Egy szép kis család - Auriel és Mark

Hazaindultam, miután a nővérke finoman, de ellenkezést nem tűrve tudatta velem, hogy ideje távoznom. Nem sétáltam, repültem, biztonságosabb volt, mint a séta, mert csapongó gondolataim közepette nehezen tudtam arra figyelni, hogy merre megyek, és nem akartam balesetet okozni. Igaz, hogy ilyenkor már nemigen volt gyalogos forgalom, de autók még közlekedtek, és nem akartam véletlenül kisétálni egy elé. Nekem ugyebár nem esne bajom, de... másoknak sem akartam sérülést okozni.
Mikor megérkeztem az otthonhoz, leszálltam a kertben, és beosontam a házba. Nem akartam felzavarni senkit, a gyerekek többsége ilyen későn már rég aludt. Persze akadt pár kamasz, akik még dacoltak a fáradtsággal, de őket sem akartam ezúttal lebuktatni, és alvásra inteni, hisz előttük elég képmutató dolog lett volna, lévén, hozzájuk hasonló korúnak tűnök, én mégis csak most tértem haza. Nem akartam nekik ötleteket adni, ezért inkább nem lepleztem le magam, hogy csak most jöttem. Jó példával kell járnunk a gyerekek előtt.
Tom atya próbálta lefektetni aludni az én édes pici fiamat is, de persze nem sikerült neki. Lucius amúgy se szerette, ha mások akarták eldönteni, hogy ő mikor aludjon, így nem volt meglepő, hogy most sem hagyta magát meggyőzni arról, hogy éjjel aludni kell. Így, persze, tágra nyílt szemekkel, kacarászva találtam őt az ágyában, amikor beléptem a szobánkba, miközben éppen egy mackó formájú plüssfigura fülét rágcsálta. 
Első dolgom persze az volt, hogy Luciust a karomba vegyem, de utána, kissé finomítva a valójában történteken, elmeséltem az atyának, hogy Mark felébredt... és hogy még nem mondtam el neki, hogy van egy féléves fia, de holnap megtudja. Ő persze biztatott engem, hogy ne féljek, biztosan jól fog menni, és Mark nem utasítja majd el a kisfiát. Jólestek a szavai, és én is reménykedni akartam, de akkor is féltem... féltem tőle, hogy mi lesz, ha mégsem tudja elfogadni, hogy született egy gyermekünk, és... és hogy ő nem egy átlagos kisfiú, ahogy én sem vagyok egy átlagos "dolog"... 
Az atya végül magunkra hagyott, én pedig az ágyra telepedtem, magam mellé fektetve Luciust. Én nem terveztem, hogy aludjak, de őt szerettem volna kivételesen elaltatni, hogy holnap reggel... ne legyen nyűgös, ha találkozik az édesapjával... 

***

Úgy egy órányi dudorászás után sikerült rábírni Luciust, hogy aludjon, így én aztán már csak csendben feküdtem mellette, és cirógattam a pocakját. Reggel az ablakon át figyeltem, ahogy felkel a Nap... Nem sokkal később, Lucius is felébredt, s nagy nyújtózkodásba kezdett, apró ökleit úgy összeszorítva, hogy egészen el is fehéredett a bőre. Olyan kis erős...
Türtőztetnem kellett magam, hogy ne induljunk el túl korán, hisz tudtam, úgysem engednek be a látogatási idő előtt, az pedig nem napkeltekor kezdődik... Ezért próbáltam magunkat kicsit lefoglalni. Először is, Lucius kapott reggelit, a hasát nagyon szerette, mindig is neki kellett az elsőnek lenni ilyen téren. Utána levittem magammal a földszintre, és beültettem őt a többi, már ébren levő apróság közé játszani, míg én segítettem a reggeli készítésében a többi gyerek számára. 
A ház lassan egyre élettel telibb lett, ahogy kicsik és nagyok felébredtek, némelyek még kócosan, pizsamában kerültek elő, és ültek az asztalhoz, mások már felöltözve, megfésülködve. A nagyobbak mindig segítettek az apróságok ellátásában, erre szükség is volt, hisz akiknek még segíteni kellett, vagy egyenesen meg kellett etetni őket, azok határozottan többen voltak, mint mi, akik a gondozásuk érdekében itt voltunk.
Belekerült némi időbe, míg mindenki végzett az evéssel, és a gyerekek kezdtek szétszéledni a házban, az udvaron. Még segítettem rendet tenni a konyhában, és az étkezőben, utána a karomba vettem kisfiamat, és szóltam, hogy mi most elmegyünk, hogy meglátogassuk az apukáját... Persze, Luciusnak ez most még nem sokat mondott, nagyon okos, de azt még ő sem tudta értelmezni, hogy most akkor hová is megyünk. Idővel majd megérti, de most még nem sokat mond neki az a szó, hogy "apa"... 
Felvittem a szobánkba, és szép ruhába öltöztettem őt. Nemrégiben egy nagyon csinos kis szettet kaptunk az egyik templomba járó asszonyságtól. Ő maga készítette az én pici hercegemnek. Egy halványkék színű kantáros nadrágból, fehér színű bodyból, egy kék kis kardigánból, és egy fehér sapkából állt. Ezek mellé még egy fehér és kék mintás cipőcskét adtam a kisfiam lábára, és miután a szokásos táskámban összeszedtem neki az esetleg szükségessé válható holmikat még, már csak nekem kellett átöltöznöm, és készen is voltunk. Talán ostobaság, de azt akartam, hogy Mark csinosnak lásson... picit talán abban bíztam, ha csinos vagyok, esetleg nehezebb lesz haragudnia, ha haragudni szeretne rám esetleg... ezért egy barack színű, pántos, nyári ruha, és egy vékony, fehér kardigán mellett döntöttem, hozzá könnyű fehér cipővel.
Mikor mindketten készen voltunk, nem volt már hátra több kifogás, az idő is épp megfelelőnek tűnt már, indulhattunk is. Az út megkönnyítése érdekében, ezúttal buszra szálltunk Luciusszal, így volt még némi időm, hogy gyűjtögessem a bátorságot magamban, de így sem volt sokkal több, mint fél óra az út, mire megérkeztünk a kórházhoz. 
Mély levegő, Auriel... - biztattam magam gondolatban, ahogy egy pillanatra megálltam az épület előtt. Lucius hatalmas érdeklődéssel forgatta a fejét az emberek után, és nézegette a vállam felett, merre mennek, mit csinálnak, néha ránevetett némelyikükre. De nem álltunk ott sokáig, végül erőt vettem magamon, s magamban azt bizonygatva, hogy minden rendben lesz, elindultunk befelé. Még ha fojtogatott is az idegesség, próbáltam legalább kívülről nyugodtnak látszani, de nem voltam benne biztos, hogy túl hitelesre sikerült. 
