A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Ez a nap teljesen hétköznapinak indult. Nyilván, az ember, vagyis démon, nem tudja feltétlenül előre, hogy melyik nap lesz különb a többinél. Szóval, abban a tévhitben, hogy semmi extra nem vár rám ezen a kellemes, LA-i, tavaszi napon, elsétáltam egy elhagyatott játszótérre. Nem tudom, máskor is elhagyatott-e, most az. A kölykök ebben az órában biztos házit írnak vagy kockulnak, fogalmam sincs és nem is érdekel különösebben. Engem a kis magányom a csokitortámmal érdekel, amit útközben vettem egy ígéretes kis kézműves cukrászdában. A csoki jó, kedvemre való! Szépecskén tipegek a homokon át a hinta felé. Igen, "normális" formámban, vagyis, mi számít normálisnak? Á, hagyjuk! Szóval démoni külsőmben lejtek a kiszemelt hely felé. És ha emlékeztem nem csal, nem felejtettem el feltenni az "Elterelés" igézetet magamra, vagyis az emberek vagy észre se vesznek, vagy nem látnak vagy egyszerűen érdektelennek érzékelnek. Jó kis álca, biztos ami biztos, nem árt a mágia. Boldogan csóválom a farkam a szerzeményem tudatában és bele ülök az egyik hintába. A lánc megfeszül a súlyom alatt. Csak kibírja, nem? Eh. Na majd elválik. Valójában nem férnék bele a hintába, de egy kis varázslat ezen is segít, nem ronthatja el a meghitt pillanatomat a tortámmal! Ahogy bele ülök a hintába, a farkam kibújik a fém szegény alatt és tovább csóvál. Erről eszembe jut a Fakutya, avagy a cheshirei macska Lewis Carroll tollából. Hát persze, hogy őt is meglátogattuk a Főnökkel. A Főnök nem lenne a Főnök, ha nem csapna le a hírességekre.
"- Errefelé - mutatott a Fakutya jobbra - a Kalapos lakik. Arrafelé meg - mutatott balra - Április Bolondja. Menj el hozzájuk. Egyik olyan bolond, mint a másik. - Csakhogy én nem szeretem a bolondokat - mondta Alice. - Hiába nem szereted - mondta a Fakutya. - Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy. - Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? - kérdezte Alice. - Ha nem volnál bolond - válaszolt a Fakutya -, nem jöttél volna ide. Alice-t ez nem győzte meg. Ezért tovább faggatta a Fakutyát. - És honnan gondolja, hogy maga bolond? - Nézd - felelt a Fakutya -, egy rendes kutya az nem bolond, ugyebár? - Nem - mondta Alice. - Na, látod - folytatta a Fakutya. - A rendes kutya, ha dühös, akkor morog, és ha örül, akkor csóválja a farkát. Én pedig akkor morgok, ha örülök, s akkor csóválom a farkam, ha dühös vagyok. Ezért vagyok én bolond."
Nos, nem az első és nem is az utolsó művész Carroll, aki bele foglalt minket az irományába. Persze, megint a művészi szabadság sajátos szájíze szerint. Még ha kissé nyakatekert lett is a megfogalmazás, valóban fordítva áll a helyzet. Ez a legjobb példája annak, hogy én nem is vagyok rendes macska. Mert ha boldog vagyok, jár a farkam, ha morcos vagyok, akkor meg csúnyán nézek fújtatás helyett, na erre tessék gombot varrni! Ehhez hasonló eszmefuttatásokat folytatok, miközben majszolom a csokitortát a hintában üldögélve, tappancsaimat lóbálva.
Trixie Espinoza
Hozzászólások száma :
46
Becenév :
Trix, Trixie, "Gyermek"
Join date :
2018. Sep. 18.
Kor :
16
Tartózkodási hely :
Los Angeles
Foglalkozás :
Tanuló
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-05-12, 15:57
Két napja nem láttam anyut. Dolgozott. Bár ő nem ismerte el, szerintem Lucifer nélkül nehezebben ment neki... nem úgy, mint régen, régen Lucifer nélkül is nagyon jól ment neki a dolog, de szerintem most azért is megy neki lassabban, mert hiányzik neki Lucifer... meg hát nekem is hiányzott, nagyon... kicsit mérges, de főleg szomorú voltam, és aggódtam a dolog miatt. Ők anyuval egy csapat, ő vigyáz anyura, anyu meg Luciferre, de most ez elromlott... és minden olyan másmilyennek tűnt számomra... és valahogy olyan érzés volt, mintha ezt csak én akarnám észrevenni... vagy ők is tudták, csak megbeszélni nem akarták, legalábbis velem biztosan nem, nem tudom... Szóval, mivel magam voltam... vagyis, nem magam, csak a bébicsősszel, hozzá meg most nem volt kedvem... apu sem ért rá, anyu sem... gondoltam, miután kész voltam a leckémmel, elballagok valamerre, szépen csendben... Nem Luciferhez, nem is anyuékhoz, csak úgy... kicsit magam lenni... Nem szóltam senkinek. Mostanában minden olyan másmilyen és fura volt, én is furán voltam néha, és mivel a felnőttek épp nem nagyon érdeklődtek felőlem, magam akartam kibogozni, mi lett fura... mert én sem igazán tudtam vele mit kezdeni, vagy megmondani, mitől más, ami más, vagy mi is lett igazán más... csak valahogy más lett... valami... talán én magam... Ezen olyan jól elgondolkodtam magamban, ahogy battyogtam, hogy észre sem vettem, mikor tévedtem egy közeli játszótérre. Egyszer-kétszer jártunk erre anyuval, de nem sokszor. Most valahogy ide hozott a lábam, és azt vettem egyszer csak észre, hogy a fakeretes homokozó szélén ülök, és lábammal egy ottfelejtett kis lapátot bökdösök. Kezdetben nem vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Azt gondoltam, a hátam mögött nyikorgó hintát a meleg szél mozgatja, és azért hallom mozgását. Utóbb azt sem tudtam volna eldönteni, melyikünk ért oda előbb, ő vagy én... és azt sem igazán tudtam volna eldönteni, ki az az ő... csak éreztem a hátamon, hogy... valaki van itt. Vagy nem is a hátamon... talán a tarkómon? Úgy szokták mondani... a tarkómon éreztem, hogy valaki néz... Mondjuk, nem tudom nézett-e az a valaki, nem néztem hátra, csak éreztem, hogy itt van... Aztán zavarni kezdett... Mármint, nem az, hogy itt van, inkább az, hogy mögöttem. Túl nagy volt a csend, úgy éreztem, ha egy másik gyerek volna, az csak adna ki hangot... nevetne, futkosna, játszana, vagy valami... de én csak a hintát hallottam... Végül nem állhattam meg tovább, hátranéztem a vállam felett. Csakhogy, elsőre nem láttam semmit és senkit. Csodálkoztam, ráncoltam a szemöldökömet... kicsit hunyorogtam, hátha csak elbújt az a valaki, körbelestem a játszóteret, de nem leltem ott senkit. Hát gondoltam, biztos mégis tényleg csak a szél volt, és paranoia, vagy nem is tudom... visszafordultam, és a térdemre támasztottam könyököm, állam meg a tenyerembe. Gondolkodni akartam... Viszont még mindig úgy éreztem, nem vagyok egyedül... és ez már kezdett bosszantani, nem is csak zavarni. - Bárki is az, jöjjön elő! - pattantam fel egyszer csak, direkt hirtelen mozdulattal perdülve meg sarkamon, hogy ne lehessen annyi esélye elbújni, annak, aki esetleg mégis itt lehet a játszótéren... És akkor, ahogy elnéztem körbe, akkor egyszerre csak, mintha láttam volna valakit az egyik hintában messzebb... innen azt gondoltam volna, sötét bőrű valaki, nagy és sötét hajjal, sötét ruhában... de amikor arrafelé indultam, hirtelen megint nem láttam... mintha csak képzeltem volna... vagy nem tudom... Meg is torpantam, és újra csak körbefordultam, kerestem, néztem, merre futhatott el az illető... inkább abban bízva, hogy szórakozik velem valaki, és nem pedig képzelődöm... az elég fura volna...
Behemoth
Hozzászólások száma :
40
Becenév :
Nico (emberként)
Join date :
2019. May. 10.
Tartózkodási hely :
Ahol a Főnök
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-05-12, 17:10
Halkan nyikorog a kissé megviselt hinta, amibe hab testemet mágikusan bele tuszkoltam. Lassan hajtom magam, figyelmem szerzeményemre irányul: extra csokis, belga csokitorta! Nyamm! Valójában a csokis fagyi kehely a kedvencem vodkával vagy más üdítővel leöblítve, de egy bizonyos nyomozónő bizonyos Trixie nevű lánya megfertőzött. Azóta a csokitortát sem vetem meg. Sőt! Bár a Főnökkel egyet kell értenem, fogalmam sincs ki vagy miért ad prosti művésznevet a gyerekének. Az emberek furcsák. Amint ezen morfondírozok és forgatom a tányért - egy kicsit jobbra dőlök, aztán meg kicsit balra, hogy minden szögből alaposan megszemlélhessem pocaktöltelékem - , hirtelen felbukkan valaki. Többé nem vagyok egyedül! Mint a falra festett ördög, még ha Trixiet csak gondolati úton "említettem" is, megjelent! Majdnem kiejtem a kezemből a finoman csipkézett porcelán tálikót, amikor meglátom, hogy leül a homokozó szélére, velem háttal. Levegőt venni is elfelejtek, a hinta megáll. A tarkójára meredek, elkerekedett, sárga szemeimmel, papírvékony írisszel - mert nem, nem vagyok macska, hogy gömbölyűre táguljon a szembogaram, kikérem magamnak! Pár másodperc eltelik, és én, még mindig fixírozva az emberpalántát, nevetségesen lassú mozdulatokkal kezdem falni a tortaszeletet, ügyelve arra, hogy a villa ne koccanjon a tányéron. Úgy rágok, mintha egy lassított filmből ugrottam volna ki. Már éppen kezdtem volna megnyugodni, hogy az álcám működik és nem felejtettem el feltenni, mikor hevesen felém fordul, össze szűkült szemmel. A villa is megállt a kezemben, a levegőben, na meg a szám is nyitva marad, félúton a falattal. Hajjaj! Feszült helyzet, hogy a Főnök vinné el! Vissza fordul, helyes, helyes...de...nem is értem, az álca működik, akkor viszont hogy a fenépen lehetséges, hogy....Felpattan! Mármint az hogy lehetséges, hogy egyáltalán gyanakszik, de végig gondolni már nincs időm, mert úgy a frászt hozza rám, hogy kipattanok a hintámból nagy robajjal és az ide-oda leng rázkódva, csúfolódva és neki-neki csapódik a hátsómnak. Lát...lát?! LÁT! Ha tudnék verejtékezni, most nyilván elöntene, de szerencsére nem tudok. Hupsz, a torta a homokban landol: platty! Sajnálkozásomban utána nézek, vagyis magam elé, aztán ismét felkapom a tekintetemet Trixiere. Mintha látna és még sem...nagyon-nagyon különös! Borsózik tőle a hátam! Ilyen még soha, de soha nem fordult elő! Mi a fene...?! Felemelem két mancsom és azokból egyszerűen csak eltűnnek a dolgok, a tányér és a villa. Nagyon óvatosan, gondosan kikerülve a másik hintát és a torta-tócsát, próbálnék elslisszolni. Vajon a lábnyomaimat látja? Á, csak nem, hol látná? Vagy...még is? Farkasszemet nézünk, de mintha nem teljesen lenne ennek tudatában. Ekkor viszont rám förmed, pont akkor, mikor kikecmeregtem a homokozóból. Lábujjhegyen próbáltam tovább állni, de határozott fellépésre mintha lefagytam volna. Mi...a....szösz?! Most rajtam a sor, hogy ráncoljam a homlokom. Le kéne lépnem, nem venné észre...ha észre venné sem tudna utol érni, ha nem akarnám, hiszen csak egy halandó. De akkor még is...mi ez az egész? Kihúzom magam, így fél fejjem magasabb vagyok nála, pont, mint emberi alakban, nem mellékesen. Fürkészem a tekintetemmel. Mi legyen most? Kíváncsivá tett, fölöttébb kíváncsivá. Még is...mi baj lehet belőle, nemde? Ki hinné el neki, hogy egy emberszabású macskával csevegett? Senki, természetesen. És ez a szép a démonlétben. Az emberi szűklátókörűség megkönnyíti a dolgunk. De még mielőtt bármit is tennék, mármint mielőtt deaktiválnám a varázst, amit magamra öltöttem, egy kérdést szegezek neki. - Te látsz engem? Hangzik a kérdés, a hangom szerencsére eltér az emberitől. Karakteresebb, érettebb, legalább is remélem, hogy nem hasonlít annyira "Nicoéra", hogy az feltűnést keltsen benne.
Trixie Espinoza
Hozzászólások száma :
46
Becenév :
Trix, Trixie, "Gyermek"
Join date :
2018. Sep. 18.
Kor :
16
Tartózkodási hely :
Los Angeles
Foglalkozás :
Tanuló
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-05-13, 18:28
Elindultam arra, aztán... megtorpantam. Kicsit meg is rezzentem, ahogy a hinták egyike hirtelen kilengett, mintha csak valaki kiugrott volna belőle... Ide-oda csapódott, egyszer neki is ütközött a szomszédos hintának, s ezt ráadásul nagy csattanással tette. Én pedig értetlenül álltam a helyzet előtt... Mert egy pillanattal korábban még mintha láttam volna ott valakit, aztán... ahogy újra nekiindultam, s már-már lassanként odaértem, közel a hintákhoz, már csak egy felháborítóan tönkretett csokitortaszeletet láttam a homokban... meg a lengő hintát... és nem láttam az illetőt, akinek le kellett volna ugrania a hintáról, és el kellett volna szaladnia, ahhoz, hogy most ne találjam őt itt... márpedig nincs itt... nem láttam, legalábbis... szóval, ha mégis eltűnt, akkor baromi gyorsan futhatott... hogy nem láttam, mielőtt fedezékbe ért volna... Nagyon alaposan járattam a szemem a környezetemen, megnéztem minden játékot, hátha mögé rejtőzhetett valaki... de egyszerűen... nem láttam nyomát most egyetlen fura, sötét szerzetnek sem... sem gyereknek, sem felnőttnek, se senkinek... akire illett volna az iménti leírásom... ami egyébként elég fura volt, de... hát, nem tehettem róla, ha egyszer csak így tudtam összetenni a látottakat... Egy sötét valaki volt. Sötét valaki, sötét ruhában, sötét hajjal... fura szemekkel... Kezdtem úgy érezni magam, ahogy a semmit lestem, valamit keresve.... vagy valakit... hogy talán megsütött a nap... Lehet, hogy kicsit megártott nekem az aggódás... vagy bujkál bennem valami... Nem akartam volna beteg lenni, de ki tudja... lehet sikerült valamit összeszednem, és jobb lesz hazamenni, és lefeküdni... vagy enni egy csokitortát... vagy valami ilyesmit... és szólni anyuéknak, vagy mondjuk Lucifernek, hátha ettől megint lesz kedvük velem is foglalkozni... Már éppen rászántam volna magam, hogy hazainduljak, és úgy könyveljem el ezt az egész dolgot, mint valami fura képzelődést... amikor egyszerre csak... ööö... hát, nem tudnám máshogy mondani, szóval... hát... hozzám szólt a semmi... Vagy kérdezett tőlem a levegő...? Esetleg lett hirtelen egy... láthatatlan barátom...? Hallottam, hogy néha van ilyen a gyerekeknek, nekem sose volt, de... azt hittem az csak a kicsiknek van... - Inkább csak hallak... - válaszoltam, s már attól is tök furán éreztem magam... meg kicsit golyósnak... hogy a semminek válaszolok... merthogy, én nem láttam most senkit. Gondoltam... lehet talán, hogy ez nem is a semmi... Ez talán az a... "valaki", akit a hintában láttam, aki... a jelek szerint csokitortát evett itt az előbb, és... és vagy nagyon gyors, vagy nagyon jól rejtőzködik...?! Azt kétlem, hogy esetleg láthatatlan... Tény, hogy anyukám egy olyan fickóval dolgozik együtt, akit az Ördögről neveztek el, és... én magam is már társasoztam az "Ördöggel", meg egyszer még a suliba is elvitt... igaz, nem a sajátomba, és ott azt játszottuk, hogy ő az apukám... na de azért azt kétlem, hogy most egy láthatatlannak tűnő valakivel találkozhattam volna... Kicsit olyan meseszerűnek tűnt a dolog, mármint... hogy egy talán láthatatlan valaki csokitortát eszik a játszótéren... mintha az egyik könyvem meséje elevenedett volna épp meg előttem... De nem, nem, hiszen láthatatlanság nincs, csak a mesékben, meg a filmekben. Én meg talán tényleg napszúrást kaptam. És beszélgetek valakivel, aki itt bujkál körülöttem, én meg lüke módon láthatatlannak hiszem, de ő majd mindjárt előugrik... ööö... hát, valahonnét. Igaz, hogy azt nem tudtam volna megtippelni, vajon hová is bújt el az illető, de abban biztos voltam, hogy ha itt lenne most anyu, ő teljesen biztosan tudna nekem adni erre egy teljesen hétköznapi és normális választ... Az már mondjuk más kérdés lett volna, hogy ha Lucifer volna itt most velem, neki is lenne válasza, csak az tuti nem volna normális és hétköznapi, sokkal inkább volna fura, és... és vicces, talán meglepő is... de fix. hogy nem volna benne semmi normális. És... akkor, ha már itt tartunk, az is biztos, hogy az ő válasza ezerszer menőbb lenne... - Ki vagy, és hol vagy? - kérdeztem, úgy döntve, a kérdésből bajom nem lehet... legfeljebb rájövök majd, hogy egy láthatatlan csokiimádóval hozott össze a véletlen, vagy... hogy tényleg megbuggyantam... vagy beteg vagyok... ezek közül lesz az egyik. Nem kérdés, melyiknek örülnék én...!
Behemoth
Hozzászólások száma :
40
Becenév :
Nico (emberként)
Join date :
2019. May. 10.
Tartózkodási hely :
Ahol a Főnök
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-05-15, 22:17
Ott tartottunk, hogy kipattantam a hintából, amibe bele oktrojálkodtam magam az imént, nagy precízen. Még ilyet! A tortácska a földön végezte. Ejnye-bejnye! Már iszkolnék is el, kissé esetlenül, valami óvatos szaladás-félével a homokozón át, mikor ügyebár szöget üt a fejemben, hogy itt valami nagyon nem stimmel! Az igézetet magamra bocsátottam, Trix még is valahogy megneszelte a jelenlétem. Mi több, esküdni mertem volna rá, hogy egyenesen a szemembe nézett! Azért is dobtam el zsigerből a nassolnivalómat. Most viszont...he? Félig másztam csak ki a homokozóból, mikor megláttam, hogy keresgél. Mint mikor bújócskázunk az iskolában. De...ez most össze zavar. Miért csinálja ezt? Lefagyok, a bal lábam már kint van a füvön, a jobb még bokáig a homokba süpped és két mellső mancsommal meg a szegénybe kapaszkodom, miközben bámészkodom feléje. Csak nem...engem keres? De hiszen lát, vagy nem? Egyre több kérdőjel dúsul fel az agyamban, összeszűkül a szemem. Különös. Felettébb különös! Már éppen indulna elfelé, amikor ez a bizarr élmény tettekre sarkall. Kikecmergek hát a lukból, lesöpröm a bundámról a homokot és megkörnyékezem a lányt - igazi démonhoz méltón. A Főnök büszke lenne rám! Vagy nem. Inkább ne kérdezzük meg. Szóval...nem hagy nyugodni a dolog. Lát, már ez is épp elég sokk lenne mára, de aztán meg kiderül, hogy még sem lát?! Miféle boszorkányság ez? Oda andalgok hát hozzá, hogy kiszimatoljam a dolgot. Meg is szólítom. - Pedig nekem határozottan úgy tűnt, mintha engem néznél. Közlöm vele teljesen semleges hangszínen, majd hozzá teszem. - A frászt hoztad rám. Látod, még a tányért is elejtettem. A torta meg platty! Csak nem fogom a homokról megenni? Nem hiszem, hogy szigorúan csengene a hangom, inkább morfondírozó. - Micsoda veszteség. Pedig belga csokis volt. Mozart golyós töltelékkel. Pontosan előtte állok és kémlelem. De nem szaglászom, ugyan már! Hová gondolsz? Mi vagyok én, macska? Nem, vagyis nem egészen. És amúgy sem először találkozom a leányzóval. Mit szagolgassam, elég közel állok hozzá ahhoz, hogy érezzem az illatát. Ami már megint - vagy még mindig? - csoki(torta). Talán azért találom olyan kellemesnek a csokitorta nyammogást, mert rá emlékeztet? Ezen még sosem gondolkoztam korábban. Micsoda felfedezések! Vagyis ez még csak egy hipotézis, de részletkérdés. Eszmefuttatásaim közepette pedig szépen megkerülöm őt, amolyan ráérősen. Nem szeretek sietni. - Szóval nem látsz. Csak tettetted. Galád húzás...de elmés. Állapítom meg körbejárva, le sem véve a szemem róla. A nagy, sárga szemeimet, a késhegy vékonyságú, koromfekete íriszemmel. - Vagy...csak rosszalkodtál. Vonok éppenséggel vállat. Bár én sose szoktam rosszalkodni, hol! Ártatlan vagyok. Csak olykor a kezembe akad a benzinfőző meg a konyhakés. Vagy balta. És véletlenül elejtem, példának okáért. Mondjuk...rá...valakire. Az csak nem számít rosszalkodásnak, ugye? Kicsúszott a kezemből...de hol is tartottuk? Éppen megkísértek - vagy valamiféle hasonló tevékenységet űzök. A farkam közben vígan jár, mert bizony nem olyan snassz farkinca, mint egy cirmos cicáé, de nem bizony! Az enyém olyan, mint egy önálló végtag, ide-oda tekereg jelenleg, egészen véletlenségből hozzá is érek vele a karjához vagy a lábához. Csak egy egészen icike-picikét. Szeretek játszadozni, ez az én formám. Ki lehetne játékosabb gazfickó nálam a pokolban? Olykor, ha piszkos melóra küld a Főnök, vagyok olyan jófej, hogy engedem, hogy megvakarásszák a pocómat. De persze csak az után, hogy sírva könyörögnek az ép eszükért vagy az életükért. Megsajnálom őket, megsimizhetik a pocim. Hehe. Szép is lenne! Na jó, csak vakarászásra vágyok, ezért engedem meg, hogy nyúlkáljanak. A sorsuk nem igazán hoz lázba. Miért is hozna? De elkalandoztam. Ismét szemben állok vele. Egészen közel hajolok hozzá, az arcunk szinte össze ér. - Lehet, hogy csak egy hang vagyok a fejedben. Nem állhatom meg, szeretek játszani, jót vigadni. A dús bundám pedig talán az arcát csiklandozza, ahogy oda hajolok hozzá.
