Új nap, új főnök - Darren, Lucifer, Chloe

Felébredtem.
Nyilván, ez a normális, reggel, mikor megszólal az ember ébresztője. Mondjuk, az abszolút szokatlan, továbbra is, hogy mikor kinyitom a szemem, egy rohadt duda se szól az utcában, és teljes a hiány az egymással ordítozó taxisok tekintetében is ezen a szép, kertvárosias környéken. Az ember mindig meglepődik, hogy itt csönd van. Fura, mi? Vagy inkább röhej. A csend teljesen normális dolog, de mégis, annak, aki New Yorkban élt 36 éven át, ahol gyakorlatilag nem létezik a csend fogalma, nos... annak az embernek Los Angeles csendes utcái gyanúsan csöndesek. Ha New Yorkban véletlen csendet talált az ember, ott rendre halálba futott. Jobb esetben nem a sajátjába. Ez persze egy gyilkossági nyomozónak groteszk módon hasznot hoz, hisz ennek hála van munkája, ebből fizeti a lakbért, vesz kaját, stb...
Az már persze szinte mellékes, hogy abban a városban átlagban egymást érik a hullák. Legfeljebb azért lehet fohászkodni, hátha másik körzet vagy osztály baja lesz, és nem feltétlen a tied mind. Félreértés ne essék, van énbennem hivatástudat, meg minden, szépen is lennénk, ha nem volna, de... azért nem baj, ha az embernek van ideje néha enni, meg aludni... ugye, ha már dudaszó veri fel az embert minden szép álmából, legalább jussak már el odáig, hogy elaludhassak.
Na, itt egyelőre ilyen problémám épp nincs. Csend az van, dudálás nem nagyon van, hullahegyekbe sem futottam még... mondjuk, persze, az is igaz, hogy még nem is kezdtem el dolgozni.
"Na, majd ma!" - Ezzel a gondolattal kelek ki az ágyból, és kicsit meg is mosolygom önnön gondolatomat, miközben a fürdő felé vettem az irányt. Vajon hány olyan parancsnok akad, aki az első napján rögtön hullahegyekre számít? 
Persze élhetek a klisével, hogy én azért egy egyedi színfolt leszek ebben a városban, habár, persze nyilván nem tök egyedi, de hát... mégis, hány zsaru szaladgálhat itt, aki New Yorkból jött át ide? És mennyi közülük, aki rögtön egy egész "állatkertet" vesz a nyakába?! Na ugye. Nyilván nem sok. 
"Állatkert"... Igen, sokat töprengtem, miként is jellemezzem ezt a környéket. A "diliház" még korai lenne, még nem csavarodtam be. Egyelőre az "állatkert" és a "cirkusz" között vacilláltam. Ezek végül is minden rendőrőrsre igazak voltak nagyrészt. Van egy igazgató, egy porondmester, és van mindenki más, akik csinálják a "műsort". A cirkuszban a porondmester is, de az állatkertben mondjuk az igazgató ritkán... szóval ez még nem dőlt el. Nem mintha tervezném magam kivonni az "előadásokból". Mindig is nyomozó voltam, szeretem csinálni, jó is vagyok benne, és attól még, hogy az én nyakamba ömlik az a bizonyos, ha gubanc támad, hát... ettől még nem tervezem, hogy egy íróasztal mögött ülve öregedjek meg. Mondhatnám, hogy azért, mert testközelből lehet igazán jól szemmel tartani az egérkéket, hisz tudjuk jól, ha nincs ott a macska, hát rögtön megy a cincogás... De nem, alapvetően szeretem a bizalmat, és bár egyelőre nem ismerem az új embereimet, feltett szándékom, hogy megbízzak, azokban, akik érdemesek rá, akik pedig nem... hát... a gazt azt szokás kigyomlálni, ugyebár. És hogy ki melyik kategóriába esik, az majd idővel fog eldőlni. 
Mikor elindulok otthonról, gyomromban az egészséges izgalom érzetét hordozom magammal. Közben, még mindig szokom azt az érzést is, hogy nem egyedül élek, így van kitől elköszönni, amikor kilépek az ajtón. Vicces, hogy az ember élete seperc alatt hogy meg tud változni... 
A reggeli forgalom persze itt is jelentős, de az otthoninak a nyomába sem ért, s tekintve, hogy én azon edződtem, az itteni viszonyok gyakorlatilag kellemesnek hatottak útközben. És az ugye, mint tudjuk, sosem baj, ha az ember nyugisan, mondhatni, vidáman érkezik meg a munkahelyére. Lesz még idő megutálni a helyet, legalább még az elején hadd lépjünk jó hangulatban az épületbe, nem igaz? 
