A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
"Őrült vagy mint én? Fáj annyira, mint nekem? Vennél egy száz dolláros üveg pezsgőt mint én? Csak hogy a lefolyóba öntsd azt az átkozottat, mint én? Használnád a vízszámlát, hogy feltöröld a foltot, mint én?"
Szótlan állok a nyomozó jól ismert ajtaja előtt. Hányszor, de hányszor álltam itt ugyan így, hogy kötelességünkre szólítsam? A bűnügyek sosem vártak. A gyilkosok sosem tétlenkedtek s mi ketten nem várakoztattuk őket soká. Hány reggel és este telt így? A kívülálló azt hihetné, ez a nap sem különbözik a többitől. Csak egy újabb ügy, amit meg kell oldanunk. Csak egy újabb ügy, ami miatt felkeresem. De mi sem volna nagyobb ámítás ennél. És én még is itt állok, ezüstszínű, három részes öltönyömben, királykék ingemben. Még is mit várok?! Mire számítok? Miért jöttem egyáltalán ide?!
"Be vagy állva Mariska nélkül is annyira, mint én? Széttéped magad, pusztán szórakozásból, mint én? Suttognak a hátad mögött, mint rólam? Azt mondván, nem kéne a csinos pofidat úgy elpazarolni, mint én?"
Minden izmom megfeszül, mintha saját magukat akarnák darabokra szaggatni, azt várva, mikor vet szét az a megfoghatatlan érzés. Már hetek teltek el azóta, hogy Chloe látta, miféle is vagyok valójában.Hogy ki vagyok én. Golyózápor és törmeléktenger közepette - az igazi arcomat, a Sátán arcát. Meglátott. Úgy látott, ahogyan én látom saját magam.Színről színre, ahogyan mondani szokás. Az ajkaim azt szólták, ezt akarom, de valójában...ez volt a legnagyobb félelmem és erre túl későn ébredtem rá. Abban a pillanatban megértettem, sosem fog rám úgy nézni, mint korábban. Abban a percben láttam az arcán, hogy lát engem, úgy lát, ahogyan csak a bűnösöknek szabadna. A régi énem kifordított, eltorzult mivoltában. Az igazat akartam. Az igazat akarta. Tessék! A legváratlanabb pillanatban zúdult ránk az igazság a maga keserű és mocskos valóságával.
"És az emberek mint az mondják: 'Nem ébredhetsz fel, ez nem csupán egy álom! Egy gépezet része vagy - nem emberi lény A hamis arcoddal - mint aki képernyőn él Kevés önbecsüléssel - hiszen csak benzinen élsz' "
Hetek teltek el, nem is számolom, ahogy a napokat sem, ami óta nem jön szememre álom. Azóta nem szóltunk egymáshoz és a rendőrségre sem mentünk be dolgozni. Nincsenek nem fogadott hívások. Most már semmi sem lesz olyan, mint régen. Egykoron Miss Lopez és Fafej nyomozó addig hívogatott volna, amíg fel nem veszem vagy rám törték volna a Lux ajtaját - de valami megváltozott. Valami megtört. A régi, békés és bizonyára fiktív életem - mi nevetséges vágyálom lehetett csupán, amit eddig kergettem - sosem lesz már többé, tán soha nem is volt, csak én szerettem volna, hogy legyen. És én nem futhatok el, nem csinálhatom vissza s nem tudom, akarnám-e egyáltalán. Semmit sem tudok immáron, csak azt, hogy látnom kell őt...eddig bírtam, eddig vártam, hátha megenyhül és felhív - naivan. Hát eljöttem, itt vagyok! Még is, én, a hatalmas arkangyal, a Pokol királya, az Ördög maga...képtelen vagyok erre az egyszerű mozdulatra - a magasba emelkedik karom, hogy bekopogjak ajtaján, de pusztán leheletnyire a faburkolattól megáll az ujjam s egy örökkévalóságnak tűnő tétovázás után vissza zuhan testem mellé, mintha soha nem is mozdult volna.
Úgy vélem, hiba van a kódomban Ezek a hangok nem hagynak magamra Nos, a szívem arany, a kezeim viszont fagyosak
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-05-13, 21:05
A telefonom kijelzőjére tekintve ugyanaz a látvány fogad, mint napokkal ezelőtt: nem fogadott hívások és olvasatlan üzenetek tömkelege vár arra, hogy végre legyen elég bátorságom és válaszoljak rájuk. De nincs. Vagyis volt, hiszen tegnap este hajnali kettőkor megszállt valami, és sikerült végre írnom egy hosszú, több paragrafusból álló, nonszenszikus választ Lucifer utolsó üzenetére, de végül csak fogtam és kitöröltem az egészet. A "Küldés" gombot még csak véletlenül sem közelítettem meg. Inkább a párnámba nyomtam a fejem és vártam, hogy felkeljen a nap, hátha attól újra erőre kapok, vagy megvilágosodok. Bármi! Azonban egyik sem jött el, bármennyire is vártam rájuk. Eleinte azzal hitegettem magam, hogy csak szükségem van egy kis időre, hogy feldolgozzam, amit… láttam. A kis időből pár nap lett, a pár napból pedig pár hét. A megoldáshoz, amit kerestem pedig cseppet sem álltam közelebb. Egyedül Lindával beszéltem pár szót telefonon, aki a legésszerűbb választásnak tűnt, de még vele se tudtam igazán őszintén beszélni arról, ami történt. Féltem, hogy képes lenne rávenni valamire, amire még nem állok készen. Tudom, hogy nevetségesen gyerekesen viselkedem, és pont. Trixie előtt persze próbálok úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond, tisztességesen betartatom vele a napi rutinunkat, hogy legyen mire koncentrálnia, és próbálom nem engedni, hogy épp egy gyengébb pillanatomban elkaphasson. Azokból most akad bőven. De ez már az elején veszett ügynek indult, hisz ugyanolyan jó megfigyelőképességgel bír, mint én. Nehéz átverni. Ettől pedig még rosszabb az egész, mert nem akarok előle bujkálni. ami azt illeti, nem akarok senki elől sem bujkálni. Naponta olykor többször is rákérdez, hogy merre van Lucifer, hogy mostanában miért nem látogat meg minket, én pedig lassan kezdek kifogyni a kibúvókból. A lehető leglágyabb hangomon próbálom elterelni a beszélgetést róla, ügyelve arra, nehogy megakadjak, ahogy elszorul néha a torkom. („Dolga van, kicsim. Elfoglalt ember, és nem körülöttünk forog az élete, tudod.”) Nem vagyok valami jó hazudozó, és őszintén szólva, én se nagyon hiszem el, amiket kitalálok, hát még, ami a lányomat illeti. Utálom is magamat érte rendesen, de mégis mit kellene mondanom neki? Oh, mint kiderült, anyád teljesen vak volt az utóbbi pár évben, Lucifer tényleg az Ördög maga, akit egyébként beengedtem az életünkbe, és… meglehet talán túl közel is magamhoz. Végre kezdtem elfogadni, hogy esetleg több is lehetne köztünk. Erre tessék, itt van, gyengéd érzelmeket kezdtem el táplálni a Sátán iránt. Ez mégis mit mond rólam? Az pedig már csak hab a tortán, hogy jelen pillanatban is nagyon hiányolom a férfi jelenlétét. Lucifer… még a neve is teljesen máshogy cseng most, más megvilágítást kap. Főleg, hogy pár nappal ezelőtt fejeztem be az összes internetes oldal végig olvasását, ami vele foglalkozik. Mert persze, hogy le kellett Googliznom és át kellett nyálaznom az össze Wikipedia oldalt, amin csak megemlítették. Nem mintha az internet olyan hiteles forrás lenne, de muszáj volt tennem valamit, lefoglalnom magam és úgy tennem, mintha ez is csak egy megoldandó ügy lenne (aminek jelenleg nem látom sem az elejét sem pedig a végét). Abban a pillanatban pedig ez egy igen ésszerű cselekvésnek tűnt. Bevallom, az a pillanat három pohár bor után volt, az éjszaka közepén, olyankor pedig minden ésszerűnek tűnik. Trixie-nek igaza volt, tényleg elég csúnyán bánnak vele az interneten.
A laptopom felett Trix szobája felé pillantok, csupán az ezredik alkalommal az elmúlt fél órában. Már egy ideje itthonra kérem a munkát - ha terepre kéne mennem, az csak Luciferre emlékeztetne -, de érzem, hogy lassan vissza kell szivárognom a normális életembe. A megnyitott fájlok szinte összefolynak a szemem előtt, képtelen vagyok értelmet találni bennük, bármilyen erőszakosan is próbálom rávenni magam, hogy találjak valamit lényeges információt. Pedig fontos lenne, hisz mégiscsak ez a hivatásom, nem akarom elveszíteni... ezt is. Ki kell szellőztetnem a fejem, döntöm el végül, ahogy a kelleténél határozottabban becsukom a laptopom, és felállok. - Hé, Manó - kopogok párat Trix ajtófélfáján, már csak megszokásból. - Van kedved kiülni a teraszra? Ha szerencsések vagyunk még elkapjuk Miss Lockwood-ot és pitéjét is - a szomszédban lakó idős nő óramű pontosan minden másnap ugyanazt a süteményt szokta sütni, amit mindig a felénk forduló ablakba rak ki hűlni. Eddig sosem tudta megállni, hogy ne kínáljon meg bennünket, amit persze egyikünk sem bán. Még akkor sem, ha igazából Trixie az, aki elbájolta, és nem én. Az ajtó nyílik, én pedig félúton megakadok a kabát felvételében, ahogy megpillantom az alakot magam előtt. Oh. Oh. - Lucifer - szinte csak egy sóhajtás a neve ajkaimon. Ezernyi és egy kérdést folytok vissza magamba - nem most van itt a helyük, nem Trixie előtt. És különben sem tudom, hol is kéne kezdenem. Mondjuk ott, hogy "Mégis, mit csinálsz itt?", de mégsem kéne ajtóstul törni a háznak. Pislantok kettőt, arra várva, hogy eltűnik, de ez nem történik meg. Nem, tényleg itt van, puccos öltönyében, kissé fáradt arccal. Biztos vagyok benne, hogy a zavartság leolvasható arcomról. Nem tisztáztuk le a múltkor eléggé, hogy miattam... sebezhető? És itt most nem az érzelmi jellegére gondolok. Mégis mit keres akkor itt, az ajtóm előtt? Előttem? - Mégis mióta... - félbeszakítom saját magam, ahogy élesen beszívom a levegőt. Épp csak annyira rázom meg a fejem, hogy kibontott hajam megcsiklandozza nyakamat. - Tudod mit, mindegy is. A kelleténél talán kicsit tovább habozok, de végül elállok az ajtó elől és visszadobom a székre a kabátom. - Gyere beljebb. Hacsak nem a teraszomon ácsorogva gondoltad tölteni a napot. - tartozom neki ennyivel, ha már olyan csúnyán otthagytam. Hangom semleges, vagyis, nagyon remélem, hogy nem csak a fejemben hangzik annak.
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-05-15, 18:44
Hetek teltek el. Azóta, hogy Lucifer felszívódott az életünkből, anyu pedig... ööö... hát, szigorúan véve megbuggyant. Ami mindkettejük részéről nagyon is ijesztő jelenség volt, mert anyu soha nem viselkedett még így... még akkor sem, amikor apuval nagyon megunták az együttélést, és különköltöztünk aputól. Lucifer pedig... hát, ugye ő Lucifer. Lucifer nem tud anyu nélkül létezni. Ezt kár volna tagadni, még akkor is, ha ő és anyu imádják tagadni, és legtöbbször észrevenni se nagyon akarják. Szerintem mondjuk egyértelmű, hogy ezek ketten egymásba vannak habarodva... ez úgy kb. azóta egyértelmű, mióta anyu rálőtt egyszer Luciferre. Hiába, hogy közben Lucifer még mindig nőcsábász, anyunak pedig volt másik barátja közben. Ezek ketten úgy vannak egymással, mint a tortában a tészta és a csokikrém, csak együtt tehetik ki a csokitortát. Pont így, ők ketten is csak együtt vannak rendben. Külön-külön egyszerűen nem létezik, aminek kellene. Ezért is aggódtam igazából mind a kettejükért, az elmúlt hetekben. Anyu totál más lett, teljesen... olyan, mintha egy zombis sorozatban vállalt volna szerepet... néha nagyon bámultam a képernyőt, ha "teljesen véletlenül" odakapcsoltam, amikor ment a tévében egy ilyen... kicsit már paráztam, hogy egyszer csak anyut fedezem majd fel a képernyőn. Na jó... az végülis a jobbik eset lett volna, nem is a rosszabbik. Mert akkor nem kellett volna azon aggódnom, hogy egyszer majd azt veszem észre, hogy már komolyan baj van vele... mert anyu egyébként tényleg pocsékul nézett ki mostanában, mint aki beteg lett... Nagyjából úgy, mint ahogy én néznék ki, ha a világból eltűnne hirtelen az összes csoki, és nem lehetne több csokitortát csinálni... csak hát anyu életéből Lucifer tűnt el, és bármi is történt közöttük, ez eléggé tarthatatlan állapotnak tűnt nekem hosszútávon... Azt hiszem, azért is akartam múltkor meggyőzni Lucifert, hogy ez így nem jó, és hagyják abba a bújócskát egymással... Kár, hogy nem jött be... Mondjuk, legalább arra jó volt a kis kiruccanásom, hogy megtudtam, Lucifer se néz ki most jobban, mint anyu. Mind a ketten rosszul festenek, mint akik azon versenyeznek, ki bírja tovább alvás nélkül... Na jó, nem, mert anyut néha láttam aludni, csak kár, hogy olyankor sem úgy tűnt, mint aki nagyon jót pihen épp... egyáltalán nem... Szegény anyu azt hihette, nem vettem ezt észre, de ha abból nem jött rá, hogy látom mi történik, hogy folyton-folyvást Luciferről kérdezgettem, akkor nem tudom miből jöhetett volna még rá... Nem vagyok ostoba, Lucifer eltűnt mellőlünk és mellőle is, és ő meg ramatyul fest azóta, szóval állati rossz szöveg volt, hogy Lucifernek dolga van... nem igazán tudtam elképzelni olyan fontos dolgot, ami miatt Lucifer magára hagyná anyut, és hagyná, hogy anyu ilyen rossz állapotba kerüljön... nem, ez még akkor is sántított, mikor még nem láttam a saját szememmel, hogy Lucifernek kicsit sincsen sok dolga, és kicsit sincsen jól ő sem anyu nélkül... de mióta láttam, azóta főleg rossz kifogás ez. Nagyon erősen próbáltam törni a fejemet, mivel tudnám rávenni őket arra, hogy ezt befejezzék... és hogy érhetném el, hogy újra minden a régi legyen... Egyelőre azon elmélkedtem, hogy küldök nekik egy-egy SMS-t a telómról, hogy világgá mentem, mert unom a műsort amit csinálnak és hogy ennyire gyerekesek... és bármi bajuk is van, oldják meg végre... Aztán fognám magam, és elbújnék mondjuk... mondjuk Ellánál, és Ella tuti drukkolna velem, hogy amíg ezek ketten keresnek engem égen-földön, addig béküljenek is ki végre. Ella jófej, és ő is szereti anyuékat, szóval tuti mellém állna ebben. Már csak az a kérdés, vajon beválna-e... mert már nem vagyok benne egészen biztos, hogy Lucifer hanyatt-homlok rohanna megkeresni, ha egyszer nyomom veszne... de abban sem, hogy anyu vajon kérné-e a segítségét, ha így lenne...?
A mai nap sem különbözött a mostanában megszokottaktól. Anyu "egy másik bolygón" volt, én pedig a szobámban. Nem akartam kinn ülni vele, miközben a munkája mögé próbált bújni, mert rossz volt nézni, mennyire próbál nem gondolni Luciferre, vagy nem szomorkodni Lucifer miatt, nem is tudom melyik akart ez a dolog lenni a kettő közül... mindenesetre rosszul játszotta, szóval jobb is, hogy nem lett színésznő... ez nem ment neki... nagyon jól láttam, mennyire nem érzi jól magát így... Már tényleg annak az SMS-nek a szövegén kezdtem el morfondírozni, amikor meghallottam anya kopogását és szavait. Mérlegeltem a lehetőséget... végülis, az ál-megszökés előtt még jólesne egy kis süti... - Jövök! - kiáltottam hát el magam, és már pattantam is fel, a telefonom hátrahagyva, sietve loholva anyu nyomában, hogy megkaparintsam a farmerkabátomat. Épp nagy levegőt vettem, hogy eközben, ha már szóba került, tudtára adjam, hogy Miss Lockwood szerint is nyúzottan fest mostanság, és szerinte kevesebbet kellene dolgoznia... De az ajtó ekkor kinyílt, és megpillantottam az ajtóban ácsorgó Lucifert... Kicsit a számat is eltátottam... azt hiszem. Meglepődtem, hogy itt látom. Mondjuk anyu is, ahogy elnéztem... Hirtelen nem is tudtam, leszidjam, amiért eddig tartott, hogy idemerészkedjen, vagy örüljek neki, amiért itt van végre?! Kicsit paráztam a dolgon, hogy anyu hirtelen kijelenti mindjárt, hogy tűnjön el... Visszafojtott lélegzettel vártam, míg ők szemeztek. Féltem, ha megnyikkannék, vagy csak megmoccannék, megtörne a varázs és hirtelenjében ketten kétfelé futnának... Amikor anya azt mondta, mindegy is, féltem, tényleg most jön az, hogy elzavarja Lucifert, rácsapja az ajtót, vagy efféle... aztán folytatják ugyanott, ahol abbahagyták egy pillanattal ez előtt. De amikor ehelyett behívta őt, látványosan fújtam ki megkönnyebbülten az eddig benntartott levegőt. - Szóval meggondoltad magad? - Én a magam részéről ezzel a kérdéssel köszöntöttem Lucifert, de... úgy fél pillanattal később rá is jöttem, tuti, hogy ez hiba volt, mert ezzel kvázi elszóltam magam anyu előtt, hogy én beszéltem Luciferrel... Már csak abban reménykedhettem utólagosan, hogy hátha ki van annyira akadva Luciferen, hogy nem esik le neki, a szavaim igazi jelentése... és akkor talán megúszom...
