Átfúj a szellő a Kulcslyukon ~ Trixie és Behemót

Tárgy: Átfúj a szellő a Kulcslyukon ~ Trixie és Behemót 2019-06-22, 20:02

Trixie & Behemoth @

A nyári napforduló napja van. Az utolsó iskolai napok ezek a tomboló hőségben. Persze, ez a meleg számomra cseppet sem elviselhetetlen...a Pokol után? Ne vicceljünk! Kellemes melegecske. A cica-micák amúgy is köztudottan szeretik a meleget. Szóval, nekem sincs vele bajom. Nem úgy az "osztálytársaimnak", akik tikkadtan nyakladoznak körülöttem. Unottan támasztom a fejem a padban, a tanárnő valamiről hablatyol, de nem igazán tud lekötni. Ásítok is egy macskásat. A szemfogaim még ebben az emberi külsőben is szemet szúrhatnak - ritka, hogy egy halandó szemfoga ennyire hegyes és hosszú legyen, de nem lehetetlen, szóval csak legyintek ha szóba hozzák. Kandúrosan hunyorgok a szomszédomra, aki nem más, mint Trixie, Decker nyomozó lánya. Akinek a védelmével a Főnök már több, mint két éve bízott meg - van az három is. Azóta öltöm magamra olykor ezt az ember-szerű alakot, hiszen egy hatalmas, két lábon járó macska-démon képében csak nem lézenghetek feltűnés mentesen egy embergyerek körül! Közben én magam is "kölyökké" váltam, nap mint nap koptatva az iskolapadot. Már-már hozzám nőtt Nico szerepe, mostanra kimondhatjuk, eggyé vált velem. Ő is én vagyok, otthonosan mozgok ebben a testben és már nem is zavar. A fiúcska, akit a külvilág lát, valóban létezik. A saját, mondhatni képlékeny testem formáltam át ilyenre, tehát nem egy egyszerű mágikus illúzióról van szó. Olyan vagyok, akár a gyurma...a Főnök tudta mit csinál, mikor engem megalkotott. Több a sütnivalója, mint ahogy azt a többség elsőre gondolná róla. Jól tudta, szükség lehet egy ilyen formára, képességre...energetikailag sokkal kedvezőbb és a lebukás esélye is kisebb, mintha mágiát használnék. Egy szóval a látszat csal, Lucifer nem bolond, hanem zseni. Mellesleg, a hatalmas, tüzesen égő napkorong is az ő műve, ami okádja a meleget erre a sok szerencsétlenre itt. Nem mintha sajnálnám őket...a Főnök pedig világ életében rajongott a tűzért. Fülsiketítő hang üti meg a fülemet, oda is kapok és az arcom eltorzul. Kicsengettek. A gyerekek ujjongnak és valóban szuper, csak én éppenséggel rühellem a hangját. Borzalmas! Ki találta ezt ki?! Rosszabb, mint mikor egy macskát nyúznak elevenen! Sosem fogok hozzá szokni...rémes és irtó hangos. Nem is tudom miért nem vetettük még be a Pokolban kínzás gyanánt! Na, de...itt az ideje kimászni a padból, had élvezzük ki a szünetet, mielőtt becsengetnek a következő órára! Fel is kelek a padból, a szememet dörgölve, mintha csak egy mosakodó cirmos lennék. A suli fárasztó(an unalmas)! Oda lépek a mellettem levő padhoz, amiben a célszemély ücsörög. A célszemély, akibe bele zúgtam. Csak, hogy ne legyen egyszerű a démon dolga...szóval jól megrántom a copfját, mert miért is ne? Macskás énem meg is piszkálná és nézné, ahogy libben erre-arra, de vissza fogom magam. Nem vagyok macska, világos?! Puszta...véletlen egybe esés! A kis manőver okán várom, hogy végre észre vegyen, míg a többi kiskamasz ki sétál a folyosóra, wc-re, büfébe, páran pedig bent maradnak rajtunk kívül az osztályban. A hatalmas ablakok tárva-nyitva az emeleti teremben. A függöny átsejlik és lágyan hullámzik a szélben, ahogy a meleg nyári szellő fodrozza. Kabócák sírnak az ablakok alatt. Huzat táncoltatja az előttem ücsörgő lányka bájos fürtjeit.
Ekkor még nem tudjuk, hogy ez egy cseppet sem átlagos, eseménytelen nap.