Miután a nővérpultnál megérdeklődtem, szabad-e Markhoz látogatóba menni, és igenlő választ kaptam, elindultam a mondott irányba, kicsit másfelé, mint előző este, hiszen... az a szoba a kómában fekvőké volt, Mark pedig már felébredt a kómából, így nem volt ott tovább keresnivalója, és áthelyezték őt egy másik, saját szobába. 
Már messziről láttam, hogy a szoba ajtaja nyitva van, így nem is volt szükséges, hogy kopogtatva kérjek engedélyt a belépésre, a küszöbön megállva rögtön feltűnhettem a szoba tulajdonosának, én, és a karomban tartott kisfiam is.

Éreztem, ahogy Lucius megragadja, és magához húzza egy hajtincsemet, amint megállva a küszöbön, a szoba lakójára szegeződött tekintetem. Mark az ágyban ücsörgött, háta a párnának vetve, ahogy kitekintett a közeli ablakon, de alig álltam meg ott, már fordult is felém pillantása. Talán megérezte, vagy láthatta a szeme sarkából, hogy megérkeztem. Egy biztos, amint reám pillantott, éreztem, mint pirulok el kissé.
- Persze, hisz... megígértem - feleltem, s bár az idegességem nem csitult, szívem mégis megdobbant a mosolya láttán, és önkéntelenül is viszonoztam azt. Rámosolyogtam... olyan jó volt újra látni őt... hallani a hangját, látni mosolyát...
Mély lélegzetet vettem, és amint karját kinyújtva invitált közelebb magához, eleget tettem kívánságának, s közelebb lépkedtem. Egészen addig mentem, míg el nem értem az ágya végét. Ott kicsit bátorságomat vesztettem, de ahogy megálltam, Lucius elfordította tőlem fejecskéjét, és arca az édesapja felé mozdult. Csillogó szemeivel nézte őt, s nevetgélve cibálta meg kissé az ujjai közt fogságba ejtett hajtincsemet, mintha csak meg akarná mutatni Marknak, hogy mit is szerzett magának. Ez visszaadta kissé a bátorságom, éppen annyira, hogy megtegyek még feléje pár lépést, és leüljek az ágya szélére melléje, Luciust az ölembe ültetve.
- Én sem tudtam, de... próbáltam nem túl korán, hogy ne haragítsam magunkra a főnővért. Bár nehezen tudtam tartóztatni magam, napkelte óta csak azt vártam, hogy indulhassunk... - vallottam be, bár ettől is zavarban voltam, de okát sem láttam, miért is hazudjak neki. Tényleg így volt, nehezen tudtam otthon tartani magam, míg egy emberibb időpontot mutatott az óra, de közben rettegtem is a pillanattól, amikor megérkezünk. Különös helyzet volt ez számomra... Azt sem akartam titkolni, hogy eleve nem készültem egyedül jönni... vagyis, volt bennem némi tétovázás, dehát... igazából, reméltem, hogy talán Mark számára is könnyebb lesz elfogadnia a helyzetet, ha látja is őt, és nem csak hall róla, hogy van egy kisfia... és Lucius olyan aranyos, mindenki megszereti, aki eltölt vele egy kis időt...
- Igen, tudod, az édesapám... mindig is szerette a különleges dolgokat... - magyaráztam, ami valahol igaz is volt, ezek voltak az első nevek, amiket a világon bárki kapott, szóval ezek eléggé különlegesnek hatottak már emiatt is, mert elsők voltak. És hát, némelyek, mint az enyém is, még ma is egyedinek számítottak, a világon sok embert hívtak már például Michaelnek, de az enyémből... azért nem sok akadt, mióta világ a világ, így ha valaki először hallotta, mindig csodálkozott is kissé, honnét kaphattam.
Amint Mark az ölemben levő apróságra pillantott, majd keze feléje nyúlt, ahogy róla kérdezett, Lucius persze kapva kapott az alkalmon, és amikor édesapja keze elég közel ért hozzá, érte is kapott, és felkacagott, ahogy sikerült rámarkolnia. Én pedig tudtam, hogy itt az idő... most kell... elmondanom, kicsoda ő...
Mély levegőt vettem újra. Szemeim lehunytam egy pillanatra, majd újra Markra néztem, és kiböktem.
- Nem. Ő nem az öcsém. Ő Lucius... és ő... a mi gyermekünk. A kettőnké. Fél évvel ezelőtt született... kilenc hónappal azután, hogy te és én... találkoztunk. - Megpróbáltam tisztán, érthetően, és elég hangosan mondani mindezt, ahhoz, hogy ő biztosan érthesse, s ne lehessen szemernyi kétsége sem, afelől, mit is mondtam.
Féltem... és fel voltam rá készülve, hogy ha rosszul fogadja a dolgot, ha nem kér belőlünk... akkor azonnal elmenjünk, én és Lucius. Eszem ágában sem volt ráerőltetni semmit sem, amit nem akarna magától...

Azt hiszem, cseppet sem sápasztja bőrömet a tudat, hogy ő is észlelte, sőt, szóba is hozta pirulásomat.
- Zavarba hoz... ahogy rám nézel - feleltem, miközben lassan lépkedtem feléje. Biztosra vehetem, soha, senki nem tekintett még rám úgy, mint ahogyan azt ő teszi... Néztek már rám testvérként, angyalként, emberként, anyaként, és műalkotásként is... de úgy, ahogyan ő, még soha... Láttak már sok mindennek, de annak, aminek ő, még nem... Ő látta bennem a nőt is. Amit előtte még soha senki nem keresett, én magam sem...
- Félek, de nem attól, hogy megharapsz... - vallottam be. Persze, az igazságba az is beletartozott, hogy képtelenség lett volna, hogy egy harapással kárt okozzon bennem... hisz ő ember. Ha egy oroszlán akarna megharapni, akkor sem esne bántódásom, attól nem féltem... Attól már inkább, hogy a szavai megsebezhetnek engem, vagy a fiam, ha rosszul alakulnak a dolgok... Illetve, attól is féltem, hogy ő nem tud bennem fizikai kárt okozni, de én már okoztam benne éppen eleget, nem akartam még többet... és azt sem akartam, hogy miattam más okozzon benne... 
- Akartalak, igen, látni, és... beszélni veled - bólintottam, és zavarom nem enyhült. Akkor is látni akarnám-e, ha nem volna Lucius? Ha nem kellene tudatnom vele, hogy van egy gyermeke? Nos... igen... igen, akarnám őt látni, látni, hogy jól van, hallani a hangját, tudni... hogy nincs baja, és... hogy nem is lesz...! Ő annyira... fontos volt... számomra... és... Luciusszal, és nélküle is, itt akarnék ülni Mark ágyának a szélén...