Lucifer Morningstar
Admin
Hozzászólások száma :
255
Becenév :
Lucifer, Lu, Luci
Join date :
2018. Aug. 14.
Tartózkodási hely :
Lux
Foglalkozás :
Bártulajdonos, civil tanácsadó a rendőrségnél
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-05-18, 22:32
Már éppen hagyom, hogy ernyedten zuhanjon testem mellé a karom, már éppen tervezem feladni, haza menni...mikor hirtelen kinyílik az ajtó és ott áll előttem a nyomozó. Nem is tudom melyikőnk lepődik meg jobban. A legvalószínűbb, hogy mind a ketten egyformán balga, sokkos arcot vágunk és csak bámuljuk egymást képeket vágva pár másodpercig. Vagy akár hosszú percekig, nem tudom. A világ megszűnik létezni, lényegtelenné válik minden és bármi, mint mikor a Mester össze találkozott Margaritával Bulgakov klasszikusában. Még az ajkaim is elnyílnak a meglepettségtől. Nyelek egyet. Chloe beszél hozzám, de ebből csak annyit érzékelek, hogy mozog a szája és eláll az útból, feltárva a lakásba vezető utat. Az ivadéka is ott ácsorog mellette. Én pedig, belépek. Feszengve igazítom meg az így is tökéletesen álló mellényemet, mikor pedig ki pillantok, az udvarra, elrettenek. - Azt javasolnám, csukjuk be azt az ajtót, még mielőtt az öregasszony tovább zaklat a szerelmével. Mindannyian láthatjuk ahogy a pités néni csábos pillantást vet rám és integet szabad kezével. Ki is ráz a hideg egy pillanatra, aztán el is vonatkoztatok a traumatizáló élménytől és sóhajtok egyet. Hogyan tovább? Talán...ha egyszerűen úgy tennék, ahogy szoktam? - Ettetek már? Netán készíthetnék egy kis frittatát... Kezdek bele, levetve s ledobva a zakómat az egyik konyhaszékre. Ekkor a gyermek valami szokatlant kérdez. Összevonom a szemöldököm, értetlenkedve nézek rá néhány másodpercig, majd lévén, fogalmam sincs, miről hadovál, enyhén felé fordulva és halkan kérdezem meg. - Miről beszél, gyermek? Teszem ezt pontosan úgy, mintha a nyomozó nem állna karnyújtásnyira tőlünk.
Úgy vélem, hiba van a kódomban Ezek a hangok nem hagynak magamra Nos, a szívem arany, a kezeim viszont fagyosak
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-05-19, 11:00
A szomszéd hölgy reakciójára csak a szememet forgatom, ahogy becsukom az ajtót Lucifer mögött. Csalódott pillantását a sütije felett pedig próbálom nem magamra venni. Bárhogy is, Lucifer kiléte sok mindent megmagyarázott, ami vele és körülötte történt. Ahogy azt is, hogy miért is veszti el miatta mindenki azt a megmaradt, cseppnyi méltóságát is. Rajtam kívül. Én pedig beengedtem a házamba, ami meglehet nem volt a legjobb döntés részemről, hisz most vagy így, vagy úgy, de kénytelen vagyok kommunikálni vele. Úgy gondoltam, hogyha nem látom, akkor igazából az igaznak bizonyult metaforái sem léteznek. Ami persze ostobaság, de az agyam csak így tudta feldolgozni, és azt hiszem, egy kicsit még mindig sokkban vagyok. De most itt van, és az egész, mintha megint rám zúdulna, egyszerre. Vállaim kissé megroskadnak és nem csupán képletesen. Próbálom betartani azt a pár lépés távolságot, ami kialakult köztünk, de valahogy mégis sikerül majdnem egymás mellett lennünk. Én pedig nem lépek el. Mielőtt bármit is tudnék mondani, vagy kérdezni, Lucifer felajánlja, hogy reggelit készít, mintha minden teljesen normális lenne. Ami persze annyira Ő, a saját kiszámíthatatlanul természetes hozzáállása, egy pillanatra el is felejtek mindent, és majdnem bele is egyezek. Végül is az, hisz nem egyszer keltünk fel arra Kis Majommal, hogy egy kötényben épp a terítéket rakja fel az asztalokra. De persze ez az előtt volt, most nem tudom, hogy reagálnék rá. Ami azt illeti, nem tudom, hogyan kéne reagálnom bármire is, az elszigetelődésen kívül. Gyakorlatilag csak az egész világomat állította a feje tetejére, nem nagy dolog. Végül csak egy mély levegőt veszek. Jól van, szóval úgy csinálunk, mintha semmi sem történt volna az utóbbi hetek folyamán, ami persze nem igaz. De ez még nekem is menni fog, legalábbis most, hogy Trixie itt van. Mert előtte bizony nem fogom felhozni a dolgaimat. - Hihetetlen vagy - közlöm vele tárgyilagosan, ahogy összefűzöm karjaimat magam előtt. Végre a szemébe nézek, ám akaratlanul is elkapom tekintetem, mikor eszembe jut vörösen izzó tekintete. - Nem, nem kell semmit sem csinálnod. - rázom meg a fejem újfent. Összeszűkült szemekkel nézek rá, próbálok rájönni, hogy miért van itt, mert abban is biztos vagyok, hogy nem a konyhám miatt jött. - Lucifer... - kezdenék bele, de Trixie beelőz és én rögtön be is csukom a számat. Az elefánt tehát a szobában marad. Minden megszűnik, és azonnal Anya-üzemmódba kapcsolok át Trixie kérdése után. Hirtelen azt se tudom, kire nézzek megrovóan, szóval felváltva pillantgatok le Trixie-re, amiért úgy tűnik nem mondott el nekem valamit, és fel Luciferre, aki meg úgy csinál, mintha nem hallanám a suttogását. Mintha legalább két gyerekkel lenne dolgom. Végül csak leguggolok a lányom elé, kezemet pedig a karjára teszem, hogy rám figyeljen. - Trixie, kicsim, szeretnél engem is beavatni, hogy miről van szó? Vagy találjam ki magamtól? - azon a hangomon beszélek hozzá, ami alól tudja, hogy nincs kibúvás. És ha azt hiszi, hogy el fogom engedni, akkor rosszul hiszi.
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-05-19, 19:03
Jó tudom, nem ezzel kellett volna indítanom, de... a helyzet az volt, hogy már úgy megszoktam azt, hogy anya "nincs képben", hogy most tök fura volt, hogy figyel... és nem is volt eszemben, hogy ha mondok valamit, meg fogja hallani, és esetleg tényleg azt is hallja, amit mondtam, nem úgy, mint az elmúlt hetekben, amikor már-már megszokottá vált számomra, hogy anyu néha... "kikapcsolt"... és meg sem hallotta, ha szólt hozzá az ember... Lucifer hozzám intézett kérdése kissé... bosszantó volt... nem tudtam eldönteni, mit szeretne vele... vajon eltussolni akarja-e a dolgot, hogy nála jártam, vagy csak ki kíván maradni a dologból és úgy gondolja, vigyem el egyedül a balhét...?! Mindenesetre, bármelyik is volt a célja, én azért szúrósan pillantottam rá, hogy tudja, ha anyu meghallott, már mindegy, kikapunk... És persze... anyu most bezzeg nem hallott félre, és nem is volt olyan "nem figyelős" állapota se. Most, hogy Lucifer megjelent, most bezzeg meghallotta mit mondtam... és nem is úgy tűnt a nézéséből, hogy hajlandó volna mégis későbbre halasztani a dolgot vagy elfelejteni... Habár, én azért simán emeltem volna még így is a lábam, hogy eloldalogva elrejtőzzek esetleg Lucifer mögé, amolyan "ő kapja az első pofont" ötlet módjára... persze, nem mintha attól féltem volna, hogy anyu majd engem bánt... mondjuk, Lucifert esetleg... de engem úgyse(!) , csak hát, gondoltam, ha esetleg mindjárt kiakad, akkor jobb volna fedezékbe vonulni, és Lucifernél jobb fedezék nincsen a világon. Viszont szökési kísérletem nem jött össze, anya a kezemre tette a kezét, és ez már annyit jelentett, nincs menekvés... Már csak a "vallatós" pillantását vártam, amit akkor is kaptam például, amikor a babám átmaszkírozása miatt a kihallgatószobában végeztem, vele és apuval... ja, meg persze Luciferrel. Anyunak az a pillantása az mindig olyan... olyan "húha-érzésű" volt, hogy érezzem, úgyse tudom magamban tartani, amit tudni szeretne... mondjuk, egy olyanja állítólag Lucifernek is van, de az rám nem hat, én neki "röntgennézés" nélkül is elmondok dolgokat, mert... hát... csak mert. Asszem tőle kicsit kevésbé parázok, mint anyutól, ha rossz fát tettem a tűzre, vagy ilyesmi... - Hát, ööö... - haboztam. Felnéztem Luciferre, majd ismét vissza anyára. Azon törtem a fejem, mennyire érné meg megpróbálni elterelni a szót, s tudnék-e olyasmit mást elmondani, amivel elérném, hogy ezt a témát ne firtassuk... de az volt a baj, hogy ha mást vallottam volna be, akkor meg azon lovagolnánk vagy azért kapnék ki... úgyhogy talán mégis jobban járhatok, ha ennél maradunk, ez már végülis félig kinn van a dobozból... - Inkább találgass! Úgyse találod ki - vigyorodtam el, a lehető legártatlanabb módon, hogy hátha még egy utolsó kísérlettel nyerhetek... és elhiszi, hogy semmi komoly dolog nem volt, csak egy kis ártatlan semmiség... Meg hát... végülis tényleg ártatlan semmiség volt, csak elmentem Luciferhez beszélni vele, mert anyu nem volt hajlandó beszélni vele, meg róla, mármint rendesen... én meg kíváncsi voltam, és aggódtam. És amúgy is, nem lehetett már tétlenül nézni, hogy ők ketten nem beszélnek egymással... muszáj voltam közbelépni, még mielőtt ezek ketten teljesen elszúrják a dolgaikat egymásnál... - Vaaagy... hagyjuk inkább azt a dolgot, és beszélgessünk arról, hogy béküljetek ki végre, mert mind a ketten pocsékul néztek ki egymás nélkül... - habár felmerült bennem, hogy talán kezdem túlfeszíteni a húrt, és meg fogom kapni, hogy ne legyek szemtelen, vagy hasonlót, de az igazság végülis akkor is ez volt... mind a ketten nagyon pocsékul néztek ki, amióta nem beszéltek egymással... és nagyon-nagyon szerettem volna, ha végre kibékülnek... mert már különben is nagyon uncsi volt így Lucifer nélkül, szerettem volna, ha minden újra a régi volna...
Lucifer Morningstar
Admin
Hozzászólások száma :
255
Becenév :
Lucifer, Lu, Luci
Join date :
2018. Aug. 14.
Tartózkodási hely :
Lux
Foglalkozás :
Bártulajdonos, civil tanácsadó a rendőrségnél
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-05-19, 20:54
Amilyen feszengve léptem át a nyomozó küszöbén, olyan gyorsan engedtem fel a társaságában. Az ajtó zárul és újra csak mi vagyunk, hárman, mint a régi szép időkben - perverz nagymamák és pokoli kinyilatkoztatások nélkül. A detektív imponáló megjegyzésére kiszélesedik a mosolyom és nem is állom meg, hogy válaszoljak rá. - Köszönöm, nyomozó, tudok róla. Pedig teljesen valóságos vagyok, nekem elhiheted! Nevetgélek egy sort, sármosan, ha már ilyen tökéletes arcot nemzett nekem Atyám. Ahogy viszont a szemembe néz, az éjfekete íriszekbe, elkapja a tekintetét. Ekkor egy pillanatra ismét komor leszek, az ivadéka kezd el piszkálni a nyilván gyermeki dolgaival, így nem is igazán értem mire célozgat. Persze, az anyja rögtön szimatot fog és elé is guggol. Hiába próbálna a kis Grincs mögém férkőzni, amit ugyan olyan értetlen képpel fogadok. Ő rám néz, majd az anyjára. Én rá nézek, majd az anyjára. Így nézegetjük egymást egy ideig, mint valami régi western filmben. Csak nálunk nincsen pisztoly, kivéve talán a nyomozónőt. Ekkor, eszembe jut, hogy a gyermek tán arra gondol, hogy pár napja eljött hozzám és lelket öntött belém. A megértéstől ajkaim elnyúlt 0-t formálnak és lévén nem hazudok, éppen időben jött a kisember mentő ötlete, amire kapásból felderülök. - Milyen remek ötlet! Pártolom! És előtte ehetnénk egy kis frittatát, én tejszínnel készítem, úgy sokkal finomabb! Meg is indulok automatikusan a hűtő felé és elkezdek nézelődni benne, mintha csak otthon volnék. - Ha van itthon egy kis márványsajt vagy camambert, azzal is megbolondíthatjuk, nagyon ízletessé teszi! Miért...nem találok ilyesmit a hűtőben? Kissé feszülten, meglepetten kérdezem, miközben deréktól felfelé eltűnök a hűtőszekrény ajtaja mögött. Számomra elképzelhetetlen, miért nincs valakinek odahaza mindig egy kis olivabogyó vagy minőségi sajtkülönlegességek. Egy teátrális sóhajjal csukom be a hűtőt. - Legközelebb hozok, nem létezhet hűtő ilyen alapvető élelmiszerek nélkül. Vagy netán ennyire keveset keresel? Azt hittem nem ilyen rossz a helyzet... Teljes komolysággal és aggodalommal jegyzem ezt meg, még véletlenül sem gondolva arra, hogy ez esetleg megalázó vagy sértő lehet a másik fél számára. - Egyet se aggódj, nyomozó, majd szólok az érdekedben az új parancsnoknál! Kiszélesedik tökéletes címlapmosolyom, annyira büszke vagyok az ötletemre és nagylelkűségemre! Mi több, hirtelen jött ötlettől vezérelve vissza sietek a lerakott zakókabátomhoz és bele túrok a zsebembe. - Ó, sajnos most nincs nálam pénz...sebaj, majd gazdálkodunk abból, ami van! Hát igen, lehet, hogy a halandóknak elképzelhetetlen, hogy felelős felnőttként készpénz nélkül menjenek az utcára, addig az ilyen apróságok engem nem foglalkoztatnak. - Na és mascarpone van? Mert akkor süthetnénk sajttortát! Van egy mennyei receptem! Lelkesedem tovább és ismét oda lépek a hűtőhöz - mivel ez a távolság az én termetemmel valóban nem több két lépésnél. Ismét feltárom a hűtőt, és újra csalódom. - Hát...akkor marad a gagyi verzió, a túrótorta. Sebaj, az is finom, ha szakértő kezek készítik! Gyermek, hoznál nekem egy kis lisztet és cukrot a spájzból? Hirtelen a nyomozóra nézek, miközben elkezdem feltűrni könyékig a királykék ingemet, hogy ne legyen szutymákos. - Vagy...diétás verziót csináljunk? Ha nagyon vigyázol az alakodra, esetleg...pont tegnap beszéltem telefonon Eva Longoria-val, azt mondta most az eritrit-stévia 4:1-hez arányú édesítő a divat. Vagy 1:4-hez? Nem is tudom... Elgondolkozom a nemlétező szakállamat simogatva, majd folytatom a készületeket. Előveszem a hűtőből, ami kell, a vajat, a tojást és a túrót. Utóbbi persze rögös, nem krémtúró, de nem csinálok gondot belőle, előkapok egy krumplinyomót, hogy megoldjam a helyzetet. Észre se veszem, hogy mivel egyszerre több dolgot csinálok, automatikusan mágiát használok, kissé elengedve magam. Valójában fogalmam sincs, merre lehet a krumplipasszírozó, ezért egy - alig észrevehető - ujjmozdulattal elő csalogatom. A mellettem levő fiókban lapult, az kihúzódik, az eszköz a kezembe levitál, majd a fiók, mint aki jól végezte dolgát, vissza csúszik a helyére, mintha mi sem történt volna. Én pedig, egy fém tálba kezdem átnyomni a túrót, olyan könnyed mozdulattal, mintha csak fokhagyma lenne. Nincs róla tudomásom, hogy ez a tevékenység, még a jó fizikumú férfi embereket is igénybe veszi és percekig szenvednek vörösödő fejjel. De nem én. Hiszen én az ördög volnék vagy mi a szösz.
