A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
"Bocsáss meg, Atyám, hogy láttam annyi fájdalmat és szenvedést Van-e még remény számomra? Bocsáss meg, Atyám, amiért elveszett vagyok Hogy minden bajnak okozója én vagyok Mivé leszek hát most?"
Ürességtől kong ma a Lux, a bárom, ami cseppet sem jellemző rá. Hiszen a lételemem a bacchanália, a Lux pedig a vezérfény az éjszakában. Elveszett lelkek tobzódnak nálam minden földi jóban, míg a hajnal meg nem érinti a világ peremét. Most még is, sok éjt táncoltak, mulattak már át nélkülem a vendégek az utóbbi időben - hiába kerestek Maze-en vagy máson keresztül. Bele törődtek, hamar. A zene és ital jó, a lányok szépek, kinek hiányzik az Esthajnalcsillag? Nem hibáztatom őket érte. Míg ők lent tivornyáznak, én rend szerint a panorámalakásomban "gubbasztok", ahogy Maze már párszor a fejemhez vágta. Régi, moly rágta klasszikusokat olvasgatok, sokadjára. Mind az adott kor eredeti, első példányai közül való irományok. Többnyire dedikálva. Ilyen az a kötet is, ami a kottatartón pihen, kinyitva. Ajkaim pedig révetegen mormolják a sorokat, melyeket sosem szerettem vagy értettem igazán, most még is, annál közelebbinek érzem őket. Kár, hogy drága barátom, Edgar már nem élhette ezt meg. - "S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen; Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem. S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten: “Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem – Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem: – Az lehet, más semmisem.” " A Holló, Poe Hollója, a vers, amitől mindig a hideg kirázott. Edgar egy zseni volt, kétségtelen, megteremtette a horror és krimi irodalmát, de ő, olyan bizarr és baljós jelenség volt, akár a munkái. A Holló...mikor megírta, emlékszem, a kezembe nyomta, és én csak olvastam a sorokat elszörnyedve és ráformedtem, 'Edgar, hiszen Virginia még él! Miért...miért írsz arról...hogy halott?!' Láttam az arcát, elmesélte a kínját. A nőről, akit szeret és aki lassú haldoklásra kárhoztatott. Minden egyes nap közelebb vitte Lenóráját a Halálhoz, és távolabb barátomtól. Egyre kevesebbet beszélgettek, egyre gyengült a kapocs közöttük, Poe csak ivott és ivott, tudva tudván, nem tehet semmit, hogy ifjú felesége vele maradhasson. A szépség, aki megértette őt, aki szerette, és legfőként elfogadta, annak ellenére, hogy az egész társadalom elítélte és egy vesztesnek tartotta. Ivott, szajhákhoz járt, de Virginia sosem szűnt meg odaadásában. Rejtély volt számomra ez az egész. De többé már nem az. Most már mindent értek. Ujjaim lustán járnak a zongora billentyűin, miközben Chopin-t játszom. - "Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve, Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem; De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem Hangzik más szó, mint egyetlen név: “Lenóra!” – kedvesem Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen A visszhang – más semmisem. (...) Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen: “Bús szív!” – nyögtem – “égi vendég szállt le hozzád lám a szent Ég Angyalokkal küld nepenthét[187] elfeledni kedvesem: Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!” – Szólt a Holló: “Sohasem.”
“Jós!” – hörögtem – “választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! – Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem, Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba, Hol rémek dúlnak csatázva – mondd meg nékem kegyesen: Van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?” – Szólt a Holló: “Sohasem.”
“Jós!” – hörögtem – “választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn: Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra, Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn? Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?” – Szólt a Holló: “Sohasem.” Érzem, ahogy a poéma hatása alá kerülök, ahogy egyre inkább betölt és hangom, mit csak én hallok a félhomályban, egyre nagyobb átéléssel zengi a szavakat, miközben kezeim a zongorán táncolnak. Végül, egy sóhaj szakad fel a tüdőmből és Chloe-ra gondolok, a kifejezésre, ami az arcára fagyott, mikor megpillantotta valómat.
"Lementem a folyóhoz, lementem, de a folyó kiszáradt lementem a folyóhoz és mikor a szemeim behunytam Az ördögöt láttam napfényben járni Láttam az ördögöt, fényes nappal és azt énekelte, hallelujah"
"Lásd az ördögöt, talpig fehérben A Menny ezerszer esett el Oh, az öröm, amit a fájdalma hoz Mikor azt énekli, hallelujah"
Tárgy: Re: Pislákoló fények ~ Trixie és Lucifer 2019-05-06, 23:07
Lucifer. Anyu már hetek óta kerülte a témát, mi van vele, és hová tűnt, és miért nem jár se hozzánk, se vele dolgozni mostanában... Én megpróbáltam belőle kiszedni valami rendes választ, de sose volt hajlandó többet mondani, csak annyit, hogy Lucifer most elfoglalt... De hogy mi olyan fontos dolga lehet, hogy nem ér rá vigyázni az én anyukámra... hát erről nem kaptam felvilágosítást. És én ezt eléggé... hát... hiányoltam. Anyu és én mindig is megbeszéltünk mindent. Amikor apuval úgy döntöttek, hogy külön fognak lakni, azt is megbeszéltük... amikor apuval úgy döntöttek, hogy többet nem is fognak együtt lakni, azt is leültünk megbeszélni... mindig megbeszéltük a dolgokat... anyu most először nem mondta el nekem, mi a helyzet... és pont Luciferről, pedig... pedig én nagyon szerettem volna tudni, hol van, és miért nem jön már, mert én nagyon szerettem, ha Lucifer körülöttünk volt, akár velem, akár anyuval. Főleg, mert ő nagyon jól meg tudta védeni anyut a munkája közben. Ha Lucifer anyuval volt, sokkal kevésbé kellett attól félnem, hogy anyunak baja lesz, mert tudtam, hogy Lucifer mindent megtenne hogy megvédje anyut. Ahogy volt is ez mindig, mióta Lucifert megismertük. Kicsit haragudtam is, hogy ezt így csinálták... mármint... hogy Lucifer eltűnt, anyu meg nem mondta meg miért... de még apu sem... mindenki terelt, ha szóba hoztam, anyu meg néha még sírt is... és ilyenkor meg félni kezdtem... aggódtam Lucifer miatt, hogy esetleg valami baja történt... vagy talán beteg, és azért nem jön már, és nem dolgozik anyuval... és gondoltam, hogy talán anyu is emiatt olyan szomorú... Még egyszer arra is gondoltam, hogy talán anyu megint rálőtt Luciferre, és lehet, hogy Lucifernek most jobban baja esett, vagy talán megharagudott anyura, és összevesztek... pedig előzőleg is, amikor anyu meglőtte Lucifert, az szerintem igazából azért volt, mert tetszik neki eléggé Lucifer... mármint, hogy kedveli... vagy esetleg szereti... vagy valami ilyesmi... Csak hát... hiába akartam ezeknek utánajárni, mert anyuékkal nem lehetett ezekről beszélni... ezért, amikor anyu azt mondta, hogy a Luciferről írt dolgozatomat sem tudja odaadni Lucifernek, mert mostanában nem lehet, nem ér rá, nem alkalmas, nem találkoznak, és ilyenek... akkor én úgy döntöttem, hogy elegem van. Szóval kicsit... hát... szóval meglógtam. Egyik nap úgy döntöttem, a saját kezembe veszem a dolgokat, ha már a felnőttek körülöttem ennyire... bénák. Felkerekedtem, és a spórolt pénzemből (amit Lucifertől szereztem, meg Maze-től) elfuvaroztattam magamat taxival a Lux nevű bárba, ami ugye Luciferé, és afölött is lakik fent az emeleten. Bár eddig odafenn még nem jártam... lent is csak egyszer. Először Maze-t kerestem, hogy megtudjam tőle, hol van jelenleg Lucifer... de Maze nem volt ott... és mivel odalenn Lucifert sem láttam sehol sem, ezért beszöktem a liftbe, és megnyomtam a gombot, hogy a legfelső emeletre akarok menni. Gondoltam, ha Lucifer itthon van, de nem a bárban, akkor a lakásában lesz... legalábbis reméltem, hogy ott lesz, és nem feleslegesen jöttem el idáig, meg költöttem el a pénzem, és... persze reméltem azt is, hogy igenis megtudom végre, mi a baj anyu és Lucifer között, és hogy Lucifer jól van-e...? A lift megállt, az ajtó kinyílt... és egy nagy... és nagyon klassz lakásban találtam magamat... amit látva még a számat is eltátottam... pedig nem is láthattam mindent, mert eléggé félhomály volt. S nem is igazán volt alkalmam sokáig csodálkozni, mert ahogy az ajtó kinyílt, hangokat is hallottam, és a félig sötét helyiségbe kilépve, szemem rögtön Lucifert kereste, mert bár fura volt... esküdni mertem volna hogy a zongoraszó mellett az ő hangját hallom. Aztán megláttam őt, a zongoránál... Egy-három dolgot máris kihúzhattam a listámról, nem halt meg, és betegnek, meg sérültnek sem tűnt... hisz ha utóbbiak közül valamelyik volna, ágyban feküdne... - Látom anyunak igaza volt... tényleg el vagy foglalva... - hangom kissé biztos szemrehányóan csengett, mert... mert olyannak is szántam. Úgy láttam jól van, csak fura, mint mindig... mégse jár anyuval dolgozni, úgyhogy... itt valami más gond volt vele vagy velük...