Már majdnem elértük a nyári szünetet. Tényleg nem volt már sok hátra. És ennek nagyon örültem, bár nem tudtam, vajon a nyárra mik otthon a tervek, de reméltem, hogy semmi olyat nem terveznek anyuék, ami miatt Nico és én ne tudnánk találkozni lehetőleg... hát... minden nap, legalább egy kicsit.
Igen, igen, ez mondjuk kissé talán bonyolult lesz, hisz anyu még abban a hitben él, hogy én és Nico nem igazán vagyunk nagy barátok... sőt... és még ha nem is hisz már minket ősellenségeknek, azt garantáltan nem tudta még meg, hogy én és Nico... hát szóval, hogy járunk egymással. És hogy én ezért szerettem minél többet lenni vele. Főleg, mióta azon voltam, hátha Lucifer végre felszedi anyut... de aztán nem jöttek igazándiból össze még... sőt, nemrég ugye össze is vesztek kicsit eléggé... mondjuk, ez utóbbi miatt is mostanában épp hogy senkit nem zavart, mikor vagyok máshol, mint ami meg lett beszélve... Apu Charlotte miatt szomorkodott sokat, anyu meg Lucifer miatt, szóval senkinek nem szúrt szemet, hogy olykor elprogramoztam magam mellől a dadust, vagy eltévedtem a könyvtárba menet, meg a délutáni sulis programok helyett is inkább Nicóval lógtam...
És hát, én a szünetben is szerettem volna inkább jó sok időt tölteni Nicóval, és nem mondjuk a dadussal. Nem mintha úgy igazából olyan nagyon különleges dolgokat csináltunk volna együtt... sokszor inkább csak kergetőztünk vagy birkóztunk, de... Nicóval igazából minden sokkal jobb volt...
Na jó, nem minden. A tanórákat már így a vége felé az sem dobta fel, hogy ő mellettem ült.
Álmos vagyok. Álmos vagyok. Álmos vagyok. - Magamban ezt mondogattam, miközben egyik kezemmel az asztalomon könyököltem, és fejem félrebillentve a tenyerembe támasztottam, miközben a másik kezemben fekete színű ceruza volt, mellyel épp egy kicsi fekete cicát rajzolgattam a pad sarkára (megint, pedig ezért már a múlthéten is kikaptam a tanárunktól, aki azt mondta, ha még egyszer rongálom az iskola tulajdonát, behívatja a szüleimet...) De nem terveztem, hogy ott hagyom a cicát. Úgy terveztem, hogy kiradírozom, amikor vége az órának. Még mielőtt esetleg elfelejteném.
Mikor megszólalt a csengő, vissza is tettem a ceruzát a tolltartómba, és kivettem a radírom, hogy eltüntessem rosszalkodásom bizonyítékát, ám akkor hirtelen rántást éreztem a copfomon, és fejemet felkapva észrevettem magam mellett életem Ördögét.
- Nico! - kiáltottam rá rosszallóan, és kiöltöttem rá a nyelvemet is, majd felálltam, és (miközben a rajzot és a radírozást egészen el is felejtettem) löktem egy erőset a vállán, hogy megbosszuljam tettét. - Na megállj, ezért még kapsz! Mindig a hajamat kell piszkálnod! - Azzal támadóállásba is hajoltam, hogy a lehető leggyorsabban rávethessem magam, és jól meghúzhassam majd én is az ő haját, amint sikerül megkaparintanom egy tincset belőle!
- Javaslom, hogy fuss, mentsd az irhádat! - szóltam rá határozottan, és szám szegletében már gonosz kis mosoly bujkált. Esküszöm, úgy utazott a hajamra, mintha külön élvezetet okozott volna neki, hogyha pont azt piszkálhatja, és már elegem volt belőle, szóval, most feltett szándékom volt véres (na jó, azt talán mégse) bosszút állni!