Trixie Espinoza
Hozzászólások száma :
46
Becenév :
Trix, Trixie, "Gyermek"
Join date :
2018. Sep. 18.
Kor :
16
Tartózkodási hely :
Los Angeles
Foglalkozás :
Tanuló
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-05-18, 17:19
- Basszus! - kiáltok fel kicsit, amikor ismét, közvetlen közelről meghallom a hangot... Esküdni mernék, előttem kellene állnia valakinek, de mégse... nincs itt senki...! Sietve kaptam szám elé kezem, rájővén, hogy csúnyán beszéltem, és anyu és apu ilyenkor mindig rám szoktak szólni... én meg már reflexből mozdulok ilyenkor, hogy elszégyelljem magam, bár most kb. felesleges volt, mert nem volt aki rám szólhatott volna érte... - ÉN hoztam rád a frászt?! - megbotránkozva keresem bírálómat, és bosszúsan szeretnék vele farkasszemet nézni, csak hát ugye... hiába, mert nem tudok. Kétségtelen, én is csalódottan lesek a süti felé... ilyen rondán tönkretenni egy szelet csokitortát... felháborító, és fájdalmas dolog, és na... bár én nem éreztem magamat felelősnek benne, hiszen ő nem fogta rendesen azt a tányért akkor... Én a közelében sem voltam, miért nem kapaszkodott bele tisztességesen? Ha az embernek van egy ilyen szelet tortája, az a legkevesebb, hogy úgy kell fogni, hogy a jó Isten se tudja kivenni a kezünkből... nem még hogy mi elejtsük...! Kicsit kiráz a hideg. Mintha megmozdult volna köröttem a levegő... furi érzés volt. Egyre inkább kezdtem úgy érzékelni, mintha látnom kellene valamit... valamit... vagy valakit... mégsem látom... mintha... valamit kihagyna a szemem, ami itt van, és amúgy látnom kéne, mégsem látom... mint mikor a kaméleon beolvad a képbe, és nem látom, csak ha tudom, mit kell néznem... vagy ha megmozdul, vagy ha bénán vált színt, vagy... vagy valami efféle, lényeg a lényeg, hogy úgy éreztem, valami hibádzik a képben, amit láttam magam körül... Ez fura, és részemről megmagyarázhatatlan érzés volt, mégis... valahogy nem tudtam tőle szabadulni, főleg ezt a hangot hallva... mintha... mintha itt volna körülöttem... - Mi a baj velem...? - értetlen, bizonytalan hangon hagyta el számat a kérdés... inkább címeztem magamnak, mint az idegennek, mégis... azt hiszem inkább vártam volna tőle a választ, mint magamtól. Mégiscsak ő az, akit nem látok, pedig kellene... vagyis, láttam... és most nem... és értetlenül álltam a kérdés előtt, hogyan is lehetséges ez? Mert azon kívül, hogy napszúrást kaptam, és megbuggyantam, mi lehetne ez még?! Szurkálódására nem reagáltam, kissé... túlzottan is lekötött, hogy valamiként kezdtem magam kettyósnak érezni... ez elég zavaró érzés volt... meg... elég fura... jó lett volna tudni az okát, meg ha valaki azt mondta volna, ez valami tök normális dolog... vagy ha az nem is, de legalább ne lenne dilis dolog... De közben ismét kirázott a hideg. Újra meg újra úgy éreztem, hozzámért valami selymes... valami puha... valami, ami nem is volt ott... pedig direkt odanéztem, és kíváncsian vártam, hogy meglátok ott valamit vagy valakit, mégsem volt ott semmi és senki sem, csak az érzés, az érintés érzése... - Ezt te csinálod?! - Ezúttal nekiszegeztem a kérdést, bár fogalmam nem volt, merre is kellene néznem közben, de próbáltam szúrósan nézni... bármire... mindenre...! Újra éreztem, és újfent nem láttam ott senkit sem. - Hagyd ezt abba, és mutasd meg magad! - körbe-körbe néztem közben, ahogy ezt mondtam, még ha nem is lehettem benne biztos, hogy tényleg látni akarom, azt, aki piszkál... Tulajdonképp, bármennyire is fura, zavaró, bosszantó, és aggasztó jelenség volt ez, mégis... mélyen belül fűtött a vágy, a kíváncsiság, az izgalom... tudni akartam, látni akartam mi ez, ki ez... mi folyik itt! Furdalta az oldalam, és tudtam, addig úgysem nyugszom, míg ki nem derül! - Igen? Csak a fejemben? - Nagyon jól tudtam, hogy ez nem lehet igaz, mert éreztem... igenis éreztem... nem láttam, de akkor is éreztem, előttem állt... éreztem, igenis éreztem, mintha valami szőrös állat, például macska lett volna előttem, nagyon közel... akármilyen hihetetlen és lehetetlen is volt, éreztem az érintést! És úgy éreztem, elég volt abból, hogy ez a valaki játszik velem... velem ne szórakozzon senki, se látható, se láthatatlan, akármi is legyen...! Úgyhogy megjegyeztem az érzést, az irányt, hol volt előttem, hol éreztem őt... léptem egyet hátra... mintha csak távolságot akarnék nyerni tőle... aztán azzal a lendülettel meg is mozdítottam a karom, és megkíséreltem bemosni a levegőnek előttem egy minél nagyobbat! - Tudom, hogy itt vagy! Mutasd magad! - erősködtem közben, makacsul, határozottan, nem kételkedve már benne, igenis van itt valami, amit bár nem értek, mégis érzem, hogy előttem kell lennie! Nem a fejemben... nem... hanem előttem van!
Behemoth
Hozzászólások száma :
40
Becenév :
Nico (emberként)
Join date :
2019. May. 10.
Tartózkodási hely :
Ahol a Főnök
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-05-22, 14:52
Épp oda hajolok a leányzóhoz, hogy ráförmedjek egy kissé, mire az ugrik egyet helyben, valahogy úgy, mint ahogy én is tettem korábban a hintánál. Sikerült megijesztenem, ez tetszik, szóval sunyin kuncogok a bajszom alatt a markomba. - Hát persze. Vagy látsz valakit itt rajtunk kívül? Én ártatlanul majszoltam a sütikémet, mire te galád módon ide szenvtelenkedtél és valami szemmel-verés-félét csináltál, amivel a frászt hoztad rám és a csokitorta elhalálozott. A teteme ott fekszik a homokban. Magyarázom el alaposan a helyzetet Trixikémnek, ha már itt tartunk. Csak, hogy tisztában legyen a tette súlyával. Hm, tudnám miért adott neki prosti nevet az anyja, főleg, hogy rendőr...a Főnök se érti, néha meditálunk ezen. És...nem lát, huh? Nézelődik, jobbra-balra, el a fejem mellett. Ezt még mindig emésztem. De úgy sejtem valami boszorkány-féle lehet, látens képességekkel. Jobb ötletem nincs. Most tudtommal semmilyen különleges időszak nincs, napéjegyenlőség vagy bármi egyéb, ami esetleg furcsaságokat okozhatna a mi világunk és a halandókéé között. Ahogy nézeget, nem állom meg és megpöckölöm az orrát, hogy aztán heherésszek rajta egy jót. - Ó, ezt ne tőlem kérdezd, szépségem, mert nekem arról fogalmam sincs. De nem vagy kóser, az fix! Közlöm vele rendkívül "barátságosan" ezt az eget rengető kérdést. - Ugyan is nem szabadna, hogy engem érzékelj. Tehát valami gáz van. Inkább veled, mint velem. Velem minden oké. Ellenőriztem is. Kissé szabadjára engedem a beszélőkémet, de továbbra is fenn tartom, hogy ha bárkinek beszélne a mi kis találkozásunkról, azt úgy sem hinnék el. Mi több, a felnőttek végig se hallgatnák. Ha meg igen, orvost hívnának. Vagy diliházba küldenék. Na, odáig csak nem fajulnak a dolgok! És ha igen, hát megszöktetem, annyi baj legyen! Nem egy nagy ördöngősség. Hehe, milyen jó szóvicceim vannak! És még beszélek is magammal, de legalább intelligens a "társaságom" saját személyemben, hehe. - Mit is? Nem tudom miről beszélsz! Füllentek szemrebbenés nélkül és közben direkt végigsimítom bozontos farkammal a karját. Nekem nincsenek a hazugságokkal szemben problémáim, mint a Főnöknek. De ez valójában nem is kamuzás, inkább csak ugratás, ártalmatlan kis tréfa. - Megidézel? Buggyan fel belőlem egy pokoli kis hahota, mert valójában eléggé úgy hangzik. Még ha ő ezzel nincs is tisztában. Meg eleve azzal a ténnyel, hogy egy démonnal cseveg éppen. Elnézem, ahogy körbe-körbe forog, legeltetem rajta a tekintetem, amit normális esetben nem csinálhatnék, de még jó, hogy eszembe jutott, hogy most lehet. Milyen pokolfajzat lennék, ha nem használnám ki a helyzetet! Ahogy pedig kibámészkodtam magam - legalább is egyelőre -, megállok előtte és egészen közel hajolva hozzá, vigyorgok a képébe, amit persze nem lát, így még jobb mulatság! De ekkor...valami váratlan történik. Pontosabban, hülye voltam, hogy nem számítottam rá, én idióta! Igazán ismerhetném már ennyire szívem hölgyét! És ismerem is, csak elbíztam magam, a fene egye meg! Szóval éppen most kapom be a jól megérdemelt jobbost, mert nem gondoltam át eléggé a helyzetet előre. Eh! Ha gondolkodok, mondjuk az agyammal - nekem legalább adott a Főnök a kutyáival ellentétben, ez is valami - a másom helyett, akkor most nem pottyannék a popómra fájdalmasan kapva a nózim után. Félreértés ne essék, az én orrocskám nem olyan érzékeny, mint a macskáké, csak Trix üt nagyot. De....ácsi! Mi a...?! Most esik csak le...csomószor bunyózunk a suliban, tökre élvezem meg minden, mert jó játék, nem bántjuk egymást, de játszunk, érzem, ahogy üt, csak nem fáj annyira, mintha egy másik démon csépelne. De hogy a ménkűbe lehetséges ez?! Hiszen ő egy egyszerű halandó! Ráadásul még csak gyerek! Hogy érezhetem meg az ütését?! Meg se kéne kottyannia! Uh, vagy ez az a Decker-effektus, amiről a Főnök beszélt? Hogy a nyomozó mellett a Főnök sebezhető...talán ez valami családi vonás? Lehet, hogy még is boszorkányok? Majd rákérdezek a Főnöknél, hátha megfejtjük a dolgot. Mert azért ez nem csak gáz, de veszélyes is! Semmi kedvem elpatkolni. És a Főnöknek se kéne. Akkor aztán tényleg senki se tarthatná lent a démonokat és a kárhozottakat, az pedig nem hiszem, hogy bulis lenne. Ezek a nyomi halandók nem is tudják milyen szerencséjük van azzal, hogy a Főnök megvédi a tyúkszaros életüket azzal, hogy korlátozza a zakkantabbnál zápagyúbb démonok felmászkálását és a megszállásokat is. Ha ő nem lenne, már rég eljött volna a világvége, én mondom! Az részletkérdés, hogy ezeket a sötét entitásokat ő maga hozta létre, nem kellett volna felhúzni az agyát azzal, hogy kirúgják otthonról. A faterja csak magára vethet. Meg a síró szájú tesói is. Persze, nem lenne ám ekkora szám ha valamelyik angyal itt szteppelne mellettem. Még jó, hogy csak én hallom a saját gondolataimat! Minden esetre, a Főnök bármit is gondol a halandó rajongóiról, akik manapság "sátánistáknak" hívják magukat, szerintem igen is jól csinálják. Meg is szoktam veregetni Azazel vállát, hogy pesztrálja őket a Főnök helyett, akinek már nincs idegzete a szüzek és csecsemők feláldozásához. De, nem is csodálom, hogy erre már nincs kapacitása és inkább itt, LA-ban bulizik, nekem is jobban tetszik ez. Na jó, azért a kínzás is tud szórakoztató lenni, de nem csak abból áll az élet, nemde? Na szóval, hol is tartottam, mielőtt elkalandoztam volna? Ott, hogy seggre estem a friss fűben és...asszem már készenlétbe állítottam az elmaszkírozó varázs deaktiválását, mert hiszen azt hittem, hogy úgy is lát, tehát felesleges lenne energiát pazarolni a fenntartására, de...még sem lát, viszont meglepett a kis akciójával - na jó, ezt még egy ideig fel fogom róni magamnak -, vagyis lehet, hogy véletlenül, ijedtemben szétesett az igézet, mert már így is alig tartottam össze, amolyan energiaminimumon. - Auch! Mondom ahogy földet érek és fekete, pisze orromra szorítom kezeim. És, nost, én én vagyok, vagyis eszmefuttatások ide vagy oda, elborítja az agyam a tegyük fel, "méreg", és nem maradok ám ott a lábai előtt, nem! Ahogy találkozik a pillantásunk, rá vetem magam, bizony! Le is terítem, kétség sem férhet hozzá, de úgy ám! És elkezdem hisztisen pofozgatni. Ez ütlegelés akart lenni, de azért még se akarom igaziból bántani, azt sose tenném, szóval a karmaim vissza vannak húzva. De így meg...eh...kissé nevetségesre sikerül az akcióm, hiszen finom, párnázott tappancsaim vannak, így legfeljebb kellemes arcmasszázsként vagy párnával paskolásként érzékelheti szerencsétlenkedéseimet. Képen törlöm még egyszer-kétszer, de felfogva a helyzet iróniáját - a Pokol összes démona rajtam röhögne, ha ezt a bénázást látnák! - na meg a kettőnk közelségét, elszégyellem magam. Vagyis inkább zavarba jövök vagy valami hasonló. Nem tudom pontosan, de örülök, hogy nem tudok elvörösödni, mint az emberek, hogy vér tódul a fejükbe ha valami ciki történik, mert hát jókora bunda fedi az egész testemet, hála érte a Sátánnak! Szóval most ott ülök rajta, mert fogalmam sincs, mit is kéne most csinálni. Ahogy ezen filozofálok, a kezeim megállnak a levegőben és így olyan macskásan lógatom magam előtt a tappancsaimat kissé hátra húzva, de ennek persze nem vagyok tudatában. A tappancsaim tényleg nagyon puhák és párnázottak, a Főnök gondosan kidolgozta őket ilyenre...eh, hogy legyen mit nyomkodnia ha a hülye romantikus filmeken sír a tévé előtt, amiről persze csak én tudok, meg talán Maze. Elég fárasztó meló ülni vagy feküdni mellette és közben azt a szemetet nézni és hallgatni...fogalmam sincs ő miért nézi. És hogy mit tud rajta sírni?! Lehet, hogy kéne rendelnem neki a netről egy stresszlabdát ilyen esetekre vagy egy kis babzsákot, ilyesmit. Nem értem. Maze azt mondta, az angyaloknak nincs lelkük, bennünk "fény" van, valami isteni fényesség vagy micsoda. Bennünk meg sötétség, feketeség, meg amit a Főnök még belénk pakolt, de biztos nem a csilli dolgok. Az emberekben meg lélek, mert a Főnök papája rájuk lehelt. Lehelt...remélem nem evett előtte hagymás pizzát, akkor már mind halott lenne. Fura hobbijai lehetnek az öregnek, ha fújkál a halandókra, talán jobb is a Főnöknek lent, a Pokolban, közöttünk. Én nem akarnám, hogy engem fújkáljanak. Már volt, hogy a Főnök pár részeg vendége elkezdett a fülembe fújdogálni heherészve meg a szőrömbe tök közelről, nagyon bizarr volt! Meg is ijedtem, annyira, hogy az egyiknek a karját téptem le, a másiknak meg a fejét. Na jó, az utóbbi nem volt véletlen, nagyon felidegesített azzal, hogy bele köpködött fújás közben a fülembe, undi! De többé már nem köpköd. És még csak nem is lettem túlságosan megszidva. Persze a Főnök közölte, hogy rossz cica vagyok és takarítsak fel, de utána kvittek lettünk. Nem mellesleg a zavarom se olyan cink, jutok erre a következtetésre, hiszen a Főnök is bele zúgolódott abba a halandóba, Trixie mamájába, akkor nem bennem van a hiba. Világos. Biztos ők csinálnak valamit...boszorkányságot? Vagy olyat, mint amit abban a dokumentumfilmben mondtak, hogy az állatok szoktak olyat csinálni, hogy valami fura nevű anyagot eregetnek, a lányok, és attól bekattannak a fiúk és égen-földön megtalálják őket. Vagy mi. Hogy is hívják? Valami F-betűs...fernis? Fingik? Felmos? A vége -mon volt...pokemon? Á, feladom. De arra emlékszem, hogy a pillangólány oda ment arra a fára és valahogy kiengedte azt a dolgot és a fiú lepke meg oda ment és lett kisbabájuk. Hm. Talán az emberek is ezt csinálják. Vagy csak Trixie és az anyukája? Mivel mi fiúk vagyunk a Főnökkel, ezért folyton oda akarunk menni hozzájuk, mert érezzük ezt a cuccot, amit nem is érzünk, hogy érezzük! Amint ezen gondolkodom, lehet, hogy kissé elmerengős képet vágok, el is bambulok valamerre.
Trixie Espinoza
Hozzászólások száma :
46
Becenév :
Trix, Trixie, "Gyermek"
Join date :
2018. Sep. 18.
Kor :
16
Tartózkodási hely :
Los Angeles
Foglalkozás :
Tanuló
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-05-27, 19:34
Hallom kuncogását, és csúnyán nézek érte... bár rá nem tudom, de szerintem kitalálhatja, bármi is ő, hogy ez neki szól. Nem igazán van kedvemre, ha kinevetnek! - Hogy szemmel-verés?! Nem vertelek szemmel! De az öklömmel még verhetlek, ha ilyeneket állítasz rólam! Én nem bántottam azt a tortát! Azonnal vond vissza! - követeltem makacsul, kiállva saját magamért. Még hogy én azt tettem volna... gyalázat, én azt a tortát nem bántottam! És biztos hogy én ezzel a valakivel sem csináltam semmit! Ő csinál itt valamit! Valami varázslatot, vagy nem is tudom! Ő! És nem én! Nem hagyom, hogy rám verje a balhét, mikor én nem is tettem ilyesmit! Se vele, se a tortával! Ha én meg akarnám verni, azt rendesen csinálnám, nem máshogy! És biztosan nem a süti kárára! Én nagyban töprengtem épp, kerestem a hibát a képben, amit láttam... azaz, épp hogy nem láttam magam előtt... mikor azt éreztem, hogy valaki az orromhoz ért... vagyis egész pontosan, hogy megpöckölte az orromat... de... még úgy is, hogy megborzongtam a fura érzéstől, és meglepődtem a váratlantól... ez... ez nem stimmelt...! Kezemet az orromhoz kaptam, és értetlenül bámultam... hogy mégis mi a frász ez, hiszen... érzésre ez egyáltalán nem emberi érintésnek tűnt... Nem olyan volt, mint amikor apu csinál velem ilyet... ez... ez annál sokkal másabb volt...! Értetlenül álltam a dolog előtt... törtem a fejemet, mégsem tudtam rájönni mi folyik itt...?! Ha ez valami tréfa... akkor nagyon jó benne, bárki is csinálja... Szavain akár meg is sértődhettem volna... de kezdett egyre inkább a hatalmába keríteni az érzés, hogy... ismerős nekem ez a... ez a valaki... Nem is tudom... ahogy beszélt, ahogy viselkedett velem... ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, meg mertem volna rá esküdni, hogy Nico szórakozik velem...! Pedig, hát... az ugyebár lehetetlen... - Ellenőrizted?! Ugyan, mégis micsoda vagy, talán valami kísértet, hogy nálad teljesen normális dolog, ha valakit láthatatlanul piszkálsz, és sértegetsz? - Végülis, kicsit Casperre is hasonlított, abból a baromi régi filmből, amit még a neten láttam... Nem mintha tudnám, hogy léteznek-e igazából kísértetek, de ha választhatok, inkább ő legyen szellem, mint hogy én legyek dilis. Nekem úgy is jó akár, ha ő egy dilis szellem. Leginkább furának... dühítőnek, és viccesnek találtam az érzést, hogy valami megérint, de nincs ott semmi. Az már biztos volt, hogy bárki is ez, ő csinálja, és azt is gyanítottam, hogy direkt akar... hát... vagy megijeszteni, vagy felbosszantani, vagy... valami efféle... mondjuk, bosszantott is, de nem féltem tőle. Borzongató érzés volt, de nem ijesztő módon, hanem... olyasmiként, mint mikor a macska elsétál az ember mellett, és a farkával csiklandoz, és kiráz a hideg... Csak itt nem volt macska. Mondjuk... az érintések... érzésre származhattak volna cicustól, csakhogy... cica akkor sem volt itt. Csak ez a bosszantóan piszkálódó, idegen, fura, mégis ismerős és vicces akárki-akármi. - Nem, csak követelem, hogy ha már szórakozni akarsz velem, legalább lássam kit kell utána meggyepálnom! - feleltem erélyesen, és nem állt szándékomban sokáig tűrni, hogy a bolondját járassa velem, akármiféle lényről is legyen itt most szó. Akár bolha, tündér, szellem, vagy képzeletbeli "barát"... bár a barát erős túlzásnak érződött volna, ilyen barátaim nincsenek, nem is akarok... és főleg nem lesznek, ha nekem kell elképzelni egyet magamnak. Akit ilyennek ismertem, sokáig inkább volt ellenség, mint barát... na jó, ellenség talán nem, de barát se, az tuti. Ő volt Nico. De Nico már a barátom, sőt... több annál. Bár igaz, hogy ő azóta sem sokat változott, csak... most már azt is tudom, hogy nem csak ugratni és piszkálni szeret, de törődik is velem... az azért más, mint mikor egy vadidegen, láthatatlan lény a játszótéren tortagyilkossággal vádol, aztán meg piszkál, bolondnak néz, és hasonló dolgok. Az ehhez képest nagyon más! Mondjuk, ez a figura is kb. azt kapta érte végül, amit Nico is kap, ha túlzásba viszi. Orrba vágtam. És igencsak elégedett voltam magammal, mikor éreztem, hogy valamit eltalálok... de ez az érzés pont addig a pillanatig szólt, míg ő a földre nem pottyant, és utána nézve meg nem láttam, kit... izé... mit vágtam orrba...!! - Waaaóóó!!! - A kezem még mindig a levegőbe emelve tartottam, ahol találkozott az ő orrával... Azért gondoltam, hogy azt találtam el, mert a mancsaival(!) azt markolászta... Igen, mancsai, ugyanis egy MACSKA... egy nagy macska hevert előttem a földön, és... és ez nem egy normális macska volt, az totál biztos, mert ez egy NAGY macska volt! Mármint, nem simán nagy, hanem nagyon is nagy, egy sima macskához képest! Kuncogni kezdtem, majdnem hangosan felnevettem... a helyzet annyira rajzfilmbe illő volt, hogy már-már vártam, hogy mindjárt besétál a képbe egy rajzolt fickó, aki közli, hogy vége a mesének... aztán felébredek, és kiderül, hogy álmodtam az egészet. De nem, helyette az történt, hogy nem örömködhettem soká, mert a macska és én összenéztünk... és aztán a macska rám vetette magát! Felsikkantottam a meglepetéstől, és ahogy a következő pillanatban ütögetni kezdte az arcomat a mancsaival, egyszerűen nem bírtam már tovább, és kitört belőlem a kacagás. Egyfelől, annyira csikis volt, és... és... azért na, kérem, hát egy ÓRIÁS MACSKA ült rajtam, és pofozott...! Ki nem nevetne ezen?! - Ne máááár... hagyd abba, megadom magam...! - kiáltottam neki nevetve, és próbáltam eltolni magamtól a fekete mancsokat. Igazából nem is nagyon kellett erőlködnöm, hamar fel is hagyott a dologgal, és elhúzódott tőlem, vagyis... legalábbis már nem hajolt fölém, és nem ütögetett... de... izé... hát... még mindig rajtam ült, és ez így... nagyon bizarr volt... Nevetgéltem még kicsit, de ahogy feküdtem ott a fűben, és elnéztem, ahogy ül és fölém magasodik, hát... nem igazán tudtam hogyan érezzek most ezzel kapcsolatban, vagy mit gondoljak... Mert na, egy NAGY macska ült rajtam épp, ami beszél, és... tortát eszik... láthatatlanná tud válni... - Huhh, de jó, mégse én bolondultam meg! - nyögtem fel megkönnyebbülten azért közben, ezt úgy kb. abból gondolva ki, hogy ha már egy... ööö... kisebb törpe póni méretű macska ül rajtam... akinek furi képességei vannak... az bizti-biztos nem az én művem, mert ilyen élénk fantáziám nekem tuti nincs! Ez azért határozottan megnyugtató volt, de ettől még tovább furdalt a kíváncsiság, hogy mi a frász folyik itt, és micsoda ő!? - Ööö... ha nem akarod, hogy megrúgjalak, szerintem leszállhatnál lassan rólam... - vetettem fel, kicsivel később, mert úgy néztem, ő is eléggé elmerengett... izé... vagyis... nem tudom mit csinált, de még mindig rajtam ült, és nem mondott vagy tett semmit, és ez azért így meglehetősen bizarr volt! Kezdtem magamat kényelmetlenül érezni, ez azért túlzás volt közelségnek... szívesebben bámultam volna én őt úgy, hogy nem fekszek a földön, és nem ül rajtam... Azt meg nem mondtam komolyan, hogy megrúgnám, sose rúgnék cicába! Csak gondoltam, hogy erre biztos válaszol majd. És ez jó bemelegítésnek, mert akarok még tőle pár választ...!
