Lily & Michael- Lily kuckója.

Lily & Michael @

Egy busz nagyot szusszanva indult el, éppen láttam, ahogyan leszáll róla az emberem, ki kutatok. Kisebb érdeklődést vált ki belőlem annak a kérdése, hogy mégis mit keres itt. Nem is igazán ez a kérdésem. Sokkal inkább az, hogy mi sarkallhatta arra, hogy egy üzenetet követve az éjszaka közepén egy sikátor felé vegye az irányt. Figyelembe véve ezt követtem. Háztetőkről háztetőre szállok egy igézettel elrejtve magam. Apró kis trükk, a természetfelettiek vagy a mágiában jártasok átláthatnak rajta semmi gond nélkül. Amenadiel az idővel tudja elrejteni magát, én ezt a trükköt eszeltem ki. Sok varázslatot mondtam magamra, az egyik egy elég erős lopakodásra fejlesztett varázslat, a lépteim hangja elnyelődik, nem hallatszik, ahogyan szárnyaim suhogása se.
A férfi átlépte a képzeletemben húzott határt, elérte a sikátort, ekkor már ott is voltam, hogy tovább kíváncsiskodjak. Talán az ügyemig vezet el ez a találka? Megfeszült izmokkal guggoltam a háztetőn, közel annak a széléhez, csak az egyensúlyérzékemnek köszönhetem, hogy még nem buktam alá a magas panelházról, ami a sötét kis utca mellett áll, mint a terület őre, de talán sokkal becstelenebbek lakhatnak eme tető alatt, mint amilyen bárki is, aki erre téved, vagyis azt hittem. A sötétségből egy nő lépett oda. Lenge öltözetben, mint azok az erkölcstelen nők, akik kapzsiság által felbujtva bujálkodnak boldog-boldogtalannal. Nem hibáztathatónak tekinthetők, ezt az illegális szakmát már évezredek óta űzik.
Pár szót váltottak, igazán semmitmondó kis beszélgetés volt, de hamar végeszakadt, és az ember, akit követtem és fontos volt számomra, megtámadta a nő. Roppant erővel, de a férfi le tudta reagálni, és megszakította a ruháját, ennyi kárt okozott rajta, de már én is hiába segítettem volna be, hamarabb esett a földre, egy tizedmásodperc alatt esett össze és ez a rövid dulakodás lezajlott. Miután a férfi groteszk képet festő tetemét a nő otthagyta kifejezéstelen arccal néztem, ahogy tipeg végig az utcán. Ekkor már tudtam mivel van dolgom. Kezemmel az oldalamra nyúltam, hogy a laposüveget, ami oda van erősítve ellenőrizzem.
Talán két-három sarkot kellett követnem, ahol belépett egy lakásba. Követtem, miután bement és tudtam, hogy eléggé lemaradok mögötte. Nagyon kevés esélye van, hogy észrevesz, hiszen rajtam van az a pár bűbáj. Bekövetem a lakásába, ami nincs zárva. Egyértelmű, ezek a démonok annyira önteltek, amióta öcsém megteremtette őket, nem félnek semmitől.
Óvatos, halk léptekkel jutok a lakásba, ami olyan egyhangú volt, eltérő a többi emberi lakásától. A démonok romlottsága és sötét aurája ütközött a faláról vissza. A nappaliban nem volt, de hallottam, hogy a szomszéd szobában zörög. Lépéseket hallottam, közelít a nappalihoz. Megálltam és figyeltem felé a fekete csuklyámban és mennyei, teljesen fekete páncélzatomban. Egy sodronying volt rajtam a pólóm alatt, tudva, hogy esetleg megvédhet. A fejemen lévő ruha takarta az arcomat, úgy álltam ott, mint a végítélet elhozója, és ez tekinthető így. Megölte azt a férfit, ki nagy ajándékot kapott, látta a jövő részleteit. Csipán részeket, de azzal sokat tudott volna nekem segíteni, és elveszítettem ezt a lehetőséget.
Mikor színem elé kerül szúrós tekintetem szinte égetheti, ahogyan rátekintek. Egy megátalkodott szörny, ami Sammael hisztériájából adódott. Mindig is örömét lelte a sértődésben, és az egyiknek a terméke itt van előttem. Érces, hideg hangomat visszafogom, szótlanul állok ott, majd lépek felé egyet és a szárnyaim teljes egészükben megjelennek hátamon. A terebélyes tagok az utcáról beszűrődő fényt eltakarják, teljes sötétség borul ránk. Végre megszólalok, mint a hideg acél, vájhat a szívéig hangom.
- Mostanra elég a játékaidból.  