Lucifer Morningstar
Admin
Hozzászólások száma :
255
Becenév :
Lucifer, Lu, Luci
Join date :
2018. Aug. 14.
Tartózkodási hely :
Lux
Foglalkozás :
Bártulajdonos, civil tanácsadó a rendőrségnél
Tárgy: Re: Pislákoló fények ~ Trixie és Lucifer 2019-05-11, 17:00
Mélabúsan, az önsajnálattól magamba fordulva roskadozok a zongoraszéken, míg Behemót a kanapén fekszik elterülve, amolyan macskásan, hogy máshogy? De nem foglalkozom vele, se mással, csak a saját fájdalmammal, önostorzásaimmal. Újra és újra leforog képzeletbeli szemeim előtt a jelenet, aminek a forgatókönyvét nem láthattam előre. Ahogy tüzet nyitnak ránk és én elröppennek a nyomozóval, a harc Káinnal, ahogy Maze pengéjével szíven szúrom. Az önelégültség, ami vörös ködként borította el az agyam, ahogyan az arcába vigyorogtam és az ő vérfagyasztó, baljós hahotája. Majd ahogy meghallom Chloe édes, bizonytalan hangját. Ahogy felegyenesedem és szembe fordulva vele, az elkerekedő szemeibe bámulok. Ajkai rebegése. Körbe-körbe, ördögi körként, ahogy szokták volt mondani. És ekkor a lift cseng, hirtelen, váratlanul. Felkapom a fejem és a hang irányába meredek zaklatottan. A kezem durván áll meg a billentyűzeten fülsértő hangot hallatva. Aki pedig belép, az egy teljesen váratlan vendég! Szóhoz sem jutok a csodálkozástól, meghökkenéstől. Ügyetlenül simítom hátra rakoncátlan fürtjeimet, hiszen kissé elhanyagoltam a külsőm az utóbbi időben...az inget is napok óta viselem, gyűrött...és fogalmam sincs, mikor aludtam utoljára. Pislogok hát, pislogok és kissé a jövevény felé fordulok. Nyelek egyet, ahogy a bosszús gyermekarcra nézek. Félhomály honol, az én szememnek nincs szüksége több fényre, de az emberinek talán volna...Behemót gyorsabban kapcsol, mit én - már le is ugrott a díványról, immáron egy termetes fekete kandúr képében lejt Trixie felé, égnek meredő, bozontos farkával, ami be-be libben a látóterembe a szemem sarkából. Tisztes távból egy lomha kört tesz az ivadék körül, mire gyanakvó, éles pillantást vetek rá. Fogalmam sincs, miért, nem igazán gondolkodom. A démon viszont veszi a lapot és inkább hozzám iszkol, felugrik az ölembe. Na, nem dorombol vagy nyávog, azt valamiért sose csinálja, pedig valami macska-félének szántam, de ez most lényegtelen. Egy pillanatra a nagy szőrgomolyagra meredek a térdeimen, beterít, akár egy vaskos pléd. Végig simítom egyszer a hátát, majd felemelem tekintetem a kis Grincsre. - Gyermek...te....mit keresel itt? Hebegem-habogom összevont szemöldökkel értetlenkedve, elengedve a fülem mellett a hallottakat. - A...a nyomozó tudja, hogy itt vagy? Próbálok magamhoz térni, de nehezemre esik, mintha egyfajta magányos révületből kéne hirtelen kitépnem a lényem. Abban sem vagyok biztos, hogy feltudok állni. De valahogy sikerül, a macska pedig már ezt úgy látszik korábban megérezhette, mert leugrott az ölemből. Szóval ott ácsorgok, a világ forog velem, de csak elméleti síkon, hiszen egyenesen tart a két lábam, de nem moccanok, mintha földbe gyökereztem volna. Érzem magamon Behemót pillantását, aki tekintetét ide-oda járatja rajtunk. El suhan, és a gyerek háta mögött egy akrobatikus mozdulattal gyújt világot. A szememet bántja a hirtelen fény, össze szűkül. A fekete gomoly, pedig mintha mi sem történt volna lejt vissza hozzánk hangtalan lábain. /Idézet: A teremtő tartja műveit a körforgásokban. A természet a lángok által újul majd meg./
Sator arepo tenet opera rotas. Igne natura renovatur integra
Tárgy: Re: Pislákoló fények ~ Trixie és Lucifer 2019-05-11, 21:42
Hát... első ránézésre megállapítottam, ahogy Lucifert észrevéve végigmértem őt a szememmel, hogy összképét tekintve a macsek néz ki még a legjobban, aki az ölében volt... A cicamica - fura, eddig nem is tudtam, hogy van neki cicája... főleg, mert a cicákat simogatni kell, Lucifer meg nem az a simogatós fajta... - egy pillanatig rabul ejti pillantásomat, bár nem is igazán tudnám megmondani miért... de nem olyan érzés rá nézni, mint egy bármilyen másik cicára... Viszont hamar el is fordítottam róla a szememet, és felpillantottam Lucifer arcára... igaz, nincs olyan világos, hogy igazán jól lássam őt, de azt még így is sikerült kivennem, hogy sértetlen, csak... hát, úgy néz ki, mint akit mosás után elfelejtettek szépen kiteregetni... Tettem feléje pár tétova lépést. Na, nem azért voltam tétova, mert féltem volna tőle, vagy ilyesmi, erről szó sem volt, sosem féltem Lucifertől, most sem féltem, csak... csak nem akartam elsietni a dolgokat, mivel tudom, hogy kicsit allergiás rám... meg hát most kicsit én is zabos vagyok rá... vagy valami olyasmi. - Fura. Azt gondoltam volna... ennyi idő után valami olyasmi kérdéssel kezdesz majd, hogy például... "Hogy van anyukád?"... Mert hát... én azt gondoltam, őt legalább szereted, és törődsz vele. Ha már engem annyira nem csípsz, hogy érdekeljen élek-e még, gondoltam, hátha anyu hogyléte azért még érdekel... Ezek szerint tévedtem - direkt szemrehányóan fogalmaztam, és közben nem őt néztem, hanem elkezdtem erre-arra tenni egy-egy lépést, a lakást nézegetve. Már amennyire láttam, de azért így is szupernek nézett ki, tényleg... meg hát, egyelőre inkább csak azért nézelődtem, hogy érzékeltessem Luciferrel, ő is pont annyira érdekes nekem, mint én neki voltam az elmúlt hetekben... Jó, ez mondjuk csak álca volt, mert annál sokkal jobban érdekelt, mint amennyire mutattam, csak... na... nem igazán érdemelte ki, hogy a nyakába ugorjak, amiért még életben van, habár örültem neki, hogy nem az derült ki, mikor idejöttem, hogy mondjuk meghalt, vagy ilyesmi... - Naná, hogy nem! - vállam felett egy röpke pillanatra hátranéztem rá, most épp háttal álltam meg neki, hogy azt az igazán sok-sok alkohollal telepakolt polcát nézegessem... ami nekem mondjuk kicsit sem tetszett, de neki biztos bejön... - Oda akartam adatni neked valamit vele, de azt mondta most nem lehet, mert nem érsz rá. És mivel mostanában sokszor kaptam ilyen választ, ha rólad kérdeztem, ráuntam, és gondoltam... megnézem életben vagy-e még... nem-e esett bajod, vagy valami... - Elharaptam a mondatot, amikor hirtelen világos lett körülöttem. Megperdültem a sarkamon, és újra Luciferre néztem. Meglepődtem... - Mondták már, hogy pocsékul nézel ki? - Habár szavaimban igyekeztem elleplezni, hogy mennyire is aggódtam érte igazából... azért nem egészen sikerült szerintem... Csak fejem mozdítva követem tekintetemmel a cicát, aki most sétálgatni kezdett. Még mindig furának éreztem, bár nem tudtam volna megmondani, miért... - Hogy hívják a cicádat? - kérdeztem, miközben leguggolva a kezem nyújtottam felé, várva, vajon barátságosabb-e, mint a gazdája...? Na jó, tudom én, hogy Lucifer is barátságos, csak lüke módon nem szereti kimutatni. Szóval, inkább az érdekelt, a cicája barátságos-e, és ha igen, ki is szokta-e vajon mutatni, vagy úgy kerüli az érintést, mint a gazdája? Közben szemem sarkából figyeltem Luciferre is. Igazából bántott a dolog, hogy ennyire nem érdekeltük mostanában, de az főleg, hogy nem gondolta senki, hogy én aggódom Luciferért, és jó volna, ha valaki megnyugtatna, hogy nincsen semmi baja... A látottak alapján persze nincsen baja, inkább csak zongorakínzásban éli ki a furaságait mostanában... de akkor is. Szerintem az ember nem csinálhatja ezt másokkal... hogy előbb fontossá válik nekik, aztán meg felszívódik... Tudni akartam, ez most miért van? Lucifer az oka vajon, vagy anyu? Esetleg ketten együtt csináltak valamit, ami miatt most ilyenek mind a ketten? Ha már anyu nem hajlandó nekem válaszolni ezekre a dolgokra... hát akkor megoldom egyedül, kiszedem Luciferből!
Lucifer Morningstar
Admin
Hozzászólások száma :
255
Becenév :
Lucifer, Lu, Luci
Join date :
2018. Aug. 14.
Tartózkodási hely :
Lux
Foglalkozás :
Bártulajdonos, civil tanácsadó a rendőrségnél
Tárgy: Re: Pislákoló fények ~ Trixie és Lucifer 2019-05-11, 23:36
Bambán ácsorgok és bámulok a nyomozó ivadékára, üveges, fekete szemeimmel. Ugyan így tesz a fekete kandúr is, aki mintha csak Poe - A fekete macska c. novellájából ugrott volna ki, csak az enyémnek éppenséggel ép mint a két szeme. Meg se nem hízeleg, se nem kínoz. Tehát rossz hasonlat, a fene egye meg! De ha Bulgakov-ot mondanék, az túl közel állna a valósághoz...a jó, öreg Mihail Afanaszjevics! Azt gondolhatnák a fejem kong az ürességtől a fátyolos tekintet láttán, pedig ellenkezőleg, rengeteg eszmefuttatás tódul kobakomban, gondolatok verekszenek, és így tovább...még is, most ki kéne szakadnom ebből és a kialakult, váratlan helyzetre összpontosítani. Itt áll előttem a kölyök. Behemót is farkasszemet néz vele, mint én - bármely furcsa vagy paradox is ez -, és bizony, a pillantása túl...milyen is? Bizonyára értelmesebb egy háziállaténál. A gyerkőc tesz felém néhány lépést és én követem tekintetemmel. Majd ahogy megszólal, felsóhajtok és vissza rogyok a zongoraszékre. Némán hallgatom szemrehányásait és egyre erősödik bennem az érzés, - a sötétség - , miszerint csupán ártalmat hozok rájuk, szép lassan mérgezve életüket. Nyelek egyet. A zongora szárnyán pihenő Whiskey-s pohárra meredek, balommal megfogom az áttetsző ólomkristály poharat és lassan forgatni kezdem. Úgy kémlelem a rozsdaszín folyadékot, mintha még sosem láttam volna hozzá foghatót. Behemót pohara ott hever a dohányzóasztalon, a kanapé mellett. Éppenséggel bárki ott felejthette volna, nagy most a szétszórtság bennem és nálam. - Nem akar látni. Elszörnyed tőlem. Bizonyára förtelmesen van, mióta... Ismét nyelés, ismét sóhajtás. Felhajtom ezt a pohár italt is. Nem tudom mennyire érzem magam készen erre a beszélgetésre egy tízes skálán. Mondjuk semennyire. Amit magáról mond, én is azt hiszem, meg sem hallom, de ez nem teljesen igaz. Valahol, mélyen, a saját érzései, fájdalmai is felsebeznek. Magam sem tudom miért, hiszen irtózom az emberporontyoktól. Ő sem lehet kivétel, bizonygatom magamnak szüntelen, ahogy sok minden mást is. A kicsi pedig szemrebbenés nélkül vallja be nekem, újabb pofon gyanánt, hogy az anyja, a nyomozó, mit sem sejt kis kiruccanásáról. Nekem pedig...nincs erőm ehhez az egészhez. - Próbáltam írni neki....Snapchat-en, WhatsApp-on, Massanger-en...de nem válaszol. Látja, de nem válaszol. Így adja a tudtomra, hogy nem kér belőlem. Zajosan teszem le a zongora tetejére a kiürült poharat, tekintetemet viszont elkapom és a csemetére szegezem, mikor az tovább beszél. Valamit adni, nekem? Homlokom ráncolom. Nem értem. Igazán nem értem eme gyermeket. Miért? És még is miről beszél? - Bizonyára, a nyomozó nem akarja, hogy az életetek része legyek... Megremeg a hangom, ujjaim ráfeszülnek a pohárra. Végül, még is kíváncsivá tesz. - Mit szerettél volna adni nekem? Érdeklődöm, miközben ő a démonnal barátkozik. De miért is lepődöm meg? Mazzel is jól kijön, kést dobálnak és hasonló, talán még sem veszett ügy a kisember. - Sajnos igen, a macskám. Többször is. Nem hazudok, ez a filozófiám, így nem kertelek. Hogy ki s hogy reagál az ehhez hasonló, őszinte megjegyzéseimre, az egy másik kérdés. - A neve Behemót. Nagyobbra nőtt a kelleténél. Szófordulat, nem csalfaság, hiszen akkora, amekkorára megalkottam annak idején. Én pedig termetes, vaskos cicuskát akartam, mint egy párna vagy babzsák. Miközben Pruflas - mert néha ezen a néven szólítom - méretein elmélkedem, Trixie leguggol hozzá. Bizonyára valamiféle macskás reakciót áhít, de arra várhat. Nem sikerült ilyen szempontból valami jól ez a teremtmény. Vagy csak megmakacsolja magát. Behemót először csak meredten nézi a kislányt, majd lustán rám pillant, mintha engedélyt kérne, aztán ismét a látogatóhoz fordul. Egy tisztességes macska megszagolgatná az új személyt vagy csak ott hagyná. De Behemót, nos, még sem igazi macska. Így hát nem is viselkedik éppenséggel úgy. A kinyújtott kézre a válasza az, hogy ő is kinyújtja a kezét és a csöppség kézfejére helyezi. Persze tovább nézi a gyereket, bizonyára ő is kiváncsi, mi lesz ebből.