Trixie & Behemoth @

Már éppen sikerült volna átunatkoznom magam a túlvilágra, mikor végre megszólal az az átkozott csengő. Félig megsüketülök tőle és a fejem is megsajdul, de legalább a tanár elhallgat. Hangos nyikorgással hátra tolom a széket, amin ülök és már ott is termek Trixie mellett, mint egy ~~démon~~ gomba. Nem késlekedek, megráncigálom a haját. Abba is hagyja menten, amit csinál és morcos amazonként mered rám. Én meg közben a nyakammal nyújtózva azt kémlelem, mit is firkál. De nem, nem a neveink kezdő betűjét egy szívecskébe, hanem...felszalad a szemöldököm - egy fekete macskát.
- Nincs is cicátok.
Szólalok meg, elengedve a fülem mellett, amit mond. De éppen ezért, nem is reagálok és nem veszem fel a nyúlcipőt, így az lesz a dolog vége, hogy Trix, ahogy kipattan a padból - irigylésre méltó tehetség még démonszemmel is -, egyenesen rám veti magát és bedőlünk az asztal- és széklábak közé. Ekkor ocsúdok fel, mikor rajtam landol - pontosan úgy, mint ahogy ez fordítva megtörtént azon a bizonyos csokitorta potyogtatós napon a játszótéren. Pislogok párat a szitun - a közelségén - és ördögfiókához méltón megragadom a két hajfonatot, hogy azon nyomban megrántsam őket! Milyen démon lennék, ha nem használnék ki egy ilyen kínálkozó lehetőséget a rosszalkodásra? Ahogy pedig meghúzom a haját és így az arcom felé billen a feje, sunyin csókot lopok tőle. Amolyan macskásat, hiszen se nem csücsörítek, se semmi, csak rá tapasztom a csukott számat az övére - pont ahogy a macskák szoktaká az orrukat egymáshoz érinteni, ha puszilkodnak. Persze, a Főnök röhögne azon, hogy "ezt" csóknak nevezem, mert ő az emberek fél fejét bekapja csókolózás közben, de szerintem az meglehetősen undi, pfuj! Így tuti össze is nyálazza őket...eh...és még hogy én vagyok a "cica"! Fenéket...én nem nyalogatok senkit és semmit, magamat se! Tök normálisan tisztálkodom, bemászok a kádba a gumikacsámmal és fürdök, nem nyalogatom össze-vissza gusztustalan módon saját magamat - a bundámat -, mint a négylábú hasonmásaim. Mondom én, hogy nem vagyok cirmos! És olyan se, mint a Főnök, aki mások fél arcát bekapja valamilyen furcsa, szenvedélyesnek titulált magatartás folytán. Nem értem. De inkább nem is akarom. Legutóbb is, mikor az egyik nő, akit össze szedett a bárban felkapott - "Cica!" felkiáltás kíséretében - és olyan erővel szorított a keblei közé, hogy kis híján megfulladtam! A Főnök meg, mikor ezt elpanaszoltam neki, a képembe röhögött! Szerinte értékelhettem volna a gesztus...Értékelni, mit is?! Lehet, hogy bennem van a hiba, de nem értettem ennek miért kellett volna vonzónak lennie számomra. Sebaj, én úgy csinálom, ahogy nekem tetszik. Nyalakodás és fulladásveszély mentesen. Na meg, amiről nem tud - mi szerint a célszemély szerelmem tárgya -, az nem is fáj neki! Mert valamiért csak nem hagy el az a megérzés, miszerint nem értékelné a dolgot. Én még is szájon puszilom Trix-et, itt, az osztály padlóján - merészen, de még se láthat minket senki, így nem is cikis a többiek előtt. Elengedem a haját és amíg a vélhetően zavart arcát pásztázom, hirtelen jól megcsikizem! Hehe! Galád vagyok, ez van, ezt kell szeretni! Mikor a Főnök össze rakott,nem "Cukor, só s minden, mi jó!" lehetett a recept, hanem valami olyasmi, hogy "Sunyiság, galádság s minden, mi rossz!". Ahogy pedig alaposan csiklandozni kezdem a sokktól védtelen barátnőmet, csak arra várok, hogy felpattanjon a hasamról és szaladni kezdjen előlem! És akkor én is felugrok és elkezdem kergetni, mert ez az egyik kedvenc szórakozásunk. Nem, nem azért, mert a macskák is szeretnek kergetőcskézni, mindent tagadok! Jókedvűen iramodok utána és persze a szemem se áll jól, egy macska ügyességével veszem az akadályokat, az össze-vissza hagyott székeket és görbén álló asztalokat, ácsorgó osztálytársakat. Vészesen közeledünk a kitárt ablakokhoz, amik éhesen ásítanak a kora nyári napsütésben.