- Igen... nem is sejted, hogy mennyire... - helyeseltem a megállapítására, édesapámat illetően. Szegény, még csak nem is sejti, mennyire fején találta a szöget. Atyámnál érdekesebb "figura", ahogy ő fogalmazott, nem létezik kerek e világon. Vajon mit gondol majd róla akkor, ha rájön, hogy ő... az, aki. 
- Remélem kedvel... - mondtam, s hangom szinte nem is volt több suttogásnál. Nagyon szerettem volna, ha kedvelik egymást... Lucius nagyon szerette az embereket, mindig kíváncsi volt, nyitott... minden, és mindenki érdekelte... elszomorított volna, ha épp az apukája lett volna kivétel a számára... 
Elnéztem őket, ahogy Lucius arcán boldogság, Mark arcán érdeklődés ült, miként egymással foglalkoztak...szívem körbe aranyozta ezt az emlékképet, s elmém akképp tárolta el, mint az első alkalmat, amikor Lucius az apukájával játszhatott... 
Kérdésére csak megcsóváltam a fejem. Igen, azt már tudtam, hogy van egy ilyen történet, és abban egy ilyen nevű személy, de mivel a történetről jóval később hallottam, mint hogy a fiam nevét kiválasztottam volna, aligha volt rá esély, hogy az ihletett volna meg. Én már jóval korábban tudtam, hogy olyan nevet akarok a fiam számára, ami a lehető legjobban hasonlít Lucifer nevére, és azt hiszem, ennél hasonlóbbat nem is találhattam volna, aminek ráadásul a jelentése is tökéletes volt! De... úgy gondoltam, ezt még ráérek elmagyarázni Marknak. 
Figyeltem Mark arcát, amikor kimondtam, kicsoda Lucius. Láttam, a pillanatot, amikor elért tudatáig az információ, amit hallott tőlem. Elhallgatott, az arca, a tekintete változni kezdett, ő is minket nézett. Feje mozdult, mintha csak nyugtázni próbálná, amit hallott, vagy talán önkéntelen reakció volt, hogy megértette a szavakat, nem kell újra elmondanom, nem is tudom... Csak azt figyeltem, igazából, hogy vajon elsötétül-e a tekintete, komorrá válik-e az arca, nyílik-e a szája, hogy távozásra kérjen...?
De ehelyett... odanyúlt a másik kezével is, Luciusért nyúlt, és elkezdte finoman, lassan magához emelni. Nem léptem közbe, engedtem neki, hogy csinálja, de készenlétben voltam minden pillanatban, készen arra, hogy ha ereje elfogyna, és Lucius megbillenne, akkor meg tudjam őt fogni, és segíthessek Marknak megtartani őt. Az, eszembe sem jutott, hogy ellenkezzek, amiért meg szeretné fogni őt, sőt... inkább csak azon aggódtam, hogy ne elköszönni akarjon tőle... 
Lucius mindenképp kíváncsian szemlélte a hozzá közel került "idegent", aki tartotta őt. Nézegette, olykor felvidult az arca, mikor olyat vett észre rajta, ami megtetszett neki, máskor eltöprengő, szinte komoly arca lett, ahogy gondolkodott, tetszik-e neki, amit lát. Az egészen bizonyos volt, hogy Mark haja is elnyerte a tetszését.
- Szereti mások haját markolászni... azt hiszem, tetszik neki a tapintása, vagy nem is tudom... rágcsálni is szereti, lehet, hogy az íze is tetszik neki... - suttogtam magyarázatképpen, amikor kisfiam az apja haja után nyúlt, és apró ujjacskáit habozás nélkül a szálak közé dugta. Mark felkuncogott rajta, amin én félénken elmosolyodtam, hisz akkor ezek szerint nem bánja, hogy Lucius ezt csinálja, és... akkor talán azt sem, hogy ő létezik... 
De amikor a következő pillanatban Mark könnyekben tört ki, és átölelte a kicsit, azt én sem tudtam már könnyek nélkül végignézni... Azt hiszem, Lucius is meglepődött egy kicsit, de ahogy közelebb került Mark hajához, és lehetősége nyílt rá, hogy egészen a tincsek közé gubancolja az ujjait, ő már boldog volt, és nem zavartatta magát, hogy az apukája és az anyukája mit csinál... ő boldog volt, mi pedig sírtunk. 
- Igen, ő az...! - Mikor Mark megszólalt, kissé előrehajoltam, odanyúltam, és kezem a babánkat tartó kezére simítottam. Éreztem, hogy bizsereg a bőröm, ahol az övéhez ért... - Végig annyira... annyira szerettem volna elmondani neked... hogy tudd hogy ő van... - szipogtam, s szabad kezem letörölt néhány könnycseppet orcámról. Úgy tűnt, Mark nem tudja most szavakba önteni még, amit érezni, gondolni kezdett, bár elepedtem, hogy ismerjem gondolatait, de úgy éreztem, ha már szólni nem tud, legalább hallhassa, amit tudnia kell, még akkor is, ha nekem sem volt könnyű szavakba önteni a dolgokat. - Ahogy azon a reggelen felébredtem, és te nem voltál mellettem... egyszerűen nem tudtam, mitévő legyek... Eltűntél, és én a nevedet sem tudtam... Nem tudtam a balesetről sem, ami történt veled... csak nemrég szereztem róla tudomást, véletlenül... mikor Tom atyával eljöttem, hogy társaságot nyújtsak a kómában fekvő betegeknek... Ott láttalak meg, és elmondták, mi történt veled. Akkor tudtam meg, miért tűntél el mellőlem szó nélkül... - lesütöttem a tekintetem egy pillanatra. Még mindig szégyelltem magam, amiért néha-néha haragudtam rá, mert magunkra hagyott... pedig, ha volt köztünk ártatlan Luciuson kívül, akkor az ő volt, mindebben... ők ártatlanok voltak... - Sokszor kívántam, hogy bárcsak legalább a neved tudnám, hogy ha egy nap Lucius megkérdezi, megmondhassam neki, mi az apja neve... És arra vágytam, bárcsak legalább addig maradtál volna, hogy megtudd, ő létezik, hogy legalább tudjam, ha nem akarod őt... de így még azt sem tudtam, akarnád-e, vagy sem... Néha haragudtam rád ezért... de már tudom, hogy nem volt jogos... és sajnálom, hogy haragudtam... - lestem a szemeibe bűntudatosan. Közben finoman odanyúltam, és kissé kibontottam Lucius ujjait Mark hajából, mielőtt még az lenne a vége a dolognak, hogy kisfiam megharagszik, mert úgy belegubancolja a szálak közé őket, hogy nem tudja csak úgy kihúzni. És azt sem akartam, hogy Marknak fájdalmat okozzon, ha Lucius húzza neki.

Ijesztő, miként lódult meg a szívem a mosolya láttán... egészen másként, mint mikor a kisfiam mosolya láttán dobban nagyot... ez valami egészen másfajta dobbanás, legalább olyan mélyről jön, legalább olyan erős, és jelentős, de mégis annyira másmilyen... 