Sator arepo tenet opera rotas. Igne natura renovatur integra
Tárgy: Re: Pislákoló fények ~ Trixie és Lucifer 2019-05-12, 19:05
Különös helyzetnek tűnt, hogy Lucifer és a cicája közül még a cica tűnt valahogy... érdeklődőbbnek, mármint... felém. Lucifertől megszokott volt, hogy nem esett hasra tőlem... vagy ha tette is, nem mutatta ki, igen, de... most még a megszokottnál is sokkal inkább... hát szóval... más volt, mint máskor. Lucifer egészen olyan volt most, mint anyu. Mostanában mind a ketten, mintha... valami miatt egészen elhagyták volna magukat, nem olyanok voltak, mint amilyennek megszoktam őket... Pedig Lucifertől eddig sem vártam olyan nagyon sokat, vagyis... de, azt a nagyon sokat, hogy védje meg anyut a munkája közben... és néha jelenjen meg nálunk, lehetőleg minél többször, anyut keresve, hogy én alaposan megölelgethessem, kifejezve az érzéseimet iránta, és... kereshessem azt a pontot, mikor végre megszokja ezt, és többé nem viselkedik úgy, mintha a szép, csinos öltönyét csokis mancsokkal akarnám körbetaperolni... ami még egyébként eddig soha nem fordult elő, de ha így haladunk, egyszer kipróbálom már... - Mióta?! - kapok a szón rögtön, és várom a folytatást. Bár nem hinném, hogy meg fogja magyarázni nekem csak úgy... pont ő, miután eddig senki nem tette meg, se anyu, se apu... Bár... talán pont ezért vártam volna többet Lucifertől, mert ő mindig is máshogy viselkedett, máshogy beszélt, másra tanított, mint anyuék... és sokkal... hát... nem tudom, máshogy kezelt... nem igazán... nem egészen úgy, mint egy gyereket... De most mindenki máshogy viselkedett... azt hiszem, ezért nem vártam, hogy majd Lucifer ezúttal is simán, gondolkodás nélkül megmondja nekem az igazat valamiről, amiről mások nem tették... Ahhoz nem tudtam hozzászólni, hogy anyu elszörnyedne Lucifertől... mert nem tudtam olyan dologra gondolni vele kapcsolatban, ami okod adhatna erre anyunak. Olyan ugye nem létezhet, hogy Lucifer bántotta volna anyut... mert Lucifer olyat sohasem tenne. Esélytelen. Az meg, hogy nem akarja látni... nem tudom... lehet, hogy valami történt velük, és anyu mondta Lucifernek, hogy ne jöjjön hozzánk és ne menjen dolgozni? De hát... én ilyesmit sem igazán tudtam elképzelni, hisz ehhez gondolom az kellett volna, hogy Lucifer valami rosszat tegyen, nem? De Lucifer olyat nem szokott, hisz... hiszen ő Lucifer. Furcsa... - gondoltam magamban. Szóval lehet, hogy ezért nézi mostanában olyan szomorúan anya a telefonját meg a számítógép képernyőjét is? Talán épp azért, mert Lucifer üzeneteit szokta olyankor nézni, és azok okozzák ezt nála? Azok miatt lesz szomorú? - Mit szoktál neki írni? - kérdeztem meg kereken és egyszerűen. Ha nem akarja, úgysem mondja el, de... hátha, ha elmondja, meg tudom neki mondani, mit csinál rosszul... Mert, ha esetleg mégis tett valami olyat, ami miatt anyu haragszik vagy szomorú érte, akkor talán még nem kért bocsánatot... vagy csak rosszul kérte, és anyu azért nem felelt neki... Mert nem mindig mindegy, mit meg hogyan mondunk... néha az emberek nem értik elsőre, vagy nem hiszik el... néha kitartónak kell lenni... Követem szememmel Lucifer poharának útját... magamban azon töprengek, vajon mennyit ivott már...? Amilyen búskomor, talán ez a részegség egy szintje lehet... Én nem igazán ismerem őket, de lehet van olyan neki, mikor ilyen végtelenül bús lesz tőle az ember... mint amilyennek most Lucifer tűnt... Olyan világvége-hangulatos érzés volt rá nézni... mintha itt lenne a vég... A világvégés filmek szoktak ilyet okozni... amiket, ha bárki kérdez, én nem szoktam nézni...! - Pech, mert én meg akarom - vágtam rá, gondolkodás nélkül, de persze... azt sem feltételeztem, hogy anyu ne akarná... szerintem nagyon is akarja, csak... csak közben még most maga sem tudja, mert valami baja van, amit talán Lucifer okozott, talán nem, de az biztos, hogy anyu őhozzá köti... - A suliban írni kellett egy dolgozatot. Meg akartam neked mutatni - feleltem, miközben könnyed vállrándítással úgy tettem, mintha ez már nem is volna fontos. Pedig igazából ez volt a másik komoly oka, annak, hogy eljöttem. Aggódtam Luciferért, és meg akartam neki mutatni az írásomat... Először kicsit gondolkoztam, odaadjam-e neki végülis... közben a cicával próbáltam kapcsolatot teremteni. - Akkor jól mondta - jelentettem ki egyetértőn, s magamban közben feljegyeztem, hogy ha Lucifer azt gondolja, a macskája beszélni szokott hozzá, akkor mostanában tuti nagyon sokat ivott... és lehet hogy most se fog majd arra emlékezni, hogy itt jártam, mert lehet annyira nincs rendben... A cica hozzá képest annyira nem ódzkodott az érintéstől, erre következtettem, abból, hogy amikor feléje nyúltam, ő válaszul ugyanígy tett, és a kezemre tette a mancsát. Ezen kicsit elnevettem magam. Cica, aki kezet fog... ez vicces volt. - Cuki cicus vagy - mondtam az állatnak, és válaszul megvakargattam a fülét. Pár másodpercre figyelmen kívül hagytam Lucifert, de aztán végülis meggondoltam magam. Eddig tűnődtem, vajon megérdemli-e a véleményem... de aztán arra gondoltam, ő Lucifer, és ő mindig megérdemli. Akkor is, ha esetleg valami rosszaságot mégis csinált, amit ugyan kétlek, de... na... néha történnek fura dolgok... Szóval felálltam újra, és a nadrágom zsebéből előhúztam az összehajtogatott dolgozatomat. Otthagytam a cicát, és Luciferhez sétáltam. Nem kértem engedélyt, egyszerűen leültem mellé a zongorához, és leraktam elé a billentyűkre az összehajtogatott lapot. Úgy gondoltam, nem kérem meg, hogy olvassa el, rászólni sem fogok... rábízom a dolgot inkább. Ha érdekli a mondandóm, megnézi magától is, ha meg nem érdeklem... hát... akkor ebből az is kiderül... utóbbi mondjuk fájna nekem... nagyon is fájna... és szomorú volnék érte, de... de ezt most rá akartam hagyni. Kivételesen.
Lucifer Morningstar
Admin
Hozzászólások száma :
255
Becenév :
Lucifer, Lu, Luci
Join date :