Hunyorogva lestem rá, elsőre nem értve, mi a baja a rajzommal... Mivel, ahogy Nico mellém került, egyszerre csak ezt hallottam tőle. Még hogy nincsen cicánk... hát, nincs, na és?! Akkor már nem is rajzolhatok macskát?! És akkor ő még nem is tudja, hogy Lucifernek viszont például van cicája, Behemót, aki édes, cuki, nagy cica, és a múltkor találkoztunk, amikor Lucifernél jártam. Éppenséggel őt is rajzolhatnám most. Vagy... ott volt a macskaszerű valami a parkban is a múltkor, akivel volt az az incidensem, mikor undok volt velem, tortagyilkossággal vádolt, meg boszorkánysággal, meg efféle mindenféle dolgokkal, és ja, ki ne felejtsem, hogy fellökött, és rám ült, és még pofozkodott is! Hozzáteszem, az egy roppant különös kirándulás volt, és... fura dolgok történtek. Olyan dolgok, amiket nem egészen könnyű elmesélni valakinek, bárkinek... Kezdjük ugye rögtön azzal, hogy beszélt hozzám egy láthatatlan/nem láthatatlan óriási macskaforma valaki... aki tortát evett! És bár mondhatnám, hogy azóta sem vagyok benne biztos, hogy nem-e csak álmodtam az egészet, de... az a vicc, hogy tudom, hogy nem álmodtam. És biztos, hogy nem bolondultam meg... Bár akkor még volt bennem némi kétely, ezt illetően, de... nem. Nem bolond vagyok. Ez valami más kell hogy legyen... vagyis hogy, Ő volt valami más. Biztosan nem is macska, és biztosan nem is ember, bár úgy nézett ki mint egy macska, és úgy viselkedett, járt, beszélt, mint egy ember... mégsem az volt.
Szóval, igazából nem is csak egy macska volna az életemben jelenleg, akit rajzolgathatnék, csak... még egyikről sem meséltem Nicónak. Nem azért, mert hogy nem bíznék benne, csak... kicsit nehéz belekezdeni, hogy mit láttam a parkban, és hát... nem vagyok benne egészen biztos, hogy olyan nagyon élne-halna a témáért, amikor anyu és Lucifer drámájáról van szó...
Na de, visszatérve a valóságba, Nico a rajzom kritizálása közepette elmulasztotta a lehetőséget, hogy elhúzza a csíkot előlem, szóval ennek az lett a következménye, hogy úgy járt, mint a minap én a parkban. Vagyis a földön kötött ki. Csak ezúttal nem volt puha homok és fű odalenn, most csak az osztályterem fapadlója volt, ahová lelöktem őt, és vele zuhantam én is, így a vége az lett, hogy sikkantva estem rá, míg ő a padlónak csapódott.
- Hoppá... én szóltam - nevettem el magam, fel sem véve az érzést, hogy eséskor némileg azért bevágtam a térdem a földbe. Annyira azért nem fájt, meg hát ez ritkán zavart, az az igazság.
Abban a pillanatban pedig már főleg nem érdekelt, ahogy rájöttem, hogy ez a szitu most kicsit megint olyan furi, mint a parkban, amikor én voltam alul, és az a macskalény felettem ült... csak most én feküdtem Nicón... Futólag hallottam, hogy pár padsorral odébbról megszólal Nora, egyik osztálytársunk, hogy "Megint kezdi a gerlepár"... s bár nem néztem oda, biztos voltam benne, hogy Liának címezte a dolgot, a legjobb barátnőjének. Régen sokat lógtam velük, de mostanában inkább szívesebben voltam Nicóval. Azt hiszem, ez nem annyira jött be nekik, de... valahogy nem tudott zavarni. Nicóval sokkal jobb volt játszani, ő nem kezdett sírni, ha fellöktem véletlenül (vagy direkt). Sokat voltunk együtt... szinte mindig, a suliban legalábbis. Azt hiszem, ezért is kaptuk azt a becenevet, hogy "gerlepár", de nem hinném, hogy Nora és Lia ezt kedvességnek szánta, szerintem inkább gúnyolódtak. Nem értették, mit eszek Nicón, és miért jobb nekem vele "huligánkodni", mint velük csacsogni. Pedig nekem sokkal jobb volt Nicóval, mert... mert csak.