- Elhinnéd vajon, ha azt felelném, hogy... "De igen!"...? - kérdeztem vissza, és azt hiszem, sejtettem a választ. Számára talán érthetetlen, de valóban így volt. Ő volt a legelső, aki így tekintett rám. Ezredéveket éltem le úgy, hogy csak a testvéreim vettek körül... sosem vetette felém a tekintetét senki más, csak ők, s ők nyilvánvalóan nem nőként tekintettek rám... legjobb esetben is, ha nem épp gyermeknek, akkor szemrevaló műalkotásnak, szórakoztató isteni tréfának láttak... Az emberek világában pedig, a többség ugyancsak megreked abban a két lehetőségben, miszerint, gyermeknek tekintenek... avagy egy művész kecses ecsetvonásának. Persze, értem én, ifjú leány benyomását keltem, és ha a színpadon táncolok, magam is műalkotásnak akarok tűnni... mert nem magamra akarom felhívni a figyelmet, hanem a történetre, amit a színpadon épp elmesélünk... nem én számítok, hanem a nagy egész. Mark volt... az első és egyedüli... aki a gyermeki arc és a tánc mögé tekintett, és ott talált engem...
- Nem, nem adtál okot... ez nem a te hibád... ez... bonyolult... de egyszer talán majd elmagyarázom - feleltem, némi bizonytalansággal, de mindenképp el akartam hessegetni aggodalmát, mert láttam arcát, és valahogy... kellemetlen nyomást éreztem a gyomromban, a gondolatra, hogy elszomorítom őt... Persze, tudtam, most semmiképp nincs itt az ideje még, hogy a félelmeim nagy részét eléje tárjam, még túl... keveset tudott rólam ahhoz. Majd talán idővel meggyónom neki, hogy valószínűleg énmiattam... az éjszakánk miatt történt vele az a baleset, miattam esett baja, miattam halt meg majdnem... énmiattam nem láthatta a fia első fél évét... miattam történt mindez... és ki tudja, mi várhat még rá, ha ő és én... ha ismét elfelejtem, hol a helyem, és engedek a kísértésnek... Féltem, hogy miattam ismét őt büntetnék... vagy akár a gyermekünket... Sosem bocsátanám meg magamnak, ha az én gyengeségem miatt Luciuson csattanna az ostor... de az sem fájna kevésbé, ha miattam Mark bűnhődne... Ha már bűnt követtem és követek el, akkor én bűnhődjek, ne pedig ők! 
- Ne siesd el az ítéletet, még nincs vége a napnak... - engedtem meg magamnak egy reménykedő kis mosolyt, de ahhoz már nem voltam elég bátor, hogy közben a szemébe nézzek, így szemeim lesütöttem közben. Reménykedtem, igen, reméltem, hogy a fia létezésének híre ennél is boldogítóbb lesz számára...
- De igen, ez jó jel - bólintottam lassan. - Tudod, ő igazán... bátor, és kíváncsi, újabban mindig megszökik mellőlem, és... nagyon szereti az embereket, mindenkivel barátkozni akar... - magyaráztam, már csak amiatt is, mert szerettem volna, ha Mark minél többet tud a fiáról, minél több fontos és szerethető dolgot, mielőtt megtudja, hogy ő... ő más... Mert azzal nem áltattam magam egy percig sem, hogy ez titok maradhat. Nem maradhat. Ő nem... szóval... hisz ő az apja, joga van tudni, hogy Lucius különleges. Tudnia kell majd, de... nem most rögtön, előbb... előbb azt akartam, hogy szeresse... szeresse, amennyire csak lehet, mert nem akartam, hogy ez számítson... nem akartam, hogy ez a dolog, az, hogy ő félig nem ember... hogy ez befolyásolja, amit az apja iránta érez majd. Azt akartam, hogy elsősorban a fiát lássa benne, ha ránéz, ne pedig egy égi lényt... 
- Azért ez a neve, mert... a jelentése illik őhozzá, és mert... ez a név hasonlított leginkább a kedvenc bátyám nevére, és... mert nem tudtam az apja nevét - feleltem, csendes, de tiszta hangon. Igen, ha tudtam volna, hogy az ő neve Mark, azt hiszem, volna rá esély, hogy az ő nevét adtam volna a fiamnak is, vagy legalábbis azt is adtam volna, első vagy második névnek. Habár, még nem volna késő... az otthonban élő gyerekek neve is változott néha, voltak örökbefogadók, akik új keresztnevet is választottak a gyermeknek, legalábbis a kisebbeknek. Persze, nem venném el fiamtól a nevét, mert ő már Lucius, de... azért még megkaphatná az apja nevét is... ha Mark is akarná majd. Egyébként is, amennyire tudom, a földi apák szeretik a nevüket adni a gyermekeiknek... elvi kérdés, azt hiszem... hogy a gyermekeik az ő vezetéknevüket használják, és sokszor hallottam olyat is, hogy a fiúk a keresztnevüket is örökölték, többször, mint ahányszor a lányok az anyjukét. Úgyhogy, ha az apja szeretné majd... esetleg... akkor én nem fogom ellenezni, hogy Lucius megkapja az ő nevét... bármelyiket, a vezetéknevét, de akár a keresztnevét is, persze, azt csak a Lucius után. 
Tudom, talán furcsán hangozhatott volna, ha hangosan is kimondom, de... amint néztem, hogy Mark miként ejt könnyeket, és öleli magához gyermekünket, miként megtudja, hogy az ő vére, meg az enyém... furcsa módon azt éreztem, hogy ennyire... még sosem voltam közel a szüleimhez. Furcsa, tudom... de... még ha olyan különös, különleges, érthetetlen módon is, de mégis csak apával és anyával kezdődött a mi egeket benépesítő családunk... mely a világot mozgásban tartja... velük kezdődött... apával, anyával, és egy érzéssel... szeretettel... és... még ha a maguk furcsa módján is, de tudom, hogy szeretnek minket... s nem bánták meg, hogy vagyunk. Talán ők is ezt a földöntúli boldogságot érezték, amikor egymást látták elsőszülötteikkel, velünk... nem tudom, talán csak én akartam erre rózsaszín ködön át tekinteni... azt gondolni, hogy jelentettem én is egykor annyit atyámnak, mint Lucius Marknak ebben a pillanatban... Hosszú-hosszú ideje nem volt kétségem afelől, hogy mindent és bármit feladnék, azért, hogy a fiam arcáról sose tűnjön el a mosoly, s szemében örökké égjen a boldogság tüze... de... ebben a végtelennek tűnő pillanatban, miként kettejüket néztem könnyezve, most abban is egészen biztosnak éreztem magam, hogy ezzel a hozzáállásommal nem vagyok egyedül... eddig... egyedül éreztem magam vele... hisz szeretteim nagy része elítélte fiam létezését is, nem még hogy feláldozzanak érte bármit, de Mark... Mark... ő az apja... és... ugyan, ki is szerethetné jobban ezt a kicsi angyalt, mint a tulajdon édesapja?!