2018. Aug. 14.
Tartózkodási hely :
Lux
Foglalkozás :
Bártulajdonos, civil tanácsadó a rendőrségnél
Tárgy: Re: Pislákoló fények ~ Trixie és Lucifer 2019-05-18, 21:08
Hosszúkás ujjaim ráérősen babrálnak a poháron. Az arcom vonala eltorzul a kristály felületén, már-már ironikus módon gúnyolva a tulajdonost. - Mióta látta, hogy egy szörnyeteg vagyok. Igen, kimondom, mert én sosem hazudok. Gépiesen, álomszerűen, a pohárra révedve. Érzem magamon Behemót tekintetét, ahogy felém fordul a vallomásra. Ő jól tudja. Mindent tud. És nem mellékesen nem szalasztotta el meglátogatni Káint a pokolban, miután elvettem az életét. Csak természetes, hogy oda került, az öccse mellé, hová máshová? Megmondtam. És így is lett. Behemót legalább kiélhette magát, megépítette Kafka gépezetét, amit A fegyencgyarmaton című irományában alkotott meg. Egy szörnyű gépet, ami olyan szörnyeknek való, mint Káin. Behemótot már régen megihlette, de várt a megfelelő elítéltre, aki méltó a gépezethez. Emlékszem, megkérdeztem, mit írt a boronával a szégyentelen hátába és hogy hat óra elteltével valóban ki tudtad-e betűzni a fájdalmas sebeken keresztül, hogy mit is vésnek a bőrébe - vagyis azt, hogy mi a bűne. Elszakadva a nem is olyan távoli emlékektől, ismét az ivadékra emelem tekintetem. - Mindenfélét. Eleinte a munkáról érdeklődtem. Majd próbáltam lazán venni és csak rá köszöntem, mikor láttam, hogy online van...megjegyeztem, hogy már régen idegesítettem, éppen itt az ideje. Kértem, hogy küldjön egy lájkot vagy legalább valami emojit, hogy tudjam, hogy még él. Ekkor megjelenet az a három pont, tudod, mikor a másik fél ír valamit...hát rányomtam a videó chatre, hátha szívesebben beszélgetne szemtől-szembe! De gyorsan leraktam, mert hirtelen nem tudtam mit is mondhatnék neki...Aztán, inkább a munkára tereltem a szót, van-e új ügyünk, megyünk-e dolgozni vagy kell-e a segítségem. Ez sem bírta szóra. Hát, elkezdtem feszegetni azt, amit látott és amit most gondolhat rólam...és emlékeztettem, hogy én sosem hazudtam neki... Egyre jobban és jobban bele élem magam a mesélésbe, talán oly egyenrangúan kezelve a gyermeket, ahogy a halandók (felnőttek) nem szokták. Sóhajtok ismét és vissza fordulok a zongorához. - Végül...mindent írtam már neki. Az időjárásról. A műsorokról, amiket a tv-ben láttam. A macskámról, hogy újabban a skót whiskey-t szereti. Vagy hogy éppen mit olvasok. De semmi. Nem is tudom miért mondom el mindezt az ivadéknak, de éppenséggel, ha egy ember van, aki segíthet nekem a nyomozó ügyében, az a kölyke. És amint a nagy monológomat folytattam volna, hirtelen kizökkenek és rá nézek ismét, zavarodottan. - Hogy? Mintha nem értettem volna tisztán, amit mondott. Hogy...mit akar? Értetlenkedve nézek rá, homlok ráncolva és egy apró o-t formálva ajkaimmal. Az fel sem tűnik, hogy a whiskey-vel kapcsolatos őszinteségemre Pruflas elkerekedő szemekkel bámul rám. De ha láttam is volna, akkor se értettem volna, miért lepődik meg ezen. - Az irományod? Netán írói pályára törsz? Éppenséggel...segítettem az írásban pár embernek, mint például Shekaspeare vagy Dante, másokat inspiráltam, mint Edgar Allan Poe-t vagy Bulgakovot. Kissé megélénkülök attól, hogy szakmai segítségért fordulnak hozzám, bár felettébb meglepőnek tartom. A jó hatása viszont egyértelműen látszik az arcomon, már nem festek borzalmasan, csak pusztulatosan. Behemót valamit mutogatott, láttam a szemem sarkából, de nem igazán figyeltem rá. Biztos nem olyan fontos. - Hát...meglehet, de valahogy nem volt kedvem rendbe szedni magam... Vallom be ezt is némi tétovázás után és elnézem, ahogy közben Trixie a házi démonom füle tövét vakarássza. Igen, azt nagyon szereti, ahogy azt is, ha simogatják, főleg a hasát, hiába tagadná. Halovány mosoly játszik az arcomon, fel sem tűnik. Ekkor viszont, mikor a gyerkőc feláll és egyre csak közeledik, megint zavarba jövök. Miért jön ilyen közel? Nagyon furcsa és feszélyező. És...akkor leült mellém. Én meg csak nézem, bámulom. Chloe-t juttatja eszembe. Pontosan így szokott néha mellém telepedni. Olykor a kezemet is megfogja. Talán egy pillanatra a gondolataimba merülök. Aztán a kicsi elővesz egy lapot és elém teszi. A papiros után nyúlok, egy kicsit hozzá érek a kezéhez, ahogy felemelem azt. Észre sem veszem, hogy nem rándulok meg menten ettől. E helyett elkezdem széthajtani a dolgozatot. - A téma...adott volt? Kérdezem, miközben elkezdem olvasni a még kissé esetlen gyermekbetűket. Behemót pedig felugrik a zongorára és össze gömbölyödve figyeli az eseményeket.
Sator arepo tenet opera rotas. Igne natura renovatur integra
Tárgy: Re: Pislákoló fények ~ Trixie és Lucifer 2019-05-19, 20:44
- Ilyet nem láthatott, mert nem vagy szörnyeteg - jelentettem ki nemes egyszerűséggel, cicázás közben, mert természetesen énbennem fel sem merült, egyetlen tizedmásodpercre sem, hogy kijelentésének lehetne bármilyen jogos alapja is. Egyfelől, Lucifer nem szörnyeteg. Másfelől, ha az lenne, akkor sem lenne szörnyeteg. De különben is... ugyan, mitől is lehetne Lucifer szörnyeteg? Lehet, hogy egy gyereknél nem vagyok több, viszont még én is láttam, hogy Lucifer magányos és szenved. Ismerem őt, máskor ilyenkor már rég lent bulizna... vagy idefent rendezett volna magánbulit... most viszont ezek helyett ő itt ült egyedül, fent a lakásban, a macskájával, és miközben a zongoráját gyötörte, ivott... akárki akármit is mondjon, ezt még a tévépszichológusok is segélykiáltásnak hívnák... és azt mondanák, valaki alapjaiban rengette meg Lucifer világát, és valami olyasmit is, hogy aki ezt tette, az nagyon fontos szerepet tölt be Lucifer életében... és ezzel a személlyel kölcsönösen helyre kellene kezdeniük tenni a kapcsolatukat, mielőtt még valami végzetesen rossz történne valamelyikükkel, vagy egyikük ostobaságot tenne mély depressziójában... (jó műsorok mennek mostanság a tévében, főleg mikor anyu nem figyel...) Meghallgattam a magyarázatot, miket is írt Lucifer anyának. És erősen elgondolkoztam azon, hogy valamit hozzá kellene vágnom, hogy érzékeltessem, mennyire buta... De aztán nem volt szívem így tenni... helyette inkább csak rosszallón lestem rá, és ciccegve csóváltam a fejemet, mielőtt válaszoltam volna. - Akkor meg is van a hiba, itt rontottad el. Ha megbántasz, megsértesz, vagy megijesztesz egy nőt, a legelső, amit tenned kell, hogy nagyon-nagyon-nagyon őszintén bocsánatot kérsz, akkor is, sőt, különösen akkor, ha nem a te hibád volt, ami történt, vagy mondjuk hiba sem volt, csak félreértés. Mindegy, mindig a bocsánatkéréssel kell kezdeni. Amit pedig SOHA, de soha nem szabad mondani, az az "én megmondtam"... az olyan, mintha direkt azt kérnéd, hogy soha többé hozzád se szóljon, és véletlenül se béküljön meg... - És miközben beszéltem, végig csóváltam a fejemet. Szegény Lucifer, tuti, hogy nagyon ritkán próbál meg megbékíteni embereket, mert baromi rosszul csinálta szegény... - És bármit is látott anyu, nem szabadott volna feszegetned, azzal csak azt érhetted el, hogy főleg ne akarjon róla beszélni. Az ilyet, bármi is volt az, ha rossz, vagy ijesztő dolog volt, vagy olyasmi esetleg, amitől rossz dolgokat gondolhat rólad, maximum úgy szabad szóba hozni ilyenkor, hogy megkérdezed, akar-e ő róla beszélni, de tilos kapásból elkezdeni megmagyarázni, mert lehet, hogy tökre félreérted a gondolatait, vagy a véleményét, és csak rontasz azzal, amiket mondasz, vagy pont azokkal, amiket nem mondasz - magyaráztam, teljes átéléssel, és maximálisan kioktatóan... Istenem, férfiak... vajon az összes ilyen lökött, vagy Lucifer különleges eset?! Azon már szinte meg sem lepődtem, hogy képes a macskájának skót whiskey-t adni, nyilván szegény macska pont úgy el van rontva, mint egyes dolgokban Lucifer is. Határozottan nem tudják, hogy mit nem kéne... Gondolom senki nem tanította meg nekik. Azért, azt mondjuk értékeltem, hogy beszélt velem... így összeszámolva... szerintem az elmúlt hetekben anyu sem beszélt hozzám ennyit talán, nemhogy Lucifer. Lucifer ugye ott sem volt, anyu meg lélekben járt nagyon máshol... - ÉN akarom, hogy az életem része legyél - feleltem, megismételve a dolgot, amit az imént is kifejeztem neki, csak most pontosabban fogalmaztam, hogy biztos megértse a mondandómat. - Különben, azt is szeretném, hogy anyu életének a része legyél, és szerintem ő is szeretné, csak... most nem biztos, hogy erről ő is tud - tökéletes lelki nyugalommal magyaráztam, mintha észre sem vettem volna, hogy ő láthatóan meg van lepve, attól, amit mondtam az imént, és talán most ettől a megerősítéstől majd újra meglepődik, nem tudom... mindenesetre, ez az igazság, és ő szereti az igazságot, úgyhogy... tőlem azt kapja. - Nem, az orvosi pálya jobban érdekel - válaszoltam -, de a suliban néha attól még kell írni, vannak ilyen feladatok, tudod? - magyaráztam, miközben figyelmem nagyobbik felét igazából Behemót kapta. Olyan kis cuki volt! Ha rajtam múlt volna, hazavittem volna... Közben hallgattam Lucifer szavait. - Az jó, én is így voltam - mondtam egyszerűen, legalábbis úgy, mintha ez teljesen megszokott dolog lenne. Nem tudom, neki az-e, én még nem írtam róla sosem, úgyhogy... én mondjuk izgultam emiatt... - Gondolom azért van ez, mert nem találkoztál anyuval - vetettem rá egy mindent tudó pillantást. Az ember sokszor csak akkor figyel oda ilyesmire, ha tetszeni akar valakinek. Gondolom, ő most nem akart senkinek, és neki meg jó volt így is. Bár, ehhez gondolom az is kellett, hogy egy ideje már ne nézzen tükörbe... Amikor már mellette ültem a zongoránál, közelről nézve még nyúzottabbnak tűnt... aggasztó volt és szomorú a látványa. Lucifer mindig olyan jól fest, csinos a ruhája, szépen meg van fésülve, meg minden... most meg annyira... úgy nézett ki, mint akit elhagytak... vagy, mint akinek elütötték a kutyáját... dehát, az nincs is neki, a macskája meg itt van épen, szóval maradt akkor az elhagyás... Az, hogy anyu meg ő összevesztek, és "elhagyták egymást"... szerintem ez okozza náluk... Nagyon ki kéne már békülniük... Mikor a keze a kezemhez ért, melegséget éreztem... biztonságot éreztem... jól éreztem magam itt mellette, még ha aggódtam is miatta a nyúzott kinézete miatt mégis még egy kicsit, és nehezteltem, mert magára hagyta anyut... mégis jó volt itt vele. Boldogan meg is öleltem volna, de... talán jobb, ha előbb megvárom, hogy elolvassa, amit róla írtam... na persze... feltéve, hogy egyáltalán el akarja olvasni... mert attól még, hogy elvette a lapot, nem biztos, hogy el is akarja olvasni... - Részben. Annyit mondott a tanár, hogy írjak az érzéseimről, egy olyan valakivel kapcsolatban, akire felnézek, meg aki jelent nekem valamit. Gondolkoztam egy ideig, azután ez lett belőle - feleltem. Közben a billentyűkre simítottam kezem magam előtt. Felmosolyogtam Behemótra, aki a zongorára ugrott. Bár úgy tettem, mintha nem őt figyelném, a szemem sarkából mégis Lucifer arcát lestem... a reakcióit vártam...