Jó is az, mikor így először jövünk valahova, és még az embereknek úgy igazából nem nagyon mond semmit a fejünk. New Yorkban más volt. Mikor kihirdették, hogy ideiglenesen én leszek a főnök, előtte már éveket lehúztam a körzetemben, szóval nyilván tudták az őrsünkön, ki vagyok, és így rögtön tudta is a csapat, hogy na akkor ki is az, aki innentől a nyakukra fog járni, mint főnök. De itt csak egy random arc vagyok, aki kilépett a liftből, leballagott lazán a lépcsőn, és besétált az általános reggeli zsivajba.
Persze nem tekintem kizártnak, hogy akadt pár kedves kolléga azért, aki már magától is tudta, kit kell keresni a tömegben, ha az új főnököt keresik, de felteszem, a többség nem azzal indított az érkezésem hírét követően, hogy lecsekkoltak. Na mondjuk, kedves vagyok, akik mégis megtették, jó ponttal indítanak, mert ebből kiderül, hogy nyitottak, érdeklődőek, alaposak, és képesek az önálló munkavégzésre. Amik nálam kedvelt tulajdonságoknak minősülnek. 
De nem vethető a szememre, hogy nem vagyok segítőkész. Amennyiben a fejem, meg a fellépésem, nem volt kellő infó rá, ki is vagyok, és mit keresek itt, akkor már remélem kellően kikövetkeztethető lett a dolog, amikor szépen, mint a trójai faló, átsétáltam a helyiségen, és beléptem az új irodámba, az új asztalomhoz ballagtam, s letettem rá a magammal hozott kis dobozkámat, benne pár holmival, amiket szándékozom majd elhelyezni az én kis felségterületemen.
Közben a falon függő órára pillantok. Hat perc, míg elüti a nyolcat. Úgy voltam vele, kedves leszek, és nem állítom haptákba a csapatot műszakkezdés előtt, megvárom azt a pár percet, hadd élvezzék még ki a reggelt. Addig is, legalább szemügyre veszem az asztal bal felső sarkában felhalmozott tornyocskát, amit aktákból raktak össze. Szép kis kupac, mit ne mondjak, az otthonira emlékeztet, ami azért gáz, mert ugye egyes becslések szerint, átlagban Los Angelesben kevesebben halnak meg gyilkosság következtében egy éjszaka alatt, mint New Yorkban.
Hallottam már róla, hogy a körzet munkamoráljára kedvezőtlenül hatott, hogy az elődöm is csúnyán végezte, de ez... Apropó, elődöm... hát igen, a sok megoldatlanul maradt gyilkosság között meglepő módon a legrégebbi akta éppen Marcus Pierce esete volt. Nevezzük esetleg gyanúsnak, ha egy körzetet ennyire nem mozgat meg a saját emberük gyilkosának elkapása, mint feladat? Persze nem idegen számomra az eset. Lássuk be, ha egy legendásan jó zsarut, egy kiemelt részleg vezetőjét rituálisnak ható módon meggyilkolják, annak bizony nem csak úgy sutyiban megy híre az őrsök között, de országos médiahír is lesz belőle. A magam részéről, láttam a hírekben, olvastam az újságban is róla, és igen, még New Yorkban a kollégákkal is szó esett az ügyről egymás között, illetve, amikor felajánlották nekem ezt az állást, nyilván akkor is szóba került.
Újra az órára nézek.
"Ütött az óra. Lássunk hát neki!" - gondoltam magamban, s azzal el is indulok kifelé az irodámból. Minden más marad, de azért Pierce feltűnően vékonyra sikeredett aktáját a kezembe veszem, és úgy lépek ki újra az emberek közé. Így már biztos érdekesebb is vagyok, mint még az előbb. Helyes, szeretem is, ha figyelnek rám. Aki meg még nem figyel, majd mindjárt fog. 
- Szép jó reggelt kívánok mindenkinek! Kérhetnék egy kis figyelmet?! - állok meg a lépcső aljában. Nem szükséges fellépnem rá, úgy vélem, így is vagyok annyira magas, hogy szemet szúrjak, emelt hangú felszólalásomról már ugye nem is beszélve, mint figyelemfelkeltő tényező. A folytatás előtt némi szünetet tartok, megvárom, míg minden arc felém fordul.