabbit Hole ️️️

 
Behemót macskás kényelemmel ücsörög magának, midőn a nyomozóval társalog cseppet sem laza témákról. Hanem égbe kiálltókról. A világot rengető, hatalmas dolgokról. Könnyedséggel... akár midőn a kandalló felett elfekve várta a szovjet katonákat, akik Lucifer randalírozó kis bagázsát üldözték a köznyugalom érdekében. De ha a teremtmény már évszázadokat megélt entitás, aki látta megannyi birodalom felépülését, fénykorát és bukását, akkor nehéz kizökkenteni a nyugalmából. Persze, nem lehetetlen.
- Szerintem csak szeretné utálni őket. Mert elárulták. Ha igazán gyűlölné őket, már bizonyára halottak lennének.
Von vállat a gyermeki bőrbe bújt szörnyeteg, mintha csak az időjárás viszontagságairól csevegne a nővel, szemrebbenés nélkül. Egy démon hidegvérével.
- Meglehet. Elvileg parancsot követnek.
Kissé félvállról érkezik a felelet, Behemótot sose foglalkoztatta igazán az angyalok kérdése, a Menny a maga pompájával. Nem ismeri és nem is akarja. Földhöz ragadt, mondhatni.
- A Főnöknek sincsenek patái, se szarvai vagy ehhez hasonló, még is úgy ábrázolják. És én se vagyok macska, pedig szeretik ezt terjeszteni rólam rossz nyelvek.
Az egy dolog, az ember hogyan interpretálja a dolgokat. De ez szubjektív. Chloe pedig - teljesen érthető módon - elfárad és ledől, igazak álmát aludni az Ördög oldalán, míg a démon sosem alszik.

---

Az ébredés negédes, a detektív ivadéka köddé lett s az indulatok villámokként szikráznak közöttünk. Mondandója belém fojtja a szót, így csupán hebegek-habogok a zakómat babrálva Fafej kapcsán. De a mécses eltörik, a játékos kakaskodás elenyészik s Chloe könnyekben törve ki bújik a mellkasomhoz. Óvón ölelem át s takarom be karjaimmal, immáron a szárnyaim nélkül. Ölelném így az idők végezetéig s még tovább, magamba szívva hajának jellegzetes illatát. Ellenben a sanyarú pillanat és a tehetetlenség acélsúlya kíméletlenül nehezedik ránk, leláncolva. Mikor kifakad, úgy érzem, nem hagyhatom, hogy magát marcangolja. Lazítok ölelésemen és könnyáztatta, meggyötört arcát a két  kezembe veszem, egészen közel hajolva hozzá.
- Mert nem engedem!
Határozottan jelentem ki, mélyen nézve azokba az égkék íriszekbe.
- Mert megnéztem, mindenhol és nem láttam sehol! Ha én nem látom, akkor a bűnözők sem látják! Nincs a Földön, sem a Mennyben vagy a Pokolban. Azt hittem, mindenhol megnéztem... de egy helyről elfeledkeztem, mivel a létezését sem vettem ez idáig biztosra. De most már tudom, csak ott lehet.
Ében fekete tekintetem szent meggyőződést sugall s én még mindig az arcát tartom kezeimben, mint a legdrágább, törékeny kincset, melynek elvesztését el sem tudom képzelni.
- Igen... az Anyámat elrejtettem Apa haragja elől, oda, ahol talán ő sem találhat rá. Legalább is egy ideig biztosan nem, főleg, ha nem keresi. Felszakítottam ennek a világnak a szövetét a Lángoló Karddal, s az e világon túli "semmibe" szöktettem Anyát. Hiszen istennő, azt javasoltam neki, teremtsen ő is saját világot magának, ahogyan anno Apa is tette velünk. De ez a világ csak az övé lenne, egy új otthon. Nem tudtam, megteszi-e... de a Kardot utána dobtam és a rés, ami ideiglenesen szakadt a téren, megszűnt, újra vissza állt a rend a Földön. De attól a perctől nem érzékelem Anyát sehol. Pontosan úgy, ahogy Trixiet!
Kezdek bele a nagy és barokkos magyarázkodásba, mikor is kitépi magát karjaim közül életem szerelme. Még a lélegzetem is eláll, halhatatlan szívem pedig a torkomban ordít, némán.
- Chloe, én... én... sajnálom... de ő nem lehet csupán egy emberi ivadék. Behemót látta... látta... amint szárnyat bont. F-fehér... szárnyat... angyalit.
Immáron egész lényemben reszketek. Pedig tévesen úgy ítéltem, már nincs mi felzaklathatna, mindent láttam és megéltem már  az emberiség hajnala óta. Úgy véltem, semmi sem lehet rosszabb vagy nehezebb, mint, hogy Chloe meglássa az Ördög arcát. Most pedig... még is, úgy rándul görcsbe a gyomrom, mint bármelyik halandóé, aki vészterhes órákat él. Megragadom ugyan a csuklóját, mikor nagy lendülettel fordulna ki az ajtón, de ő kiszakítja azt ujjaim közül. A démon néma tanúja csupán az eseményeknek, akár egy orákulum vagy hasonló. A nyomozó azonban elküldi. Én is rá nézek, majd lesütöm a tekintem. Képtelen vagyok azokba a salétromsárga szemekbe meredni. Tekintetem mezsgyéjén látom, amint Behemót távozik és kényszerítem magam, hogy Chloe tengerkék pillantásába fulladjak, elevenen. Nagyot nyelek, önkénytelenül.
- Az utazásra, amit a gyermek megtett, egy egyszerű ember nem lenne képes. Sőt, még más entitások sem. Eltűnt a látható, elérhető dimenziókból. Ha már nem élne vagy bújtatnák, azt kiszúrnám. Átlátok bármelyik varázslaton, mivel a mágiát én magam hoztam létre. De nem találom. Nem érzékelem őt. Ellenben... vannak olyan különleges lények, akik különös képességekkel születnek. Ők a nefilimek. Sok-sok évezreddel ez előtt "Órásoknak" neveztétek őket, de nem termetük, hanem sokkal inkább a képességeik miatt. Ők féllények. Egy részt emberek ugyan, de a másik felük... az angyali. Az egyik szülőjük... egy angyal. Nekünk pedig... jellegzetes a szárnyunk színezete. Nincs két egyforma tollazatú angyal, így az utódról ránézésre megállapítható, mely égitől fogant.
A legnehezebb szavak, melyeket igen csak hosszú életem során meg kellett fogalmazzak. Igyekszem higgadtan s logikusan felvázolni neki a dolgokat, mivel tudom, ő ilyen, ebből ért, az ész érvekből, a tényekből. Hát... most megkapja a tényeket. Azt az igazságot, ami  súlyos bűnként nyomja nem létező lelkemet, főként, mivel én magam is csupán pár pillanattal ez előtt eszméltem rá, fogtam fel annak súlyát, amit a Behemót mondott, látott. Nagyotmondó egy szörnyeteg, de nekem nem merne lódítani, főleg nem ekkorát.