Lucifer Morningstar
Admin
Hozzászólások száma :
255
Becenév :
Lucifer, Lu, Luci
Join date :
2018. Aug. 14.
Tartózkodási hely :
Lux
Foglalkozás :
Bártulajdonos, civil tanácsadó a rendőrségnél
Tárgy: Re: Pislákoló fények ~ Trixie és Lucifer 2019-05-27, 16:58
"Mikor utoljára itt jártál, nem tudtam a szemedbe nézni Olyan vagy, akár egy angyal A bőrödtől is könnybe lábad a szemem"
A gyermek kijelentésére felkapom a fejem. Merőben értetlenül és sokkosan meredek rá, fekete szemeim üvegesen fénylenek, míg ő Behemótot simogatja. - Hogy? Rebegem, egészen távolian, a szavak maguktól buggyannak ki az ajkaimon. Oly elszántan, oly ellentmondást nem tűrő igazságként mondja ki véleményét Chloe lánya, s még is olyan nemes egyszerűséggel, hogy alig tudok szóhoz jutni. Teljesen letaglóz, amit mond. A pillantásomat róla a démonra emelem, mintha tekintetemmel kérdezném Behemótot, jól hallottam-e és hogy ő maga, hallotta-e, hogy ez az embergyermek őszintén tagadja, hogy rémség lennék. Mintha nem a naiv tudatlanság beszélne belőle, hanem egy életérzés. Talán hasonló ahhoz, mint amit most én is érzek szavai hallatán. Nagyon különös, nosztalgikus érzés. Nem tudom eldönteni, hogy ez egy jó vagy rossz érzés. Megrémülök tőle. Újra elkapom a tekintetem, mert ezzel az egyetlen gondolattal sikerült felzaklatnia.
"Lebegsz, akár egy tollpihe Egy gyönyörű világban És azt kívánom, bár különleges lennék Te annyira különleges vagy"
Aztán, valahogy beszélni kezdtem neki. Talán, mert ahogy mellettem van, azzal közelebb érzem magam Chloe-hoz. Deja vu érzés kerülget. A torkomból a gombóc feloldódik és a szóáradat csak jön és ömlik. Miközben beszélek, feltűnik, hogy a kis Grincs egyre csúnyábban néz. Teljesen össze zavar! Már éppen rákérdeznék, mi a fene baja van, hiszen én mindent megtettem, mire ő maga kezd a magyarázatba, mintha csak kiolvasta volna a kérdést a fejemből. Én meg, némán és tátott szájjal hallgatom a teljesen szürreálisan ható monológot. Ismét Behemótra nézek, micsoda hallatlan dolgokat hord itt össze eme gyermek! Majd megint Trixiere. - Ezt...ezt....nem értem. Őszintén bevallom gyengeségem, de ugyan akkor, el kell ismernem a kis halandó szakértelmét. Hogy miért? Nemes egyszerűséggel azért, mert úgy érzem, igaza van. - De...én bocsánatot kértem...és tényleg megmondtam...én nem hazudok. Motyognám, de valahogy elhalkul a hangom ahogy tovább ráncolom tükörsima homlokom a kisember eszmefuttatását hallgatva. Enyhén még a fejemet is oldalra billentem. - Gyermek, neked kézikönyvet kellene írnod a férfiaknak, a nőkhöz. Állapítom meg nagy szakértelemmel, elismerve képességeit, mivel továbbra teljesen értelmezhetetlennek tartom, amit ecsetel, magamtól még véletlenül se jutnának ilyen dolgok az eszembe, annyira abszurdnak tűnnek. De, úgy látszik a halandók ilyenek. Nagyon különös. - Én, én nem tudom képes leszek-e rá....megtanulni így viselkedni. Mondom ki végül a konklúziót egy sóhajjal, annyira bonyolultnak tűnik, megalkotni a Napot és a bolygókat, démonokat na meg varázslatokat e mellett olyan egyszerűnek tűnik nekem, mint a csettintés. - Behemót, te ezeket tudtad? Ugye, hogy te sem? Akkor biztos szóltál volna... Közlöm ezt a macskámmal, aki természetesen nem háziállat, hanem egy démon. A detektív kölyke előtt persze nem zavartatom magam, eszembe sem jut, hogy bolondnak tűnhetek, bár Behemót pillantása sejteti. Nem is válaszol, csak néz rám, én meg nem firtatom. Még jó, hogy maradt egy kis tömény a poharamban, el is tüntetem menten, ahogy leülök a zongorához.
"Nem érdekel, ha fáj Irányítani akarok Tökéletes testet akarok Tökéletes lelket akarok"
Azon elmélkedem a pohárra bámulva, mennyire más vagyok, mint ők. Egy szörnyeteg, egy bukott angyal a halandó "agyalok" között járva, a fényen. A nyomozó ivadéka pedig ismét sokkol. Szinte rám kiállt, ahogy leültem és ettől meglehetősen meghökkent fejet vágok. Ami elég viccesre sikerülhetett, mert a szemem sarkából utólag láttam, hogy a démoni kompániám majdnem felkuncogott, csak moderálta magát. Ezt követően viszont mindketten elkomolyodtunk. A macskám is a gyermeket figyelte, ahogy jómagam is. Csupán pillogok. Mindaz, amiket mond, annyira váratlanul érnek. Azt sem tudom, hogyan kéne reagálnom a hallottakra. - Én...nem is tudom mit mondhatnék. Vallom be neki a tőlem megszokott őszinteséggel. Mikor az orvosi pályáról kezd beszélni, hirtelen eszembe jut valami. Magam sem tudom miért váltja ezt ki belőlem, de felpattanok és elviharzok azt suttogva,"orvos". Pár perc múlva bukkanok fel újra, egy vaskos könyvvel a kezemben. - Tessék. Neked adom. Ez egy 14.századi gyöngyszem, akkoriban, a reneszánsz hajnalán a legjobb orvosok írták. Arra már nem emlékszem, ilyen nyelven íródott, de...nem is fontos. Legyintek, mert nekem ez valóban irreleváns. Minden földi nyelvet beszélek, viszont az emberi test rejtelmei sosem hoztak lázba - hacsak nem az erogén zónákról van szó. Egy szóval, a súlyos kötetet két kézzel nyújtom a pici embernek, bele sem gondolva, hogy elbírja-e egyáltalán, vagy hogy mennyire veheti hasznát. - Hát, most már tudom. Bár azt nem hogy ebből mi hasznotok származhat. Bólintok egyet megértően, mikor vissza ülök mellé a zongoraszékre, mintha mi sem történt volna. A szavai a külsőmet és a nyomozónőt illetően ismételten meglepnek. Furán is nézek rá ennek okán. - Nem is tudom, ezen még nem gondolkoztam. S láss csodát, az emberpalánta újfent szöget ütött a fejemben. Eddig még bele sem gondoltam, mennyiben befolyásolja Chloe a külső megjelenésemet. Természetesen szeretek jó benyomást kelteni és minőségi öltönyökben járni...de most, hogy mondja, mindez értelmét veszti, ha nem találkozom az anyjával. Milyen különös. Talán azért van, mert szeretem? És tetszeni akarok neki? Nem érdekel a sok epekedő, buja tekintet, ha ő nem úgy néz rám. És ahogy utoljára rám emelte a tekintetét, az nagyon nem "olyan" volt. Ekkor viszont sötét érzéseimből és ködös gondolataimból kiragadott a papiros, amit a mellettem ülő gyermek a zongora fekete-fehér billentyűire helyezett. Akár egy tollpihét. Hüledezve, látogatása óta sokadjára lepődöm meg s konstatálom, hogy a nyomozó ivadéka mennyire megdöbbent. Mi több, sokkol. Amiket mond. Amiket tesz. Mindig is egy kis Grincsnek láttam, ahogy az összes embergyereket. Valami rémisztő kis entitásnak, amit nem értek és nem is akarok megérteni. Nem akartam megismerni, közel engedni magamhoz. És ennek oka volt, több, nyomós oka is. Ő még is, így bele gondolva, mindig is kedves volt velem. Törődött velem. A maga furcsa, gyermeki módján. Eszembe jut, hogy mindig hisztérikus rajongással akar megölelni - huh, ez most elmaradt! Tudtam, hogy valami furcsa, "hiányzik" -, a játékát oda adni vagy az a felirat az ajtaján...mi szerint fiúk nem léphetnek be, csak én és Fafej nyomozó. Engem írt az első helyre, Dan csak utána következett. Ez a gondolatmenet zavarba hoz. Elfátyolosodik a tekintetem. A sorok pedig, melyeket olvasok, csupán fokozzák ezt. Némán olvasok, rá kell jöjjek, hogy a könnyeimmel küszködöm. - Te...tényleg ezeket gondolod rólam? Préselem ki magamból a kérdést, miközben szemeim cikáznak a betűkön. Nyelek egyet. A papír finoman remeg az ujjaim között. Egyetlen sötét folt jelenik meg a fogalmazáson, átáztatva a lapot. Hirtelen felkapom a tekintetem, a poronty épp Behemóttal foglalatoskodik. - Kell egy ital. Mondom torkomat köszörülve, hogy gyorsan felállhassak és hátat fordíthassak neki. Hogy ne lássa az arcomat. Enyhén zihálok, miközben oda sietek a karnyújtásnyira levő bárszekrényhez és kiveszem a konyakot. Az üvegek mögötti tükörben megpillantom magam, de gyorsan lesütöm a szemem és öntök. Lehúzom az italt és két kézzel támasztom a szekrény szárnyait, fejem lógatva. Érzések és gondolatok kavarognak bennem. Azt akarom, hogy elmúljanak, annyival könnyebb lenne! Még is, mit csinálhatnék most?
De én egy rém vagyok, egy különc. Még is mi a fenét keresek itt? Nem ide tartzom.