Kivéve, mikor a hajamat izélgette szüntelenül... ilyenkor orrba tudtam volna vágni! Mint most is. Ahogy ráestem, és tudatosult bennünk, hogy a földön vagyunk, rögtön elkapta a copfjaimat, és már meg is rángatta őket.
- Én komolyan mondom... - Ahogy megrántott, már kezdtem is volna a magamét, hogy most aztán ne akarja megtudni mit fog kapni, ha ezt még egyszer megcsinálja, mármint a hajam rángatását, mert már egy perc alatt másodszor rángat, szóval most már tényleg adnom kellene valamit viszonzásul, de... nem fejezhettem be fenyegetőzésem, ugyanis, ahogy megrántotta a hajam, az arcom közelebb is mozdult az övéhez, és ő ezt azonnal ki is használta, s egy csókot lopott tőlem! Ezen pedig kellően meg is lepődtem...
Kezdve azzal, hogy rajta fekszem, és folyton rángat ma, még akkor ezzel is meglepett... megcsókolt, és... nekem meg valahogy elkezdtek pillangók repkedni a hasamban, és... olyan fura érzés volt, ahogy a szája megérintette az enyémet...
Hirtelen nem is tudtam mit mondhatnék, miután elváltunk egymástól... már-már az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy a gyomrába könyökölök, hogy érezze a törődést... ám erre nem kerülhetett sor, mert ő volt a gyorsabb, és kihasználta, hogy én elméláztam/lefagytam, aztán már csikizni is kezdett! Ettől én felvisítottam, és nagyon izegni-mozogni kezdtem rajta, siettem, kapkodtam, hogy hamar felpattanhassak róla, és elmenekülhessek fürge ujjai elől!
- Kapj el, ha tudsz! - kiáltottam fel, és miközben nevetve szökkentem át felette, nem voltam rest kicsit... khm... oldalba is rúgni... mert hát ezeket azért nem hagyhattam bosszú nélkül. Rángat, csókolgat, és akkor még meg is csikiz, na nem, ez már megtorlásért kiáltott, ezért kapta a rúgást! De nem álltam meg megnézni jól van-e, (már megszoktam, hogy meg se kottyan neki, bármit is tegyek) már rohantam is, ahogy bírtam, a padok és székek közt, keresztül-kasul, mindegy is merre, csak el előle! Egy ízben átrohantam Nora és az ő asztala között is, és hogy ne ütközzek Norának, kicsit meglöktem a padját, aminek hála legurult pár ceruzája a földre, ez utóbbit abból találtam ki, hogy elhaladtomban hallottam, amint utánam kiált, hogy "Hé, az új ceruzáim!"... amire visszakiáltottam neki egy "Bocsi!"-t, de nem fékeztem. Csak arra figyeltem, hogy Nico kezei elől meglógjak!
De... így utólag belegondolva, talán az ablakkal kapcsolatban jobban jártam volna, ha átgondolom ezt az egész rohangászás-dolgot...
Hogy miért?
Nos... mert nem éppen szerencsés fordulatnak tekinthető, ha az ember lánya azt veszi észre, hogy az egyik pillanatban még fut... és fut... és fut... és azután repül...! Mert ez... hajlamos a frászt hozni az emberre!
És akkor... még egyszerű lett volna a szitu, ha az lett volna a legdurvább, hogy kiestem... pedig nem az volt... nem... a legdurvább azután jött... vagyis... nem is csak egy dolog... miközben zuhantam...!
Az utolsó dolog, ami még eszembe jutott a kapálózáson kívül, hogy Nico nevét sikítsam...