Lily & Michael @

Pár pillanatot várok csak. Ott állok a nappalijában, mint egy kőszobor. Hallom a vízsugáron keresztüli beszédet. Többen vannak. Azonban nekem csak ő a célpontom. A másik, ha démon még nem tett semmit, bár a létük épelég ürügy a pusztításukra. Öcsém haragjából állnak, amit inkább mondanék gyerekes hisztériának mostanra. Vérig van sértve évmilliók óta, bár mindig is egy pukkancs volt. Ennek ellenére szerettem. Egy időben mondta ki atyánk a nevünket, és formálódtunk meg, ezzel örökké össze lettünk kötve.
Nem telik sok időbe a várakozás, hallom a lépteit, érzem a szagát ahogy közeleg, majd kilép az árnyékból és felém tartja a pengéjét. Nézem, ahogy ingerülten kíván cselekedni amilyen gyorsan csak tud. Persze én csak állok amíg meg nem szólal, és még egy pengével mutat a testemre. Már ezzel a mozdulatával véget vethettem volna az életének, de nem tettem. Lehet, hogy alkalmas vagyok a féktelen gyilkolásra, de a jellemem nem épen ez. Atyánk odafent olyan néven hívott engem, mely az emberek nyelvén szinte megfogalmazhatatlan. Talán a megfontoltnak hívott teremtésünkkor.  Ez igaz volt, hiszen Lucifer jelleme akkor is hasonló volt a mostanihoz. Ő volt a lobbanékonyabb. Ez pedig látszik a démonjain. Még azt se tudja ki vagyok, vagy éppen mi vagyok már pengét ránt. Szerencséjére nem támad egyből, ígyvan esélye arra, hogy megtudja miről beszélek.
- Én vagyok az, ki elküldetett. – szólok csuklyám alól továbbra is tartva az előbbi hangnemet. A szobát csak az ablakon beszűrődő minimális fény teszi világosabbá. Nem sok ez, rosszak a látási viszonyok, de tisztán latok. Mennyei teremtmény vagyok, akinek megadatott ez a tulajdonság. Nézem a szemtelen fruskát, aki párhuzamosan kérdezett, mielőtt csap a rövid mondatomnak végére érhettem volna.  – Tudod jól, miről beszélek – szinte szikrát szór a szemem, bár nem láthatja, hisz az arcom rejtett előtte. Nem tervezem felfedni, de a kilétemet a következő mondandójára fel is fedem. Széttárom terebélyes szárnyaimat, eltakarva a maradék fényt. Teljes sötétségbe burkolózott a világ.
- Én mondhatom jogosan, hogy takarodj, démon. Még sehol nem volt a fajtád, mikor én már jelen voltam. Te vagy vendég a Földön. A parazita fajtáddal együtt.  Az utamba álltál, ami életed hibája volt.  
Ezek után, ha támadásba lendül amint megmozdítja a pengét én azt a gondolatommal mind kirántom a kezéből, és beleáll a szoba másik felén a padlóba.