Tárgy: Re: Pislákoló fények ~ Trixie és Lucifer 2019-06-23, 15:41
Meglepődtem, amikor Lucifer visszakérdezett. Nem értettem, mit nem ért a dolgon... Kicsit hunyorogtam, ahogy felsandítottam rá, és egy kérdő kis grimasz jelent meg az arcomon. Olyan furának láttam ma őt... Ilyen az, amikor Lucifer szomorú? Vajon minden ember láttán így kéne éreznem magam, mikor szomorúnak látom? Mert Lucifer most szerintem az volt. Szomorú. És elveszett... Meg olyan... magányos. Szerintem... És ez nekem valamiért igazán rossz érzés volt. Talán mert szeretem őt. Szeretem, és nem szeretném, hogy szomorú legyen, meg magányos, meg effélék... - Mondom nem vagy szörnyeteg - erősítettem meg előbbi állításomat, és nem éreztem úgy, hogy ezt ennél jobban meg kellene magyaráznom. Szerintem ezzel mindent elmondtam. Hiába magyaráztam Lucifernek az anyuval folytatott "majdnem beszélgetései" sánta részeit, olyan volt, mintha a falnak beszéltem volna... Úgy éreztem, ha Behemótnak magyaráznám el mit rontott el a gazdája, ő előbb értené meg a dolgot talán... pedig ő csak egy cica. Felsóhajtottam, és "az égre" emeltem a tekintetemet egy pillanatra. - Pasik... - szusszantam lemondón, és a fejemet csóváltam, ahogy megint Luciferre pillantottam. - Kérlek... mond, hogy anyunak nem írtad azt, hogy "én megmondtam"... az olyan, mint a halál csókja... - direkt drámaian fogalmaztam, csak hogy biztos érezze, mennyire NEM szabad ilyet mondani! - Igen, tudom, hogy nem hazudsz, de tudod, az igazságot néha hiába mondod meg, attól még nem biztos, hogy elsőre el is hiszik neked, vagy... megértik mások. Főleg, ha valami fura dologról van szó - oktattam ki, meggyőződéssel, hogy ezúttal én tudom jól. Kicsit ismerős volt a dolog... vagyis... kicsit máshogy, de... volt, amikor én úgy éreztem dolgokról, hiába mondanám el az igazat, anyuék biztos nem hinnék el nekem. Ilyenkor inkább nem is mondtam semmit. Úgy gondoltam, nem értenék meg... És lehet, hogy Lucifer gondja is hasonló, csak ő fiú, és ezért nem jött rá... néha jobb nem elmondani az igazat, mert hiába mondanánk el, nem hinnék el nekünk... - Majd írok neked pár jegyzetet anyuhoz, ha gondolod - feleltem egy együttérző, de mégis kioktatósan ravasz vigyorral, és élveztem, hogy anyu háta mögött szövetkezhetek Luciferrel, hogy hogyan is tehetne jót anyunak és magának, mármint... hogy együtt kettejüknek. Úgy tűnt rá is fér, mert hiába, hogy Lucifer nagyon okos pasas, de úgy tűnik, hogy pár dologban mégis nagyon buta... - Hát... ha akarod anyut, akkor tanulj meg így viselkedni. Különben minden gubanc után így fogtok járni, és ülhettek búskomoran mind a ketten, külön-külön, és mindkettőtöknek tök rossz lesz a másik nélkül - feleltem. Igen, eddig is tudtam, és most is tudom, Luciferrel néha nehéz... ő nem ilyen... nem ilyen fajta, nem szokott ilyesmit, sőt, velem se beszélt még ennyit és így... ööö.... soha... de... néha meg kell magunkat erőltetni, azt mondják legalábbis... hogy ha akarunk valamit vagy valakit... akkor el kell térnünk a megszokott dolgoktól, és bátornak kell lennünk, meg kicsit másnak, mint máskor... Muszáj, és kész. Néztem, ahogy Lucifer a macskájához beszélt, és megállapítottam, hogy tök dinka a pasi... vagy részeg... vagy részeg dinka... Jó, mondjuk én is beszélek néha állatokhoz, de én tudom, hogy nem fognak nekem válaszolni, és elmagyarázni se nagyon fognak dolgokat valószínűleg... szóóóóval, szegény Lucifernél elgurult valami, azt hiszem... Megvontam a vállam. Igazából nem is számítottam talán rá, hogy tud majd mit mondani. Tudom, hogy Lucifer és az érzések... meg azokat kimondani... szóval, nem nagyon csinálja jól ezeket. Általában furán viselkedik, ha ilyesmiről van szó. Vagyis, velem mindig. Nem tudom, hogy vajon anyuval is ezt csinálja-e... nekem mindenesetre azt is nehezen hagyja, hogy néha megöleljem... vagyis azt se nagyon, mert általában sietve menekül olyankor előlem... Kissé hátrahőkölve, meglepetten lestem utána, amikor egyszerre csak Lucifer felpattant, és elsietett. Őszintén nem tudtam mire vélni, hogy miért, és hová is ment most hirtelen... bár... igazából megesett bennem a gondolat, hogy ha mondjuk sokat ivott az alkoholból, akkor lehet, hogy a vécére kellett így sietnie... De aztán megjelent újra. És meglepetésemre, egy nagy, vaskos, régi könyv volt a kezében... - Wáááóóóó... tényleg az enyém...?! - elbűvölten bámultam a kincsnek is beillő holmira, persze, nem az hozott lázba, hogy nagy és régi... az hozott lázba, hogy nagy és régi és az orvoslásról szól, és Lucifer ideadta nekem! Mondjuk baromi nehéz volt, de azért én büszkén tartottam két kézzel, és bámultam a szerzeményre. - Köszönöm! - Szívem szerint megöleltem volna érte Lucifert, de tuti kiakadt volna tőle, és nem szerettem volna, hogy visszavegye a könyvet... Az a legkevésbé sem érdekelt, milyen nyelven írhatták, csak az érdekelt, hogy ez egy kincs... egy kincs Lucifertől, és az álmomról szól! Megvontam a vállam, miután ügyeskedve letettem magam mellé a székre az ajándékomat, s úgy nyugtattam rajta a kezemet, mintha biztos akarnék benne lenni, hogy senki sem veszi vissza egyszer csak. - Állítólag megtanulunk tőle gondolkodni. Szerintem mondjuk megy nélküle is, de... kötelező. - Ismét megvontam a vállam. Sosem állítottam volna, hogy az írogatás a kedvenc elfoglaltságom a suliban, de... mindegy is, mert muszáj volt megcsinálni. Ha nem csináltam volna meg, egyest kaptam volna, azért meg kikaptam volna otthon... És ha már muszáj, legalább most írhattam olyasvalakiről, aki érdekel is, és nem uncsi. - Szerintem gondolkozz el rajta - feleltem könnyedén. - És fürödj meg - javasoltam, kissé elgondolkozva. - És... talán ne igyál annyit, mert attól olyan a szagod, mint annak - böktem a fejemmel a pohár felé, amiből az előbb még ivott. Azt ugyan nem tudom, vajon anyut zavarja-e az az illat, viszont azt tudtam, hogy engem viszont zavar. Fura szaga van, nem igazán vagyok odáig érte... és ha már úgyis oktatom Lucifert, fű alatt beszúrhatom neki ezt is, úgyse veszi észre szerintem, hogy ez talán nem is anyu miatt van mondva neki, hanem magam miatt... Némán, idegesen, izgatottan és kíváncsian vártam, hogy Lucifer mondjon valamit az írásomról végre... arról, a témájáról, vagy akármiről... csak valamit, ami elárulná nekem, mit gondol róla... Aztán egyik pillanatban egy kérdést tesz fel nekem, miközben még a szemei a lapot nézik, de olyan különös a tekintete... Lehet, hogy a szemébe ment valami...? - Igen - feleltem, először csak ennyit, és bár próbáltam úgy tenni, mint aki Behemóttal van elfoglalva, nem tudom mennyire volt hihető. Ujjaimmal lépegettem a cica előtt a zongora tetején, incselkedtem vele, hátha van kedve velem játszani, de igazából közben nem is annyira figyeltem rá... Amikor Lucifer váratlanul felállt mellőlem, és elsétált, elfordultam én is a zongorától, meg Behemóttól is, és követtem őt a szememmel. Csendben figyeltem, nem tudtam mit mondhatnék... vártam hát, hátha ő mond valamit... de ő inkább ivott. Néztem a hátát, talán egy perc hosszan is... - Megmondhatod, ha nem tetszik, nem bántódok meg - mondtam, csak egészen halkan, de azért mégis féltem... nem igazán szerettem volna, ha azt mondja, butaságokat írtam, és nem kellene ezt éreznem, meg nem kéne ilyeneket gondolnom róla, és többet ne csináljam... Haboztam kicsit, de aztán elhúztam kezem az új könyvemről, és... - Figyelj... Lucifer? - kezdtem, egészen bátortalanul, és lassan felálltam a zongorától. Tettem egy-két tétova lépést feléje. - Nagyon... rossz neked, hogy itt vagyok...? - Igazából az érdekelt, mennyire is nem örül a jelenlétemnek, meg hogy keresem a társaságát, csak... igazából azért nem akartam ilyen direktbe megkérdezni, mert tartottam a válaszától... Nem igazán szerettem volna azt hallani tőle, hogy egyáltalán nem akarja, hogy egy szobában kelljen lennie velem... és igazából csak anyu érdekli, én egy kicsit sem... Persze, örültem, hogy anyu fontos neki, sőt, úgy látszik, fontosabb is, mint amennyire amúgy hittem, mert látom, hogy milyen rossz neki anyu nélkül, de... azért önző módon szerettem volna, ha kicsit velem is szeretne lenni, és nem is csak anyu miatt, hanem énmiattam is, még ha ez butaságnak is tűnhetett...
Lucifer Morningstar
Admin
Hozzászólások száma :
255
Becenév :
Lucifer, Lu, Luci
Join date :