Elmosolyodtam. Igen, tény, hogy kisfiam roppant jó étvággyal volt megáldva, sosem volt panasza az evés szükségességére. Ezt biztosan az apjától örökölte, mert nem tőlem...
- Hát... festményem az ugyan nincsen róla, de... fényképek akadnak... ha esetleg majd szeretnéd látni, milyen volt kisebbnek... - vetettem fel óvatosan, ha már szóba hozta a képet, mint megörökítési lehetőség. Nem tudtam, miként érezhet ő az eltelt idő kapcsán, de... még ha nem is adhattam vissza neki, ami elveszett már, de arra volt még lehetőségem, hogy adjak neki csipetnyi emlékképecskéket... 
- Nem... nem lesz tőle baja - ráztam meg kicsit a fejemet, halk kuncogással. - Ne haragudj, nem rajtad mulatok, csak... én is mindig ilyeneket kérdezek, amikor az orvosnál járunk... ő pedig mindig azt mondja, túlságosan is óvom Luciust... letenni se akarom soha, folyton a kezemben van, amiért mindig megkapom, hogy ha így haladunk, sose tanul majd meg járni... mindig félek, hogy baja lesz... szinte tényleg fáj elszakadnom tőle... szóval próbálok másban engedékenyebb lenni vele, például... az én hajam folyton nála van, az ujjai közt, a szájában... állítólag jó, ha a babák szervezete találkozik pár bacilussal, mert erősödik az immunrendszerük... ami nem árt, ha még azelőtt végbemegy, hogy bekerülnek a bölcsődébe és az óvodába, ahol a sok gyerek úgyis átad egymásnak minden létező betegséget... - magyarázkodtam nagy átéléssel... és igaz is volt, mindig mindenki azt mondta nekem, aki kicsivel is többet értett a gyerekekhez, mint én, hogy hagyjam kicsit levegőhöz jutni Luciust, és hogy ne kapjak szívbajt minden rezdülésétől és mozdulatától... Az otthonban is mindig elmondták nekem, hogy a gyerekek nagyon strapabíróak, egy-egy lila folt, horzsolás, meg sem kottyan nekik, beütik magukat, térdre esnek, talán sírnak kicsit, de amint rájönnek, hogy nincsenek egyedül a bajjal, már szaladnak is tovább... Akkor esnek kétségbe, ha azt látják, hogy én is kétségbe estem. Az, hogy a fiam a szájába veszi a hajunk, még a jéghegy csúcsa, fog ő még sok mindent kóstolni, talán fűszálat, homokot, könyvlapot, mindent, ami érdekli, ahogy sok gyerek megteszi. Nem lesz tőle semmi bajuk. Erősebbek, mint gondolnánk. 
- Igen, ő bátor... sokkal bátrabb, mint én valaha is voltam. Ezt biztosan tőled örökölte... Én nem vagyok ilyen, mint ő... ő folyton fel akarja fedezni a világot, attól a perctől fogva, hogy megszületett... Még én is alig tudom féken tartani... - sóhajtottam, bár persze, cseppet sem nehezteltem ezért az én pici hercegemre... még ha számomra ijesztő is volt ez. Azt kívántam, bárcsak örökre mellettem maradna, de tudtam, hogy ezt hiába is remélem, ő ennél sokkal többre vágyik, és többet is érdemelt, már most is... Még csak mászik, de már pillanatok alatt képes eltűnni a szemeim elől... mi lesz majd akkor, amikor már járni is fog, sőt, futni? Az ő bátorsága bizonyosan nem belőlem fakadt... 
Csendben hallgattam szavait... Igen, már én is tudtam... bántották őt... talán az isteni közbeavatkozás tette vele... sőt, nagy a valószínűsége, hogy az... Szinte teljesen biztosnak mondhattam volna... hogy apa akarta... de persze, azt sem lehetett kizárni, hogy esetleg valamelyik testvérem intézte... önszántából, vagy apa akaratából... persze, egyikük sem ismerné el... De a bűntudat persze engem mart mindenképp, nem őket... mondhattuk volna akár azt is, hogy én okoztam... 
- Egy részeg sofőr volt... - bólintottam lassan, szorongva, közben felidézve, amit Tom atya mesélt nekem róla, mikor itt jártunk együtt a kórházban. - Nekem így mesélték. Lassan másfél éve, meglehetősen szerencsétlenül sikerült elütnie téged. Rengeteg csontod eltört, belső sérüléseid voltak, mikor bekerültél ide. Azt is mondták, csodával határos volt, hogy túlélted... de már helyre hoztak. Maradt néhány heg, és a kóma... De már nincs kóma sem...! Talán igaz, hogy... a kómás betegek hallják, ha beszélnek hozzájuk, vagy ilyesmi... talán... talán meghallhattad Luciust... és a lelked ráeszmélt, hogy fontos dolgod van még... itt... így fel kell ébredned. - A végén pironkodva sütöttem le újra a szemeim. Nem akaródzott elmondanom, hogy talán az is közrejátszott, hogy én megcsókoltam őt... hisz abban sem lehettem biztos, hogy emlékszik-e rá... hogy tudatában van-e annak a csóknak... A nevemre emlékezett, hogy elmondtam, igen, de az nem jelentette azt, hogy előtte a csókomra is emlékszik... s ha nem emlékezett eddig, talán jobb is, ha nem tudja meg... hiszen nem szabad újra megtörténnie... Ahogy annak sem volt itt az ideje még, hogy megtudja, valóban az Ördög maga segített neki visszatérnie közénk... Ezt most még biztosan nem tudná megérteni, feldolgozni... én pedig nem akartam, hogy rosszat gondoljon a testvéremről... vagy önmagáról...
Szemem rebbent, ahogy angyalnak nevezett, de szavakkal nem árulkodtam róla, milyen közel is jár az igazsághoz, hisz tudtam, ő másra gondol ezzel, nem a fajomra...
- Megtaláltalak... - helyeseltem, még ha én magam nem is írtam ezt a jóságom számlájára... én a bűntudatom számlájára írtam volna inkább, s azt kívántam, bárcsak előbb jöttem volna... bárcsak előbb rátaláltam volna, bárcsak... bárcsak előbb is felébreszthettük volna... s akkor ő és Lucius kevesebb időt vesztettek volna el... 
