Nightmare on Street - Ella&Nero

Vér illata terjeng a levegőben, körbeölel, felizgat, szinte végigkúszik a bőrömön, annyira erős a halál esszenciája a közelben, ahogy felém sodorja a szél fuvallata, hogy muszáj a végére járnom, honnan jön.
Lazán lépdelek az utca mocskos járdáján, bár ez annyira most nem látszik, mert nemrégiben esett az eső, így a sötétben feketének hat az egész, és csak a lámpák, reklámfeliratok, és az épületekből kiszűrődő fények csillognak rajta. És persze a néhány autó fényszórója az úton, amikor elhalad, a késői órának köszönhetően, gyér forgalomban. Már csak egy utcasarok, és ott is vagyok, ahová csalogat a holt. Hátha még nem szállt el a lelke, hátha még megragadhatom, és elvihetem. Bár nem az én hullám, a lelke még lehet az enyém. Minél több van belőlük, annál jobban szórakozom.
A gondolatra boldog vigyor táncol az arcomon, akár egy eszelősnek, aki magában röhögve halad az utcán, de ez most azt a néhány részeget, aki épp kitámolyog a bárból, a legkevésbé sem érdekli.
Befordulok a sarkon, és meg is pillantok egy kikandikáló lábat a koszos, zöld szemetes konténer mögül. Ahogy közelebb lépkedek, átsétálok egy tócsán, de nem zavar, hogy vizes lesz a drága bőrcipőm, majd veszek másikat.
Lenézve a hullára, gyanítom, hogy az itteni konyha szakácsa lehet, legalábbis a zsírfoltos, ócska trikóból, és a derekára kötött, szintén mocskos kötényből ítélve. Mellette a valószínűsíthetően gyilkos fegyver a bárd, amivel lecsapták a fejét. A mellkasát, nem feltétlenül azzal vágták fel, mert egy nagy lyuk tátong rajta, lemerném fogadni, hogy valaki elvitte a szívét. Talán szuvenírnek, talán, hogy megegye, de nem is számít, nekem nincs szükségem a szívére. Picit lehajolok, és magam mormogom a szavakat, a kezem a test fölé téve, hogy felkutassam a lelkét, legalábbis egészen addig, amíg nagy vijjogással meg nem érkezik a hátam mögé, és elé egy-egy rendőrautó, piros-kék szirénázással.
Ahogy az a filmekben is lenni szokott, ki is pattannak az egyenruhások, és fedezéket keresve az autó ajtajai mögött.
- Emelje fel a kezét, és lépjen hátra! – jön a férfihang a hátam mögött. Egy pillanatra lehunyom a szeme, hogy megnyugtassam magam, és elhessentsem a gondolatot, hogy megölöm őket, és tovább állok. De ez egy ostoba lépés lenne részemről, én pedig nem vagyok ostoba, tudom, hogy melyik harcomat kell megvívnom, és melyiket nyerhetem meg csata nélkül is.
Így teszem, amit kérnek, és pár másodperc múlva, már csukló fonódik az enyémre, és kattan a bilincs a hátam mögött.
- Jogában áll hallgatni! Jogában áll ügyvédet fogadni! Bármi, amit mond felhasználható Ön ellen a bíróságon. – A halandók viszont meglehetősen ostobák, és bár tudom, hogy ez a dolguk, akkor sem látják a nyilvánvaló bizonyítékot. De nem segítek nekik azonnal kideríteni, hagyom, hogy bevigyenek az örsre és kihallgassanak. Boldogan fogom fogadni a bocsánatkérésüket és a kártérítést, amit kihúzhatok belőlük.
Türelmesen ücsörgök a kopott fémszéken, amit lerögzítettek a földre, az asztal, amin könyöklök a megbilincselt csuklóm ellenére, szintén oda van csavarozva. Csak néha pislogok, és mosolyogva integetek, mindig, ha új emberke lép be a tükörablak mögé. Nem kis meghökkenést okozva azzal gondolom, hogy meglepődnek, hogy tudom, hogy ott vannak.