Behemoth
Hozzászólások száma :
40
Becenév :
Nico (emberként)
Join date :
2019. May. 10.
Tartózkodási hely :
Ahol a Főnök
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-05-28, 16:21
Csak nem morcos a kislány? Ettől úgy vigyorgok rá most már tényleg, mint a cheshirei macska az Alice-ről szóló, viktoriánus klasszikusban. Persze, nem látja, hogy az összes tűhegyes fogam kivillan a széles vigyortól. Szívderítő látvány lehetek - irónia, igen. - Hát, pedig nekem határozottan boszorkány-nézésnek tűnt, amit csináltál. Átláttál azon, amin egy normális ember nem látott volna át. Na, ezt mivel magyarázza? Én se tudom megmagyarázni, akkor biztos ő sem. Gonosz kis kérdés, ami ott lappang a szavaimban. Csúnya, rossz cica vagyok. - Ohó, verekedni akarsz? Nem tudod, mire vállalkoznál...nem vagyunk egy súlycsoport. Kuncogom, mert nem állhatom meg, egy démon egy halandó ellen - nem fair. Bizony ám. Mellesleg a harcias modora nagyon is imponál. Szeretek rosszalkodni vele, valahogy ez másfajta "rosszalkodás", mint a többi, valami olyan, ami csak a miénk. És közben még a dolgomat is végzem, hiszen rá kell vigyáznom, mintha csak a Pokol egyik Lovagja lennék. Puccosan hangzik. - Közvetetten legyilkoltad a tortámat, nincs mit szépíteni ezen. Nem vonom vissza, még csak az kéne! Azzal, hogy átlátott a varázson és meglátott, a szívbajt hozta rám - ahogy a halandók mondogatják, bár engem ez kétlem, hogy fenyegetne - , és ezért ejtettem el a nyalánkságot, amire becses kincsként tekintek. Szóval igen is az ő hibája. Mellesleg szerencsés, hogy nem jár erre a kutya sem, hiszen épp egy láthatatlan - "képzeletbeli" - baráttal veszekedik. Az emberek meg az ilyen számukra megmagyarázhatatlan dolgokat szeretik azzal elintézni, hogy az illető tébolyult. Naivak. És még mi, démonok vagyunk gonoszok, nevetnem kell!
"Dilis vagyok, bébi, gyogyós A legőrültebb barátod, aki valaha csak volt Azt hiszed zakkant vagyok, hogy elvesztem De így csípsz a legjobban"
- Persze, hogy ellenőriztem, nem vagyok én hanyag. Hogy szellem, én? Neeem, az sem vagyok, nem sikerült még senkinek eltennie láb alól. Nekem van testem, csak most éppen árgus szemek nélkül akartam falatozni. Ebben zavartál meg. Magyarázom meg neki és mivel épp "kedves" pillanatomban vagyok, lehagyom a "ne nevettess" részt. Mi van, csak nem Caspert nézett? - Követeled? Kérdezem meglepetten, aztán egy jót röhögök rajta. - Ki vagy te, az úrnőm? Netán királynőm? Gúnyolódok vele, persze a szókincsemre nem kell ügyelnem, hiszen épp nem egy iskolás fiúcska szerepében tetszelgem, ahogy a hangomra sem, ugyan ezen okból. De ahogy ezt mondom neki fölényesen, leüt, akár egy domina. Én meg ott maradok a földön - legalább is egy ideig -, mint valami családi vígjátékban. Viszont csak hamar bepöccenek - hiszen még ki is nevet! -, még is csak temperamentumos teremtmény volnék, vagy mi a szösz. Nagy, szőrlabda-szerű "szösz", hogy pontosítsunk. Szóval rá vetem magam. Hiába, az ösztönök!
"Azt hiszed őrült vagyok, hogy oda az ép eszem És mi van, ha valóban bolond vagyok? A legtutibb emberek mind azok Úgy hiszem, te is bolond vagy, tudom, hogy te sem vagy ép Valószínűleg pont ez az oka, hogy ilyen jól elvagyunk"
- Hogy merészelsz nevetni rajtam?! Mi olyan vicces?! Kérdezem mérgemben, még a bundám is felfújódik mérgemben, ahogy az a macskafélékre jellemző - de nem, nem vagyok macska! Kikérem magamnak! És ne, ne kérdezd meg erről a Főnököt! -, de közben szép lassan magam is realizálom a dolgot, azért macskásan tovább paskolom az orcáit. - Szerencséd! Különben jól elagyabugyáltalak volna! Mondom magabiztos hangon, nyeregben érezve magam, mikor azt mondja, megadja magát. Csípőre teszem a kezeim, győzelmesen magasodok fölé, már amennyire a termetemmel ez lehetséges. Megpróbálok lesújtóan pillantani rá sértettségemben, de nem tudom ez mennyire sikerül. Hosszú, vékony szembogaram meresztem rá. De a jó nép a neten még a dühöngő macskáktól is olvadozik - persze, ha bedobnánk őket kiéhezett, megvadult cicuskák közé, menten nem lenne olyan fene jó kedvük! Alábecsülnek minket, khm, vagyis őket! Én még is csak egy rettenthetetlen démon vagyok! Elkárhozott lelkek kínzója! A Főnök házikedvence. - Azt nem mondtam, hogy nem vagy zápagyú. De tény, itt ülök rajtad, dicsőségesen! Igen, még mindig meg vagyok kissé sértődve, hiszen kinevetett, a valódi formámat mókásnak találja és ez felháborító. Hiszen gyönyörű, veszélyes példánya vagyok fajomnak. Egyedüli ezzel a külsővel a démonok között. Sokkal szebb vagyok, mint a "testvéreim", a Főnök esztétikai érzéke vissza tért, mikor engem alkotott. A fenyegetőzésére ismét közel hajolok, a képébe mászok és csúnyán nézek rá. - Lemászok rólad, de csak, hogy tudd, azért, mert így döntöttem és nem azért, mert félek tőled! Közlöm vele, aztán négykézláb lemászok róla és fel egyenesedem. A bundámat lesöprögetem, mit szólna a Főnök vagy Johan Strauss, ha fűtől és földtől mocskosan látna? Na jó, a Főnököt most hagyjuk, úgy elhagyta magát a miatt a nő miatt, hogy csak azért nem bűzlik, mint egy csöves, mert angyali testén nincsenek efféle mirigyek. Szerencsére. Így csak az alkoholtól bűzlik, mert mindent magába önt, amit talál. Nekem pedig elég jó a szaglásom, kösz...Ja és nem leszek úriember, hogy felsegítsem, mi ő, hercegnő? Ugyan már! Juszt se! Még a nyelvem is költöm, mikor megpróbál feltápászkodni. Durcásan össze fonom a karom és félig hátat fordítok neki. Hogy azért a vállam felett leshessem észrevétlen, mit is művel. A farkam nem jár, hiszen azt akkor csinálja, mikor tetszik valami. Ez is bizonyítéka annak, hogy nem vagyok én holmi cica-mica.
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-06-23, 02:35
Karba fontam kezeimet, és a homlokomat is ráncolni kezdtem egyszeriben. - Miért, vannak nem normális emberek is?! - kérdeztem, mert nem, nem voltam hajlandó belemenni a játékába, hogy kvázi lebolondozott. Habár, persze, viccen kívül is, volt bennem egy gondolat, hogy... ha szerinte nem vagyok olyan, mint egy normális fajta ember, akkor... ezek szerint léteznek olyan emberek, akik nem normális félék, hanem másmilyenek?! Nekem ugyan fogalmam sincs arról, hogy léteznek-e boszorkányok, vagy mifélék, de... hogy én nem boszorkánykodtam, na, az egészen biztos! - Hát... tudom... nem volna veled tisztességes... és biztos ciki is lenne, hogy egy lány vert el. De valahogy csak túlélnéd... - A leghatározottabban szemtelen módon reagáltam a szavaira, de nem állhattam meg... Persze tudtam én, hogy ő nem erre gondolt, ő nyilván azt gondolja, ő az erősebb, csakhogy én nem szerettem sose, ha lebecsültek. Nico is megtette párszor, el is láttam a baját...! - Már bocsánat, de ÉN nem gyilkoltam le a tortádat! Ha olyan fontos volt neked az a torta, jobban kellett volna rá vigyáznod! Minden tisztességes és épeszű tortatulajdonos tudja, hogy a tortádba úgy kell kapaszkodni, hogy senki ember fia el ne tudja venni tőled! Főleg, ha csokis!! Ezt minden normális ember tudja! - feleltem háborgón, és nem... fel sem merült bennem, mennyire abszurd a gondolatom, hogy egy láthatatlan... akárkit... "normális ember" kategóriában próbálok emlegetni... Nyilvánvalóan sántít a dolog, és biztos, hogy ebbe ő is bele fog kötni... na de... hát másnak nem nevezhettem, míg fogalmam sincsen, hogy micsoda vagy kicsoda is ő! - Pfff.... megsúgom, ha téged nem is vettelek volna észre, a tortádat kilométerekről is! Ha olyan nagy mágus vagy, miért nem tetted azt is láthatatlanná? - szóltam kissé be neki, de hát... így is van. Még ha belőle nem is szúrtam volna ki egy kicsit... de a tortáját akkor is észrevettem volna előbb vagy utóbb, mégis csak egy csokitortáról volt szó! ÉS ha őt nem vettem volna észre, akkor meg ráadásul egy LEBEGŐ csokitortáról lett volna szó! - Nem is rossz ötlet, leszek szívesen a királynőd, akkor majd megtanulsz viselkedni, és megtanulsz vigyázni a sütidre is, és megtanulsz bánni egy hölggyel! - laza vállrándítással, vigyorogva villantom meg feléje hófehér fogaimat, dehát nincs lehetőségem túlzottan hosszú ideig szórakozni... mert rövid idő múlva a földön, a fűben kötünk ki, illetve... nem, ÉN kötök ki a fűben, és ő pedig énrajtam, és megpróbál "megbüntetni", csakhogy... ez nem hiszem hogy a legszerencsésebb ötlet volt a részéről, mert nagyon viccesre sikerült szerintem... szóval, ha nem lett volna elég, hogy egy nagy, fekete cica kötött belém, hát... végül még rám is vetődött, pofozgatni kezdett, és számon kérte a nevetésem... jajj... mintha tényleg egy mesébe keveredtem volna... pedig az elméletben lehetetlen! - Néztél már tükörbe? - hahotámon át is visszakérdezek. Még hogy mi a vicces?! Remélem, hogy csak szórakozik velem... nem létezik, hogy ő nem tudja, hogy ő az! Biztos nem nézett még tükörbe, vagy nem vették még videóra, amikor ilyeneket csinál az emberrel... De végül azért mégis megadtam magam, feladtam a dolgot... mert hát... csak úgy tudtam volna erővel leállítani, vagy lelökni magamról, ha megütöm vagy megrúgom... dehát... egy macskával így tenni... a-a... azt nem lehet! Mondjuk, ez nem jelenti azt, hogy szurkálódni sem szurkálódok... azt szerintem nyugodtan lehet egy beszélő macskával is...! - Mármint... a pihepuha mancsocskáiddal? - gúnyolódom kissé, és közben kuncogva bökök állammal a mancsai felé, amik tényleg olyanok voltak, mint két sima cicakéz, csak nagyobbak... ellenben épp olyan puhák és párnásak, és... és nem tudom, komolyan gondolta-e ezt a verekedés-dolgot, de azért nagyon más érzés volt... túl mulatságos, ahhoz, hogy komolyan vehettem volna a dolgot...! A pillantása ugyanez... most tényleg... hát nézett már ő ilyen közben tükörbe?!?!? Biztos hogy nem... Pedig meg kéne néznie magát ilyenkor legalább egyszer. Annyira... hát... nem is tudom... cukin próbált morcos és talán ijesztő is lenni, vagy szigorú, nem is tudom... de... én nem tudtam félni tőle, egyszerűen... nem jött össze. Már ha tényleg azt akarta... mert hát, ha tényleg bántani akart volna, fújhatott volna rám, meg sziszeghetett volna, mint egy igazi, mérges macska, vagy például a karmos mancsaival is megtámadhatott volna, nem csak így a pihe-puha párnás változatokkal... így nem is tudom komolyan kéne-e vennem, hogy komoly, szigorú, bosszús vagy ijesztő vagy afféle akart-e lenni, vagy más...? Azért az kicsit rosszulesett, mikor zápagyúnak titulált, rondán is néztem rá érte, és ha nem macska lett volna... hát most megrúgtam volna... csak azért is... De a csodába is, macskát nem rúghatok meg... Na nem baj, méltósággal, csendben - némi durcázással - kivártam, hogy méltóztassék aztán leszállni rólam, ezt célzó szavait nem kommentálva, mert féltem, ismét csak a kacagás törne rám, és amikor ez végül megtörtént, én magam is feltápászkodtam a fűből. Kicsit leporoltam a nadrágom, halálos komoly arccal, utána viszont odafordultam, és összehúzott szemekkel mértem végig őt. A bosszúmon gondolkoztam... - Szóval... te egy cica vagy - állapítottam meg, csak hogy közben foglalkozhassak azzal is, hogy egy macskaverziós, jól táplált Amerika Kapitány volt itt velem... s miközben ezt így kijelentettem, mármint, a cicaságát, laza egyszerűséggel, elindultam feléje. Elsétáltam mellette, és mentemben egy könnyed és kimért mozdulattal hátulról - hogy ne lássa a jöttét a dolognak - tarkón csaptam. - Ezt a zápagyúért kaptad. Csak hogy tudd - mondtam, kihúzva magam, méltóságosan komoly hangon és arccal, ha már felvetette a királynőséget, hát üsse kavics, én boldogan adom a királynőt, ha ragaszkodik hozzá, és csak annak hajlandó rendesen viselkedni. Azon ne múljon. Engem meg lehet győzni. Szembefordultam vele, és ezúttal rendesen végigmértem. - Tehát... hogyan nőttél ekkorára, és hogyhogy tudsz beszélni és láthatatlanná válni? - szegeztem is neki rögtön kérdéseimet, közben témát is váltva, és továbblépve az iméntieken, hogy most már aztán a végére járhassak ennek a rejtélynek itt előttem, aki ő.
Behemoth
Hozzászólások száma :
40
Becenév :
Nico (emberként)
Join date :
2019. May. 10.
Tartózkodási hely :
Ahol a Főnök
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-07-28, 20:48
Macskasárga szemeim elkerekednek, mikor pampogni kezd. - Már hogy ne volnának! Nem láttál még boszorkányt vagy voodoo papnőt? Csak hogy két példával éljek, miközben értetlenkedik itt nekem. Eh, szóval még a felvilágosítás is az én dolgom, remek! Forgatom is a szemem. Aztán, már kezdene dagadni a keblem, mire a kis vakarcs beszólogat! Grrr! Hogy vinné el a Főnök! Néha úgy letekerném azt a csinos kis fejét a helyéről! De aztán mindig észbe kapok - szerencsére még időben -, hogy utána nem tudnám vissza tenni, vagy ha még is, mondjuk egy kis nekromanci(c)ával, akkor talán zombi lenne vagy hasonló, az meg elég undi lenne és cseppet sem ugyan az. Én viszont így szeretem Trixiet, ahogy van. Bár azt nem feltétlenül tudom eldönteni, hogy ilyen esetekben megölném vagy megszeretgetném inkább. Valahol a kettő között. És nem, nem vitatom meg ezt a dilemmát a Főnök terapeutájával! - Igazi kis ördögfióka vagy, mondták már? Szívom a fogaim között, visszafogva magam, nehogy laposra tapossam dühömben. Azt mondjuk nehéz lehet eldönteni, hogy ez egy démon szájából dicséret vagy szitok akar-e lenni vagy mi a szösz? Ezt követően szóba jön az elhalálozott kegytárgy, vagyis az indulatok is elszabadulnak, amitől pukkadozni kezdek menten. - Ez így igaz, de nincs ez a rettegés, ha az illető láthatatlan és így abba a hitbe ringatja magát, hogy nyugodtan falatozhatja a tortáját! Pont ez a lényeg! Mélységesen felháborodok, hogy még mindig nem veszi magát észre, a kis tortagyilkos amazon! Az én pocómba aztán nem beszélhet senki lyukat! - Cö, még hogy ember, én?! Na jó, mintha direkt csinálná, hogy fel akar húzni. Itt sérteget össze-vissza! Egy ilyen csodálatos, páratlanul csillogó szőrű és pihe-puha bundájú, vattacukor illatú és szépségű férfiú már hogy a fenébe lehetne Ádám sarja?! - Szóval direkt a csokitortámra ácsingóztál, most lebuktál! Mutatok rá merőben illetlen módon a mutatóujjammal, amiből talán csak annyi látszik, hogy a nagy szőrgolyóból kilóg egy kisebb. - De várjunk csak...ne akarj össze zavarni, a tortát is elvarázsoltam! Förmedek rá, hiszen szentül hiszem, hogy ezt direkt csinálta, bár fogalmam sincs, hogyan. Talán így érezhették magukat a ruszkik, mikor a Főnök megszívatta őket közel egy évszázada a fekete mágia bemutatóján. - Még csak az kéne! Láttál te a kezemben gyűrűt?! Nem, mert csokitorta volt benne! Márpedig az én királynőm csak a feleségem lehet, te pedig biztosan nem leszel az! Játszom a vérig sértődöttet és közben lehazudom a csillagos eget, mert bizony, e téren a Főnök szöges ellentéte vagyok. Olyan természetesen és vízfolyás szerűen dől belőlem a hamis szó, hogy ihaj-csuhaj. Mellesleg nem teljesen vagyok tisztában a házasság intézményével, de ez most mellékes. Ennyi piszkálódás után pedig felhatalmazva érzem magam, hogy neki essek. Nincsenek olyan bogaraim, hogy a nőket nem lehet verni vagy hasonló. Szóval felpofozom, közben észre sem veszem, hogy tudat alatt valahogy minimumra tekertem magamban az izomerőt. Így nem, hogy nem repül le a feje - mellesleg szeretek fejeket leszedni, olyan vicces és kielégítő! A vérsugár, az, meg az óriási labda, amit megszerzek! - , de a hatás nagyjából annyit ér, mintha plüssállatokkal dobálnám meg. Nem is tudom ez melyikőnket hozza jobban zavarban. Ő röhög, én meg hüledezek. Megrökönyödve vizslatom a tappancsaim, akarom mondani, a tenyerem, mintha be lennék állva. - Hát persze! És továbbra se értem, min röhögsz! Vonzó fiatalember vagyok! Morcoskodok egy sort, majd kihúzom magam és hosszú bajszomat kezdem simogatni, felidézve magamban a korokat, mikor a nemes emberi férfiak is ilyet hordtak. Mikor is volt? Talán kétszáz esztendeje? Valamivel több? - Csak, hogy tudd, az én bajszomat még Ferenc Jóska is megirigyelte! Bizonygatom, mert valahogy mindenáron elkapott a bizonyítási vágy. - Ezekkel a mancsokkal én emberfejeket téptem már le! Hogy ez most fenyegetés akart lenni vagy imponálni szeretnék, azt magam sem tudom hirtelen eldönteni. Minden esetre toporzékolni kezdek, egy helyen tapogok egy sort, a farkam pedig közben úgy remeg, minta a csörgőkígyóé. Úgy kell vissza fognom magam, hogy ne változzon menten kobrává. Vagy kapásból hárommá. Viszont ezt követően feltápászkodik és stírölni kezd. Ez határozottan tetszik, szóval menten abba is hagyom a hisztit, amit a Főnöktől tanultam el, és viszonylag nyugodtan állok elébe. A farkincám pedig már nem mérgesen reszket, hanem elégedetten csóválom. - Most már látod, milyen tetszetős vagyok? Vetem oda neki, de közben már eldöntöttem magamban, hogy megtetszettem neki. Igen, az eredeti külsőmben, miért is ne? Tökre szép vagyok! Ha jó az ízlése, belátja. Biztos belátta. A korabeli fiúknál biztos csábítóbb vagyok, az már fix! Nagyon is dögös! Ahogy azt szokták volt mondani, bár azt nem értem, hogy a dögnek, azaz tetemnek ehhez mi a köze, de nem baj. Aztán megint kezdi... - Mi? Nem, nem vagyok cica! Nem látsz?! Háborgok és oda is nyúlok a szeméhez, hogy jobban "kinyissam". Ő viszont elslisszol és tarkón vág. - Hé! Hirtelen behúzom a nyakam, akár egy teknős és megpördülök, így irtó viccesen nézhetek ki, mert a nyakamat ténylegesen elnyelte a testem a váratlan sokktól. Viszont így kisebb lettem, ami valamiért zavarni kezd, szóval csak hamar vissza csinálom a nyakam és kihúzom magam, ahogy hátsó lábaimon állok előtte. Megint bámul, igazán nagyon szívdöglesztő lehetek! A gondolatra kis cicavigyor jelenik meg az arcomon, de egyelőre nem szólok semmit, had legeltesse rajtam a szemét. Én is szoktam rajta, főleg, amikor nem látja és a mamája se néz. Egyszer még a bugyiját is láttam, mikor a suli udvarán fellibbentette a szoknyáját a szél. Az árgus macskaszemek mindent látnak ám, ragadozó természet, hiába. Bár, azt meg kell hagyni, hogy nem értettem miért fagylalt mintás a fehérneműje. Az emberek furák. Nagyon furák. Ki rak már bugyogóra fagyit?! Az nyalánkság, semmi keresnivalója a szoknya alatt. Vagy valamiről lemaradtam? Talán valamiféle kortárs művészet-izé? Majd megkérdezem Salvador Dalít, ha legközelebb a Pokolban járok, ő lehet, hogy tudja. És a bajuszomat sem mulasztja el sosem megdicsérni, igazi úriember. - Mindig is ekkora voltam, de mellesleg a méret nekem igazán mind egy. Ahogy beszélni is tudok, a mágia pedig a véremben van. Miért is ne válaszolnék neki? Persze, lehet, hogy nem kéne, de valamiért még is megteszem. Mondjuk kezd azért sok lenni ennyi kérdés egyszerre. Azonban még is eltűröm. Hiszen most először beszélhetek vele úgy, hogy teljesen önmagam adom.