Úgy vélem, hiba van a kódomban Ezek a hangok nem hagynak magamra Nos, a szívem arany, a kezeim viszont fagyosak
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-05-28, 22:47
Szinte látom a Törpém fejében, ahogy mozognak fejében a vaskerekek, és valamiféle kibúvót keres miután szimatot kaptam elejtett megjegyzése után. Nem kellett hozzá nyomozói tapasztalat, elég volt anyának lenni, hogy elkapjam. Ez pedig még inkább arra késztet, hogy ássam ki az igazságot. Kétségbeesetten próbálok a helyzetből egy tanulságos esetet kovácsolni Trixie számára, ami elég nehéznek ígérkezik, tekintve, hogy a másik felnőtt a szobában épp az előbb nyilvánítja ki, hogy az ő pártján van. Kiresztek egy frusztrált sóhajt és egy szúrós tekintetet küldök Lucifer felé, amit valószínűleg már nem is lát, hiszen a konyha felé indul és számomra már csak háta látható. Jobb is így. - Az lehet, de te jársz rosszabbul, ha nekem kell kitalálnom. Szóval? Utoljára kérdezem – próbálom minden erőmet ebbe a pár mondatba belehelyezni, de az a helyzet, hogy elég fáradt vagyok, mind fizikailag, mind érzelmileg, így nem olyan hatásosak a szavaim, mint azt szeretném. Mint általában. Trixie következő kijelentése pedig még egy lapáttal tesz erre, elengedem hát inkább, és kissé hátra dőlök, hogy a sarkaimra helyeződjön a súlyom. Pislogok párat, és pár pillanatig előre-hátra billegek annak reményében, hogy a mozgás kissé felserkenti agysejtjeim és sikerül válaszolnom rá valami értelmeset, valamit, amit később nem bánok meg, de nem sikerül előhozakodnom vele. - Erre… majd visszatérünk később. Ahogy a másik dologra is – jelentem ki végül, az összes megmaradt határozottságomat beleviszem szavaimba, majd végül felállok. A vér fájdalmasan gyorsan indul meg újra, ahol eddig el volt zárva. Ezt a kört most ő nyerte, de lesz még visszavágó. Lucifer mindeközben már a nyitott konyhában tevékenykedik, a hűtőmet és szekrényeimet nyitogatja, miközben nem túl kedves megjegyzéseket tesz a nem talált élelmiszerek láttán. Szokás szerint nem veszi észre magát. Ha nem ismerném már évek óta, még talán magamra is venném a dolgokat, amiket mond, azonban túlságosan is hozzászoktam már, hogy bármiféle reakciót ki váltson belőlem, a szemforgatáson kívül, de már azt is tudatalatt csinálom. Ez már mondhatni reflexszerűen jön a közelében. - Aha, minden épeszű ember tart otthon ilyesmit. Mit is gondoltam? – bólogatok, tudván, hogy úgy is azt gondolja majd, hogy őt erősítem, nem pedig kigúnyolom. Pár lépést teszek felé, de a konyhapult előtt megállok. Nem is próbálom meg már megállítani, hogy átvegye az uralmat a konyhám felett, teljesen felesleges lenne, inkább hagyom, hadd csinálja, amit akar. Legalább amíg nem rám figyel, van időm feltűnésmentesen végig mérni. Hirtelen felélénkülök, mikor közli, hogy szól a nevemben az új parancsoknál, akivel egyébként még nem is találkoztam személyesen. Szép kis bemutatkozó lenne részemről! - Mi?! Dehogy szólsz. Azt hiszem, már átbeszéltük párszor, hogy a nevemben ne beszélj a főnökeimmel. Ez a kérés továbbra is érvényben van - arcomat a kezembe temetem egy pillanatra, majd újra felpillantok. Minden olyan… normális, ahogy nyugodtan tesz-vesz a hozzá képest kicsiny konyhában, magas alakjával és nevetségesen drága ingjében, amit biztosan nem a célból készítettek, hogy nekiálljon főzőcskézni. Az idilli kép miatt pedig már szinte már el is felejtem, hogy min is voltam ennyire... feldúlt az utóbbi napokban. És talán pont erre a kis lökésre volt szükségem, hogy végre rájöjjek végső konklúziómra, amit lényegében eddig is tudtam, csak nehézkesen tudtam beismerni magamnak: Az igazsággal nem ő változott meg, csupán az egész világ. Ő nem. Agyam vissza-visszatér a legutóbbi alkalomhoz, mikor együtt voltunk, így nem igazán tudok figyelni arra, amit mond. Egy pillanatig mintha Eva Longoria nevét is hallani vélném, de nem veszem fel a fonalat, és nem kérdezek rá. Úgy érzem, Eva Longoria lenne itt a legnormálisabb dolog, amit szóbahozhatna. Főleg, hogy pár pillanat múlva az egyik fiók magától kinyílik és a krumplinyomó egyenesen Lucifer kezébe repül. Szemöldököm a homlokom közepéig szalad a látottakon, és csak remélni merem, hogy Trixie még mindig a hozzávalókkal van elfoglalva, amikért Lucifer küldte. Különben nem hallanám a végét. Azt hiszem, jobban tetszett, amíg szimplán csak őrültnek gondoltam, mint most… hogy kiderült, nem az. Mentális jegyzetet teszek, hogy erre később mindenképp visszatérjek. Hirtelen felbátorodásból közelebb lépek hozzá pár lépéssel, épp annyira, hogy kezemet gond nélkül ráhelyezhessem karjára. Felgyűrt inge alatt pár centivel ujjaim épphogy csak érintik fedetlen bőrét, de még így is tökéletesen érzem testéből áradó meleget. Egyik ezemet a karjára teszem, hogy megállítsam a mozdulatban, bőröm épphogy csak súrolja övét, mely felgyűrt inge alatt elérhető, de még így is tisztán érzem testéből áradó meleget. A célom ezzel az volt, hogy magamra irányítsam a figyelmét. Nem mellesleg, kezdtem félteni az edényemet, amilyen beleéléssel dolgozott. - Nézd, lehet, hogy nem értek mindent, ami történt, és… ami vagy, de nem szabadott volna csak úgy ott hagynom téged. Ezt sajnálom – szólalok meg végül, egészen halkan, de az őszinteség súlyát még ez sem tudja tompítani. Felnézek sötét szemeibe, amik most is ugyanolyan intenzitással néznek vissza rám, mint oly oskszor. Nem rémítenek meg. - A partnerem vagy, és ezen semmi sem változtathat. - halvány mosolyt eresztek meg felé, majd végül elengedem, és hátrébb lépek, hogy visszaadjam neki a teret. - Szóval, kell még valamiben segíteni? - kérdezem tőle, miközben kezeimet lazán a hátsó zsebeimbe dugom. - Vagy, inkább elmesélnétek, mit rejtegettek? - ez most most már Trixie-nek is szól, jelentőségteljesen rá is pillantok. Csak azért sem tudom annyiban hagyni a dolgot, ha egyszer valamibe belekezdek, azt be is fejezem.
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-06-12, 21:45
Igaz, futólag érzékeltem, hogy anyu szavaiból az sütött felém, jobb, ha kitálalok, vagy csúnya vége lehet a helyzetemnek... de bevallom őszintén, abban bíztam, ha nem borítom a saját nyakamba a dolgot, majd Lucifer megvéd... halovány reménysugár volt, ezt elismerem, mégis... én bíztam azért kicsit a dologban, végülis, segíteni akartam, azért mentem Luciferhez... és ők vesztek össze, szóval ez igazából a kettejük sara, nem az enyém...! - Hidd el, semmi rossz nem volt a dologban! - mondom, még egy utolsó védekező-kísérlet gyanánt, és kiscica-szemekkel meredek anyura, hogy meggyőzzem, mellőzzük a dolgot... (bízva benne, hogy akkor majd elfelejti szépen, addigra, amikor legközelebb kikaphatnék érte...) Végül megkönnyebbült sóhajjal veszem tudomásul ideiglenes győzelmemet, amivel, ha nem is úszom meg a dolgot végleg, de legalább nyertem még egy kis időt! - Nem tudom mi az, de éhes vagyok, nekem jöhet! - kapok a szón sietve, és Lucifer ötletét igyekszem is a lehető leggyorsabban felkarolni. Egyrészt, tuti hogy mindketten jobban járnánk, mármint én és Lucifer, ha totálisan elkanyarodnánk a másik témától... és hát... amíg Lucifer főzőcskézik, addig sem dobhatná ki anyu... ha esetleg akarná, akkor se... Mikor Lucifer a hűtőnk tartalmát kezdi kritizálni, illetve anyu fizetését, feltűnésmentesnek nem egészen biztos hogy nevezhető módon odaoldalgok mellé, és kb. ugyanennyire feltűnésmentes módon is rúgom bokán, hogy ezzel szavak nélkül jelezzem neki, hogy éppen nem igazán viselkedik udvariasan meg rendesen... Ezt is leginkább azért tettem, mert meg akartam védeni anyu becsületét, tudva, hogy ő valószínűleg nem fogja most ezt megtenni. Pedig nem illik így viselkedni egy hölggyel, főleg nem, ha ő fontos nekünk. És mint tudjuk, anyu fontos Lucifernek. Ekkor anyu kicsit mégis a sarkára állt, és megmondta Lucifernek, hogy ne szóljon bele a fizetésébe, aminek azért örültem, mert ez azt jelentette, hogy anya ismét kezd felélénkülni, és olyan vagánynak lenni, mint szokott! Ez az én anyukám! Mikor Lucifer hozzám fordul, és kiküld a konyhából, szemeimet forgatva sóhajtok fel: - Na jó, de ne smároljatok, amíg vissza nem érek! - És ezt képes voltam annyira ártatlanul kijelenteni, miközben átszaladtam a spájzba, hogy utóbb azon gondolkoztam, talán mondhattam volna kevésbé angyalian is, mert így azt fogják hinni, hogy vicceltem... pedig olyan komoly voltam, hogy csak na! Amikor visszaértem (siettem, ahogy csak bírtam) a kért dolgokkal, úgy körül-belül tátott szájjal álltam meg anyu mögött két lépéssel, és néztem mit ügyködik Lucifer. Kár lett volna letagadni, hogy kicsit sem meglepő módon, ebben is profinak nézett ki, kb. mint Harry Potter az RBF-vizsgán...! Gondoltam én, hogy segítek, de asszem, én ehhez kevés vagyok... Némán ingattam a fejem, miközben kiszúrtam, hogy Lucifer hozzá sem ért a fiókhoz, az mégis mozgott a kézmozdulatának megfelelően...! Először fel akartam visítani, mikor ezt láttam, de aztán csak a szám elé kaptam a szabad kezem, és némán a tenyerembe kuncogtam. Bármi is ez, nagyon klassz volt! És végre volt itt valaki más is, aki tud furi dolgokat...! És akkor még Mary Poppins hiszi magát menőnek... - Elvigyorogtam magam gondolatomra, s lestem hátulról anyut, várva, vajon ő mit szól mindehhez... Deee... aztán erre mondani nem mondott semmit, ám de... kis idő múlva helyette odament Luciferhez... én meg alsó ajkamba harapva vártam némán, esküszöm még a levegőt is visszatartottam, hátha mégis lesz csók...! Bár nem feltételeztem igazából, hogy máris smacizni kezdenének, de... reménykedni szabad! Sajnos azonban, mégsem az volt, anyu beszélt Luciferhez... nem egészen állítanám, hogy értettem, miről van szó... annyiból lettem okosabb, hogy megint elhangzott, amit már tudtam, Lucifer talán tett valamit, amitől elméletben anyu tényleg megijedt... és ezek szerint anyu otthagyta őt előbb, úgy, hogy nem beszélték meg a dolgot... utána Lucifer bénán kért bocsánatot, és anyu nem állt szóba vele, Lucifer meg belement a bújócskás játékba anyuval... amit eddig játszottak is... Viszont, azt megállapítottam, hogy anyu sokkal ügyesebben kér bocsit, mint Lucifer. Lucifer tanulhatna anyutól. Ahogy anya hátrább lépett, én is elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy megmoccanjak, és eláruljam, hogy visszatértem, így Luciferhez masíroztam, és leraktam eléje a lisztet és a cukrot, aztán felvigyorogtam rá. Már nyitottam a számat, hogy tovább tereljem a témát magamról, lehetőleg kettejükre, de anyuci megelőzött... Kicsit bűnbánósan néztem fel rá, feléje pillantva a vállam felett, de aztán sietve megráztam a fejemet. - Hidd el, anyu, egészségesebb, ha nem tudod - magyaráztam, nagyon okosnak gondolva magamat, és próbáltam rettenetesen magabiztosnak látszani. De valójában... inkább csak tartani kezdtem tőle, hogy ha elmondanám anyának, mi is volt, ő Luciferre volna érte mérges, és... megint összevesznének, és... az igazából mind a kettőjüknek nagyon nem lenne jó... Így is rosszul néztek ki csomó napig, ő és Lucifer is, és... nem akartam, hogy megint olyanok legyenek... szomorúak, és némák, és... magányosak... nem akartam nekik rosszat! Még az a kisebbik rossz lenne, ha anyu engem leszidna érte, hogy Luciferhez szöktem, de ha meg Luciferrel is pörölne érte, és megint harag lenne belőle, az nagyon nem volna jó, tényleg, se nekik, se pedig nekem... ezért sem akartam elmondani az igazat...
Lucifer Morningstar
Admin
Hozzászólások száma :
255
Becenév :
Lucifer, Lu, Luci
Join date :
2018. Aug. 14.
Tartózkodási hely :
Lux
Foglalkozás :
Bártulajdonos, civil tanácsadó a rendőrségnél
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-07-27, 17:46
Nem is tudom mitől tartottam ennyire. Ahogy átlépem a küszöböt, egy percen belül újra olyan érzésem támad, mintha mi sem történt volna. A légkör felhőtlen, legalább is én így érzem. Megkönnyebbült mosoly jelenik meg arcomon és máris ennék valami ínycsiklandozót. - Hogyhogy mi? Omlett, csak sokkal finomabb. Kérdezek vissza az emberpalánta tudatlan kérdésére, ami már-már felháborít. Ez után viszont jön a tényleges vérig sértődés, hiszen bokán rúg. - Szavamra, te megrúgtál! Ez fájt! Mi rosszat tettem?! Nyomozó, netán arra neveled, hogy bántalmazzon másokat?! Hőbörgök hol a kisembernek, hol az anyjának. A fájdalomtól hirtelen felrántom a térdem és simogatni kezdem az érintett testrészt, sosem gondoltam volna, hogy ennyire tud fájni, ha bokán rúgnak! De most bezzeg megtapasztalhatom, hiszen itt áll mellettem Chloe, ami ezt lehetővé teszi. Hamar túlteszem magam a dolgon, míg a detektív a gyermekét terrorizálja, és nemes egyszerűséggel, otthonosan oda lejtek a hűtőhöz, hogy szemezgessek, így a rosszalló pillantás is elkerül, valamint a kis szörnyeteg vérmes kérése vagy nevezzük bárminek. Ellenben, mikor benézek a hűtőszekrénybe, csalódnom kell, a nyomozó hűtője olyan, mintha valamiféle poszt-apokaliptikus filmben lennénk, ahol csak minimális és silány élelmiszert találnak a túlélők. Némi keresgélés és homlokráncolás után szóvá is teszem a dolgot, amire úgy vélem, igazat is ad nekem. - Pontosan, Chloe! Alap élelmiszerek! Rettentően finomak és bizonyára a tápértékük is jelentős az olyan halandók számára, mint ti. Helyeselek s észre se veszem, hogy némileg személyesebb hangvételt ütök meg és a keresztnevén szólítom. A továbbiakat pedig még véletlenül se tartom elszólásnak vagy provokációnak. Csupán önmagam adom. A nyomozó viszont rám förmed. - Nem értem...miért. De rendben. Szólok végül, szemöldököm össze húzva a szőkeség leteremtése után. Nem is csináltam semmi rosszat, segíteni szerettem volna neki, de ő ezt olykor, valamilyen furcsa, számomra felfoghatatlan oknál fogva, nem szokta értékelni. Elhessegetve a gomolyfelhőket kezdek főzőcskézni, hogy a siralmas alapanyagokból még is valami olyat alkossak, amivel lenyűgözhetem szívem hölgyét. Mert végső soron, ezért teszem mindezt. Ezért vettem fel az egyik legcsinosabb öltönyöm, ezért piperészkedtem órákig a fürdőszobában és végső soron, ezért főznék most valami igazán különlegeset. És minderre valójában az ivadéka hívta fel a figyelmem, a legutóbbi, váratlan kis látogatása során, ami a közös titkunk. Gondolataimba és tevékenységembe merülök, de egy finom érintés zökkent ki. Olyan apró, olyan lágy. A felkaromon. Ujjai helyén bizseregni kezd a bőröm. Oda fordulok, egy pillanatra abba hagyom, amit csinálok és egyenesen a nyomozónő égkék szemeibe nézek. És ő beszélni kezd. Feszülten figyelem minden egyes szavát és rezdülését. Hitetlenségtől zavartan nézek le rá. Halkan beszél, nagyon halkan, de én tökéletesen hallom suttogását. - Nyomozó, én ugyan az vagyok, aki eddig is voltam. Felelem neki könnyedén, de ezzel az alkalommal nem állok meg itt, ahol korábban tettem volna. Nem. - Én vagyok Lucifer. Az arkangyal. A szárnyaimat ellopták, a konténerben voltak, de vissza szereztük. Még évekkel ez előtt. Tovább akarom mondani, de képtelen vagyok rá. Nagyot nyelek. Nem bírom folytatni, kimondani, hogy mert hiszen a bukott angyaloknak nincsen szárnya. Többé nincs. Mert Apánk leégette őket testvéreim hátáról, az enyémeket pedig kegyetlenül meghagyta. Én pedig éppen ezért vágattam le őket Maze-el. - Megöltem őt, Pierce-t, azért, amit veled tett. Életemben először embert öltem. Káint, az első gyilkost, akit Apám halhatatlanság átkával sújtott. De én megtaláltam a módját, hogy a Pokolra taszítsam a lelkét, oda, ahová való. És egy percig sem bánom. Egyenesen a szemeibe nézek, miközben beszélek. Halkan, de jól érthetően. Kimondom, bár egész belsőm bele reng, még is megteszem. Igen, ő volt Káin, én pedig személyesen rángattam le a lelkét, egészen a Pokol kapujáig - meg kellett bizonyosodnom róla, hogy célba ér, miután Chloe elszaladt. Egy csepp kételynek sem maradhatott helye. A bocsánat kérésére viszont képtelen vagyok érdemben válaszolni. Csak állok ott, előtte, s nem tudom eldönteni, hogy sosem voltunk még ennél közelebb, vagy pedig ennél távolabb. - Chloe... Szakad fel torkomból elfúló hangon neve, szemeim szinte elhomályosodnak, de már nincs időm reagálni, mert az ördögfiókája már mellettünk is terem nagy dérrel-dúrral, én pedig mit sem sejtek abból, hogy már ki tudja mióta hallgatózik. A pillanatunk az anyukájával így elillan. Némi hatásszünet után tudok csak vissza zökkenni, de ezt követően apró mosoly játszik ajkam szegletében. - Szavamra, ki nem hagynám, hogy fodros kis kötényben lássalak! Jegyzem meg pikánsan, ahogy vissza fordulok az edények és hozzávalók felé. - Igaza van Trixinek, szerintem inkább nem szeretnéd tudni, én mi mindent rejtegetek. Fűzöm hozzá kéjenc hangon - észre sem véve, hogy a kis Grincset közben a nevén szólítottam- , hiszen kapásból eszembe jut a legfrissebb szerzeményem az illegális hálószobai kellékek terén. - Gyere, te fogod keverni a masszát! Fordulok fülig érő, ördögi vigyorral Chloéhoz és balommal átkarolom a vállát és magamhoz húzom, átadva a stafétát - remélem addigra felvett egy sexy köténykét! - Gyermek, te adod hozzá a tojást, én pedig a cukros bácsi leszek! Villantom is tökéletes fogsorom, kezemben megrázva a kristálycukros befőttesüveget.