Egészen békés is, azt kell mondanom, de kezdem kicsit unni a dolgot, meg az is, hogy folyton kávéval kínálgatnak. Szoktam élni vele, mert érdekes az íze, de az igazi arab kávé, nem pedig olyan lötty, amit az automatákból kapni. És már annyi ember sem mászkál be a az ablak mögötti szobába, így integetni sincs már miért, így kezdek nagyon, de nagyon unatkozni. Ennél még az is jobb lenne, ha engem kínoznának a pokolban, akkor legalább történne valami. Jobb híján a pókot kezdem el figyelni a fenti bal sarokban, ahogy csinosítgatja a hálóját, és le is köt egészen addig, míg nyílik az ajtó, és be nem sétál rajta egy meglepően alacsony nő. Olyan kis törékeny, olyan karcsú a nyaka, és a dereka, nagyon is kedvem lenne….kettéroppantani a gerincét, szerintem csak az egyik kezemet használnám hozzá. Megfognám hátulról, belemélyeszteném az ujjaimat a bőrébe, és egyszerűen rántanék egyet az oszlopon. De amilyen kicsi lehet az is elég lenne, ha csak összeszorítanám a kezemet, és lehet össze is tudnám morzsolni az ujjaim között.  
Mintát vesz? Sosem gondolkoztam azon, hogy a tetoválások vajon ujjlenyomatot is adnak nekem? Ami azt illeti meg sem néztem soha, hogy van-e ujjlenyomatom, úgyhogy kíváncsian figyelem a műveletet, amit csinál, és lám vannak ott csíkok. A képmásom elméletileg egy háromszáz évvel ezelőtt élt férfiról lett mintázva, lehet, az ujjlenyomatát is megörököltem. Izgalmas lesz megtudni, hogy találnak-e valamit rólam. És erre a gondolatra sikerül is majdnem hangosan felröhögnöm, amikor majd jól kiröhöghetem őket. De csak apró mosolyra húzódik a szám széle, és azt figyelem, amit a nő ügyködik a kezemmel. Néha az arcára siklik a tekintetem, hogy megvizsgáljam a vonásait. Megvillantom felé a tökéletes fogsort, amit kaptam, mert tetszem neki. A pulzus felgyorsul, az arcon enyhe pír jelenik meg ennek hatására, a szívverés gyorsabb lesz, az ajkak elnyílnak, az orrlyuk kitágul, még a halandóknál is, mintha szagmintát tudnának venni a másikról, hogy vajon a kibocsájtott feromonjai megfelelőek-e a másik félnek, vagy sem.
- Hoz valamit, amivel ezt lemoshatom a kezemről? – kérdezem, miközben én is kukkolok lefelé az asztal alá, hogy mégis mit művel, aztán megállapítom, hogy talán ő okosabb, mint a többi. Kérdésére pedig egy újabb mosollyal felelek, bár a megjegyzése, hogy az öltözékem alapján minek képzel el, igazán érdekes, a hímnemű egyedeket tekintve, hiszen ez egy ing és farmer kombinációja, ami vajmi kevéssé ad - véleményem szerint - okot az ilyen feltételezésre.
- Melyik bűnös vallaná be bűneit? Ugye tudja, hogy most épp diszkriminál az öltözködésem miatt, és első benyomás alapján ítél? Hát illik ilyet egy nyomozónak? Nem kellene inkább objektívnek lennie, míg a bűnös bűne bizonyítékot ne talál, vagy be nem bizonyosodik az ellentétje? – A legtöbben, nem csupán a halandók, de a többi lény sem szereti, ha nem kap válaszokat. Én is közéjük tartozom, de szeretem azt játszani, hogy nem válaszolok, hanem inkább kérdezek. Sóhajtok, és kényelmesen hátradőlök a széken, az ajkaimról nem fagy le az apró félmosoly, ami jelzi, hogy még élvezem is a helyzetet.
- Tetszik a pólója! – Ez egy kijelentés ugyan, bár az utána lévő gondolataim halmaza egy sor kérdésről tanúskodnak, de egyiket sem áll szándékomban feltenni, mert annyit nem ér az egész.
- Vádolnak még valamivel? Vagy elmehetek? – nézek mélyen a szemébe, de tudom, hogy még nem fognak elengedni, hiszen nem tehetik, előbb kell valami konkrét bizonyíték arra, hogy tényleg nem én voltam. Bár hívhatnék ügyvédet, már ha lenne, mert nincs, minek is. Általában nem hagyom magam elfogni, és minél tovább ücsörgök itt, annál inkább az én malmomra hajtják a vizet, ahogy mondani szokás.
- Látta milyen alacsony a szakács. És nem, nem a fejetlenségre gondolok. Előtte sem volt túl magas. Ha én lennék az elkövető, kétlem, hogy bárddal bajlódnék, elég lenne kitörni a nyakát. Hiszen hozzám képest, annyira kicsi és törékeny. – Még szép, hogy kétértelműen fogalmazom meg a végét, hiszen beszélhetnék az épp előttem ülő nőről is. De attól még igazam van, bár ő ezt nem feltétlenül kell, hogy tudja. Mármint azt, hogy milyen formában szoktam gyilkolni, úgysem marad annak nyoma. A pokolban senki nem nyomoz. És ezzel még csak vádalapot sem nyújtok.