Lily & Michael @

Pokoli lény, te fivérem szülötte. Miért adatott neked ennyi Sammael gőgjéből? Mi késztethette arra az én öcsémet, hogy ezeket az idegesítő lényeket létrehozza? Bőven elég volt Luciferből egy darab, erre még megteremti az egész fajt, mely hozzá hasonlít. Vagyis többnyire hasonlít. Emlékszem arra a Luciferre, akivel a világot teremtettük. Izgalommal a szívünkben formálgattuk minden egyes darabját az univerzumnak. Valahogy összetartott minket a közös munka. Persze ennek hamar vége szakadt. Mikoron az első emberpár rálépett erre a földre, irigység ült a szívén, vagy nem is tudom egészen. Nem tudom átérezni Lucifer sérelmeit, de ez mégis túlzás egy kicsit. Undorodok a démonoktól, de nem pusztítom el elsőnek.
Az a hangnem, amit megüt velem szemben meglepő. Már pár évezred óta senki se szólt így hozzám, hiszen tiszteltek. Tisztelt természetfeletti, tisztelt halandó. Mára ez sincs. Az angyalok még talán tisztelnek, de az se a régi már. Az idő felettünk is halad.
A felszólítására fintorgok egyet a csuklyám alatt, az arcomon nem olvasható érzelem, de a szívemben némi harag jelen van. Gyávának nevez, de türtőztetem magam. A nevem a nyelven, amin Isten először szólott hozzánk a nevem olyasmit jelenthet, hogy „Aki türelmes”. Persze ezt emberi nyelvre lehetetlen lefordítani. De a név találó volt. Más testvéreim lehet már haragra gyúltak volna, Lucifer biztosan igen. Akkoriban kettőnk közül tényleg én vagyok a türelmesebb. Én még tűröm, és kíváncsiságának eleget teszek.
A csuklyámat két kezemmel megemelem, és a fejemről lehelyezem, a félhomályban az arcom egyik felét láthatja tisztán. Mintha egy szobrot nézve. Nem ismerheti az arcom, de nem baj, ismertetem magamat.
- A nevem Michael. Bizonyára már ismered ezt a nevet. – Rideg hangommal szinte a csontjáig akarok vágni, amiben biztos vagyok, hogy sikerrel járok. A keze remegése elárulja, fél, vagy legalábbis tart tőlem, ami nem olyan balga ötlet.  A katonásra vágott hajam és az arcvonásaim így is erőt sugároztak, pláne a széttárt szárnyak. Biztosítottam kiállásommal, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha hadakozni akar. Nem mintha ez az ilyen tisztátalan lényeket zavarná.
- Ma kioltottál egy életet. És az az élet éppen fontos volt számomra. Akadályoztad a feladatomat. -Kezdem el sorolni, hogy miért vagyok itt, majd a végén felteszek kegy kérdést. – Van itt egy másik is a fajtádból?
A fejemmel a fürdő felé intek. Ha van még egy, akkor komolyra fordítom a szót. Nem szabad hagyni, hogy egy helyen ennyi legyen belőlük, így is vissza kéne őket egyenként küldeni a pokolba. Az oldalamon megcsillan a beszűrődő fények által a laposüveg, ahogy a szárnyaimat leengedem. Csak pihennek összehúzva.
- Nagyon rossz személy útját keresztezted, démon. És ez ahogy beszélsz. A rasszizmus nem értelmezhető jelen esetben. Te is csak egy zsák hisztéria és gonoszság vagy.  És igen is jogosan mondom, hogy kotródj. Nem a Föld a te helyed.
Ahogy nevet csak állom a mocskos hangrezgéseket. Hamarosan megérezheti a Mennyek erejét.  A nevetés általi mozgását kihasználva folyamatosan a padló felé húzom. Mintha tonnás súlyt raknának a hátára úgy roskad a padlóra és én még csak tagomat se mozdítom.
- Gondold át szavaid, mielőtt szólsz! Válaszolj hát! Ki a másik?