Trixie & Behemoth @

A macskák szoktak volt elbambulni és csak nézni ki a fejükből. Mondjuk a napon heverészve-hunyorogva. Valami hasonló játszódhatott le bennem, mikor a fekete cicót megpillantottam a pad szélén. És ez könnyű célponttá tett. Az esés szerencsésnek mondható, mivel nem fejeltük le az asztal sarkát vagy hasonló. Nem is borult semmi, rajtunk kívül. A fejem tompán koppan ugyan a fa padlón, amitől egy pillanatra össze szorítom a szemem, de démonként ez valójában meg sem kottyan. A szúnyog csípés-szerű fájdalom elillan és már nevetünk is a dolgon. Nagyon jól érzem magam vele. Semmi sem baj vagy fáj. Még az emberek kínzása sem hiányzik. Egy egészen más arcomat ismertem meg mellette, és ő még csak nem is tudja. Ez az esés is, nem okoz fejfájást, inkább egy derűs pillanat, ami lehetőséget tartogat számomra, a számára pedig egy apró, játékos és ártatlan meglepetést. Olyan puha a szája, mint a plüss állat, amit legutóbb kaptam tőle. Egy teknőc, neki is van, mint egy titkos kötelék, ami ott van, de a felnőttek még sem sejthetik. A Főnök és a detektív, akik letekernék a fejemet. Főleg, ha Decker mama megtudná, hogy egy közel 500 éves démon vagyok. Apró mosoly játszik macskás ábrázatomon, olyan kellemes illata van Trixinek, mint az epres tortának. Szeretem a tortát. Szóval ez tetszik. Körülöttünk a lányok csacsognak, de elengedem a fülem mellett. Mint mikor a macskák füle mozog, de juszt se néznek oda. Csak éppen az én fülem normális - mondom, hogy nem vagyok kandúr! - és nem szokott ilyeneket csinálni se így-se úgy. Most csak a kellemes szamóca illat leng körül a nyári melegben. A Pokolban nincs ám fini gyümi illat meg ilyenek. Még jó, hogy én démon létemre meglehetősen kevés időt töltöttem lent, mert a Főnök mindig be volt sózva és mentünk valahová garázdálkodni a felszínre. Nagy részt színházakba, írókhoz, tehát a krémhez. Egy teára vagy vacsorára. Főleg Európába. Valójában most először vagyunk huzamosabb ideig Amerikában. Szóval, hol is tartottunk? A számat rá nyomtam Trixére, aztán, miután kiélveztem a kellemes, bogyóillatú pillanatot, jól megcsikiztem őt, ahol értem és felnevettem galádságomban! Azt hiszem, ezt hívják "ördögi kacajnak". Ő pedig ficánkol rajtam, mire sikerül feltápászkodnia, amitől csak még jobban röhögök! Amíg jól oldalba nem rúg, de csak ezen is heherészek kissé fájdalmasabbnak tettetve a dolgot.
- Azt hiszed, nem tudlak?
Kérdezem a kihívómat és már szökkenek is fel, hogy megkergessem! Persze, nem vetem be azt a sebességet, amire démonként képes lennék, abban mi lenne a poén? Semmi. Szóval emberire korlátozva a tempót szaladok utána nevetgélve. A többiekre pedig magasról bagózok...persze, most nincs szivar a kezemben, a suli területén nem szabad na meg növelné a lebukás veszélyét, de na. Egy akrobata ügyességével szlalomozok a többi gyerek között, automatikusan átlibbenve az elém szóródó színes ceruzák csapdáján, fülemig érő vigyorral...amíg az le nem hervad az arcomról.