Trixie Espinoza
Hozzászólások száma :
46
Becenév :
Trix, Trixie, "Gyermek"
Join date :
2018. Sep. 18.
Kor :
16
Tartózkodási hely :
Los Angeles
Foglalkozás :
Tanuló
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-10-07, 02:17
Elnevettem magam. Részben, mert annyira abszurd volt a kérdése. Részben meg talán kínomban, hogy szerinte valóban léteznek effélék...? Bár, nem is tudom, min lepődöm meg, hiszen egy én-méretű macska oktatott épp ki... - Ööö... boszorkányok és voodoo papnők? Nem... hm... attól tartok, a mi utcánkban egy ilyen sincs... Tudod, én olyan családos környéken lakom, nem a Roxfortban - forgattam meg a szemeim, némileg gúnyolódva, hát... igen, ezt hozza ki belőlem, úgy érzem, amikor arról mesélnek nekem, hogy boszorkányok márpedig vannak... S még ha fel is merült volna bennem, hogy hülyít... az volt a baj, hogy még akkor is egy beszélő macska állt volna épp előttem, így meg... elég nehéz volt azt gondolnom, hogy csak hülyít... - Ördögfióka?! Én?! Kikérem magamnak! Én egy cuki angyalka vagyok! Kérdezd csak meg az anyukámat! Vagy aput. Vagy a nagyit. Lucifert inkább ne... ő anya munkatársa, és tartok tőle, ő veled értene egyet. - Ahogy beszéltem, utóbb jöttem rá, hogy valószínűleg fogalma sincs, ki az a Lucifer, ezért is magyaráztam meg, hogy ő anyu munkatársa. Meg hát... a barátja... majdnem a pasija... olyasmije... Vagyis, most épp egyik sem, asszem, de... remélem majd nemsokára megint mind lesz. Elvégre, azt szeretem, ha Lucifer és anyu együtt dolgoznak, mert akkor tudom, hogy nem csak apu, de Lucifer is vigyáz anyura. Ezen kívül meg... hát, az elmúlt hetekben zajló fura összeveszéses, "nem szólunk egymáshoz"-féle viselkedésüktől eltekintve, szerintem anyu és Lucifer olyan... hát... olyan puszilkodós viszonyban akarnának lenni egymással, még ha ők nem is tudnak erről... vagy lehet, hogy tudják, csak még tagadják, mint eleinte én és Nico, de aztán mi is rájöttünk, hogy jobb nem tagadni a dolgot... Mármint, egymás előtt, hisz én és Nico sem hirdettük ki a suliudvaron, vagy anyuéknak, hogy mi néha-néha puszilkodunk... Meg, nem is puszilkodtunk olyan nagyon sűrűn, csak nagyon néha... mert hát, az olyan fura, meg nyálas... Bár, ahogy elnéztem a nagyobbakat, meg a felnőtteket, ezt állítólag később majd elkezdjük élvezni... Nem tudom, én még ott tartottam egyelőre, hogy inkább fura a dolog. Kötekedni kezdett velem, naná, hogy a tortája végett... - Hát... először is, te elég bénán voltál láthatatlan, hiszen én is láttalak. Pedig tuti nem vagyok boszorkány. Másodszor, ismétlem, ha a tortádat is láthatatlanná tetted volna, semmi gond nem lett volna, dehát... magadat se tudtad rendesen eltüntetni, szóval nem is csodálom, hogy a tortád megvédése már meghaladta a képességeidet... - tovább kötekedtem vele, dehát, kimondottan megérdemelte. Miért akarja ennyire rám kenni, hogy miattam lett oda a tortája? Ő ejtette el. És ő furáskodott itt kezdettől fogva, ahogy láthatatlankodott, meg macskaformája van, és még a tortáját is elejtette... és mégis én vagyok a rossz?! A-a, azt már nem! - Igen, te, mert fogalmam sincs, hogy mi vagy, nem igazán mondtad még el - bólogattam egyszerűen, hisz... tényleg nem tudtam még. Nem ember? Jó, nyilván nem, na de... emberszerű, úgy jár, úgy beszél... tortát eszik... ezekből mire kéne gondolnom? Nem volt más ötletem... - Hogy ÉN?! - tátottam el a számat is döbbenetemben. - Hogyan ácsingózhattam volna én arra?! Ezt mégis miből szűrted le? - néztem rá értetlenül, és finoman rácsaptam a kezére/mancsára, amikor felém kezdett vele mutogatni. Mutogatni ugyanis csúnya dolog, nekem legalább ezerszer elmondták már. Ezek-szerint neki még nem elégszer. - Chh... hát, lehet hogy valamilyen tortát elvarázsoltál, de azt, amit itt hagytál elpusztulni, na, azt biztos nem! - ráztam meg hevesen a fejemet, tiltakozva. Én aztán egészen biztos voltam abban, hogy láttam a tortát, tehát, nem varázsolt rajta semmit. Akármiféle varázslás is volt ez, magán se nagyon tudta jól működtetni, nem hiszem, hogy átgondolta ezt a dolgot... tuti, hogy elrontott valamit... talán még ennyire kezdő varázsló, vagy nem is tudom... még biztos nem végezte el belőle az iskolát, és ez talán bosszantja, és rajtam akarja levezetni a dolgot, hogy rám keni ezt, pedig nem is az én saram volt a dolog. Mondjuk, ezután meg az jött, hogy én, mint a felesége, mármint, hogy tuti nem leszek a felesége, na de... erre abszolút megállíthatatlanul kitört belőlem a nevetés. - Az önbizalmad csúcs, de miből gondolod, hogy hozzád mennék, ha megkérnél? És különben is, én nem megyek férjhez, maximum Charlie-hoz, akié a csokigyár. De ő nem létezik, szóval... Bár, biztos létezik valahol egy Charlie nevű valaki, akinek van egy csokigyára, vagy ha nem is Charlie a neve, de van csokigyára, na, hozzá hozzámennék, de hozzád... aki alaptalanul vádolgat engem tortagyilkolással... na nem, hozzád nem - ráztam közben végig a fejem, míg kifejtettem nevetgélve, hogy egészen pontosan miért is nem lehetne szó sem róla, hogy én, meg feleség, vagyis, legalábbis úgy nem, hogy az övé. Miért is mennék én hozzá? Házasodni asszem szerelemből szoktak, én meg Nicót szeretem, de ő meg nem hiszem, hogy meg akarna kérni, úgyhogy max. egy csokigyár-tulajdonoshoz mennék hozzá, de előbb ehhez találnom kell még egyet. Az meg nyilván időbe fog telni. Amint rám vetette magát, és pofozkodni kezdett, belőlem meg nevetés, és szavak törtek ki, ő persze megint csak felháborodott mondandómon... Úgy látszik, ez lesz nálunk a módi... én nevetek, ő meg háborog majd... Ez így vicces lesz. Amint én még többet fogok nevetni, ő meg nyilván még többet fog háborogni... nem volnék benne biztos, hogy ez egy barátság kezdete... Pedig én már egészen kezdtem megkedvelni a szőrös pofiját... meg a humorát... - Hahh, erről ennyit. Engem leszúrtál, mert embernek neveztelek, bezzeg te mondhatod magadra hogy fiatalember?! - szúrtam közbe, és némileg morcosan, de a szám szegletében egy csalafinta vigyorral lestem fel rá. Mondhat bármit, én még mindig csak két fajta módon tudtam rá utalni magamban, vagy emberként, vagy macskaként... dehát, ha az ember ennyire nem jön be neki (mármint, ha én mondom) , talán meg kellene próbálkoznom a macskával...? - Aha... na és... ki a csoda is az a Ferenc Jóska? - vontam fel fél szemöldökömet, és úgy lestem rá, hogy kétsége se lehessen róla, gőzöm sincsen kiről is beszél éppen, még ha olyan nagyon büszkén is példálózott vele... Nekem nem mondott sokat ez a név, így biztosan nem... akárki is volt az. Hát további szavain megint csak nevetni bírtam. Valahogy kezdtem azt érezni, most már sok lesz, de... akkor is, nem tudtam mást tenni, hisz... a pihe-puha mancsocskáiról elképzelni, hogy fejeket tép le velük, hát... ez olyan volt, mint amikor egy mérges kölyökcica fúj és virnyog, és próbál ijesztő lenni egy nagy macskával szemben... Olyan erőltetett volt kicsit. Túl... cuki, és vicces, és... pihe-puha volt ő nekem ahhoz, hogy elhiggyem róla, egyszerűen nem fért fejembe a gondolat, mint igazság, hogy ő fejeket tépkedne... áhh... nem... Akár komolynak szánta, és mondjuk ijesztegetésnek, akár valami másnak, hát... azt hiszem, nem érte el a kívánt hatást nálam, mert biztos nem azt várta, hogy majd nevetek ezen... Erre következtettem a hisztijéből is. Mikor végignéztem rajta, a bosszúmon agyalva, amiért sértegetett, ő szemlátomást azt hitte, azért méricskélem, mert bejön, amit látok, hát... jó... egyébként bejött... vagyis, hát... tetszett... de azt gondoltam, nem, nem, ilyen könnyen nem kapja ezt meg... nem... megérdemli a bosszúm! És azt is, hogy ne dicsérgessem csak úgy, hiszen olyan szemtelen, hogy csak na... Szóval, először nem feleltem, csak elvigyorodtam válaszul. Utána, lecicáztam. Azután meg, ahogy elmentem ugye mellette, és fejbe csaptam, ő, naná, rögtön felháborodott, ismét... pedig nagyon is megérdemelte, meg is mondtam ezt neki! De aztán már úgy döntöttem, ideje komolyra venni a figurát, hát megálltam előtte újfent, és érdeklődőn végigmértem, most tényleg alaposan, hogy végül a sárga szemeinél állapodjak meg, miközben válaszát hallgattam. - Szóval. A mágia a véredben van. Macskának nézel ki, de a háborgásodból arra tippelek, nem gondolod magadat macskafélének igazából... Tudsz beszélni, két lábon jársz, tortát eszel, és normálisan gondolkozol, mint egy ember, de nem vagy ember se, mert ezen is hisztiztél... szóval nem valami animágusféle vagy. Akkora vagy, mint én, de azt mondod, mindig is ekkora voltál... ez mit jelent... mióta vagy már ekkora? Hány éves vagy? És mi vagy igazából? Ha nem ember vagy és nem macska? És egymagad vagy, vagy vannak többen is ilyenek, mint te? Van családod? Apukád és anyukád? És egyébként is, hol laksz? Ha errefelé laknál, már csak látnom kellett volna téged máskor is, nem? - faggatóztam kitartóan, egészen bele is jőve a kérdezgetésbe a végére, s úgy kellett már visszafogni magam, hogy ne tegyek fel ezer kérdést egyszerre neki.
Behemoth
Hozzászólások száma :
40
Becenév :
Nico (emberként)
Join date :
2019. May. 10.
Tartózkodási hely :
Ahol a Főnök
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-11-17, 18:16
Röhög. Már megint szemérmetlenül röhög! És ez valamiért tetszik, de persze véletlenül se vallanám be. Szóval a csípőmre teszem a kezem morcosan és közben a bundám automatikusan felfújom, amolyan macskásan. A Főnök csak "puffadásnak" hívja, ha ezt csinálom, meg valami szúrós halról hadovál olykor, nem igazán szoktam érteni az összefüggést. De ő is nevetni szokott és...meg kell állapítsam, meglehetősen hasonló a hahotájuk. Ez gyanús. Össze szűkül a szemem. - Hát én se vagyok egy Mrs.Norris sem Csámpás... Puffogom tovább, ne higgye már, hogy műveletlen vagyok vagy leragadtam, mint valami őskövület. Mellesleg ha akartam volna sem mulaszthattam volna el Harry Potter történetét, hiszen a Főnök nagy rajongója - így, annak rendje s módja szerint nem igazán volt választásom, hogy én is megismerkedem-e vele vagy sem. Sajnos azonban rosszabb dolgokért is lelkesedik, ami szerény véleményem szerint az ízlésficam határait súrolja. - Az angyalok mindenek csak nem cukik. Egy pont a saját javamra. Ismerek nem egyet a Főnök testvérei közül és semmi ennivalót nem találok bennük. Egy muffin, na az cuki, egy angyal még véletlenül sem. - A szülök nem túl megbízható források. Azt látnak, amit akarnak. Így vagy egy szent vagy a szemükben, akit tömjéneznek, vagy a kénköves Pokolig zavarnak, hogy aztán sátánkodj magadnak vagy mi. Ecsetelem némi puccoskodó hadonászást téve. Bár nekem nincsenek szüleim, épp eleget láttam már az emberek világából. Na meg az Égiekéből is, egy kaptafa. Ezt követően viszont mélységesen felháborít, ami ki is ül a képemre. Elkerekednek a szemeim, még a szám is és olyan hévvel esek neki, amit még a felnőttek is megirigyelnének - csak kicsit másképp. - Szívd vissza, galád nőszemély! Puffogok rajta a pofozkodás közepette, már-már fújtatva, morcos tehetetlenségemben. - Te rontottad el a varázslatom, valld be bűnödet! Harciaskodok rajta terpeszkedve, így a feketeség szinte teljesen belepi, ami én volnék, vagyis a tetemes szőrmennyiség, ami ékesít. - Hát hogyhogy mi?! Démon! Mi más lennék?! Forgatom meg a szememet, ahogy azt ismét csak a Főnöktől lestem el, igazán teátrális. Csak nem hitt valamiféle egzotikus állatnak vagy tudom is én?! De ahogy ez ki is szökik a számon, rosszalkodhatnék társul hozzá - akarom mondani, ártatlan csínytalankodás. - A Sátán az én Mesterem, kicsi lány! Az Ördögöt szolgálom! Vigyorom kiszélesedik, ahogy bele jövök a kis magánszámomba. Fogam pedig ez úttal is, mintha kicsit túl sok volna. Túl apró és túl éles. A szám széle pedig kis híján a fülemig ér, amitől egy elegendő horrorfilmet látott felnőtt ember már bizonyára sikítva szaladna. Nos, ami igaz az igaz, démon vagyok, így meglehetősen kiélvezem az emberek riogatását. Olyan viccesek, ha félnek! Bár, kétlem, hogy Trixre ilyen könnyen rá lehetne ijeszteni, akkor is szívesen fölébe kerekednék, hehe! Persze, fogalmam sincs, mit csinálnék, ha tényleg megijedne és mondjuk elsírná magát vagy hasonló...az már nem lenne olyan mókás, mint ez az ártatlan megfélemlítés-féle. Lehet, hogy legközelebb majd bemászom az ágya alá vagy éppen fölé, a polcra, hogy jól a frászt hozzam rá, hihi! De hoppá...na most megfogott! Én, a démon, aki elvileg most látja először, honnan is tudhatnám, hogy olyan édesszájú és a csokitorta a kedvence?! Jaj nekem, szegény fejem! Nem járhat túl az eszemen, valamit ki kell találnom... - Kit ne csábítana egy ilyen gusztusos kis torta szelet és egy ilyen pofás kandúr-fajzat? Vágom is ki magam menten a szorult helyzetből. A hülye is tudja, hogy a lányok odáig vannak az édességért és a cicákért, szóval kész főnyeremény vagyok bárkinek. Szóval nem is értem miért csap a kezemre, nem mintha nagy fájdalmat okozna, de akkor sem tetszik, szóval morgok rá kicsit, de ez inkább hasonlít emberi, mintsem macska morgáshoz. Már éppen ismét neki esnék a rágalmaiért, mikor valaki megszólít. Így a mély levegővétel után nem történik több, inkább a hang irányába kapom a fejem, azaz magam mellé, le, a földre. Egy cirmos cica ül mellettem és rám meredve nyávog. - Mi? Nem, nem vagyok cica! Már megint, kezd kissé lefárasztani a macskák kémkedése és szemfülessége, a láthatatlanságot nem is kizárólag az emberek miatt használom. Tudnám miért hisznek még a macskák is macskának?! Nagyot sóhajtok és végig szántom az arcom elkeseredettségemben, aztán megint az intermezzót kikövetelő kis betolakodóhoz fordulok. - Menj innen. Menj el! Huss-huss! Idétlen mozdulatot teszek a kezeimmel, hogy el hessegessem az állatot, de az persze csak tovább magyaráz és még le is bunkózik macskául. Szánalmas, hogy efféle négylábúnak kell olykor álcáznom magam. Ez még hagyján, vissza fordulva Trixiehez tovább civakodunk és megint kinevet! - Ez tök egyszerű, hiszen ki ne akarna egy ilyen imponáló férjet magának, mint én? Kontrázok és minden szavam véresen komolyan gondolom. Elég bele gondolni, hogy a barátnők és családtagok hogy rajongnának és irigykednének ha egy ilyen édi-bédi "cicafiút" hozna haza. Az biztos, hogy jobban festek, mint egy szőrtelen, sodrófával nagyra nyújtott fickó túlméretezett csirkeszárnyakkal. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ha a Főnök alkalmi partnerei meglátnak engem, akkor hirtelen már nem akarják a hálóig követni, hanem faképnél hagyva őt sietnek hozzám babusgatni - engem s nem őt. A nők valamiért mindig a melleik közé akarnak fojtani, kissé életveszélyesnek hat, de szerencsére nem halhatok ilyen abszurd halált, legalább is így sejtem. - Cöö, honnan tudod, hogy nekem nincsen csokigyáram? Csak, hogy tudd, az összes az enyém! Mondok ismét szenvtelenül nagyot, hogy szépen fogalmazzunk, de úgy felbőszít, hogy ez tör ki belőlem. És ő nem adja fel, nem az a fajta, igazi kis tüzes menyecske, ahogy mondani szokták. Én pedig egyszerre gyűlölöm és szeretem érte. Meg is indulnék felé, kezeim oldalvást a nyakához kapnám, ahogy ujjaim karomszerűen állnak. Az igencsak gyanús mozdulatban azonban megállnak a kezeim. Letépném azt a csinos kis fejét...olyan egyszerű mozdulat lenne! De egyszerre szeretném megcsókolni is, ami igen csak összezavaró. A fojtó mozdulat így elillan és csak állok előtte. - Ez csak egy szófordulat, annyira vagyok én ember, mint amennyire macsek! Prüszkölöm oda neki, mintha ezzel kétséget kizárólag megmagyaráznék mindent. Na de nem Ferenc Jóskát...hogy felejthettem el, hogy a suliban még nem tartunk az európai történelem ezen gyöngyszeménél! Hiába, én sem lehetek tökéletes. - I. Ferenc Józsefre gondolok, az európai uralkodóra a Habsburg házból. Császár és király volt, és a bajszok nagy szakértője és tisztelője. Tartok rögtönzött töri órát neki, bár így kétlem, hogy átérezhetné a dolog jelentőségét. A nevetése pedig csak igazolja ezt. Közben pedig még a macska is tovább bosszant. - Te még mindig itt vagy?! Nem tudom, menj innen el! Szűnj meg! Most az egyik lábammal próbálom óvatosan odébb tessékelni, de a macska-cicó, fajához méltó kecsességgel kerüli ki végtagom. Nem is tudom miért akasztják rám olykor a pokoli udvari bolond címet. Minden esetre kellemesebb, mikor ismét stíröl és meglehetősen alapos elemzésnek vet alá. Figyelmesen végig hallgatom, közben azért fürkészem a tekintetemmel. - Valahogy így, igen. Mióta az eszemet tudom, ilyen vagyok. Akkoriban még vicces harisnyákat hordtak a férfiak. Mondom kissé vonakodva. 1485-ben pattantunk ki a Főnök fejéből a lánytesómmal, Leviatánnal. Nem is tudom Boticelli miért az ő "születését" festette meg szépsége okán, Vénusznak nevezve...miért nem engem?! Na, jó, értem a későbbi korokban rajongtak jobban. A 19.századi angolok odáig lettek tőlem a ruhába bújtatott házi kedvencekért, még a képeslapokra is cilinderes kutyákat meg csokornyakkendős macskákat pingáltak. - Olyan, mint én, nincs még egy. De ha a démonokra gondolsz, belőlük van bőven...de többnyire rútak, mint a fene. Én és a "nővérem" egészen esztétikusra sikerültünk a többiekhez képest. A kérdések ára pedig csak nem apad, ami kissé meg is lep, mert így hirtelen jön és jó sok. Most jön az a rész, hogy fogalmam sincs mit kéne-lehetne mondani neki vagy mi a fene. - Nem nyalakodásból születtem, ahogy az emberek szoktak, ha erre gondolsz.... Pislogok pár laposat, közben morfondírozva, hogy is tovább. Lehet az durva lenne, ha azt mondanám, a Pokolban lakom? Na meg sántítana is egy kicsit. - Nem olyan egyszerű ám engem észre venni, csak, hogy tudd...véletlen balszerencse, hogy kiszúrtál. Vagyis pont hogy minden, csak nem véletlen, de már saját magam is bele zavarodom ebbe az egészbe! Minden esetre, ha nem akarom, nem vesznek észre, célozgatok büszkén. A kíváncsiskodása pedig imponál. Én persze nem kérdezek semmit, hiszen tudok róla mindent.