Lily & Michael @

Ismeri, hogyne ismerné a nevem. El tudom képzelni milyen szövegkörnyezetben hangozhatott el, nem is foglalkozok vele. Különösebben nekem mindegy, hogy mit gondol egy démon, elvégre ki ő? Egy pokolbéli bestia. Csendesen válaszolok a kérdésére. Szinte idegesítő nyugodtsággal. Ennek a mestere vagyok. Azzal, hogyha nem mutatsz érzelmet, sokan megtörhetnek. Az más kérdés, hogy sok érzelmet nem is igazán értek.
- Igen, én vagyok az. Azonban nem én vagyok a kedvence – mondom. Belül ez fáj nekem, kifele ebből semmi nem látszik. Ó, Atyám, miért szereted jobban Lucifert? Mivel jobb, mint én? Tudom, hogy amikor azt a bizonyos kardot rakták össze, a kulcsfontosságú darab Lucifernél volt. A kedvenc fiánál. Sose versenyezhetett a kis Samaellel senki sem versenghetett. De annyiszor elárulta, vétett ellene, és mégis. Ez az Ő legszebb tulajdonsága. Amikor elsőnek éreztem a fényét, mint az univerzumot melegítő hatalomét, tudtam, hogy már akkor szeretett minket, mikor elképzelt. Én hűségemmel fizettem ezért a szeretetért, de Lucifer csak megtagadta őt és még mindig szereti. Jobban, mint engem.  De nem ítélkezem. Ő tudja. Azt is, hogy mi nyomja a szívem, de nem tesz mást, csak néha rám mosolyog, ahogy Anyánk sose.
Hamar közlöm vele érkezésem okát, és hozzáfűzöm a gúnyos megjegyzéséhez.
- Jogosan érzed magad megtisztelve. – Persze ennyire kívántam csak szócsatába keveredni vele.  Felesleges a nyelvemet köszörülni, hiszen köztudottan felesleges démonokkal vitatkozni. Egyszerűen csak ki kell őket űzni vagy elpusztítani. Talán az utóbbinál döntök?  Még nem tudom. Kiderül, hogy a későbbiekben lehet-e hasznos.
- Sajnos ez nem így működik. Egy látót öltél meg. Különleges volt, de te elpusztítottad.
Vádlón mutatok a nőre. A nevét nem tudom, nem is érdekel. Számomra csupán egy ocsmány férek, akinek a létezésére nyomósabb indok nem igazán van. Talán annyi, hogy kínzómesterek odalent, de azon kívül nem sok más. Nem zártam ki, hogy egy másik ilyen börtönőr van a lakásban, persze az éles tagadásból biztosra tudtam, hogy van itt valaki még. Azzal bizonyított.
Dühít, ahogy a családomról beszél. Jobb, ha vigyáz, mert pár ilyen felszólalás és hamar földbe döngölöm.
- Nem tudsz semmit, és itt beszélsz. Nem tudsz semmit és felemlegeted a milliók távlatában történt dolgokat, miközben akkor még csak kósza gondolat sem volt a létetek. Nem tudhatod, hogy mi történt akkor, még Lucifer se egészen érti. Fájó pont volt kitaszítása, de meg kellett történnie.
És ennyivel le is tudom a Lucifer témát. Hamarosan már a padlóra van nyomva. A félelmet észlelem rajta. Retteg, már talán azóta, hogy én ide betettem a lábam. Helyes a rettegése, bár nem hittem volna, hogy a démonok képesek rá. Ez azt kell, hogy jelentse, hogy Lucifer is érzett magában némi félelmet teremtésükkor? Testvérem, mi járhatott a fejedben, amikor ezeket alkottad?
- Nem parancsolhatsz nekem, porszem vagy te, nem más, és a széllel nagyon rossz személy szemébe szálltál.
Lenyűgöző a kitartása, ahogy felküzdi magát. Ez a makacsság mindig ámulatba ejt. Hiába vetem meg, de ez becsülendő. Amikor az újabb szavai elhangoznak csodálkozok.
- Miért óvsz ennyire egy halandót? Tudod jól, hogy tőlem nem kell, én nem bántom. De veled kapcsolatban ugyan ez nem mondható el.
Elintézem egy gondolattal, hogy a fegyverei olyan messzire kerüljenek tőle amennyire az csak lehetséges. Lefegyverzem, és odalépkedek hozzá és egy pillanatig felengedem róla tartást, de fájdalmat érez az izmain. Hatalmas erőnek tettem ki. Mielőtt eszmélhetne a torkánál ragadom meg és a fejét a falba ütöm úgy, hogy komoly kárt okoz abban. Persze egy démonnak ennyi még nem a világvége.
- És most válaszolni fogsz a kérdéseimre, vagy pár évszázadig üldögélsz a pokolban.