2018. Aug. 14.
Tartózkodási hely :
Lux
Foglalkozás :
Bártulajdonos, civil tanácsadó a rendőrségnél
Tárgy: Re: Pislákoló fények ~ Trixie és Lucifer 2019-07-24, 18:06
A gyermek meghökkentő határozottsággal jelenti ki ismét, hogy nem vagyok szörnyeteg. Hitében egy pillanatra sem inog meg, mi több, szavaim vagy gesztusaim csupán megerősítik személyes igazságában. Én pedig egyre értetlenebbül nézek rá, valószínűleg alkoholpárával körüllengve. Hiszen annyi italt magamba töltöttem, amit egy halandó se élne túl. - Miért vagy ebben olyan biztos? Kérdezek vissza kissé hunyorítva, mert már-már kezd meggyőzni, oly higgadtan nyilatkoztatja ki véleményét nekem. Mint mikor az 1930-as években Kelet-Európában jártam, az oroszoknál. Kellemes csalódás volt egy korba csöppenni, ahol nem csupán nem hisznek Apámban, de még a létezését is tagadják s ezt az eszmét terjesztik széles körben, űzve tébolyult követőit! A tóparton sétálva hallottam meg, hogy két úriember beszélget s az egyik rendkívüli olvasottságról téve tanúságot magyarázza a másik, ifjabb legénynek, hány megszámlálhatatlan bizonyítéka van Apám létezésének hiányára. Ez a téma és intelligens eszmecsere annyira lenyűgözött, hogy megkértem, had csatlakozzam hozzájuk. Az eset pikantériája az volt, hogy az a fene művelt ember olyan hitelesen ecsetelte mindezt s azt, hogy még a Sátán sem létezik, hogy kis híján elhittem neki, miközben ott ültem mellette! Bámulatos! Félelmetes! Ittam a szavait, de ezen a ponton be kell valljam, felbőszített kissé, hiszen még is csak társalgott velem s még sem realizálta, kivel is beszél. Pedig még Poncius Pilátusról is részletesen beszámoltam neki, ahogy sok minden másról. Az a fránya író, Bulgakov meg ezt is megírta. Persze nem az zavar, hogy rólam írnak, sokszor teszik, hanem hogy bele merte írni ezt a kellemetlen kis részletet, hogy még engem is össze zavart identitásomat illetően az a vénember! Elkalandoztam. Nem is csoda, nagyon hasonló érzést váltott ki belőlem az ivadék meggyőződése. Hiszen én vagyok az Ördög, egy szörnyeteg, merőben bizarr, ha emberek akarják bebizonyítani nekem ennek ellenkezőjét. Tovább pislogok bambán rá, ahogy érezteti velem, mennyire elszúrtam ezt a dolgot a nyomozóval. Több évezredes tapasztalatom az emberekkel sem segít abban, hogy megértsem vagy kiismerjem őket. Számomra nagy kérdőjelek. Az az orosz firkász is, nem megpróbálta vagy ötször elégetni-széttépni a regényét?! Hogy aztán végül a hamvas maradékból próbálja rekonstruálni az írottakat, valamint beteg, meggyengült kútfőből, nejének diktálva. Komolyan nem értem. Olyan furcsán viselkednek! Ismét megpróbálok össze nézni Behemóttal, de ő most truccból teljesen átlagos házikedvencnek tetteti magát. Az áruló! Ezért még megrángatom a bajszát! - Azt...azt azért nem írtam meg neki, hogy "megmondtam". Nyögöm a kicsinek, hogy legalább némi sikerélményem legyen a beszélgetés során, mert eddig nagyon úgy tűnik, hogy ennyi erővel akár el is áshatnám magam. Miért nem felel meg egyszerűen az igazság?! - Pontosan! Helyeselek nagy hévvel, végre egy nevezőn vagyunk! Hányszor, de hányszor elmondtam már sok-sok korban, hogy ki is vagyok, ahogy haladunk előre az időben, csak egyre szkeptikusabbak a nemzedékek. Mondjuk, még mindig jobb, hogy nem hiszik el, ki vagyok, mint az, hogy rögtön szörnyet halnak a felismeréstől vagy megpróbálnak rám támadni... mondjuk szenteltvízzel, aminek nyilván semmi értelme, hiszen angyal vagyok. Csak ezt szeretik elfelejteni Apám talpnyalói. Meg sem tudom számolni hányszor ment már sós víz a szemembe azok miatt az ügyefogyottak miatt! Tökre csípett, felháborító! Az egyik csuhás meg úgy megriadt, mikor látta, nem füstölgök el, de csak ugyan dühbe gurulok, még a szárnyaim is kipattantak, hogy ahogy meglátta őket, holtan esett össze. Szép. Mondhatom. Persze ezt is az én számlámra írták...pedig hozzá sem értem! Csak oda ordítottam neki ófranciául, hogy idióta, hogy nevezheti magát papnak, ha még azt sem tudja, hogy a sátán egy angyal! - Azt megköszönném... Motyogom az orrom alatt révedésemből, lehet, hogy valóban túl sokat ittam, nehezemre esik a koncentráció, pedig ez inkább Behemótra vall. Ehhez képest, ő most teljesen jelen van, nem bámészkodik az árnyékok vagy utcai fények után. Az apró rosszaság sunyi mosolyát nem igazán tudom mire vélni. Viszont ami elhagyja a száját..."ha akarod anyut", az tökéletes kijózanítóként hat rám, mintha fejbe kólintanának. Egyből élénkebbé válok és fürkészőn nézek rá. A szavai visszhangzanak a fejemben, "ha akarod anyut". Régi emlékeket idéz. Mikor Trixie még a világon se volt. Mély, eltemetett titkokat. Egy bizonyos nem is estét. És mindent ami előtte és utána történt. Felismerésként élem meg. Nyelek egyet. - Igen. Akarom őt. És azt szeretném, hogy ő is akarjon engem. Szokatlan mindezt így kimondani, főleg a kis szörnyecskének, ilyen erős kifejezéseket használva. Még is, mit tudhat ő a maga nem is tudom hány - kevés - évével? S még is szöget üt a fejemben. Hiszen hozzá járult, hogy felismerjem és bevalljam magamnak, mi is a leghőbb vágyam, ahogy Linda kérdezte mikor még Káin is a képben volt. De most már nincs se Pierce, se Dan, és nem is akarom, hogy más férfi legyen Chloe életében. Csak én. Erre a gondolatra össze szorul valami a mellkasomban. - Mindkettőnknek? Azt mondod, Chloe hiányol? Keserű reménység önt el ahogy kíváncsian szemlélem a gyermeket. Azt hittem - vagy hiszem? -, hogy utál, hogy undorodik tőlem...hiszen, valljuk be, néztem már tükörbe azzal a bizonyos arccal. És nem is tudok gyötrőbbet elképzelni, mint hogy ő undorodjon tőlem. Azt szeretném, hogy vágyjon rám, hogy örömet okozzon neki a látványom és minden érintésem. Nem pedig borzongást. Mindez elképzelhetetlennek tűnt, legfeljebb az erotikus fantáziáimban működő koncepciónak. De most, hogy a kisember eljött és oly nagy odaadással próbál segíteni.... Szóval felpattanok a zongoraszékről, hogy hozzak neki egy műkincset, s mire vissza érek, mit nem látnak szemeim? Az a ravasz Behemót, hát nem már az ölében is van a kölyöknek? Ráadásul dorombol! Elképedek. - Behemót, te dorombolsz?! Sosem szoktál dorombolni! Már kezdtem azt hinni, hogy rosszul raktalak össze és tényleg nem tudsz. Beszélek ismét a házi démonomhoz, miközben feléjük haladok a vaskos, ámde por mentes, antikvár könyvvel. Persze az a gazember cseszik a fejemre, nem válaszol. Ez nem azért zavar, mert így esetleg az emberek bolondnak nézhetnek, az meg sem fordul a fejemben, inkább csak sért. De a tekintetét azért elcsípem, nem éppen a cuki fajta nézése, az biztos. Kicsinyes bosszútól vezérelve megfordul a fejemben, hogy direkt ráejtem a könyvet a démonra, miközben a Grincsnek nyújtom, de végül elvetem a gondolatot, csak mert a gyermek nem hiszem, hogy értékelné. Most pedig nagyobb szükségem van rá, mint korábban bármikor remélhettem volna, hogy valaha lesz. - Igen. Én úgy se veszem hasznát. És ha négyszáz évig nem olvastam el, akkor kétlem, hogy a következő négyszázban el fogom. Csak bele-bele lapozgattam, hátha a nemi szerveknél találok valami érdekeset, de az után a borzalmas és részletes ábra után, amin egy nő áll "félbe vágott" hassal és az emberivadék meg benne fejjel lefelé - te jó ég! Rémálmaim voltak tőle! Még szerencse, hogy én nem így "születtem"! Hogy bírják ezt ki?! Kövérek lesznek és kitolni valahogy odalent, Apa aztán igazán nem kíméli a halandókat, és még ő beszélt Anyára! Nevetséges. A vérfolyásról nem is beszélve, sajnos arra is túl élénken emlékszem, mikor 987-ben egy erdei boszorkány elmagyarázta miféle átokkal sújtott Apám minden halandó nőt...komolyan, azt várta, hogy ezek után nem lesz, aki fellázad - lásd, példának okáért a boszorkányok? - De előre szólok, hogy elég sokkoló illusztrációk vannak benne. Fűzöm hozzá intően, ami meglehetősen távol szokott állni tőlem, de most fel sem tűnik, hogy ilyesmit teszek. Csak úgy jön. Ezt követően viszont a kis ördögfika elkezd megjegyzéseket tenni a külsőmre és a szagomra. Ez ki kéne, hogy borítson, de azok után, hogy bebizonyította, mennyire rá lát a dolgokra, kénytelen vagyok fontolóra venni a tanácsait: Gondolkodjak az összefüggéseken és fürödjek meg. Meg is szaglászom a gallérom. Ami igaz az igaz, szerencsére angyal révén nincs testszagom, viszont annyit piáltam - s közben talán le is öntöttem magam olykor -, hogy tömény alkohol szagot árasztok, mint egy rossz kocsma. Ez csak most tűnik fel, hogy mondja, el is húzom a számat. A mosakodást viszont halasztanom kell, hiszen a poronty előkap egy enyhén szamárfüles papirost és átnyújtja nekem. Amíg én olvasok, a szenvtelen "macskám" kéjenc módjára dörgöli a fejét a detektív lányának nyakához, de csak hamar észre veszi magát, mikor egy rosszalló pillantást vetek rá - azzal bíztam meg, hogy megvédje a veszélyektől, a démonok is veszély és ő démon! - , szóval vissza ugrik a zongora tetejére. Én viszont már régen bele feledkeztem a gyerekes betűkkel rótt sorokba. Különös, zavaros érzések kerekednek fel bennem, amikkel nem igazán tudok mit kezdeni. Össze zavarnak, megtévesztenek és megbénítanak. Hirtelen el sem tudom dönteni, hogy pozitív vagy negatív-e, amit érzek, mintha rángatnának. Megrémülök. Ettől az egésztől. Hogy átjött a gyermek. Amiket mond és tesz. Amit leírt. Új keletű melegség önti el mellkasom, de a félelem hideg szellője is legyezget. Nem bírom! Felpattanok és a bárszekrényhez sietek. Maze szavai jutnak eszembe, hogy mennyire nehéz az emberek között élni...az a sok...emóció...nem igazán akartam őt komolyan venni. Nem értettem meg. De egyre inkább érzem, mire gondolt. Ujjaim pedig görcsösen szorongatják a kristálypoharat, amíg Trixie félénk hangon beszél hozzám. Még is, mit kéne felelnem?! Zavarban vagyok. Hallom, ahogy lassan közelít. Így hirtelen jött ötletnél fogva száznyolcvan fokos fordulatot téve ölelem magamhoz az emberpalántát. Az arcát az ingembe rejtem - a poharat útközben a bár polcán hagytam - , hogy az enyémet ne láthassa. Eléggé el vagyok kenődve. Nem bírnék most azokba a nagy, fekete szemekbe nézni, magam sem tudom, miért. Egyik kezemmel elkezdem gépiesen paskolni a hátát, kissé intenzívebben a kelleténél. - Eléggé...az. Préselem ki magamból a választ a jelenlétét illetően, ügyesen megkerülve a kérdést, ami az irományára vonatkozott. Az igazat felelem, nagyon feldúlt lettem, a tény, hogy beállított, eme komoly szándékkal. És az a fogalmazás! Azt sem tudom hol áll a fejem! - Szóval, inkább menj haza. Az anyukád már biztosan keres. És...és nekem pedig le kell fürdenem, és...és...gondolkodnom kell. Igen. És. És. Hebegek-habogok, érzem Behemót szemét a hátam közepén, amitől csak még rosszabbul érzem magam. - És...köszönöm. Mintha láncoktól szabadulnék meg, ahogy a hálálkodó szavacska lepereg reszkető ajkamról. Egészen elernyed tőle a kezem. Össze zavarodom attól, hogy az ivadékot szorongatom, szóval gyorsan eltolom magamtól, fátyolos szemekkel. - Menj, rengeteg a dolgom. És...és a szemembe ment Behemót egy szőrszála, nagyon zavar, szóval, tudod, ki kell mosnom egy kis vízzel. Lehet, hogy allergia. Ezen a ponton már össze hordok fűt-fát, gyorsan ismét hátat fordítok neki, hogy a becsületem utolsó szemcséit megtartsam és intek neki, tudja merre van lefelé. Hogy ebből az érzelmileg rendkívül nehéz és kacifántos helyzetből kikeveredjek, bemenekülök a fürdőszobába és megnyitom a csapot. Hideg vizet locsolok tenyeremből égő szemeimre. Ezek az emberi érzelmek egészen felkavarnak. Minden idegszálammal küzdök ellenük. Akár a félelmetes szörnyetegek ellen. Amik csak a fejemben léteznek.