Láttam a szemeiben újfent megjelenő könnyeket, s elszomorítottak, mert nem neki kellene keseregnie... ő nem tett rosszat... én voltam minden baja forrása... És sorsomat... sorsunkat... csak tovább és tovább kísértettem lépten-nyomon! Már csak amiatt is, mert amikor megéreztem kezét a testemhez érni... megéreztem, mint ölelt magához bennünket... egyszerre dermedtem meg, ijedtem meg, és éreztem melengető bizsergést bőrömön, érintése nyomán, még a ruhámon keresztül is... S olyan gyorsan történt, nem is tudom, hogyan... már csak azt vettem észre, amint billenek előre, és míg egyik kezem Luciust tartotta, közben a másik kezem Mark vállára nehezedett... A testünk összesimult, és arcunk olyan közel került egymáshoz, hogy eme jelenség egyszerre kábított el, és ijesztett meg... de ami igazán ijesztőnek hatott számomra, hogy a karjai között most is ugyanaz az érzés fogott el, mint legelső este... biztonságérzet... egy kórházi ágyban fekvő, halandó emberről volt szó, és én mégis... nagyobb biztonságban éreztem magam a karjai között, mint bármikor, bárhol máshol, egész létem során... ennél ijesztőbb, és varázslatosabb dolgot keveset tudtam volna megnevezni...

Jó érzés volt. Furcsa, de meglepően kellemes melegség öntötte el bensőmet, amint láttam, hallottam, érzékeltem, hogy Mark... örvend, amiért jöttem... Oly rég nem örültek már nekem ennyire. Furcsa volt... De belül, szívemben, éreztem a vágyat, bárcsak minden reggel így örülne nekem valaki, mikor meglát... Persze Lucius mindig örült nekem, mindig csillogott a szeme, mosolygott pici szája, ha meglátott, de... ő egészen más... és Mark is egészen más volt... mindketten... két nagyon fontos... jelenség... az életemben. Egészen más érzés volt, mikor örülnek nekem, és mégis... mindkettő kapcsán azt éreztem, hogy bárcsak... érezhetném ezt egész életemben, és átélhetném újra, meg újra, amíg csak világ a világ.
- Vagy... ahhoz lehet talán köze, hogy csak akkoriban keveredtem a környékre, mikor veled megismerkedtem, és... nos... előtte a testvéreim között éltem, ott más férfi nem volt... ők pedig nyilvánvalóan nem úgy tekintettek reám, mint férfiak a nőkre - magyarázkodtam, tovább irulva-pirulva. Úgy tűnt, Mark bókoló szavai állandó jelleggel képesek lesznek orcámra festeni a pipacs színét... De zavaromon túl is őszinte akartam vele lenni. Nem akartam megtéveszteni. És azt sem szerettem volna, hogy butának gondoljon, aki nem látja maga körül az embereket, a világot... Habár, direkt inkább azt vettem előtérbe egyelőre, hogy mielőtt megismerkedtem ővele, miért is nem bókoltak nekem férfiak, miért is nem szoktam hozzá ilyesmihez... Valamiért nem akaródzott felemlegetnem, hogy e világ résztvevői is leginkább a gyermeket látják, ha látnak engem... főként, mióta Lucius megszületett. Előtte egy megesett gyermeknek tűntem a szemükben, majd... azt hiszem, azt gondolhatták, Lucius nem a gyermekem, csupán a kistestvérem, vagy egy átlagos gyermek, akire vigyázok... sosem keresték bennem direkt az anyát, és főként nem a nőt, az asszonyt... Mark figyelme kivételes volt számomra, egyedi, páratlan... Azt hiszem... bizonyos módon ő az első aki komolyan vett engem... ennyire, mint ő, még Lucifer és Tom atya sem... Mark különleges volt kezdettől... 
Halovány, szeretetteljes, de bűntudatos kis mosollyal feleltem először szavaira. Drága lélek... áldott ember... nem is sejti még, mibe keveredett velem/miattam... 
- Kérlek, légy türelemmel. Előbb gyógyulj fel egészen, utána majd... elmondok mindent, mit tudnod kell. Most még túl... hosszú, és nehéz történet lenne, mindkettőnk számára - bizonygattam, de igyekeztem nem olyan arcot vágni, mintha valami rettenetest akarnék mesélni... még ha... olyasmi dolog is volt. De nem akartam megijeszteni. Főleg nem előre. Viszont valóban nem gondolnám, hogy itt lenne a helye és ideje annak a magyarázatnak. Ahhoz sok mindent meg kéne még tudnia, és... még biztosan nem áll készen mindarra. Azt sem akartam kockáztatni, hogy gyengeségében miattam legyen netán itt rosszul, ha belekezdenék az igazságunk teljes történetébe...
- Remélem - bólintottam -, hogy mindent, amit ma hallasz tőlem, szépnek és jónak érzel majd. - S amint fülembe szökkent nevetése, megrándult szám, és én is elmosolyodtam reménykedőn. Gondolataim óhatatlanul is imába fordultak, fohászkodtam, reménykedtem, vágyakoztam...
Ohh, Istenem, add, hogy örüljön akkor is, mikor megtudja, hogy kicsoda ez a csodaszép, édes gyermek itt velem...! Add, hogy boldog legyen majd, amiért van egy gyermeke... add, hogy ne taszítsa el őt, s engem... ne gyűlöljön meg bennünket, amiért azok vagyunk, akik és amik... mert e világba sem tartozunk, de őhozzá... mégis... mert az övéi vagyunk... minden ízünkben, lényünk egészével...!
Amikor a hajamhoz ért, újra csak elpirultam, zavarba hoz még ezzel a kicsi gesztussal is, amikor pedig Luciushoz szólt, csak elmosolyodtam, és bólintottam egyetértően. Teljesen igaza volt, Lucius minden szempontból egy igazi csoda, egy édes, imádnivaló, tökéletes kis csoda!
Bevallom, meghatott a gondolat, amint azt ecsetelte, milyennek tartja Lucius hatását a világra... persze ő részben általánosságban beszélt, a mai gyermekekről, de... nekem azért csak jó érzés volt, hogy... nem voltak előítéletesek a szavai... nem mintha tudná, hogy Lucius milyen hatást is gyakorol sokak szerint a világra, de... jó érzés volt, hogy ő még jórészt ismeretlenül is jó hatásúnak tekinti az ő létezését... Ez egy boldogító tudat volt számomra. Olyan gondolatmenet, amit egy apától hallani akar az ember... 
- Ez szép gondolat... - feleltem bátortalanul, mert... nem mertem azt mondani, hogy már tudom, honnét örökölte Lucius azt a csuda jószívű lényét, amije van... A fiam annyira... hasonlított az apjára. Minél többet hallottam és láttam Markból, annál inkább éreztem, kívül-belül őt a gyermekünkben... és ez... boldogsággal töltött el. A világ sokszor ijesztő, félelmetes, ám... ők ketten annyira... bizakodó, bátor, erős, jószívű lények... a szívem örvendett, hogy ismerhetem őket, hogy az életem részei. Minden perc ajándék volt velük, még ha atyám nem is annak szánta. 