- Elkészült! – Jelentem ki határozottan, de nem veszem le a szemem a nőről, egyébként meg a pókhálóra értem, a sarokban, a pók most húzódott vissza, hogy várja az arra tévedő rovarokat.

Hát még kedves is, kapok egy papír zsebkendőt, hogy azzal töröljem le. El is érem, hogy legalább már nem nedves a kezem, de attól még szép fekete. Remek, hogy állna beléd, egy villanyoszlop és abból b@sszon meg az áram, de hülye rib@nc. Én meg ott röhögök majd rajtad, amíg a földön rángsz a görcsöktől, és amikor a tested majd feladja elragadom azt a kívánatos lelkedet, hogy népesítsem a pokolbéliek táborát.
De mindezen gondolataimból az arcom semmit nem árul el, kedélyesen ücsörgök tovább, immáron fekte tenyérrel, a zsebkendő meg galacsinként hever az asztalon, a fehérségét megtöri a fekete tinta, akár egy metaforaként is funkcionálhatna, és természetesen én vagyok a hófehér lelken a sötétség. Az örök kísértés, ami mindig ott marad, mert ezt sem lehet már semmissé tenni, és bárhogy is próbálkoznánk, az a lélek sem lenne több fehér.
- Lehet abban valami, amit mond. – Persze nem nekem. Mert mondhatnánk úgy is, hogy én is az igazságszolgáltatás kötelékeiben dolgozom. Legalábbis részben, hiszen én vagyok a bűnös lelkek hóhéra. Más kérdés, hogy nem csak a bűnös lelkeké, de hát nekem édes mindegy. Azonban találkoztam már néhánnyal, és meglepő, de a legtöbbjük olyan sokáig tagadja még maga elől is, hogy miket követett el élete során, amiért a pokolra kárhozott utána. Nem értik meg, hogy nem mennek vele semmire sem. Kiszabadulni úgysem fognak, mert a halandók nem tehetik be a lábukat a pokolba. Az angyalok szintúgy nem, szerintem nem is akarják. Egyébként ők lehet, hogy tudnák, de még egyel sem találkoztam odalent a több évezred alatt. A démonok meg nem engednek ki csak úgy lelkeket onnan, ha már nagy nehézségek árán megszerezték őket. Mondjuk maximum nagyon kivételes esetben el tudnom képzelni ezt is.
- És megszakértette már, hogy nem én öltem meg. – Hiszen az előbb kijelentette, mintsem kérdezte. Szóval akkor már csak egy kérdésem lenne, hogy mégis mi a büdös francért ülünk még egymással szemben és bájcsevegünk az élet nagy dolgairól?
- Pedig a szája sem elfoglalt… - Legalábbis én egy f@szt sem látok benne, hogy foglalt lenne, így nyugodtan ki lehet mondani, amire gondol éppen, bár lehet, hogy már megtanulta, hogy az árthat az egészségnek. Nem tartom kizártnak, hogy esetleg gyermeki korában is hasonlóan járt pórul, mert kimondta, azt amire épp gondol. Az emberek nagyon furcsák, szívesebben fogadják a hazugságokat, minthogy elgondolkodjanak az igazságon.
- Nyilvánvaló hazugság! – Jelentem ki határozottan, és a szemem sem rebben meg. Én is tudom, és ő is tudja az igazat, nem lehettem én a gyilkos.
- Csak azért, mert épp ott voltam, nem lehetek én a gyilkos. Egyetlen vércseppet sem lát rajtam, pedig ha valakinek levágjuk a fejét, és turkálunk a mellkasában, vérnek mindenképp lennie kell rajtunk. Hiszen az spriccel. És hacsak nem tudom úgy irányítani a vércseppeket, hogy ne essenek rám.- Ha tudnám sem tennék egyébként ilyen ostobaságot, nincs jobb mint egy helyre kis vérfürdő. Nyami, olyan finom zamata lenne. –Vagy esetleg, ha a mentősök értek volna oda előbb, akkor ők is gyanúsítottak lennének? – Ugye, hogy nem? Hát kinek van feltétlen igaza? Persze, hogy megint nekem. És ezt ő is tudja, az emberek az üveg mögött is tudják. Ahogy azt is, hogy nem sokáig tarthatnak már itt, csak azért, mert ott voltam a helyszínen.