A szívem, a szívem, Elfúló szívem Oh, az összes könny, mit hullattam Oh, sírhatok örökkön örökké A szerelmem még sem hal meg soha
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-08-17, 13:29
Trixie & Lucifer
Néha nem tudom eldönteni kire hasonlít jobban Trixie: rám vagy Dan-re, mert bár én akaratosabb és makacsabb vagyok, mint az ex-férjem Ő is éppígy viselkedik ha valamit nem akar megosztani a világgal. Márpedig a házasságunk alatt sokszor előfordult, hogy titkolózáson kaptam s talán e miatt döntöttem a válás mellett. Bárhogy is legyen, egyetlen jó dolog származik ebből a frigyből, mégpedig az egyetlen lányom akire büszke vagyok, főleg a jelenleg tanúsított viselkedése kapcsán de nem fogom ennyiben hagyni. Elvégre milyen nyomozó lennék., ha nem tudnám kihúzni az igazságot? A plafonra emelem tekintetem majd egy apró nevetés tör ki belőlem, egy olyan rekedtes, fáradt már régóta ki kívánkozó hang tölti meg a teret, majd a konyhában ügyeskedni próbáló férfira téved tekintetem. Akár még idilli is lehetne ez a kép, egy átlagos család aki közösen reggelihez készülődik miközben minden a lehető legnormálisabb módon történik, de nem… ez nem az ami itt előfordulhat, mert Ő, Lucifer, nem ember. Más. Gondolatmenetemből az említett férfi hangja zökkent ki, akit pár másodperccel ezelőtt rúghatott meg Trixie. - Trixie! Hányszor mondjam, hogy oktalanul nem rúgjuk meg a másikat? S bármennyire is megérdemli amiért mindenbe beleszól nem kéne így viselkedned! – dorgálom meg jó szülőhöz méltóan pedig az igazság az, hogy szívesen megveregetném a vállát, mert bár gyerekes, de én is néha megtudnám rúgni. Nem szeretem, ha az életemet pontosabban a munkámat kezdi el valaki kritizálni, mert nem a pénz miatt léptem apa nyomdokaiba, hanem hogy azzá a nővé válljak akire mindig is vágyott. Ha tovább haladhattam volna az anyám által kitűzött színészi úton akkor most nem állnék itt a konyhában, valószínűleg Lucifer sem és a legszomorúbb az egészben pedig az, hogy Trix se. - Legközelebb mire jössz ígérem beszerzem ezeket a nagyon de nagyon fontos élelmiszekeret. Rendben? – magam is meglepődők a szavakon melyek nemrég hagyták el számat, hiszen honnan tudom biztosan lesz-e legközelebb? Egyáltalán akarom, hogy máskor is idejöjjön a közelünkbe? Nem fogok-e ártani Lucifer jelenléte a még fejlődésben lévő gyermekemnek? Hogy tudnék ezekután ugyanúgy viselkedni vele, mint előtte? Hirtelen hűl meg ereimben a vér mikor tudatosul bennem Trix mondata. Megcsókoltam. Nem is egyszer és kitudja hányszor vágytam már rá előtte, most nem tudnám újból megtenni. Az Isten szerelmére! Ő mégis csak maga az Ördög! S lám, nem törődve azzal, hogy ki és mi is Ő valójában húzódok közelebb hozzá, hogy megérinthessem karját. Meleg bőre s az alatta lévő pumpáló erek ébresztenek rá arra, hogy bármennyire is hihetetlen nem egy élőhalott van a konyhámban. Hülyeség volt részemről azt gondolni, hogy… Mindegy. - Pár héttel ezelőtt csak csóváltam volna a fejemet szavaidra, de most már tudom… Tudom mennyi igazság volt mindenben amit elmondtál nekem. Én pedig balga ember módjára sose hittem el, vagy csak nem mertem. Felnézek rá, keresem a tekintetét mert szeretném látni azt, hogy ez tényleg a valóság. Nem csak az én elmém játszik velem és mindaz amit láttam nem visszafordítható, mert bár élénken ég bennem vörös ábrázatának emlékképe bennem, a szemeit valamiért nem sokszor tudom felidézni. Azon a délutánon nem tudtam szembenézni a történtekkel, menekülni akartam és minél távolabb kerülni a bűntett helyszínéről, arról a helyről ahol lehullott a lepel és minden kristálytisztává vált. Mindenki azt gondolhatja, hogy Pierce halála rendített meg ennyire pedig ha tudnák az igazságot… Az elmúlt hetekben egyszer-kétszer jutott csak eszembe és az is csak amiatt mert le kellett mondanom az esküvői foglalókat. - Hihetetlen. Lucifer, én tényleg nagyon sajnálom, hogy elfutottam a problémáink elől és… szeretném megköszönni. Ha Te nem vagy, meg persze a jól bevált golyóálló, akkor most nem lehetnék itt a konyhámban, a lányommal és… egy számomra nagyon kedves férfivel. – nem gondoltam volna, hogy a Pokol ura még nem ölt embert. Bár nem vagyok jártas a vallásos témákban, mégis úgy véltem ha tényleg létezik ez az egész akkor Ő, mint a világ leggonoszabb embere biztos számtalan ártatlan és bűnös ember vére tapad kezéhez. De nem. Talán minden amit olvastam és gondoltam hazugság volt? Van egyáltalán bármi ezen a földön, ami igaz? Ahogy lenéz rám és kiejteni a nemevet megborzongok, s kicsit késztetést is érzek arra, hogy valamiféle mélyebb fizikai kontaktot létesítsek de nem lehet… nem vagyunk egyedül. Hátrébb lépek, és közben Trixie arcát kémlelem. Vajon mióta álhatott ott? Hallott bármit is abból, amiről beszéltünk? - Nagyon nem akarjátok, hogy megoldjam ezt a rejtélyt. De nem adom fel, viszont elnapolom. – ha azt gondolják ennyiben hagyom és megtarthatják maguknak a kis titkaikat akkor rosszul teszik. Elvégre nem ezért képeztek ki detektívnek, hogy ne tudjam kamatoztatni képességemet. Elindulok egy kötény után közben Trixie mellett elhaladva homlokon puszilom, beszívom illatát. - Sajnálom Kis Majmóca, mostanában nem voltam a legjobb anyuka. – suttogok, nem szeretném, ha ebből bármit is hallana Lucifer. Miután megkötöttem a baba rózsaszín, virágokkal díszített kötényt egyből visszatérek a chéf mellé. - Csak szólok, a főzési tudásom az nem a legjobb. – drámai fordulat? Nem, ha az édesanyád egy világsztárnak gondolja magát és édesapád a munkájának él, akkor bizony mindennap éttermi kaja kerül az asztalra. Velem is ez van, nem sok időt töltök a konyhában bár reggelit tudok készíteni, mégsem vagyok jártas a különleges dolgokban, mint Lucifer. Elkezdem kevergetni a masszát és közben a mellettem állókat kémlelem. - És… Maze-el találkoztál mostanában? Nem tudod haragszik amiért kidobtam Őt? – tudom, nem volt szép tőlem de abban az elmeháborodott állapotban nem akartam senki természetfelettit magam körül tudni. – Trix, mi lenne ha délután elmennénk csokitortát venni? Nem hinném, hogy Lucifernek van egy szuper receptje… vagy mégis? – ne becsüljem alá az ördögöt? Lehet nem kéne, de majd kiderül.
Trixie Espinoza
Hozzászólások száma :
46
Becenév :
Trix, Trixie, "Gyermek"
Join date :
2018. Sep. 18.
Kor :
16
Tartózkodási hely :
Los Angeles
Foglalkozás :
Tanuló
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-09-26, 01:25
Úgy tűnt, anyu hajlandó nekem kedvezni jelenleg, titkomat illetően... ezt pedig talán Lucifer jelenlétének köszönhettem... lehet, hogy előtte nem akarna erősködni, vagy... talán azt hiszi, (vagyis tudja) hogy Lucifer miatt nem akarok beszélni... ami kb. igaz is volt, bár nyilván nem arra gondolt anyu indokként, mint én... Mondjuk, nem is az volt a fontos, hogy tudja-e miért hallgatnám inkább el a dolgot, a lényeg tulajdonképpen csak annyi volt, hogy átugortuk a dolgot, és így a büntit is megúsztam, és anyu meg Lucifer sem vesztek újra össze. Ezúttal ráadásul énmiattam történt volna... amit ugye szintén nem akartam... Luciferre sandítottam, amikor megmagyarázta nekem, mi is az az étel... mire megvontam a vállam. - Jó, nem bánom, nekem jó lesz, szeretem a tojást - vigyorogtam, végülis, miért is ne, na meg... végre egy magyarázat tőle, amit tényleg értettem, omlett, az omlett meg finom, anyu és apu is szoktak nekem csinálni, Luciferé sem lehet olyan rossz, főleg, ha ő azt állítja, hogy az övé finomabb... Megrúgtam Lucifert, igen. Nem szívesen, de megérdemelte, mert beszólt anyának, és kritizálta, és mert bugyuta dolgokat mondott... de... pechemre, ennek valahogy senki nem látta a hasznát, úgy tűnt, se Lucifer, se anyu nem vették a lapot, miért történt, ami történt, és így én is meg lettem szidva még ráadásul... - Pff... így védjen meg téged az ember máskor - fontam össze sértetten karjaimat a mellkasom előtt, és kicsit duzzogva néztem fel anyára. Nesze nekem, ez jár köszönet helyett, mert megpróbálom a védelmembe venni... Mondjuk, nem mintha ez azt jelentené, hogy máskor nem teszem majd meg, de... azért csak hadd érezze rosszul magát... Na jó, nem, ne érezze, de... érezze, hogy ez nem esett nekem jól. Na mindegy, hamar túltettem magam a dolgon, ahogy látszólag a többiek is, mert a reggeligyártás folytatódott, és amikor engem kiküldött Lucifer, kimentem a kért dolgokért, majd azután a tőlem telhető leghalkabban visszatértem, hogy picit hallgatózhassak, és leskelődhessek, hátha láthatom őket smárolni... S bár mondhatnám, hogy semmi izgi nem történt... piszok nagy hazugság lenne! Csók nem volt, de kiderült, hogy Lucifer maga Mary Poppins, öltönyben! És abban is biztos voltam, hogy egyszer jó volna kiszedni anyuból vagy Luciferből, pontosan mi is az, amin úgy összekaptak, vagyis... ami anyut megijesztette, és nem beszélték meg rendesen, mert mind a ketten elbénázták a dolgot... abból amit értettem, anyunak majdnem baja esett a dolog miatt, Lucifer talán ijesztően viselkedett utána, vagy akörül, és... hát, aztán mind a ketten rossz felé szaladtak, hogy úgy mondjam, mert nem egymás karjaiba, hanem egymástól el... Mondjuk, ez volt a bibi szerintem. Szerintem már rég egymás karjaiba kellett volna bújniuk, jól megpuszilgatni a másikat, és nem borsót dobálni állandóan egymás hajába inkább, hogy úgy mondjam... Ez nekem és Nicónak is bevált, igazán kipróbálhatnák anyuék is... Ahogy lelepleztem a visszatérésemet, Lucifer néhány fura megjegyzésétől eltekintve visszatértünk (volna) a normális beszélgetéshez, ami a főzésre vonatkozott inkább, habár... persze, közben valahogy mégis muszáj volt nekünk ugye anyu miatt visszakanyarodnunk a kis titkunkhoz... a csudába(!)... pedig azt hittem, arról már letett anyu, de hát mégsem... De, legalább, ezúttal Lucifer nem tett úgy, mintha fogalma sem lenne, miről van szó... vagyis... remélem, hogy arról beszélt, amiről kell, és nem valami fura, felnőttes titkáról, amiről jobb nekem ha én nem tudom mi az...!Ja, és felfigyeltem ám rá, hogy Lucifer a nevemen nevezett... végre, mert már kezdtem magam Voldemortnak érezni, mintha nem szabadna kimondani a nevem, mert az valami rosszat okoz esetleg... vagy annyira félelmetes, vagy ilyesmi... Mondjuk, nem hinném, hogy Lucifer bármitől is félne... ő ahhoz túl bátor, és erős, és... menő. - Most az egyszer igazán elhihetnéd nekem, hogy úgy a jó, ha ezt nem tudod... - mormogtam, amikor anyu lehajolt hozzám, és megpuszilt. Tényleg jobb lett volna... féltem, hogy Luciferre fog haragudni, mert odamentem, és tényleg nem akartam, hogy miattam megint összevesszenek, és haragudjanak, meg szomorúak legyenek... mert egyiküket sem volt jó úgy látni, nagyon nem, és... nem is szeretném megint úgy látni őket, mint korábban... Egyiküket sem, mert mind a kettejüket nagyon szeretem, és úgy szeretem őket a legjobban, ha nem szomorúak, és nem is mérgesek, és... ha nincsen semmi bajuk, főleg nem egymással... - Te mindig a legjobb anyuka vagy - csóváltam a fejem, ellentmondva anyu véleményének, és átöleltem kezeimmel a derekát kicsit, mielőtt elment volna a kötényéért, hogy ő is felkösse azt magára, mint Lucifer tette, és újra visszajöjjön mellé, hogy ő is segítsen főzni. Én szót fogadok Lucifernek, a tojás úgyis vicces... mondjuk, azt azért mindig remélem ilyenkor, amikor a tojás képbe kerül, hogy ezek nem olyan tojások, amikből kiscsirke lenne, ha elég ideig várnék... mert hát azt tudom, hogy van, amelyik tojásból lesz kis csirke, és van, amelyikből nem lesz, mert ha nincs is kakas a buliban, tojás attól még lesz, de az olyan tojásból kiscsirke nem lehet, ellenben, ha volt a dologban szerepe a kakasnak is, akkor abból a tojásból lehet kiscsirke lenne, és akkor meg az úgy nem jó, hogy mi feltörjük és megesszük... Az olyan tojást szeretem, amelyikből nem lehetne kiscsirke. - A cukros bácsi rossz, Lucifer, te meg nem vagy az, ezt már megbeszéltük - forgattam szemeimet kioktatóan, de azért közben az orrom alatt Lucifer felé vigyorogtam, azért jól állt neki az a cukros üveg... meg a konyhánk, a főzőcskézés, és mi is anyuval... és az is, hogy jó kedve volt... Maze említésére direkt úgy tettem, mintha itt sem volnék, én nem akartam róla beszélni, mert én még mindig nehezteltem rá, amiért csúnyákat mondott... Na persze, ami a csokitortát illette, már korántsem voltam ilyen láthatatlan! - Mehetünk, ha Lucifer is jön! - vágtam rá rögtön, de persze, biztos ami biztos, megpróbáltam már most összehozni egy következő "randit" neki és anyunak... hátha. Persze akkor sem mondtam volna nemet a dologra, ha Lucifer nem akar jönni, de... hátha nem mond nemet egy jó tortára, és anyura. Mondjuk, a gondolatra, hogy esetleg Lucifer talán receptet is tudhatna tortára, szintén nem lettek volna ellenérveim, hiszen, ha még esetleg sütit sütni is maradna, hát... az aztán már igazán sok együtt töltött idő volna, aztán ha elkészülne a süti, akár társasozhatnánk is, ami még több idő lenne együtt, és bőven volna idejük nekik kettejüknek békülgetni, meg... ha esetleg kedvük támadna menet közben puszilkodni, akkor meg én nagyon ügyesen fel tudnék szívódni a szobámban, hadd csinálják...
Lucifer Morningstar
Admin
Hozzászólások száma :
255
Becenév :
Lucifer, Lu, Luci
Join date :