- Igen, ő... az, valóban. Épp olyan, mint az apukája - mondtam óvatosan, habár Mark valószínűleg még nem sejthette, hogy őrá gondolok ezzel. Pedig számomra ő volt az első fénycsóva ebben a világban. Ő botlott belém, és mutatott békét, biztonságot, fényt... Miatta lehetek anya, és... láthatom egyre szebbnek a világot, ahogy a fiam beragyogja fényével. Ők az én tündöklő üstököseim. Nélkülük elvesznék... ők adtak értelmet az életemnek! S ez egyszerre volt ijesztő és varázslatos érzés is. 
- Igen - mosolyodtam el, ahogy Mark éppen rátapintott a lényegre, fiúnk nevének kapcsán. - Fényével beragyogja az egész kerek világot. Olyan, akár a napsugár... éltet, boldogít... mindent szebbé tesz - magyaráztam, s miközben beszéltem, szeretettel simítottam meg Lucius fejecskéjét. Ő az érintésem nyomán odavigyorgott rám, édes kis fogatlan szájával, de azután figyelmét újra csak Markra függesztette, aki ebben a percben nálam sokkal jobban érdekelte őt. 
- Igen, több. Öt bátyám... volt. Egyikük már nem él. És van egy nővérem, meg... jó sok fiatalabb testvérem. Elég nagy a család... és sok-sok különleges név akad nálunk - magyaráztam, habár, tudom, talán furcsán hangozhatott ez így összességében. Mint egy furcsa csődület... Viszont hazudni sem akartam, és... még nem kezdhettem el elmesélni neki, hogy milliónyi fiatalabb testvérem van, az egyik bátyám pedig végzett a másikkal, mert amaz rosszat akart tenni egy emberrel... a neveink pedig a maguk idejében egyedüliek és teljesen egyediek voltak, mert hiszen a mi neveink voltak a világ első nevei... köztük a Luciust ihlető név is, mely nem más, mint "Lucifer", amit a mai ember a gonoszság szinonimájának hisz sajnos, egyébként teljesen tévesen. Szegény Mark alig ébredt fel a kómából, nem zúdíthattam rá mindezt, ami az ő számára őrültségnek tűnhetne, ha elkezdenék minderről neki mesélni... 
Láttam rajta a kezdeti meglepetést, majd azt, amint megvilágosodik, miként az igazság egy szeletét sikerült önmagában összeraknia. Ajkamba harapva, és idegesen, óvatos, félénk mozdulattal bólintottam egyet. Nincs egyedül a meglepetéssel, megesett már néhányszor, hitték már, hogy együtt élünk az árvaházban Luciusszal, de nincs egymáshoz közünk, hitték az öcsémnek, hitték hogy dadusként feladatom vigyázni rá, de nincs köztünk egyéb kapcsolat... ritkán jöttek rá egyedül, segítség nélkül, hogy a kisfiam, és mindig meglepődtek, amikor megmondtam. Bár, igaz, ami igaz, az orvosnál találkoztam már hozzám korban hasonlónak kinéző édesanyákkal is, de persze értettem én, hogy nem ez az általános látvány... Nyilván ez volt az oka annak is, hogy nem egy gyermek került azért az árvaházba, mert az anyuka túl fiatal volt...
- Nem, nincs semmi baj, én... tudom, hogy arcom ifjú, és... ritkán találják ki elsőre az emberek, hogy a fiam, és... nem más okból van velem. Semmi baj, ez... nem vagy hibás a dologban, és nem haragszom érte. Elhiheted, én magam sem vagyok túl járatos az ilyesféle dolgokban, én... előtted egyáltalán... soha nem gondoltam rá, hogy... szóval, az egész dolog veled kezdődött. - Azt gondolhatná bárki, és joggal, hogy zavaromban össze-vissza beszéltem, s igazuk is lenne. Zavarban voltam, és ideges is voltam, és el kellett mondanom Marknak az igazat, és... csak reménykedhettem, hogy szegény nem fog kidobni minket, és nem néz majd bolondnak, és nem lesz dühös... ráadásul úgy, hogy az egész történetben, a tény, hogy Lucius az ő fia, még csak egy szeletnyi kis információ a sok közül... Mi lesz majd vajon, ha a többit is megtudja...?! És mi lesz, ha nem tudja elfogadni...?
De az első akadályt úgy tűnt jól veszi. Legalábbis... nem mondott olyat, hogy nem lehet ő az apja, hogy nem akar az apja lenni, vagy hogy nem lesz és kész, menjünk el... a legnagyobb félelmeim eddig nem hangoztak el. Persze többektől is hallottam már, hogy ha első pillanatban úgy is reagálna, utána még meggondolhatja magát, mikor megnyugszik... mert vannak férfiak, akiket megijeszt elsőre az ilyen hír... és akkor kell nekik egy kis idő, vagy egy kis idő a gyerekkel, vagy... némelyeknek előbb kell hogy az orvos mondja azt, hogy igenis az övéké egy meglepetés gyermek... és én próbáltam is felkészülni rá, hogy esetleg ilyeneket is hallhatok Marktól, bár... most... magamban nagyon örültem, hogy eddig nem hagyta el ilyen a száját, helyette... sírva ölelte magához a kicsit... Ahhoz hasonlított az érzés, mint amikor először a karomba adták Luciust... a szívem túlcsordult szeretettel.
- Tudom, hogy nem volt a tervben... én sem gondoltam, hogy... - szabadkoztam, bár hogyan is magyarázhattam volna meg megfelelően... Mondjam talán, hogy égi törvényt sért az anyaságom ténye? Hogy egy szent törvényt sértett meg, amikor hozzám ért? Mondjam, hogy a gyermekünk létezése bűn és büntetés egyben? Hogy sosem vágytam vagy terveztem gyermeket szülni, mert sosem jutott eszembe a gondolata sem, hogy együtt legyek egy férfival, teherbe essek, és elhagyjam a családom, az otthonom... hogy szembe szegüljek Istennel, és egyik legfőbb törvényével? Nos... mindez feltehetőleg túl sok lett volna számára... most még biztosan... 
Elmosolyodtam válaszán, s megtöröltem könnyes szemeimet.
- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy visszakapj amit csak lehet, ezekből a hónapokból, amik már elteltek... - biztosítottam bűnbánó szemekkel, hisz nagyon is átéreztem bűnöm súlyát, amiért lemaradt Lucius eddigi életéről. Igaz, hogy rengeteg dolog van még előttünk, amiben mellette lehet majd Mark is, de... nem lehetett ott, amikor született, és nem láthatta az elmúlt fél évet... szerettem volna ezt jóvá tenni, amennyire csak tehetem... hiszen az én hibám volt, ami vele történt...