De én egy rém vagyok, egy különc. Még is mi a fenét keresek itt? Nem ide tartzom.
Tárgy: Re: Pislákoló fények ~ Trixie és Lucifer 2019-09-04, 19:22
Meglepett kérdése. Magamban csak forgattam a szemeim, és azon töprengtem, vajon miért is ragaszkodik Lucifer ahhoz, hogy szörnyeteg szeretne lenni? Bár mindegy is. Mert nem az. A szörnyek ugyan sokfélék, sőt, bármifélék lehetnek szinte, de... arra még ők sem képesek, hogy olyanok legyenek, mint Lucifer. - Mert a szörnyek rosszak. És gonoszak. Te meg nem vagy egyik sem. Se rossz, se gonosz. Néha kicsit undok vagy... meg beképzelt... de nem vagy se rossz, se gonosz. Te Lucifer vagy. És úgy vagy jó, ahogy vagy. Mármint, máskor. Nem most. Mert most úgy festesz, mint akin átment az úthenger... ötször-hatszor - magyaráztam, a tőlem telhető legtárgyilagosabban. Nem akartam én megbántani, vagy undok lenni vele, vagy ilyesmi, csak szerettem volna ha tudja, hogy nincsen vele baj... de ha azt is tudná, hogy ez máskorra vonatkozik, nem arra, mikor ilyen ramatyul ül itthon és depressziózik... hanem mikor mosolyog, és vidám, és büszke magára, meg magabiztos, és nyomoz anyuval... Az a Lucifer teljesen jó. Azt kérem vissza. Nem ezt... ez a bús Lucifer ez egy szomorú változat... és aggódom érte... - Akkor jó. Akkor még van remény, hogy nem lő le, ha újra találkoztok - forgattam meg szemeim, és kissé elnevettem magam, de utána komoly arccal lestem rá újra. - Nem szabad azt mondani, hogy "megmondtam", ezt jegyezd meg! Ha igazad volt valamiben, vagy ha előre szóltál valamiben, de nem hitték el, és utóbb derül ki, hogy úgy volt mégis ahogy mondtad, nem szabad vele menőzni, legyél büszke magadra csendben, ne reklámozd, legyél kicsit... visszafogottabb. A nők nem szeretik, ha butának tűnnek, és tévedni se szeretünk veletek szemben. Az "én megmondtam"-ot meg főleg rühelljük. Nem szabad használni! - direkt alaposan kihangsúlyoztam, el ne felejtse. Nem akartam, hogy esetleg pont ezen múljon a dolog, és ezen esetleg újra és újra összevesszenek anyuval... Tudom, hogy Lucifernek nem erőssége a szerénység, de talán ebben kivételesen... hajlandó változtatni picit... feltéve persze, hogy tényleg akarja anyut... mert... szerintem akarja. - Tudod... Lucifer... a helyzet az, hogy néha... egy bizonyos kor után... szóval, ha a felnőttekről van szó... a fura dolgokat az emberek már nem nagyon hiszik el. Hiába igazak. - Habár, megvontam a vállam, mintha ez semmiség volna, igazából nagyon is együttéreztem. Ez nem volt semmiség. Mert ha az embernek van egy titka, és az nem azért titok, mert nem akarja elmondani másoknak, hanem azért, mert ha elmondaná sem hinnének neki, mert amit titkol, az fura... az nem olyan túl jó érzés. Az meg főleg nem, ha már próbálta elmondani másoknak, de nem hitték el neki, pedig igaz volt... A titkolózás nem olyan túl jó dolog, főleg, ha nem mi választjuk, vagy ha azért választjuk, mert muszáj... Először gondolkodni kezdtem, vajon miket is kellene mondjuk lejegyezni Lucifernek, amikkel segíthetném, hogy ne csináljon vagy mondjon butaságokat, és olyasmiket sem, amikkel elüldözné maga mellől anyut, de... azután egyszer csak, ahogy megszólalt, és a fejemet felemelve ránéztem, egyszerre éreztem azt, hogy pár jegyzet ehhez kevés lesz, meg... úgy, hogy pár jegyzet is felesleges lenne, ha anyu most ezt hallaná... csak hát, Lucifer buta... és pasi... és a pasik néha olyanok, hogy jaj... - Tehát szereted... - szögeztem le egyszerűen, biztos, ami biztos, majd hozzátettem -, akkor mond EZT meg neki is. De ne virágnyelven. Hanem így. Hogy ne értse félre - mondtam, nagy komolyan, és úgy is néztem Luciferre. Nagy komolyan. Szerintem ezt nem kell bonyolítani, nem kéne, és nem szabad... csak... így egyszerűen anyu elé kéne állnia, és megmondania neki, hogy mit szeretne... hogy őt szeretné... mert szereti. Mert szerintem ez azt jelenti, hogy szereti... - Naná, hogy hiányol. Nélküled még dolgozni se ment. Pedig a munkáját is nagyon szereti ám. És velem se nagyon foglalkozott túl sokat mostanában, pedig engem imád. Szerintem tök szomorú... és rosszkedvű. És érte is aggódok, mint érted. Mindig csak ül, gubbaszt egy széken, vagy valahol, és látszik az arcán, hogy rossz a kedve, bármit is "csinál" közben. Szerinted mi másért csinálná ezt, ha nem miattad? - tettem fel a költői kérdést, mert hát... nekem teljesen nyilvánvaló volt, hogy ők ketten egymást hiányolják. Buták voltak, és... most meg rossz nekik egymás nélkül... Rendesen meg kéne beszélniük a dolgokat. Az volna a megoldás. Nem az, hogy mind a ketten ülnek egyedül... és szomorkodnak... Az éppenséggel kimondottan meglepő volt számomra, hogy Lucifer beszélget a macskájával... Mármint, jó, persze, én is szoktam beszélni az állatokhoz, de ez egy felnőttől általában fura dolog, és Lucifertől... hát ez... egészen meglepő és váratlan dolog volt, de igazából... közben aranyos is volt. És Behemót meg olyan cuki cica volt, szívem szerint el is raboltam volna Lucifertől... bár... igazából, nekem az is jó volna, ha Lucifer meg anyu összejönnének rendesen, összeköltöznénk Luciferrel anyu meg én, és akkor jönne a cica is, és egész nap bármikor simizhetném, és Lucifernek egy szava sem lehetne rá, hogy egész nap a macskájával lógok... Na persze, kivéve, amikor épp Nicóval lógnék, mert azért még ő az első, és... utána jönne csak a cica. De... igazából jöhetnének egyszerre is, kettejükkel együtt volna a legjobb. Bár azt nem tudom, Nico vajon hogyan viszonyul a cicákhoz... Lucifer ajándékától viszont teljesen el voltam varázsolva... egészen olyan... olyan érzés volt, mintha előrehozták volna a karácsonyt, és a szülinapomat... És hogy Lucifer külön nekem adott ajándékot... ez egészen olyan volt... mint egy mesében... vagy mintha csak egy álom lenne. De úgy voltam vele, ha álom, sose akarok felébredni! A "négyszáz évre" nem kérdeztem rá... úgy könyveltem el, hogy az az ital hatása lehet, amit Lucifer ezidáig megivott... szóval nem kell komolyan venni a tudását a számok terén. - Sokkoló illusztrációk? - kuncogtam fel, ahogy elnéztem, hol őt, hol a könyvet... s kicsit megcsóváltam a fejemet. - Te sem jártál egy ideje biológia teremben, igaz? - kérdeztem nevetgélve, hisz... nyilván rég volt már, hogy Lucifer iskolába járt, ki tudja, tanultak-e már akkor ilyesmit... és akkor is voltak-e már a biosz teremben mindenféle modellek, figurák, meg miegymások az emberi testről, meg állatokról, meg az összes olyanféle dolgokról, amit biológiából tanulni lehet. Szerintem lehet, hogy manapság már Lucifer egy ilyen teremben egyenesen rosszul is lenne... ha őszerinte a könyvbeli rajzok "sokkolóak"... De magamban ezen csak mosolyogtam. Csendben macskáztam, míg Lucifer olvasott... Amikor végzett, és eliszkolt mellőlem, először eléggé tétován indultam csak utána, mert nem tudtam, mit is lehet ettől most várni... hogy így elszaladt tőlem... és épp italozni ment... pedig már ivott szerintem épp eleget. De azután, ahogy hirtelenjében felém fordult, s mielőtt még ránézhettem volna, egyszer csak megölelt engem... én... egészen erősen kellett igyekeznem, hogy hirtelen el ne sírjam magam... A dolog mellett még az se zavart e percben, hogy nagyon piaszagú... csak... élveztem... Nagyon jó érzés volt ahogy megölelt, és hogy... ő ölelt magához engem, és nem az volt, hogy én akartam, ő meg nem akarta és tologatott magától, meg elmenekült, hanem... most ő kezdte, ő akarta, és... ez nagyon jó érzés volt nekem... egészen olyan volt, mint amikor anyuék ölelnek. Nem is tudtam felidézni másik alkalmat, amikor ő tette volna ezt velem, mármint... ő velem, és nem én vele... Az is kevés volt, mikor kicsit hagyta... de most... Aztán vége lett. Elég gyorsan, ami azt illeti... A szavai szíven ütöttek... első pillanatban, ahogy kimondta, hiába nem akartam, rosszulesett a válasza, és örültem, hogy közben nem látta az arcomat. Elsőre el is akartam húzódni tőle, hogy akkor inkább hagyjam őt, és magamtól távozzak, de ő még mindig tartott, hiába beszélt arról, hogy azt akarja, elmenjek... menjek haza anyához... mert neki dolga van, meg fürdene, meg ilyenek, közben még mindig ölelt engem, és... még egész sok pillanat volt, mire elengedett, és eltolt magától, utána pedig hamar itt is hagyott. Közben eléggé furának tűnt, mintha zavarban volna, és... hát... még ha a szavai először rosszul is estek, sőt, még most is, közben más dolgok, amiket mondott, azok meg jólestek, hogy rendbe akarja szedni magát, hogy... megköszönte... szerintem a tanácsaimat, de ki tudja... én úgy vettem... reméltem azokat, és hogy hasznosak is voltak, meg lesznek... Ahogy visszaindultam volna az ajándékomért a zongorához, észrevettem a fogalmazásomat, ami a földre esett... talán miközben Lucifer úgy sietett... Felvettem, és visszavittem magammal a papírt. Nem hajtottam össze, és nem tettem a zsebembe, helyette letettem a zongora tetejére, Behemót mellé. - Vigyázz rá, jó, Behemót? Vigyázz a gazdádra a kedvemért - kértem őt szépen, s még egyszer megsimogattam a fejét, azután a kezembe fogtam a könyvet, amit kaptam, és elhagytam a lakást, hazamentem anyuhoz... és csak remélni mertem, hogy Lucifer jól lesz...
Kezdőlap
️