2018. Aug. 14.
Tartózkodási hely :
Lux
Foglalkozás :
Bártulajdonos, civil tanácsadó a rendőrségnél
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-09-28, 18:59
Chloe nevetése váratlanul ér. Meglepetten és gyanakvóan nézek rá, ahogy eme furcsa hahotát kiadja magából, pont, mint mikor az utca közepén próbált "elnáspángolni", vagyis, a fenekemre húzott egyet, aztán pedig pont így röhögcsélt...már akkor is rendkívül bizarrnak véltem ezt a megnyilvánulását, most sincs ez másként. Anno azt mondta, csak próbál lazább lenni, de valami azt súgja, ez a mostani felhorkanás valami más. Azt viszont nem tudom be azonosítani, hogy mi. De nem is töröm ezen a fejem soká, mivel a kölyök rám támad, orvul! Hüledezve állok az emberpalánta előtt, még a szám is eltátom. Hiszen megrúg, aztán meg összefüggéstelenségeket zagyvál a nyomozónak. - Szavamra! Te így akartad "megvédeni"?! Ennek semmi értelme! Némi felháborodás veszi át a ledöbbenés helyét, miközben úgy vitatkozom a kis poronttyal, mintha az anyja ott sem volna s nem neki szegezte volna a különös vallomást. Mintha csak egy régi rajzfilmből toppantunk volna ide. Ahogy ő össze fonja vékonyka kezeit, én úgy teszem csípőre az öltöny alatt húzódó, izmos karjaim. A családi kis perpatvar azonban főzésbe torkollik. Legalább is ebbéli kísérletembe, már ha nem kongna ürességtől és amerikai közhelyektől a nyomozó hűtőszekrénye. Teátrálisan forgatom a szemem, ami annak szól, hogy semmi értelmeset nem találok az említett helyen. Szerencséjük, hogy mindig is kreatív voltam, így csak hamar feltalálom magam és a "semmiből" készülök valami "mesterfogást" kreálni. - Pompás! Azon kapom magam, hogy kis híján hozzá teszem, akár én magam is elugorhatok a boltba az alapanyagokért legközelebb. Magamon megrökönyödve azonban elnyelem a folytatást. Mi ütött belém? Vagy inkább, mi üt belém a nyomozó közelében?! Ez a "szerelem", amiről Linda beszélt? Gondolataim nem mondom ki hangosan, de azért egy enyhén zavarodott pillantást vetek Chloe-ra. Még...sosem voltam szerelmes. Az angyalok nem szoktak szerelembe esni, minket nem erre találtak ki. Még is honnan tudhatnám milyen vagy mit kell ilyenkor tenni? Tán legközelebb, ha eljön a kisember, megkérdezem tőle. A tanácsainak eddig csak hasznát vettem, bármennyire is különös. De a kis Grincs most nincs itt amúgy sem, elszaladt a megfelelő hozzávalókért és én kettesben találom magam a kedves, gyönyörű anyukájával. Kiszárad a torkom és érzem, hogy a szívem hevesebben kezd verni. Kellemetlen, még is kellemes érzés. Óvatosan, mint egy öntudatlanul érek a mellkasomhoz, hogy mint egy megbizonyosodjak róla, valóban kalapál a szívem és nem csak beképzelem. S tényleg, érzem a tenyerem alatt, ahogy pedig a detektív a karomhoz ér, csupán fokozódik. Nyelek egy nagyot, pedig nincs is mit. Képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, ahogy így álldogálunk...ahogy közelebb lépett hozzám és felnéz rám. Sóvárgást érzek, mely belülről mardos...egy lopva vett csók - egy régi emlék - után. Csupán egy pillanatra siklik a pillantásom telt ajkaira, akár egy rémült gyermeké, úgy szaladnak vissza fekete szemeim, hogy az ő tengerszín íriszeiben újra elvesszenek. Hallgatom szavait, önostorozó megnyilvánulását, s nagy nehezen, de végül megszólalok. - Nem vagy balga, ha igazán azt akartam volna, hogy higgy nekem, megmutathattam volna a szárnyaimat vagy az ördögi arcomat. De nem tettem. Valójában én voltam az, aki gyáva. Mintha valami a szemembe ment volna, zavartan kezdem dörzsölgetni, ahogy kivörösödik, nem is értem, hogyan történhetett...biztos azért van, mert Chloe mellett olyan emberi vagyok, biztos csak egy szempilla esett bele, ami természetesen nálam nem szokott szerepet játszani. Legalább is normális esetben nem. De mellette...mellette minden annyira más! - Azt hiszem, bele ment valami a szemembe... Kezdek bele nagy őszinteséggel, hiszen fogalmam sincs, miért nedvedzik a szemem. Legalább is, a tudatom nem igazán tudja össze kapcsolni azt a történtekkel. Vagy csak nem akarja. A nyomozónő közben olyan dolgokat mond, melyektől lassan le kell engednem a kezemet, hiszen a könnyezés érdektelenné válik, eltörpül a szeretett nő szavai mellett. Mélyen be kell szívnom a levegőt, melytől mellkasom megdagad, de valahogy kifújni már nem fújom. Lélegzet vissza fojtva meredek a szőke szépség lelkének tükreibe. Mintha valami láthatatlan erő hozzá vonzana - lassan, nagyon lassan felé billennek és ismét elnyíló ajkaira esik pillantásom. Oly közel voltunk hozzá, éreztem a leheletét az arcomon, de akkor váratlanul elkapta a tekintetét s a vállam fölött elnézett. Egyből megértettem, az ivadéka vissza tért. Némi torok köszörülést követően én magam is a gyermek felé fordulok. - Az ivadékoddal kell egyet értsek. Felelem diplomatikusan a nőre pillantva Trixie velős megjegyzését követően. Valóban az a legjobb, ha nem is töri rajta a fejét...igen, pontosan azért, mert zseniális detektív és mindenre rájön. Ezért tettem anno, amit tettem, hogy megkíméljem a felismerés okozta megrázkódtatásoktól. De ebben a szituációban nem alkalmazhatom a régi, jól bevált módszert, melytől máig gyötör a lelkiismeretfurdalás, ha a szemébe nézek. Bár nem értem, miért, hiszen érte tettem...ahogy azóta oly sok mindent. Akkor, még is miért? Erre a kérdésre azonban kétlem, hogy bárkitől is megkaphatnám a választ. Hiszen még Lindának sem beszéltem a múltam ezen szegletéről. S nem is óhajtok. Így, jobb híján válaszok nélkül maradok, mivel Apámmal igazán nincs kedvem erről társalogni, ahogy másról sem. A nyomozó és lánya között zajló kis beszélgetésre igazán nem figyelek fel, hiszen éppen a gondolataimba merülök s nem mellesleg, az étel nem főzi meg saját magát, legalább is mágia - vagy szakács - nélkül nem. Szóval, serénykedni kezdek, s végül a kis kuktáim sem lustálkodnak. Megpillantom az én Chloém, ahogy a tálból fel nézek s menten kiszélesedik ördögi mosolyom. - Tudtam én, hogy tökéletesen áll! Bár a csipke... Kezdenék bele, mikor a poronty belém fojtja a szót a megjegyzésével. Ártatlanul veti oda, hogy mit gondol, de szavai nyílvesszőként találnak el. Vigyorom eloszlik s egy kellemes, diszkrét mosollyá szelídül. Azt hiszem, azt akarom mondani, hogy "köszönöm", de...valahogy még sem jön ki a torkomon hang. Még az ajkaimat sem nyitom szólásra. Nemes egyszerűséggel vissza fordulok a pulthoz, hogy letéve a cukros üveget folytassuk a kotyvasztást. - Ez nem kifogás, Chloe, megtanítalak bármire! Búgom neki selymes baritonommal, egy röpke pillantással csábítva csupán. S valóban, nem egy halandó mentora voltam már, így igazán nem tenne semmit, ha őt venném a szárnyaim alá. Persze, első sorban nem éppen az jutott eszembe erről, ami ildomos lett volna, de ez mellékes. - Túrótortára csokitorta? Tökéletes! Felelem lelkesen, mit sem tudva az emberi vércukorszint rejtelmeiről. Míg Chloe a piskótatésztát kavargatja az alapnak, hiszen intettem a gyermeknek, hogy mennyit öntsön sámliáról, a tojásokat egy kézzel ütöm a tálba. S közben, szabad kezemet alig érezhetően teszem a nagyobbik konyhatündér derekára, pontosan a masni fölött, ahol a kötényt megkötötte. - Maze? Nem igazán beszéltem vele azóta ilyesmikről. Egyikőnk sem szeret az érzéseiről beszélni, talán ezért értjük meg egymást annyira. S nem mellesleg eléggé magam alatt voltam, szóval csak pár nyomdafestéket alig tűrő dolgot vágott a fejemhez olykor vagy munkaügyben keresett fel. Így lazán megvonom vállam, ellenben a további rosszalkodásra vidáman kapom fel a fejem. - Na de nyomozó, alá becsülsz engem! Már-már kéjelgő hangon vetem ezt a szemére, immáron teljesen feloldódva a társaságban. - Történetesen van egy remek csokitorta receptem, Franz-al dobtuk össze. Mármint, Franz Sacher-el, az osztrák cukrásszal. Az úgy volt, hogy már igazán unta a saját nevét viselő tortát, amit megalkotott, erről panaszkodott néhány pohár tömény után. Erre azt mondtam neki, te Franz, hát miért nem áztatod a piskótát Bourbon-be? Az alkohol mindennek jót tesz és nagyon illik a süteményekhez. Fel is csillant a szeme menten! Aztán hozzá tettem, hogy cserélje le a sárgabarack lekvárt áfonyára. Több se kellett, felpattant, felkapta a Whiskey-s üveget, amiből addig iszogattunk és megragadva a mandzsettámat cibált magával a konyhába. Kipróbáltuk, megsütöttük és remek lett! A receptet nem adtuk ki a kezeink közül. Mesélem nagy átéléssel, miközben a tészta illatosra sül a sütőben és a lányok össze kavarják a torta túrós felét egy öblös tálban. Miközben kiveszem a készre sült piskótát - kis híján megégetve magam, hiszen normális esetben nincs szükségem kesztyűre az efféle manőverekhez - , bele sem gondolok, hogy az imént felvázolt, igen csak alkoholban ázó nyalánkság nem éppen az a fajta torta, amit a nyomozó az utódának adna. Legalább is nem ebben a csöppnyi korban. - Gyere, Trixie, öntsd rá a túrós masszát! Intem magamhoz a kisembert, bele feledkezve az eseményekbe, így abba is, hogy újfent a keresztnevén szólítom. Ahogy mellettem terem - miért is ne tenné? -, felkapom őt, így ő a magasból öntheti a mennyei ízvilágú, hamis sajttorta "krémjét" az aranybarna alapra. Így nem kell ide-oda rakosgatnia a zsámolykát. - Chloe, tiéd a megtiszteltetés! Biccentek a még félnyers tortára, - miközben valahogy a kezemben marad a gyermek - hogy a nyomozó rakhassa be a sütőbe. Minden olyan idilli...egészen bele feledkeztem, miért is jöttem ide. Ahogy azonban ez eszembe jut. Némiképp eltűnik a mosoly az arcomról s mintha árnyék vetülne rá, ahogy elnézek a nő feje mellett. - De...valójában nem ezért jöttem. Hagyják el ajkaim eme szavak váratlanul. Épp úgy leforrázva őket s jómagam. Lassan leteszem a kis mitugrászt és erőltetem magam, hogy az anyja szemeibe nézzek, bármit lelek is ott. - Chloe, valamit el kell mondanom. A sütő forróságot okád mellettünk az apró konyhában, most még is, oly hűvössé válik a levegő közöttünk, hogy még az ujjaim is egészen átfagynak. Csend honol, csupán a sütő duruzsol elektromosan, alig hallhatóan, így még is harsonához hasonlatos hangerővel, narancsszínű fényben fürdetve a jelenlevőket.
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-10-13, 16:22
Trixie & Lucifer
Egyik percben még minden egyszerűen, gördülékenyen megy a maga medrében a másikban meg már két gyerekkel találom magam egy szobában. Az egyik jajjog mert a másik megrúgta, és ebben az esetben nem a kisebbik viselkedik korához illően. Csóválom a fejemet a történtek hatására, de azért jó szülőhöz méltóan megdorgálom a gyermekemet. - Köszönöm Trixie, igazán kedves tőled de én is megtudom védeni magamat, főleg Luciferrel szemben. Lucifer, te meg felnőtt férfi vagy, ne viselkedj így. – teszek rendet közöttük, majd mély levegőt szívok be a mellkasomba elnyomva egy nevetést. Hihetetlen miként tudják egymást húzni ezek ketten, legtöbbször nem szokott érdekleni vagy nem tulajdonítok nagy jelentést a csipkelődésüknek, most mégis másként érint. Talán, mert Luciferre már nem egyszerű halandóként tekintek, hanem a teljes valójában. Örülök annak a pár percnek amit kettesben tölthetünk el Luciferrel, mert mióta elfutottam előle ez az első alkalom, hogy beszélünk. Rátudok nézni a szeretett férfira úgy, hogy nem érzem magam rosszul vagy nem félek. Bár még mindig nem tudom hová tenni ezt az egészet, kérdéseim vannak felé meg bocsánattal is tartozom, de nem tudom, hogyan kéne elkezdnem. Egyik részem örül annak, hogy most itt van és sürög forog a konyhámban mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga viszont a másik oldalam meg azt firtatja biztos jó ötlet e vissza engedni az életünkbe? Talán Trixienek is jobb lenne, ha többet nem látná Lucifert, ahogyan Maze-t és Ame… na várjunk csak. - Lucifer. biztos említetted már megannyiszor, de Amenadiel a testvéred… Ő az egyik angyal? – butának érzem magam, tudatlannak, mint egy pár éves kisgyerek aki most kezdi felfedezni a körülötte lévő világot. Pont így érzem magam, olyan új most minden nekem, ami Luciferrel és a körülötte lévő titkokkal kapcsolatos. Mindent másképp kezdenek el értelmezni, próbálom összerakni a történéseket a fejemben. - Ez nem igaz, meséltél rengeteg dologról. Apádról, róla, főként…de én sosem hittem el. Lucifer? – vállára helyezem kezemet és aprón megsimogatom az említett testrészt. Azt szeretném, ha rám figyelne és igazat mondana. – Ha halhatatlan vagy akkor, hogy tudtalak megsebesíteni? Hogyan? – lehet már rég tudja rá a választ, vagy nem, de ez számomra akkor is rejtély. Ha pedig van valami ok amiért képes vagyok rá hatni ily módon miért sikerült megmentenie Pierce emberei között? A szárnyai miatt? Esetleg van erre más magyarázat is? Elmélyedek Lucifer íriszei között, a szívem is hevesebben kezd el verni ennek pedig csak egy oka van: az érzéseim amiket eddig tápláltam irányába nem múltak el egyszeribben, hanem ugyanúgy jelen vannak. Talán erősebbek is, mint mindig. Összeszorítom ajkaimat, és nagyot nyelek éppen készülődnék arra, hogy lehunyom szemeimet mikor a sarkából a gyermekemet vélem felfedezni. Rámosolygok. Szeretném kideríteni mi a titkuk de néha fel kell adnom a kérdezősködést annak érdekében, hogy megtudjam az igazat. Az viszont egyre jobban tetszik, hogy így kiállnak egymás mellett. Pompás érzés. - Köszönöm. – jól esik a szívemnek, hogy nem azt mondja, hogy utál vagy kibírhatatlan vagyok vagy, hogy Dannel szeretne inkább élni. Ennek köszönhetően nem csődtömegnek érzem magam, hanem egy normális anyukának. Beszívom az illatát és eszembe jut milyen is volt mikor még a két kezemben tartottam, egésznap együtt voltunk. Imádtam azt az időszakot és ezt is. Nagyon kíváncsi vagyok mivé válik az én egyetlenem. Végül előkotrok az egyik fiókból még kötényt, találok egyet Trixienek is és amint visszafelé indulok a konyhafőnök irányába odanyújtom lányomnak is, ha már én nevetségesen fogok kinézni Ő se maradjon ki a buliból. Már épp válaszolnék frappánsan megjegyzésére mikor Trixie arról beszél mennyire kedveli, és ez jól esik. Kissé el is szégyellem magam amiért azon gondolkodtam, hogy kizárom életünkből Lucifert, pedig a maga módján jó hatással van rá, és fordítva még inkább. Beállok a konyhai pultom mellé és követem az utasításokat miközben hol a lányomra, hol pedig magára az ördögre pillantok aki mint mindig most is tökéletesen fest. Eleinte nem értettem miért hord állandóan zakót, de be kell vallanom nagyon is jól áll neki. Vajon milyen le… Nem nem, verd ki a fejedből ezt de nagyon gyorsan Decker. Pillogok párat, majd a délutáni program ötletemről kezdünk el diskurálni. Meglepetésemre Trix hívná tovább a férfit is velünk, pedig reménykedtem abban, hogy csak ketten leszünk. Rég volt már ilyen, de valahol meg jó is, hogy itt van velünk. Talán szándékosan csinálja ezt Trixie? - Nem mertem felhívni, azt se tudom merre lehet. Gondoltam rá, hogy Lindával is próbálkozok de mostanában… nos, eltűntem úgy mindenki elől. Érthető okokból. – majd ha elég felkészültnek érzem magam megkeresem démoni ex-lakótársamat és próbálok vele beszélni, de előtte mindenképp tisztázni szeretném a helyzetet közte meg a lányom között. Nem tudom, mennyire zabos még rá vagy, hogy szeretné e viszont látni nálunk. Megérteném, ha nem. Ahogy a piskótatésztát kavargatom eleinte nem figyelek mindenre, ami körülöttem zajlik. Hirtelen kapom fel a fejem arra, hogy Lucifer már percek óta megállás nélkül beszél valamiről és csak utána esik le. Ő nem annyit élt, mint én… és nem is kicsivel többet hanem nagyon sokkal. Nagyokat pislogok és eszem minden szavát, majd mikor végez kuncogok egyet – színlelve. - Ó, hogy neked milyen fantáziád van Lucifer! Ugye, Trixie? Biztos vagyok benne, hogy a nagymamád egyik receptjéről beszélsz. De lehet nem most kéne minden trükködet ellőni, legközelebb is süthetünk majd együtt. Ez a túrótorta is isteninek tűnik, már nagyon várom, hogy megkóstolhassam. – remélem Trixie komolytalannak veszi a beszédét, és nem hiszi el ezeket, mert nem szeretném ha megtudná ki is áll valójában a konyhánkban. Miután jónak tűnik a túrós töltelék ott hagyom Trixiet, hadd kóstolja meg és közelebb lépek Luciferhez, fülébe suttogom. – Trixie nem tudja mi vagy Lucifer, szeretném, ha ez így is maradna. – nekem nehezen megy a hír feldolgozása, és félek attól, hogy Trixie rosszabbul viselné mint én, de az is lehet, hogy túlaggódom az egész szituációt. Mikor kiveszi a tésztát a sütőből hátrébb húzódok és figyelem, amint rákanalazzák az isteni masszát. A gyomrom hangosan kordul egyet, a reggeli kávén kívül nem sok dologgal került kapcsolatba. Elmosolyodom mikor felkapja, és bevallom nagyon tetszik ez a jelenet, eltudnám viselni mindennap. Mielőtt Lucifer szóra nyitná száját előkapom a mobilomat és képet készítek róluk, amit majd felfogok használni egyszer Lucifer ellen. Talán a szülinapján kitapétázom vele a falat. Utána gyorsan elmélyesztem a zsebemben és visszateszem a süteményt a sütőbe. Percek kérdése és végre ehetünk. Lassan egyenesedek fel és közben kikötöm a kötényem csomóját, majd megijedek. Nem az összerezzenős félén, hanem a rossz előérzetem van módon. Felhúzott szemöldökkel fordulok feléjük, kezeimet magam előtt szorosan összefonom. - Ha nem ezért jöttél ide, akkor miért? Gyerünk, mondd el. -talán parancsolónak hat a hangom, de a jó kedvem hamar illant el. Tudhattam volna, hogy nem azért jött, hogy egésznap főzőcskézünk és mamás papásat játszunk mert már nem vagyunk gyerekek. De ha nem emiatt jött akkor miért? – Trixie, nézd meg kérlek, hogy mennyi leckéd maradt még holnapra.– átlátszó, hogy most küldöm el. De ha jobb, ha nem hallja miért is jött ide Lucifer. – Majd szólok, ha készen van a süti. – megvárom míg elmegy, közben összehajtom a kötényemet és várok. Várok az igazságra cseppet sem jó hangulatban.
Trixie Espinoza
Hozzászólások száma :
46
Becenév :
Trix, Trixie, "Gyermek"
Join date :