Trixie Espinoza
Hozzászólások száma :
46
Becenév :
Trix, Trixie, "Gyermek"
Join date :
2018. Sep. 18.
Kor :
16
Tartózkodási hely :
Los Angeles
Foglalkozás :
Tanuló
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2019-11-20, 18:23
Kacarászva gyönyörködtem benne, ahogy cicamica módjára felborzolta szőrét, és mesefigurákat megszégyenítő módon tette a mancsait a derekára, majd úgy lesett rám morcoskodva, mikor én nevetni kezdtem a kérdésén. De nem tehetek róla, ettől csak még viccesebb lett a szituáció, nem csak a boszorkányos rész, de ez is, ahogy így állt itt előttem, és egyszerűen... tényleg nem is tudtam volna minek másnak nézni, mint egy nagyon nagyra nőtt, borzas macskának. Még akkor is, ha tudtam, eme megállapítás nem tetszene neki. De pont ezért nem is jegyeztem meg hangosan, hogy most így felfújódva még sokkal-sokkal macskásabb, mint amennyire alapból az volt, pedig már alapból is nagyon az volt! - Na és... ha nem az vagy, akkor ki vagy te? - érdeklődtem finoman, miután a nevetést úgy-ahogy sikerült abbahagynom. Próbáltam komoly arccal kérdezni. Ebből igazából bármi érdekelt volna, a neve... vagy a pontos fajleírása... bármi... És direkt kérdeztem ám úgy, hogy "ki", és nem úgy, hogy "mi", hátha, hogyha tisztelettudóbban teszem fel a kérdést, ő is szívesebben válaszol nekem. Meg hát... egyébként is, sokkal inkább tűnt "valakinek", és nem "valaminek", mert eddig ahányszor lemacskáztam, vagy arra utaltam hogy olyan, azon megsértődött vagy háborgott... és hát... beszél... sérteget... meg ilyenek, szóval inkább azt gondoltam volna, hogy jobban hasonlít mondjuk rám, mint egy (sima) macskára. - Nem tudom, én egyet se ismerek - tártam szét kezeimet, és vontam meg a vállaim, majd néztem rá ezzel együtt fejemet is ingatva. Nem mintha nagyon tartottam volna tőle, hogy angyalok, meg effélék ismeretséget kössenek velem... izé... vagyis eddig ilyesmi nem foglalkoztatott, de... hát, most meg egy beszélő macska társaságában vagyok... talán nem is volna olyan meglepő, ha hirtelen leszállna mellénk egy szárnyas ember is... - Jó... az lehet, de Lucifer nem a szülőm, elhiheted, ő őszinte választ adna. Na persze, nem mondom, hogy őt kérdezd meg, mert mint azt mondtam is, ő valószínűleg veled értene egyet, azzal meg én nem járnék akkor jól, mert azt hinnéd, hogy igazad van - mondtam, s közben vigyorogva forgattam meg a szemeimet hozzá. Azzal teljesen tisztában voltam, hogy Lucifer hogyan is gondolkodik rólam... vagyis, szerintem tisztában voltam, és mint tudjuk (mert már nagyon sokszor elmondta) , Lucifer nem hazudik. Sose. Úgyhogy, ha az a véleménye rólam, hogy egy kis ördögfióka vagyok, akkor biztos, hogy ezt is mondaná, ha valaki megkérdezné tőle, mit is gondol rólam. Na jó, azt hiszem, következőleg érzékeny pontra tapintottam azonban, legalábbis abból ítélve, hogy mennyire bosszúsan esett nekem, mancsaival és szavaival egyaránt, pofozkodva, és követelve, hogy vonjam vissza azt amit mondtam, mert én rontottam el az ő varázsát... pff... hát hogyne... férfi ego, mit is vártam... - Héj, nyughass már, mi van, megvesztél?! - szóltam rá emelt hangon, és megpróbáltam elkapni a mancsait közben. - Mégis hogy ronthattam volna el a varázslatod, ha nem tudok varázsolni? Gondolkozzál már! Veled ellentétben én ember vagyok, emberek nem varázsolnak! De ha tudnánk is, te annál profibb vagy, hogy én elronthatnám a varázsodat, nem? Elvégre, te régóta értesz hozzá, én meg semennyire és semmikortól! - védekeztem, már ha egyáltalán eljutottak hozzá a szavaim, mert nem tudtam, hogy a bosszankodása és a pofozkodása közepette figyel-e egyáltalán, arra, amit mondok. Talán kissé hízelgősre vettem a figurát, de úgy voltam vele, hogy azt viszont ő nem fogja megélni, hogy én visszavonjam amit mondtam, mert szerintem nem mondtam semmi rosszat vagy olyat, ami nem volna igaz. - Aaa, hogy démon, így már minden világos... - húztam el kissé szavaim, és egy féloldalas, ravasz vigyorral feleltem az ő... hát... vadalmavigyorára. - Szóval te Lucifernek dolgozol... - hümmögve folytattam, és a vigyorom még mindig nem tűnt el, úgy méregettem őt. Mondjuk, én nem ugyanarra gondoltam, mint akire ő, nyilván, de... azért elviccelődtem a gondolattal, hisz végülis... még... kicsit hasonlít is Luciferre, ami azt illeti... úgy viselkedésben is, meg gesztusaiban, meg... éppenséggel még picit kinézetre is. Néha Lucifer is olyan macskás... na persze, sokkal kevesebb szőrrel, de... na, akkor is. - Rendben, akkor mondjuk, hogy démon vagy... szóval, akkor vannak démonok, angyalok, boszorkányok, voodoo papnők... kihagytam esetleg valamit...? Ja, persze, a Sátánt! - mosolyogtam rá totálisan ártatlanul, és angyalian, és közben ujjaimon számolgattam a felsoroltakat. Mindazt, amit ez a... beszélő cica akart velem elhitetni itt. Bár egyelőre még nem egészen voltam benne teljesen biztos, hogy elhiszem-e egyetlen szavát is... Igazából, az egyedüli érv, a szavai hihetőségét illetően, az volt, hogy ő egy macskaszerű testű valaki, aki itt áll előttem, beszél, néha még pofozkodik is, és kioktat, sérteget, és megsértődik, duzzog, és menőzik... és ha már ő úgyis létezik, ugyan, miért is volna kamu, amiről ő azt állítja, hogy van? Ugye... Na de... azért valahol mégis olyan volt ez az egész, mint egy nagy mese, habbal. - A kérdés jogos, de... így belegondolva, én inkább a tortát választottam volna, ha dönthetek. A torta nem dumál vissza. A torta megért. - És Trixie lő, gól! Büszkén kihúztam magam, és nyelvet öltöttem rá. Beképzelt fickó... Esküszöm, mint Nico vagy mint... Lucifer, rosszabb napjaikon. Még a nagyi is kevésbé hiszi magát dívának, mint ezek a fickók... És a világért sem vallottam volna be ennek a szőrös önbizalombombának, hogy azért... nekem bejön. Úgy elsimizgetné az ember, dehát... az eddigiek alapján, ha csak megdicsérném is, például hogy jóképű, máris a fejébe szállna a dolog, nem még ha azt mondanám neki, hogy szívesen végigsimizném a bundáját... vagy, a másik véglet, hogy megsértődne, mondván, hogy ő nem macska, szóval ne akarjam úgy dögönyözni, mint egy plüsscicát... Pedig így elnézve, a legjobb párna lehetne belőle, amit ember valaha látott... úgy elhevernék mellette, és elbújnék a bundájában, nagyon jó volna úgy aludni... De a beszélgetésünk félbemarad kicsit, ahogy Mr. Cicadémon figyelme elkalandozódik rólam... egy... hát... nos igen, szóval egy odatévedt, és... normál kiadású cicára. - Uhh, de király... te érted, amit mond?! - Ahogy néztem, s hallgattam amint a macska nyávogott neki, ő meg válaszolt rá... szemeim azonnal kikerekedtek, felcsillantak, és arcomra a rajongás kifejezése ült ki... Persze csak azért, mert hirtelen el is felejtettem, hogy NEM áruljuk el a fickónak, hogy amúgy királynak tartom... de... most akkor is túl klassz volt, ahogy a macskával beszélgetett, szóval ez most kivétel volt. - Kérdezd már meg, hogy van-e gazdija... - kértem új "cimborámat" szépen, és közben odaguggoltam a cirmoshoz, s ha hagyta nekem magát, akkor megsimiztem, és megvakarásztam a fejét, meg a füle tövét. Tudom, igen, anyu nem volna oda érte, ha hazaállítanék egy cicussal, és apa se nagyon, dehát... olyan cuki volt, és különben is, ő jött ide, nem én mentem ám utána, szóval ez így nem is volt az én saram! És egyébként pedig, amilyen elvarázsolt mostanában anyu, lehet hogy fel se tűnne neki egy darabig, hogy van nálunk egy macska... - Azt nem tudom, de nekem eddig azért nem szakadtál bele a nagy imponálásba - forgattam meg a szemeimet, és miközben beszéltem, felegyenesedtem, és úgy néztem közben őt. - Különben is, van barátom, és őt szeretem, te meg csak jól nézel ki - mondtam mosolyogva, és kicsit azért büszkélkedve is, mert... ide nekem a rozsdás bökőt, hogy neki viszont nincsen barátnője, amúgy meg, Nico legalább néha szokott kicsit kedves is lenni, ezzel szemben ő eddig, amióta megismertem, még egyszer se volt velem kedves, csak beszólogatott, meg sértegetett, szóval miért is akarnék én ővele lenni Nico helyett? Semmi okom nem volna rá. - Mégis, honnan lenne neked csokigyárad? - kérdeztem hitetlenkedve, és pedig azért, mert egyetlen árva szavát sem hittem el ezt illetően. Ugyan, hogy lenne már neki? És még hogy az összes? Minek néz ő engem, idiótának? Azért ennyire már nem vagyok gyerek, hogy ezt elhiggyem. Nem egészen tudtam volna kitalálni, hogy a felém tett mozdulatával mit is akart volna velem csinálni... valahol fura keverékének tűnt egy megkezdett ölelésnek és annak, hogy megpróbáljon megfojtani... amit a macskák állítólag néha csinálni akarnak a gyerekekkel, de... ezt nem mondtam inkább ki hangosan, meg nem is kérdeztem inkább meg, hogy ezt-e a akarta volna csinálni velem, mert... ha meg megkérdezem, vagy ezt megjegyzem, nyilván kiakadt volna, és megint csak ott toporognánk, hogy ő nem macska, és kész... Bár a macska-dolog így is kikerülhetetlen jelenség volt a beszélgetésünkben, hiszen újra és újra annál kötöttünk ki, bármerre is fordultunk. - Jó, nem vagy se ember, se macska, mert ugye... "démon" vagy, de akkor meg mégis minek hívjalak? Mert hogy a nevedet eddig még mindig nem árultad el. Ha esetleg megmondanád, akkor könnyebb volna a dolgom talán - próbáltam rá finoman... na jó, csöppet se finoman utalni, hogy azért sem tudom miként nevezzem, mert nem tudom mi a neve. Nyilván van neve neki is, hisz az mindenkinek van, de én az övét még nem tudom. Nem ember, nem macska, fiatalember is csak szófordulatból lehet, mert ő ugye démon, de hogy ÉN minek nevezzem, arról még nem sikerült megállapodnunk... - Értem, szóval... szereted a törit - állapítottam meg, amikor kisebb leckét tartott nekem Ferenc Józsefről és viselt dolgairól. Engem annyira nem ragadott ugyan meg az illető, mint ezek szerint őt igen, de... ezen talán nem fogunk összeveszni, vagy... legalábbis, reméljük, hogy annyira nem, mint a küllemén, a faján, és... hogy ki ölte meg a tortáját... A cirmos cica még mindig itt sertepertélt köztünk... azaz, inkább nála, aminek én örültem... de ő már kevésbé. Nem tudom mit akart tőle a cica, de úgy tűnt, nem értenek egyet valamiben. - Ne piszkáld már, lehet hogy csak társaságra vágyik - szóltam rá a "fickóra", és újra csak leguggoltam, majd elkezdtem ciccegni, hátha odajön hozzám a cicus. - Inkább megkérdezhetnéd tőle, mit szeretne, és ha segítenénk neki, akkor utána nem piszkálna téged tovább, ha már ennyire zavar - vetettem fel, s közben a kezemet is az állat felé nyújtottam, hátha engedi magát magamhoz édesgetni. Sajnáltam, hogy nem velem próbál barátkozni, én szívesen megtettem volna vele. De ha már egyszer itt van, és mivel ilyen kitartó, az is lehet, hogy baja van, vagy segítségre van szüksége, vagy csak éhes... És mivel ez a macskaszerű, démoni uraság legutóbb értette a cicát, esetleg a hessegetés helyett megpróbálhatna segíteni, hogy esetleg együtt segíthessünk neki a problémájában. Mikor magyarázni kezdett összefoglalóm nyomán, kíváncsian fürkésztem őt, és magamban gyűjtögettem a fontos részleteket válaszaiból. Például, hogy amikor született, még vicces harisnyában mászkáltak a férfiak... Ma már harisnyát se nagyon hordanak a férfiak, nemhogy vicceset, kivéve ha táncosok, vagy ha Alaszkában laknak... szóval ez nagyon régen lehetett... tuti nem tegnap, nem a múlt héten, nem tavaly, és nem is tíz éve... Szóval ebből megállapíthattam, hogy ő már nagyon régi... rég született, és régóta így néz ki már. - Van egy testvéred? És ő is macskának néz ki? És... akkor komolyan gondoltad, hogy te démon vagy? Mármint, ami a filmekben szokott lenni? Olyasmi? Tudod, amik a horrorfilmekben vannak, és jönnek embereket ölni? Lehet, hogy te is megölni jöttél engem, és csak eljátszod, hogy véletlenül láttalak meg, hogy aztán nevethess rajtam egy jót, ha már megöltél? - kérdeztem, és... bár eleinte még mosolyogva kezdtem, de amikor áttértem a démonos részre, már nem mosolyogtam... na mondjuk, a témához illő félelem és rettegés se nagyon ült ki az arcomra, amit gondolom elvárnának az embertől normális esetben, de... igazából magam sem tudtam, komolyan kérdezem-e, amit kérdezek... Érdekelt a válasza, de... valahogy azt egyáltalán nem tartottam elképzelhetőnek magamban legbelül, hogy ő olyan volna, mint a filmekben a démonok szoktak lenni, meg a szörnyek... de még ha olyan is lenne... én... valahogy... úgy éreztem, hogy ő egyáltalán nem tudna engem bántani és nem is akarna... habár ezt az érzésemet nem tudtam volna semmivel sem alátámasztani, csupán csak... ezt éreztem legbelül... Nem féltem tőle. - És ha nem úgy, akkor hogyan születtél? Talán kiugrottál valaki fejéből? Vagy... mint a mesében, lerajzoltak egy papírra, és egyszer csak valóságos lettél? - Habár nem feltételeztem, hogy úgy történt volna, akkor már inkább a fejből kiugrós tipp tűnt volna esélyesebbnek, sokkal inkább, mint a papírra rajzolt verzió. - Vagy szerencse. Nézőpont kérdése. Attól még, hogy te nem örülsz a találkozásnak, én azért még örülhetek - feleltem egyszerűen, és rámosolyogtam. Bárhogy is legyen, én nem bántam, hogy kiszúrtam őt, még ha egy csokitorta is bánta a dolgot... én azért valahogy mégis úgy éreztem, hogy ennyi áldozatot megért.
Behemoth
Hozzászólások száma :
40
Becenév :
Nico (emberként)
Join date :
2019. May. 10.
Tartózkodási hely :
Ahol a Főnök
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2020-02-13, 15:43
Minél jobban kacag eme ördögi leányzó, annál jobban borzolódik selymes bundám. Immáron eleven szőrgombolyagra hasonlítok, mintha valamiféle bizarr, természet feletti térfogat növekedésen esnék át. Egy fekete gomoly az eleven tájban. Ő pedig, mindeközben furfangosan teszi fel a kérdéseket, melyek érdeklik. Én pedig bele megyek a játékba, hiszen ilyen a természetem. Az érdeklődése pedig több, mint hízelgő. - Sok névvel illettek már...ahogy a démonok többségét. De szólíts csak Pruflas-nak. Igen, ez is egy megnevezés a megannyi közül. Az emberek leleményesek, ha névadásról van szó. Hát még a körítés, amit hozzá kreálnak. Nos, minden esetre én nem ragaszkodom úgy az "igazság" konzervatív értelmezéséhez, mint a Főnök, így szemrebbenés nélkül rebegem eme megnevezésemet Trixienek. Persze, egyelőre ennyit közlök vele csíntalanul, nem többet. Mikor pedig a tollas népség kerül szóba, olyan jót kacagok, hogy csak na. - Még, hogy nem! Jó tréfának tűnik ez így elsőre, zsigerből tör fel a hahota belőlem, de aztán csak hamar zavart heherészéssé csitul, mikor villámcsapásként ér a felismerés: elszóltam magam. Elkerekedő, fekete pupillákkal próbálom köszörülni a torkom, erre ő a Főnököt emlegeti fel. Feszengve vágok igen csak furcsa képeket, mivel próbálom elsunnyogni az iménti kis baklövést, így hol ráng az egyik szemem, hol a másikat nyitom ki túlzottan vagy csak a szemfogaim biggyesztem ki az ajkaim közül. A testem különös egy alkotása teremtőmnek, azt meg kell hagyni. - Heee? Nem is! Akkor habzana a szám és furcsán viselkednék! Kontrázok mérgelődve a veszett-sértésen. Láttam már sokféle nyavalyát emberen és állaton, nem igazán nyerték el a tetszésem. Örülök, hogy a Főnök minket nem sújtott kórságokkal. Brrr, még a hideg is kiráz egy-egy ocsmány képen, ami ebben a szférában elém tárult letűnt korok hajnalán. De aztán össze gabalyodunk a leányzóval és a civakodás vissza csalogatja a figyelmem a jelen kis afférra. Jelentsen is ez a fellengzős szó bármit is! Pofozkodhatnékom lesz, de Trix sem tétlen, elkapja az egyik mancsom kezem és ettől valahogy egy pillanatra zavarba jövök. Nem szokták a szőrös kis tagjaimat taperolgatni. Különös, csiklandós érzés. Még jó, hogy bundában nem tudok elvörösödni! - Lári-fári! Még, hogy nem tudnak az emberek varázsolni! Hát hol élsz te, kislány?! Nem hallottál még mágusokról és boszorkányokról? A Főnök megtanított ám ezt-azt a fajtátoknak, ti meg tovább gondoltátok. Ecsetelem nagy átéléssel, hiszen degradálja itt nekem a Főnök gesztusát Lilith és társai felé. Cöö! Manapság már semmiben nem hisznek a halandók, és ez kezd bosszantó lenni. - Hát éppen ez az! Profi vagyok, te meg egy kis törpe, aki bele ugatott a varázslatomba és nem tudom, ez hogy lehet! Förmedek rá tajtékozva, el-el hajolva ahogy rúg-kapálunk egymás felé. - Pontosan. Húzom ki magam elégedetten, domborodó mellkassal és kunkorodó farokkal. Az Ördög segédje, úgy bizony! A vonakodó fejtegetésére és vigyorára prüszkölök egyet. - Mi az, hogy "mondjuk, hogy"?! Még is minek nézel te engem, farkasembernek?! Na, most már igazán érdekelne minek gondol, ha se nem embernek, se nem démonnak, szóval még össze is fonom a karjaimat. - Igen, persze, hogy vannak! Vágom rá, de a Főnökkel ellentétben én vágom, hogy ez szarkazmus volt. - Láttad vagy olvastad az Alíz Csodaországbant? Na, az is igaz, már amennyire. Ecsetelgetném, bár lehetséges, hogy ez csak még jobban össze zavarja. A Főnöknek viszont valóban jól állt a cilinder és nem is hibáztathatunk senkit, ha zakkantnak nézi. - Hmm, jogos.... Szűkül össze a szemem, még morfondírozok azon, megsértődjek-e. De az érve kikezdhetetlen. A torta az torta. A nyelvemet viszont én is kiöltöm rá, mikor a kisasszonyka is így tesz. Ne higgye, hogy csak ő tud ilyet! Ekkor társaságunk akad és egy négylábú kezd zaklatni, ahogy azt időnként nem tudom kivédeni. Ellenben most, némi fáziskéséssel, de pislogva fordulok szívem választottja felé, aki olyan ragyogó arccal néz rám, hogy egy pillanatra még a szám is tátva marad. Uh, eddig mindig is idegesített, hogy értem a macskákat, de mást nem, most azonban, hirtelen már nem is tűnik olyan irritálónak. - Naná! Válaszolom meg kis szünet után a rajongással fűszerezett kérdést, immáron önelégült képpel. - Ki kell, hogy ábrándítsalak, kedves, de minden valamire való démon tudja, hogy a macskáknak sosincs "gazdija". Ők tartják az embert. Saját elmondásuk szerint. Okoskodom fél kézzel hosszú bajszom simogatva, hogy ezzel is kellessem magam. Ehhez képest Trix a közönséges macsekhoz guggol oda és kezdi tutujgatni, ahelyett, hogy engem cirógatna. Féltékenyen puffogok magamnak, az egyik "szemöldököm" felvonva. Legszívesebben megragadnám a kacsóját és a bundámra tenném, had érezze, mennyivel jobb vagyok, mint az a macska, ott. A leányzó felegyenesedik és amiket mond, hú, érzem, hogy a torkomba szalad a szívem és igen csak melegem lesz a bőrömben. Szemtől szembe, karnyújtásnyira, ilyeneket mond nekem...próbálok nagyon komoly képet vágni. Hiszen ő nem tudja, hogy én én vagyok...de még ha tudná is...izé...mi? Hogy ezen kívül is tetszek neki?! Mármint...huh...így? Az "eredeti" formámban? Szőrösen? Mármint, persze, tökre pofás vagyok, de valahogy a bókja mintha egészen máshogy csengene, mintha egyszerű "házi kedvencként" tekintene rám. - Szóval elismered, hogy dögös vagyok. Nyögöm ki nagy nehezen, elhitetve magammal, hogy mesterien leplezhetem a zavaromat. Hát nem. Övön aluli volt az elismerése, vagy hogy is mondják az emberek. - Mi, démonok nagy hatalmú lények vagyunk! Már aki... Kontrázok a csokigyárat illető szkepticizmusa hallatán, csak azért is. Közben a kis cirmos átpártolt Trixiehez. Hogy engem tovább bosszantson, világos, ahogy az ülepét mutogatja felém, míg az ő kezéhez dörgölőzik. Látom a sunyiságot a macsek szemében, össze is szűkül az enyém. - Nincs ennek semmi baja, csak feltűntem neki. Vetem oda féltékeny pillantást vetve a negédes akcióra, amit ez a négylábú utánzat itt leművel. Micsoda színjáték! A szó viszont átterelődik Leviatánra. - Igen, van egy nővérem. De éppenséggel csak azért mondják annak, mert egyszerre pattantunk ki a Sátán fejéből. Neki is vannak bolyhos fülei, de pikkelyesek a lábai meg ilyenek...az ártatlan pofijával elcsábítja a tengerészeket. Nem igazán tartjuk a kapcsolatot, ha nem muszáj. Legyintek is egyet gyorsan, essünk túl ezen a témán. A Leviatán és a Behemót, nos, igen. Nem is kell megerőltetnem magam, Trix fantáziája elszáll a démonokat illetően, így csak egy aprót sóhajtok és fogom a képem. - Nem akarlak megenni, persze, van aki megenne, de én a gombát meg a csokitortát jobban csípem. Bonyolult lenne most így bele menni a démonológia rejtelmeibe, szóval egyelőre elütöm ennyivel a dolgot. Aztán eszembe jut, hogy milyen lenne őt megnyalogatni, olyan finom illata van. Sikerül is zavarba hoznom magam, kissé elbambulok, ahogy a nyakát nézem, enyhén félre billent fejjel, aztán megrázom bozontos kobakom és vissza térek a jelenbe, ahol nem éppen nyalogatom a nyomozó lányát. Az ő arca is megváltozik mindeközben, a huncut kis mosoly elillan és mintha zavart lenne. Csak sírni ne kezdjen! Akkor nem tudom mit kéne csinálni...Egy szelet csokitorta viszont bárkit felvidítana! Így csettintek egyet, majd megragadom a kezét, eltépve a pofátlan kis dögtől. - Megmutatom, hogy igazam van. Nem látnak, csak te látsz és szerzünk csokitortát! Jelentem ki dagadó kebellel és elkezdek szaladni vele az épületek között. - Jó messziről kiszagolom a frissen főzött csokoládékrém illatát! Mondom vidáman és pár sarok elhagyása után, már bele is futunk egy cukiba. A hely kissé zsúfolt, mindenki fagyit meg nasit akar. És kávét, azt az ihatatlan, keserű undormányt. Belépek az üveg ajtón, a kis harang felette csilingel, de az a kevés ember, aki erre felfigyel sem láthat semmit, csak a gyereket. Átslisszanok ügyesen a sorban állókon, közben már elengedtem Trix kezét, hogy tökéletes rálátása legyen a manőverre! Az emberek hol maguk mellé pillantanak, hol csak megvakarják a karjukat, amerre ellejtettem. És nini, ott az a pofás üveg pult! A szemem sem áll jól, ahol oda sietek és bizony kiemelek egy méretes, frissen remegő csokitorta szeletet. Egy fodros szélű tányéron pihen, játékos díszítéssel. Mikor aztán megindulok vele, elérkezik a pont, mikor kiszúrnak. Vagyis nem engem, csak a lebegő tányért. Egy nő el kiálltja magát, hogy lebeg a torta, mire a többi vásárló is kezdi felkapni a fejét. Lopják a belgát! A pánik és káosz olyan hamar lesz úrrá a falatnyi üzleten, hogy alig győzünk meglógni! Ahogy jöttünk, úgy távozunk, azaz megragadom Trixie kacsóját és szaladok vele, amerre éppen eszembe jut. Mögöttünk ájulások, káromkodások és mindenféle emberi reakció armadája. Nevetve szaladok tovább, valamerre, valamiféle park felé, kincsünkkel a kezemben.