Az összes vér kiszökik az arcomból ahogy az egyik pillanatban még tündérkirálynő módjára szökell előttem táncoló fürtökkel Trixiem, a másikban már azt látom, ahogy a válla felett utánam les édes mosolyával, de ezzel egy úttal egyenesen a nyitott ablaknak rohan és átbukik rajta! Ahogy a sokkoló jelenés zajlik, úgy sietek egyre jobban és jobban, feloldva a korlátozást tagjaimból - de ez sem volt elég. Ahogy ő a nevemet sikítja, úgy kiáltom én is az övét, jobb kezemet nyújtva felé. Neki csapódok az ablakpárkánynak és egy gyerekhez képest vészesen hajolok ki azon, továbbra is nyújtózva feléje. Amit látok, az maga a borzalom. A szívem esze veszetten kalapál, akár a harci dobok. És ő csak zuhan és zuhan...és még sem egészen, vagy még is? Pihe-puha tollpihék tolakodnak az arcomba a mélyből...hófehérek...gyönyörűek. Én csak álmosan pillogva és értetlenül szenvedem végig a jelenetet, elakadó lélegzettel. Cirógat. Ahogy a szabad eséstől felfelé, felém sodorja a tollakat a fullasztó hőség. Egy pillanatra úgy látszik, elkapom a kezét, de az vagy azon nyomban kicsúszik az ujjaim közül, vagy mindig is csupán vágyálom volt. És hiába minden! Hiába vagyok egy természetfeletti lény, egy démon, hiába a terebélyes tollazat, mi a semmiből pattant, a végeredmény elkerülhetetlen s ugyan az. Nem restelkedem, nem féltem az életem, abban a percben, ahogy érzem, nem fogja a kezem és csak esik a szemeim előtt, szabad kezemmel megmarkolom az párkány szélét és felugrok rá egyetlen mozdulattal. A térdeim már nyújtóznak, ahogy előre vetném magam, utána! Érzem, ahogy az orromról elkezd lecsúszni a vastag, fekete szemüvegkeret. Minden olyan gyorsan történik és még is olyan fájdalmasan lassúnak érződik! A műanyag megadja magát a tömegvonzásnak és egyre csak ereszkedik, ahogy az arcom az övé felé, a föld felé közelít vele együtt. Az okuláré feladja, esni kezd, sokkal gyorsabban, mint ahogy a testemet illetően ezt tervezném. Immáron kettőnk között pottyan, megcsillan az üvegén a kegyetlen, nyári Nap. A szemeim elkerekednek, az ajkaim elnyílnak. Az egyik pislantásról a másikra válik égkék íriszem napsárgává. A pupillám pedig keskennyé. Nem tudhatom, ezt még észleli-e, mielőtt eltűnik a tekintetem elől. Érzem, ahogy a kétségbe esés kezd felkúszni a torkomon. A tehetetlenség érzése. Az emberek...ők olyan halandók! Törékenyek...ha a második emeletről becsapódik egy emberi test a forró betonba, ripityára törik! Az, ami, nekem démonként semmiség, az ő végét jelentheti...csak ebben a pillanatban realizálom ennek súlyát. Kinyúlok felé! Elhatározom, hogy megnyúlok, ha kell és elkapom! De hiába az elhatározás, ha két vasmarok ránt vissza a zuhanás elemi pillanatában. Megragadnak, vissza húznak és a dühöm egy szempillantás alatt éri el a tetőpontját. Hátra esek, rá a tanárnőre, a kétségbe esett osztálytársak gyűrűjében. Felordítok, de ez a hang nem hasonlít egy tíz év körüli kisfiú, egy embergyerek hangjához.