2018. Sep. 18.
Kor :
16
Tartózkodási hely :
Los Angeles
Foglalkozás :
Tanuló
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-10-23, 21:42
Hát ezt megkaptam. Nesze nekem. Én gondoltam, hogy jófejül majd megvédem anyut... erre mi jutott nekem? Leszúrás. Pedig eddig mindig azt hallottam, hogy ha azt látom, hogy bántanak valakit, akkor álljak ki mellette, erre tessék, én most úgy láttam, Lucifer undok volt anyuval, én megpróbáltam megvédeni, erre mi jár nekem ezért? Az, hogy azt mondják, ne csináljam... - Így hát. Hogyan máshogy tehettem volna? - válaszoltam, Lucifer kérdésére, s kérdeztem vissza. Nem igazán tudtam, miként is tehettem volna ezt még meg. Lucifer nagyobb is, erősebb is, okosabb is, mi mást tehettem volna? Talán szóljak a főnökének, hogy undok? Vicces lenne, mert úgy tudom, Lucifer a saját főnöke... Más esetben, ilyenért anyunak szóltam volna, vagy apunak, de ebben az esetben most anyu volt a "sértett", és apu meg nem volt itt, úgyhogy... nekem kellett intézkedni. - Jó. Legközelebb majd tétlenül nézem, ha valaki piszkálja a másikat - forgattam meg a szemeimet, miközben anyunak is feleltem, de persze, még véletlenül sem ezt terveztem, csupán nekik mondtam ezt. Valójában arra gondoltam inkább, hogy ha máskor ilyesmit látok vagy hallok, akkor majd úgy kell bosszút állnom a dologért, meg kiállnom az illetőért, hogy arról anyu ne tudjon. Akkor majd nem kapok érte, hogy ezt csináltam. Mert az bennem fel sem merülhetett, hogy majd tétlenül nézzem, ha valakit piszkálnak. Ez az együtt főzőcskézés nekem mondjuk bejött, még ha kicsit furi is volt, hogy ők ketten eddig annyira nagyon nem akartak egymás környékére se menni, hogy csak na, most meg hirtelen tök... kedvesek voltak, meg udvariasak, mintha nem is kerülték volna egymást olyan sokáig... Nem mondom, én igazán örültem, hogy megint együtt látom őket, de azért... kicsit aggódtam, hogy túl gyorsan a szőnyeg alá söpörték a gondjukat... ami miatt amúgy elbújtak a csigaházaikba. De nem terveztem ezt úgy felróni nekik, még egyelőre nem... maximum azon gondolkodtam, hogy ha olyanná válik a helyzet, majd inkább felszívódok, és kettesben hagyom őket, hátha... lesz belőle masszív javulás, és... esetleg némi beszélgetés, amit kihallgathatok, és amiből megtudhatom, mi bajuk is volt nekik pontosan... meg csók, amit levideózhatok sutyiban! Mert amikor visszajöttem a kamrából, igazán izzós volt a levegő, nekem úgy tűnt... úgy néztek ki ezek ketten, mint akik most léptek ki egy romantikus filmből... Mondjuk, utána anyuból persze megint előbújt a nyomozó... és velem kezdett foglalkozni, pedig mennyivel jobb lett volna, ha marad Lucifernél... DE, legalább Lucifer mellettem állt a témában, végre, mert szerintem ő sem akarta, hogy kikapjunk... Egyikünknek sem hiszem hogy szerencsés lett volna, ha anyu megtudja, hogy megléptem Luciferhez, és hogy ezt eddig titkoltuk előtte, és nem is szándékoztunk nagyon elmondani neki... Szerencsémre, miután Lucifer állást foglalt mellettem, anyu nem firtatta tovább a kérdést, én pedig újfent azon kezdtem el reménykedni, hogy talán ezzel már... tényleg megúsztuk mára a dolgot... Talán, ha ügyesek vagyunk, akkor sem fogunk már rá visszatérni, amikor kettesben maradunk anyával. Reménykedni szabad. Anyu ölelése jólesett. Az mindig jólesik. És bár tényleg rossz volt mostanság a helyzet, mert ő olyan... szomorú volt, meg... lehangolt, elhagyatott, meg... más, mint amilyennek megszoktam, de most nagyon nem akartam akkor se, hogy rossznak gondolja magát emiatt. Nekem ő volt a legjobb anyu a világon! A legjobb, akim csak lehetett! És ez akkor is így volt, amikor rossz volt a kedve, meg akkor is, amikor jó. Sosem gondoltam máshogy, még akkor sem, amikor leszidott valamiért, vagy ha büntit kaptam. Ő akkor is mindig a legjobb volt, és lesz! Miután szétváltunk, anyu szerzett magának is egy kötényt, sőt, én is kaptam egyet, amin felnevettem, és felkötöttem magamra. Tessék - gondoltam magamban -, most már mind csinosak vagyunk! De mondjuk, Lucifer volt a legcsinibb! Őt aztán biztosan kevesen láthatták eddig ilyen jó kis kötényben, de jófej voltam, nem fotóztam le... gondoltam, hogy ezt az élményt most kivételesen inkább megtartom magunknak, hármunknak. Meg hát, amúgy is, akinek legszívesebben megmutattam volna azt a bizonyos képet, azzal most éppen fasírtban voltam, úgyhogy... ez úgyis elvett volna a dolog viccességéből. Lelkesen álltunk be Lucifer mellé segédkezni, legalábbis, én a magam részéről nagyon is lelkes voltam, mert... hát, mert szeretek is Luciferrel és anyuval is lenni, és így együtt meg főleg szerettem velük lenni, ha mindkettejükkel egyszerre lehettem, és Lucifer sem szaladt el a közelemből, mint ahogy általában megtette ezt legtöbbször. Többek között, ezért is oktattam ki, hogy kicsit sem hasonlít egy eredeti "cukros bácsihoz", hiszen azok rossz emberek szoktak lenni, Lucifer meg sok minden volt, de rossz az semmiképp! És úgy gondoltam, ezt neki is tudni kell. - A csokitorta szuper! - vágtam rá, nagyokat bólogatva Lucifer kijelentésére, hogy a két torta egymás után milyen jó is. Persze, bevallom, a csokitorta abszolúte örök kedvenc nálam, ami lesöpör a pályáról mindent és mindenkit, dehát... különben, szerintem amúgy sem nagyon mondanék nemet semmiféle édességre sem, hiszen kimondottan kedvemre való mind, csak hát... a csokitorta az méééég sokkal jobban! Az meg ugye extra bónusz lenne, ha én tortáznék, és addig ők meg ketten... addig csinálnának valami igazán jót. Abba nem folytam bele, ahogy Maze-ről beszéltek. Mikor legutóbb beszéltem vele... Na jó, nem, ez túlzás, én nem beszéltem vele. Ő beszélt, és én meg hallottam, és meglehetősen rosszul estek, amiket mondott, és bár szeretem Maze-t... de az, hogy egy bocsánatkérés se tellett tőle, az nem tetszett... bár ismerem őt, tudom, hogy nem a stílusa a puhánykodás, de akkor is, néha szerintem sokkal keményebb valaki attól, ha tud bocsánatot kérni... Mondjuk, nem mintha tudnám, hogy bánja-e, amiket mondott... inkább csak reméltem, hogy bánja, amiket mondott... Miközben dolgoztunk, Lucifer persze mesélt, a tőle megszokott módon, érthetetlenül... vagy csak nekem nem volt fogalmam az illetőről, akiről beszélt, dehát... mit is mondhatnék, engem a torta érdekelt, és nem az, aki kitalálta. Egy jó csokitortát látva az foglalkoztatott általában, hogy mikor ehetem már meg, és nem az, hogy vajon ki találta ki, és mennyit ivott előtte... Mert, ha jól értettem, a történetben bőven szerepelt ivás is. - Mibe fogadunk, hogy Bourbon-ös tortát én nem kaphatok? - lestem fel gyanakvón Luciferre, mert hát... körül-belül biztos voltam benne, hogy az valami ital, és abban is, hogy ez alapján, nem nekem való, akármilyen finom is lehetne az a torta Lucifer szerint, amiben szerepel ez az ital, tutinak tekinthetjük, hogy anyu nem fog belemenni az elkészítésébe. Igazam is lett, anyu hamar lekanyarította a dolgot azzal, hogy elég lesz most nekünk ez a süti, és majd Lucifer különleges ötletei máskor kerüljenek terítékre... bárkitől is származzék az a recept úgy amúgy, mert azt így már nehezen tudtam követni, kitől is való, mondjuk... annyira nem is próbáltam meg követni igazából. A lényeg körül-belül az volt, hogy nem lesz csokitorta... Lucifer kivette a piskótát a sütőből, aminek már most is nagyon fincsi illata volt, én pedig odasiettem, ahogy hívott, és meglepetten felnevettem, mikor felkapott a földről. Vicces volt, és... emlékeim szerint ezidáig csak... egyszer tett ilyet. Akkor se voltam sokáig a kezében, csak míg berakott anyu kórházi ágyába, amikor ő megsebesült. De most... miközben a krémet a sütire öntöttem, és utána is, a kezei közt maradtam, míg anyu a sütit visszatette a sütőbe még egy kis időre. És ez jó érzés volt. Luciferrel mindig jó volt, akármilyen kicsit is érinthettem meg, szinte... úgy éreztem, mintha.. jó, ez furán hangzott volna, ha kimondom, de mintha összetartoztunk volna. Biztonságban és... otthonosan éreztem magam vele. Mindig rossz volt elválni tőle... Most is rossz volt. Amikor Lucifer letett a földre, és azt mondta, valami másért jött ide... és anyu reakciója is elárulta, ő is rosszat sejt ebből... már-már attól féltem, azt fogja Lucifer mondani, hogy azért jött, mert el akar köszönni, és többet nem látjuk... Viszont nem tudtam meg mi jön, mert egyszerre csak anyu hozzám fordult, és a szobámba küldött. Első pillanatban mondjuk ellenkezni akartam... de aztán azt gondoltam, ha maradok, nem beszélik meg, bármi is van... szóval, ha itt hagyom őket, talán mégis megtárgyalják azt, ami miatt Lucifer jött, és akkor meg is lesz tán beszélve, meg én is kihallgathatom, és ha megint elszúrják, tudni fogom, mit kell köztük megoldanom. - Jó, de... te ne lépj le - néztem nagy komolyan Luciferre, majd anyuhoz fordultam -, te meg ne üldözd el! - Majd mindkettejüknek címezve tettem még hozzá. - És ne beszéljetek mellé, bármi van, beszéljétek meg, nehogy nekem megint az legyen, mint a múltkor! - osztottam ki őket határozottan, utalva a búskomor elzárkózásukra, majd kihúzva magam, elsétáltam mellettük, miután letettem kötényem a pultra, és beballagtam a szobámba, behúzva magam mögött az ajtót is, de természetesen csak résnyire...
Lucifer Morningstar
Admin
Hozzászólások száma :
255
Becenév :
Lucifer, Lu, Luci
Join date :
2018. Aug. 14.
Tartózkodási hely :
Lux
Foglalkozás :
Bártulajdonos, civil tanácsadó a rendőrségnél
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2019-10-30, 17:58
A gyermek már megint össze zavar fogós kérdéseivel. Értetlenül nézek rá, hiszen a jelen helyzetben nem is igazán tudok bele kötni a mondandójába. Valójában alapvetően nem kenyerem a harc és nagy vonalakban nem is értem az egész kialakult helyzetet s annak mikéntjét, teljesen bele zavarodva a szituációba. Ezt követően a nyomozó tesz egy vérig sértő megjegyzést, amit egy dívát megszégyenítő hüledezéssel fogadok. - Szavamra! Tőlem aztán igazán nem kell tartanod! Bántottalak én valaha? Én a bűnösöket büntetem! Szűk csípőmre csapom kezeimet, nyíltan várva bocsánatkérését vagy valami hasonlatosat. Magam sem tudom pontosan mit, de azért szinte toporzékolok. Észre sem véve, hogy nem múlt időben beszélek. A kissé puskaporos hangulat azonban oly hamar csillapodik le, hogy szinte alig érzékelem. Elég egy apró érintés, egy gyengéd szorítás a karomon s menten minden sértődöttség és harag elillan belőlem, ahogy az erő is tagjaimból. Képtelen vagyok rá túl soká haragudni, hogy is tehetném? Ő és én...mindig is olyan jól megértettük egymást. Még ha ez valahol el is veszett az emlékei tengerében. Ó, hogy szeretném hallgatni, inni szavait; hozzá érni arcának selymes bőréhez. Bár ne létezne még az Idő vagy megállna a kedvünkért egy hosszú percre...s mintha a gondolataimon csüngne, teszi fel kérdését pont Amenadielt illetően, aki az időt uralja adományaként. Szórakozott mosolyt fest eme felismerés arcomra. - Amenadiel a kisöcsém. Így, ahogy az összes többi testvérem, ő is angyal. Az ikerbátyám, Mihály jobb keze. Elszorul a torkom. Ha tudná, Amenadiel szerepe az ő életében sokkal nagyobb, mint azt valaha sejthetné. Ismét érzem a titkok súlyát a vállaimon. Ha tudná, hogy Amenadiel közreműködése nélkül nem is állhatna most itt, velem szemben...Oly esendőnek tűnik a kérdés során, szeretném az arcát a kezeim közé fogni. Megérinteni aranyozott fürtjeit. A kezem talán meg is indul a gondolatra, vagy csupán káprázat az egész. A vállamra helyezi a kezét s próbál vigasztalni, bennsőm balzsamozva kellemes hangjával. Még is, kérdésétől elszorul a torkom, megrémít, hogy bár évezredeket éltem már le, láttam a világegyetem teremtését, mi több, részt vettem benne, még sem tudok választ adni erre a bizarr jelenségre, ami engem is legalább úgy foglalkoztat, ahogyan őt magát. A válasz pedig, amit kergetünk, csupán Atyám osztályrésze. - Nem tudom. Hagyja el az őszinte válasz enyhén telt ajkaimat, miközben a tekintetébe fúrom sajátomat, hiszen ha akarnám sem tudnám eltépni tőle, felbontva a minket összekötő köteléket. - Kortalan vagyok, sebezhetetlen, ha tetszik. Ezt az arcot viselem, mióta az eszemet tudom s egy kezemen meg tudom számolni, hányszor sebesítettek meg. Ez csak a Pokolban vagy a Mennyben kovácsolt fegyverrel lehetséges. Még is...ha a közeledben vagyok, a fizikai közelséged...valahogy...emberibbé tesz. Melletted halandó vagyok. Ha megfognál egy konyhakést és a szívembe döfnéd, meghalnék. Nehezemre esik beszélni minderről, még is, ahogy elkezdem fejtegetni, a szavak könnyedén peregnek nyelvemről s cseppet sem bánom, hogy feltárom előtte gyengeségeimet. Ha akar, megölhet. Meghaltam már érte, nem is egyszer. És újra megtenném, leszállnék a Pokolba, ha kellene. Nyugodtnak kéne lennem, még is szívem oly hangosan zakatol. Vajon csak én hallom? Csak én érzem, ahogy a mellkasomon dörömböl? Ahogy felé lendít. Egy pillanatra engedek ennek az érzésnek és álom ittasan pillantok édes ajkaira. Az arcunk vészesen közeledik egymáshoz, de a végső találkozás sosem érkezik el, szétröppenünk, ahogy a kölyök ismét feltűnik a színen. Abban a pillanatban fájdalmas a távolodás, de végső soron még sem bánom. Az ivadéka mosolyt csal az arcomra, ahogy a Behemót hűségével siet hozzám a lisztes üveggel a kezében. Jack Sparrow-t juttatja az eszembe a Karib-tenger kalózaiból, így vigyorom kiszélesedik - Csak nem van egy üveg földed? Kérdezem ironizálva, bár fogalmam sincs, látta-e a filmet. Jómagam a popkultúra nagy falója s lelkes rajongója volnék. Az emberek kreativitása és fantáziája mindig is lenyűgözött, a személyemet illető rágalmak ellenére. Bele is vetjük magunkat a kulinária művészetébe. A nyomozó kissé elbambul felém fordulva, észre is veszem magamon a pillantását, felé fordulok. - Van valami a ruhámon? Kérdezem akár egy hím páva - ingem pontosan ilyen, királykék, így még a hasonlat is tökéletes -, nézegetve magamat, de ahogy én látom sem a finom ing vagy az ezüstszín mellény, nadrág nem szennyezett liszttel vagy egyéb konyhai összetevővel. Tegnap hozták a tisztítóból, pompásan kell festenem, hiszen ez is volt a cél. Vagyis, khm, az egyik cél, mikor ide jöttem. Maze említésére csupán legyintek egyet. - Mazenek semmi baja. Tud magára vigyázni. Ezzel valójában önmagam is nyugtatom, tudat alatt, hiszen sok ideje van már mellettem, régebben, mint akár Behemót. Ahogy előtte Lilithel, az anyjával is sok időt töltöttem együtt. Emlékszem rá, mikor Maze még olyan kis vakarcs volt, mint Trixie, de már akkor is egy igazán vérmes kis bajkeverő. Linda pedig...nem csodálom, hogy a családom kis híján az őrületbe kergette, nekem sem veszi a telefont. A témán azonban Scarlett O'hara módjára lépek át s társalgok inkább valami kellemesebbről, példának okáért a tortákról - meghagyva a holnapnak a főfájást. - A macskám osztaná a véleményed! Vágom rá a gyermek megjegyzésére a csokoládétortát illetően, hiszen falánk egy szörnyeteg. Torta, steak és alkohol bármennyi mennyiségben belé fér. Vidáman, könnyeden adom elő színes életem egy szeletét, elégedetten konstatálva, hogy szórakoztatom vele a nyomozót. Nyilvánvaló udvarlásom fel sem tűnik, ahhoz túlságosan természetesen jön. De hiú ábrándok ringathattak, mivel Chloe megint furcsaságokat fecseg, amire össze vonom a szemöldököm. Nem értem! Vagy ő nem érti? - Köszönöm, valóban elég kreatív vagyok. De...nyomozó...nekem nincsen nagymamám. Pislogok párat rá, a lapot nem veszem, azt sem tudom, hogy kéne. Mellesleg éppen elég nekem az egy pár szülő, több is, mint elég! Még csak az kéne, hogy legyen még két pár nagyszülőm is...hallatlan! Nem sokra rá azonban a detektív mellém libben s a fülembe duruzsol. Sajnos nem pajzánságokra, melyekre első körben számítottam volna, mi több, újfent sikerül meglepnie. - Na de nyomozó...már az első találkozásunkkor megmondtam neki, az iskolában. Pontosabban ő maga jött rá! Ecsetelem neki suttogva, magam sem tudom miért, talán, mert ő is így tett. Én persze szentül hiszem, hogy ez a história ilyen egyszerű. - Bár...elöl, tudod, nem voltak még fogai...és elég nehezen értettem, amit mond, de végül egyértelműen azt mondta, "ördög". Folytatom a vad magyarázást a nőnek, miközben a lánya felé mutogatok. Nos, számomra ez az egész fogzás-dolog máig rendkívül bizarr és visszataszító dolog, szóval remélem átjön neki a lényeg. Hiszen nem susmusolhatunk sokáig, az ivadék szúrós pillantása máris megtalál. Mit is felelhetnék neki, ahogy rám néz? Fogalmam sincs olyan dolgokról, mint az alkohol kisülése a sütés során és egyéb, alkimistákat megszégyenítő dolgokról. Nekem a Bourbon az Bourbon, a süti meg süti. - Nos, valamiért ebben a században szigorúbban veszik a kisemberek alkoholizálását. Valóban nem igazán értem, miért. Ez új szokás a halandónál, nem is olyan régen a gyerekek még ugyan úgy dolgoztak, ittak, házasodtak, mint a felnőttek, nem különítették magukat az emberek ilyen mindenféle kategóriákra, legfeljebb nemesekre és kevésbé nemesekre. Így a csúf - belterjes - népség volt a "nemes", a szemrevaló népség meg a "paraszt". Miss Lopez bizonyára órákig tudná mesélni nekem ennek a jelenségnek a hátterét, de engem cseppet sem érdekel, így még véletlenül sem fogok rá kérdezni, ha legközelebb találkozunk. Nem mintha ez fenyegetne, ahogy Fafej nyomozó, úgy ő is erősen kerül, mióta végeztem Pierce-el. Vajon tudják? És ha igen, mit gondolnak s miért nem vittek még be? A tollaim...ez az "apró" részlet most jut csak eszembe és el is akad a lélegzetem tőle, egy pillanatra olyan képet vágok, mint akit most pofoztak fel. Az események ára azonban magával sodor, a sütemény a sütőbe kerül, a felismerés azonban eszembe juttatja, miét is jöttem ide. Arcomról lefolyik hát a bohókás vidámság, akár a színész arcáról a festék. A pöttöm is a földre kerül s az igazság fagyos lehelete legyezni kezdi tarkóm. A titkok láthatatlanul feszülnek meg közöttünk s én nem felelek, mikor Chloe felszólít a válaszadásra. Csupán nézek felé, a zavaros, didergő tekintetébe. Ahogy lehullik a csomó a derekáról, de még nem a szemeiről. A szobájába küldi vérét, ami megkönnyíti helyzetem. Nem szeretnék több mágiát használni a gyermeken, mint amennyit feltétlenül szükséges. Sőt, lehetőleg egyáltalán nem szeretnék ehhez folyamodni. Az emberpalánta távozik s ahogy távolodik, még vissza fordul, hogy hozzám szóljon. Talán sosem láttam még ilyen bánatosnak. Csak mikor az anyukája kórházban volt. A legrosszabb az egészben az, hogy az ő kérésére sem felelhettem. Hiszen ha az anyja megtudja azt, amit meg kell, cseppet sem biztos, hogy lesz még maradásom e házban. S a csöppség tovább karattyol, ami még a jelen borús helyzetben is mosolyt csal arcomra. Mintha a széteső világunkat, melyre a Sötétség kezdi rátenni a kezét, csupán ez az apró emberi lény tartaná össze. Sokáig nézek utána, míg a tolóajtó be nem zárul, s magunkra nem maradunk szerelmesemmel. Csupán ezt követően emelem tekintetem ismét Chloéra. Egy fájdalmasan megnyúlt percig nézünk egymásra, majd kinyújtom felé a balomat, mintha csak táncra kérném fel. - Azt hiszem, ahhoz, amit mondani szeretnék, le kéne ülnünk. Mondom a tőlem cseppet sem megszokott komolysággal. Ám még sem vagyok kimért, inkább kissé melankólikus a terheimtől. Ennek a beszélgetésnek már éppen itt az ideje, hogy megtörténjék. Így ha megfogja a kezemet, a kanapéhoz kísérem, mintha csak az egyik általam szervezett, pokoli bálba kívánnám bekísérni Királynőmként. De a Sátán mindig is nőtlenségre kárhoztatott, a bált is mindig magányosan adja, hébe-hóba improvizált bál királynőkre hárítva a feladatot, hogy vigyék hátukon a mulatságot. * Megigazítom a királykék ingem és a szürke mellényem, végül leülök mellé. Még is, tisztes távolságban. Lábam keresztbe teszem, amolyan Luciferesen. Jobbom az ölemben, balomat pedig a háttámlára teszem, felé nyúlva, de el nem érve, pusztán vágyakozva. - Chloe...te...mi...régebb óta ismerjük egymást, mint gondolnád. Mint...amire emlékszel. Szemmel láthatóan nehezemre esik a beszéd, de kényszerítem magam. Megérdemli, hogy tudja az igazságot. Kerülöm a pillantását, de ezt sem csinálhatom örökké, nem tisztességes vele szemben. Egyszer az életben, végre őt kéne néznem és nem magamat. Szóval a szemeibe meredek, mert így kell tennem. Vajon mit látok meg az arcán, az ismerős íriszekben? - Én...én csak jót akartam neked! Szeretném, ha ezt sose felejtenéd el. Én...nem akartalak bántani. De tudom...még is, bármit is tettem, újra és újra csak fájdalmat okoztam neked. Mélyet sóhajtok és az ujjaimmal babrálok a térdemen, a fekete köves gyűrűmet fixírozva. Szinte pontosan ilyet viselt Poncius Pilátus is.* Mire újra rá emelem tekintetem. Hogy is mondják? "A Pokolba vezető út is jóindulattal van kikövezve"? Valami ilyesmi. - Chloe...én elzártam az emlékeidet magamról, mert úgy gondoltam így lesz a legjobb neked. Mert bántottak miattam. Nem akartam, hogy miattam szenvedj. Ezért nem is bánom, amit tettem. Most viszont...itt az idő. Már réges-régen eljött, csak gyáva voltam feloldani a pecsétet, amit rád helyeztem. És gyenge, mert nem tudtam megállni, hogy a közeledben legyek. Önző voltam. Mondom ki újra és újra a nevét. Mint régen, amikor még nevén mertem szólítani. Minden erőmre szükségem van, hogy ezeket most kinyilvánítsam neki. Nyelek egyet, arcom feszült. És felemelem az ölemből jobbomat. Az arca előtt áll meg tenyerem, mintha megfogna valami láthatatlan dolgot a homloka előtt. Egészen lassan tekerő mozdulatot teszek és az ujjaim között felizzik egy élénkzöld mágikus kör. A belső részén pörgetek egyet a hüvelykemmel. Majd még egyet. Mintha rá markolnék a pecsétre, megfeszülnek ujjaim és a nyomás erejétől egy roppanás hallatszik. Óvatosan végzem a pecsét feltörését, hogy az emlékei fokozatosan térjenek vissza rólam, különben megeshetne, hogy túl sok egyszerre. Nincsenek illúzióim, nem áltatom maga. Még így is az lesz, de ez még is csak a kíméletesebb módja az emlékek feloldásának. Ismét nyelek, könnyeimet nyelem el, melyek valójában feketék, mint a kátrány. De nem látszanak, nem hagyom kibuggyanni őket. Legyűröm mind. Tán csak fekete szemeim csillognak enyhén üvegesen. Meg-megremegve. A pecsét pedig felreped, hajszál repedések keletkeznek rajta, mintha csak viaszból lenne. Egyre több és ezzel egyenes arányban a méregzöld fény erőssége is csökkenni kezd, fakulni.