Trixie Espinoza
Hozzászólások száma :
46
Becenév :
Trix, Trixie, "Gyermek"
Join date :
2018. Sep. 18.
Kor :
16
Tartózkodási hely :
Los Angeles
Foglalkozás :
Tanuló
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2020-10-06, 21:08
Vicces, de ahogy ő csak fújja és fújja magát felfelé, nekem az jut eszembe, már nem is pusztán egy macskára hasonlít, hanem egy olyan macskára, aki lenyelt egy lufit, és azt most elkezdték benne felfújni... A mesékben szoktak hasonló pillanatok lenni, mikor az egyik figura valami ilyesmi dolgon megy keresztül, hogy a szájába dugnak egy csövet, és felfújják levegővel, és eleven lufi lesz belőle, meg hogy tényleg lenyel egy lufit vagy egy labdát, és azt fújják fel, aztán úgy nő meg, akár még lebegni is kezd a levegőben... aztán kipukkad a lufi, vagy csak kijön a levegő a száján, és elrepül, száll a levegőben, és a többi figura meg nevet rajta... Kicsit már vártam, mikor reppen fel a levegőbe ő is, és kezdi el a száján kiengedni a levegőt, amivel felfújta magát, de... ilyesmi nem történt. Kár, pedig jót derültem volna a dolgon, bevallom, még ha anyu szerint nem is illik másokat kinevetni... bár, nem tudom mi az álláspontja a macskaszerű mesebeli lények kapcsán, akik két lábon járnak, beszélnek, láthatatlanná tudnak válni, imádják a csokitortát, és állatira el vannak telve magukkal... Persze, lehet, hogy bejönne neki, hiszen a sok szőrtől és a láthatatlanságtól eltekintve tiszta Lucifer, és ugye, azt tudjuk, hogy anyunak a szíve mélyén bejön Lucifer... mármint, mint ahogy nekem is bejön Nico. - Mhm... szóval Pruflas... mázli, hogy már kinőtt a fogam, különben ezt nem tudnám kimondani... - forgattam meg a szemem somolyogva. Lucifer neve se volt egyszerű régen, mázli, hogy ma már könnyebb a feladat, gyakoroltam, és már fogam is van. A régi szép időkben ezt a nevet az életben ki nem mondtam volna, még betűzve se. - Hmm... - hümmögve lesek rá, amikor nevetni kezd, és tulajdonképpen felkiált, méghozzá elég furát... és az arca... ahogy nézett engem, egyszerre egészen furcsa lett. - Már bocsánat, de mit tudsz te, amit én nem? - kérdeztem meg kereken és egyszerűen, miközben összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, és lábammal még dobolni is kezdtem a földön, jelezve neki, hogy türelmetlenül várom a magyarázatot, erre a csöppet sem elvárható reakcióra, amit most kaptam tőle. Hunyorogva bámultam őt, méricskéltem az ábrázatát. - Kicsit úgy festesz, mint akinek épp agyvérzése van, talán hívjak neked állatorvost? - érdeklődtem, szúrós szemekkel, és igen, direkt ilyen módon téve fel a kérdést, mert egyáltalán nem tetszett a viselkedése. Állítólag nem ismerjük egymást, ő állítólag démon, én életemben nem találkoztam még ilyen fajtájú lényekkel, erre ő épp csak nem a képembe vágja, hogy szerinte meg ismerek... ha nem is ezekkel a szavakkal mondta, de én úgy vettem, hogy ez volt a dolog jelentése. Szóval, most már tudni akartam, mi folyik itt, amiről én nem tudok, ő meg úgy véli, hogy tudja... - Nem mondod, tényleg? Micsoda meglepetés... - néztem rá hitetlenkedve, mert ha engem kérdez, nem habzik a szája, de a flúgos viselkedés abszolúte megvolt neki. És ahogy az imént nekem rontott, hát, ha ez nála normális, akkor nagyon nem jól vannak összekötve a drótok a fejében... Bár, így hogy belegondoltam, ez rám és Nicóra is igaz, szóval, akkor már hárman vagyunk flúgosok, de... mi gyerekek vagyunk, szóval ez nekünk meg van engedve, ő meg állítólag már jó öreg, vagyis neki már tudnia kéne viselkedni, de nem tud, úgyhogy akkor ezek szerint simán lehet ez az őrültség a veszettség jele, ha ilyen meggondolatlan dolgokat tesz, és ráadásul ilyen hirtelen. - Ahh, jó, régen állítólag éltek varázslók, meg boszorkányok, legalábbis sokan hittek ebben, és sokakat bántottak emiatt, de ma már állítólag ilyenek nincsenek. Elég feltűnő lenne, ha lennének, nem gondolod? Tele lenne velük az internet, meg ilyenek - magyaráztam egyszerűen, mintha csak, ez egy teljesen magától értetődő válasz volna, amit csak a hülye nem tud magától kitalálni. Manapság ezt tanították az embernek. Mi, gyerekek, hinnénk még szívesen a varázslatokban, meg a mesékben, a tündérekben, meg ilyenekben, de aztán, szép lassan, ez elmúlik, mikor egyre többet látunk a világból, és rá kell jönnünk, hogy az igazság az, amit a felnőttek mondtak, hogy nincs ilyesmi. Na persze... ebben egész addig könnyű volt hinni, míg szembe nem jött velem egy lebegő torta, meg Mr. Cicamica úr. - Ugattam? Én ugattam? Mi vagyok én szerinted, kutya? - kérdeztem felháborodottan, és közben megböktem ujjammal erősen a mellkasát. Nem mellesleg, magamban meg kellett jegyeznem eközben, mennyire puha a szőre, és milyen jó meleg volt benne, ahogy ujjam a szálacskák közé siklott... - Én nem ugattam bele a te dolgodba! Talán csak többet kellene gyakorolnod, hogy akkor is menjen ez neked, mikor egy szép lány van a közeledben. Állítólag, a fiúk zavarban vannak, ha szép lányok előtt kell produkálniuk magukat. Anyu szerint - magyaráztam nagy hevesen, és közben morcosan néztem rá. Nem voltam elégedett a véleményével, és a sértései bosszantottak, olykor-olykor szívesen megrúgtam volna valahol, ahol nagyi szerint a fiúkat kell, mikor rettentően undokok, és nem szállnak le rólunk. Eddig nem egészen értettem, ezt hogy értette, de már azt hiszem kezdtem kapiskálni. Közben egészen meg is feledkeztem arról, hogy az imént még némi hízelgéssel akartam megkenni a fickót, már nem volt kedvem hízelegni neki, inkább ahhoz kezdett kedvem lenni, hogy például belelökjem egy medencébe. Ha már macskaféle... Úgy láttam, az iróniát viszont abszolút nem érti. Bezzeg a mellékes részleteket kiszúrja... - Hát, majdnem... Úgy értem, hogyha azt mondod, démon vagy... jó, rendben, de... a démonok ijesztőek, vagy nem? Te nem vagy ijesztő. Inkább... cuki vagy, mikor nem épp felfújt békára hasonlítasz. Szóval, nehéz rád démonként gondolni, a démonok olyan ijesztő, horror filmes figurák, nem pedig... ilyenek - mutattam rajta végig, és szememmel is újra alaposan végigmértem. - Nem túl hihető, mindaz, amit mesélsz. Egyedül az szól bizonyítékul melletted, hogy úgy látszol, mint egy nagy macska, ami beszél, két lábon jár, néha picit láthatatlan, és tortát eszik. De... ez azt is jelentheti, hogy elestem, bevertem a fejem, és most hallucinálok, anyuval is volt már hasonló, mikor munka közben megsérült - mondtam, megpróbálva úgy előadni neki a gondomat, hogy esetleg megússzuk ezúttal sértődés nélkül, és inkább duzzogás vagy verekedés helyett, hajlandó legyen valami ép-szerű bizonyítékkal vagy magyarázattal állni elém. Már nem vagyok pólyás, nem dőlök be csak úgy. - Igen, láttam, és olvastuk anyuval... de... valamiért... ne kérdezd, miért... vonakodom elhinni neked, hogy igaz lenne a sztori. Mégis... hol, vagy hogyan esett volna úgy... ahogy az volt? Érted... egy lány bemászott vagy beesett a nyúl üregébe, volt picike, meg hatalmas, meg volt az a beszélő macska ott, meg nyúl, meg egy beszélő kukac, meg minden ilyesmi? Legközelebb majd azt mondod, hogy "A szépség és a szörnyeteg" is igaz, és azt várod, azt is csak úgy higgyem el? Ennyire azért ne nézz már gyereknek - bámultam rá, mint ahogy az olyan felnőttekre is szoktam, akik pisisnek néznek, és meg akarják nekem mondani, hogy mikor feküdjek le aludni, meg ilyenek... - Tudom - hümmögtem helyeslőn. Persze, hogy jogos, ez teljesen egyértelmű volt, örülök, hogy ő is belátta. De nem tehetek róla, elvigyorodok, mikor ő is nyelvet ölt rám. Kicsit, bevallom, ez muris, és vele még sokkal murisabb, mint amúgy bárki mással lenne. - Ajj... de jó neked... most nagyon irigy vagyok... - mondtam, kicsit nyafogva, már-már szenvedő ábrázattal, de nem tehetek róla, egyszerűen... annyira jó neki, és én annyira szeretnék a helyében lenni. Igaz, hogy vele dumálni is király dolog, mert gondolom ez se nagyon szokott összejönni más embereknek, de ő... ő maga mondta, hogy ő nem macska, ő különleges, és... így viszont, az igazi macskákat érteni még különlegesebb dolog, ami csak még különlegesebbé teszi őt is, mert ő képes erre...! - Azta... akkor megkönnyebbültem, hogy én ezt azért nem tudom, mert nem vagyok démon - forgattam meg szemeim, és egy félmosolyt villantottam rá. - Akkor azt kérdezd meg, ő tart-e már embert, vagy ha nem, akkor szeretne-e tartani - javítottam ki a kérdésem, úgy, hogy hátha ilyen formában megfelel már majd az ő magas igényeinek. Eddig is tudtam, hogy a macskafélék beképzeltek, de ő aztán már ebben annyira nagyon megerősített, hogy lassan kezdek kutyapárti lenni... Na, ez persze vicc, mert minden állatot imádok, kivétel nélkül! És, közben persze meg kellett állnom azt is, hogy meg ne kérdezzem, Pruflas barátom vajon tart-e már embert, vagy még szabad préda? Azt hiszem, miután tisztáztuk ezt a macska-, és démon-kérdést, fullosan vérig is sérteném végleg egy ilyen kérdéssel. És... az is biztos, hogy ha őt vinném magammal haza, őt még anyu is max. tíz perc alatt kiszúrná, hogy nálunk van, mert annyira nagyképű, hogy egy egész szobát kitöltene, pusztán az egójával, nem még a többi részével. - Mmmmm... valójában, én azt mondtam, jól nézel ki... nekem nem a "dögös" szó jutna rólad eszembe... Esetleg a jóképű... vagy a fess. Előbb gondolnék ezekre... - magyaráztam, miközben ezt igencsak lassan adtam elő neki, mintha alaposan meg kellene fontolnom, mit is válasszak rá jellemzőként... De igazából annyira nem kellett gondolkodnom, csak ki akartam élvezni, hogy láthatóan zavarba hoztam, mert bezzeg, míg ő magát dicsérte orrba-szájba, halvány jele sem volt, hogy zavarban lenne ezek miatt, de mikor én mondtam... határozottan úgy láttam, zavarba hoztam. Talán meg is leptem. De, azt gondolom, még így is tetszett neki a helyzet... persze, hiszen beképzelt alak, csak jókat gondol magáról, bár... talán mások kevesebbet mondják neki az ilyeneket, mint amilyen gyakran ő mondja ezeket magának. Ez, mondjuk, szomorú azért... - Jó, ezt értem, de ettől miért lenne a tiéd minden csokigyár? - kérdeztem értetlenkedve, ugyanis... a kettő állítás nekem nem nagyon passzolt össze. Mármint... jó, jó, hatalma van, meg varázsol, nagyszájú, és beképzelt, és cuki is... beszéli a macskák nyelvét, de mi köze mindennek a csokihoz, és a gyárakhoz, szerte a világon...? Mert arról eddig szó nem esett, hogy pénze is lenne, vagy ilyesmi... vagy hogy emberré tudna változni... mert gondolom ilyesmihez az se ártana... Meg úgy egyáltalán... mégis, mi köze lenne neki a gyárakhoz, a termeléshez... A csokit nem firtatnám, azt már tudom, mi köze lenne ahhoz, hát az, ami nekem... hogy szereti. - És azt tudtad, hogy a csoki tulajdonképpen szerelem ízű? - tettem fel neki, hirtelen ötlettől vezérelve, ezt a kérdést is. Ha már csoki, meg gyár, meg a világ összes csokija, és az, hogy ő mennyire mániákusan rá van kattanva a csokitortára... kíváncsi voltam, vajon tudja-e, hogy sokak szerint a csoki meg a szerelem ugyanazokat a dolgokat indítja be az emberek fejében... boldogok leszünk tőlük. - Hmm... milyen érdekes, vele nem kiabálsz érte, hogy észrevett téged - ingattam meg a fejem, mert érdekes módon, a cicus feje nem lett érte leveszekedve, nem osztotta ki, nem akart vele birkózni, semmi bosszúhadjárat nem kezdődött meg a cica ellen, csak mert merészelte őt észrevenni, ahogy bezzeg velem szemben csinálta, akármit is tettem vagy mondtam, amióta találkoztunk. Érdekes fickó... ember legyen a talpán, aki tudja követni a hangulatváltozásait, meg a fura gondolatmeneteit. És miközben ezen töprengtem, szeretettel vakarásztam a cicus fülét, az állát, simogattam a fejét, néha a hátán is végigfuttattam az ujjaimat, finoman a kézfejem köré tekerte a farkincáját, majd dorombolva dörgölte nekem a fejét. Elnevettem magam a hízelgésén... meg a nedves orrán is, mikor az a bőrömhöz ért. - Pikkelyek és tengerészek...? Mi ő, talán sellő, vagy valami ilyesmi? Felírom ezt is a listára, hogy mik léteznek még szerinted... - vigyorogtam, mert lelki szemeim előtt megjelent valami Pruflashoz hasonló lény, csak lány, és úgy, hogy vannak rajta pikkelyek, meg ártatlan az arca... hmm... igen, azzal biztos nem vádoltam volna Pruflast, hogy neki ártatlan pofija van, bár nekem azért tetszett, muris volt, főleg, amikor grimaszolt, és felfújta magát! - Aha... és... ha más akarna megenni? Egy másik démon? Vagy a te... "Sátánod"? Nekik hagynád, hogy csak úgy megegyenek? Ha például azt mondanák, hogy kapsz értem cserébe egy tortát? Simán oda dobnál nekik? - faggatóztam komoly arccal. Kicsit felzaklatott az elképzelés, hogy gondolhatna egyet, és csak úgy átadhatna bárkinek, hadd egyenek meg... nem mondom, hogy emiatt félnék tőle, vagy a haverjaitól, vagy a főnökétől... úgysem hagynám magam csak úgy, és különben is, ha nekem bármi bajom esne, anyu lelőné az egész bagázst, akik felelnének érte, kezdve ővele... és biztos is, hogy anyu nem volna egyedül, mert vele volna a dologban apu is, meg Lucifer is, és Nico sem hagyná annyiban az ügyet...! Talán kicsinek és ártatlannak tűnhetek, de nem vagyok egyedül, nagy családom van, sokan szeretnek, és megvédenének, és ha bajom történne, bosszút állnának értem! Nem volna az olyan jó buli a démonoknak, engem bántani, mert nagyon megkapnák érte a magukét! Meg, egyébként, rövid távon is nagyon idegesítő tudok lenni, ha akarok, szóval, ha elvinnének magukkal, és meg akarnának enni, nagyon rossz tíz perc lenne az nekik, míg még élnék... Váratlanul ért, mikor megfogta a kezemet... elég gyorsan, és határozottan, és... még azt is elfelejtettem megemlíteni, milyen puha és meleg az érintése... mert azzal voltam elfoglalva, hogy hova is akar engem vinni?! - Szerzünk...?! - kérdeztem volna, de mielőtt végig gondolhattam volna, hogy hány probléma is van az ötletével, már magával is húzott, és futni kezdett, amiben kénytelen voltam követni őt. - Örömmel hallom, de miből szeretnél csokitortát, talán van pénzed? - értetlenkedtem, mert úgy körülbelül csak reménykedni mertem benne, hogy tényleg nem látják őt mások, csak én... mert tutira általános hiszti-hullám törne ki a felnőttek közt, ha meglátnák őt így... Kb. olyasmi reakciót tudtam volna elképzelni tőlük, mint a filmben, mikor megjelent King Kong a szép nénivel... és bevallom, nem igazán szerettem volna, ha lelövi valaki Pruflast... Pruflas, aki hamarosan már egy cukrászdába húzott be magával, és bár, amikor elengedte a kezem, pisszegve próbáltam volna rászólni, hogy nem hiszem, hogy ez egészen jó ötlet volna, de természetesen a legkevésbé sem hallgatott rám. Úgy voltam vele, hogy talán legjobb lenne eltakarni a szemem, és nem nézni, hogyan buktatja le magát... de aztán már inkább az járt a fejemben, mivel tudnám magamra vonni a felnőttek figyelmét, ha esetleg ő valami olyat talál tenni, amit nehéz lenne kimagyarázni, például, összetör valamit, vagy efféle... És három, kettő, egy... - Számoltam vissza magamban, ahogy megláttam, hogy a tányért felemeli, és elkezdi hozni elfele... Arra rá sem értem, hogy felfogjam, épp tortát lop, mert már az a gondolat durrant szét az agyamban, hogy ezt a trükköt egyszer már nagyon elszúrta... ezért is vagyok én már az ismerőseinek az egyike... ugyebár... és ő csak nem tanul a hibáiból... A homlokomra csaptam, mikor egy néni felkiáltott... és magamban felírtam, hogy el ne felejtsem rettenetesen megverni a macsekot, ha megússzuk ezt az egészet anélkül, hogy valaki felhívja esetleg anyuékat... mármint, értem ezt úgy, hogy a rendőrséget... mert eszelős nagy bajba kerülnék, ha egy beszélő, járkáló macskával csuknának le... lopásért... vagy úgy egyáltalán, ezért macska nélkül is nagyon kikapnék...! - Ha lesz egy szabad percem, megkopasztalak, mint egy csirkét! - kiáltottam rá erre a félkegyelműre, de azért hagytam magam, hogy a kezemnél fogva cibáljon ki a boltból, és futottam vele együtt, ahogy a lábam csak bírta... mert ja, szuper, őt nem látják, de ez nem jelenti azt, hogy engem se...! Mint ahogy a repülő tortát is nagyon jól látta mindenki! A parkig meg sem álltunk... és azt hiszem, piszok nagy mázlinak, és a lebegő tányérnak lehetett köszönni, hogy nem követtek minket... engem... jobban mondva, mert ő ugye, hurrá, láthatatlan volt... de jó neki... - Idióta! - kiáltottam rá első ízben, mikor végül megálltunk, ő meg tuti nagyon elégedett volt magával, ami én viszont nem voltam, és biztos, ami biztos, visszafelé meresztgettem a szemeim, hogy biztos-e, hogy nem követtek... Azzal már nem is értem rá törődni, hogy nem szabad csúnyán beszélni... - Azt értem, hogy neked mindent szabad, de muszáj engem is bajba sodornod?! Áhhh! Ha nem csokis lenne, most a képedbe dörgölném, hogy végre jogos legyen tortagyilkosnak nevezned! - mutogattam mérgesen, hol rá, hol meg a tortájára, és tényleg csak a csokissága ténye állított meg abban, hogy nem kentem szét az arcán, mert megérdemelte volna, mikor itt képes volt és tolvajt csinált belőlem, ráadásul gyáva módon úgy hajtva végre ezt, hogy ő még csak le se bukhasson, csak én szoruljak, ha elkapnak minket. Gyáva alak! Mérgesen fordultam el tőle, a hátamat mutatva neki, és még mérlegelve a folytatást, hogy egyszerűen itt hagyjam a tortájával, vagy megüssem...