- És mindenkit érdekel, hogy mit gondol. Hiszen az előbb mondta, hogy Ön a törvényszéki szakértő. – Erre már csak fel kell vonnom a szemöldököm. Mintha kissé össze lenne zavarodva a hölgyemény, és azt sem tudja, hogy miket beszél. Bár még nem sikerült rájönnöm, hogy miért is van így megzuhanva az IQ-ja, mert biztos, hogy nem az én bűnöm, hogy nincs a topon.
Apró rándítás a vállamon, hogy lehet, hogy igaza van. Tényleg baromira magas lettem, nem is volt könnyű találni egy olyan valakit, aki ekkora méretekkel van megáldva, de hát az eredeti méreteimet nehéz lenne százhatvan centiméterbe belezsúfolni.
- Bevallom…- bólintok nagyon komolyan, és csak némi hatásszünet után folytatom, a vallomást, na nem azzal, hogy tapasztalataim lennének. Sőt csak is igazat beszélek. – Sok filmet néztem az utóbbi időben. – Sajnos ilyesmire a pokolban nem volt lehetőségem, de hihetetlen, hogy Hollywood miket meg nem tud alkotni a mozivásznon, és már-már némelyiket még realisztikusnak is mondanám.
- És abban láttam már, hogy csinálták, csak így reccs, és már vége is volt. – Na, az mondjuk megközelíti a valóságot, persze nekem nem kellene a két kezem használni hozzá, de tényleg csak reccs és az illetőnek vége van.
- Hát a pók hálójára, mi másra? – fel sem emelem a kezem az asztal lapjáról úgy mutatok felfelé egy ujjal a sarokba, az elkészült otthon irányába.
- Most már várja, hogy arra repüljön egy mit sem sejtő kis bogár, és ő beszőhesse a hálójával, és addig élősködjön rajta, míg az összes nedvet ki nem szívta belőle, és üres porhüvelyként hulljon alá. – Kissé mélyebb lesz a hangom a mondat végére, és még véletlenül sem nézek a mutatott irányba, le sem veszem a szemem az előttem ülő nőről.
- Szóval, hacsak ténylegesen nincs semmilyen bizonyítékuk a vádemeléshez, én most távoznék. – Márpedig ahhoz nincs bizonyítékuk, ebben biztos vagyok. Mint ahogy abban is, hogy ezt az egy esetet kivéve, sosem voltam még ártatlan.
- Azonban nagyon szívesen összefutok kegyeddel egy ital társaságában, hasonlóan szép tükrök nélkül is. – Állok fel az asztaltól, és egyenes a rendőrkapitány szemébe nézek a tükör mögött, aki egészen eddig némán figyelte a kis jelenetünket.
- Kapitány, legyen kedves!

Enyhén oldalra billen a fejem, és úgy biccentek egyet, tökéletesen tudom, hogy nekik dolguk van, láttam már filmen, ha a valóságban nem is. És bár nem értek minden, talán ezért is hagytam, hogy simán elfogjanak, de azért azt tudom, hogy egy ujjlenyomat lefuttatáshoz én nem kellek, csak az ujjlenyomatom. Hát kíváncsi leszek, hogy mit találnak.
- De ehhez már levette a mintát, és hacsak nem akarja, hogy én magam nézzek hasonlóságot, akkor nem kellek már hozzá. – közlöm is vele gyorsan a felfedezésemet, mert ami eleinte izgalmasnak, és érdekesnek ígérkezett, most már kezd nagyon-nagyon unalmas lenni. Túl sokáig várakoztattak, és túl sokáig nem történt semmi sem.
- Mert a legtöbb ember ostoba, mindig is azok hajtották előre a világok, akik valamiért kilógtak a sorból. – Ennyit még én is tudok a történelmükből, pedig nem kellene. Azonban a birkák ennél sokkalta kevesebbet tudnak, és, ah, francba az egésszel, szimplán úgy hülyék ahogy vannak, másra nem jók, csak hogy a magamfajták kiélhessék magukat rajtuk kedvükre. Elvégre én sem lennék, ha ezek nem lennének már a kezdetektől ekkora faszkalapok. De ettől még nem leszek hálás nekik.
- Ezért azt akarja mondani, hogy letartóztatnak, mert így sikerült a génállományom? – Hát erre olyan hangosan kell röhögnöm, hogy még a fejem is hátravetem, aztán csak nagy nehézségek árán sikerül lecsillapodnom, nagyokat sóhajtozok közben és megtörölgetem a szemem, mert bizony kijött ott egy kósza könnycsepp a röhögéstől.