Az első találkozás pillanata. Zsebre vágott kézzel sétáltam egy utcán, a szikrázó nappali fényben. Mintha megérzésem támadt volna, homlokom ráncoltam s körbe tekintettem. A szemem egy gyermeken akadt meg. Egy kislányon. Aki a jó idő ellenére bent gubbasztott a szobájában, az ablak ki volt tárva, legyezte szőke fürtjeit a tavaszi szellő. Magam sem tudom miért, oda mentem az ablakhoz és a párkányra könyököltem. Deja vu? Hiszen nem is szeretem a gyerekeket. És akkor még szépen fejeztem ki magam. De ez a lányka mintha más lett volna. Két hatalmas copfban volt a haja és giccses-habos ruhát adtak rá, de ő mintha nem örült volna ennek. Ráadásul nem babával játszott, hanem rendőrautóval! Nagyon különös gyermek. Amint lefoglalt a bámészkodás, az ivadék észre vett. Éppen hófehér öltönyt viseltem. Megkérdezte ki vagyok. Mit felelhettem volna? A 'Lucifer' lehet, hogy a frászt hozta volna rá, szóval inkább azt feleltem, 'Esthajnalcsillag'. És abszurd mód, beszélgetésbe elegyedtünk. Ő is bemutatkozott és én mindig a keresztnevén szólítottam. Furcsállta a nevemet, 'Morningstar'. Nem is tudom hogyan történt. Az események folyása egymást követte. Minden csak jött magától. Fel sem tűnt, milyen sokáig beszélgettem vele. Egészen ránk esteledett! És senki sem jött, hogy rá nézzen a kis Chloéra a szobájában. Öt éves lehetett. Megkérdeztem, hol vannak a szülei, nem fektetik-e le? Az eszembe sem jutott, hogy meg is kéne etetni esetleg egy emberi csemetét. Azt felelte, az apja dolgozik az anyja pedig vagy rohangál vagy egyszerűen elfelejti. A saját Apámat juttatta valahogy eszembe. Ezt valamiért meg is mondtam neki. Ő pedig megértette, pedig olyannyira aprócska volt még! Távoznom kellett volna, midőn elnéztem, hogy a pici lány az ágyába mászik. De...ő arra kért, ne menjek. Nem akarta elmondani, mi a baj, de láttam rajta, hogy fél. Na nem tőlem, de a kint uralkodó sötétségtől. És én bemásztam az ablakon hozzá és mellé guggoltam. Elmondtam neki, hogy mindenki fél valamitől és hogy ez normális. Még én is. Rá mutattam a fekete égboltra, amire az ágyából rá látott és megkérdeztem, látja-e azt a nagyon fényes csillagot a többi között. Nagyobb és izzóbb volt a többinél. Pöttöm nyakát nyújtogatta, amerre szemét vezette karom. Bólintott. Alig látszott ki a takaró alól, a szegélyét szinte az orráig húzta. Csak parányi ujjacskái lógtak ki azt szorongatva. Megmondtam neki, hogy az az esthajnalcsillag. Hogy mindig ott van az égen, akkor is, ha nem látja, nappal. És hogy az fényt hoz neki. Mire ő pontosította szavaimat, miszerint én hozok neki mindig fényt a sötétben. Hogy mindig vele vagyok, mert ott vagyok az égben, bármikor, mikor felnéz rá. Azon tűnődtem ki lehet ez a gyermek, hogy ilyen dolgokat mond nekem? Sosem találkoztam még hozzá fogható, különös kis teremtéssel. Ez volt az első este, amit átbeszélgettünk. Megannyi követte még. Sokszor aludt el úgy, hogy a karomat fogta, míg én az ágya mellett guggoltam. Elnéztem, ahogyan alszik, próbáltam megfejteni a titkát, de nem bírtam rájönni. Ő lett az én kis barátom. Persze, a kivétel erősítette a szabályt, továbbra sem állhattam az emberpalántákat rajta kívül. Valahogy ő még is a szívemhez nőtt. Esténként rendszert csináltunk belőle, hogy mesét olvasok neki. A Coraline és a titkos ajtó** volt a kedvence. A takarója alatt olvastuk zseblámpával. Olykor csak az ágyán ücsörögtünk és beszélgettünk. Volt, hogy bealudt és a vállamra dőlt vagy az ölembe. Ilyenkor óvatosan megfogtam és beraktam az ágyába. Általában nem ébredt fel rá, viszont volt, hogy igen. Néha, mikor a karomat próbáltam a picurka kezecskéi közül kiszabadítani. Ha rá jött a turpisságra, kért egy plüssállatot. De egy se volt jó neki, szerintem direkt nem. Szóval hoztam neki egy sárga, mosolygós csillag plüsst a karom helyére, annak nagyon örült. Mikor oda adtam neki, megkért, hogy hajoljak közelebb. Azt hittem, netán bizalmas dolgot szeretne mondani. De ő kis karjait a nyakam köré fonta és oda húzott magához. Éppen, hogy csak meg tudtam támasztani maga az ágy szélében, így sikerült nem kilapítani a kölyköt. Hogy szorul egy ekkora lénybe ennyi erő? Mikor elengedett, puszit adott az arcomra. Én pedig "cserébe" le "kis manóztam" mosolyogva. Egy idő után pedig a lányka már nem félt többé a sötétben. Mikor kicsit nagyobb lett, elárultam, hogy Lucifernek is hívhat. Elég hamar rájött, hogy nem vagyok halandó, hiszen míg ő rohamosan nőtt, én egy napot sem öregedtem. Mindez azonban nem változtatott semmin. Ő ugyan úgy Chloe volt és én pedig ugyan úgy Lucifer. Az is megesett, hogy megsérült. Én pedig meggyógyítottam. Emlékszem, mikor mosolyogva azt mondta, "Te vagy az én őrangyalom!" Az évek pedig gyorsan peregtek. Barátságunk pedig egyre mélyült. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen különös barátságot kötök egy embergyerekkel. A 13. születésnapján történt. Mikor aznap megérkeztem hozzá, az ablakban üldögéltem, egyik térdemet felhúzva, másik lábamat lógatva a párkányról. Hallottam, hogy a konyhában az anyjával veszekszik. Berohant a gyerekszobába és becsapta maga mögött az ajtót. Rettentően sírt. Meg is ijedtem és felálltam, sose láttam korábban ennyire sírni. Az arca vörös volt és szinte át se látott az átlátszó könnyfüggönyön. Mikor azonban megpillantott az ablak előtt, hirtelen oda rohant hozzám és átölelte a derekam. Eleinte nem is értettem mit motyog, mert belém temette az arcát és rettentően bömbölt. Aztán sikerült értelmeznem szavait. Azt szerette volna, ha én is részt veszek a születésnapi zsúrján. Mire az anyja a fejéhez vágta, hogy nem nagy-e már kissé a képzeletbeli barátokhoz? Főleg egy olyanhoz, akit az ördögről neveztek el. Chloe persze nem akarta elhinni, hogy fiktív vagyok, sem azt, hogy maga az ördög. Erről korábban nem esett szó így konkrétan közöttünk. Sírt, mert nem hittek neki. Sírt, mert bolondnak tüntették fel a saját szülinapján. És mert a saját anyja nem érti meg. Elnéztem a derekamat szorító alakot, Chloét, aki a gyermek és felnőtt lét között egyensúlyozott, valahol félúton.Abban a pillanatban döntöttem úgy, hogy elzárom az emlékeit. Mindent, ami velem kapcsolatos. Ha ez ekkora fájdalmat okoz neki, nyűg az életében, a környezete megveti értem...akkor jobb, ha nem fog rám emlékezni. A szülei majd betudják a kezdődő kamaszkor dilijének, hogy ignorálja a témát vagy tagadja. Így hát átöleltem sebesen serdülő kis barátnémat és az egyik kezemet a feje fölé emeltem. Egy varázsigét mormoltam, amit a sírógörcse miatt nem hallhatott. Szavaimra zöld sigil jelent meg a feje felett, majd a varázs végeztével láthatatlanná vált. Ezt követően egy altató bűbájt is bocsátottam rá, mert már nem tudtam tovább hallgatni a zokogását, aminek én voltam az oka. Ő elhalkult és elernyedt a karjaim között. A karomba vettem és az ágyába fektettem, pont mint kiskorában. Betakargattam és a meggyötört arcába néztem. Sóhajtottam, majd egy csókot leheltem a hideg homlokára. "Viszlát, Chloe. Mindig veled leszek." Ezt suttogtam csupán az alvó lánynak és távoztam. Mintha soha ott sem lettem volna.
Néma csend telepszik a szobára, ahogy ott ülünk, oly távol s még is oly közel. Bár nem tudom, lehetünk-e valaha olyan közel egymáshoz, mint régen. A bűneimet megelőzően. - Az az igazság, hogy a távolból olykor rád kellett néznem. De nem akartam, hogy megláss. Nem akartam...megbolygatni az életed. Amint a pecsét teljesen feltörik és darabjaira hull fényesen, mely szilánkok eltűntek a semmiben, vissza eresztem a kezemet az ölembe. Chloet nézem. Egyenesen a szemeibe. Sorsdöntő pillanat ez és én nem tudom, fogalmam sincs, hogyan fog reagálni minderre.