"Lám a Behemót, amelyet teremtettem. (...) Erő van ágyékában,
és erősség hasa izmaiban. Kiegyenesíti farkát, mintha cédrus lenne,
combjainak izmai egymásba fonódnak. Csontjai, mint az érccsövek,
és lábszárai, mint a vasrudak. (...) Teremtője neki adta kardját. (...)
Vajon ki merészel a szemébe kapni, át lehet-e fúrni gerellyel tán? (...)
Tégy csak vele próbát, emeld rá a kezed! De gondolj csak a harcra. Még egyszer nem teszed!"

- Jób 40,15-32

Talán emberi sikolyok rázzák meg az osztálytermet, nem tudom és nem is érdekel. Minden más hangot elnyom dühödt üvöltésem. Egy rántással akarom lerázni magamról az aggodalmas női kezet. Még van annyi lélekjelenlétem, hogy befagyasszam az időt a teremben, mielőtt őrjöngve kapnék a tanár csuklója után, hogy kiszakítsam a karját a helyéről. De megáll karmos, szőr borította kezem, reszketve és fújtatva. Így is amneziálni kell majd mindenkit, nem kéne az osztályfőnök kezét letépni, mint hab a tortán. A rémült arcba nézek a földön, észre sem veszem, hogy testem megváltozott. Négy lábon ugrok az ablakhoz, mintha semmi táv volna, immáron hosszúkás testű fenevadként, ami alig fér ki a hatalmas ablakon.

"Ugyanabban az időben pedig kiszabadul a két szörnyeteg, a nőnemű, akit Leviathannak hívnak, hogy a tenger mélységeiben lakjon és a vizek forrása fölött uralkodjon. A hímneműt pedig Behemothnak hívják, aki mellével be fogja takarni a puszta sivatagot. (...) És kérleltem a másik angyalt, hogy mutassa meg azoknak a teremtményeknek erejét, hogyan indultak útnak egy napon, és tértek kétfelé, egyik a tenger mélységeibe, a másik a szárazföld vadonjába. Az így szólt hozzám: „Te embernek fia, ne akard tudni azt, ami el van rejtve." (...) "Ez a két szörnyeteg, melyek Isten nagyságához illő módon készültek, táplálkozik majd, azért hogy rajtuk nyugodjon majd a szellemek Urának büntetése...és hogy ne legyen hiábavaló ítélete.
És elpusztítja a gyermekeket az anyjukkal és az apjukkal együtt. Azután az ítélet következik irgalma és türelme szerint."

- Énok 60,7-25

Kinézek, őrült tekintettel meredek...a semmibe. Hogy...lehet ez?! Láttam...láttam zuhanni! Eszelősen fut végig mindenen a macska-szerű pillantásom. Az idő megállt, de csak az osztályban. Viszont...Trixie teste eltűnt. Nem hallottam a hús és csontok borzalmas csókjának dalát az acélkemény földdel. Ez jó, határozottan jó...de...hová tűnhetett?! Mászni kezdek az iskola külső falán, olyan förtelmes lényként, amelyet még nem látott talán senki sem. Automatikusan bocsátok elterelő varázst az utcára, ehhez nekem, mivel nem vagyok ember, nem kell mindenféle hülyeséget mormolnom, a mágia az ereimben csörgedezik, kárhozott lényem része. Macska-képem megnyúlt, szemfogaim hallatlan méreteket öltenek, ahogy kilógnak a fekete, buja szőrzetbe burkolt, taszító koponya ajkai közül. Még egy fekete párduc méretei is eltörpülnek a mellett, amivé váltam. Látom ugyan görcsösen kampós mancsaim termetét, ahogy lefelé kúszok az épülethez lapulva, fittyet hányva a gravitációra s más földi törvényszerűségekre. Mozgásom inkább hüllőszerű, mintsem emlőséhez hasonló, még ha olyasmi volnék is. Vagy az Ördög tudja! A külsőmmel nem foglalkozom. A hosszú, soha ekkora méreteket nem öltött, lompos farkam is hidegen hagy, nem hajtanak játékos ösztönök, hogy kergessem, ahogy a falon, majd leérve körülöttem kígyózik. Füleim is jóval hosszabbak a megszokottnál, hegyezem őket, de semmi. Nem hallom, nem látom, nem szaglom, nem érzékelem Trixie jelenlétét sehol! Értetlenül ácsorgok ott, ahová esnie kellett volna. De nincs itt. És nem is volt. Se egy hajszál, se egy kellemes illat-foszlány, semmi! Csupán angyalinak tűnő pehelytollak elvétve. Valami nagyon nincs rendben...tanácstalan vagyok. Egy dolgot tehetek csupán, vissza térek a Főnökhöz és színt vallok neki - elbuktam a kislány felvigyázását illetően.
A baj pedig nagyobb, mint gondolnánk.

» Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban
» Csokoládé ~ Trixie & Behemoth
» Pislákoló fények ~ Trixie és Lucifer
» S lőn világosság! ~ Trixie & Anyu (Nagyi???)
» Az Ördög házhoz jön ~ Lucifer & Trixie & Chloe