Abi & Michael ~ Oops (Abiék háza)

Abigail & Michael

Kihullnak kezemből a könyvek
a világ magamra hagy
mostantól hűvösebb napok jönnek
szűkülő időm egyre tágasabb.

Ledermedek. A táskám lehull a vállamról, és én nem teszek ellene semmit. Megbénulok attól a jelenségtől, ami a nappali közepén áll, és Fölé magasodik. Elnyílik a szám, mondani akarok valamit, meg akarom védeni, de ugyan. Mi esélyem lenne nekem Őellene? Michael ellen? Összeszorítom a szemem.
- Ő csak rám vigyáz, az én vétkem, hogy megszülettem, ne őt bántsd - hangom vékony, gyenge, mint ahogy én magam is. Ha végignéz rajtam, látja, hogy senkinek még csak fogalma sincs, hogy vagyok életben. Számítottam rá. Vártam a napot, mikor felbukkan, hisz az elődje, az a nő. Ő figyelmeztetett.

- Értsd meg Marcus, őt sehol nem tűrik meg. Nem is értem. Hogy hagyhattad életben? Rejtegeted? Képes leszel ezzel elszámolni?
- Duma lánya. Ő egykor közénk tartozott.
- Annál inkább. Michael nem lesz ettől boldog. Nagyon nem.
- Kérlek.
- Tudnia kell róla. Tudni is fog. Inkább ő tudjon róla előbb, mint....
- Még csak a létezéséről se tud - már akkor is összeszorítottam a szemem, mert nevelőm bármennyire határozottan is állította, ez az állítás már nem volt igaz. Épp csak a szülinapi bulim beszámolójából kihagytam a találkozást a Fényhozóval. Nekem azóta is lelkiismeretfurdalásom van. Pedig nem hazudtam, csak elhallgattam valamit. Azidáig soha nem tettem meg, Isten legyen rá a tanúm.

Napok teltek el azóta, és már el is felejtettem, ezért ér hidegzuhanyként, hogy belépve az eddig biztonságot jelentő otthonomban, ilyen vendéggel kell számolnom.
És még csak nem is értem. Semmit nem teszek, amivel magamra haragíthatnék bárkit is. Segítek a néninek a szatyrokat cipelni, nem kirívó a viselkedésem, hisz a külsőm az ahelyett is az. De arról meg nem tehetek, ilyennek születtem.
Ez az egy, amit születésem óta tudok. A Nefilimeket, amilyen én magam is vagyok, sem az angyalok, sem a démonok nem tűrik meg, elvégre... milyen angyal az, aki elgyengül és beleszeret egy halandóba? Hajlandó hátat fordítani a családjának, az atyjának? Ezt meg is értem, de.... azt nem tartom helyesnek, hogy emiatt minket is kivetnek maguk közül, hisz nem tehetünk semmiről, mi csak.... megszülettünk.
A tekintetem is dacossá válik, ahogy a gondolataim felhúznak, és ciánkék tekintetemmel az arkra meredek, egyenesen a szemébe. Pedig érzem a belőle áradó erőt, és hatalmas a késztetés, hogy felfussak a szobámba, magamra zárjam az ajtaját, és hagyjam, hogy a nagyok elintézzék maguk között.
- Abigail....
- Nem. Elegem van. Semmit nem tudok, mindig csak azt hajtogatod, ezt ne csináljam, ide ne menjek. Emberek között tettetem magam embernek, csak hogy ők - mutatok itt Michaelre - ne vegyenek észre. De létezem. Élek. És elegem van - tekintetem Marcusról újra az arkra villan. Nagy levegőt veszek, mert fogalmam sincs, ezek után, mire számíthatok. Sejtem, nem szokta meg ezt a fajta bánásmódot.
- Még gyerek, Michael - Marcus persze meghunyászkodik. Talán nincs is más választása, látom az aggódó ráncot a homlokán, látom az izzadtságot gyöngyözni. Én mégis azt hiszem, ha lát Michael, ha a szemembe néz, belátja, nem vagyok potenciális veszélyforrás.

ÍGÉREM, LESZ EZ MÉG JOBB IS