"Ha a távolba nézel, a dombon van egy ház Vezet, mint egy világítótorony, ahol te leszel Biztonságos, hogy érezd a kegyelmünket, mert mind követtünk el hibákat Ha elvesztetted az utad (Felkapcsolva fogom hagyni a fényeket) És tudom, hogy kint vagy szomorúan, de bátornak kell lenned Elbújni az igazság elől nem fogja rendbe hozni ezt Érzem a fájdalmadat, ha nem érzed a kegyelmünket És elvesztetted az utadat Felkapcsolva fogom hagyni a fényeket"
* az eseményeket Bulgakov: A Mester és Margarita c. regénye meséli el ** Neil Gaiman szerzeménye, a Lucifer képregény alkotójáé és az egyik részben Chloe ezt olvassa estimeseként Trixinek (2.évad 5.rész)
Felkapcsolva fogom hagyni a fényeket Mert felkapcsolva fogom hagyni a fényeket
Még mindig hihetetlen, hogy annyi idő után a lakásomban találom. Hiányzott... a hiánya lyukat égetett a mellkasomba. Csak bámulom őt, de nem tudok napirendre térni a fölött, hogy Ő maga a Sátán. Lelki szemeim előtt megjelenik az arca; a valódi arca. Karmazsinvörös színben pompázó, barázdákkal teli bőre... ami rettegéssel tölt el. Félek attól a valakitől, nem tudom valaha szembe tudnék-e vele nézni. Miközben itt áll előttem teljes valójában. A megszokott Lucifer... ében színű fürtjeivel amikbe szívesen bele túrnék ujjaimmal. Ónix színű lélektükrei amikben szívesen elmerülnék. Fanyar illata, amivel beburkolóznék. Nem tudom elhinni méh most sem, hogy a kettő egy személyben Őt alkotja. Ez nem lehetséges... Emlékeimben felrémlik a pillanat amikor megismerkedtünk. Ahogy találkoztunk, halvány mosolyt csal ajkaimra az emlék, hogy mennyire nem bírtam, és nem akartam vele dolgozni. Minden alkalommal amikor elmondta nekem kilétét én nem hittem neki. De hogy is hittem volna? Kicsit őrültnek véltem, de ő nem őrült... ő csak Lucifer. Azóta az este óta mikor megölte Pierce-t minden egyes alkalommal eszembe jut minden dolog amiről azt hittem hazugság. Teljesen össze vagyok zavarodva, és törve... ezt a terhet nem tudom megemészteni. Nézem a konyhámban ácsorgó férfit, szívem eszeveszett módon kalapál, bent mellkasom csontjainak feszülve. Vérem őrült módjára pulzál ereim falának feszülve. Tudom, a világot jelenti nekem... de ez még sem elég. Most nem, hiszen... nem szerethettem bele az Ördögbe. Azt meg végképp nem tudom elképzelni, hogy az Ördög szerelmes lehet bárkibe is.... pláne belém. De Ő mégis itt áll, és tortát készít nekem és a lányomnak. Az eszem tisztába van a dologgal, hogy ez... ez nem helyes dolog, de a szívem... ő örül, hogy újra látja. Legszívesebben a nyakába ugranék, de nem teszem, több okból sem. Arról nem beszélve, hogy tudom beszélnünk kéne, meg kéne beszélnünk ami történt. De én még képtelen vagyok erre, hónapok után is. Ha... emiatt jött ide, akkor kár a gőzért. Mert habár a maga módján bírja Trix-et, biztos vagyok benne, hogy van valami nyomós oka annak, hogy itt van. -Trixie!-sóhajtok fel, ez a gyerek képes kiforgatni minden szavam, pont mint az apja,- tudod jól Kicsim, hogy nem úgy gondoltam,- forgatom a szemeimet.- Igaza van Lucifernek, még sosem bántott. A nálad gyengébbeket kell megvédeni, akik rászorulnak,- jegyzem meg egy mosoly kíséretében. Lucifer reakciójára újfent csak a szemeimet vagyok képes forgatni, majd csípőre vágott kezeire csupán felvonom kérdőn a szemöldököm. Nem tudom mit vár tőlem... de akármit is nem kapja meg, nem érzem magam hibásnak, egyáltalán nem gondolom, hogy megbántottam volna Őt. Ahogy az okoskodó kislányomra nézek elfog a bűntudat... az elmúlt hónapokba nos nem igazán voltam lélekben itt. Megcsináltam azokat a dolgokat amiket kellett, de aztán ebben kimerült az édesanya szerepem. Ez nem jó így, az én Kicsim természetesen mellettem állt és áll a mai napig is. De ez akkor sem oké. Amikor viszonozza az ölelésem, egy alig észrevehető sóhaj szakad ki mellkasomból. Alig akartam elengedni, minden... szeretettem és bűntudatom benne volt ebben az ölelésben, aztán kénytelen voltam megtenni. Főleg mert vendégünk volt, akivel foglalkozni is kellett. -Ühüm...- hümmögök halkan amikor felel a kérdésemre, ez... olyan ijesztő és lenyűgöző egyben. -Szóval... az összes angyal a testvéred...?- érdeklődöm kicsit nagyobb kíváncsisággal a hangomban, mint szerettem volna. Majd mintegy lágy, nyári szellő érintem futólag meg a karját, hogy feltegyem a következő kérdést. Arcom kétségbeesettségről árulkodik, tényleg érdekel a válasza. Mert ha a közelemben bármi baj érheti... akkor nem tartózkodhat mellettem. Jobb tudni, hogy létezik és nincs mellettem, minthogy mellettem állandó veszélyben legyen. Nem! Annak a gondolatát sem tudnám elviselni, hogy bántódása essék miattam. Akkor inkább távol tartom magam tőle. Lehajtom a fejem, hagyom hogy napszítta fürtjeim az arcomba hulljanak, amíg rendezem arcvonásaimat. Nem szeretném, ha rá lenne írva mit gondolok. Amikor újból éj fekete íriszeibe pillantok semmit nem lehet leolvasni róla. De hangom gyenge... megtört. -Úr Isten,- hüledezem drasztikus példáján,- Lucifer.... ha valóban így áll a helyzet, akkor... nem lehetsz itt, nem akarom.... nem bírnám elviselni ha miattam bármi bajod esne... nem bírnám feldolgozni.- suttogom halkan, majd rögtön el is fordulok tőle, hogy ne lássa íriszeimben csillogó könnyeket. Még a gondolat is valós kínnal jár.... hát még ha megtörténne. Amikor összeszedem magam visszalépek hozzá, pillantásunk egybeforr. Kapkodom a levegőt félig szétnyílt ajkaimon keresztül, miközben akaratlan is közelebb hajoltam hozzá. Ismerős illata teljesen megrészegít, elfelejtem hol vagyok... egészen addig a pillanatig míg a lányom vissza nem tér. Olyan hirtelen ugrunk szét, mintha pisztoly dörrent volna. -Igen... a csokitorta szuper Trixie, de azt hiszem azt meghagyjuk legközelebbre,- kacsintok a kislányomra. - És igen... ahhoz még el kell telnie sok évnek,- nézek rá egy pillanatra szigorúan, de arcvonásaim egyből megenyhülnek utána. Majd nézem Lucifert ahogy ténykedik a lányommal... és képtelen vagyok le venni róluk a szemem, annyira idilli és kellemes, túlságosan családias is. -Khhm... nem semmi, tökéletes,- pillantok félre mielőtt túl kínos lenne a pillanat,- persze, tudom.. Csak hiányzik,- jegyzem meg. Magam sem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, vagy így érzek iránta, pedig ez az igazság. Aztán mosolyogva hallgatom, ahogy Lucifer újból átesve a ló túloldalára túl izgalmas dolgot mesél Trix-nek. Aggódva pillantok lányom fülig érő szájára, majd megpróbálok finoman célozni a férfinél, hogy nem szeretném ha a lányom komolyan venné őt. Hiszen még én sem vagyok feldolgozni ezt a természetfeletti dolgot.... hát még a pici majmocám. -Lucifer, ugye nem gondolod, hogy komolyan is vett téged,- nézek rá fedőn,- komolyan … nem tudom hogyan kezelni ezt a dolgot, de az biztos, hogy Trixie-t ki akarom hagyni belőle,- nézek rá komolyan, ugyanakkor kérlelőn gyönyörű lélektükreibe. -De nem tudja mit jelent!- forgatom a szemeimet miközben még lejjebb veszem a hangom, bár a lányom hamar észreveszi, hogy róla beszélünk.... hiszen Lucifer egyértelműen mutogat rá. Nem tudom ma hányadszorra de újból felvonom a szemöldököm, nem is tudom kéne-e reagálnom rá, de aztán inkább úgy döntök, hogy még sem fogok, úgyis kár a gőzért. Nézem összevont ahogy a férfi aki mindent jelent nekem a vicces nagyra nőtt gyerekből hirtelen komoly felnőtté válik a másodperc törtrésze alatt. Tudom... érzem, hogy komoly dologról lesz szó, a hangulat is hamar megváltozik abból a könnyed, családias hangulatból valami kemény, feszültséggel lesz tele a levegő. Kíváncsian várom a válaszát, miután Trix-et beküldöm a szobájába, ez nem olyan dolog amit előtte akarnék megbeszélni vele. A csönd tapintható miután visszatérek hozzá, pár pillanat erejéig engedem meg magamnak, hogy gyönyörködhessek angyali arcában, majd némán bólintok, majd szótlanul csúsztatom ujjaimat tenyerébe, enyhe bizsergés keletkezik a bőrömön ahol hozzám ér. De hiányzott már ez... Érdeklődve figyelem ahogy Luciferes színpadiassággal foglal helyet mellettem, egy karnyújtásnyira tőlem. Nem is tudom mire számítottam... talán, hogy ad nekem valami racionális magyarázatot magáról, az Ördögről.... De ehelyett, még jobban kifordított a világomból. Nem tudom eldönteni, hogy képen röhögjem-e, deja vu érzés kerít hatalmába. Amikor igazságait mesélte nekem, hányszor gondoltam ezt. De... de aztán végül csak nyelek egy nagyot. Szóra nyitom ajkaim, majd becsukom, inkább várom, hogy folytassa. Mert látom rajta van még mit mondania. -Az... Lucifer az képtelenség, arra emlékeznék.... -kezdek bele, de közbe szól, mire felvonom a szemöldököm,- nos... oké, teljesen össze zavarsz. De az biztos, ha ismertelek volna korábban... azt nem felejtem el...- meg sem hallva azt a részt, hogy elzárta az emlékeim, az agyam képtelen befogadni ezt a mágia dolgot, egyszerűen képtelen. Mielőtt tagadásba kezdhetnék felemeli a tenyerét, pont az arcom elé... Zavartan méregetem teljesen közelről, miközben duruzsol valamit. Majd ellepnek az emlékek, az emlékek amikről eddig mit sem sejtettem. Lehunyom a szemhéjaim, ahogy felrémlenek azok a képek, amiket Lucifer elvett tőlem. Már emlékszem arra a napra. Anyu... nem tudom, hányadik szépségversenyre cibált el, Amit utáltam, meg az embereket akik ott voltak, mérges volt rám, mert direkt leöntöttem áfonyaszörppel a csipkés ruhát. Így nem vehettem részt a versenyen. Egész végig ezt magyarázta nekem, mire én csak annyit vágtam az arcába szemtelenül, hogy utálom ezt az egészet, és hogy én rendőr leszek. Majd bezárkóztam a szobába, éppen azt terveztem hogyan szoktassam le anyut erről amikor megjelent a férfi. Idegenekkel nem szabad szóba állni, de őt nem éreztem annak. Sőt úgy éreztem... mintha a legjobb barátom volna. Azóta mindig meglátogatott mesélhetem neki apuról, anyuról, az iskoláról, és ő nem nevetett ki, vagy kergetett el, hogy nem ér rá. Ő nem gyerekként kezelt.... hanem felnőttként. Ez jól esett. Amikor kellett vigasztalt, vagy támaszt nyújtott nekem, minden este mesélt nekem, úgy aludtam el, hogy vigyázott rám. Tudtam, hogy ő az én őrangyalom, aki bármitől megvéd. Még egy plüss csillagot is kaptam tőle, amire úgy vigyáztam mint a szemem fényére. Tudtam, hogy ő nem emberi, hogy nem ember, de nem féltem tőle... sőt tetszett a dolog, irigykedtem is rá. Nem mondtam senkinek sem egészen a tizenharmadik szülinapomig megtartottam magamnak Lucifert. Féltem, ha mással megosztom... akkor már nem lesz itt velem, kipukkad, mint egy lufi amit nem akartam. De ő volt a legjobb barátom, az egyetlen barátom, aki megértett, azt akartam, hogy velem ünnepeljen, szelje fel a tortát. De anyu természetesen nem hitt nekem... sőt csúnyán összevesztünk, azt kiabálta túl nagy vagyok a képzeletbeli barátokhoz. Én hiába állítottam, hogy Lucifer létezik, és ő az én legjobb barátom... az őrangyalom, anya erre azt mondta, ha nem fejezem be elvisz orvoshoz. Mire én csak rácsaptam a szobám ajtaját. Észre se vettem, hogy patakokban folynak krokodil könnyeim eláztatva arcomat, Elkerekedett szemekkel pislogtam Luciferre. Kézfejemmel megtöröltem az arcom, ahogy csodálkozó pillantásomból vádló lett. Mérgesen pattanok fel a kanapéról. -Szégyelld magad! -zziszegem ahogy bele túrok hosszú tincseimbe,- igen.... igazad volt.... önző és gyáva alak vagy. Nem volt jogod ehhez! Az én emlékeim, az én életem, nem volt hozzá jogod, hogy elvedd a legjobb éveimet az életemből. - morgom, ahogy idegesen járok fel s alá a nappaliban. Remegő kezeim tördelem, ahogy próbálok értelmet nyerni ebből az egészből. Már kislánykoromban is tudtam... és nem féltem tőle. Talán most sem félek... az igazi arcától. Hát most nem az az érzelem dominál bennem, újfent becsapva érzem magam.... dühödten ugrok elé. -Tönkreteszel mindent, amikor kinyitottam az ajtót a szívem majd kiugrott a helyéről... meg meg akartam veled beszélni, veled akartam lenni,- sziszegem mérgesen, arcom vöröslő színben ragyog a dühtől amit alig bírok kordában tartani,- Mennyi?! Mond mennyi titkod van még rólam? - nézlek rá újból vádlón veszek egy mély levegőt, beesnek a vállaim, mikor már minden olyan jónak tűnt, azt hittem boldog lehetek....- Menj innen.... látni se bírlak,- suttogom halkan. Egyedüllétre van szükségem, még utoljára csalódottan pillantok rá, majd beviharzok a szobámba, mint egy tíz éves gyerek.
Lucifer Morningstar
Admin
Hozzászólások száma :
255
Becenév :
Lucifer, Lu, Luci
Join date :
2018. Aug. 14.
Tartózkodási hely :
Lux
Foglalkozás :
Bártulajdonos, civil tanácsadó a rendőrségnél
Tárgy: Re: Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe 2020-08-26, 22:52
Tökéletes kép, a pillanat olyan édeskés és különleges, akár a malvázia. Még is, vitriolosan zeng. A sülő piskóta mézes aromája belengi a konyhát, ahogy azonban a nyomozó tekintetét elkapom, a cukormáz megreped. Látok valamit a szemében, amit nem igazán tudok hová tenni. Balsejtelem. Ez tán a legjobb szó rá. Arra a különös, távoli s még is oly közeli "viszketésre", amit lehetetlen megvakarni. És én csak nézem, ahogy a gyermek az anyjával pöröl, s ahogyan össze fonódnak. Ekkor még nem tudom, hogy nem sokára egy ismeretlen hely nyeli el a detektív ivadékát. A feszengő elrévedésből a kérdése zökken ki, amire egy suta biccentéssel felelek első sorban. Kis híján a szokásos hangnemben oltanám őt le egy ennyire bugyuta kérdésért, de lágy érintése kikergeti az indulatot az elmémből és tagjaim elernyednek. - Igen...mind egy szálig. Lehelem végül, akár a kezes bárány - vagy inkább kezes ördög. Megrebbenő pillái pedig csak tetézik ezt a gyámoltalan érzetet. Chloe hirtelen hátat fordít, mire egy sóhaj szakad fel mellkasom mélyéből. - Chloe... Szólítom nevén és vállára téve a fekete köves gyűrűt - mely igen csak nagy hasonlóságot mutat Pocius Pilatus ékszerével* - viselő kezemet, újfent magam felé fordítom őt. - Nem kell félned...ha meg is halok, a Pokolban magamhoz térek és vissza jövök hozzád. Látom a szemeiben csillogó könnyeket, akár a gyémántok, szikráznak és fényükkel felemésztenek. Halovány mosoly ül ki borostás arcomra. A kis ördögfióka pedig ismét színre lép, mi pedig szétröppenünk, akár a gerlék. Ez azonban nem tart soká, a nyomozó gondoskodik róla, hogy csupán kettesben maradjunk. Kettesben...még is negédes a pillanat. Szavaira ismét értetlenkedve bámulok rá. - Miért ne vehetett volna? Szavamra! Ezért rágalmaznak engem olyan nevekkel, mint a Hazugságok Hercege...! Sértődötten puffogok, egy megtermett perzsa macska sem csinálhatná peckesebben, vagy akár Behemót. Azt hiszem ezt vehetjük a "tyúk vagy a tojás" esetnek. Ez viszont nem elegendő, hogy tovább odázzam az elkerülhetetlent. A nyomozó kérlelhetetlen, én pedig valami egészen másért jöttem. Valamiért, ami mindkettőnk életét megváltoztatja egyszer s mindenkorra. Kinyújtom felé tenyerem és az övé bele simul az enyémbe. Hát eljött a pillanat. Az igazság pillanata. Itt az idő, hogy lerántsam a leplet, melyet tán sosem szabadott volna rá vetnem. A mágikus pecsét pedig feltöretik. Össze roppan s vele együtt az én Chloem szép, szent s rendezett világa. Minden lángba borul. Könnyek záporoznak az arcán, tekintete pedig keményé válik. Még sosem láttam ilyennek és ez megrémít. Felperzsel, akár a futótűz, a Pokol lángjai semmik ehhez a pillantáshoz képest. Nézem, ahogy felpattan mellőlem és éktelen haragra gerjed. Megszeppenve pislogok fel rá, tükörsima homlokomat ráncolva. Még is mit vártam tőle? Vártam egyáltalán bármit is? Követem éjfekete íriszeimmel, ahogyan fel s alá járkál, tombol. De valójában minden, amit mond, amit a fejemhez vág - igaz. Elnyíló ajkaim hát össze záródnak és lesütöm a szemem, míg ő folytatja. Zaklatott kérdése telibe talál - mennyi titkom van még, róla? Ó, mennyi! Emlékek villannak az elmémbe, különösen egy, s én még is elvetem. Elvetem a választ. Elvetem az eshetőséget. A némaság nem hazugság. És tudom, ha beszélnék, az csupán olaj lenne a tűzre. Ha tudná...mindazt, amit én tudok...! De sosem tudhatja. Sosem tudhatja meg, azt az egy éjszakát nem. Különben nem beszélne velem soha többé, a bűntudat pedig egy örökkévalóságon át gyötörné. Így lesz a legjobb, gondolom ismét, egyelőre mit sem sejtve holmi kipattanó, hófehér szárnyakról és a semmibe vesző kis Grincsekről. Csendben felemelkedem a puha ülőalkalmatosságról. Keserűen suttogó szavai ostorcsapásokként szaggatják lényem, még sem adom ennek jelét. Némán, a szégyentől roskadó vállakkal indulok meg a bejáratni ajtó felé, miként ő a szobájába iszkol, ahogyan már gyermekként is szokta. Az ajtó pedig fáradtan sóhajt, ahogyan átlépem a küszöböt, bennsőmben pedig tovább burjánzik az, ami már talán sokkal korábban gyökeret vert ott, mintsem azt képzelhettem volna.
* Bulgakov: A Mester és Margarita referencia
Kiben bízhatsz? Mondd, kiben bízhatsz? A félelem a torkodon akad.
Kezdőlap
️️️
Egészen lassan tekerő mozdulatot teszek és az ujjaim között felizzik egy élénkzöld mágikus kör. A belső részén pörgetek egyet a hüvelykemmel. Majd még egyet. Mintha rá markolnék a pecsétre, megfeszülnek ujjaim és a nyomás erejétől egy roppanás hallatszik. Óvatosan végzem a pecsét feltörését, hogy az emlékei fokozatosan térjenek vissza rólam, különben megeshetne, hogy túl sok egyszerre. Nincsenek illúzióim, nem áltatom maga. Még így is az lesz, de ez még is csak a kíméletesebb módja az emlékek feloldásának. Ismét nyelek, könnyeimet nyelem el, melyek valójában feketék, mint a kátrány. De nem látszanak, nem hagyom kibuggyanni őket. Legyűröm mind. Tán csak fekete szemeim csillognak enyhén üvegesen. Meg-megremegve. A pecsét pedig felreped, hajszál repedések keletkeznek rajta, mintha csak viaszból lenne. Egyre több és ezzel egyenes arányban a méregzöld fény erőssége is csökkenni kezd, fakulni.
Még mindig hihetetlen, hogy annyi idő után a lakásomban találom. Hiányzott... a hiánya lyukat égetett a mellkasomba. Csak bámulom őt, de nem tudok napirendre térni a fölött, hogy Ő maga a Sátán. Lelki szemeim előtt megjelenik az arca; a valódi arca. Karmazsinvörös színben pompázó, barázdákkal teli bőre... ami rettegéssel tölt el. Félek attól a valakitől, nem tudom valaha szembe tudnék-e vele nézni. Miközben itt áll előttem teljes valójában. A megszokott Lucifer... ében színű fürtjeivel amikbe szívesen bele túrnék ujjaimmal. Ónix színű lélektükrei amikben szívesen elmerülnék. Fanyar illata, amivel beburkolóznék. Nem tudom elhinni méh most sem, hogy a kettő egy személyben Őt alkotja. Ez nem lehetséges... Emlékeimben felrémlik a pillanat amikor megismerkedtünk. Ahogy találkoztunk, halvány mosolyt csal ajkaimra az emlék, hogy mennyire nem bírtam, és nem akartam vele dolgozni. Minden alkalommal amikor elmondta nekem kilétét én nem hittem neki. De hogy is hittem volna? Kicsit őrültnek véltem, de ő nem őrült... ő csak Lucifer. Azóta az este óta mikor megölte Pierce-t minden egyes alkalommal eszembe jut minden dolog amiről azt hittem hazugság. Teljesen össze vagyok zavarodva, és törve... ezt a terhet nem tudom megemészteni. Nézem a konyhámban ácsorgó férfit, szívem eszeveszett módon kalapál, bent mellkasom csontjainak feszülve. Vérem őrült módjára pulzál ereim falának feszülve. Tudom, a világot jelenti nekem... de ez még sem elég. Most nem, hiszen... nem szerethettem bele az Ördögbe. Azt meg végképp nem tudom elképzelni, hogy az Ördög szerelmes lehet bárkibe is.... pláne belém. De Ő mégis itt áll, és tortát készít nekem és a lányomnak. Az eszem tisztába van a dologgal, hogy ez... ez nem helyes dolog, de a szívem... ő örül, hogy újra látja. Legszívesebben a nyakába ugranék, de nem teszem, több okból sem. Arról nem beszélve, hogy tudom beszélnünk kéne, meg kéne beszélnünk ami történt. De én még képtelen vagyok erre, hónapok után is. Ha... emiatt jött ide, akkor kár a gőzért. Mert habár a maga módján bírja Trix-et, biztos vagyok benne, hogy van valami nyomós oka annak, hogy itt van. 