- Én is csak annyit tudok róluk, amit megtanultam azóta, hogy Lucius létezésének hírét megkaptam. Tőle magától tanulom a legtöbbet nap, mint nap. Az előttetek lévő életemben még babát sem láttam igazit... Azóta rettegek érte, mióta létezik... de... állítólag ez teljesen normális dolog... sokan mondták már nekem, hogy addig el sem fog múlni, míg be nem tölti a negyvenet... - mondtam félénken, óvatosan, bátortalanul, de apró kis mosollyal, ami leginkább annak szólt, hogy legalább már nem kell egyedül félnem... félthetjük együtt Luciust, és az őrületbe kergethetjük a doktornőjét majd a kérdéseinkkel, ha majd esetleg Mark is velünk akar tartani, ha megyünk hozzá. 
Most már csak amiatt kell majd egyedül aggódnom, hogy nehogy valaki... ártson Luciusnak, amiért ő az, ami... 
- Igen, éppen eléggé, és... amilyen kis lelkes, szerintem az sem fogja zavarni, ha néhányszor elesik, mielőtt útnak indulhatna. Már most is remekül szórakozik, és vágyakozik, ha lát más babákat, akik már a saját lábukon haladgatnak - bólogattam, s meséltem büszkén. Luciusról mindig lerítt, mikor látta a nála kicsit idősebbeket gyakorolni, hogy vágyódott, bárcsak neki is sikerülne már felállnia a két lábacskájára, de ezidáig még nem járt sikerrel. És mindig viccesnek találta, ha más kicsik a lépegetés közben a fenekükre huppantak. Mondjuk ez hasznos volt nekik is, mert azáltal, hogy látták és hallották Lucius reakcióit a mutatványra, ettől ők is viccesebbnek látták az eseményt, és nem élték meg kudarcként, nem vesztették el a lelkesedésüket.
- Nem, dehogy, nem fáj - mosolyogtam, mert aranyosnak találtam, hogy Mark emiatt aggódik. - Én is csak azt tudom, amit a doktornő mondott róluk. Nem igazán foglalkoztam ilyen kérdésekkel azelőtt... okom sem volt rá, és fontosnak sem gondoltam. Ott, ahol én éltem, nem volt a bacilusokkal dolga senkinek. Itt egészen más az élet... - Hát igen, hogyan is magyarázza el az angyal az embernek, hogy a Mennyben nem léteznek bacilusok, sem betegségek... sem piszok... na jó, piszkot még talán találtam volna, ha nagyon keresem, de... bacikról ott soha senki nem beszélt... és ha beszéltek is volna, akkor sem valószínű, hogy odafigyeltem volna... A tánc annál sokkal fontosabb volt. - Én is eljöttem otthonról... az egyik bátyámat keresve, és... az lett a vége, hogy találkoztam veled, és... lett Lucius. És... most másik otthonom van - meséltem, habár igaz, hogy elég sok részletet kihagytam a meséből, dehát... azok a részek bizonyára túl nehezen emészthetőek lettek volna neki... hogy a Mennyből jöttem, életemben először jártam a Földön, a bukott angyal bátyámat keresve, és hogy nem mehetek haza, mert a fiamat sosem engednék oda, én pedig sosem hagynám őt hátra... Ezek biztosan sokként érnék őt az első napon... De ha már szóba hozta az otthont, én sem hazudhattam a magaméról, és ez volt az igazság... én is eljöttem onnét.
Bűntudatosan sütöttem le szemeimet szavaira, amiként arról beszélt, hogyan is érezte magát az ébredésekor. Az én hibám volt... minden baj, minden rossz, ami vele történt... a fájdalom, a sebek, minden törött csont... mind az én bűnöm... s bűnhődnöm kell majd mindegyikért... 
Csak akkor tekintettem fel rá újra, mikor tovább folytatta. Kicsit kérdővé vált pillantásom, mikor a hegekről beszélt, amik már voltak neki, de nem mertem rákérdezni... féltem, túl tolakodó volnék...
- Én pedig annyira örülök, hogy felébredtél... - feleltem neki, s újra könnyeket csaltak szemeimbe a szavai. Jó érzéssel... azt mondta... és én annyira szerettem volna hinni, hogy azokat mi okoztuk... Lucius... legfőképpen, és... picit talán én is... egészen kicsit...
És akkor a helyzet valahogy megváltozott... az egyik pillanatban még beszélgettünk, arról, hogy hogyan is találtam rá itt, és... aztán valahogy csak... az események saját életre keltek, a maguk kiszámíthatatlan módján kezdtek alakulni... Legalábbis, azt hiszem, csak ez magyarázhatta, hogy egyik pillanatban még úgy voltunk, ahogy, aztán egyszerre csak... Mark karjai között találtam, nem csak a fiam, de saját magamat is... és hazugság volna azt állítanom, hogy kellemetlen volt ott nekem, mert valójában nagyon is kellemes volt, boldogító, szívemet melengető... Ahogy megéreztem arcomon Mark lélegzetét, kezét a testemen, hirtelenjében pillangók keltek szárnyra a hasamban... s éreztem, mint pirulok el újfent... És amikor Mark habozás nélkül egyszerűen odahajolt hozzám, s megcsókolt... első zavarodott pillanatomban ismét bűnös lényem kerekedett felül rajtam, és ajkaim válaszoltak szerelmes mozzanatára... és Isten bocsássa meg bűnöm, de jó érzés volt visszacsókolni... varázslatos érzés... de... elmém nem bírt szabadulni a ténytől, hogy hol vagyunk, és miért vagyunk itt... hogy ő miért van itt... A bűntudat érzete mart a szívembe, és bár testem tiltakozott, mégis muszáj volt véget vetnem a dolognak! Egyik kezem még mindig Luciust tartotta, de a másik Mark mellkasára csúszott, és finoman de határozottan eltoltam tőle magamat, így ajkaink szétváltak, és bűnbánó íriszeim szemeiben keresték a feloldozást minden vétkemért, a régebbiekért, és ezért a mostaniért is.
- Bocsáss meg... de ezt nem... nem szabad, Mark, nem tehetem! Már épp elég bajt okoztam neked... nem árthatok neked újra... kérlek, ne akard, hogy ezt tegyem veled! Nem akarom, hogy újra bajod essen! - kérleltem őt, s szemeim egyenesen könyörögtek, hogy értse meg ezt... értse meg, mennyire nem szabad ezt tennünk... mennyire veszélyes...! Nem csókolhat meg, nem akarhat engem... nem szabad! Értenie kell! A saját biztonsága érdekében, és a gyermekünk érdekében is! Értenie kell, hogy ezt nem tehetjük meg újra! Bűn, ha ezt tesszük, és a bűnért büntetés jár, én pedig nem engedhetem hogy ez újra rajta csattanjon, vagy akár Luciuson! Hiába is érzek bármit iránta, sőt... pont amiatt... nem sodorhatom veszélybe az életét újra! Meg kell őt óvnom a következményektől, s együtt kell megóvnunk Luciust attól, hogy apa nélkül kelljen felnőnie!