- Jahhhjj, hát tudja, nem hittem, hogy valaha ilyet fogok megélni. Pedig apám mindig mondta, hogy szép szál legény lettem, de szerintem ő sem gondolta, hogy egyszer majd ezért csuknak le! – Szipogok párat még, fránya röhögés, hogy ezt váltja ki, de mondjuk ezért a poénért, már megérte az egész hercehurca. Tipikusan az a történet, amire azt mondják, hogy ha én ezt otthon elmesélem. Kíváncsi vagyok, mit tennének, ha az igazi külsőmmel látnának engem. Még, hogy ennek az emberi külsőnek a szeme sem áll jól. És itt megint elkezdtem röhögni, és nem tudtam abbahagyni egy darabig.
Sőt mikor magamra hagy, még akkor is sikerül fel-felröhögnöm, ahogy ismét eszembe jut, amit mond.
- Kisasszony! Csak a munkáját végezte, én pedig tudtam, hogy nem lehetek bűnös. Mondjuk meglepődtem volna, ha mégis annak találnak, akkor nem biztos, hogy meginvitálnám. Mert eléggé kimerítette volna a bizonyítékhamisítás gyanúját, és akkor az ügyvédemet hívtam volna el meginni valamit, amikor megünneplem a rendőrség kudarcát. – Hát nem hagyhattam ki, muszáj volt még egy kicsit odadöfnöm nekik, ha már ennyi ideig unatkoztam, és örülhetnek, hogy csak szavakkal döfködök.
- Ahogy mondja, ránk férne egy ital! – Csapom össze a tenyeremet, amik még mindig tintásak. Aztán kipillantok az ablakon, és mivel még mindig szakad az eső, és a holmim is visszakaptam, felhívom a sofőröm, hogy jöjjön értünk.
- Még öt perc és itt lesz értünk az autó. – Mondom a nőnek, amikor már a cuccaival együtt vissza érkezik.
- Egyébkén Nero Galdot vagyok! Kezet fognék, de lehet, hogy még fogok! – így nem is nyújtom felé a kezemet.

Hoppácska, micsoda kirohanás, el is kezdek nevetni azon nyomban, igazán jókedvem lett, mióta a szakértő társaságát élvezhetem. Ez már beszéd kisanyám! Valóban kedvemre van.
- Hohohohó! Értettem, nem pofázom! De azért, azt még had mondjam el, hogy ez a fele sokkal jobban tetszik, amolyan tüzes kis menyecskének tűnik tőle. – Naná, hogy tovább pofázok, csak sokkal jobb kedvűen, és nem is óhajtom abbahagyni, ami azt illet, folyamatosan vigyorgok, mint a tejbe tök.
Aztán csak tetézi a dolgokat, a további fenyegetésekkel, hát az agyam eldobom, ez jobb, mint a cirkusz. Sőt jobb, mint a Deadpool című film, amit nem olyan régen láttam.
- Azt mondja…azt mondja..kizavarjon! – Hát meg kell ismétlenem a szavakat, mert röhögés közben nehezen jönnek ki, aztán már homályosan látok, így megdörzsölöm a szemem, és csodálkozva érzékelem, hogy bizony nedves lett, pedig határozottan nem sírok, ahogy a halandók szoktak a haláluk előtt, vagy ahogy Astra csinálta néha gyerekkorában.
Hát nagyon-nagyon régen nem szórakoztam ilyen jól. Lehet, hogy gyakoribb vendég leszek itt, mint azt ők szeretnék. De azért majd lefektetjük alapszabálynak, hogy nem hagyhatnak magamra órákig, a társaságban sokkal jobban megy az idő.
Bár lehet, hogy csak a kis hölgy ilyen szórakoztató, mert a többi rendőr határozottan szúrós szemekkel vizslat, amíg arra várok, hogy visszaérjen, és felhívom a sofőröm, hogy jöjjön értem. Ő az értelmesebb, de nem erősebb démonok közül való, és hajlandó volt megtanulni vezetni az autókat. Mondjuk parancsba kapta, úgyhogy sok választása nem volt, de nem panaszkodik. Próbálná csak meg.
- Az üzletembereknek is van sofőfjük. Egyébként gyakran járok metróval, de most szakad az eső. – Mutatok rá, bár szerintem már ő is észrevette.
- Nagyon örvendek Ella! – megrázom a kezét. Határozott kézfogása van, és nem fél bepiszkolni azt. Azt hiszem egyelőre kedvelem a nőt, úgyhogy életben maradhat, amíg szórakoztat. Később lehet, hogy bedobom a medencémbe, hogy rothadjon a többi ember között.
Még visszafut beszélni valakivel, akivel így első ránézésre, meg másodikra sem leszünk barátok, neki biztos helye van a medencében.
Közben megérkezik az autó is, hogy elvigyen minket egy italra, azt már a lányra bízom, hogy mondja meg neki a címet.

//Köszönöm!