Behemoth
Hozzászólások száma :
40
Becenév :
Nico (emberként)
Join date :
2019. May. 10.
Tartózkodási hely :
Ahol a Főnök
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2021-07-24, 13:22
Trix és Behi
Még szerencse, hogy nem tudok olvasni az emberek gondolataiban, mert irtóra vérig sértődnék mindazon a komédián, amit a kisasszonyka befantáziál itt rólam! Még, hogy "mese béli lény" meg "elrepülés, tolatásban"! A(z egyik) nevemet illetően csak nagyokat hümmögök, hiszen ezt is az ő népe akasztotta rám, nem értem, akkor már miért nem Purrflas, a dorombolás hangutánzása után, a már macskának néznek... na mind egy, ebbe inkább ne menjünk bele. - A fogatlanság igen csak kellemetlen lehet, hogyan ennél csokitortát vagy harapnál le fejeket? Bár ez részemről feltételes mód, miatta talán múltidőben kellett volna fogalmaznom. Lehet, hogy megválaszolja, fene tudja. - Hogy mit? Hát egy csomó mindent! Például varázsolni! És kínzóeszközöket barkácsolni! Verem a mellemet, ahogy mondani szokás, igen csak ágaskodva pufók tappancsaimon, mert hát ki kell állnom magamért! Ő "csak egy embert", mondhatnánk, de valójában sokkal több annál - és nem csak nekem -, bár erről egyelőre halvány lila gőzöm sincs, csak sejtek valamit. Nem megy ki a fejemből, hogyan csinálta! Egyszerű, de hatásos álcázó bűbájt bocsátottam magamra, mindig hat! Még csak varázsszemüveg sincs rajta, ami indokolná, hogy a fenébe látott meg! - Én nem kapok agyvérzést, a démonok nem szoktak! És mi az, hogy "állatorvost"?! Én nem vagyok állat! Károgom felháborodva, akár egy vészmadár, hiszen a nemlétező lelkembe tipor! Kezdem érteni, a Főnök miért rühelli a kisembereket. Bár, be kell valljam, az én fekete szívemnek még a maga igen csak felvágott nyelvével is kedves a leányzó. Aztán, mikor a mágusok szóba jönnek, tulajdonképpen már úgy is mind egy.... - Hát tele is van, nem szoktál googlezni?! De nyilván senki se akarja a kilétét a világ orrára kötni, főleg a történelmet elnézve. Morgom neki kissé - csak kissé! - macskásan. A farkam ide-oda leng, de túlzás lenne azt mondani, hogy úgy jár, mint a kandúroknak. Viszont, mikor megbök, megint felborzolom a szőröm, akár egy rajzfilmben, vagy mintha valamiféle elektrosztatikus töltés lenne a bundámban és elkerekedő szemmel bámulom, ahogy az ujja elveszik a szőrömben. Csak tűnik és tűnik, jó mélyre. Én pedig picit megborzadok, de nem adom ennek jelét, marad a háborgósdi. - Gyakorolni?! Ne sértegess! Én évszázadok óta űzöm az ipart! Ahogy pedig húzza el kezét, nyúlkálva hadonászok és én is jól oda bökök a mellkasa közepére. Hogy ez hoz zavarba vagy amit mond a szép lányokról, azt nehéz lenne megállapítani, minden esetre újfent egy gömbhalra emlékeztetek. - Miből gondolod, hogy szép vagy??! Pampogom, mert semmi értelmesebb nem jut eszembe, bár lehet, inkább nem kéne bele állnom a vita ezen részébe. De késő, kimondtam, jaj, nekem! És, még mielőtt bárki azt hinné, ez a tetőpont, lehet ezt még fokozni! Rá zendít ugyanis, hogy hogyan kéne egy démonnak kinéznie, amiből a konklúzió az, hogy nem úgy, ahogyan én! Ez aztán valóban mindennek a teteje! - Mi mind egyéniségek vagyunk, tudd meg! Nem vagyunk egyformák! Nem csak rusnya dögök léteznek! Maze sem ijesztő! Ó, jaj... megint sikerült úgy elcsavarnia a fejem, hogy kibökök valami olyat, amit asszem nem igen kellett volna! Kis híján a számra tapasztom a szőrös kezem, de e helyett, megpróbálom terelni a szót. - Csak, hogy tudd, tudok én félelmet is lenni, csak akarnom kell! Erősködöm, de nem akarom megmutatni, mert nem akarom, hogy parázzon tőlem. Imponál, hogy tetszem neki, valójában a "cuki" jelző is, de ezt nem ismerném el a bíróság előtt. Szerencsémre, ahogy egyre szorul a hurok, ő maga áll elő egy alternatívával. És mivel én előszeretettel hazudok, akár a vízfolyás, kapok is az alkalmon, hátha menthetem a menthetőt. - Hát persze, csak beverted a fejed a játszótéren, én meg itt sem vagyok igaziból. Csak az álompasid kivetülése vagyok, amit az agyad kreál, ezért nézek ki ilyen jól! Billegetem a hátsómat nagy elégedetten és úgy kihúzom magam, hogy szinte hátrafelé homorítok. Közben a bajszomat, amire igen csak büszke vagyok, csavargatom, akár egy úriember. - A story ki lett színezve, de a lényeg a lényeg! Adom elő magam nagy pöpecen, mintha az lenne a legnagyobb ördöngősség a történetben, hogy Alice egyszer pici, másszor nagy. Eztán meg jól kiöltjük egymásra a nyelvünket és meg kell valljam, nekem is jól esik, így én is vigyorgok, mint a vadalma. Szeretek vele lenni, olyan jó érzés meg minden. A legbizarrabb és legszórakoztatóbb meló, amit a Főnök rám bízott. Túlságosan is. Próbálom mondogatni magamnak, hogy ez is csak egy munka, de ez a szitu mutatja leginkább, hogy kezd kissé túlnőni a dolog. Hiszen most ő figyelt meg engem. Aztán az a négylábú is ide pofátlankodik. De jobban sül el a dolog, mint azt várnám. - Hát, tudok egyet s mást... Jegyzem meg igen csak flörtölős hangnemben, miközben a macska (is) kelleti magát Trixinek. - Ezt nem tudja ám bármelyik démon! Hívom fel rá a figyelmét, milyen különleges egy pokoltöltelék vagyok! A kacér kis vigyort persze viszonzom. A kérésének persze eleget teszek, hogy is ellenállhatnék? - Azt mondja, ő szabad és az is akar maradni. Nem bajlódik embertartással, de olykor hódolhatsz neki, ha erre jár. Tolmácsolom a nyivákolást, amit a cicus pökhendi módon előad. Mikor pedig a macs lapátra kerül, jöhetek én, ízlelgetem a jelzőket, amiket rám használ, alig bírom kivárni, míg kinyögi. Kicsit gondolkodnom kell, elégedett vagyok-e a hallottakkal, de végül konstatálom, hogy igen. Ez pedig kiül az ábrázatomra. - Hát mert megvettem őket! Köpöm be a csokigyárakat illetően, mert ez így logikus és kivitelezhető lenne, persze, ettől még szemen szedett hazugság. Mikor már nyeregben vagyok, akkor ismét sikerül zavarba hoznia azzal, hogy a csoki elvileg szerelem ízű vagy mi... Megint jól kitágul a pupillám, mint korábban. - Ööö... hát én azt nem tudom, csak azt, hogy finom! Vágom rá, de íziben, még mielőtt ettől is feltűnőbben jönnék zavarba. - Mert ő egy macska. Sunyi lények, akik átlátnak a szitát, vágod? Terelem a szót a macskára, ha már így felemlegette, hogy védjem a hátsóm. Viszont az, hogy a másikat kényezteti, egyre inkább zavarni kezd, pont, mikor már azt hittem, leráztam a kis bolhazsákot! - Az én bundám sokkal puhább ám és selymesebb! Eddig bírtam megállni, de a továbbiakban türtőztetem magam, amennyire lehet. - A "valami ilyesmi" egészen találó. Kapok a szaván, nagyokat bólogatva, mert én se igen tudnám találóbban leírni. Egyértelmű, ki a szebb kettőnk közül. - Hé, ő nem csak a fejemben létezik, hanem tényleg! Az emberek is megénekelték, a matrózok és kalózok máig félhetik! Mintha igazi család lennénk, "a család az család" alapon, rázom az egyik öklöm, egy szirten képzelve magamat, diadalmasan. Aztán megint össze zavar, kezdem megszokni, mellesleg. Vagyis csak kéne. - Nincs személyi sátánom, a Főnök az Ördög. És megteszem, amit mond. De ő nem akar téged megenni. Eleve nem eszik embert. A többi démon meg nem a cimborám. Egy tortát pedig bármikor tudok szerezni! Asszem most sikerült kibeszélni magam! Hehe! És már meg is ragadtam a kezét és szaladunk, neki a nagyvilágnak! Vagyis, csak a legközelebbi helyre, ahol minőségi, friss csokoládétortát árulnak! Nincs más dolgom, csak követni a nózimat! - Szerzünk hát, hiszen a démonok csalafinta népség! Erősítem meg a sejtését és már furakodok is a nyalánkságra éhező halandók között, mintha ez az én privilégiumom volna, mert az is! Ide a csokit, ide a tortát! - Minek a pénz, ha el is veheted? Ha már démon vagyok, lehetek démoni! Felelem nagy agyafúrtan a fogós kérdésre, nem ismerek lehetetlent, ha csokitortáról van szó! Főleg nem, ha belga csokoládéval készül. Még a nyál is össze fut a számban! Így hát nem is habozok, eltulajdonítom a szinte kocsonyaként remegő, friss lúdlábtortát és már szaladok is, a feje fölé emelve a tányért. Aztán, mikor oda érek Trixiehez, bal kezemmel megragadom az ő jobb kezét és szaladunk, az én szabad kezemben meg a torta! Ő meg rám szól... - A borotvált macska igen csak rusnya látvány! Kontrázok, mert ha nekem az kényelmes, akkor hirtelen "macska vagyok". Mellesleg hasonló vitát már a Főnkkel is folytattam, ha emlékezetem nem csak, 1935 tavaszán, mikor az az évi báljára készült azzal az orosz kis boszorkánnyal. Na meg, szőr nélkül még találná bennem Nicot felismerni! Akkor pedig valóban lőttek az inkognitónak. Nem telik sok időbe, lerázzuk az esetleg minket követni merészelőket és a parkban, egy pad mellett állunk meg. Le is huppanok és elkezdek falatozni egy villával, ami csak úgy a kezemben terem. - Démon vagyok, a kisördög a válladon, ez a dolgom. Röffentem oda neki, nagyon tetszik ez a szerep! Egy kis rosszalkodás pedig csak bele fér... Mikor pedig elfordul, elő veszem a démoni csábító felem és megpöcögtetve a vállát, várom, hogy felém forduljon. Ha így tesz, meglebegtetem előtte a másik villát, amit neki szánok, ha pedig tovább duzzog, hátulról a szeme elé "úsztatom" az evőeszközt a szőrös mancskezemmel és azt suttogom: - Bzzzz, gyere, Trixie, egyél meeeg! Sose hittem volna, hogy megosztom a csokitortám bárkivel, hiszen így kevesebb marad nekem! De, úgy látszik mindennek eljön az ideje.
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2021-12-12, 21:31
Kissé szemöldökráncolva/vonogatva néztem jobbra, majd balra, majd megint őrá. Végül némi habozással tettem fel neki egy kérdést, de csak óvatosan, szépen lassan, hátha nem kapja fel a vizet. Elvégre, ha így haladunk, ma még agyvérzést kap szegény... - Te... figyelj csak, azt ugye vágod, hogy én... ezek közül csak a tortaevést csinálom...? Sőt, minden normális ember. Mert normális emberek nem tépkednek le fejeket. Olyat legfeljebb vadállatok csinálnak, akik meg akarják enni az embert. Ők néha. De emberek nemigen. Ha normálisak, akkor nem. Én meg normális vagyok, szóval nem tépkedek le fejeket... főleg nem a fogammal, fújj...! - Úgy döntöttem, nem fogom megkérdezni tőle, ő milyen sűrűn harapja le mások fejét a helyéről... úgy voltam vele, a lelki békém, és a frissen alakult barátságunk érdekében ezt talán jobb ha nem tudom. Így gondoltam normálisnak a dolgot. - Naaagggyyyon vicces vagy! - forgattam meg a szemeim, s közben első szavam direkt megnyújtottam, közepét kissé meg is nyomtam, hogy hangsúlyos legyen, mennyire nem is gondolom őt igaziból viccesnek. - Tudod, hogy nem erre gondoltam. Az angyalokról! Mit tudsz te róluk, meg rólam, amit én nem? Talán ismerek egyet, csak nem tudok róla?! - faggatóztam kitartóan, s biztos, ami biztos, nem kérdeztem inkább rá, hogy nem-e ő egy angyal inkább igazából...(?) mert úgy éreztem, ha megkérdezném, és nem az, akkor aztán tényleg itt ütné meg nekem a guta. És ha azután még orvost mernék hívni neki, még jobban kiakadna, az tuti... - Honnan tudod, hogy nem szoktak? Talán ismered az összes valaha volt démont, és tudsz róluk mindent? És... jó, nem vagy, de ember se... ha embernek való orvost akarnék hívni neked, akkor meg azon sápítoznál... Talán létezik olyan orvos, aki a démonokat kezeli? - kíváncsiskodtam, nem véve magamra a kiakadását. Mindig mindenen kiakad, akármit is mondok, bezzeg azt nem veszi észre, milyen jófejül felajánlottam, hogy ha baja van, hívnék neki segítséget. Nem, nem, ő csak azon pattog, hogy milyen orvost akarok hívni... pfff... örüljön, hogy akarok bármilyet is, miközben ő itt letépni való fejekről magyarázott nekem. Minden normális ember annál a pontnál hagyta volna őt itt, úgy, mint a fene, én meg még itt vagyok, de ezt persze nem értékeli. Önző alak! Én ilyenekkel vagyok megáldva, mindenki csak magával foglalkozik, én sose érdeklek senkit... és főleg, nem értékelik, hogy vagyok nekik! Felvontam a szemöldököm. - Ahha, szóval szoktál netezni... - állapítottam meg somolyogva, majd megvontam a vállamat. - Hát, oké, én még olyat nem láttam ott, ami varázslásnak tűnt, és hihető lett volna, hogy igazi. Általában csak trükkök, meg filmes effektek azok, semmi olyan, ami igazinak látszana. Vagyis, ha vannak igaziak, és azok elrejtőznek, akkor szerinted mégis honnét kéne a magamfajtának tudni, hogy ilyenek vannak? Mi csak trükköket szoktunk látni, igazit nem - magyaráztam egyszerűen. A filmes trükkökkel nagyon is jól tisztában voltam, nagyi csomó trükkről mesélt már, mik vannak a filmekben, és láttam is már sokszor az interneten is, de legfeljebb azt gondoltam néha, hogy de jó is lenne, ha lenne olyan például, hogy megérthessük az állatokat, vagy hogy átváltozhassunk más lényekké, meg hasonlók, de mindig ott volt bennem az a tudat is, hogy márpedig ilyen nincs. Aki meg azt szokta hinni, hogy ilyen mégis van, arra szokták azt mondani, hogy bolond, és bezárják a diliházba... Én meg oda nem vágytam, köszike. Mondjuk, most már mindegy, láttam lebegő tortát, beszélő macs... akarom mondani, démont, nem is macskát... szóval, azt hiszem, ideje elkérnem a beutalóm majd a diliházba... Ahogy elkezdte borzolni a szőrét, már tudtam, hogy biztosan megint hisztizni fog... és mertem volna tippelni, hogy igazából ismét ok nélkül. Igazam is lett. Megint megforgattam a szemeim, és sóhajtva csóváltam meg a fejem, egyszerűen hihetetlen volt, hogy a pasik mennyit nyafognak mindenen... Pedig egy pillanatig megint elfogott az érzés, hogy kedvem lett volna megdicsérni a szőrét, milyen klassz, de aztán hamar el is múlt ez a késztetés, még azelőtt, hogy akár csak megnyikkanhattam volna, mert az ő nyafogása mindent feledtetett ezzel a szándékommal kapcsolatban. - Akkor ezek szerint évszázadok óta vagy béna, vagy mostanában megváltozott valami, és azért lettél az? - kérdeztem, a létező legangyalibb mosolyommal, amim csak volt a repertoáromban. Ezzel szoktam a csokitortát is kunyerálni anyuéktól. De amikor megbökött ő is engem, a mosolyom elpárolgott, és háborgó arccal lendült kezem, majd ütöttem el a kezét magamról. Utána még biztos, ami biztos, löktem is rajta egyet, amilyen erősen csak tudtam, hogy jelezzem, nem hagyom szó nélkül, ha böködnek. - ÉN nem csak gondolom, ÉN tudom, hogy szép vagyok - öltöttem ki rá a nyelvemet. - Vagy talán azt képzeled, csak te lehetsz jó véleménnyel magadról? Tény, hogy nem vagyok úgy eltelve magammal, mint te, de attól még azt én is tudom, hogy szép vagyok! Ahogy te is azt gondolod magadról, nem igaz? - érdeklődtem, ártatlan stílusban ugyan, de ez most inkább hathatott gúnyosnak. Amúgy annak is szántam. Ő egyfolytában magát fényezi, mióta csak megismertem, bezzeg ha rólam van szó, már az sem tetszik neki, hogy szépnek tartom magam?! Igen, én annak tartottam magam, mindig is, és ha bárki mást megkérdezett volna, mindenki más is azt mondta volna, hogy az vagyok, ezt a jelzőt, nyilván, még maga Lucifer se sajnálná tőlem. Meghallgattam ellenérveit, amik valahol logikusnak is hatottak volna, ám mielőtt még ezt hangosan is kimondhattam volna, elért a mondandója végére, én meg megakadtam, és egy pillanatig szóra nyílt szájjal álltam csak ott, és lestem rá, mielőtt még kibukott volna belőlem egy teljesen másik mondat, mint eredetileg terveztem. - Mi az, hogy "Maze sem ijesztő"?! Maze?! Te ismered... Maze-t...?! - kicsit haboztam a végén, elbizonytalanodtam picit, majd megrázva magam némileg, határozottan rávágtam. - Maze nem démon! Maze egy...! - hevesen kezdtem, de a végén egyre inkább elhalkult a hangom, ahogy elmémben lázasan pörögtek a fogaskerekek. Tekintetem elkalandozott, de nem is magam körül nézelődtem, valójában visszaemlékeztem... Maze... és én... Halloween... ő vitt el csokit gyűjteni, és... nehezményeztem, hogy nincs jelmeze, de... azt mondta, forduljak el, és mikor visszafordultam, volt rajta egy, vagyis... a fél arcán, egy maszk, egy nagyon jó... annyira menő volt, és menő módon ijesztő, és olyan élethű... tökre megijedtek, akik csak látták... de én... nem féltem tőle, nem ijesztett meg, és ő... mintha ettől... boldognak tűnt volna... Annyira elmerengtem ezen az emlékemen, nem is érdekelt, hogy Cicamica barátom mennyire bizonygatja, hogy tudna ő félelmetes is lenni. Sőt, csak legyintettem rá, amit ő akár úgy is értelmezhetett, hogy nem hiszek neki... de akár észre is vehette, hogy igazából kicsit se figyeltem épp rá. De a nagy merengésembe belemászik az a tévképzet, hogy ő az álompasimnak képzeli magát... Jó, amúgy még akár lehetne is, Mesevilágban, ahol léteznek ilyen lények, mint ő, de itt nekem a valóságban Nico az álompasim, nem ő, aki folyton beszól, és lehurrog. Nico is csinál ilyeneket sokat, de ő néha kedves is, meg legalább szépnek tart. Tudom, mert szoktam látni hogyan bámul. Ez a majom... macska... démon... vagy akármi is ő, ő meg csak saját magával van eltelve. Ebbe a "képbe", én, ha akarnék se férnék be, ő kitölti az egészet. Szóval, nem lehet az álompasim, itt meg is bukott az ötlet, hogy hallucináljak, mert akkor Nico lenne itt velem, és nem ő. - Nem akarlak lelombozni, Rómeó, de nem vagy az álompasim. Az álompasimat úgy hívják, hogy Nico. És ő sokkal jobb pasi, mint te! - mondtam neki nagy magabiztosan, és ujjam hegyével megböktem az orrát, hogy ne legyen már úgy eltelve magától, mert ha ennél is jobban úgy lesz, a végén hanyattesik itt nekem, és majd azért is én leszek a hibás. - És mi is a lényeg? - kérdeztem vissza, és közben nem voltam rest továbbra is hitetlenkedni. Talán megőrültem, talán nem, talán hallucinálok, talán nem, de az a mese... mhh... nem... én nem hittem el neki, hogy az igazi volt. Ha meg az is lenne pár része... ha nem az egész... akkor meg mégis mi volt benne kamu? Hogy a lány átesett egy varázslatos világba? Vagy a beszélő fura lények? Előbb hinném el neki talán, ha azt akarná megmagyarázni nekem, hogy a Hercules igazi volt... mármint, az összes olyan régi mese, az istenekről, meg miegymásról... de nem ez. Valahol... el kellett ismerni, minden bosszantó jellemzője ellenére is, muris társaság volt ez a... ez az akárki. Mostanában sokszor éreztem magam magányosnak, de ő ezt el tudta velem feledtetni. És ez jó volt, még akkor is, ha ehhez fel kellett bosszantania is kicsit. Nico is ilyen. Néha a halálba idegesít, de nem cserélném el őt másra. Fura, tényleg, hogy engem folyton ilyenek vesznek körül... alakok, emberek, lények... akármik... de olyanok, akik időről-időre nagyon kiakasztóak, fárasztóak, vagy idegesítőek, de úgy is szeretem őket, ahogy vannak. Nem egyszerű velük az élet, de nem is uncsi. Ahogy az a cica megjelenik körülöttünk, és kiderül, egyikünk szó szerint egy nyelvet beszél vele, ez az érzésem csak tovább fokozódik. Nem egyszerű eset a pasi, de tud pár menő mutatványt, és... nem egy uncsi alak. Beképzelt, állatira, ezt alátámasztják szavai is, de... azért tud, ez is tény. - Fejeket letépni, és beszélni a macskákkal - helyeseltem, kissé szemforgatva, de cinkos kis mosollyal. - Mi van még ezen kívül? - kérdeztem, s nem is lepleztem előtte, mennyire érdekelne, mikre képes még. Ahogy az sem volt titok, hogy reméltem, a fejletépkedős dolgot mégse kell annyira komolyan venni, vagy szó szerint értelmezni. - És a többiek mikre képesek? Ha te erre... akkor ők mire? - Azon túl persze, hogy ő az önfényezésben is világbajnok volt, mert... abban is biztos voltam, hogy a többi hozzá hasonló lény nem olyan, mint ő, tuti, hogy nincs még egy olyan fajtársa, mint ő... kizárt, belőle tuti, hogy csak egy van! - Ahh, szóval ha hozok neked finomságot, nem veszel majd kutyába? - kérdeztem, közel hajolva a cicushoz, és hozzá érintettem az orromat az övéhez, miközben gügyögtem neki. Még egyszer utoljára kuncogva vakarásztam meg a fülét, mielőtt még újra felegyenesedtem volna, hogy Pruflast tüntessem ki a teljes figyelmemmel. Lehetőleg még azelőtt, hogy kipukkadna szegény a féltékenységtől. Talán ezért is hízelegtek úgy neki a rá adott jelzőim, mert előtte a cicával foglalkoztam, és nem vele. Lehet, hogy már épp aggódni is kezdett, hogy nekem jobban bejön a kicsi cicus, mint ő. Na, persze, nem a méret a lényeg, de... végülis az is pozitívum volt, rá nézve. Elég előnyös méretekkel rendelkezett, amik mindenképp magukra vonták az ember figyelmét, vagy ha az emberekét úgy általában nem is, hát az enyémet mindenképp. Homlokráncolva lestem rá, és hitetlenkedve ciccegtem, miközben a fejem csóváltam. - Ugyan, ezt nem veszem be! - néztem rá hunyorogva, és abszolút láthatta, kicsit se hiszek neki, ez nem lehet igaz. Annyi pénz a világon nincs, nem még neki, kizárt! Amúgy se lenne értelme, meg nem lehetne, annak rég híre ment volna a világon, ha minden ilyen gyár egy valakié lenne. Meg akkor azt kéne gondolnom, hogy ő át tud változni emberré, ami meg főleg kemény egy ötlet lenne...! - Pontosan - bólintottam egyetértően, és kezemmel megérintettem a homlokát, már ha hagyta nekem, és nem hőkölt hátra, mikor feléje kezdtem nyúlni. - Az agyunkban ugyanaz történik csoki evéskor, mint mikor szerelmesek vagyunk. A csoki szerelmes érzést kelt bennünk - magyaráztam neki, kissé le is halkítva a hangom, közelsége hatására, mert kicsit úgy éreztem, mintha valami nagy bizalmas titkot mondanék éppen el neki. Meg... amúgy is, olyan fura érzés volt, ilyen közel lenni hozzá, ilyen közelről nézni bele a szemeibe... - Szóval... neki szabad átlátni a szitán, nekem meg nem? - köszörültem aztán meg kissé a torkom, és elhúzódtam tőle, újra a cicára sandítva. Az egy dolog, hogy én nem láthattam volna meg őt, a cica meg igen, de... a macska is egy átlagos, nem mágikus lény, meg én is, akkor mi a különbség közöttünk, ami miatt ő láthatná, én meg nem? Elmosolyodtam. - Oh, igazán? - kérdeztem vissza, amint azzal jött, ő... vagyis, az ő szőre, mennyivel jobb, mint a cicáé. - Elhiszem én neked, meg is simiznélek, hogy érezzem, de... miután leszúrtál, hogy nem vagy macska, tartottam tőle, hogy ha megsimiznélek, leharapnád a kezem, mert úgy bánok veled, mint egy macskával - sóhajtottam fel színpadiasan, ahogy a nagyi tanította, és álmodozó, sóvárgó, de lemondó ábrázattal lestem fel rá, nagyokat pislogva. Úgy festhettem, mint akinek minden vágya lenne őt simogatni, dehát, le kellett erről mondania, és ez nagyon elszomorítja... Ne csak ő lehessen már színpadias. Egyébként is, tényleg jó lett volna, dehát, eddig mindig mindenen nyafogott, honnan is gondolhatnám, hogy épp ez bezzeg tetszene-e neki? - A te családfád se lehet egyszerű - morfondíroztam félhangosan, hümmögve, még mindig magamban derülve, azon, amilyennek a tesóját el tudnám képzelni. - Jólvan, oké, tehetek én arról, hogy állandóan hihetetlen dolgokat mondasz, és semmi bizonyítékot nem látok róla, hogy igaz? - tártam szét a kezeimet tanácstalanul. - Lehetnél ám megértőbb is. A gyerekek szoktak hinni az ilyen dolgokban, de fél életünkben azt hallgatjuk aztán, hogy mindez nem igazi, csak mese. Most meg, mire én ezeket már elhinném, hogy mese, erre jössz itt nekem duzzogva, és pufogva, és leszidsz, mert nehéz elhinnem, hogy szerinted kb. minden meselény igazi. Nem mindenki él ám a te világodban, hé?! - öltöttem ki rá a nyelvem sértődötten. Nem csak neki szabad, ha neki igen, akkor nekem is. Egy korombelit már a Mikulás és a képzeletbeli barátok miatt is dilidokihoz küldenének, nem még ha azzal mennék haza, hogy beszélő macskadémont láttam ma, akinek a tesója egy pikkelyes matrózriogató, vagy matrózcsábító, vagy mi a szösz... Egy ilyen meséért a fél életem a diliházban tölthetném... Gyanakvón méregettem őt. - És mégis... miket szokott tőled kérni az Ördög? Talán olyanokat, hogy... tépj le fejeket, vagy... rabolj el kislányokat, ÉS tépd le a fejüket, meg ilyenek...? - némi gyanakvással nézegettem, őt, meg a mozzanatait. Nem mintha arra számítottam volna, hogy azért cseveg velem ennyit, hogy elaltassa a gyanakvásom, és egy óvatlan pillanatban letépje a fejem, de... azért sose lehet tudni, nem árt az óvatosság. És ez az érzés hatványozódott is bennem, mikor elkapta a kezem, és magával vitt! Először talán... 3 másodpercig még meg is ijedtem, hogy miért ragadott meg, és hova akar ő engem vinni, de... aztán agyam feldolgozta az infót, hogy ő tortázásról hadovált. Hogy szerezni akar egy tortát. Sőt, hogy szerezni is fog egy tortát! Mert hogy mi az egy démonnak, csak egy kis trükk, ugye, mi az nekik!? De én már futás közben éreztem, hogy ebből baj lesz... Mindegy volt mit mondott ő, és milyen magabiztos volt, én csak tudtam, és kész, hogy ez... nem lesz egy jó ötlet! És úgy is lett! Ő szemrebbenés nélkül berángatott a legközelebbi cukrászdába, ahol szintén szemrebbenés nélkül lopott el egy egész nagy szelet tortát, ráadásul a drága fajtából! És még csak nem is próbálta álcázni a szitut, teljesen úgy csinált, mintha ez a dolog a világ legtermészetesebb dolga lenne... Pedig nagyon nem volt természetes! Se pedig jó! Mikor már újra futottunk, csak ezúttal kifelé, egy dologért tudtam fohászkodni... hogy higgyék azt a boltban, meg az utcán, hogy én a lebegő torta elől futok, és nem azzal együtt... - Hát még az a macska milyen rusnya lesz, ami marad belőled, miután a busz alá löktelek! - kontráztam még rá az előző állításomra. Most bezzeg kezdett csábító lenni az a fantáziája, hogy milyen lehet fejeket letépni. Perpill engem is csábított, hogy megtudjam! Arról nem is beszélve, amikor a parkba érkezve, ő lehuppant egy padra, és már rá is kezdett, azonnal enni kezdett, fél pillanatig se volt semmi bűntudata, semmi! - Ha a vállamon lennél, most lelöknélek! És ha akkora lennél, hogy a vállamon ülhess, úgy rúgnálak odébb, mint egy focilabdát! - dühöngtem, és mérgesen odatrappolva löktem egy nagyot a vállán, megrúgtam a lábát, majd kiöltöttem rá a nyelvem, és heves fújtatással ismét a hátam mutattam neki. Mikor megböködte a vállam, kissé feléje sandítottam a szemem sarkából, így épp láttam, ahogy elkezdte elém lebegtetni a villáját. Mikor megszólalt, megperdültem a sarkamon, és villámló szemekkel néztem rá. - Ha elveszem azt a villát, beléd fogom szúrni, és nem a tortába! - vágtam oda neki, és továbbra is dühösen méregettem. Eszemben sem volt a tortájához nyúlni, főleg nem a villájához. Még csak az kéne, hogy csokisan találjanak rám, villával a kezemben! Volt már így is elég bajom miatta! Ha ez kiderül...! - Mond csak, tudod te mi az a biztonsági kamera?! Olyasmi, amin a láthatatlan macskák ugyan nem látszanak, de mindenki más, aki az üzletben volt, igen! Ha egy ilyen felvétel eljut a rendőrségre, szerinted mennyi ideig tart, mire felismernek ott engem?! Csomót vagyok a rendőrségen, a szüleim rendőrök, még a nagyapám is az volt, kb. minden második rendőr ismer a környéken, ha nem az összes! Aki meg nem is ismer, az is egész nap látja a fotóimat anyuék asztalán! Szerinted mi lesz, ha rájönnek, hogy ott voltam, mikor kilebegett a boltból egy torta?! Megsúgom, felhívják a szüleimet! És majd én szorulok, mert te önző vagy és torkos! - Sose hittem volna, hogy egy nap majd azért szidok le valakit, mert imádja a tortát, és szerez magának... Mondjuk, nem is azzal volt a baj, hanem hogy engem simán bajba keverne, hogy őneki jó legyen. Erősen kételkedtem benne, hogy egy ilyen sztorival majd rendőrt hívnak, mert ugyan, ki hinné el a szemtanúknak? Azt hinnék, hallucináltak... De nem is az volt a lényeg, hanem az, hogy Pruflast nem érdekelte, ha engem bajba sodor, csak őneki jó legyen. Annyi esze nem volt, hogy ha ő láthatatlan, én meg nem, akkor ő nem kerülhet bajba, én meg igen! Ha én se látszódtam volna, nem érdekelt volna, hogy lopott egy tortát, de így... így érdekelt, mert ebből az jött le, hogy ha bajba kerülünk, simán otthagy a szószban, és magát menti, én meg, ha bajba kerülök, hát így jártam... És ez nem tetszett! Egy barát nem csinál ilyet! Ebből rögtön ki is derült, hogy én hiába is akarnék a barátja lenni, mert neki fogalma sincsen róla, mi az a barát, vagy tudja, csak nem akar az lenni!
Behemoth
Hozzászólások száma :
40
Becenév :
Nico (emberként)
Join date :
2019. May. 10.
Tartózkodási hely :
Ahol a Főnök
Tárgy: Re: Trixie és Behemoth ~ Trixie Csodaországban 2022-05-01, 16:01
Trix és Behi
Még a hideg is kiráz annak lehetőségétől, hogy netán nem lennének fogaim! Sok-sok fogam van és jó hegyesek, így szépen bedarálhatom a csokitortákat és egyéb nyalánkságokat, valamint, szórakozás céljából, netán kötelességből, leharaphatom vele emberek vagy más démonok fejét, amint az előbbi meg is esett, példának okáért Moszkvában, mikor a jónép, akiket a Főnök szavára szórakoztattunk, ezt kívánta. Aztán, persze, ahogy az most is megesik az előttem álló emberpalántával, kiakad, -nak, -tak. És vissza kellett tennem! Persze, megtettem, ha már ez volt a feladat, de cseppet sem volt buli. Nincs gyomruk az ilyesmihez, de akkor meg minek kérik?! Nem értem... - Ti, halandók sokszor kívántok olyan dolgokat, ami aztán nem is tetszik. Gondolkodom hangosan. Méregetve őt, pont, ahogyan azt ő is teszi énvelem. - Igen, nektek nem fűlik a fogatok az ilyesmihez, velünk végeztetnétek el a piszkos munkát. Nem mintha nem lenne muris... Morgom az orrom alatt, nem korholva őt, hiszen neki ehhez semmi köze, csupán hozzá fűzöm társalgásunkhoz. Inkognitóban vagyok (önmagam), így asszem nem lehet túl nagy baj belőle, hogy kissé szószátyárkodom. - Mindent! Vágom rá az arcába mászva, mikor a fejemhez vágja, még is mit tudok a tollas népségről, amit szerény személye ne tudna. Persze, ez azért enyhén szólva túlzás részemről, de ezt neki cseppet sem kell tudnia. - Hát onnan, hogy én is az vagyok, te kis butus! Nem is macska! Legyintek már-már játékosan, önteltségemben, még a puffos farkam is leng egyet (véletlenül). - Mi mágiával gyógyítjuk magunkat, de nem szokásunk alapvetően megsérülni, főleg nem ebben a világban. Vágod, ezért vagyunk "természet felettiek", ahogy ti mondjátok. Menőzök neki, bele sem gondolva az esetleges következményekbe. Túlságosan legyezgeti az egómat, hogy bejövök neki eredeti formámban is, szóval nehéz lenne leállni. - Tudod, a varázslat, a mágia a csontjaimban... Tetézem szavaimat ezzel a kis habbal a szóvirágból készült tortán. - Egy emberi orvos nem igazán tudna velem mit kezdeni, rám nem hatnak az itteni kencék... Mellesleg, kétlem, hogy hinne neked. Ha pedig eljönne, nem látna senkit. Még mindig nem érted: csak te látsz. És persze a macskák, de az más tészta. Zavaró, hogy nem értem, miért láthat át a mágikus szitán. Nem varázslónő, csak egy embergyerek. De akkor... miért érzem... különlegesnek? Tűnődöm. Netán számomra lenne... az? - De az ébresztő csókkal megpróbálkozhatsz, hátha, az elég mágikusnak hangzik.... Fűzöm hozzá egészen ártatlan képet vágva, és ha bele menne, menten ájulást színlelnék, hogy kipróbáljuk! Fura... még sose akartam senkit megcsókolni, én nem csinálok ilyen undi dolgokat, csak kaját rakok a szám közelébe.... most még is, tökre izgisen hangzik! El is kezd ingázni a farkincám, ami fel sem tűnik. - Igen, igen, sok a kuruzsló, szeretjük őket megbüntetni. Vagy legalább is riogatni, az olyan szóóóórakoztató! El is kalandozok vigyorogva, mikor a Főni a frászt hozza rájuk vagy megengedi, hogy én tegyem ezt, jaj, az olyan muris! Ekkor azonban bökdösődni-lökdösődni kezdünk és bár vérig sért, még is... jól érzem magam a társaságában. Ez az ő varázsa, aminek talán nincs is köze mágiához. Így mikor taszít rajtam egyet, ezt én is viszonzom. A szépséget illetően pedig alkut ajánlok. - Rendben. Egyezzünk meg. Én szép vagyok és te... te sem nézel ki rosszul! Javaslom kissé zavarban, de kihúzva magam és közelebb lépve hozzá. Olyan fini csokitorta illata van! Nem pont olyan, de határozottan édeskés, nyalánkságra emlékeztet. Az idilli asszociációt azonban az "Ördög vérebének" említése zavarja meg. Ami kicsúszik a számon, azt már nem szívhatom vissza, akkor esik csak le, mikor Trixie szemei elkerekednek. Azok a hatalmas, fekete szemek. Pontosan olyanok, mint Luciferé. Már nyitnám is lódításra a számat, de az az átható tekintet megnémít. Nincs többé helye hazugságoknak. A pillanat darabjaira hull, akár egy porcelán csésze, amit nem lehet újra össze rakni. Próbálom ugyan terelni a szót némi hebegés után arra, mennyire félelmetes is tudok én lenni, látom az arcán, hogy valahol egészen máshol jár - és tudom is, hol. Tudom is, kinél. Mazikeen. Midőn elréved, ismét felsejlik elmém mélyén, akár egy deja vu, mi szerint az ő ábrázata ebben a percben kísértetiesen hasonlít a Sátánéra. Finoman ráncolni kezdem a homlokom a felismerésre, de igyekszek halasztani ennek önmagammal történő megvitatását. Addig a pontig, ahonnan már nincs vissza út, ahol már oly egyértelmű lesz, akár Trixie elvesztése maga - de ez csak később jön. Most és itt még csak játékos találkozunk zajlik csupán. - Öhm, Mazet mindenki ismeri, ilyen a csaposok élete, nemde? Próbálom letudni ezzel a bugyuta, ám bár oly igaz megállapítással. És bár én akarom az ő figyelmét elterelni és a dögösségem irányába terelgetni, még is neki sikerül zavarba hoznia engem. Ha most nem lenne rajtam bunda, biztosan kivörösödne az ábrázatom! El is hallgatok egy pillanatra, olyan váratlanul ér az indirekt szerelmi vallomás, ami még annál is több, hiszen "álom pasijának" nevez. Megköszörülöm a torkom, hogy aztán újra megtaláljam a hangom. - Hát, ez a Nico nagyon tudhat valamit, ha egy ilyen szemfüles és csinos lány róla álmodozik. Megpróbálom ezt teljesen közömbösen benyögni, de fogalmam sincs, ez mennyire sikerül. - Hogy-hogy mi? Hát az, hogy megesett a dolog! Nézek rá furán, mikor Alíz történetével kezd itt nekem szőrszál hasogató lenni. A képbe pedig bezavar egy négylábú suttyó, lopva a reflektorfényt. Össze nézek az Ördög védencével, akár csak Bonnie és Clyde, mikor ki se kell mondani, úgy is mindketten tudjátok. Azok a bizonyos pillanatok, amitől még a démon gyomra - vagy szíve? - is lebegni kezd. - Mi lenne abban móka, ha minden lapomat csak úgy kiteríteném? Teszem fel a költői kérdést rá kacsintva. - Mindenfélére, vannak specialitásaink, kinek mi, de egy pont olyan sincs, mint én. Nem is tudom, miért érzem úgy, mindenképp imponálnom kell neki és fényezni és csak fényezni magam. - Határozottan előnyös volna, ha kapnék nasit. Válaszolom neki, már-már dorombolva és mikor az orrát az enyémhez érinti - megjegyzem, az én nózikám nem nedves, mint a macsoké-, akaratlanul is úgy felvillanyozódik a szőröm, mint mikor a gömbhal felfújja magát. Így egy kimosott és hajszárítóval megszárított perzsa macskát idézhetek, ám bár minderről mit sem tudok, csak a kellemes bizsergést érzem a bőrömön. A szerelmet és csokoládét illető eszmefuttatásán csak bólogatok nagyokat. Mikor ismét hozzám ér, ez úttal, a homlokomhoz, finoman megrázzuk egymást a szőröm töltöttsége okán, heherészek egy kicsit, mert vicces. Nem szoktam villanyozni! - Nem erről van szó, a Főnökömet kérdezd, ő ügyeskedte ki ezt az egész furcsaságot. Lehet, hogy csak részeg volt. Vonok vállat a macskák VIP tagsága kapcsán. Az is lehet, hogy tréfának szánta. Fogalmam sincs. Mikor a kishölgy a tutujgatásommal jön, ami tekintetében tény, a lovat én magam adtam alá, nos, megfog, el kell ismernem! El is képedek, mint egy serpenyővel képen törölt Pikachu. Mit is felelhetnék erre?! Alaposan megfontolom! Agytekervényeim egészen füstölnek! - Hát, de attól még szőröm az van. Az emberek fején is van szőr. Néha az arcukon és egyéb testrészeiken. Sőt, még az angyalokon is van! Szóval... ha szeretnéd... khm... éppenséggel, nos..... izé, megteheted, na. Motyogom neki a simi kapcsán, mintha valamiféle titkokat súgnék itt. - Valójában az. Lettem és kész. De értem mire gondolsz. Sóhajtom teátrálisan a "nővéremet" illetően. Mi ketten, akár a tűz és víz. - Még, hogy semmi bizonyíték! És én akkor mi vagyok?! Vonom kérdőre szememet meresztgetve, mert hát egy embergyerek nagyságú, két lábon járó, macska-szerű "izé" csak nem lehetne "valóságos", nemde? - Lári-fári, ez csak az ellenpropaganda miatt van. Nem mindenki szereti, hogy a Főnök ilyesmivel fűszerezi itt az életet. De ne hallgass a felnőttekre, unalmasak és butábbak, mint amilyennek kinéznek. Mellesleg, nem minden lény igazi, azért nektek se kell a szomszédba menni kreativitásért. Legyintek egyet a kirohanására, ami mondjuk tökre jogos. De majd én felvilágosítom! - Lehetek a képzeletbeli barátod, ha gondolod... Fűzöm hozzá már-már ártatlanul. Az ilyesmi elég bizalmasan hangzik. Én meg szeretek a közelében lenni és amúgy is azt kell tennem, hivatásból. Aztán jól nyelvet öltögetünk egymásra, de ez is olyan mókás! - Mindenfélét. Mondom neki, mikor arról kérdez, miféle szolgálatot teszek. Kicsit vállat is vonok. Habár eddig annyira extra dolgokat még nem kellett tenne, ezért valójában kissé kihasználatlannak is érzem magam. - Ugyan, azt az emberek kérték tőlem. A Sátán azt mondta, mutassak nekik ezt-azt és szórakoztassam őket, e közben történt. Éppen szeánszot tartottunk csomó szkeptikus felnőttnek. Ha láttad volna a képüket, mikor tényleg letéptem annak a suttyónak a fejét! Idegesítette a Főnököt, azt merte mondani, hogy csak trükközik, micsoda sértés! Mesélem neki nagy átéléssel és valójában nagyon is jól esik neki anekdotázni meg minden. És olyan... szabad érzés, Nicoként ügyelnem kell, nehogy elszóljam magam vagy furcsát csináljak, na de most! - Mellesleg a legtöbb dolgot csak rákenik a Főnökre, tudod, azzal takaróznak, hogy "az ördög vitt a bűnbe!" meg ilyenek. Elfelejtik, hogy ő egy angyal. Csak jót akar az embereknek, az, hogy ez jó néhányszor rosszul sül el, főleg hosszú távon, az más kérdés, de ezt még nem mertem neki megemlíteni. Ha bárkit is kisegít, annak csúnya vége lesz. Véresen végzi. Jobb esetben, kiélvezi, amit kapott, de végül, mind ugyan úgy jár... hason csúsznak a Pokolba, hiszen lepaktáltak az Ördöggel. És ehhez még csak nem is kell a bosziknak egy nagy, fekete varázskönyvbe beírni a nevüket és eladni a lelküket ezáltal vagy hogy is volt abban a Netflixes sorozatban, amit utoljára láttam, na mind1... És ha már a bizonyítékoknál tartunk, megragadom a kezét, hogy megtömhessük a bendőnket, ha már a korábbi csokitorta szeletek lőttek - szerzünk másikat, Behemót módra! Balhééé! Mire a detektív porontya észbe kap, már szaladunk is! Bundám csak úgy suhan a szélben, ő meg szökken utánam, minden más pedig tökre érdektelen ebben a pillanatban! Elcsórom hát a legpuccosabb, legjobb illatú, legremegősebb, legkrémesebb és leg-legebb tortácskát, amit csak kiszúrok! Nem maradunk soká, hiszen csak kiszúrják, hogy lopja valaki azt a bizonyos tortaszeletet! Mókás, igaz? Naná, hogy az! Ezért is hökkenek meg, mikor a nyomozó lánya korholni kezd. Csak pislogok néhány nagyot. - Hé, én csak szereztem magunknak nasit! Köszönetet és mély csodálatot vártam, nem ezt! Morgok rá, de ez nem akadályoz meg abban, hogy lapátolni kezdjem a tortát. De ő akkorát lök rajtam és rúg belém, hogy kis híján ismét elejtem a tányért, de most már szemfülesebb vagyok és jobban fogom! - Auch! Ezt miért kaptam?! Tökre nem értem, mi a baja! Minden szuperül ment és itt a nassolás ideje! Talán azt hiszi, nem adok neki? Efféle megfontolásból piszkálom meg és lebegtetek oda egy tortavillát. Jobb, mint a békejobb, mi? - Még, hogy a démonok a vérszomjasok... Morgom a bajszom alatt, mikor felnyársalna a tulajdon eltulajdoníott villámmal, a nyakamat meg úgy húzom be, akár egy teknős. Mikor azonban magyarázni kezd, akkor esik csak le nekem.... szinte koppan! Ebbe valóban nem gondoltam bele. - De a te anyukád gyilkossági nyomozó, a torták nem meghalnak csak felfalásra kerülnek. Eltűnésük pedig semmi képen sem említhető egy napon az emberek eltűnésével. Félig-meddig értem, mire céloz, de csak fenn akadok azon, hogy Miss Decker detektív és nem torta eltűnésekben illetékes. - Én... azt hittem jót szórakozunk. Aztán megesszük a zsákmányt, együtt. Szólalok meg némi hallgatást követően, elhalkuló hangon.
Kezdőlap
